Black Mirror (Fekete tükör) 5. évad összegzés

Valószínű mindenki egyetért velem abban, hogy a Black Mirror napjaink egyik legjobb sorozata. Már több, mint öt éve fut, mialatt elsőnek brit sorozatként kezdte annak minden egyediségével és szellemiségével, majd a harmadik évad során átkerült a Netflixre. Nem tudom ki hogy van vele, de hosszasan lehetne vitázni arról, hogy jót tett-e az, hogy a Netflixre került (szerintem nem!). Egyetlen pozitív eredménye ennek a lépésnek, hogy több részt kaptunk, ami sosem gond... csak talán az, hogy még a Black Mirror se tudja elkerülni az önismétlés csapdáját.

Már a harmadik és a negyedik évadnál érezni lehetett, hogy bizony kezdenek kifogyni az eredeti ötletekből. Újra és újra ugyanazokat az alapokat és sémákat kapjunk meg csak kicsit más körítéssel, amivel nem is az a nagy gond igazából, hogy ismétli magát a sorozat. Sokkal inkább az, hogy ezek a "másolt részek" laposak és meg sem közelítik az eredeti rész színvonalát vagy egyediségét. Ugyanazt a témát többször el lehet mondani jól is, csak itt ez valahogy nem sikerült idáig.

Nagyon vártam az ötödik évadot, mert tényleg sokat kellett rá várni és ennyi idő után valami mesterművet szerettem volna látni. Még ha nem is az összes három résznek, de minimum kettőnek ütnie kellett volna, ahogy azt a Black Mirror a fénykorában tette. Azt hozzá sem teszem, hogy nekem a Bandersnatch nem jött be, és ahelyett inkább fordíthatták volna a pénzt és az energiát egy jobb ötödik évad elkészítésébe. Nem az mondom, hogy rossz az ötödik évad, mert nem az. Az a gond, hogy önismétlő és hogy már tényleg nem mutat semmi újat. Viszont így felmerül a kérdés... mi értelme folytatni? Miért nem lehet a csúcson abbahagyni? Csak hogy lássátok mire utalok, odaírom nektek, melyik korábbi részben sütötték már el ugyanazt a témát.

Na de nézzük néhány szóban a friss három részt. Mert igen, az ötödik évad csak három részből áll, a részek egyenként kb. 1 órásak. Felirattal elérhetőek.

5x01: Striking Vipers ("Striking Vipers")

Danny immár a nyugodt és a kissé unalmas családi életét éli feleségével és gyermekükkel. Érzi, hogy valami hiányzik, de nem tudja, hogy mi, amíg régi jó barátja, Carl, be nem állít egy virtuális játékkal. A virtuális világban egy kitalált karakter szerepébe bújhatnak és újra izgalmas és kalandos életet élhetnek, olyat, amit már régen nem tehettek meg. Carl, habár nem házas és nincs családja, egyedül él és mindig új nőkkel jön össze, ő se érzi magát boldognak, így mindkettejüknek megváltás lesz a Striking Vipers játék. A virtuális világ által újra fiatalnak és boldognak érezhetik magukat, de persze sokkal jobban beleélik magukat a kelleténél és ebből jönnek aztán a gondok.

Nekem az első rész tetszett a legjobban, mert ennek volt meg a Black Mirror érzése, és szerintem ez sikerült legjobban az évadból. Nem azt mondom, hogy a korábbi kedvenc részekhez felérne, de az évad másik két részéhez viszonyítva, ez sikerült a legjobban. Két teljes más élethelyzetben lévő férfi kerül a virtuális világ által nyújtott izgalmak bűvkörébe, ott élik ki azt, amit a normális, hétköznapi életükben nem kaphatnak meg. A rész egyértelműen a felnőtt élet kritikája, hisz lássuk be szívás felnőttnek lenni. Akkor is, ha családod van, és akkor is ha szingli vagy. Csak a munka, csak a kötelességek, csak az unalom. A virtuális világban ezzel szemben bárki lehetsz, bármit csinálhatsz, újra fiatalnak és szabadnak érezheted magad. Ott semmi és senki nem szabhat neked határt. A vége kissé keserédes, de pont ezt vártam. Ugyanez a virtuális valóság téma az USS Callisterben jelent meg korábban.

5x02: Smithereens ("Smithereens")

Chris taxisofőrként dolgozik. Egyik nap elrabolja a Smithereens cég egyik alkalmazottját, hogy őt sakkban tartva kizsarolhatja a vezetőségtől, hogy beszélhessen a közösségi oldal feltalálójával és igazgatójával. A rendőrség és a vezetőség próbálja jobb belátásra bírni, de Chris hajthatatlan, és addig nem tágít, amíg nem beszélhet a férfival.

A rész tulajdonképpen egy túszdráma, abból pedig egy könnyebb fajta, hisz azért mégsem egy krimi sorozat egyik epizódjáról van szó. Sorrendben szerintem ez lett a második legjobb rész az évadban, egyrészt a főszereplőt alakító Andrew Scott játéka, másrészt a téma miatt. Igen, a mai közösségi média iránti túlzott függőség és annak káros hatásai állnak a középpontban, ami igenis fontos téma, kell róla beszélni, mert sajnos tényleg nagyon rá vannak függve ezekre az emberek. Csak az a baj, hogy ezt a témát sokkal jobban és ütősebben láttuk már korábban a Nosedive című részben.

5x03: Rachel, Jack and Ashley Too ("Rachel, Jack és Ashley Too")

Rachel rajong a fiatal énekesnőért, Ashley-ért, így mikor a popsztár piacra dob egy babát, akkor rögtön megvásárolja azt. A baba, Ashley Too az énekesnő kicsi mása annak elméjével feltöltve, így beszél, gondolkozik és miegymás, így Rachel úgy érzi, hogy lett végre egy barátja. Nővére, Jack nem nagyon érti, mit szeret a babában ennyire.
Közben látjuk, hogy Ashley már unja a számára kialakított imázst és a popsztár létet, és szeretne új stílusú dalokat énekelni, ami persze nagynénje és menedzsere nem hagy. Nagynénje közbenjárására Ashley kómába kerül, így akarata ellenére tudják őt tovább használni a modern technológiáknak köszönhetően. A Rachelnél lévő Ashley Too baba pedig egy véletlen folytán valós életre kel és a két lány segítségével útnak indulnak, hogy megmentsék a valódi Ashley-t a gonosz nagynénjétől.

Ez lett szerintem és nagyjából mindenki szerint a leggyengébb rész, és ezzel nem nagyon lehet vitatkozni. Nem az a gond, amit sokan mondanak, hogy olyan mintha egy Disney mesét ültettek volna a Black Mirror közegbe. Valóban kissé Disney mesés a történet, de lehetett volna mindezt jobban is megcsinálni. A fő téma, a hírességek életének nehézségei, hogy egyesek mi mindent megtesznek azért, hogy kialakítsanak magukról egy képet és hogy aztán fenntartsák azt. Hogy mennyire nehéz és kiábrándító néha a hírességek élete és hogy mennyi áldozatot kell hozniuk és hogy nem minden olyan fényesen csillogó, ahogy azt egy átlagember gondolná. Sajnos a karakterek sem annyira érdekesek, és a színészek se annyira jók. Ha Miley Cyrus nem lett volna a részben, akkor senkit nem érdekelt volna. Az a baj, hogy ezt a témát szintén sokkal jobban feldolgozták már a Fifteen Million Merits című epizódban.

Jó volt, hogy visszatért a Black Mirror még egy évaddal, de lehetett volna ennél sokkal jobb részeket produkálniuk. Ennyi idő és várakozás után, ennél a három résznél mindenki ütősebbeket várt volna. Nem azt mondom, hogy rossz, mert egyszer valóban nézhetőek, de valahogy nem érzem a késztetést, hogy többször megnézzem a részeket, mint a korábbi nagy kedvenceket, amiket ki tudja hányszor láttam már. Kissé csalódottnak érzem magam, de talán kaphatunk még a régiekhez hasonló egyedi és különleges részeket csak az íróknak össze kellene szedni magukat. Meglátjuk mit hoz a jövő.

Értékelés: 10/6

Előzetes: