Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Nem valami hosszú regény így egy délután alatt simán kiolvastam. És elmondhatom, hogy tetszett, nem nagyon szeretem a régi klasszikus irodalmat, de Oscar Wilde könyve nagyon jó és eredeti.

Miről szól a történet: Adott nekünk egy egyszerű, kedves és romlatlan főszereplő, Dorian Gray, aki nemrég költözött Londonba, mikor a gazdag nagyapja meghalt. Aztán egy estélyen összebarátkozik a tehetséges festővel, Basil Hallward-al, aki egy képet fest róla. Basil-nak van egy másik ismerőse, Henry Wotton lord, akitől szeretné megvédeni a naiv és ártatlan fiút, de megtörténik elkerülhetetlenül a végzetes találkozás… és hogy miért nem akarta Basil, hogy Dorian megismerje Henry-t? Mert, hogy Henry jól ért az emberek manipulálásához és elrontásához.

És mint később látni lehet Dorian-re is egyre rosszabb hatással lesz… a fiú elkezd megváltozni… meggyőzi őt arról, hogy csakis a fiatalság és a szépség számít az életben, és mikor kész lesz Dorian festménye és a fiú elsőnek szembesül saját önön szépségével, akkor azt kívánja bárcsak örökké fiatal és szép maradhatna és helyette a festmény viselné azokat a következményeket, amiket az idő múlása és személyisége romlása hoz rá. A fiú kívánsága valamilyen módon valóra válik… Dorian lelke a festménybe költözik.

A történet nem nagyon csavaros, egyetlen természetfölötti elem van benne, méghozzá a festmény esete, amire se az elején, se később nincs magyarázat. Így nem tudjuk meg, hogy pontosan hogyan és miért vált valóra Dorian kívánsága. Bár ha jobban belegondolok ezen se Dorian, se a többiek nem gondolkoznak el még egy percig se… (egyetlen negatívumként tudnám ezt megemlíteni, nekem szükségem lett volna erre a magyarázatra…)

Három szereplőt szeretnék jobban kiemelni. Elsőnek itt van a főszereplőnk Dorian, aki tényleg tökéletes kívülről, arany fürtjeivel, csodálatosan kék szemeivel, rózsás ajkaival, fehér bőrével és ifjonti ártatlanságával… belülről meg kedvességével, naivságával és romlatlanságával… egészen addig, amíg meg nem ismeri Henry-t. Eztán elkezd fokozatosan megváltozni és életét csakis a saját szabályai szerint éli… aminek az a lényege, hogy nincsenek szabályai. Mindent megtesz, amit csak akar, semmilyen élvezettől, szépségtől és gyönyörtől nem fosztja meg magát. Egyre mélyebbre süllyed és minden rossz dolog utóhatása és következménye a festményen látszódik meg. Mondhatjuk úgy, hogy a festmény reprezentálja Dorian lelkét, ami egyre csúfabb és csúfabb lesz az évek során.

Két ember tudta volna talán megmenteni még Dorian-t az elején, az egyik Basil, a festő, akivel jó barátok voltak, és még maga is megjegyzi, hogy ha tőle segítséget kért volna, akkor talán nem süllyed később olyan mélyre. A másik meg Sibyl Vane, a fiatal színésznő, akibe Dorian beleszeret, eljegyzi és feleségül akarja venni, de aztán hirtelen kiábrándul belőle, összevesznek és akkor Sibyl öngyilkos lesz. Így elveszti a lányt. Dorian számomra egy gyenge és könnyen befolyásolható karakter, akit Henry kénye-kedve szerint rángat a madzagon… a férfi akármit mond neki, akármilyen hülyeséggel tömi tele a fejét, Dorian hisz neki, teljesen a befolyása alá kerül… soha nem értettem az ilyen könnyen befolyásolható embereket, az ilyeneket csak szánni vagyok képes, így nem tudtam Dorian-nal együtt érezni, sőt a végén inkább örültem a bukásának és hogy megkapta, amit megérdemelt.

Henry Wotton egy förtelmes karakter, hirtelen csak ezzel a jelzővel tudnám illetni, egy unatkozó nemesember, akinek az jelenti az egyetlen örömöt, hogy mások életébe beleavatkozik, irányítgatja őket és mindent és mindenkit tönkretesz, akihez van, volt vagy lesz valamilyen köze. Most épp Dorian-t szemeli ki magának, bemeséli neki a zagyvaságait, folyamatosan traktálja a képtelen világnézeteivel és mivel Dorian - ahogy korábban írtam – egy gyenge ember, így mindent elhisz neki, Henry-nek meg sem kell erőltetnie magát… fütyül egyet és Dorian máris ugrik neki. Gyűlölöm az ilyen Henry féle embereket, szívesen vettem volna, ha a végén megkapja, ami neki jár. És végül itt van Basil, a tehetséges festőnk, akivel végül is az egész elkezdődött, merthogy ő találkozott elsőnek Dorian-nal, megkérte, hadd készíthessen róla egy portrét, annyira beleszeretett, hogy az egész művészete felvirágzott tőle, és ő kezdett el fecsegni Henry-nek az ártatlan és csodaszép fiúról, Henry pedig ezért akart vele megismerkedni.

Telnek az évek, és ahogy Dorian egyre mélyebbre süllyed, a kép annál ocsmányabb és förtelmesebb lesz, tulajdon lelkének pusztulását látja maga előtt… a festmény a lelkének tükre tulajdonképpen. Minden korábbi barátja és ismerőse elfordul tőle, szégyellik azt, hogy valaha ismerősei voltak, Dorian meg egyre jobban, ha mondhatom ezt, megőrül és paranoiás lesz. Elzárva tartja a festmény egy szobában, ahova csak neki van kulcsa, mégis folyamatosan attól retteg, mi lesz, ha valaki megtalálja. Aztán egy napon már annyira elege lesz az egészből, hogy véget akar vetni ennek, meg akar szabadulni a portrétól és leszúrja, de mivel a kép a saját része volt, lelkének kivetülése, így Dorian is belehal… a cselédek találnak rá holtan és itt lesz vége a könyvnek.

Oscar Wilde remek író, bejön a stílusa, szépen leírt képeket és hasonlatokat használ, rengeteget idézhetnék tőle, gyönyörűen fogalmaz és olyan nagy igazságokat fogalmaz meg, amelyek örök érvényűek. Mindenképpen megérte elolvasni ezt a könyvet…
(Szerintem még ma megnézem a filmet, és arról is írok, összehasonlító véleményt a könyvhöz viszonyítva… ha lesz időm és kedvem.)
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/oscar-wilde-dorian-gray-arckepe
5/4