C.S. Pacat: Hercegi csel (A rab herceg 2.)

Fülszöveg:

„Fogalmuk sem volt, mit tesznek, amikor nekem ajándékoztak téged.”

Így, hogy országaik a háború szélén állnak, Damen és új gazdája, Laurent herceg kénytelen lecserélni a palotabéli intrikákat a csatatér végletes világára, miközben a határ felé tartanak, hogy megakadályozzák egy halálos terv megvalósulását.

A személyazonosságát titkolni kényszerülő Damen azon kapja magát, hogy egyre jobban vonzódik a veszélyes és karizmatikus Laurenthez.

Ám miközben a két férfi között elmélyül a lassan kibontakozó bizalom, mindkettejük múltjában olyan titkok rejtőznek, amik halálos csapást mérhetnek rájuk…

Kövesd őket útjukon!

A rab herceg trilógia első részét egy iszonyatosan nagy hiányérzettel fejeztem be. Olyan volt mintha csak egy félkész könyvet kaptam volna meg, ahol éppen ott maradt abba a történet, ahol beindultak volna igazán az események. Épp ezért nem volt kérdés, hogy rögtön folytatnom kell a második résszel, mert egyszerűen tudnom kellett, hogy folytatódnak a dolgok és mi fog még itt történni. És lám igazam lett, mert a Hercegi csel adta meg azt a hiányzó második felet, ami aztán teljessé tette a dolgokat.

A második részben végre mindent megkaptunk ami véleményem szerint az elsőből hiányzott és történt egy igencsak éles stílusváltás, ami igencsak jót tett ennek a történetnek. Nem tudom miért döntött úgy az írónő, hogy elhagyja a kezdeti brutalitást és explicit kegyetlenkedést, de határozottan jó döntésnek bizonyult, ha engem kérdeztek, mert korábban sem láttam értelmét mindennek. Igen, értem, hogy így mutatta be a Vere királyság züllöttségét és dekadenciáját, de szerintem annyira átesett a ló túloldalára, hogy a végére inkább csak untam a sok kegyetlenkedést, mert mellette nem volt izgalmas történet és maguk a karakterek szintén hagytak némi kívánnivalót maguk után.

Talán meghallgatta a kritikákat vagy sem, ezt már nem tudjuk meg, a lényeg, hogy a második részben kapunk egy jobban összerakott és izgalmas történetet. Ahol tényleg izgalmas cselszövések, szövetségek, árulások és harcok történnek, és nem csak azt kell olvasnom, hogy épp kit erőszakolnak vagy vernek meg a palotában. Maga a történet alakulása és hogy kiléptünk a Vere királyság palotájából tette lehetővé, hogy kicsit kiszabaduljunk annak dekadens és fojtogató környezetéből. Megszabadultunk a Kormányzó és az emberei közelségétől és Laurent és általa Damen egy olyan környezetbe került, ahol Laurent támogatói és hívei vannak többségben és így máris megváltozott a hangulat. Eltűnt a sok felesleges erőszak nagy része, de persze nem lehetett teljesen kigyomlálni a bajkeverőket a sereg soraiból.

Ebben a megváltozott környezetben Laurent-nek egy teljesen más oldalát látjuk és ahogy sejtettem, sokkal több van a karakterében, mint ahogy korábban tűnt. Laurent kihasználva a kényszerű helyzetet amibe került, és hogy pontosan tudja, hogy a nagybátyja miért akarta határszolgálatra küldeni, saját titkos terveket sző, hogy szövetségeseket szerezzen magának és hogy végül amikor a Kormányzó nyíltan a koronája megszerzésére és az életére tör, akkor meg tudja majd magát védeni. Ehhez pedig szövetségesek és támogatók kellenek, akik az ügye mellé állnak.

Laurent és Damen

Eddig is sejteni lehetett, hogy Laurent okos és agyafúrt karakter és ebben a részben mindezt be is bizonyítja számunkra. Öröm volt olvasni, ahogy elevenében van ez a fiú, ahogy végre kikerült a kegyetlen környezetből, ahol fel kellett nőnie és hogy végre aktívan próbál tenni valamit önmagáért és a céljaiért. Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy Laurent teljesen kifordult önmagából, mert azért a rossz tulajdonságait nem mindig tudta teljesen hátrahagyni, és még mindig képes egoista, kegyetlen és irányításmániás lenni, főleg azokkal akik ellene törnek vagy áskálódnak. De határozottan „kivirágzott” ahhoz képest, amilyennek az első részben láttuk őt. Fokozatosan veti le a rideg és hideg álarcát, amit a külvilág számára öltött magára. És ahogy egyre jobban megismerhetjük őt, úgy lehet igazán megszeretni… Damen-nel pedig pontosan ez történik.

Ugyebár eddig is nyilvánvaló volt, hogy Laurent csoda szép és olyan külsővel áldotta meg az élet, mintha Damen „álmaiból” lépett volna elő. Külső adottságait tekintve minden tekintetben megtestesítette Damen ideálját. A jelleme és a viselkedése tartotta eddig távol tőle Dament, habár azért Damen fizikailag mindig vonzódott hozzá, lássuk be ez az igazság. Akármennyire kegyetlen és rideg volt vele Laurent, Damen-nek rögtön az első perctől fogva nagyon tetszett. Most viszont hogy Damen megismeri Laurent egy teljesen más oldalát, hogy tud másmilyen is lenni, mint amilyennek a verei palotában megismerte, Damennek teljesen vége és totálisan belezúg a másikba.

Nagyon aranyosak voltak, ahogy lassan és fokozatosan kerültek közelebb egymáshoz, ahogy jobban megismerték a másikat és ahogy a végére teljesen leomlottak köztük a korábbi falak. Damen szintén többet mutat magából Laurent felé, mert ahogy lassan kezd elmosódni köztük a gazda és rabszolga határvonal, ahogy Laurent egyre többet enged Damennek, Damen egyre nyíltabb és őszintébb lesz a másikkal. Már nem fogja vissza magát, hanem igenis keményen odaszól neki vagy szembe áll Laurenttel, ha az a szükséges. És Laurentnek néha igenis erre volt szüksége, mert senki más nem merte volna a szemébe mondani az igazságot vagy rávilágítani a valóságra, csakis Damen. Nagyon szerettem olvasni ahogy alakult a kapcsolatuk ebben a részben, és annyira aranyosak ők ketten együtt.

Két dolgot szeretnék megjegyezni a végén. Lehet csak nekem nem esett le vagy csak nekem nem világos teljesen, de Laurent most akkor a végén már tudta, hogy kicsoda Damen valójában? Mert egyik percben még úgy tűnt, mintha tudná, aztán meg mégse történt semmi, ami ezt alátámasztaná. Erre nagyon kíváncsi leszek a folytatásban, mert lehet csak én értettem félre valamit, és csak én láttam bele az egészet, és valójában nem tudott semmiről. A másik, ami ennél sokkal szörnyűbb, hogy abban mostanra viszont teljesen biztos vagyok, hogy a nagybátyja gyerekkorában bántalmazta és zaklatta Laurent-et, erre a fejemet rátenném. És ez igen sok mindent megmagyaráz. Sejtettem korábban, de már teljesen biztos vagyok benne. Hisz mi másért lenne olyan feszült a viszony Laurent és a Kormányzó közt? Ha nem így lett volna, Laurent honnan tudná mik a nagybátyja „szokásai” és hogy miként intézi a „dolgait”? Remélem ez szintén kiderül a folytatásban.

Jobban összerakott és izgalmasabb történetet kaptunk, mint anno az első részben. Szerencsére a háttérbe szorult a korábbi sok erőltetett kegyetlenkedés és brutalitás és most tényleg inkább a cselszövésen és az ármánykodáson volt a hangsúly. Laurent és Damen karakterét most ismerhetjük meg igazán, mindketten olyan oldalukat mutatják meg egymásnak és nekünk olvasónak, amit korábban nem láttunk még tőlük. Imádtam olvasni a kapcsolatuk alakulását és nagyon szurkolok nekik hogy végül valójában egymásra találjanak. Persze iszonyatos függővéggel ér véget a második könyv, engem pedig megöl a kíváncsiság, hogy mi várható az utolsó részben, szóval mielőbb folytatni fogom a sorozatot.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/c-s-pacat-hercegi-csel

Értékelés: 5/5

C.S. Pacat: A rab herceg (A rab herceg 1.)

Fülszöveg:

„Ez ​itt Vere. Kéjsóvár és dekadens. A mézédes méreg földje.”

Damen népének hős harcosa, és Akielos trónjának jogos örököse. Ám amikor féltestvére magához ragadja a hatalmat, Damen fogságba esik, megfosztják az identitásától, és elküldik ágyas rabszolgának az ellenséges ország hercegéhez.

Új gazdája, Laurent herceg gyönyörű, manipulatív és halálos – a verei királyi udvar legrosszabb oldalát testesíti meg. Az ottani életveszélyes politikai cselszövések közepette azonban semmi sem az, aminek látszik. Így amikor Damen a verei trónért folytatott harc kereszttüzében találja magát, kénytelen összefogni Laurent-nal, hogy életben maradjon, és megmentse a hazáját.

Damen számára csak egy szabály létezik: soha, de soha nem szabad felfednie a személyazonosságát. Hiszen pont arra az emberre van szüksége, akinek a legtöbb oka van rá, hogy mindenkinél jobban gyűlölje őt…

Ármány, intrika és bizarr társadalmak.

Nem nagyon emlékszem már rá, hogy miért keltette fel a kíváncsiságom ez a könyv, de az biztos, hogy régóta ott csücsült a várólistámon. A fülszövege alapján valami könnyed sztorira számítottam és mivel most kifejezetten valami rövid történetre vágytam és ez a könyv még a 300 oldalt se éri el, így gondoltam következzen most ez. Aztán képzelhetitek mennyire meglepődtem mikor rögtön pár oldal után kaptam egyenesen a képembe a brutális és hajmeresztő dolgokat, én meg csak pislogtam, hogy mi a fene ez, kérem szépen.

Teljesen abban a tudatban kezdtem neki az olvasásnak, hogy kapok egy "áltörténelmi" sztorit, ami nem fantasy, de mégsem egy valós történelmi korszakban játszódik, hanem egy kitalált világban. Ha nagyon hasonlítanom kellene valamihez akkor az ókori Római birodalom világát mondanám mindenképp, mert mind Vere királyságának furcsa „szokásai” éppen arra hajaznak. És amikor a Római birodalmat említem, akkor annak minden dekadens, buja, gyilkos, számító és kegyetlen világát értem alatta.

Jobban visszagondolva, nekem nem tűnt fel, hogy a Könyvmolyképző Zafír pöttyös sorozatában jelent meg a könyv, abba a kategóriába pedig nem az ártatlan romantikus tini könyvek szoktak kerülni. Így mikor túl tettem magam a kezdeti sokkon és hogy most nem egy laza kis történetet kapok, akkor újult erővel folytattam és annyira magával ragadott az egész, hogy majdnem egy nap alatt sikerült kiolvasnom. Annyira kegyetlenül nyílt az egész és az írónő annyira könnyelműen a képünkbe vágja Vere királyság és az ott élők romlottságát, hogy nem csak Damen, hanem mi olvasók is pislogva vettük tudomásul a helyet és az embereket, akik közé kerültünk.

Kicsit úgy érzem, hogy az írónő néhol túlságosan nyíltan és meghökkentően fogalmazott, mintha direkt az lett volna a célja, hogy megbotránkoztasson és ezzel szögezze le az olvasót a könyv elé. Mindezzel viszont nekem az a bajom, hogy közben annyira rövid lett maga az első rész, a sok ocsmányságra és minden explicit erotikus témára sokkal nagyobb figyelmet fordított ahelyett, hogy inkább maga a történet vagy maguk a karakterek lettek volna jobban kidolgozva. Mert lássuk be a történet nem valami bonyolult és a karaktereket se ismerjük meg igazán. És ezt nagyon sajnálom. Vere királyságból például csak annyit látunk, hogy milyen züllöttek és milyen buja életet élnek, hogy miként paráználkodnak és nem vetik meg a nyílt erotikát annak minden formájában. Mást nem igen tudunk meg a helyről.

Két egyértelmű főszereplőt kapunk Damen és Laurent személyében, bár igazából a történetet Damen szemszögéből látjuk. Ő az akit rabszolgasorba taszítanak és akit elhurcolnak az ellenséges királyság hercegéhez rabszolgának, vagy ha pontosabb akarok kéjrabszolgának, azt hiszem ez volt a hivatalos megnevezése. Igen, két férfi a főszereplőnk, ha ez még valakinek a nevekből nem esett volna le, így aki nem bírja az ilyesmit, annak ez a könyvsorozat egyáltalán nem való. Bár ennél azért sokkal durvább dolgok is történnek be, így aki már két férfi kapcsolatától rosszul lesz, az inkább tényleg ne kezdjen bele ebbe a könyvbe, mert ennél ezerszer komolyabb dolgokkal fog még itt szembesülni.

Laurent és Damen

Damen karakterét jobban megismerhetjük révén ő a narrátorunk, de azért őt se nevezném annyira alaposan kidolgozottnak, mint azt ahogy én szerettem volna. Hozza azt, amit egy igazságtalanul fogságba esett és rabszolgasorsba taszított karaktertől általában kapni szokott az ember. Vagyis próbál életben maradni és minden egyes percben azon töri az agyát, hogy mikor és hogy tudna innen megszökni. Közben pedig újra és újra elborzad a dolgokon és az embereken amikkel és akikkel szembesül Vere királyságában. Kezdetben csakis ellenérzései vannak a fogva tartója, Laurent iránt, ami később persze változik, mert úgy hozza a sors, hogy a történések miatt jobban megismerik egymást és kénytelenek lesznek egymásra támaszkodni a köréjük szőtt ármánykodások és cselszövések közepette.

Laurent egy angyalszépségű, ám halvérű, kegyetlen és arrogáns herceg, és az elején ki nem állhattam, meg mondom őszintén. Aztán ahogy haladtam előre a történetben és előkerült a Kormányzó, meg megindult a sok machináció és cselszövés Laurent ellen, kezdtem megérteni, miért viselkedik úgy, ahogy és hogy miért lett belőle ilyen ember. Kénytelen volt azzá válni aki lett, mert másképp nem maradt volna életben abban az udvarban, ahol nagyjából végig mindenki ellene volt és mindenki a halálát kívánta, vagy ha azt épp nem, akkor pedig ki akarta őt használni. Teljesen egyedül maradt a szülei és a bátyja halála után, és a nagybátyja, a Kormányzó, meg az aki, szóval tőle se számíthatott sose nagy szeretetre vagy bármiféle őszinte támogatásra. Nagyon kíváncsi vagyok Laurent karakterére, örülnék neki ha később lenne Laurent nézőpont, hogy jobban megismerhessük a múltját és akkor sokkal tisztább képet kapnánk róla, mert szerintem sokkal több van a háttérben, mint amit eddig láttunk belőle. Meglátjuk mi lesz a folytatásban.

Az a baj, hogy annyira rövid ez a könyv, hogy a sok brutalitáson és explicit erőszakon kívül mást hirtelen nem tudnák kiemelni belőle. A legnagyobb problémám, hogy maga a történet és a karakterek sincsenek annyira kidolgozva, mint azt én vártam volna. Olyan az egész mintha egy normális könyv felét kaptuk volna meg, épp ott fejeződik be, ahol jobban beindulnának az események. Mintha ez az egész csak egy nagyon hosszúra nyújtott felvezető lett volna. Mindenesetre érdekel a folytatás, mert látni akarom mi lesz ebből a történetből és szerintem rögtön folytatom is a második résszel.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/c-s-pacat-a-rab-herceg

Értékelés: 5/3

Cassandra Clare: A kardfogó (A kardfogó 1.)

Fülszöveg:

A ​tiltott szerelem romba dönthet egy királyságot?

Kel árva, akit azért szakítottak ki megszokott életéből, hogy kardfogó legyen – a királyi trónörökös, Conor Aurelian herceg dublőre.

A herceggel együtt nevelkedett, remek kiképzést kapott harcművészetekből és az államvezetés művészetéből. Olyan közel állnak egymáshoz Conorral, mintha fivérek lennének, ám Kel tudja, az a végzete, hogy meghaljon Conorért…

Lin Caster az ashkarok közül való, így mágikus képességekkel bír, és titokban folyamatosan ellátja Castellane betegeit. Képességei ellenére sem tudja meggyógyítani a legjobb barátnőjét anélkül, hogy hozzáférne a tiltott tudáshoz.

Miután egy sikertelen gyilkossági kísérlet összehozza Lint és Kelt, bekerülnek a rejtélyes Guberáló Király hálójába, aki a castellane-i alvilág vezéreként mindkettőjüknek felajánlja azt, amire a legjobban vágynak, de magas árat kér a tudásért…

Ahogy a régóta őrzött titkok kezdenek kiderülni, fel kell tenniük maguknak a kérdést: megéri a tudásért árulónak lenni? A tiltott szerelem romba dönthet egy királyságot? A felfedezéseik vajon háborúba taszítják az országot, és káoszba a világot?

Cassandra Clare-el nagy múltam van, mert mondhatjuk, hogy A végzet ereklyéi könyvsorozata volt azon könyvek egyike, amik sok-sok évvel ezelőtt megszerettették velem igazán az olvasást. A végzet ereklyéi első trilógia nagy kedvencem máig, habár már nagyon régen olvastam utoljára. Clare aztán a nagy sikerre való tekintettel egy kész univerzumot épített fel az Árnyvadász világból sok-sok új trilógiával amik ugyanabban az univerzumban, csak más időszakban, más-más karakterekkel játszódnak. A végére kicsit becsömörlöttem a dologtól, és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor se a Pokoli szerkezetek, se a Gonosz fortélyok trilógiák nem lettek instant kedvencek, és ami ezek után jött, azt pedig már nem is olvastam. Kissé elegem lett az Árnyvadászokból és az első A végzet ereklyéi trilógiát úgyse fogja semmi sem felülmúlni.

Ezért lettem izgatott, mikor megtudtam, hogy Clare egy teljesen új könyvsorozatba kezd, teljesen új világot hoz létre az Árnyvadász univerzumon kívül. Ha mindez nem lenne elég, akkor kilép az ifjúsági könyvek zsáneréből a high fantasy zsánerbe vagyis műfajt vált, így gondoltam valami új és egyedi történetet kapok, ami sokkal nagyobb léptékű, sokkal összetettebb és sokkal komolyabb lesz, mint a korábbi könyvei. Biztos nagy váltás volt ez az írónő számára ilyen sok árnyvadászos könyv után, és az igaz, hogy jó ötlet volt a váltás, de az más kérdés, hogy szerintem így elsőre eléggé beletört Clare bicskája a dologba.

Látszik, hogy Clare részletes aprólékossággal dolgozta ki az új világ alapjait, történelmét és szabályait. Az első résznek, ami A kardfogó címet viseli, gyakorlatilag az első fele a világ bemutatásával és részletes magyarázatával indul, megismerjük a karaktereket, hogy ki honnan jön, honnan származik és mindeközben apró adagokban kapjuk a világ történelmét és a magyarázatokat, hogy miért tartunk jelenleg ott, ahol indul a sztori. Rögtön kapunk két narrátort, amit kezdetben nem tudtam hova tenni. Első blikkre gondoltam biztos a két főszereplőnket kaptuk meg, de kettejük útja elég későn ért össze és aztán pedig igen hamar szétvált, így elég hamar nyilvánvaló lett, hogy nem ők lesznek a „fő páros”, hanem csak a két külön főszereplőnk. A sok magyarázkodás, a részletes világbemutatás és felépítés miatt nagyon lassan indult be a sztori számomra. Értem, hogy ezekre mind szükség van, és nem az, hogy unalmas lett volna vagy valami, csak hát nagyon kellett figyelnem, hogy megjegyezzem azt a sok új nevet és információt, amit Clare rám öntött rögtön az elején a semmiből. Valahogy jobban meg kellett volna találni az arányt a világépítés és a történet izgalmas előrehaladása között.

Conor és Kel

A másik nagy problémám, hogy Clare-től megszokhattuk, hogy jó karaktereket alkot meg, hisz mindegyik korábbi karaktere emlékezetes vagy szerethető volt valamiért. Ki tudná elfelejteni Clary-t, Jace-t vagy épp Magnust? Ugye, hogy senki? Most pedig olyan semmilyen és szürke karaktereket rakott össze ebben a könyvben, hogy így elsőre senki se keltette fel igazán az érdeklődésemet, és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem látom senkiben azt a potenciált, hogy érdekessé válhat majd valamikor számomra. Olyan papírmasé és klisés karaktereket kaptunk, mint az elkényeztetett és egoista herceg, vagy a szegény, de jó szándékú fiú, akit amúgy mindenki csak kihasznált. Aztán a kívülálló és nagyon-nagyon segítőkész lány, aki „más” mint a többiek, és akit mindenki csak lenéz. Na meg a szintén elkényeztetett és ostobának tűnő kisasszony, aki amúgy eszesebb nagyjából mindenkinél, de ez valahogy senkinek nem tűnik fel, mert mindenki csak a külsejével van elfoglalva.

Igen, röviden így lehetne bemutatni a négy főbb szereplőnket, amiből csak ketten nézőpont karakterek. Sajnálom, de se Kel, se Lin nem került hozzám igazán közel, és ahhoz képest, hogy ők a nézőpont karaktereink, alig tudunk meg róluk valójában valamit. Aztán ott van Conor és Antonette a két másik véglet, akik nem nézőpont karakterek, így csak annyit látunk belőlük, amennyit Kel és Lin lát, az pedig hát igen elfogult vélemény mindkettejük esetében. Kidolgozatlanok és kiforratlanok a karakterek, mintha csak a vázukat kaptuk volna meg, mintha nem mentünk volna bele az igazi mélységükbe, ami nagy kár. Mert értem én, hogy ez csak az első könyv, de ha egy író azt szeretné, hogy „beleszeressek” a karaktereibe és a történetbe, ahhoz ennél jobban meg kell ismernem őket, vagy ennél érdekesebbnek kellene őket megírnia.

Nagy szerelmi szálakat nem igen kapunk, ezen a téren is inkább csak csipegetünk még, inkább csak kisebb utalások vannak, de semmi jelentős nem történik. Említettem már, hogy azt hittem, hogy Kel és Lin lesz a fő párosunk, de hála az égnek, hogy nem így lett, hanem máshogy alakultak a dolgok. Bár ezek a párok még annyira kezdetlegesek, hogy talán nem is lesz belőlük semmi, hanem másfele fognak elmenni a dolgok. Itt is úgy érzem, hogy Clare a megszokott kliséket hozta, ami nem lenne baj, ha mindezt izgalmasan vagy érdekesen tálalta volna, de sajnos nem így lett. Conor most komolyan csak azért kezdett el érdeklődni Lin iránt, mert a lány nem fogadott el tőle fizetséget? Tényleg? (Itt fogtam a fejem, hogy ezt nem hiszem el.)

Lin és Antonetta

Értem, hogy nagyon modernek akarunk lenni és persze nem gond, hogy Conor és Kel mindenkire rámozdul aki él és mozog, legyen az nő vagy férfi. De kérem szépen ha ennek nincs valami értelme a történet vagy a karakterük fejlődése szempontjából, akkor minek kellett, hogy mindketten biszexuálisak legyenek? Mert pont a két férfi főszereplőnk mindkettő épp biszexuális, mi? (Itt megint csak fogtam a fejem.) Engem speciel Kel és Conor kényszerű és egyben igen fura kapcsolata nagyon érdekelt volna, és persze pont, hogy a könyvnek erre a részére nem fektetett az írónő nagyobb hangsúlyt. Vagy legalábbis olyan nagy hangsúlyt nem, amilyet én vártam volna. Olyan jó lett volna látni Conor nézőpontot is, engem speciel nagyon érdekelt volna.

Kaptunk néhány egyéb karaktert is, de gondolhatjátok, hogy ha a négy főszereplő ilyen kis semmilyen és kidolgozatlan lett, akkor a többiek milyen haloványak lehetnek mellettük. Persze Clare próbálkozott valami izgalmas mellék történetszállal a Guberáló király és bandájának főszereplésével, de nem tudtam komolyan venni őket és egyelőre nem értem, hogy mit csinálnak ők, vagy hogy minek kellenek ide. Az már csak a hab a tortán, hogy a Guberáló király és csapata kísértetiesen emlékeztet a kedvenc kis Hat varjúmra, Kaz, Inej és a többiek ugyebár, csak kár, hogy itt a halovány és teljesen érdektelen másolatukat kapjuk meg. De talán később értelmet nyer minek kellenek ők a történetbe ha többet megtudunk róluk.

A végére hagytam a legnagyobb problémámat a könyvvel kapcsolatban, ami a következő. Bevallom őszintén nem sok high fantasy-t olvastam, mert hozzám valahogy mindig közelebb álltak az urban fantasyk. Viszont azt tudom, hogy egy jó high fantasy-nak mindig van egy fő célja, egy fő történetszál, egy nagy probléma, amit meg kell oldani, vagy egy nagy fő gonosz, akit el kell pusztítani, hogy megmentsük a világot és mindenkit aki benne él. Csak példának okáért a Tűz és jég dalában mindenki a Vastrónért harcol, A gyűrűk urában a gyűrű elpusztítása és Szauron legyőzése a nagy cél. Kell valami magasztos cél, amiért küzdenek a karakterek. Itt mi a fő cél? Csak én siklottam el mellette?

Könyörgöm mondja meg nekem valaki, hogy mi volt az első könyv fő történetszála, mert az nem volt, akárki akármit mond. Megkaptuk a világbemutatást, megismertük a karaktereket, ők megismerték egymást, egy-két veszekedés, a végén egy jelentéktelen és abszolút érdektelen halál és ennyi. De mi lesz ebben a könyvsorozatban a fő cél? Az ashkarok vissza akarják hozni a mágiát a világba? Az Aurelian királyi családot akarják majd eltörölni? Vagy háború lesz a mágiát támogatók és az ellenzők közt? Vagy mi? Mert tényleg nem tudom megmondani. És ez nagy baj, mert egy jó high fantasy történetben mindig kell egy nagy cél, amiért küzdenek a karaktereink.

Clare valóban nagy fába vágta a fejszéjét azzal, hogy maga mögött hagyta az ifjúsági könyveket és az Árnyvadász univerzumát és valami teljesen másba fogott egy új felnőttesebb és komolyabb műfajban. Látszik, hogy sokat dolgozott rajta és látszik, hogy a világot aprólékosan kitalálta, csak sajnos a világépítés és bemutatás mellett minden más elsikkadt, amit egy jó könyvnek és főleg egy új sorozat első részének mindenképp tartalmaznia kellett volna. A történet sok helyen vontatott, klisés és néha unalmas, a karakterek egysíkúak és sablonosak, és igazából a világ felvázolásán kívül és alapok elhelyezésén túl nem igen történik semmi nagyívű dolog ebben a részben. Mintha egy túlnyújtott felvezetőt olvastam volna, csak kár, hogy maga a történet nem nagyon indult be a végére sem. De talán majd a folytatásban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-sword-catcher-a-kardfogo

Értékelés: 5/4

R. F. Kuang: Bábel, avagy az erőszak szükségszerűsége

Fülszöveg:

Traduttore, ​traditore: A fordítás mindig egyben árulás is.

1828, Kanton. Robin Swift elárvul a kolera következtében, és hamarosan Londonban találja magát a titokzatos Lovell professzornak köszönhetően. Ott éveken keresztül tanul latint, ógörögöt és kínait, hogy felkészüljön a napra, amikor beiratkozik a patinás Oxfordi Egyetem Királyi Fordítói Intézetébe – másnéven a Bábelbe. A torony és annak hallgatói a fordítói világ szíve, és ami még fontosabb, a mágiáé is. Az ezüstmunka – a fordítások közben elsikkadó jelentést ezüstrudak segítségével hasznosító tevékenység – a briteket páratlan hatalommal ruházta fel, mivel ezt a misztikus eljárást a Birodalom gyarmati terjeszkedésének szolgálatába állították.

Robin számára az Oxford utópia, amely által tudásra tehet szert. A tudás azonban meghajol a hatalom előtt, és mint Britanniában nevelkedett kínai rájön, hogy a Bábelt szolgálni nem jelent mást, mint elárulni a szülőföldjét. Ahogy halad a tanulmányaival, Robin a Bábel és az árnyak közt rejtőző, a birodalmi terjeszkedést megállítani akaró szervezet, a Hermész Társaság közé szorulva találja magát. És, amikor Britannia alaptalan háborút hirdet Kína ellen az ezüst és az ópium miatt, Robinnak döntenie kell…

Meg lehet változtatni egy nagy hatalmú intézményt belülről, vagy elkerülhetetlen az erőszak, ha forradalomról van szó?

A tavalyi olvasmányaim közül az egyik legnagyobb meglepetés R.F. Kuang Mákháború trilógiája volt, ami rögtön örök kedvenccé vált. Habár az utolsó résszel azért volt néhány problémám, de a teljes trilógia akkor is nagy kedvenc lett így azóta tervben van, hogy az írónő többi megjelent könyvét szintén el fogom olvasni. Mivel még elég fiatal írónőről van szó, így nem sok regénye jelent meg idáig, de mindegyiket el szeretném majd olvasni. Így került a kezembe elsőnek az egyik önálló regénye, ami a Bábel címet kapta.

A Mákháború után nem tudtam mire számítsak és az se segített a dolgon, hogy most nem egy komplett trilógiát kaptunk, hanem egy önálló regényt. Vártam, hogy mivel lep meg és igazán nagy elvárásaim voltak, bíztam benne, hogy ismét elvarázsol egy új történettel. Kicsit felemás érzéseim vannak a Bábellel, mert nagyon nem azt kaptam, amire számítottam, és úgy mondom ezt, hogy tisztában voltam a fülszöveggel meg azzal is hogy ez egy történelmi fantasztikus regény lesz. Nem maga a történet a gond, mert az érdekes volt, hanem inkább az, hogy nem teljesen értettem mi szükséges a fantasy elemekre, szerintem anélkül is működött volna a dolog szimpla történelmi regényként.

Robin

Kuang biztos rengeteg kutató munkát végzett ehhez a könyvhöz, hisz kapunk egy csomó valós történelmi eseményt, kapunk egy csomó akadémia információt, és a könyv témájához hűen rengeteg külföldi szónak a jelentését és eredetét megismerhetjük. Tényleg értem miért volt ezekre szükség és valóban érdekesek voltak, ezt aláírom, de véleményem szerint nem sikerült megtalálni az egyensúlyt a sok történelmi és egyéb magyarázó információ és maga a történet alakulása között. Túl sokszor torpant meg a történet és nem haladtunk előre semerre, helyette kaptuk a sok-sok információt, mintha valamiféle tudományos könyvet olvasnák vagy egy szótárat annak mindenféle tudásával. Ismétlem, nem az volt a gond, hogy untam ezeket a részeket, mert tényleg érdekesek voltak, csak én nem egy tudományos történelmi könyvet vártam, hanem egy kalandos és mozgalmas fantasy-t.

A fantasy elemek se olyan módon lettek beépítve a sztoriba, ahogy én vártam, ezek az ezüst fordító rudak és minden mágiájuk inkább csak valamiféle hasonlatként jelentek meg, legalábbis én így értelmeztem. Az emberi tudást és a világ erőforrásait reprezentálták egy fantasy elemként, hisz értük harcolt mindenki, az ezüst rudak használata és az ezüst megszerzése volt nagyjából mindenki célja és az ezekkel kapcsolatos előnyök megszerzése. Úgy gondolom ezt a fantasy elemet ki lehetett volna hagyni és anélkül is működött volna a történet, csak akkor az erőszakosabb részeket szimpla fegyverekkel és eszközökkel lehetett volna megoldani.

Azért kár ezekért, hisz maga az alap történet nekem nagyon tetszett, mert egy sor komoly témáról szólt és mindegyikről érdekes volt olvasni. A történet középpontjában a főszereplőnk Robin áll, egy félig kínai, félig brit fiatal fiú, akit hazájából kiszakítva Angliában visznek, hogy ott fordítónak és ezüstmunkásnak neveljék és majd később a Brit Birodalom szolgálatába állítsák a megszerzett tudását. Robin egy meghasonlott karakter, aki végig őrlődik a „két fele” között, és sosem tudja igazából, hogy kicsoda. Gyerekkorában jött el Kínából, és utána angolt próbálnak belőle nevelni, de valahogy sosem tudták belőle teljesen kiirtani a származását, a gyökereit és azt, ahonnan származik. De akárhogy próbál asszimilálódni, akármennyire élvezi az új élete előnyeit és gazdagságát, akármennyire teljesült az álma, amire mindig vágyott, mikor átlátja a helyzete iróniáját és azt, hogy igazából csak egy szolga a rendszer szolgálatában és valójában sosem lehet szabad, akkor törik meg és végül lázadni kezd. Robin belső küzdelmét szerintem nagyon jól építette fel és fejtette ki az írónő, a könyv ezen részét nagyon szerettem olvasni.

Külön érdekes és egyben szomorú Robin és Lovell professzor kapcsolatának bemutatása. Elég hamar kiderült, hogy Lovell professzor lehet Robin apja, de ezt soha nem ismeri el a fiúnak és ez az egész rányomja kettejük kapcsolatára a bélyegét. Hűvös és rideg ez a kapcsolat, Lovell professzor sosem valós emberként tekintett Robinra, inkább csak valamiféle eszközként, amit a saját kénye-kedve szerint használt és alakíthat. És amikor világossá válik számára, hogy Robin nem egy érzelmek nélküli robot, ami eztán mindig azt teszi, amit parancsol neki, akkor omlott össze közöttük minden. Felvetül a kérdés, hogy hol rontotta el Lovell professzor ezt az egészet? Miért nem sikerült a terve sem Griffin, sem Robin esetében? Hisz kiemelte a fiúkat a szegénységből, tanította, pénzelte és neveltette őket, mindent megadott nekik, amit pénzen tudott. Csak épp azt nem, amire valóban szükségük lett volna, igaz szeretetet, törődést és odafigyelést sosem kaptak tőle, így nem csoda, hogy végül mindketten az apjuk ellen fordultak.

Ramy, Robin, Victoire és Letty

Nem szeretném kihagyni a baráti társaság másik három tagját sem, Ramy, Victoire és Letty mind érdemelnek néhány szót. Egy olyan törékeny és inkább csak kényszerű alapokon nyugvó barátság alakul ki a négyes között, ami az elejétől kezdve egyértelműnek tűnt, hogy nem tarthat sokáig. Hogy miért nem? Mert ezt a barátságot a kényszer szülte több szempontból is és ebben a négy karakterben valójában semmi közös nem volt. Csak azért lettek barátok, mert mind a négyen kívülállók a Bábelben és csak mert egymásba tudtak kapaszkodni és egymásra számítani. Amíg boldog és gondtalan volt az élet addig kitartott ez a törékeny illúzió, de amint komolyra fordult minden és beindult a lázadó mozgalom, amint az életük, a jövőjük és a sorsuk került veszélybe, rögtön összeomlott minden.

Csupán annyi közös akadt bennük, hogy mint már mondtam kívülállók voltak, hisz Robin félig kínai, Ramy pedig indiai származású. Victoire pedig Haitiről származott, hova tovább nő volt, Letty pedig habár brit családból került ki, de nőként őt se fogadták be igazán a Bábelben, holott ezerszer okosabbnak számított a többi fiú diáknál. Mindig Letty számított az igazi kakukktojásnak, ő volt az, aki sosem értette meg igazán a másik három gondjait, hogy igazán sosem érezték magukat itthon Angliában, hogy nekik máshol voltak a gyökereik és ezért mindig két világ között őrlődtek. És aláírom, hogy Letty karakterében szintén van tragikus fordulat és tényleg értem az ő álláspontját, de fehér britként sosem értette meg valójában a barátait és ez az elejétől nyilvánvaló volt. A Victoire-el kötött barátságát csak a kényszer szülte és csak mert ők ketten voltak lányok abban az évfolyamban. Robin és Ramy között pedig szintén végig ott pislákolt a meg nem értés, mert Ramy sosem értette, hogy Robin miért akart az elején meghunyászkodni és miért akart mindenáron beilleszkedni, mikor ő végig ellenségesen tekintett a rendszerre és a környezetükre, ahol élnie kellett és ahova kényszerből jött, mert ugyebár nem volt más választása.

Mivel Robin a narrátorunk, így az ő karaktere lett a legjobban kidolgozva a szegény sorsból felemelkedett fénylő jövő felé vezető úton végül a végső erőszakos bukás felé, ami sehogy se lehetett volna elkerülhetetlen számára. Ramy, Victoire és Letty szintén érdekes karakterek és azt sajnálom a legjobban, hogy nem láthattunk belőlük többet vagy hogy nem ismerhettük meg jobban az ő szemszögüket. Persze kapunk egy-egy fejezetet hármójuk szemszögéből és itt röviden megismerjük őket, megkapjuk a magyarázatot, miért olyanok, amilyenek és mit gondolnak, mik az érzéseik, vágyaik, de ezt ennél jobban ki lehetett volna fejteni és akkor sokkal emlékezetesebb és kidolgozottabb lehetett volna mindhármójuk karaktere. A sok tudálékos információ, történelmi események leírása és a sok idegen szó magyarázat helyett, a karakterekre kellett volna nagyobb hangsúlyt fordítani és szerintem ez a könyv egyik legnagyobb hibája és gyengesége.

Kuang egy olyan egyedien összerakott könyvet hozott össze, aminek van egy jó alapötlete, ez nem vitás, de valahogy számomra mégsem állt össze egy tökéletes eleggyé az egész. Történelmi fantasy regényként számomra nem működött a dolog, a fantasy elemek szerintem feleslegesek voltak, nyugodtan ki lehetett volna hagyni őket és írni egy szimpla történelmi regényt. Igen komoly témákat feszeget az írónő, hisz a korszakra jellemző minden kérdés és problémás dolog megjelenik benne beépítve a hőseink történetébe és annak alakulását igen jelentősen befolyásolva. Robint remekül felépített karakternek tartom és élveztem az útját végig olvasni, csak azt sajnálom, hogy a másik három karaktert, Ramy-t, Victoire-t és Letty-t nem ismerhettük meg jobban. Örültem volna ha több szemszögből látjuk a történetet és ez a könyv szinte adta magát, hogy több nézőpontból íródjon, kár, hogy Kuang nem ezt a megoldást választotta. Tetszett a könyv, meg valamilyen szinten nem is, erősen felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban, de Kuangot még mindig remek írónőnek tartom, így biztosan olvasni fogom a többi megjelent könyvét is.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/r-f-kuang-babel-avagy-az-eroszak-szuksegszerusege

Értékelés: 5/4