1996-ban járunk. Josh és Emma világéletükben szomszédok és a legjobb barátok is voltak egyszerre. Azonban tavaly novemberben minden megváltozott közöttük… Ezért is olyan kínos most ez a találkozás, amikor Josh – édesanyja kérésére – átviszi Emmának az Amerikai Online (AOL) cégtől postán kapott CD-ROM-ot. Később a kapott anyag feltöltése után Emma automatikusan a Facebook oldalán találja magát – csakhogy a Facebookot még fel sem találták! Felfedezését nyomban megosztja Joshsal is. Legnagyobb megdöbbenésükre tizenöt évvel későbbi önmaguk és életük tárul fel előttük, ám valahányszor újra ránéznek a profiljukra, azt látják, hogy a jövőjük megváltozott. Kénytelenek szembenézni azzal, hogy mit csinálnak jól és rosszul az életük során, ugyanakkor szembesülniük kell azzal a ténnyel is, hogy a jelenben meghozott döntéseik hatással vannak nemcsak a jövőjükre, hanem a jelenükre is.
Megint egy olyan könyvet vettem a kezembe, amit már régóta olvasni szerettem volna. Jay Asher nevét akkor jegyeztem meg magamnak, mikor elolvastam a 13 okom volt... című debütáló könyvét, amit máig imádok. Az egyik legkedvencebb könyvem, és az egyik legmegrázóbb, legelgondolkodtatóbb történet, amit valaha olvastam. Nem volt kérdés utána, hogy Jay Asherre figyelni fogok és azóta megjelent még egy könyve, amit közösen írt a fent megnevezett írónővel.
Soha nem értettem, hogy lehet ketten írni egy könyvet, hisz két ember nem írhat ugyanolyan stílusban, hogy a páros szerző léte ne tűnjön fel, de itt valahogy mégis sikerült ezt a váltást tökéletesen megoldani. Szerintem narrátoronként bontották fel egymás közt a könyvet, és talán ezért nem érződik az éles váltás az írói stílusok között. Vagyis a könyv vette az első és talán legnagyobb akadályt, amibe belebukhatott volna. A két író ellenére nem éreztem az éles elütést, a fura kettős stílust vagy bármit ami arra utalna, hogy nem egy ember keze munkája a könyv.
A váltott nézőpontos történetmesélés segítségével Emma és Josh szemén keresztül is láthatjuk a történet alakulását. Ezt a könyvszerkezeti megoldást mindig is nagyon szerettem, már ha indokolt a használata. Ezzel kapcsolatban kissé kettős érzéseim vannak. Egyrészt örültem neki, hisz mind a két főszereplő fejébe beleláthattam, másrészt viszont nem tartom teljesen indokoltnak a használatát. Nekem bőven elég lett volna, ha csak Emma a narrátor, vagy csak épp Josh, de persze értem miért volt szükség mindkettejükre. Őszintén szólva egyik se valami nagyon érdekes és szerethető karakter, egyik se vitte volna el a hátán ezt a történetet, így kellett a kontraszt, kellett az, hogy kettejüket párhuzamosan egymás mellé lehessen állítani.
Értem én a váltott nézőpont használatát, hisz ezzel láthattuk tisztán, hogy mennyire eltérően gondolkoznak ők ketten arról, ami velük történik. Ugyebár mindketten máshogy reagálják le azt, amit a jövőben látnak, másképp állnak hozzá a dolgokhoz. Emma elégedetlen azzal, ami rá vár, felelőtlenül és önző módon, csakis magával törődve gondolkodás nélkül változtat azon, ami rá vár, és persze nem érdekli, hogy ez milyen hatással lehet mindenki más életére. Közben meg csak azt nem veszi észre, hogy a boldogsága forrása éppen a mellette lévő házban lakik, és hogy minden negatív jövő kimenetele csakis miatta alakult ilyen rosszul. Nem a külső körülmények vagy a körülötte lévő emberek miatt lett mindig boldogtalan a jövőképe, hanem csakis önmaga miatt.
Emmával ellentétben Josh jövője tökéletesnek tűnik, így a fiú bármit megtenne, hogy ezt semmivel se változtathassa meg a jelenben. Nagyon óvatosan áll a dolgokhoz, és természetes, hogy összevesznek Emmával, mikor a lány felelőtlenül belekavar a történésekbe. Persze ahogy telik az idő, Josh elbizonytalanodik, hogy tényleg szeretné-e ezt a tökéletes jövőt, amit meglátott, hogy tényleg neki való-e az az élet. Josh történetszálán felvetődik a kérdés, hogy a jövőnk kőbe van-e vésve, hogy tényleg egy mondhatni tökéletes életet kell-e választanunk, amit előírtak nekünk, vagy pedig csakis rajtunk múlik, hogy mi lesz eztán. Hogy tényleg akarjuk-e azt, amitől állítólag a jövőben majd minden tökéletes lesz.
Érdekes alapötletet vetett fel a két író, és azt sikerült viszonylag izgalmasan tálalniuk számunkra. Igazából tetszett a könyv, de nem lett akkora kedvenc, mint a 13 okom volt..., ezt inkább csak olyan "egyszer elolvasom" kategóriába sorolnám. Ha jobban belegondolok ennél azért többet is ki lehetett volna hozni belőle, hisz remek lehetőségek lettek volna abban, hogy a szereplők előre látják a jövőjüket, és emellett mintha egy kicsit összecsapottnak érezném a történetet. Vet fel elgondolkodtató kérdéseket, és végül is egészen jól összerakott könyv ez átlagos karakterekkel, de mintha hiányozna belőle AZ A VALAMI. Az, ami megvolt a 13 okom volt... című könyvben, az az egyediség, amire Jay Ashertől számítottam. Talán majd a következő könyvében megkapom mindezt. Mindenesetre az is nagy pozitívum, hogy legalább önálló könyvről van szó.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/jay-asher-carolyn-mackler-kezunkben-a-jovonk
Értékelés: 5/4
Soha nem értettem, hogy lehet ketten írni egy könyvet, hisz két ember nem írhat ugyanolyan stílusban, hogy a páros szerző léte ne tűnjön fel, de itt valahogy mégis sikerült ezt a váltást tökéletesen megoldani. Szerintem narrátoronként bontották fel egymás közt a könyvet, és talán ezért nem érződik az éles váltás az írói stílusok között. Vagyis a könyv vette az első és talán legnagyobb akadályt, amibe belebukhatott volna. A két író ellenére nem éreztem az éles elütést, a fura kettős stílust vagy bármit ami arra utalna, hogy nem egy ember keze munkája a könyv.
A váltott nézőpontos történetmesélés segítségével Emma és Josh szemén keresztül is láthatjuk a történet alakulását. Ezt a könyvszerkezeti megoldást mindig is nagyon szerettem, már ha indokolt a használata. Ezzel kapcsolatban kissé kettős érzéseim vannak. Egyrészt örültem neki, hisz mind a két főszereplő fejébe beleláthattam, másrészt viszont nem tartom teljesen indokoltnak a használatát. Nekem bőven elég lett volna, ha csak Emma a narrátor, vagy csak épp Josh, de persze értem miért volt szükség mindkettejükre. Őszintén szólva egyik se valami nagyon érdekes és szerethető karakter, egyik se vitte volna el a hátán ezt a történetet, így kellett a kontraszt, kellett az, hogy kettejüket párhuzamosan egymás mellé lehessen állítani.
Értem én a váltott nézőpont használatát, hisz ezzel láthattuk tisztán, hogy mennyire eltérően gondolkoznak ők ketten arról, ami velük történik. Ugyebár mindketten máshogy reagálják le azt, amit a jövőben látnak, másképp állnak hozzá a dolgokhoz. Emma elégedetlen azzal, ami rá vár, felelőtlenül és önző módon, csakis magával törődve gondolkodás nélkül változtat azon, ami rá vár, és persze nem érdekli, hogy ez milyen hatással lehet mindenki más életére. Közben meg csak azt nem veszi észre, hogy a boldogsága forrása éppen a mellette lévő házban lakik, és hogy minden negatív jövő kimenetele csakis miatta alakult ilyen rosszul. Nem a külső körülmények vagy a körülötte lévő emberek miatt lett mindig boldogtalan a jövőképe, hanem csakis önmaga miatt.
Emmával ellentétben Josh jövője tökéletesnek tűnik, így a fiú bármit megtenne, hogy ezt semmivel se változtathassa meg a jelenben. Nagyon óvatosan áll a dolgokhoz, és természetes, hogy összevesznek Emmával, mikor a lány felelőtlenül belekavar a történésekbe. Persze ahogy telik az idő, Josh elbizonytalanodik, hogy tényleg szeretné-e ezt a tökéletes jövőt, amit meglátott, hogy tényleg neki való-e az az élet. Josh történetszálán felvetődik a kérdés, hogy a jövőnk kőbe van-e vésve, hogy tényleg egy mondhatni tökéletes életet kell-e választanunk, amit előírtak nekünk, vagy pedig csakis rajtunk múlik, hogy mi lesz eztán. Hogy tényleg akarjuk-e azt, amitől állítólag a jövőben majd minden tökéletes lesz.
Érdekes alapötletet vetett fel a két író, és azt sikerült viszonylag izgalmasan tálalniuk számunkra. Igazából tetszett a könyv, de nem lett akkora kedvenc, mint a 13 okom volt..., ezt inkább csak olyan "egyszer elolvasom" kategóriába sorolnám. Ha jobban belegondolok ennél azért többet is ki lehetett volna hozni belőle, hisz remek lehetőségek lettek volna abban, hogy a szereplők előre látják a jövőjüket, és emellett mintha egy kicsit összecsapottnak érezném a történetet. Vet fel elgondolkodtató kérdéseket, és végül is egészen jól összerakott könyv ez átlagos karakterekkel, de mintha hiányozna belőle AZ A VALAMI. Az, ami megvolt a 13 okom volt... című könyvben, az az egyediség, amire Jay Ashertől számítottam. Talán majd a következő könyvében megkapom mindezt. Mindenesetre az is nagy pozitívum, hogy legalább önálló könyvről van szó.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/jay-asher-carolyn-mackler-kezunkben-a-jovonk
Értékelés: 5/4
Az alapötlet szerintem is izgalmas. Lehet én is megpróbálkozom majd vele... Nagyon YA? :)
VálaszTörlésAzért van benne néhány idegesítő YA dolog, pl. a két főszereplő közti húza-vona, de szerintem nem annyira erős, hogy zavaró legyen. De majd te eldöntöd, miután elolvastad. :)
TörlésÚristen! Én is de imádtam a 13 okom volt... című könyvet!! Lehet, hogy még egyszer elolvasom. Amúgy nagyon jó a blogot, igazán tetszenek a nézeteid! Csak így tovább <3
Törlés