Kerri Maniscalco: Gonoszok királysága (Gonoszok királysága 1.)

Fülszöveg:

Két nővér. Egy brutális gyilkosság. Egy bosszúhadjárat… És egy mámorító szerelem.

Emilia és az ikertestvére, Vittoria strega – olyan boszorkányok, akik az emberek között élnek, meghúzzák magukat, nehogy felfigyeljenek rájuk és üldözni kezdjék őket. Egyik este Vittoria nem ér oda időben a család híres-neves szicíliai éttermébe. Emilia hamarosan rábukkan szeretett ikertestvére holttestére… amit felfoghatatlan módon megcsonkítottak. Emilia összeroppan, és úgy dönt, bármi áron megkeresi a testvére gyilkosát, hogy bosszút álljon – még akkor is, ha réges-rég tiltott fekete mágiát kell használnia hozzá.

Később Emilia megismerkedik Haraggal, a pokol egyik bűnhercegével, akitől már gyerekkora óta óva intik. Harag azt állítja, hogy Emilia oldalán áll, és megbízást kapott arra, hogy derítse ki, ki gyilkolja a szigeten a nőket. De amikor a Gonoszokról van szó, soha semmi nem az, aminek tűnik…

Hagyd, hogy elvarázsoljon!

Nem nagyon emlékszem arra, hogy mivel keltette fel ez a könyv annyira az érdeklődésemet, hogy elolvassam, de valamiért felkerült a várólistámra, és gondoltam épp itt az ideje, hogy belekezdjek. Érdekesnek tűnt a fülszövege, habár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor abból semmi nagyon nagy újdonságra vagy egyediségre nem számítottam, hisz sok könyv kezdődött már ugyanígy, amit korábban olvastam. De most valami újdonságra vágytam, így gondoltam adjunk neki egy esélyt.

Nem azt mondom, hogy rossz az első rész, mert nem az, inkább csak azt mondanám, hogy olvasás közben végig úgy éreztem, mintha én ezt olvastam már valahol. De tényleg, a könyv minden egyes eleme ismerős lehet valahonnan máshonnan. Szeretném kiemelni, mint minden ilyen esetben, hogy tudom, hogy nincs új a nap alatt, mindent megírtak korábban többször is, így szinte fizikai képtelenség új ötleteket alkotni. Az írók egymásról másolnak, egymásból merítenek ötletet, csak azt kissé átdolgozzák, továbbgondolják, átírják és így tovább. Nem is ez a gond, ahogy ezt többször említettem már, hanem az, mikor ezek mellé semmi egyediség, semmi plusz, vagy semmilyen egyéb „varázslat” nem társul, ami kiemelné az adott könyvet az ezernyi hasonló közül. És nem, az nem jelent "egyediséget", hogy ez a történet most kivételesen nem Amerikában játszódik, hanem Szicíliában. És az sem, ha a boszorkányokat stregának hívjuk, vagy telerakjuk a könyvet olasz szavakkal és kifejezésekkel.

Emilia

És sajnos a Gonoszok királysága éppen ezt az érzést keltette bennem végig olvasás során. A történetet láttunk korábban ezerszer. A főszereplő lány elveszti az egyik fontos embert az életében, aki vagy eltűnik, akit meg kell menteni, vagy meghal és így meg kell bosszulni. Itt az utóbbit kapjuk. Emilia ikertestvérét, Vittoriát megölik, a lány célja pedig eztán az lesz, hogy megtalálja ki volt a gyilkos és bosszút álljon rajta. Nem akarok károgó majom lenni, de majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy Vittoria nem halt meg valójában, vagy később valahogy vissza fog térni, mert egy ilyen érdekes karaktert, mint amilyen Vittoria volt még abban a kevéske időben is, amíg szerepelt, egyetlen épeszű író se pocsékolna el. Szóval látom, hogy mi fog itt következni, pedig esküszöm nem néztem utána mi lesz a folytatásban, de fogadni mernék, hogy Vittoria mégis életben van valahogyan.

Aztán kapunk egy nagyon helyes, sármos, irtó jó pasi férfi főszereplőt, aki egyike a hét démonhercegnek, akik az alvilágot irányítják. A hét démonherceg a hét főbűnt reprezentálják, mi pedig megkapjuk Haragot. Igen, tényleg az a neve, hogy Harag csupa nagy betűvel, mert az igazi nevét senki se tudja, vagy legalábbis Emilia biztosan nem. Harag persze egy sötéten jóképű, mogorva, ijesztő harcos démon, aki nem nagyon örül annak, hogy Emilia varázslattal csapdába ejtette, de mit tud tenni, engedelmeskednie kell a lánynak, aki a démont és annak tudását akarja arra felhasználni, hogy kiderítsék együtt ki és miért ölte meg Vittoriát. Közben más lányokat szintén meggyilkolnak a városban, így sorozatgyilkosról van szó és kapunk egy nyomozási szálat is.

Harag

Emilia ugyebár boszorkány, van itt varázslat meg minden, hisz démont idéz és még sorolhatnám mit tesz, de valahogy olyan logikátlanul használja a képességeit, hogy csak a fejemet fogtam olvasás közben kínomban. Ha már boszorkány az ember, egy elvileg jól kitanított boszorkány legalábbis a leírás szerint, akkor mégis hogy véthet ilyen ostoba hibákat? Megidéz egy démont, és erre nem csak szimplán megidézi, hanem „véletlenül” épp egy olyan kötést használ kettejükön, amitől örökre összeköti magukat. Aztán mikor meg akar szerezni valamit egy viperadémontól vagy mi a fenétől, akkor képtelen arra a viperadémonra egy normális kábító varázslatot rakni, hanem persze hogy a démon felébred és elkezdi kergetni, hogy kapjunk egy izgalmasnak és veszedelmesnek szánt üldözési és menekülési jelenetet.

Aztán Emilia elmondja, hogy elvileg tiltott vagy legalábbis nem etikus igazságvarázslatot szórni senkire, erre nem épp pont az ellenkezőjét teszi ráadásul éppen egy olyan jelentéktelen dologban, hogy csak fogtam a fejem. Mellesleg ha létezik igazságvarázslat és mindenáron meg akarnám találni a testvérem gyilkosát, akkor én minden bűntudat nélkül használnám azt mindenkin, amíg el nem jutok a megoldáshoz. Emilia folyton önmagának mond ellent, ami sokszor totál hülyén jön ki a történet alakulása szempontjából. Össze-vissza kapkodott, önmagát keverte bajba és közben csak sipákolt. Olvasás közben végig úgy éreztem, mintha az írónő át sem gondolta volna normálisan az általa megalkotott mágikus világ szabályait és irányelveit, mert végig olyan „szabályokat” hozott, amik mintha csak azért lennének megalkotva, hogy tovább vigyék és nehezítsék a főhősnő dolgát és így hosszabb legyen a történet, de amúgy minden józan paraszti logikának ellentmondanak.

Maga a történet tehát semmi új, olvashattuk már ezerszer ugyanezt csak jobb, izgalmasabb és sokkal kidolgozottabb verzióban. A karakterek szintén olyan kis semmilyenek, a tipikus YA fantasy karakterek azok sablon tulajdonságaival, de ez az állításom főleg a két főszereplőre, Emilia-ra és Haragra vonatkozik. A többiekre annyi időt és energiát se fektet az írónő, hogy normálisan kidolgozza őket. Kiszámíthatóak a fordulatok az elejétől a végéig és már azt is látom előre mi lesz itt a folytatásban, amiben remélem tévedek, de igen csak gyakorlott fantasy olvasóként ebben őszintén kételkedek. Tényleg csak ennyit tudok rá az első rész alapján mondani, klisés, sablonos YA fantasy, amit ezerszer olvastunk már ezelőtt, csak ennél sokkal jobban sikerült verzióban. Aztán lehet csak az első rész ilyen, nem tudom, de bízom benne, hogy a folytatásnak majd sikerül valahogy meglepnie.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kerri-maniscalco-kingdom-of-the-wicked-gonoszok-kiralysaga

Értékelés: 5/4

Laurell K. Hamilton: Fagyos halál (Anita Blake, vámpírvadász 24.)

Fülszöveg:

Amióta Anita Blake eljegyezte magát Jean-Claude-dal, St. Louis városának vámpírurával, már csak a vámpírkirály menyasszonyaként beszél róla a világ. Minden idők legeredményesebb vámpírhóhérának rendőrbírói hírneve belegabalyodott a menyasszonyi fátyolba, és mindenki csak gyűrűkről és hintókról meg lánykérésről akar vele társalogni. Mielőtt azonban végképp betelne nála a pohár, az interneten felbukkan egy zombipornóval üzletelő rejtélyes társaság, és az FBI-nak ismét eszébe jut, hogy Anitánál jobban senki sem ért a zombikhoz és az egyéb, szörnyekkel kapcsolatos bűnügyekhez.

Valaki elrabolja a holtak lelkét, hogy a zombikba visszaplántálva azt, örökké engedelmes szexrabszolgákat gyártson belőlük. A felfoghatatlan hatalmú vudu varázslat még Anita számára is ismeretlen, mégis meg kell valahogyan oldania az ügyet, el kell kapnia a mindig köddé váló, rejtélyes elkövetőt, hogy a szerencsétlen zombikat felszabadíthassa.

Ismét Anita Blake, itt egy újabb rész, mert ez a könyvsorozat sosem ér véget. Addig legalábbis biztos folytatódni fog, amíg Hamilton tud írni. Az előző rész meglepően bejött nekem, így egészen Anita hangulatban kerültem, gondoltam miért ne, jöjjön a következő. Talán kicsit elhamarkodtam a dolgot, talán kell pár hónap szünet két Anita könyv között, vagy csak a könyvek ingadozó minősége tehet róla, de a Fagyos halál most valahogy nem győzött meg.

Kezdjük azzal, hogy habár van egy nyomozási szál, így szerencsére ebben nem szenvedünk hiányt, ám két problémám is volt ezzel. Az egyik, hogy alig foglalkoztunk vele, az elején ott a rejtély, közben nagy adag szerelmi dráma, majd a végén hirtelen mágikus módon kiderülnek a titkok és elkapják a bűnöst. Ennyi. A másik amiért nem örültem ennek a nyomozási szálnak, az maga a téma, vagyis a zombi pornó. Igen, jól halljátok, zombi pornó, más csak ez kellett ide, de tényleg? Tudom, hogy eddig is sok undorító, sötét és beteges dolgot olvashattunk a könyvsorozatban, de nekem a zombipornó már túl ment minden határon.

Undorító volt mondjuk ki. Így ha másik oldalról nézzük a dolgokat, akkor talán jobb is, hogy ez a történetszál nem kapott olyan nagy szerepet. Maga a rejtély se volt valami nagy durranás, mert a könyv első felében Anita és a társai elejtik, hogy annak a gonosz nekromanta nőnek, akit korábban már megöltek, van egy gonosz unokaöccse amúgy, és mit ad isten a végén kiderül, hogy nem ő a hunyó minden baj mögött? Most komolyan volt aki nem rakta össze a képet Anita-n kívül már akkor az elején? A nyomozási szál tehát undorító, rövid és kiábrándító lett.

Nagy meglepetésemre erotikát se kaptunk most olyan sokat, sőt… vagy lehet, hogy csak az én tűréshatárom nőtt meg így az évek során, de kimondottan keveset kaptunk most belőle. Ráadásul ami volt az még indokolt is volt, tehát nem csak random módon fűzte bele Hamilton a sztoriba, mikor annak semmi helye nem lett volna ott. Na, de kérdezhetnétek akkor, hogy ha ilyen kevés időt tett ki maga a nyomozás, és erotikával se árasztottak el minket, ahogy manapság az Hamiltonnál szokás, akkor mégis mi a fenével töltötte ki az írónő ezt a csaknem 600 oldalas könyvet? Na mivel? Nyavalygással, szerelmi drámával és felesleges picsogással. De tényleg.

Az egész rész során azon szenvedett mindenki, hogy most akkor ki kivel fog összeházasodni a háremből, és hogy kit kellene még befogadni a „gyűrűzöttek” közé, meg hogy random többedik testőrök meg Anita dugópajtijai mit szenvednek magukban vagy épp min húzták fel magukat. Lehet velem van a gond, de engem rohadtul nem érdekel, hogy egy századik testőr csaj, akiről eddig még csak nem is hallottam mit szenved magában és nem értem, hogy Anitának miért kellene vele foglalkoznia? Anita mindig azon puffog magában, hogy neki se ideje, se energiája mások problémáival foglalkozni, aztán valahogy mégis csak ő lesz az, aki mindenki búját-baját megoldja. Most akkor érdeklik őt a többiek vagy nem? Döntse már el.

Abból pedig már Anitához és a többiekhez hasonlóan nekem is kezd elegem lenni, hogy Asher mit hisztizik vagy kavar megint mindenki háta mögött. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni miért viseli el őt ennyi szemétség után bárki is és azt sem, hogy Jean-Claude hogy nem unta még meg a játszadozásait. Ennyi szemétkedés, direkt provokálás és direkt bajkeverés után nekem régen elegem lett volna belőle és páros lábbal rúgtam volna ki az életemből. És nem, az nem mentség, hogy Asher csoda szép, és ezért mindig mindenki végül megbocsát neki, mert ennyi szemétségen és hisztin, amit Asher eddig levágott, semmilyen szépség se segít. Richard most nagy meglepetés volt, csak pislogtam, hogy hirtelen milyen segítőkész lett mindenkivel. Vagy én maradtam le valamiről Richard vonalon?

A könyv nagy részében tehát most a szerelmi drámák és kavarások domináltak, mindenki szenvedett és problémázott, de tényleg mindenki, míg a századik random mellékszereplő is, akire mondjuk én nem igazán voltam kíváncsi. Nem értem miért kell itt ennyi karaktert futtatni és soha nem értem meg, miért kell ennyi pasi Anitának. Nem lenne elég 3-5 db pasi nagyon maximum? Minek ide több tucat? Kérem magyarázza meg nekem valaki. A nyomozási szál inkább csak dísznek volt belerakva a könyvbe, bár az undorító témáját tekintve talán jobb is, hogy csak ennyit láttunk belőle. Ismét egy gyengébb rész a sorozatban, és újfent megállapítom, hogy tényleg ez a séma. Egy erősebb részt, mindig egy jóval gyengébb követ. Sajnos.

UI: Igen, a 23. részt, a Jason kisregényt kihagytam, nem nagyon érdekelt a leírása alapján, és a visszajelzések szerint semmi fontosról nem maradtam le.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-fagyos-halal

Értékelés: 5/3

R.F. Kuang: A lángoló isten (Mákháború 3.)

Fülszöveg:

Miután ​Fang Zsu-nin megmentette Nikant a külföldi megszállóktól, és egy kegyetlen polgárháborúban megküzdött a gonosz Szu Ta-csi császárnővel, szövetségesei sorban elárulták, és sorsára hagyták.

A veszteségek ellenére Zsin nem mondott le azokról, akikért olyan sok mindent feláldozott: a déli tartományok és különösen az otthonának számító Tikani lakosairól. Amikor Zsin visszatér a gyökereihez, nehéz kihívásokkal és váratlan lehetőségekkel találja szemben magát. A Déli Szövetség vezetőségéből kikerülő új társai alattomosak és megbízhatatlanok. Zsin gyorsan rájön, hogy Nikanban az a több millió egyszerű ember tartja kezében a hatalmat, akik bosszúra szomjaznak, és a megváltás istennőjeként tekintenek rá.

A hatalmas déli sereggel a háta mögött Zsin minden fegyvert bevet ahhoz, hogy legyőzze a Sárkányköztársaságot, a gyarmatosító heszperiaiakat, és mindenkit, aki fenyegetést jelent a sámánhitre és annak gyakorlóira. Egyre nagyobb hatalomra és befolyásra tesz szert, de vajon elég erős lesz ahhoz, hogy ellenálljon a főnix hangjának, amely arra sürgeti, hogy égesse fel a világot, és benne mindent?

Mostanában teljesen a Mákháború könyvek hatása alatt állok és már leírtam korábban, hogy miért tetszett nekem annyira az első majd utána a második rész. Még mindig nem hiszem el, hogy ez a trilógia évekkel ezelőtt jelent meg és mostanáig én még csak nem is hallottam róla, így sejtelmem sem volt, hogy miről maradtam le idáig. Nem is bírtam sokáig húzni a dolgot, tudnom kellett mi lesz a lezárás, így elérkezett a harmadék rész ideje, ami A lángoló isten címet kapta.

A történet onnan veszi fel a fonalat, ahol a második rész végén abbamaradt. Zsint újra elárulták azok, akikben bízott és akiknek korábban dolgozott, Vajszra és Nö-csa árulása újra előhozta Zsin bosszúszomjas és vérszomjas énjét. Eldönti, hogy a déli elnyomott tartományok élére állva vág vissza a Sárkányköztársaságnak és a heszperiai támogatóiknak. Zsin feladata nem könnyű, mert a déli tartományok vezetői se valami megbízható fajták, így ott se fogadják egykönnyen a lányt, de Zsin bármit, szó szerint bármit megtenne azért, hogy felszabadítsa az országot a megszállók alól és hogy mindenkin bosszút álljon, aki korábban elárulta őt.

Első olvasatra Zsin szándékai lehetnének nemesek és önzetlenek, hisz ő csak fel akarja szabadítani Nikant, el akarja pusztítani a megmaradt mugeni erőket, megsemmisíteni a Sárkányköztársaságot Vajszrával és Nö-csaval az élen és elűzni innen a heszperiaikat. De ha mélyebbre ásunk, akkor rájövünk, hogy Zsin szándékai inkább csak saját önző indíttatásából fakadnak, hisz számára valójában a bosszú és a megtorlás a legfontosabb, valamint az, hogy végezhessen az ellenségeivel. Mit érdekli őt a nép vagy az egyszerű emberek? Mit érdekli őt, hogy mi lesz az ország sorsa a háború után? Szemernyit sem érdekli, csak az, hogy végezzen mindenkivel aki ártott neki és hogy ezt lehetőleg a legvéresebb módon tegye meg.

A Trifekta: Ta-csi, Zsi-ka és Csiang

Zsin-nek ehhez persze hadseregre van szüksége, sok-sok katonára, épp ezért a déli elnyomott tartományok haragját és kilátástalanságát használja ki a saját önző céljai érdekében. Mert mondjuk ki, ez így van valójában. Mikor aztán a déli vezetők elárulják és eltávolítják a hatalomból, akkor pedig egy felettébb ostoba és logikátlan lépésre szánja el magát. Ta-csi javaslatára fel akarják támasztani a Trifektát, hogy a korábbi legendás sámán trió segítségével érjék el a céljukat. Ta-csi habár mélyre zuhant és mióta megdőlt a császárság, nem császárnő többé és egyedül tengeti a napjait, majd Zsinnek felajánlja a segítségét épp akkor, mikor nagyon is szüksége volt rá a lánynak.

Itt jön az első nagy kritikám ezzel a résszel kapcsolatban. Mégis melyik univerzumban gondolta azt jó ötletnek Ta-csi és Zsin hogy feltámasztják a Trifektát? Azt még valahogy értem, hogy Csiang kellhet a csapatba, mert hát mégis csak ő a Kapuőr, hatalmas erő felett rendelkezik, és talán hajlandó lehet segíteni, annak ellenére, hogy eddig gyáván eltűnt a problémák elől és önként száműzetésbe vonult és befalaztatta magát. Csiang valamilyen szinten jó ember, és hatni lehet rá, segíthet nekik. De a mi bánatnak akarták Zsi-kát felkelteni, mikor Ta-csi pontosan tudta, hogy Zsi-ka egy hatalommániás, kegyetlen őrült, aki nem foglalkozik semmi mással önmagán és azon kívül, hogy másik félelmeivel táplálkozzon?

Tényleg nem értem és minden logikának ellentmond ez a történetszál. Ta-csi pontosan tudta milyen ember Zsi-ka, Zsin pedig hallott róla történeteket, és ők két naiv kislányként azt hitték, hogy ha szépen kérik, akkor majd önzetlenül segíteni fog nekik? Annak ellenére, hogy maga Ta-csi volt az, aki „kényszer pihenőre” küldte őt? Várható volt, hogy Zsi-ka semmit nem változott, hogy esze ágában sincs nekik segíteni, így Zsin elég hamar pontot tett a Trifekta végére. Még ha Ta-csi volt is olyan ostoba, hogy megpróbálkozott összehozni a korábbi Trifektát, mert neki úgysincs már igazi vesztenivalója alapon, de Zsin mi a fenének ment vele? Pontosan tudnia kellett volna, hogy nem bízhat meg bennük és hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Persze jó volt Ta-csi egy emberibb és igazibb oldalát látni és örültem Csiang visszatérésének is, ez nem kérdés, mégis úgy gondolom, hogy ez a Trifektás történetszál teljességgel logikátlan volt az elejétől a végéig, így a könyv gyakorlatilag harmada, mintha csak időkitöltésnek lett volna ide belerakva. Sajnálom, mert magáról a Trifektáról szívesen olvastam volna többet, mondjuk ha Kuang írna róluk egy külön könyvet, az például engem nagyon érdekelne.

Kitaj és Venka

Zsin tehát tovább harcol a bosszúért és a megtorlásért, mindenkit meg akar ölni, aki valaha ártott neki és aki elárulta, az egész harmadik részt ez a motívum vezeti végig. Közben egyre mélyebbre süllyed a hatalma által gerjesztett haragban és őrületben és már senkiben sem bízik meg igazán, amit mondjuk teljesen megértek, hisz tényleg mindenki, de tényleg majdnem mindenki elárulta őt az élete során, akiben megbízott, vagy akit valamennyire szeretett. Altan, Csiang, Vajszra, Nö-csa és így tovább, így teljesen reális hogy a végére már igen paranoiássá válik és még ott is az árulót keresi, ahol nincs. Annyira mélyre süllyed, hogy a végén azokban is az árulót látja, akikben nem kellene. Elsőnek Venka ellen fordul, és én nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Venka áruló lett volna, nem és kész. Aztán pedig már Kitajban is az ellenséget látja, abban a Kitajban, aki végig mellette volt, aki mindenben támogatta, aki sosem mondott neki nemet, és aki minden őrült és vérszomjas tervében mellette állt és hagyta, hogy Zsin tegyen, amit csak szeretne. De hát ilyen az őrület, és Zsin a végére kezdett igen mélyre süllyedni benne és pontosan az történt vele, amitől Csiang régen óva intette és ami Altannal is történt korábban.

Itt értem a második negatívumhoz, amit meg kell említenem és ami nem tetszett a könyvben. A rész végén Zsin hirtelen párforduláson megy keresztül és kvázi feláldozza magát és öngyilkos lesz. Én meg csak pislogtam, hogy Zsinék szavaival élve… „mi a f*sz?”. Kövezzetek meg érte, de számomra ez a lépés teljesen karakteridegen volt Zsintől, mert eddig halovány jelét se mutatta az önfeláldozásnak, sem semmilyen önzetlen cselekedetnek. Zsin a könyv végére annyira mélyen volt már az őrületben, a gyanakvásban, a paranoiában, hogy onnan nem igen lett volna ilyen hirtelen visszaút, így mikor egyik percről a másikra fogta magát és öngyilkos lett, azt én nem tudtam hova tenni. Ez a lezárás nem illett Zsin korábbi karakteréhez és számomra teljesen irreális volt, mondjon bárki bármit. Az sokkal reálisabb lett volna, ha Zsin elmegy a végsőkig és utolsó leheletéig küzd, és végül úgy éri a vég. Nem az a bajom, hogy meghalt a végén, mert lássuk be számára nem maradt más út, hanem az, ahogy a halála történt.

Zsin és Nö-csa

Ami viszont a legjobban tetszett a harmadik részben, hogy az elejétől a végéig Zsin és Nö-csa újra szemben álltak egymással. Csak már nem olyan jelentéktelen dolgok miatt veszekedtek, mint anno az iskolában, hanem az ország sorsa, az emberek jövője volt az, amiben nem tudtak egyet érteni és ami végül két ellentétes oldalra sodorta őket. Továbbra is fent maradt köztük a tűz és víz párhuzam, a korábbi sérelmek és veszteségek, és habár Zsinnek több esélye is adódott arra, hogy örökre végezzen Nö-csaval, végül sosem tudta őt megölni, mindig megfutamodott az utolsó percben. Mérges volt rá, amiért elárulta, gyűlölte őt, de valahol mélyen még mindig szerette, és ezért képtelen volt megölni őt, amikor lehetősége adódott rá. Imádtam Zsin és Nö-csa közös jeleneteit, csak kár, hogy kevés volt belőlük és kár, hogy ilyen tragikus véget ért a „kapcsolatuk”.

És itt most nem a szerelmi szálra gondolok, mert az valójában sosem volt, habár nyilvánvaló, hogy szerették egymást, hanem inkább minden másra, a baráti, szövetséges, testvéri kapcsolatra. Zsin és Nö-csa annyira mások, annyira máshogy látták a világot és hogy mi lenne jó az embereknek, hogy ez az egész örökre közéjük állt és ez pecsételte meg a sorsukat. És itt jön a kedvenc gondolatom a könyvből, miszerint a kötelesség a szeretet halála, hisz Nö-csa végül mindig a kötelességet választotta a Zsin iránt érzett szeretete helyett és ezzel talán ő volt az egyetlen legracionálisabb és legemberibb karakter az egész könyvsorozatban.

Zsin és Nö-csa, vagyis a Főnix a Sárkány ellen

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor összességében tetszett az utolsó rész, már hogy ne tetszett volna, de a két negatívum miatt, amit megemlítettem, sajnos nem tudom ötcsillagosra értékelni. Kicsit úgy érzem az írónő nem teljesen gondolta át a Trifektás történetszálat, ami számomra teljességgel logikátlan volt Zsin részéről, valamint a lezárást sem, ami szerintem abszolút karakteridegen volt Zsin karakterét tekintve. Ezeken kívül minden mást imádtam benne, most se lehetett rajta unatkozni, csak úgy faltam a lapokat egymás után. Kicsit sajnálom, hogy ennyi volt, vége, de legalább kaptunk egy lezárást és nem lett a végtelenségig elnyújtva a történet. Örülök annak, hogy megtaláltam a Mákháború trilógiát, ami nagy kedvenc lett mostantól kezdve és az biztos, hogy többször újra fogom még olvasni. Zsint pedig imádom, mert ki ne imádná őt?!

UI: Köszönet a kiadónak a harmadik könyv végére berakott kis novelláért, ami Nö-csa szemszögéből íródott, kellemes kis pluszt ad a fiú karakteréhez és végre olvashattunk egy kicsit többet róla is.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/r-f-kuang-a-langolo-isten

Értékelés: 5/4

Laurell K. Hamilton: Ragály (Anita Blake, vámpírvadász 22.)

Fülszöveg:

Egyes zombikat felélesztenek, másokat meg elpusztítanak. Csak kérdezd meg erről a szakma legjobbját, Anita Blake-et, aki mostanáig inkább puszta kellemetlenségként tekintett rájuk, semmint potenciális veszélyforrásként. Persze, mert egészen eddig egyikőjük sem próbálta meg kegyetlenül elpusztítani az embereket. De most valami furcsa dolog történt velük.

Micah apja haldoklik, feltehetőleg egy húsevő zombi marta meg, és talán már csak napjai vannak hátra, mielőtt élve elrohad. Anita, Micah és Nathaniel a coloradói Boulderbe utazik, hogy Micah – közel húsz év után – újra találkozzon a családjával, és elbúcsúzhasson az apjától. A látogatásból azonban gyorsan nyomozás lesz, mert kiderül, hogy a zombik eddig sosem látott módon, tömegesen járnak a hegyekben, ráadásul halálos ragályt terjesztenek.

Több hónapja már hogy Anita Blake könyvet olvastam és gondoltam épp ideje folytatni a soha véget nem érő sorozatot a következő résszel. Kellett most egy kis Anita kaland mielőtt belevetem magam a Mákháború trilógia utolsó részébe, előtte szerettem volna egy kicsit másféle történetet olvasni kis kikapcsolódásként. Őszintén bíztam abban, hogy most egy jobban sikerült Anita könyv következik a sorban, mert nem egy minden értelmet és logikát nélkülöző erotikus sztorira vágytam, hanem valami sötét fantasy nyomozásra.

Részben bejöttek a számításaim, részben nem. Megkaptam ugyanis a nyomozási szálat, amit mindig annyira szerettem, de persze nem maradhatott ki az erotika sem, mert tetszik vagy sem, ez most már elengedhetetlenül a történet részévé vált. És nem azzal van konkrétan a bajom, mert én is szeretek olvasni ilyesmit, hanem azzal, amikor csak az erotikáról szól az egész rész, és mellette nincs semmi más érdemleges. Mintha Hamilton rájött volna, hogy kell ide valami épkézláb történet is, mert a sok szex önmagában nem elég hosszútávon és azzal nem lehet fenntartani a közönség érdeklődését. Az enyémet legalábbis semmiképp sem.

Szerencsére a Ragály című könyvben, ami a 22. rész a sorozatban a nyomozási szál kapott nagyobb hangsúlyt és a többi csak kiegészítésnek volt mellette, ezzel megteremtve azt a tökéletes egyensúlyt, amitől nem kaptam sikítófrászt… hanem ami miatt igenis élveztem ezt a könyvet, de tényleg. Talán jó pillanatomban kapott el, talán most épp egy ilyesmi történetre vágytam, vagy mert itt tényleg újra pislákolni kezdett a régi Anita stílus, de nekem ez a rész kifejezetten tetszett. Sötét volt, izgalmas, félelmetes és mindezek mellett vicces, mert a sötét humort most se kellett nélkülözni, se Anita belső narrációját, amin sokszor jókat mosolygok.

Anita nem az már, aki a sorozat elején volt, tényleg rengeteget változott, és ezzel ő maga is tisztában van. Sok dologban előnyére változott, mondhatjuk úgy, hogy felnőtt és hogy végre már nem az arduer irányítja őt, hanem fordítva, a libidóját is tudja többségében irányítani. Anita kezében van a gyeplő és úgy tűnik már nem gyűjti tovább a pasikat, vagy inkább maradjunk abban, hogy ebben a részben legalább nem szedett össze egy újat... és ez is valami. Csak ismételni tudom magam, én már rég elvesztettem a fonalat a sok pasi tengerében, számomra a nagy részük egy nagy összemosódott massza és ha pisztolyt tartanának a fejemhez se tudnám az összeset felsorolni vagy megkülönböztetni egymástól. Persze ott vannak Anita legnagyobb szerelmei, Jean-Claude, Micah, Nathaniel, ezt a hármat tudom igazán kiemelni, és ők az a hármas akiknek tényleg van valami értelmesen összerakott és kiemelkedőbb karaktere, amitől emlékezetesek maradnak. Aztán a többi… na azokat már felsorolni se tudnám.

Ebben a részben Micah és Nathaniel kapott nagyobb szerepet, Jean-Claude szintén felbukkant, de most nem ő volt a lényeg, ami nagy kár, mert nálam Jean-Claude marad az örök kedvenc pasi és nem is értem hogy nem elég ő egyedül Anitának. De ez legyen csak az én gondom. Aztán mikor felvetődött a házasság kérdése, és hogy többen is összeházasodnak, igen, jól hallottátok, többen egymással, akkor csak pislogtam, mert egyrészt nem értem minek kell ez ide, másrészt azt se értem, hogy fogják ezt kivitelezni, de kíváncsian várom. Lesznek itt még „kakasharcok” Anitáért, és nem lesz ez olyan egyszerű menet, de tényleg kíváncsian várom, hogy fogják ezt megoldani a feltehetően nem távoli jövőben.

Aztán másik személyes kedvencem, Edward beugrott segíteni egy kicsit Anitának a nyomozásban, ami sosem gond, mert Edwardot imádom, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, ebből a történetből szerintem ki lehetett volna hagyni őt. Nélküle szintén működött volna a dolog, de ezen azért nem akadok fenn, mert Edward mindig plusz pont. Arra szintén kíváncsi vagyok, mikor lesz már Edward és Donna esküvője, erről is beszélnek már egy ideje, és remélem nem csak a háttérben lesz lezavarva a dolog, hanem valamelyik következő könyvnek az lesz a középpontjában, mert azt szívesen megnézném, de komolyan.

Tényleg tetszett most ez a rész, valahogy sikerült megtalálni a megfelelő elegyét a természetfeletti nyomozásnak és az erotikának, amit Hamilton minden áron bele akar nyomni az Anita Blake könyvekbe. Úgy tűnik így jó pár rosszabb és unalmas rész után rájött, hogy kell ide az izgalmas, sötét, horrorisztikus kaland és nem elég csak folyton arról írni, hogy Anita épp kivel és hol hempereg. És habár már nem hiszem, hogy valaha visszakapjuk a régi Anitát az első könyvek hangulatát, de ezzel az új kialakult irányvonallal szerintem tovább lehet dolgozni. A lényeg, hogy kell egy izgalmas nyomozás és mellé jöhet az erotika kisebb dózisban, és akkor mindenki elégedett. Én legalábbis az leszek.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-ragaly

Értékelés: 5/4