Kerri Maniscalco: Átkozottak királysága (Gonoszok királysága 2.)

Fülszöveg:

Egy ​nővér. Két bűnös herceg. Folytonos megtévesztés némi bosszúval fűszerezve… Üdvözlünk a pokolban!

Miután eladta a lelkét, hogy a Gonoszok királynéja legyen, Emilia a Harag hercegével a Hét körbe utazik, ahol kitárul előtte a bűn csábító világának kapuja.

Megfogadja, hogy bármit megtesz, hogy megbosszulja szeretett testvére, Vittoria halálát… még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy jegyességre kell lépnie a Kevélység hercegével, a démonok királyával.

A Gonoszok udvarának legelső szabálya? Ne bízz meg senkiben! A csalárd hercegek, fényűző paloták, titokzatos meghívók és ellentmondásos nyomok között Emilia magányosabb, mint valaha. Megbízhat egyáltalán Haragban, aki szövetségese volt a halandók világában? Vagy a herceg veszélyes titkokat rejteget a valódi természetéről?

Útja során Emilia minden elképzelhető próbatétellel szembekerül. Vajon megleli a mágikus tárgyakat, amelyek feloldják a múltja talányait, és megadják a válaszokat, melyekre vágyik…?

Vesd bele magad a szenvedélybe!

Nem olyan régen olvastam a trilógia első részét és tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás. Nem lett instant nagy kedvenc, de azt se mondanám rá azért, hogy rossz lett volna. Tipikusan olyan könyv ez, amit egyszer elolvas az ember, ami hozza a hasonló típusú ifjúsági könyvek minden jó és egyben minden rossz tulajdonságát, de aztán eltelik pár hét és hirtelen már nem is emlékszel a részletekre. Csak arra, hogy elment a könyv a maga nemében és kész. Bíztam abban, hogy a folytatásban valahogy jobban beindulnak az események vagy hogy kapunk valami pluszt, amitől kikerülhet az erőteljesen középszerű trilógiák sorából ez a könyvsorozat, de sajnos nem ez történt.

Ha röviden le szeretném tudni ezt a kritikát, akkor csak annyit írnék, hogy ez a könyv szinte ugyanazt hozta, mint anno az első rész. Csak épp több spicy jelenettel. Vagyis miket beszélek én itt… ez a könyv gyakorlatilag csak túlfűtött jelenetekből állt némi egyéb körítéssel, amik adtak valami vázat a történetnek, de magukon az erotikus jeleneteken volt a hangsúly. Maga a történet nem haladt tovább semerre és gyakorlatilag semmilyen új információt nem tudtunk meg. Jó, persze a végén van egy „nagy csavar”, aminek meg kellett volna lepnie, de aki nem számított rá, az nem tudom hol élt eddig.

Tényleg semmi nem történt, semmivel nem lettünk okosabbak, semmi rejtély nem oldódott meg, csak annyi derült ki, hogy Emilia és Harag igazából még mindig házasok. Majd az egész második rész során azon szenvedtek, hogy folyamatosan izzott közöttük a levegő és a mágikus kapcsolat miatt folyton egymásra vetették volna magukat. Aztán mindig megálltak akkor, mikor épp jobban belemerültek volna a dologba. Hol egymásra másztak, hol nem, hol egymásra izgultak, hol nem, és ezt játszották végig a második könyvben. És nem azt mondom, hogy nem voltak jók a spicy jelenetek, hanem azt hogy a végére azért már kezdtem unni a dolgot. Az ég szerelmére, essetek már normálisan egymásnak és legyünk túl rajta.

Emilia és Harag

Úgy érzem az írónő nem gondolta át alaposan a könyv szerkezeti felépítését, mert ha így tett volna, akkor látta volna, hogy mennyire semmi nem történik itt igazából a folyamatosan túlfűtött hangulaton felül. De mivel egy fantasy könyvről van szó, elvártam volna több mágiát, több drámát (és most nem a sok erotikus dologra gondolok), nagyobb csavarokat, rejtélyeket, titkokat és leleplezéseket. Továbbra is tartom a véleményem, hogy olyan érzésem van ezzel a könyvsorozattal kapcsolatban, mintha az írónő minden a műfajra jellemző klisét összeszedett volna, hogy tuti legyen a siker, csak közben arra nem gondolt, hogy adjon hozzá valami pluszt és egyedit, ami kiemeli ezt a trilógiát a számtalan hasonszőrű társa közül. Nincs benne lélek, nincs benne egyediség, nincs benne szív.

A karakterekre ugyanezt tudom elmondani. Emilia és Harag vannak a legjobban kidolgozva, az írónő náluk még próbálkozik azzal, hogy kapjanak némi komplexitást, vagy hogy jobban megismerjük őket. De azért itt sem viszi túlzásba a dolgot. Persze forr a két főszereplőnk közt a levegő és az erotikus jeleneteket jó volt olvasni, ezt aláírom, de ezen felül azért egyikük se lett a kedvenc főszereplő párosom. Náluk ezerszer jobb főszereplők léteznek egyéb könyvekben ugyanezen műfajon belül. Tovább vezetve a dolgot, ha a két főszereplőnk ennyire felejthető, akkor gondolhatjátok milyen a többi karakter. Semmilyen. És ez most teljesen komoly. A Pokol másik hat hercegéről csak annyit tudunk amennyit az általuk képviselt bűn enged láttatni. Vagyis Irigység folyton irigy mindenre és mindenkire, Torkosság nem ismeri a mértéket semmiben és így tovább. Sajnálom a dolgot, mert így a folytatásban azt hittem valahogy jobban megismerjük a karaktereket, vagy jobban kidolgozza őket az írónő.

Az Átkozottak királysága erősen középszerű folytatása és erősen középszerű első résznek, és ha nem mondanék mást róla, akkor is mindent elmondtam volna ezzel az egy mondattal. Érződik ezen a részen a trilógiák középső részére jellemző „átmeneti jelleg”, vagyis alig történik valami és ami igen, az se valami emlékezetes vagy érdekes. Rengeteg túlfűtött jelenetet kapunk, mintha csakis ez lett volna a lényeg, és persze én is élveztem ezeket olvasni, de valamivel izgalmasabb történet és komplexebb karakterek szintén elfértek volna mellé. Na de sebaj, talán majd a harmadik rész végre elhozza amit várnék, talán a lezárás fog nagyot ütni. Meglátjuk.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kerri-maniscalco-kingdom-of-the-cursed-atkozottak-kiralysaga

Értékelés: 5/4

Colleen Hoover: Verity

Fülszöveg:

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Colleen Hoover eddig valahogy nem lett jó „barátom” és igaz, hogy nem sok könyvét olvastam, de azok épp elegek voltak ahhoz, hogy tudjam, a könyvei nem nekem valók. A sok-sok felesleges műdrámával megpakolt teljesen irreális romantikus történeteitől többnyire csak a falra másztam, pedig tényleg a leghíresebb könyveivel próbálkoztam, amikért elvileg sokan oda vannak. Szóval adnia kellett volna magát a dolognak annak ellenére, hogy a szimpla romantikus könyvek sosem voltak a nagy kedvenceim. Húgom régóta ajánlgatta a Verity-t azzal a címszóval, hogy ez teljesen más hangulatú, mint Hoover többi könyve és hogy szerinte ez nekem tényleg tetszene, így végül beadtam a derekam és adtam ennek egy esélyt.

És te jó ég, milyen jól tettem! Mert lássatok csodát, csak elérkezett ez a nap, ami azt hittem sosem fog, tényleg találtam egy olyan Hoover könyvet, ami tetszett. És nem csak hogy szimplán tetszett, hanem tényleg nagyon bejött. Persze itt is voltak dolgok, amik nem igazán nyerték el a tetszésemet (főleg a szerelmi szál, mily meglepő), de összességében igenis kellemes meglepetés volt ez a könyv számomra. Tényleg nem hittem, hogy ennyire fog tetszeni és hogy ennyire olvastatni fogja magát. Innentől spoileresen folytatom, mert erről nem lehet máshogy beszélni.

Ami a leginkább tetszett az az éles műfajváltás. Szeretek thrillerek olvasni, bár nem sokat szoktam. De mégis ki ne szeretné a rejtélyeket és a nyomozásokat? A könyv hangulata volt az, ami a leginkább megfogott, tetszett ez a sötét, borús stílus, hogy a történet nagy része egy házban játszódott, és a főszereplőnknek az ott történő furcsaságokkal kellett megbirkóznia, miközben ahogy telt az idő, már jó maga se tudta, hogy mi a valóság és mi az, amit csak beképzel magának. Úgy lett felépítve a sztori, hogy fokozatosan és éppen megfelelő tempóban és minőségben adagolta a feszültséget, hogy aztán a végén olyan nagy leleplezések történjenek és igazságok derüljenek ki, hogy csak kapkodtam a fejem. Persze most sem maradhatott ki a szerelmi szál, de itt nem ez áll a középpontban, hanem inkább a Verity és a családja körüli rejtélyek.

Tényleg nem tudom miért imádják olyan sokan Hoover egyéb könyveit, mert amiket eddig én olvastam azokban mindig teljesen hihetetlen és irreális szerelmi történeteket kaptunk. Vagy pedig olyan nagy magánéleti dráma volt a középpontban, amit nem hogy nem tudtam komolyan venni és átérezni (mert Hoover borzalmasan írta meg ezeket), de kifejezetten felidegesített a sok baromság, ami miatt sajnálnom kellett volna a főszereplőket vagy együtt érezni velük. Nos, a szerelmi szál terén most is kaptunk egy baromságot, és ezt nem tudom szebben megfogalmazni.

Lowen és Jeremy mindketten borzalmas emberek és ha az elején ezt nem tudtuk még egyértelműen, a végére mindenki számára teljesen nyilvánvalóvá válik. Bár ha engem kérdeztek, szerintem már onnantól kezdve nyilvánvaló hogy ezek ketten borzalmasak, mikor alig 5 nap ismertség után összefekszenek úgy, hogy az agyhalott és beteg Verity ott van velük a házban. Jeremy lazán megcsalja a feleségét, Lowen pedig lazán összefekszik egy nős férfival úgy, hogy a férfi beteg felesége ott van mellettük egy másik szobában. Hogy a történet végéről már ne is beszéljünk, amikor nagyjából minden bűntudat nélkül megölnek valakit csak úgy random, amikor azért máshogy is el lehetett volna intézni a dolgot. Jeremy Lowen szeme láttára öl meg valakit, ő meg minden késlekedés nélkül falaz neki. Ismétlem, egy férfinak akit alig pár hete ismer. Mert ez teljesen reális és életszerű, nem?

Három főszereplőt kapunk igazából, Lowen, Jeremy és Verity története ez, de mindent Lowen szemszögéből látunk. Ő csöppen bele a Crawford család drámájába és kezd elmerülni a sötét titkaik tengerében. Hoover mesterien játszott azzal, ahogy építgette a három főszereplőnk karakterét és olvasó általi megítélését. Lowen és Jeremy kezdik a „jó fiúkként”, míg Verity rögtön a „gonosztevő” szerepében tetszeleg, aztán ahogy haladunk előre úgy fordul meg teljesen a dolog és kiderül, hogy senki és semmi nem az, aminek korábban hittük vagy gondoltuk.

De ami személy szerint nekem a legjobban tetszett az a könyv lezárása. Kapunk egy dupla leleplezést a végén és az írónő mondhatni nyitott véget hagy nekünk, ahol aztán mindenki eldöntheti a saját maga verzióját, hogy kinek hisz és kit tart a jónak és a rossznak ebben a történetben. Most akkor mi volt az igazság, merült fel bennem a kérdés. Verity önéletrajza lett volna a kitaláció, ahogy a nő állította és tényleg nem érdemelte meg azt, amit kapott? Vagy talán az utolsó levél volt a kitaláció és azzal csak Verity még egyet csavarni akart a dolgokon és valójában minden igaz, amit az önéletrajzában írt? Lehet csak én képzelem bele a könyvbe ezt a nyitott lezárást, de nekem így jött le a dolog és ezt tartom talán a legjobb húzásnak a könyvben.

Nagy meglepetés lett számomra a Verity, mert nem ilyesmire számítottam Hoovertől a korábban tőle olvasott könyvek után. Szerintem nagyon jól áll neki ez a thrilleresebb, sötétebb, baljósabb hangulat, és több ilyen műfajú könyvet kellene írnia. Tetszettek a leleplezések és a dupla csavar a történet végén és tetszett a nyitott lezárás. Rövid, de nagyon szórakoztató könyv volt ez, örültem, hogy végül elolvastam. És ezt a könyvet tényleg bátran ajánlom mindenkinek.

UI: Film fog készülni belőle hamarosan, na, arra nagyon kíváncsi leszek, mert ebből remek filmet lehet kihozni. Reméljük sikerül megragadni majd a könyv hangulatát és nem rontják el.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/colleen-hoover-verity

Értékelés: 5/4

Pierce Brown: A sötétség kora (Vörös lázadás 5.)

Fülszöveg:

Egy ​évtizede már annak, hogy Darrow forradalmat robbantott ki a Társadalom ellen. Most, a saját maga által alapított Köztársaság kitaszítottjaként elkeseredett háborúba kezd a Merkúron annak reményében, hogy még mindig megvalósíthatja Eó álmát. A nyomában azonban csak halál és pusztulás jár, ezért felvetődik a kérdés: ő még mindig ugyanaz a hős, aki egykor letörte a láncait, vagy a helyét hamarosan át kell vennie valaki másnak?

Lysander au Lune, a Lune-ház száműzetésben lévő örököse visszatért a Magba. Eltökélt célja, hogy helyreállítsa a rendet, és ismét elhozza a békét az emberiségnek. Ehhez azonban előbb az irányítása alá kell vonnia – vagy legalább egyesítenie – a Mag hűtlen Arany családjait, majd szembe kell néznie Darrow-val a rettenetbe borult Merkúr ege alatt. De a világ jövője nem csak az ő sorsukon múlik.

Virginia, a Köztársaság uralkodója egyesíteni próbálja a házakat, és felsorakoztatni őket Darrow mögé. Vajon képes-e megmenteni őt, miközben politikai bűnözők és gyilkosok közt kell neki is életben maradnia?

Lyria, az egykori Vörös menekült árulás vádjával néz szembe. Az egyetlen reménye, ha sikerül elmenekülnie a váratlan helyekről felbukkanó, új szövetségesekkel együtt.

Pax és Electra a Köztársaságra leselkedő egyik új fenyegetés áldozataiként fogságba kerültek. Nincs más választásuk, mint megbízni a tolvaj Ephraimben, aki a megmentőjükké válhat – és egyben számára is ez lehet az esély a megváltásra.

Ahogy a különböző szövetségek változnak, felbomlanak, majd újraformálódnak, és ahogy a hatalom egyre kiszámíthatatlanabbul tömörül, minden oldal nagy veszélynek van kitéve ebben az egyre véresebb galaktikus háborúban, aminek a végkimenetele könnyedén elhozhatja újra a sötétség korát.

A Vörös lázadás könyvsorozat nagy kedvencem lett, és szépen haladok sorban a részekkel. Legutóbb az ötödik részt olvastam, mert a negyedik után mindenképp rögtön folytatni akartam a következővel, pedig akkor nem tudtam, hogy milyen nagy fába vágom a fejszémet. Az ötödik rész, ami A sötétség kora címet kapta lett eddig a leghosszabb az összes közül, így el voltam vele egy ideig. Ha mindez nem lett volna elég, tovább nőttek a tétek, haladt előre a történet és annyi háborút és izgalmat kaptunk, hogy kis túlzással egyik történetszálon se lehetett unatkozni. Vagy mondjuk ki, mindegyik történetszál izgalmas volt, engem most mindenki lekötött és csak kapkodtam a fejem az újabbnál újabb izgalmak láttán.

Ismét több szálon futottak az események több nézőpont karakter mesélésében. Az előző részben megjelent négy nézőpont karakter mellé kaptunk egy ötödiket Virginia, vagyis az Uralkodónk személyében, én meg ujjongva fogadtam a dolgot, mert mindig szerettem volna Musztáng nézőpontot olvasni. Az egész univerzumban harcok dúlnak, mindenhol a feje tetejére állt a világ, és most cseppet sem túloztam. A korábbi rend véglegesen felbomlott, a korábbi erős és úgy tűnt megtörhetetlen szövetségek szűnnek meg és szinte mindenhol lázadoznak az emberek.

Darrow

A Merkúron Darrow harcol megmaradt hűséges katonáival és híveivel a Grimmus ház és szövetségesei ellen és itt fut egybe Darrow és Lysander történetszála elsőnek. Egy másik helyszínen Ephraim, Pax és Elektra az Obszidiánok fogságába esik, mert időközben Szefi kitalálta, hogy ők sem követik tovább a Köztársaságot, hanem saját maguknak foglalnak és alakítanak hazát a Marson. Lyria pedig Victra fogságába esik és így keveredik bele végül abba a mentőakcióba, amit Pax és Elektra megmentéséért indítanak, hogy aztán végül a marsi harcok kellős közepén találják magukat. A Lunán pedig az Uralkodó próbálja egyben tartani a Köztársaságot, hogy aztán élete legkeményebb lázadásával és árulásával találja szemben magát.

Sehol sincs béke, sehol sincs nyugalom, a Köztársaság rendszere végleg megbukott és mindenhol lázongások és harcok dúlnak. Teljesen nyilvánvaló vált mostanra a tény, hogy a világegyetemben egyszerűen képtelenség egy demokratikus rendszert működtetni és fenn tartani, hisz alig tíz év se kellett hozzá, hogy minden összeomoljon. Tetszett hogy ebben a részben sokat filozofáltak arról, hogy vajon miért bukott meg ez a rendszer, és hogy miért nem tudott működni. Felvetődik a kérdés, hogy talán mégse jó ötlet, ha a többség dönt, talán mégse jó ötlet, ha mindenkinek szavazati jogot adunk. Egy ekkora mértékű birodalomban, egy ilyen nagy univerzumban talán sosem működhetett volna egy demokratikus rendszer. Talán mégis szükséges egy felsőbb réteg, egy vagy több vezető, akik aztán tejhatalommal uralkodnak a nagyobb jó érdekében. Persze senki se a korábbi Társadalom rendszerét sírja vissza, hisz az se működött jól, de valamilyen erős központi hatalom akkor is kell, aki kézben tart mindent és mindenkit.

Lysander

A könyv szerkezeti felépítése annyiban változott az előző részhez képest, hogy most inkább „tömbösítve” kapjuk a helyszínek közötti váltást. Több időt maradunk egy helyszínen és egy adott nézőpont karakternél, és csak utána váltunk a következőre. Ez szerintem igen jó döntés volt, mert nem ugrálunk oda-vissza a helyszínek között és valahogy jobban lehetett így felosztani a könyv egyes részeit. És ami a legjobban sikerült az ötödik könyvben, hogy tényleg mindenkivel izgalmas és érdekes dolgok történtek. Én tényleg nem untam senki fejezeteit sem, azt pedig külön öröm volt látni, hogy a karaktereink fejlődtek, tanultak és változtak, ahogy azt kell.

Darrow és Lysander történetszála összefutott, ahogy az várható volt, hogy történni fog. Ezzel pedig véglegesen bebizonyosodott legalábbis szerintem, hogy Lysander lesz az új nagy „fő ellenfél”. Ez pedig nem is alakulhatott volna másként. Ha a dolgok mélyére nézünk Lysander Darrow ifjonti tükörképe, és maga Darrow volt az, aki „létrehozta” a nagy nemezisét. Hasonlóan alakul az életük és Darrow a múltbéli cselekedetivel alkotta meg Lysandert és vívta ki maga ellen a sorsot. És most nem azt akarom mondani, hogy Lsyander már most méltó ellenfele Darrownak, mert dehogy. Lysander még sehol sincs Darrowhoz képest, ez az igazság. De Lysander olyan, mint a fiatal Darrow volt. Ugyanúgy mindenkit elvesztett gyerekkorában, akit szeretett, és ugyanúgy csak a bosszú élteti és az, hogy bosszút állhasson és megölhesse azt, aki miatt ilyen tragikus fordulatot vette az élete.

Még Darrownak Nero volt ez a személy, aki körül a bosszúja forgott, addig Lysandernek maga Darrow az. Lysander karakterútja tehát igen hasonlóan kezd alakulni, mint Darrow-é, még akkor is, ha teljesen más háttérből származnak, mégis sok kísérteties hasonlóságot mutat az életútjuk. Aztán meglátjuk, hogy Lysander mire jut a terveivel és a szövetségesekkel, akiket maga köré gyűjtött, mert lássuk be Darrow igen kemény ellenfél lesz számára. Darrow pedig tovább harcol azért, amiért kell és az sem akadályozza meg ebben, hogy Sevro ott hagyta és csak kevés követője és támogatója maradt vele. Darrow sosem adja fel, ez már csak így megy, és újra és újra bebizonyítja, hogy szinte elpusztíthatatlan.

Ephraim és Pax

Kicsit meglepett az Obszidiánok és Szefi lázadása és hogy mindent és mindenkit letojva a saját ügyükért kezdtek el dolgozni. Bár ha jobban belegondolunk, abszolút reális hogy így alakult a dolog, mert ők se azt kapták a Köztársaságtól, amit annak idején ígértek nekik. Nem csoda, hogy elegük lett és szervezkedni kezdtek. Igen, persze árulók, ez nem kétség, de érthető a tettük. Persze az nem érthető, hogy fogásban tartják Ephraimet, Paxot és Electra-t, de ez a kényszerű helyzet hozta el Ephraim számára azt a fordulatot, amit reméltem tőle.

Ephraim korábbi léhűtő, önző és irritáló karaktere szinte eltűnt és önzetlen módon kezdett végre hasznos dolgokat tenni, főleg Pax és Electra védelmében és hogy megmentse magukat a fogságból. És pont amikor Ephraim kezdett volna érdekes karakterré válni, akkor éri el őt a vég és az a nagyon szomorú ebben, hogy épp amikor valami jót és önzetlent akar cselekedni, akkor éri a kegyetlen halál, amit azért nem kívántam volna neki. Ephraim karakterútja igazán jó lehetett volna, ha több időt kaptunk volna őt igazán megismerni és megszeretni, és akkor nagyobbat ütött volna a halála. De épp akkor halt meg, mikor kezdtem volna megszeretni, így annyira azért nem rázott meg a halála.

Lyria

Lyria kapta most a legkisebb „szerepet” ebben a könyvben, és neki voltak a legrövidebb fejezetei. Bár ennek ellenére vele szintén sok minden történt, jó volt látni, ahogy végre tisztába került önmagával és hogy mihez kezdjen az életével. Jó volt látni, ahogy barátokat szerzett és végre nem mástól várta a segítséget, hanem a saját lábára állt és saját bosszúhadjáratba kezdett, hogy megtorolja a vele és a családjával történteket. Közben összebarátkozott Volgával, Victra pedig már nem akarja megölni a korábbiak miatt, sőt valamiféle kis „szövetség” jött létre hármójuk között a közösen átélt szörnyűségek miatt. Ezen a történetszálon nagyon bírtam Victra-t, mert újra tanúbizonyságot tett arról, hogy mennyire egy erős és kemény nő. Ezt persze eddig is tudtuk róla, hisz Victra mintha Darrow női verziója lenne (ezt korábban is írtam már), de hogy kilenc hónapos terhesen végig harcolta az utolsó napokat, arra már végképp nincsenek szavak.

Külön megjegyezném, hogy tetszett hogy a terhes Victra-t nem valamiféle óvatos "nebántsvirágként" ábrázolta az író, mert hát a terhesség ugyebár nem betegség és nem is valamiféle fogyatékosság. Más könyvekben a terhes nők nagyjából semmit se csinálnak, mert hát mi lesz ha történik valami a babával alapon. És nem azt mondom, hogy kilenc hónaposan normális az űrben harcolni és emberekre vadászni, mert hát nem az, de Victra karakterénél abszolút hihető volt, hisz mégis csak egy erős Arany nőről beszélünk ugyebár.

Virginia

Az utolsó történetszálon pedig a Köztársaság totális bukását követhetjük nyomon és Virginia teljes kudarcát. Ahogy szó szerint ráomlik az idillikus és kissé utópisztikus rendszer, amit megálmodtak Darrow-al maguknak. Olyan váratlan árulás és kegyetlen leszámolás történik, hogy Musztáng csaknem ott hagyja a fogát és majdnem szétszedi a tömeg (de szó szerint majdnem szétszedik és meglincselik), és kész csoda, hogy végül életben maradt. Aztán kiderül, hogy ki áll a nagy szervezkedés és árulás mögött és konkrétan bárkire és bármire számítottam volna csak erre nem. Tényleg nem tudom még, hogy viszonyuljak ehhez a gyerek klón Adriushoz, mert erősen felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt nem értem minek kellett ez a klónozás dolog ide és ha ennyire jó volt Adrius karaktere, akkor miért kellett megölni az első trilógia végén. Mert hát tényleg jó volt, Adrius volt az egyik kedvenc karakterem. Örülnöm kellene, hogy valamilyen módon visszahozta őt az író, de ez a gyerek klón nem Adrius és sosem lesz az. Csak egy gyenge utánzata és kissé erőltetett próbálkozás a karakter vissza hozatalára, ami inkább csak furán sült el. Azt tudom rá mondani, amit Musztáng is… ez egy Förtelem és kész. Csak Adrius halovány és kínos másolata, amit nem igazán lehet komolyan venni.

Nagyon sok minden történt ebben a könyvben és épp emiatt nagyon hosszú lett a korábbi részekhez képest. Öt történetszálon és öt főszereplő narrálásán keresztül halad előre a történet, miközben a Köztársaság rendszere végleg megbukik és szinte mindenhol az univerzumban harcok és lázongások folynak. Tényleg a sötétség kora ez, ahogy arra a cím utal. Egyik történetszálon se untam magam, és nagyon élveztem az elejétől a végéig. Kezdenek az új karakterek hozzám nőni, csak kár, hogy valaki már túl későn. Tetszett ahogy az író tovább vitte a történetszálakat és hogy sehol se lehetett unatkozni. Tényleg nagyon érdekel a folytatás, mert van még a hatodik könyv, de mégis tartok most egy kis szünetet ebben a sorozatban, mert már csak egy rész van. Az utolsó, hetedik könyv pedig csak jövőre, 2026-ban jelenik meg, akkor is csak angolul és ki tudja mikorra lesz magyar fordítás. Szóval addig tartalékolni kellene még egy kicsit a hatodik részt, hogy utána ne kelljen sokat várni a hetedikre. Aztán lehet nem bírom sokáig és mégis elolvasom mihamarabb a hatodik könyvet, meglátjuk.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-a-sotetseg-kora-i-ii

Értékelés: 5/5

Pierce Brown: A káosz évei (Vörös lázadás 4.)

Fülszöveg:

Egy évtizeddel ezelőtt Darrow volt annak a forradalomnak a hőse, amitől azt remélték, hogy majd felszabadítja a Társadalmat. Béke és szabadság helyett azonban végtelen háború dúl a világokban. Darrow-nak ezért egy újabb, elkeseredett küldetésre kell most indulnia, mellyel kockára tesz mindent, amiért eddig harcolt. Továbbra is hisz abban, hogy megmenthet mindenkit, de vajon képes lesz-e arra, hogy közben ne változzon át borzalmas szörnyeteggé?

A különböző bolygókon átívelő útját ráadásul olyan új szereplők fonják körbe, akik örökre megváltoztatják a sorsát: egy menekülttáborból érkező vörös lány, aki olyan életet kap, amiről álmodni sem mert; egy megtört szürke ex-katona, akinek a galaxis legnagyobb értékét kell ellopnia akár az élete árán is; és egy kitaszított arany trónörökös, aki mentorával vándorol a csillagok közt, siratva azt a világot, amit Darrow eltörölt, de bízva a visszatértében.

Míg a Vörös lázadás-trilógia egy univerzum végét örökítette meg, A káosz évei egy új kezdetének az első krónikája. A New York Times bestsellerszerző Pierce Brown új ciklusa ismét bukásról és felemelkedésről szól, ám ezúttal népszerű hőse mellett új szereplőket is megismerhetünk ebben az epikus történetben, ami új izgalmaival és emlékezetes jeleneteivel méltó folytatása Darrow küzdelmének.

A tavalyi év egyik nagy kedvence lett Pierce Brown Vörös lázadás trilógiája és mind a három részről mondhatni ódákat zengtem akkoriban. Az író azonban nem állt meg csak három résznél, hanem az első trilógiához készített egy folytatást, egy újabb sorozatot, amivel tovább vitte a történetet. Ha minden igaz négy további plusz könyvet kapunk, melyből három már megjelent (magyarul is), az utolsó hetedik rész pedig elvileg jövőre várható. Az első trilógia úgy tökéletes ahogy van, és habár örültem annak, hogy lett hozzá folytatás, de féltem is kicsit, hogy mit lehet ebből még kihozni, hova lehet tovább csavarni a történetet. Egy kis szünet után gondoltam essünk neki a negyedik résznek, ami A káosz évei címet kapta magyarul.

Tíz évet ugrunk az időben és tíz háborúval töltött hosszú év után vesszük fel újra a fonalat. A korábbi Aranyak vezette Társadalom bukása után beköszöntött a Köztársaság kora, melynek élére új Uralkodóként Virginia került, aki támogatóival együtt mindent megtett azért, hogy az új Köztársaság rendszert kiépítse és megszilárdítsa. Persze nincs könnyű dolga mert sokan nem fogadják el az új rendet, sok korábbi ellenség megmaradt akik tovább lázadoznak. Persze maga az új világ se lehetne ennél törékenyebb, mert alig kell hozzá egy kis félrelépés és egy kis uszítás és máris repedezni kezd a Köztársaság szilárdnak hitt váza.

Darrow

A legnagyobb változás az első trilógiához képest, hogy az új sorozatban nem Darrow az egyetlen narrátorunk és nem csak a korábbi főszereplőnk szemén keresztül látjuk a történetet. Az író váltott nézőpontos mesélésre tért át és rögtön kaptunk négy nézőpont karaktert. Ebből kettő adta magát és teljesen logikus választásnak tűnt, kettőt viszont bevallom még nem tudok hova tenni. Darrow persze maradt, ez nem kérdés, hisz mégis csak továbbra is ő a főszereplőnk vagy mi a fene. Tíz év távlatából már egy középkorú Darrowt látunk, aki szinte legendás magasságokba emelkedett és akit a többség élő Istenként tisztel és követ. Darrow élete cseppet sem lett nyugodtabb és békésebb, hisz az ő feladata a Köztársaság ellenségeinek megtalálása és likvidálása és bármit meg is tesz azért, hogy elkaphassa talán legnagyobb ellenségüket, a Hamu lovagját. Annyira elvakultan végezni akar az ellenséggel, hogy a Köztársasággal és magával az Uralkodóval (na meg a feleségével) szembemenvén saját partizán akcióba kezd, amit persze senki se díjaz különösebben így hirtelen ő is a Köztársaság ellenségeinek listáján találja magát.

Darrow tehát nem lágyult meg és nem puhult el az évek alatt és az engedelmesség továbbra se lett az erőssége. Csinálja amit jónak lát, teszi, amit akar és kis túlzással ebben senki és semmi nem tudja megakadályozni. De hát mit vártunk Darrowtól, akit mindig a háború éltetett? Hogy otthon üljön a feleségével és a fiúkkal és hagyja, hogy mások vívják meg helyette a csatákat? Aki bármi mást várt Darrowtól, mint amit ebben a könyvben művelt, az sosem értette igazán Darrow karakterét korábban. Mivel Darrowt mindig a harc éltette, így a családos élet egyértelmű hogy sosem fog neki feküdni igazán. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy nem Darrow hibája, hogy Virginia és Pax eltávolodtak tőle és hogy a fiúval mondhatni távoli és rideg a kapcsolatuk, hanem azt, hogy teljesen reális volt ez az egész Darrow karaktere szempontjából. Családi fronton sajnos nem fényes a helyzet, de innen már csak felfelé vezethet az út és bízom benne, hogy Darrow és a fia, Pax végül megtalálják az utat egymáshoz.

Lysander

Második nézőpont karakterként Lysandert említeném meg és számomra ő volt az egyetlen logikus választás az új nézőpont karakterek közül. Lysander au Lune, a néhai elhunyt Uralkodó unokája, aki Darrow lázadásának győzelme során elvesztette a családját és a szeretetteit és mondhatni teljesen magára maradt a világban. Az akkori kisfiú időközben felnőtt és fiatal férfiként lép be újra a történetbe. Az elmúlt tíz évben Cassius párfogásában bujkáltak és Cassius minden tőle telhetőt megtett azért, hogy Lysanderből normális felnőttet neveljen. Nem mintha Cassius maga annyira nagy példakép vagy jó szülői minta lenne, mert hát tudjuk Cassius milyen utat járt be korábban és nem egy szent a báránykám, de Cassius tényleg mindent megtett azért, hogy Lysandert becsületre és kiválóságra nevelje. Csak kár, hogy igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Cassius mellett töltött tíz év nem volt elég ahhoz, hogy az első kilenc év nevelését eltörölje.

Lysandert mégis csak a volt Uralkodó, Octavia nevelte gyerekként, az Aranyak egyik legkiváltságosabb családjából származik és a lázadás során mindent, de tényleg mindent elvesztett. Nem csoda, hogy mélyen legbelül mindig a bosszút áhította és azt, hogy valaha visszavágjon majd Darrownak és mindenkinek, akinek köze volt hozzá. Úgy tűnik Lysander pedig elhatározásra jutott és innen indul majd a nagy szervezkedés. Kíváncsi vagyok mi lesz ebből és nagyon bízom benne, hogy Lysander lesz a Köztársaság és Darrow elleni harc vezetője és agya. Az esze úgy tűnik meg van hozzá és talán az ereje is. Lysanderben a fiatalok ifjonti magabiztossága és ereje lobog, meglátjuk mihez kezd vele és hogy méltó lesz-e Darrow ellen.

Lyria

Most pedig térjünk át a két új nézőpont karakterünkre. Jobban belegondolva teljesen értem miért kellett ide két ilyen típusú karakter, hisz az író szerette volna bemutatni nem csak a volt vagy jelenlegi hatalmon lévők harcait, hanem hogy a lentebbi kasztok között milyen az élet, hogy két „egyszerűbb” ember miként boldogul ebben a feje tetejére állt világban és ebben az új rendszerben. Lyria a Marsról származik és Darrowhoz hasonlónak Vörösnek született. Egy az otthona ellen intézett támadás során elvesztette a családját és véletlenek folyamán végül a Lunára kerül a hatalmon lévők közelébe és így keveredik bele akaratán kívül egy összeesküvésbe és támadásba, aminek célja a Köztársaság összeomlása. Lyria karaktere szinte tökéletes tükörképe a fiatal Darrownak, hasonlóan indul a történetük, csak Lyria kissé naiv módon keveredik bajba, nem olyan szánt szándékkal és bosszú által vezérelve, mint anno Darrow. Szerettem olvasni Lyria fejezeteit, habár azért előre kiszámítható volt mikor mi fog vele történni. Mégis jó volt újra egy igazi kis „Vöröst” látni, ahogy próbál boldogulni a még lássuk be mindig Aranyak által dominált világban. Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz vele a folytatásban és hova fog kifutni a karaktere, remélem lesz valami értelme a fő történetszál szempontjából.

Ephraim

Utolsónak hagytam Ephraimet, mert ő az egyedüli, akit nem tudtam sajnos megkedvelni és akit nem csak hogy nem kedveltem, hanem kifejezetten irritált a folyamatos erőltetett ripacskodásával. Megértem én a fájdalmát és hogy gyászolja azt, akit elvesztett, de kérem szépen mindez elegendő indok arra, hogy mindent és mindenkit átverjen maga körül és minden lelkiismeret nélkül tegyen keresztbe bárkinek? Csak szánalmasan nyivákolt és önsajnáltatás közben nem csak hogy a saját élete nem érdekelte, de senki másé se. Belekeveredik az Uralkodó elleni összeesküvésbe, aztán mikor kénytelen jóvá tenni a hibáját és megpróbálja azt helyrehozni, csak még nagyobb bajba kerül. Saját magának ásta meg a sírját, és egyszerűen képtelen voltam sajnálni vagy épp szurkolni neki. Remélem azért történik nála valami jelentősebb karakterfejlődés, mert eddig nem csak hogy semleges számomra, hanem kifejezetten idegesítő. És nincs rosszabb egy idegesítő karakternél, főleg ha nézőpont karakterről van szó.

Annak ellenére, hogy a világ és annak felépítése adott, tudjuk mi történt korábban és ki kicsoda, így nem kellett újra elkezdeni világot építeni, mégis a negyedik könyv megint mintha csak az alapokat vázolná fel. Jobban belegondolva nem olyan sok minden történik ebben a könyvben főleg ha az előző trilógiához hasonlítjuk, ahol azért fordulat volt fordulat hátán és egy percig se lehetett unatkozni. Mivel négy nézőpontunknak van így több mindent látunk egyszerre, mégse éreztem azokat a nagy izgalmakat és csavarokat, mint korábban. Nem azt mondom, hogy rossz volt, vagy hogy untam volna magam, csak teljesen más lett a hangulat és a történet üteme, hogy többfelé darabolódott a sztori és ide-oda ugráltunk a helyszínek között. Ehhez még hozzá kell szoknom.

Tényleg örültem annak, hogy Brown folytatást írt az első trilógiához, bár azt be kell vallanom, hogy nagy elvárásokkal kezdtem neki a negyedik résznek. Talán ezért vagyok kicsit „csalódott” vagy talán nem ez a legjobb szó, inkább mondjuk azt, hogy nem teljesen azt kaptam, amit vártam és reméltem. Meg kell szoknom a több nézőpontos történetmesélést és meg kell szoknom az új főszereplőinket, főleg Lyriát és Ephraimet, mert őket igazából még nem nagyon tudom hova tenni. Megkaptuk a felvezetést az új történethez és innen már csak előre vezet az út. Remélem a folytatásban azért minden szálon izgalmas dolgok fognak történni. Jöhet is egyből az ötödik rész.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-a-kaosz-evei

Értékelés: 5/4