Karen Marie Moning: Álom és valóság (Tündérkrónikák 2.)

Mióta belekezdtem a Tündérkrónikák sorozatba tagadhatatlanul bekerült a kedvenc könyveim közé, így elhatároztam addig semmi mást nem fogok olvasni, amíg ezt a sorozatot be nem fejezem. Még szerencse, hogy már mind az öt könyv megjelent, így nem kell tűkön ülve várnom a folytatásra. Nos, ma sikerült megint egy délután alatt kiolvasnom a második kötetet.

A történet:
"Még csak néhány hét telt el azóta, hogy a sorozatunk első kötetéből megismert MacKayla Lane repülőgépe földet ért Dublinban, és az ír fővárosban máris fenekestül felfordult a világ. Mac erre alighanem csak annyit mondana: na és, az övé is felfordult, abban a pillanatban, amikor értesítették róla, hogy Írországban tanuló nővérének brutálisan megcsonkított holttestét megtalálták egy szeméttel borított sikátorban, Dublin északi részén. Macet attól fogva a bosszú élteti. Pártfogója, a titokzatos Jericho Barrons segíti őt abban, hogy az ősi tündérvilágba vezető misztikus nyomokat követve, eljusson Alina gyilkosáig. A nyomozás során megismeri a város ódon falai között nyüzsgő ijesztő árnyfigurákat, szörnyeket, gengsztereket és gonosz tündéreket, megtanul káromkodni, lopni, hazudni és ölni."

A folytatás legalább annyira tetszett, mint az első könyv, a hangulata, a stílusa még mindig magával ragadó, a történet cseppet sem veszett lendületéből, Mac még mindig szerethető, habár nekem úgy tűnt, mintha most kevesebb vicces beszólása lett volna, mint az első könyvben, Barrons-ról pedig még mindig ötletem sincs, hogy ki vagy mi a franc lehet. Összességében tehát nagyon bejött a második könyv és akkor most beszéljünk a részletekről, azokról amik kifejezetten tetszettek, és arról ami esetleg nem.

Kezdjük a pozitív dolgokkal. Szerencsére ebből volt a több. Elsőnek itt van nekünk V'lane, akire én már az első könyvben felfigyeltem és azóta morfondírozom rajta, hogy vajon később fontosabb szereplő válik-e belőle vagy sem, és erre megkaptam a választ Annie-től, hogy igen, és hát itt már tényleg többet szerepelt, és kicsit jobban meg is ismerhettük őt. Bírom a szextündért, nem tudom megmagyarázni miért, talán a pimasz és felsőbbrendű megnyilvánulásai miatt, bár mikor szegény Mac-et párszor majdnem megerőszakolja, akkor annyira azért nem szimpi, de ha akar, akkor tud jó fej lenni. Gondolom ő is rejteget még titkokat előlünk, kíváncsi vagyok miben mesterkedik, mert tuti, hogy mesterkedik valamiben, itt senkinek sincsenek egyenes és őszinte szándékai, csak esetleg Mac-nek. Külön tetszett az a jelenet, mikor V'lane azzal a bizonyos "látomással" megajándékozta Mac-et, az nagyon kedves és megható ajándék volt tőle, így Mac végre elengedhette a nővére emlékét, és túlléphetett valamennyire a gyászon.

Akkor kaptunk új szereplőket, tudomást szerezhettünk a sidhe-látók csoportjáról, kiknek a vezetője az első kötetbéli rejtélyes öregasszony, akivel Mac abban a bárban találkozott, erről a csoportól se tudtunk meg sok mindent, de mivel Mac elhatározta, hogy egy ideig velük fog élni, így biztosan a következő kötetben  több információt kaphatunk róluk. A vörös kislány, Dani szintén szimpatikus egyelőre, olyan kis aranyos volt, mikor mindig azt bizonygatta, hogy ő milyen erős és okos vadász, azért alapjában véve elég gyerekes megnyilvánulásai voltak, valahogy mégis kedveltem. Aztán bírtam Mac és Barrons kapcsolatának alakulását, ezt nagyon szépen és hihetően építette fel az írónő, már várom mikor történik közöttük valami, szerintem nem sokáig képesek már távol tartani magukat egymástól. Most is volt valami, de engem inkább az érdekel, hogy vajon összejönnek-e. Aztán külön élvezettel olvastam, mikor Barrons majd felrobbant a féltékenykedéstől.

Néhány korábbi rejtélyre fény derült, például hogy micsoda Mallucé, és hogy mi nem Barrons, de helyettük újabbakat kaptunk, így megint fúrhatja az oldalunkat a kíváncsiság a következő kötetig.

Az egyetlen ami egy kis keserű szájízt hagyott bennem az olvasás után az a jelen kötet végső nagy "csatája". Ezalatt nem azt értem, hogy nem volt jó és izgalmas, csak a fő ellenfélt nem találtam elég érdekesnek, túl jelentéktelen személy volt szerintem ahhoz képest, hogy igazából ő lett a második kötet főbb ellenfele. Sokkal jobb lett volna, ha az első kötet végén meghal, és most ismét a Nagyúrral néznek szembe. Ja és erről jut eszembe, hogy  mi ez kérem szépen, hogy a Nagyúr is fél Barrons-tól? Mégis mi a fene lehet Barrons, hogy még az a férfi is fél tőle? El nem tudom képzelni.

Természetesen folytatom a harmadik kötettel olyan hamar ahogyan csak tudom.

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/karen-marie-moning-alom-es-valosag

5/5*