Kristin Cashore: A garabonc (Hét Királyság 1.)

Felkeltette a figyelmem a könyv leírása, érdekelt a történet, így elkezdtem olvasni.

A történet:
"Katsa, a garabonc Úrnő, egyike azoknak a ritka és fura szerzeteknek, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg; nyolc éves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni.
Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért. Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz. Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról – a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül… "

Szeretem a fantasy könyveket, és habár ebben nincs mágia mégis annak mondanám, hiszen egy kitalált középkori jellegű világban játszódik, ahol egyes embereknek különleges képességeik vannak. (Tehát mégis van benne mágia, csak nem olyan sok, hogy tipikus fantasy legyen. Igazából fogalmam sincs milyen műfajba lehetne besorolni. Ez csak egy kellemes kis YA könyv).
A történet a Hét Királyságban játszódik (ez egy kicsit Trónok harcás, de sebaj), és a főszereplője Katsa, az a különleges képességgel megáldott fiatal lány, aki képes bárkivel végezni, ez az ő garabonciája. A garanboncia csak kevés embernél jelenik meg, ez lehet bármi, például jobb harci képesség, gondolatolvasás, akaratirányítás, remek főzési adottságok, jobb íjász tudomány és még sorolhatnám a végtelenségig. A garaboncokat onnan lehet felismerni, hogy a két szemük másmilyen színű, például Katsa-é kék és zöld, vagy ami még szembetűnőbb, Pongor-é meg arany és ezüst. Ezt igazán jól kitalálta az írőnő.

Szeretem az ilyen női főszereplőket és felnézek rájuk. Katsa erős, okos, talpraesett, kemény és harcias, pont mint egy férfi, a gyerekkori sérelmei miatt csak kevés embernek nyílik meg, nincs sok barátja, nem bízik meg szinte senkiben. A király parancsait teljesíti, még maga sem érti, hogy miért. Nos, itt az első nagy kérdésem. Miért is kellett tulajdonképpen behódolnia a királynak? Hisz senki se tudná őt legyőzni, van annyira erős, hogy ellent tudjon állni egy zsarnok király parancsainak, főleg ha még nem is ért egyet velük. Persze félt tőle, és már kiskorától kezdve belé nevelték, hogy tisztelje a királyt, és hogy ő semmi más csak egy kegyetlen gyilkos, akinek a királyt kell szolgálnia, meg úgy érezte, hogy neki ennél több nem jár az életben, de ha már az elejétől kezdve nem értett vele egyet, akkor miért nem hagyta ott egyszerűen a fenébe? Randa úgy se tudott volna sok mindent csinálni, az a király egy féreg, én biztosan semmit nem tettem volna érte. Katsa karaktere van a legjobban kidolgozva a könyvben, szépen felnő és változik a történet folyamán, felfedezi magában a nőt, és rájön milyen valakit szeretni, ennek ellenére mégsem válik gyengévé.

Katsa korábbi élete akkor változik meg teljesen, mikor emberére akad Pongor személyében. (Jaj, ismét egy idétlen férfinév). Pongor az első aki képes legyőzni a lányt, akit Katsa nem tud seperc alatt legyűrni, hamar összebarátkoznak és mi más lehetne ebből később mint szerelem. Szépen fel lett építve a kapcsolatuk, nem volt túl lassú, se túl gyors, szurkoltam nekik, nagyon aranyosak voltak együtt. Aztán mikor kiderül, hogy mi Pongor garabonciája, akkor megsajnáltam szegény fiút, de azért eközben megértettem a lány felháborodását is. Bár ahogy ez esetben lenni szokott az erős női főszereplő mellé egy gyengébb férfi kerül, de hát két dudás nem fér meg egy csárdában. Ha a nő az erős, akkor a férfinak kell gyengébbnek lennie.

Nézzük a többi szereplőt. Nem azt mondom, hogy untam őket, de semmi egyedi nem volt bennük, ennek ellenére mégis kedvelhetőek valamennyire. Bírtam Raffin herceget, Katsa unokatestvérét, és a kapcsolatot, ami köztük volt. A végére a kis hercegnő, Keserkék, (jaj, ez a név ismét, te jó Isten) is a szívemhez nőtt. Az egyetlen gyenge pont a karakterek közt a főgonosz. Habár érdekes Lekk király helyzete, de semmit nem értettem vele kapcsolatban, már a karakter alapjaival voltak gondok. Nem magyarázták meg nekünk, hogy tulajdonképpen miért lett olyan amilyen, miért kegyetlenkedik az emberekkel, és hogy most mi értelme volt ennek az egész tervének.

A történet szép lassan halad előre, egyenletes tempóban, a szereplők folyton úton vannak, átkelnek erdőkön, vizeken, hegyeken és városokon, szinte az egész Hét Királyságot bejárhatjuk velük, ami igen izgalmasan hangzik, de valahogy mégis néha untam magam. Túl hosszúak voltak az útleírások, nyugodtan le lehetett volna belőle faragni egy kicsit. A vége nagy harc túl könnyen el lett intézve, Katsa szinte egy röpke pillanat alatt végez Lekk királlyal, nem volt meg a feszültség az egész végjátékban, ennek ellenére a könyv legeslegvégében nem csalódtam.

Nem lett minden cukormázas, és Katsa sem változott meg hirtelen, keserédes lett a vége, és ez éppen így történt jól. Nagyon tetszett a könyv, és annak is örülök, hogy nem kreált belőle az írónő trilógiát, hanem maradt az egy résznél. Persze van folytatás, de az már nem Katsa-ról szól, hanem egy új főszereplőnk jelenik meg a színen, Zsarát, a történet pedig még mindig ebben a világban játszódik. A második könyv főszereplője tehát Zsarát, ezt természetesen szintén olvasni akarom majd, ha meg tudom valahogy szerezni. És a harmadik kötet (ami még nálunk nem jelent meg magyarul) főszereplője pedig Keserkék lesz 8 évvel ezen könyv történései után. Kíváncsian várom, hogy az új főszereplőinkkel milyen történeteket kapok.
5/5
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kristin-cashore-graceling-a-garabonc