"Mit mondhat el az ember egy huszonöt éves lányról, aki meghalt?
Hogy szép volt. És okos, mint a nap. Hogy szerette Mozartot és Bachot. És a Beatlest. És engem. Egyszer, amikor éppenséggel egy kalap alá vett ezekkel a zenei példaképekkel, és megkérdeztem, mi a sorrend, mosolyogva azt válaszolta: betűrend szerinti. Akkor én is mosolyogtam. De most csak ülök és töprengek, vajon a keresztnevemen sorolt be – mikor is csak Mozart kullog utánam –, vagy a vezetéknevemen, mikor is beékelődöm Bach és a Beatles közé. De az első nem lehetek semmiképp, s ez valami ostoba okból pokolian dühit, mivel világéletemben azt képzeltem, hogy nekem mindenben az elsőnek kell lennem. Tudják: családi örökség."
Ez az a könyv, amit még magam sem tudom pontosan, hogy miért akartam elolvasni. Egyrészt régóta kíváncsi voltam a történetre, mert a filmet még nem volt szerencsém megnézni. Mindig mikor meghallom a film híres zenéjét, akkor elkap a hév, hogy meg kell néznem a filmet, vagy elolvasnom a könyvet. Most pedig a könyvtárban járva megakadt a szemem a köteten, és gondoltam miért ne. Rövid és szimpla romantikus könyv, és most éppen ilyenre vágytam.
Nem voltak nagy elvárásaim, bár azért érdekelt, hogy miért magasztalják fel annyira a filmet. Persze nem kellene a könyvet a filmhez hasonlítanom, és tulajdonképpen nem is tudnám, hisz ismétlem, nem láttam a filmet, de csak felkelti az ember érdeklődését, ha egy film ki tudja hány Golden Globe és Oscar díjat nyer megjelenése évében. Ismertem nagy vonalakban a történetet, hogy egy tragikusan végződő szerelemről szól két fiatal között, de ennél többet nem tudtam. Épp ezért nem vártam sokat tőle, mert valami Rómeó és Júlia típusú "elátkozott szerelmesek" sztorira számítottam.
Elsőnek azt jegyezném meg, hogy alapjáraton is rövid a könyv, inkább kisregény, mint normális regény, és emellett a történet is csak a lényegre szorítkozik. Értem azalatt, hogy nincsenek terjengős leírások, nincsenek mellébeszélések, se felesleges mellékszálak, amiket mindenki un és csak időkitöltésnek vannak a fő történetszál mellett. Itt mindettől megkímélt minket az író, és csak a lényeget vázolta fel. Oliver és Jenny szerelmének történetét, és az életük alakulását. Röviden, tömören. Valószínűleg tudatos koncepció volt ez a részéről, és az egyik felemnek tetszett a megoldás. A lényeget kaptam, ami érdekelt, és semmi maszlag nem volt mellette.
Viszont ha jobban belegondolok, akkor éppen emiatt a tömörség miatt lett ez a könyv... hogy is fogalmazzak? Száraz és lelketlen. Igen az. Néha kell a körítés, néha kellenek a kiegészítő leírások és gondolatokat, és bevallom őszintén, hogy a történet egyes részeinél ezt hiányoltam. Oliver szemszögéből olvashatjuk a történetet, és talán ez is az oka annak, hogy semmilyen érzelem nincs a könyvben. Egy férfi a narrátorunk, és a férfiak nem szeretnek az érzéseikről hadoválni, ami mondjuk nem meglepő, de éppen ezért olyan érzelemmentes lett a könyv. Oliver szárazan elmeséli, hogy ismerte meg Jenny-t, hogy jöttek össze és így tovább, mintha csak egy dokumentumfilmet olvasna fel. A végére érve jöttem rá, hogy az érzelmeket hiányoltam végig.
Igazából nem nagyon lehetne erről a könyvről többet írni, mert rövid, mert velős, és csak a lényegre szorítkozik, és mert semmi másról nem szól. Egy szerelmi történetet ismertet meg velünk, aminek a vége tragikus, épp ezért valami szörnyen szívfacsaró történetet várunk tőle. Ezt nem kapjuk meg, csak a száraz igazságot mindenféle érzelmet mellőzve. Az író részéről a stílus szerintem tudatos volt és szándékosan csak a lényegre szorítkozott, és valamilyen szinten érthető is, hogy így akart tenni, de ha valaki romantikus szerelmes könyvet akar írni, akkor nem hagyhatja ki a legfontosabbat, amiről a műfajnak kellene szólnia. Az érzelmeket. Nem mondom, hogy nem tetszett, olyan egyszer olvasós könyv számomra, de az előbbit nagyon hiányoltam belőle. Talán a filmet megnézem valamikor, ha olyan hangulatban leszek, mert abban biztos vagyok, hogy ott nagyobb hangsúlyt fektettek az érzelmek közvetítésére.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/erich-segal-szerelmi-tortenet-love-story
Értékelés: 5/4
Nem voltak nagy elvárásaim, bár azért érdekelt, hogy miért magasztalják fel annyira a filmet. Persze nem kellene a könyvet a filmhez hasonlítanom, és tulajdonképpen nem is tudnám, hisz ismétlem, nem láttam a filmet, de csak felkelti az ember érdeklődését, ha egy film ki tudja hány Golden Globe és Oscar díjat nyer megjelenése évében. Ismertem nagy vonalakban a történetet, hogy egy tragikusan végződő szerelemről szól két fiatal között, de ennél többet nem tudtam. Épp ezért nem vártam sokat tőle, mert valami Rómeó és Júlia típusú "elátkozott szerelmesek" sztorira számítottam.
Elsőnek azt jegyezném meg, hogy alapjáraton is rövid a könyv, inkább kisregény, mint normális regény, és emellett a történet is csak a lényegre szorítkozik. Értem azalatt, hogy nincsenek terjengős leírások, nincsenek mellébeszélések, se felesleges mellékszálak, amiket mindenki un és csak időkitöltésnek vannak a fő történetszál mellett. Itt mindettől megkímélt minket az író, és csak a lényeget vázolta fel. Oliver és Jenny szerelmének történetét, és az életük alakulását. Röviden, tömören. Valószínűleg tudatos koncepció volt ez a részéről, és az egyik felemnek tetszett a megoldás. A lényeget kaptam, ami érdekelt, és semmi maszlag nem volt mellette.
Viszont ha jobban belegondolok, akkor éppen emiatt a tömörség miatt lett ez a könyv... hogy is fogalmazzak? Száraz és lelketlen. Igen az. Néha kell a körítés, néha kellenek a kiegészítő leírások és gondolatokat, és bevallom őszintén, hogy a történet egyes részeinél ezt hiányoltam. Oliver szemszögéből olvashatjuk a történetet, és talán ez is az oka annak, hogy semmilyen érzelem nincs a könyvben. Egy férfi a narrátorunk, és a férfiak nem szeretnek az érzéseikről hadoválni, ami mondjuk nem meglepő, de éppen ezért olyan érzelemmentes lett a könyv. Oliver szárazan elmeséli, hogy ismerte meg Jenny-t, hogy jöttek össze és így tovább, mintha csak egy dokumentumfilmet olvasna fel. A végére érve jöttem rá, hogy az érzelmeket hiányoltam végig.
Igazából nem nagyon lehetne erről a könyvről többet írni, mert rövid, mert velős, és csak a lényegre szorítkozik, és mert semmi másról nem szól. Egy szerelmi történetet ismertet meg velünk, aminek a vége tragikus, épp ezért valami szörnyen szívfacsaró történetet várunk tőle. Ezt nem kapjuk meg, csak a száraz igazságot mindenféle érzelmet mellőzve. Az író részéről a stílus szerintem tudatos volt és szándékosan csak a lényegre szorítkozott, és valamilyen szinten érthető is, hogy így akart tenni, de ha valaki romantikus szerelmes könyvet akar írni, akkor nem hagyhatja ki a legfontosabbat, amiről a műfajnak kellene szólnia. Az érzelmeket. Nem mondom, hogy nem tetszett, olyan egyszer olvasós könyv számomra, de az előbbit nagyon hiányoltam belőle. Talán a filmet megnézem valamikor, ha olyan hangulatban leszek, mert abban biztos vagyok, hogy ott nagyobb hangsúlyt fektettek az érzelmek közvetítésére.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/erich-segal-szerelmi-tortenet-love-story
Értékelés: 5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése