Holly Black: A gonosz király (A levegő népe 2.)

Fülszöveg:

Elég erősnek kell lenned, hogy fáradhatatlanul újra és újra lesújts.

Az első lecke az, hogy erősödj meg.

Miután kiderült a döbbenetes tény, miszerint Oak Tündérfölde örököse, Jude-nak meg kell védenie az öccsét. Ennek érdekében magához láncolta a gonosz királyt, Cardant, akit a háttérből irányít. Tündérfölde folyamatosan változó politikai szövetségei között még akkor is nehéz lenne lavíroznia, ha Cardan mindenben engedelmeskedne neki. Csakhogy a király mindent megtesz annak érdekében, hogy  megszégyenítse Jude-ot, és aláássa a hatalmát, hiába nyűgözi le továbbra is a lány.

Amikor egyértelművé válik, hogy egy Jude-hoz közeli személy el akarja őt árulni, és ezáltal veszélybe sodorná nemcsak a saját, hanem az összes szerette életét, Jude kénytelen az áruló után nyomozni – miközben a Cardan iránt érzett bonyolult érzelmeivel is viaskodik –, hogy halandóként magánál tarthassa a hatalmat a tündérvilágban.

Azt hallottam, a halandók szerelme nagyon hasonlít a félelemre.

Imádtam az első részt, igazán kellemes és üdítő olvasmány volt, mikor a legkevésbé számítottam volna rá. Rögtön utána másnap nekiestem a folytatásnak bízva abban, hogy nem fogok csalódni. Szerencsére nem így lett, és nem túlzás azt állítani, hogy a trilógia második része még inkább magával ragadott, mint az első. A trilógiák középső részei az esetek többségében inkább csak "húzórészek", amelyek megágyaznak a nagy grandiózus lezáráshoz, de itt most nem éreztem hogy így lenne, ami szintén plusz pont.

Jude és Cardan hatalmi és szerelmi játszmája tovább folytatódik, és a tét sokkal nagyobb mint korábban bármikor. A korábbi "gyerekes" és "szinte tét nélküli" szívatások és harcok már a múlté, sokkal nagyobb tétben játszanak tovább, de nem csak ők, hanem a körülöttük lévők szintén. Jude olyan helyzetben találja magát, amiben sosem hitte volna, hogy lenni fog, ám mivel remekül játszotta a lapjait, most végre ő döntheti el mi legyen Tündérfölde és az ott élők sorsa.

Jude és Cardan

Egy remekül végrehajtott átveréssel Cardan fejére tetette a koronát, így Cardant bábként irányítva gyakorlatilag Jude irányítja az egész birodalmat. Az persze más kérdés, hogy Cardan sosem akart nagy tündérkirály lenni és nem igazán akar az uralkodással és az azzal járó nehézségekkel foglalkozni, így minden alkalmat megragad, hogy Jude-al szembemenjen és megnehezítse a lány életét. Persze nincs könnyű dolga, mert a korábbi varázslat miatt még mindig kénytelen Jude-nak engedelmeskedni, habár azért találékonyan megtalálja a kiskapukat, hogy ellenkezhessen vele.

Egyszerűen imádom a Jude és Cardan közötti dinamikát, mert sosem lehet tudni, hogy most épp szerelmesen olvadozva egymás karjaiba omlanak vagy éppen alattomos módon próbálnak a másiknak keresztbe tenni. Persze mindkettejüknek meg van a gyenge pontja amit a másik igenis jól ismer. Cardan gyenge pontja maga Jude, míg Jude gyenge pontja főképp a hatalom iránti vágya és megszállottsága, így főként ezekkel manipulálják egymást. Az első rész végén Jude verte át zseniálisan Cardant és alakította a dolgokat a saját kénye-kedve szerint, most pedig Cardan verte át Jude-t, már ha átverte egyáltalán, mert ezt még én magam se tudom eldönteni.

Jude, Cardan, Nicasia, Locke és Taryn

Már nem csak Cardan és Jude polgárháborúzik egymás ellen, hanem kezd igazi háború felé sodródni Tündérfölde, amivel nagyobb tétet kapott a sztori. Jó ötlet volt, hogy komolyabb gondok is megjelentek a két főszereplő civakodásán túl, bár azért lehetett volna nagyobb hangsúlyt fektetni az egyéb összeesküvésekre és árulásokra. Cardan utolsó megmaradt testvére Balekin se húzta sokáig, pedig azt hittem, hogy nagyobb szerepet kap, bár azért valamilyen szinten várható volt, hogy őt is eléri a végzete.

Valahogy most a többi karakter olyan laposra sikeredett, és senki nem hagyott bennem mély nyomokat, pedig az első részben sokukat szerettem. Nicasia például nem értem miért pont  most jött rá, hogy ő szereti Cardant, mikor korábban gyakorlatilag semmi nem volt köztük. Taryn és Locke igazán megérdemlik egymást, és remélem érzitek az iróniát a szavaimba, mert ez a két karakter idegesített most a legjobban. Locke amúgy egy irritáló fajankó, aki mindig csak kavarja maga körül azt a bizonyos dolgot, nem is értem Taryn mit eszik rajta. És Taryn... ő pedig nem értem miért árulta el a saját testvérét, mikor úgy tűnt, hogy végre kezdik egymást megérteni Jude-al és végre helyrejöhet a kapcsolatuk. Madoc az egyetlen, aki hozta, amit vártam tőle, és sajnos még mindig nem egy a céljuk Jude-al, így apa és lánya valahogy most is folyton szembekerül egymással. De persze nem kell őket félteni, tudják hogy kezeljék egymást.

Kaptunk egy újabb izgalmas és csavaros történetet, ami emelte a tétet, és sokkal komolyabbá tette a harcot bárki szemszögéből is nézzük. Cardan és Jude immár hivatalosan csatlakoztak a kedvenc könyves párosaim előkelő sorához, mert nagyon bejön a köztük lévő érdekes és folyamatosan változó dinamika. Sajnos a mellékszereplők nagy része kissé unszimpatikus lett ebben a részben, mintha az írónő velük nem nagyon tudott volna mit kezdeni, így vagy baromságokat csináltak vagy háttérbe szorultak, talán ez az egyetlen negatívum, amit a második könyvről tudnák mondani. Mindenesetre nem várok sokáig, hanem rávetem magam a lezárásra, mert tudnom kell mi lesz az utolsó részben.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-wicked-king-a-gonosz-kiraly

Értékelés: 5/5

Holly Black: A kegyetlen herceg (A levegő népe 1.)

Fülszöveg:

Persze hogy olyan akarok lenni, mint ők. Gyönyörűek, égi tűzben kovácsolt pengék. Örökké élnek. És Cardan közülük a leglenyűgözőbb. Őt gyűlölöm legjobban. Annyira gyűlölöm, hogy néha még levegőt venni is elfelejtek, amikor őt nézem.

Egy szörnyű reggelen Jude és a nővérei végignézik, ahogy lemészárolják a szüleiket. A félelmetes gyilkos mindhárom lányt elrabolja, és Tündérföldére, a nagykirály udvarába viszi. Jude-ot csúfolják és kínozzák a halandósága miatt, és hamarosan rádöbben, ahhoz, hogy életben maradjon ebben a kiszámíthatatlan, veszélyes új világban, éppolyan okosnak, agyafúrtnak és hamisnak kell lennie, mint maguknak a tündéreknek. Csakhogy a hatalomhoz vezető lépcsőfokokat sötét árnyak és árulás lengi körbe. Ráadásul szembe kell néznie a dühítő, arrogáns, ám karizmatikus Cardan herceggel. A lehető legóvatosabban kell eljárnia.

Megmondom őszintén régóta halogattam ezt a trilógiát, mert valahogy nem voltam olyan tipikus ifjúsági könyves hangulatban, és valahogy minden más érdekesebbnek tűnt nála. Most akadt az első rész újra a kezeim közé és teljes tudatlanságban nekikezdtem, hogy aztán annyira elmerüljek benne, hogy mindössze pár óra leforgása alatt be is fejezzem. És nekem ez most iszonyatosan bejött, eszembe juttatta a régi nagy ifjúsági kedvenceket és hogy miért szeretem annyira az ilyen műfajú könyveket.

Nagyon olvasmányos a könyv stílusa és pörög a történet ezerrel, amire mondjuk nem értem miért nem számítottam, hiszen Holly Black másik könyvsorozata, az Átokvetők, szintén nagy kedvencem. Tudom én, hogy Black jó könyveket képes írni, így számíthattam volna rá, hogy ez a sorozata is rögtön kedvenc lesz. Főleg ha így folytatja tovább és nem rontja el a történetet. Pedig ha úgy vesszük akkor semmi újdonságot nem mutat a sztori, sok mindent láttunk már belőle korábban hasonló stílusban és fordulatokkal, de itt is működik a dolog.

Jude és családja, balról: Taryn, Vivienne, Madoc, Oak, Orianna és Jude

Örültem neki, hogy egy kemény és kissé ridegen számító főhőst kaptunk, mert mostanában a "nebántsvirág" jókislány karakterektől a falra tudok mászni. Jude nem is állhatna távolabb a jókislány szereptől, amire ugyebár meg van minden oka, hisz ha azt nézzük, akkor sok rossz dolog történt vele és érthető, hogy első nekiindulásra csak meg akarja magát védeni, majd pedig olyan hatalmi játszmákba keveredik, amiből aztán akkor se tudna könnyen kiszállni, ha akarna. Jude pedig egyáltalán nem akar kiszállni, hanem beleveti magát a politikai és hatalmi játszmákba minden erejével és eszével.

Mindez azért nagy szó, mert halandó emberként kell boldogulnia a felséges és csodás tündérek között, akik lenézik, akik gúnyolják és akik semmire se tartják őt. Jude pedig helytáll a játszmában, sőt elég jól elnavigál a játszmák tengerében. Másik aminek örültem, hogy Jude kapott egy ikertestvért Taryn személyében, aki mintegy "jobbik én" tükörképként jelenik meg Jude-al párhuzamban. Persze Taryn se olyan ártatlan, mint amilyennek tűnik, mert azért ott lapul az elejétől közöttük az ikertestvérekre jellemző rivalizálás és versengés, de mégis csak finomabb és egyszerűbb karakter, mint a húga. Taryn egészen más módszert választott a tündérföldre való beilleszkedésre, hisz inkább alkalmazkodva és meglapulva igyekszik beilleszkedni, hátha elfogadják így őt, míg vele szemben Jude a nyílt támadás és az ellenállás módszerét választotta.

Nagyon tetszett a Jude és Cardan közötti ellenségekből-szövetségesek (és gondolom majd szeretők, ha így folytatják) történetszál, úgy forrt közöttük a levegő, hogy néha már sistergett a lapokon. Ők ketten komolyan az elejétől a végéig folyton veszekedtek, alázták, szívatták, bántották és igyekeztek átverni egymást, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy mivel mennek már neki megint a másiknak. Próbáltak a másik fölébe kerekedni és végig dominenciaharcot vívtak, és hol az egyik, hol a másik győzött, de a győzelem aztán sosem tartott sokáig, mert érkezett a visszavágás. Most úgy tűnik, hogy Jude kerekedett Cardan fölé, várom, hogy a folytatásban, hogy fog fölötte "uralkodni" és azt is, hogy Cardan hogyan próbál majd szabadulni. Mert az biztos, hogy nem fogja hagyni, hogy Jude dróton rángassa sokáig.

Jude és Cardan

Ismét bebizonyosodott, hogy a tündérek világában és főleg a tündér királyi udvarban nem unalmas az élet, mert itt bárki bármi megtenne a hatalom és a korona megszerzése érdekében. Olyan karakterek hullottak el, akikre nem számítottam volna, de így legalább volt tétje a dolognak és nem csak "lötyögött" a történet mindenféle dráma nélkül. Bár annak örültem volna, ha a hercegek többet szerepelnek, mert mindegyik érdekesnek tűnt a maga módján, de azért nem tudok panaszkodni, mert a könyv vége olyan függővéggel zárul, ami miatt nyomban érdekel a folytatása és biztosan hamarosan neki is kezdek.

Jude és a nevelőapja, Madoc közötti fura apa-lánya kapcsolat is tetszett, főleg annak fényében, ha azt nézzük, hogy Madoc volt az, aki lemészárolta Jude és testvérei igazi szüleit. Jude nem mintha szántszándékkal és önként, de felnőtt korára elég sok mindenben kezdett hasonlítani Madocra annak ellenére, hogy nem az igazi apja volt a férfi. Sőt, ha úgy vesszük sokkal szorosabb apa-lánya kapcsolat alakult ki közöttük, mint Madoc és az igazi lánya, Vivi között, Madic pedig valamilyen szinte büszke is arra, hogy Jude milyen erős és kemény emberré vált, még akkor is, mikor ellenkező érdekeik miatt egymásnak kellett feszülniük.

Igazi vérbeli ifjúsági fantasy sorozat első része A kegyetlen herceg, ami nekem annyira bejött, hogy alig pár óra alatt kiolvastam és igyekszem mihamarabb a folytatást a kezembe venni. Egy fordulatos és ármányokkal és árulásokkal teli történet bevezető része, amiből annyi mindent ki lehetne majd hozni, hogy remélem később se kell benne csalódnom. Kíváncsi vagyok Jude hogyan evickél tovább a hatalom tengerén, bízom benne, hogy sok-sok izgalom vár rám a folytatásban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-cruel-prince-a-kegyetlen-herceg

Értékelés: 5/5

Sarah J. Maas: Föld és vér háza (Crescent city 1.)

Fülszöveg:

A félig tündér, félig ember Bryce Quinlan imádja az életét. Minden estét bulizással tölt, és eltökélte, hogy kiélvezi mindazt, amit Lunathion – azaz Crescent City – nyújthat. Csakhogy egy kegyetlen gyilkosság alapjaiban rendíti meg a várost, és Bryce világa darabokra hullik.

Két évvel később Bryce még mindig a város legismertebb szórakozóhelyeit járja, immár a feledés reményében, ám hirtelen folytatódnak a gyilkosságok. A hírhedt bukott angyalt, Hunt Athalart megbízzák, hogy figyelje minden lépését, és Bryce rájön, többé nem menekülhet a feledésbe.

Bryce és Hunt igyekszik kideríteni az igazságot – és feldolgozni saját múltjuk szörnyűségeit. A megbolygatott szálak a város legsötétebb részein és a háborúban álló kontinenseken keresztül egyenesen a pokol bugyraiba vezetnek, ahol az évezredek óta szunnyadó erők most ébredezni kezdenek…

Csakúgy, mint mások én is hatalmas elvárásokkal kezdtem neki Sarah J. Maas új könyvsorozata első részének, a Föld és vér házának. Nem néztem utána a történetnek, szimplán csak a fülszöveget olvastam el, hogy tudjam, mire számítsak. A hatalmas elvárásaimat nem minden téren sikerült megugrani, de nyugodtan kijelenthetem, hogy egy egész korrekt könyvet sikerült összehoznia.

Örültem neki, hogy most egy felnőtt urban fantasy történetet kaptam, mert két ifjúsági könyvsorozat után igazán ideje volt némileg más oldalról megközelíteni a dolgokat. Viszont nem akarok hazudni, annyira azért nem éreztem „felnőttesebbnek” a történetet, mint ahogy azt szerettem volna. Számomra attól nem lesz felnőtt urban fantasy egy könyv, hogy nyíltabban és gyakrabban káromkodnak benne, és hogy több erotikát pakolnak a sztoriba. Értem én az írónő próbálkozását, de ha őszinte akarok lenni, ha kivennénk a sok káromkodást, meg az erotikát, akkor simán elmenne egy ifjúsági könyvnek. Valahogy élesebb stílusváltást és több komolyabb témát vártam.

A másik, amiért kicsit keserű szájízzel írom most ezeket a sorokat, hogy így a harmadik könyvsorozat idejére várnék némi megújulást, várnék valami vérfrissítést, várnám, hogy ne önmagát ismételgesse újra és újra. Hisz ismét megtalálhatóak a legfontosabb Maas "motívumok", mert nekem senki se mondja, hogy nem ugyanazt kaptuk ismét kiindulópontnak. Megint egy átlagos(nak tűnő) lány áll a történet középpontjában, akit mindenki lenéz, és akit senki se vesz komolyan, hogy aztán a végére kiderüljön, hogy igenis különleges és ő minden probléma megoldásának a kulcsa. Aztán ott a kemény férfi harcos vele szemben, akivel az elején nem szimpatikusak egymásnak, hogy aztán mégis összejöjjenek és végül az a bizonyos férfi elárulja a főszereplőnket, aki ezért kiábrándul belőle és végül valaki más mellett köt ki.

Aztán ne feledjük el, hogy az első részben mindig meghal valaki, aki nagyon fontos a főszereplőknek, és ez a későbbi események egyik fő mozgatórugója. És sorolhatnám tovább a könyv egyes elemeit és történetszálait, amelyeket szinte művi pontossággal tudnék a korábbi két könyvsorozat történetszálaihoz illeszteni. Egyértelmű tehát, hogy Maas ismétli önmagát, vagyis nagyon úgy tűnik, így az első rész alapján, ami nem feltétlen rossz dolog, főleg ha később javít ezen a hibán. Láttuk már, hogy egy közepes és kissé klisés kezdés után tud ő remek és komplex sztorit felépíteni (lásd Üvegtrón könyvsorozat), de láttuk az ellenkezőjét is, amikor egy remek kezdés végül unalomba és érdektelenségbe fulladt (lásd Tüskék és rózsák udvara könyvsorozat). Nagyon remélem itt az előbbi fog történni, mert igenis vannak jó dolgok ebben a könyvben, amikre lehetne építkezni.

Hunt és Bryce

Személy szerint imádom az urban fantasy könyvsorozatokat, (főleg a felnőtt urban fantasy-t), olvastam is sokfélét. A Föld és vér háza egy remek alapötletet vet fel, csak épp nem kapjuk meg a háttérvilág részletesebb bemutatását, sem a különféle fajok és lények alaposabb leírását. Nagyjából persze érthető, hogy ki kicsoda, ki kinek az ellensége, ki kit nem szívlel és ilyenek, de valahogy a világ kialakulásának és történelmének leírása igencsak hiányosra sikeredett. Nagyon bízom benne, hogy erről többet megtudunk a folytatásban.

Tetszett a fő nyomozási szál és az ahogy eljutottunk végül a nagy leleplezésig, és alaposan meglepődtem a „rossz fiú” kilétén, mert mindenkire tippeltem volna csak épp rá nem. Ezzel a nyomozós stílussal olyan Anita Blake-s beütést kapott a könyv csak persze némileg moderáltabb kiadásban. Az is tetszett, hogy habár kaptunk romantikus szálat Brye és Hunt között, mégse ezen volt a fő hangsúly, hanem a nyomozáson és azon, hogy Bryce hogyan szenved még mindig Danika elvesztése miatt, és hogy miként sikerül a végére túllépni a gyászon és a fájdalmon a barátnője elvesztése miatt. Jó, azt azért elismerem, hogy ez a „Szeretet mindent legyőz és blablabla…” kissé Disney-sen émelygős, de azért még abszolút megemészthető.

Mondjon bárki bármit, nekem nagyon bejött Bryce karaktere és annak kifejezetten örültem, hogy a főszereplő karaktere igencsak távol állt a korábbi két könyvsorozat főszereplőitől. A Tündérkrónikák Mackayla Lane karaktere óta tudjuk, hogy a mihaszna partizós (szőke) cicababák is lehetnek remek karakterek, és hogy az első benyomás nem minden. Hisz ha rossz dolgok történnek az emberrel, akkor bárki össze tudja szedni magát és megkomolyodni az élethez és annak nehézségeihez. Különösen tetszett, hogy Bryce gyakran rájátszott erre a róla mások szemében kialakult elég negatív előítéletre és épp ezt használta ki ellenük.

Bryce és Danika

Bryce-t tehát imádtam, nekem sokkal szimpatikusabb főszereplő, mint mondjuk Feyre valaha volt. Hunt-ot nem tudtam megkedvelni, számomra olyan semmilyen karakter lett és most igenis bízom benne, hogy Bryce nem mellette köt ki végül. Nála komolyan akárki jobb lenne, még a démon Aidas is, de tényleg. Apropó Aidas… csak engem érdekel valamiért különösen a karakter? Vajon mit akarhat Bryce-tól valójában? Szerintem sokkal fontosabb karakter lesz ő a folytatásban, én nagyon bízom benne. Ruhn lett a másik nagy kedvencem, szerintem ő a második legjobb karakter, és nem csak a Bryce-al való testvéri kapcsolata miatt. Kíváncsi vagyok, hogy alakul a testvérek kapcsolata a folytatásban, azért remélem nem negatív irányba, ahogy arra mindenki számítana a könyv végén kiderültek függvényében.

Nagy szívfájdalmam, hogy Danika halálával róla nem olvashatunk többet, és annak igazán örültem volna, ha mondjuk több „visszaemlékezés” van róla vagy a Bryce-al közös múltjukról. Külön öröm volt látni, hogy se Bryce és se Danika nem egy ma született bárány, de épp ezért találtak végül egymásra. Egyikük se tökéletes jó kislány, de egymásért bármit megtettek volna bármikor és igenis ilyen egy igazi örök életre szóló barátság. Úgy érzem, hogy az első könyv központi és talán legfontosabb eleme a barátság és a barátok fontosságának kiemelése lett, ami nekem abszolút bejött.

Az írónő szinte le sem tagadhatná a könyvét, mert nagy vonalakban hasonlóan indította el a harmadik könyvsorozatát, mint ahogy az első kettőt. Nagyon sok történeti szál és igen sok karakter ismerős lehet a korábbiakról, ami ismétlem nem gond, főleg ha aztán merőben máshogy futnak ki a szálak, mint ezelőtt. A könyv közepe kissé leült és igen sok feleslegesen elnyújtott elmélkedés van benne, de az utolsó 100-200 oldal nagyon ott van és igen ütősre sikeredett. Nagyon várom a folytatást, és remélem, hogy Maas meg tud lepni olyan újdonságokkal és váratlan fordulatokkal, amikre nem számítunk, és amit nem láttunk még idáig tőle.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-fold-es-ver-haza

Értékelés: 5/4

Leigh Bardugo: Bűnös birodalom (Hat varjú 2.)

Fülszöveg:

Kaz Brekker és csapata rendkívül merész küldetést hajtott végre. Még maguk sem hitték, hogy épségben megúszhatják. Ám a busás jutalom felmarkolása helyett most ismét az életükért kell megküzdeniük. Elárulták őket, meggyengültek, erőforrásaik kimerültek, így a csapat elveszítette minden szövetségesét, sőt reményét is. A világ minden szegletéből hatalmas erők csapnak le Ketterdamra, hogy megszerezzék a jurdaparem nevű veszedelmes szer titkát.

Régi riválisok és új ellenségek bukkannak fel, hogy próbára tegyék Kaz csavaros eszét és a csapat törékeny hűségét. Háborúra kerül sor a város sötét, kanyargós utcáin – bosszúért és megváltásért vívott harc, ami eldönti a Grisaverzum sorsát. Merülj el a világában!

Az Árnyék és csont sorozat első évadáról írt kritikámban elég sokat dicsértem a Varjakat, aztán a Hat varjú könyvet elolvasva csak még jobban nőtt a lelkesedésem feléjük. Máig nem értem, hogy maradhatott ki az írónő másik grisa világban játszódó története az életemből, de szerencsére ami kési, nem múlik. A sorozatnak köszönhetően megismertem a Varjakat, és így a róluk szóló könyveket, aminek nagyon örülök, mert új kedvencet avathattam személyükben.

Nem olyan régen jelent meg a Hat varjú könyv folytatása a Bűnös birodalom, én meg amint csak tudtam rávetettem magam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy folytatódik a csapat története. Nyugodtan kijelenthetem, hogy egy hasonlóan profin összerakott, az elejétől a végéig izgalmas és fordulatos történetet kaptam, ami méltó folytatása az első résznek. Kicsit féltem, hogy a második rész nem üt majd akkorát, mint az első, mert az majdnem tökéletes lett a maga nemében, de a második rész nem csak hogy elérte az első színvonalát, hanem túlszárnyalta azt.

A Bűnös birodalom ismét több szemszögből meséli el a történetet és mind a hatan megkapják a saját nézőpontjukat. Az különösen jó döntés volt, hogy végre kaptunk Wylan nézőpontot, mert az első részben sajnos ez még nem történt meg, és így kicsit mindig kilógott a többiek közül. Valahogy olyan súlytalan töltelék karakterként lógott a levegőben a többiek mellett és szinte semmit nem lehetett róla tudni azon kívül, hogy ő a "nagy ellenség" fia. Na, de most végre Wylan alaposabb megismerése nyomán, ugyanolyan szerethetővé vált, mint a társai.

Fent balról: Kaz, Nyina és Jesper

Lent balról: Nyina, Matthias és Wylan

A másik, ami nagyon tetszett a könyvben, hogy mind a hat karakter kapott egy kisebb saját történetszálat a fő kalandok mellett. Ennek a karakterük árnyalásában volt fontos szerepe, amit az írónő mondhatni tökéletesen kivitelezett és remekül beépítette ezeket a kisebb történetszálakat a nagy egészbe. Persze egyikük se hazudtolta meg önmagát és senki se várja, hogy a végére mind a hatan ártatlan báránykákká válnak, mert az elég irreális lett volna. De igenis változtak a velük történt sok minden hatására és igenis tanultak abból, amit át kellett élniük.

A szerelmi szálakban sem szenvedhettünk most hiányt, ami szintén kellett ide, mert azért mégis csak egy ifjúsági könyvről van szó. Nyina és Matthias végre nem ellenségeskedtek tovább, bár a kapcsolatuk így se bontakozhatott ki igazán, mert egyszerűen nem volt sok idő romantikus évődésekre. Jesper és Wylan nagy nehezen, de végre szintén elkezdett közeledni egymás felé, és szerintem nagyon jól illenek egymáshoz. Wylan jóval csendesebb és megfontoltabb személyisége tökéletesen passzol Jesper kissé szeleburdi, egoista és bajkeverő személyiségéhez, mert egymásból épp azt hozzák ki, amire a másiknak szüksége van. Jesper nyugodtabbá és normálisabbá válik Wylan mellett, míg Wylan pedig jobban megnyílik és felszabadultabb lesz Jesper mellett.

Aztán ott van nekünk Kaz és Inej, akik a leglassabban és legkörülményesebben kerülgetik egymást szinte a kezdetektől, de ezért egyiküket se lehet hibáztatni, hisz mindkettejüknek meg van a maga keresztje. Épp ezért nehéz megnyílniuk a másik felé és épp ezért nehéz bármiféle romantikus vagy őszinte megnyilvánulást tenniük. Talán jobb is, hogy az ő kapcsolatuk „nyitott kérdés” maradt, mert valahogy ez így sokkal reálisabbnak tűnik, mintha teljesen karakter idegen módon végül egymás karjaiba olvadoztak volna.

Egyetlen negatívumot viszont meg kell említenem a könyv végéről, mert nem tudok szó nélkül elmenni mellette. Mi a jó fenéért kellett az egyik Varjút megölni a végén és ráadásul ilyen ostoba módon? Valaki magyarázza el nekem mi értelme volt ennek a fordulatnak a végén, azon kívül, hogy legyen egy kis dráma csak a hatás kedvéért. Nem az a bajom, hogy valamelyikük meghalt, sőt, talán annak se örültem volna, ha mindenki túléli, de annak a bizonyos személynek a halála szerintem akkor is olyan erőltetett lett, hogy csak fogtam a fejem miatta. Bár látom azért az iróniát a dologban, hisz a hatos közül épp az halt meg, aki talán a legkevésbé se érdemelte volna meg.

Az írónő remek stílussal ír és hihetetlenül olvasmányos lett ez a rész, alig bírtam letenni és 100 oldalakat olvastam el anélkül, hogy ez feltűnt volna, mert annyira belemerültem a történetbe és az izgalmakba. Nekem iszonyatosan tetszett a Bűnös birodalom és méltó folytatása lett az első résznek. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor túl is szárnyalta az, ami nem hittem volna, hogy lehetséges, mert a Hat varjú szintén tökéletes a maga módján. Kicsit sajnálom, hogy ennyi volt a Varjak története, én szívesen olvastam volna tovább egy újabb balhéról vagy rablásról, de talán jobb a csúcson abbahagyni. Ha viszont az írónő valaha úgy dönt, hogy mégis folytatja a történetüket, én biztos ott leszek.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/leigh-bardugo-crooked-kingdom-bunos-birodalom

Értékelés: 5/5*

Heathers (Gyilkos játékok) 1. évad összegzés

A történet:

A Westerburg-i gimi középpontjában a 4 Heather áll, azaz tulajdonképpen csak 3 mivel a 4. lány Veronica. Veronica egyre jobban utálja a Heather-öket és ezt még tetõzi az is, hogy megjelenik Jason Dean. A fiú és Veronica megtesznek dolgokat, amit végül úgy állítanak be, mintha nem is õk csinálták volna. Veronica teljesen össze van zavarodva, miközben Jason-bõl pedig elõtör az igazi pszichopata.

Nem most először néztem meg a sorozatot, ha jól emlékszem vagy a harmadik ismétlésnél tartok, de valahogy még sosem jutottam el odáig, hogy írjak róla, pedig igazán megérdemelte volna. Az a helyzet, hogy nálunk annyira nem futott be a Heathers (igen, az eredeti címén fogom nevezni, mert a magyar cím szerintem borzalmas), aminek több oka is van, de ezt inkább most nem részletezném. Ha valakit érdekel, miért süllyedt a feledés homályába a sorozat, az keressen utána, de az biztos, hogy nem az az oka, hogy rossz lenne. Sőt... szerintem ez egy igen egyedi és remek darab lett, amit kár hogy alig ismer bárki.

Kezdjük azzal, hogy aki az eredeti filmet látta, az nyomban felejtse azt el, mert a film és a sorozat csak annyiban hasonlít egymáshoz, hogy ugyanaz az alap felállás, de azon felül rengeteg dolog megváltozott. A film a maga nemében jó, a maga korszakában, a sorozat pedig szintén a maga nemében remek egy igazi modern köntösbe csomagolva. Szerintem nem lehet a kettőt összehasonlítani és nem is szabad, hanem mindkettőt önmagában kellene értékelni.

Egy igazi modern környezetben játszódó sorozatot kapunk, ahol teljesen fordított a felállás. Itt már nem a szőke cicababák, a pomponlányok és a focisták az iskolai hierarchia csúcsai, hanem a különleges és valamiért korábban lenézett emberek. Itt már az a menő, ha meleg vagy, ha büszkén vállalod telt idomaid, ha (még szimplán csak a népszerűségért) felszólalsz az elesettek és a gyengék védelméért, ha teljesen öntudattal vállalod önmagad és a különcséged. A gimit itt olyan három Heather "uralja", akik közül az egyik egy kövér csaj, a másik leszbikus a harmadik pedig valójában fiú csak épp úgy öltözködik, mint egy lány.

Az a fricska az egészben, hogy amíg a Heather-ök teljesen lecserélődtek, addig ugyanez történt Veronicával is. Veronica volt korábban a filmben a kívülálló, aki szeretett volna a menő Heather-ök közé tartozni, most pedig ő lett az a tipikus szőke gazdag csaj, aki ebben a modern világban már korántsem számít menőnek vagy épp érdekesnek. Nekem nagyon bejött ez a felcserélődés és érdekes kontrasztot adott a sorozatnak. Persze ne legyenek illúzióink, mert attól, hogy most a korábban lenézett gimisek lettek a menők, ők se angyalok, hanem ugyanúgy tartják rettegésben a többieket, mint ahogy velük tennék azt a régi időkben. Valami sosem változik.

A sorozat egyik legnagyobb erőssége szerintem tehát ez az újragondolt modern környezet és az alap felállás komplett feje tetejére állítása. A másik ami nekem nagyon bejött az, hogy a sorozatban Veronica karaktere egészen más ívet kapott, mint a filmben. Nagyon tetszett az a csavar, mikor kiderült, hogy Veronica ugyanolyan pszichopata (sőt talán rosszabb), mint JD és aztán valamiféle sötét párosként kezdenek el garázdálkodni a gimiben és a városban. Ez a "sötét románc" engem megvett kilóra és amíg tartott addig nagyon bírtam őket. Csak azt nem értem miért kellett a végén aztán összeveszni holmi baromságok miatt. Az a baj, hogy az utolsó néhány részre elfáradt a sorozat és már nem nagyon tudtak mit kezdeni egyik karakterrel sem, így mindenki összeveszett mindenkivel, és hol jóban voltak, hol nem. Így a vége összecsapott és kapkodós lett, a karakterek pedig szembeköpték önmagukat, amitől néha csak csóválni tudtam a fejem.

Egy igazi black comedy a Heathers sorozat, tele van sötét és ugyanakkor vicces jelenetekkel és poénokkal, amitől sírva röhögtem, mert nekem nagyon bejött ez a fajta sötét szurkálódás. Humor az van bőven. Kedvenc jeleneteim például a musical válogatás, vagy a tanárok összes "megbeszélése" (ami remek példája annak, hogy a felnőttek mennyire nem értik a gyerekeket és mennyire nincsenek sosem képben a fiatal generáció szokásaival és problémáival), az összes lassított "csoportos vonulás" vagy amikor Betty szétveri JD-t, amikor a fiú rátámad. Az is remek, amikor arról tartanak oktatást a tanárok, hogy kell felkészülni a védekezésre egy iskolai lövöldözés esetén, de persze annyira ostobák, hogy épp kitűnő ötletekkel látják el JD-t, aki épp valamilyen iskolai támadásra készül.

Humorba és könnyed stílusba csomagolva azonban a sorozat igen komoly témákat is érint, melyekről fontos beszélni és melyeket fontos érinteni. Persze humorral körítve, de érinti a nemi erőszak, a tanár-diák kapcsolat, a nemi identitás, depresszió, rasszizmus, iskolai mészárlások, közösségi média hatalma és veszélyei és hasonló témák körét. Aztán ne feledkezzünk el JD-ról sem, aki a komoly és különc vonalat tovább hozza a sorozatban, talán az ő karaktere az, ami nagyjából azonos maradt a filmbélivel, nem sokat változtattak rajta. Tizedjére valóban unalmas volt már végighallgatni az igencsak valós és reális társadalomkritikáját, amit a mai világot ekézte (hogy Veronicát idézzem: "Multik... blablabla, társadalom.... blablabla"), csak az  szomorú, hogy JD minden egyes szava igaz volt, legalábbis én egyet értettem vele. 

Ha választanom kellene kedvenc karaktert, akkor egyértelműen Heath(er) Duke lenne az, ő a legnagyobb arc és karakter a sorozatban. Olyan dumái vannak, hogy az nem igaz és szerencsére majdnem az utolsó részig kihúzta így igen sokat szerepelt, majdnem a végéig. Talán Veronicához is ő áll a legközelebb a három Heather közül. Voltak karakterek, akik érdekesek lehettek volna, de talán mert nem szerepeltek sokat, így nem igazán lehetett őket megkedvelni. Betty tipikus példája ennek, aki ha több műsoridőt kap, akkor igazán érdekes lehetett volna.

A Heathers sorozat teljes öniróniával és rengeteg sötét humorral egy teljesen modern köntösbe csomagolva mesél el egy történetet, amit magát nem szabad komolyan venni, viszont a benne bemutatott komoly témákat igen és nem ártana mindenkinek elgondolkoznia róluk. Rengeteg humor, rengeteg csavar található benne, amire nem számít az ember, szerintem egy igenis remek sorozat, ami kár, hogy elveszett a süllyesztőben és nem kapta meg a jól megérdemelt figyelmet. Az csak a bónusz, hogy a vége negatív és valamilyen szinten mindenki megkapja, amit megérdemel a korábbi tetteiért. Kár, hogy megbukott a sorozat, én biztos néztem volna a végén belengetett második évados folytatást, csak sajnos abból nem lett semmi.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Laurell K. Hamilton: Ezüstgolyó (Anita Blake, vámpírvadász 19.)

Fülszöveg:

Anita Blake élete lecsendesedett, majdnem normális hétköznapjait éli St. Louis-ban – már amennyire normális hétköznapokat élhet egy hivatásos vámpírhóhér és szövetségi rendőrbíró – amikor egy vámpír a múltból bejelentkezik. Minden Sötétségek Anyját elméletileg elpusztította egy robbantásos merénylet. Ugyanakkor hogyan lehetséges elpusztítani egy vámpírt, aki megteremtette magukat a vámpírokat? Meg lehet ölni egy istent? Eddig nem sikerült, és most ez az isten, pontosabban istennő, úgy érzi, eljött a nap, hogy végre hatalmába kerítse Anitát és Amerika összes vámpírját.

Minden Sötétségek Anyjának tetteit az vezeti, hogy szentül hiszi: Jean-Claude, Anita és a vérfarkas Richard Zeeman triumvirátusa elegendő hatalmat ruházhatna rá, hogy ismét testet ölthessen, és megvethesse lábát az Új Világban. Csakhogy a test, amire a fogát feni, már foglalt.

Az a helyzet hogy már csak megszokásból olvasom tovább az Anita Blake könyveket, holott tudom, hogy nagy valószínűséggel sosem lesz olyan, mint az elején. Úgy vagyok vele hogy legrosszabb esetben is évente egy Anita Blake könyv belefér az időmbe, és úgy tűnik kis túlzással talán életem végéig olvashatom, mert az írónő nem nagyon akar lezárást kerekíteni a sztorihoz. Ami persze nem lenne baj, ha izgalmasak könyveket írna, csak sajnos ez mostanában nem igen jön össze neki. Itt már csak a pornónak és a sok-sok szexnek van helye, semmi másnak.

Ez a tizenkilencedik rész sem szólt semmi másról csak arról, hogy Anita lenyomott vagy három menetet több különböző emberrel, persze mindig valami hatalmi machináció miatt, de ez akkor sem számít. Engem nem érdekelnek az amúgy elég lapos és inkább megkérdőjelezhető magyarázatok arra, hogy miért kell Anita életének a szex körül forognia. És erre az sem mentség, hogy ő szukkubusz vagy hogy a szex, a kéj és a szerelem Jean-Claude vérvonalának alapja, vagy hogy ott az arduer amit szeretkezéssel kell táplálni. Egyik sem mentség, mert ettől függetlenül lehetne valami értelmes és kalandos sztori az alapja az egyes részeknek, amiben van mellesleg egy kis erotika, és akkor az senkit se zavarna.

Komolyan mondom én régen elvesztettem a fonalat Anita rengeteg szeretője között. A régi karakterek újra és újra visszatérnek, őket bírom továbbra is, de arra a fáradtságot sem veszem, hogy megjegyezzem az újakat. Még ha akarnám se tudnám, mert egyiknek sincs értelmes vagy érdekes karaktere, mindegyik csak egy név, akivel aztán Anita lefekszik valamiért és kész. Utána jön a következő és így tovább. De komolyan. Sőt már ott tartunk, hogy nem csak hármas orgiákat, hanem csoportos orgiákat csapnak, mert miért ne alapon. Anita gyakorlatilag mindenkivel összefekszik és már az sem rettenti vissza ha nő az illető. Már az se gond.

Nem akarok kekeckedni, de nem értem hogy hirtelen mi történt Anitával és Richarddal, mert most gyakorlatilag minden korábbi ellenérzésüket félredobva feküdtek le olyanokkal, akikkel azelőtt azt állították sose fogják megtenni. Anita korábban kijelentette, hogy őt nem vonzzák a nők semmilyen formában, erre most csak ráugrik valami random nőre. Richard pedig kissé homofób módon viszolygott minden olyan szexuális aktustól, ahol más férfiak szintén szóba jöhettek, erre most nem ő is hirtelen pálfordulással összefekszik pasikkal? Számomra ez a két dolog annyira karakteridegen volt Anita és Richard esetében, hogy csak fogtam a fejem hitetlenkedéstől.

Hamilton persze érezte, hogy azért kellene ide valami épkézláb történet is, és próbálkozott valamivel, ahogy a fülszöveg leírja, de ne dőljetek be neki. A történet a könyv alig ha 10%-át teszi ki, a többi csak a szexről és még több szexről szól. És újfent elmondom, hogy nem az ezzel a bajom, hogy nem szeretek erotikus történeteket olvasni, mert igenis szeretek, csak épp egy Anita Blake könyvtől nem ezt várja szerintem az ember. Miért nem lehet visszatérni a régi természetfeletti rejtélyekhez, nyomozáshoz, vérengzéshez és az izgalmakhoz? Miért nem szólhatnának újra erről a könyvek, mint régen? Egyszerűen nem értem mi van Hamiltonnal és hogy miért erőlteti ennyire ezt a sok erotikát, és hogy miért ennek kell lennie a középpontban.

Sajnálom, de számomra ez a könyv se jött be jobban, mint mondjuk az előző és ha arra 1 pontot adtam, akkor erre se tudok többet. Nulla történet, nulla izgalom, még mindig az a sok erőltetett erotika, még mindig akörül forog minden és mindenki. Egyszer talán visszatér a régi Anita és vele együtt a sok izgalom, addig pedig nem tehetek mást, csak reménykedek, hogy ez mielőbb bekövetkezik.

További információk a könvyről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-ezustgolyo

Értékelés: 5/1

Pittacus Lore: Tizedik küldetése (Lorieni Krónikák 6.)

Fülszöveg:

A Védők évekig titokban harcoltak a mogadoriakkal. Most mindez egyik napról a másikra megváltozott: elkezdődött az invázió. John, a Negyedik beleveti magát a New Yorkban dúló csatába. Váratlan segítség számára, hogy legjobb barátja, Sam meghökkentő módon felfedezi, hogy kifejlődött egy tálentuma. Miközben a két fiú próbál Ötödik és Kilencedik nyomára bukkanni a megszállás zűrzavarában, kiderül, hogy nem Sam az egyetlen ember, aki immár olyan képességgel bír, amilyennel korábban csak a Védők. De vajon a többiek barátok vagy ellenségek?

Mindeközben Hatodik, Marina és Adam igen szorult helyzetbe kerül Mexikóban. Kemény küzdelem árán elérték a Szentélyt, felébresztették az ott rejlő ősi erőt, ám most nem tudnak kapcsolatba lépni a többiekkel. A mogok pedig seregestül közelednek…

A Védők szétszóródtak, több fronton harcolnak. Egyetlen esélyük az lehet, ha végleg leszámolnak a mogadoriak vezérével – ám az ő sorsa egybefonódik Elláéval. Ha végeznek Setrákus Rával, a lánynak is vége. Ha viszont nem állítják meg a mogokat, akkor az emberiségre ugyanaz a sors vár, ami a Lorienre: a megsemmisülés.

Még mindig azon az elven választom ki az éppen aktuális olvasmányaimat, hogy be kellene fejezni a régen félbehagyott könyvsorozatokat. Természetesen csak azokra gondolok itt, amik korábban tetszettek és amelyeknek érdekel a folytatása. (Nagyon sok olyan van, amit nem fogok tovább olvasni, de azt jeleztem is az oldalon.) Így került sorra a Lorieni Krónikák immár hatodik része, ami tulajdonképpen az utolsó előtti a sorozatban. Nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz, de szerintem iszonyat rövid lett ez a hatodik rész és igen hamar kivégeztem, viszont a kritikát valahogy csak majdnem két héttel később sikerült megírnom róla.

Ennek nem az volt az oka, hogy ne tetszett volna, vagy hogy ne akarnék írni róla, hanem inkább az, hogy nem sok időm és valahogy kedvem se volt kritikát írni idáig. Viszont nem szerettem volna tovább húzni a dolgot, így összeszedtem a gondolataimat, hogy azokat most leírhassam nektek. A történetet röviden és velősen összefoglalja a könyv fülszövege, erről nem szeretnék többet írni. Két szálon fut a cselekmény, a lorieni védők két csapatra osztva veszik fel a harcot a mogadori megszállás ellen. Az egyik oldalon John, a második oldalon Hatodik vezetésével tesznek meg minden tőlük telhetőt, hogy megállítsák a mogadori megszállást és valahogy végezzenek Setrakus Rá-val.

Nagyjából minden egyes résznél leírom, hogy a Lorieni Krónikák nem valami egyedi és nem valami kiemelkedő könyvsorozat, és ezt most ne úgy értsétek, hogy nem lehet szeretni. Hisz én is itt járok már a hatodik résznél, és ha nem tetszett volna, akkor nem folytatom. Inkább arra gondolok, hogy tipikusan olyan ifjúsági tucatkönyv, amiből vagy ezret olvastam, és ami a szokásos klisék és történetszálak mentén halad előre. Valamiért mégis olvastatják magukat a könyvek, és most már úgy vagyok vele, hogy ha idáig eljutottam, akkor valamikor az utolsó részt is el fogom olvasni, az sem nem maradhat ki.

Setrákus Rá és Ella

A hatodik könyvben alig egy-két nap történéseit látjuk, de ebben az egy-két napban igenis sok minden történik. Nagyon rövid a könyv és kicsit úgy érzem, mintha éppen a lényegnél vágták volna el a sztorit. Nem tudom most hirtelen hogy az utolsó rész hány oldalas, de ha az is ilyen rövid lesz, akkor szerintem célszerűbb lett volna ezt a kettőt egyben megjelentetni. De ez csak az én saját véleményem. A még életben maradt Védők tovább küzdenek, és még mindig érdekes karakterekről van szó. Nekem speciel nagy kedvencem továbbra is Hatodik vagy épp Kilencedik, de Marina és John szintén szerethetőek a maguk "jófiús" módján. Ötödik pedig épp azért került közel hozzám, mert szeretem az ilyen "áruló végre megbánja bűneit és igyekszik jó útra térni" karaktereket.

Annak nagyon örültem, hogy megismerhettük (végre) jobban a múltat és itt különösképpen Setrakus Rá múltjára és Ella szerepére, valamint nekik a Lorienhez való kapcsolódására gondolok. Megtudtuk kicsoda tulajdonképpen Setrakus Rá és hogy miért pusztította el anno Lorient és miért üldözi a még megmaradt Védőket. A könyv másik fontos momentuma, hogy egyszerű emberek hirtelen képességeket kapnak, amit nem tudok hova tenni és egyszerűen nem értem mi szükség volt erre a fordulatra. Szerintem a megmaradt Védők bőven elegek lennének a mogadoriak ellen és így a végén nem látom értelmét miért kellett új karaktereket behozni. De lehet ez csak nekem volt fura, talán valami jó fog kisülni belőle, nem tudom.

Kicsit kiszámítható, de azért kellemes olvasmány volt a könyvsorozat hatodik része, de iszonyatosan rövid. Mindkét történetszálon folytatódtak a kalandok és hőseink tovább harcoltak a mogadori megszállás ellen minden erejükkel. Innen már nincs más csak az utolsó rész, kíváncsi vagyok hogy sikerül lezárni a Lorieni Krónikákat és hőseink sorsát. Valamikor igyekszem sort keríteni rá, lehetőleg nem a túl távoli jövőben.

UI: A magyar borító borzalmas, csak úgy mint az előzőek. Ha már annyira Negyediket akarták rá rakni, akkor maradhatott volna Alex Pettyfer, mert ő legalább az első részből készült filmben jól nézett ki.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pittacus-lore-tizedik-kuldetese

Értékelés: 5/5

Shadow and Bone (Árnyék és csont) 1. évad összegzés

A történet:

Alina ​Starkova sosem várt túl sokat az élettől. A határháborúk során elveszítette a szüleit. Árvaként csupán egyvalakire számíthatott. Egy másik kis földönfutóra, Malra, a legjobb barátjára. Ám mostanra már rá sem számíthatott. Mindkettőjüket besorozták hazájuk, Ravka anyácska hadseregébe. A két fiatalnak életveszélyes küldetésre kell indulnia az Árnyzónába. Ezen az iszonyatos helyen a földöntúli sötétség az úr, ahol valósággal hemzsegnek az emberevő szörnyetegek. Amikor támadás éri a katonai konvojukat, mindannyiuk élete veszélybe kerül. Ám Alina ekkor olyan titokzatos erőnek adja tanújelét, amiről mindaddig még ő sem tudott. A csodálatos megmenekülés kiszakítja a hétköznapok világából… Meg sem áll a fővárosig, az uralkodó udvaráig, ahol az árva lány is a Grisa testvériség tagja lesz. Vezetőjük, a titokzatos Kom úr úgy véli, Alina az, akire oly régóta vár Ravka sokat szenvedett népe. A legfőbb varázsló szerint az Alinában rejtőző erő képes lesz elpusztítani az Árnyzónát. A cári udvar fényűző forgatagában sokan Kom úr új kegyeltjének tartják a lányt, aki csak nehezen tud beilleszkedni Mal nélkül. Miközben hazája egyre nagyobb veszélybe kerül, feltárul előtte egy hajmeresztő összeesküvés. Dönteni kell. Szembeszáll a birodalom leghatalmasabb nagyuraival? Egyedül a múltja mentheti meg… hogy Alina megmenthesse a jövőt. (Forrás: moly.hu, könyv fülszöveg)

Mikor felkerült a sorozat a Netflixre akkor csak olyan "nézzünk bele, mit veszthetünk" alapon próbálkoztam meg vele és bíztam benne, hogy nem lesz olyan rossz. Nem voltak nagy elvárásaim, hisz a könyvsorozat első része se jött be annyira, hogy izgatottan várjam a sorozatos adaptációt, de gondoltam adok neki egy esélyt, mert épp semmi jobbat nem találtam akkoriban a Netflixen. Aztán képzelhetitek mekkorát néztem, mikor teljesen beszippantott a sorozat és alig két nap alatt ledaráltam a 8 részes első évadot. Felirattal néztem, mint általában mindent.

Ha őszinte akarok lenni, a nagy szerelemnek azért sok köze volt ahhoz a tényhez, hogy a sorozat az írónő mindkét Grisa univerzumban játszódó könyveit adaptálja és nem csak az Árnyék és csont könyveket. Az a tény, hogy a Hat varjú könyvek szintén helyet kaptak a sorozatban szerintem iszonyat jó ötlet volt, mert lássuk be, ha kivennék a Varjak történetszálát belőle, akkor elég sokat veszítene a sorozat az izgalmakból és a lendületből. Persze itt az első évadban még nem a Hat varjú könyvek történetét adaptálták, hanem írtak nekik egy előzménytörténetet úgy, hogy az reálisan és szervesen illeszkedjen a fő Árnyék és csont történetszálhoz.

Ebből már mindenki számára világos lehet, hogy a sorozat két fő történetszálon fut, a két könyvsorozat története mentén, de mégis egymáshoz tökéletesen illeszkedve. Kicsit gyorsan és kapkodva vágunk bele a kalandokba, a nézőnek gyorsan fel kell vennie a fonalat és nagyon oda kell figyelnie, ha tartani akarja az iramot és meg akarja érteni, hogy ki kicsoda, mit tud, mit akar, hol van éppen. Nagyon sok fontos karakter bukkan fel már az első részben, több helyszínen játszódik a történet, és csak úgy ömlik ránk a sok információ. Én persze nagyjából tisztában voltam legalább az Árnyék és csont könyv történetével, karaktereivel, így értettem a dolgokat, de a sok kritikát olvasva számomra az jött le, hogy az "avatatlanok" nem igazán értettek sok mindent és hogy miképp is függnek össze a karakterek és a történetszálak.

A sorozat megnézése előtt a Hat varjú könyvhöz még nem volt szerencsém, de utána rögtön elolvastam, és nem is értem, hogy maradhatott ki eddig az életemből. Imádtam, és örülök, hogy a sorozat miatt így utólag megismerhettem az írónő másik könyvsorozatát, ami valljuk be sokkal jobban bejött számomra. Személy szerint nekem azért jött be ennyire a sorozat, mert kaptam egy izgalmas és látványos fantasy történetet, melynek cselekménye több szálon futott össze, benne remek karakterekkel, fordulatotokkal és persze humorral, mert abban sem szenvedhettünk hiányt. Persze senki ne várjon valami nagy egyediséget, mert itt van minden, amit már eddig is láttunk vagy ezerszer, de mégis működik és engem abszolút meggyőzött.

A karakterek közül a Varjak és Éjúr lettek a kedvenceim, és szerintem senkinek se kell magyaráznom, hogy miért. Kaz, Inej és Jesper úgy tökéletesek ahogy vannak, mindhárman remek karakterek, az Éjúr pedig remek főgonosz, akiről már az első pillantásra egyértelmű, hogy nem olyan ártatlan és segítőkész, mint amilyennek mutatni akarja magát. Alina még mindig egy naiv butuska kislány, Mal a sorozatban lapos és súlytalan, amit nem is értek, mert őt speciel a könyvben kedveltem. Aztán Nyina és Matthias mellett se mehetek el szó nélkül, mert habár eddig igen keveset szerepeltek, de ők is nagyok jók voltak a saját történetszálukon. Várom, hogy a második évadban csatlakozzanak a Varjakhoz és hogy miként fogják a történetüket folytatni immár Kazékkal együtt.

Külön érdekesség, amit semmiképp se hagynék ki, hogy a sorozatot nálunk Magyarországon forgatták és rengeteg budapesti és egyéb magyar helyszín fellelhető benne az avatottabb szemeknek. Remélem a második évadot is itt fogják forgatni, és akkor már sokkal nagyobb hype lehet körülötte, mert az első évad megjelenésekor nagyon futott a Netflixen és igen masszív rajongótábort gyűjtött maga köré. Ez mondjuk nem meglepő, mert igen könyvhű és remekül sikerült könyvadaptációról van szó, remek castinggal, izgalmas történettel és sok-sok humorral.

Én nagyon várom a második évadot, remélem mihamarabb érkezik majd, bár ehhez az kellene, hogy elkezdjék forgatni, ami tudtommal még nem történt meg. De bízom benne, hogy hamarosan így lesz.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély (Ambrózy báró esetei 6.)

Fülszöveg:

1901. ​április 3-án hatalmas tömeg gyülekezik a Monarchia ékköveként emlegetett magyar székesfővárosban, Budapesten, a külső Kerepesi úton. A többezres csődületben inasoktól az arisztokratákig mindenféle rendű és rangú ember képviselteti magát. Reggel 6 óra 20 perckor aztán az izgalom a tetőfokára hág. A tömeg felmorajlik, a rendőrök sorfalat állva próbálják az izgága embereket hátrébb szorítani. A cinkotai vasútállomás különvágányára ekkor pöfög be az első hatalmas teherszerelvény, mely Budapestre hozza az amerikai „humbugkirály”, Barnum és Bailey kerekeken gördülő „városát”, a Greatest show on earth-öt, vagyis a Föld legnagyobb cirkuszi látványosságát.

A tömegben ott van egy fiatal hölgy is, a Marosvásárhelyről származó Hangay Mili, a hírneves magánzó detektív, Ambrózy báró hitvese. És ahol ennyi ember verődik össze, ott bűnözők is akadnak szép számmal. A bűntettre pedig, mely sokkal hajmeresztőbb, mint a cirkusz bármely csodája, nem is kell sokáig várni.

Szerencsére kéznél van a kor legkiválóbb „szoknyás detektívje”, Mili báróné, aki rögvest nyomozásba kezd. Tessék betérni! Jó szórakozást, különleges izgalmakat!

Egyik nagy kedvencem ez az igazán egyedi könyvsorozat, aminek összességében minden eddig megjelent részét szerettem. Abban a tudatban éltem, hogy nem érkezik több rész, így képzelhetitek mennyire meglepődtem, mikor tudomást szereztem a folytatásról. Bár nem mintha ez baj lenne, sőt igencsak örültem a hírnek. Nem tudom mit hoz a jövő, de remélem ez se az utolsó rész a sorozatban, hanem érkezik újabb és újabb folytatás, főleg ha olyan jók lesznek, mint ez a hatodik könyv.

Az Ambrózy báró esetei hatodik részében tovább hömpölyög a történet egy újabb izgalmas nyomozással, amiben most Mili és Emma kapja a főszerepet. A történetről nem árulnék el többet, mint ami a fülszövegben olvasható, legyen elég annyi, hogy nekem tetszett az elejétől a végéig. Igazán remek ötlet volt a cirkuszi téma és helyszín és ennek a magyar környezetbe ágyazása, ami hőseinket, Emmát kivéve persze) egy számukra eddig ismeretlen közegbe kényszerítette, de szerencsére itt is sikerült helyt állniuk. A történetre tehát nem lehet panasz, a nyomozás csavarokban és váratlan fordulatokban bővelkedett, most valahogy ezt is sikerült úgy megírni, hogy nem lehetett sejteni már az elején, hogy ki áll a dolgok hátterében.

Igazából csak ismételni tudom magam és ugyanazt tudom dicsérni, amit az előző részeknél. Továbbra is imádom a könyv hangulatát, az írói stílust, a korabeli nyelvezetet, és a humort. A karakterek szinte egytől-egyik, így a hatodik könyvre már szinte mindenki a szívemhez nőtt, de a nagy kedvencek továbbra is a két Hangay lány, a báró és persze Márika. Örültem annak, hogy most a két Hangay lány került a középpontba és annak különösen, hogy Emma visszatért és ismét az események sűrűjébe keveredett. Sőt, ha úgy vesszük, akkor most köré szerveződtek a bonyodalmak, vagyis pontosabban egy régi ismerőse köré.

A nyomozás mellett most kiemeltebb szerepet kapott a lányok magánélete, amit nem bántam, mert valahogy ezek a magánéleti kérdések eddig nem voltak annyira kiemelve. Egyrészt Mili és Richárd friss házasokként gyakorlatilag még mindig úgy viselkednek egymással, mintha két idegen lennének. Persze Milinek mindez így nem felel meg a jövőre nézve, lesz is ebből némi összeveszés és sértődés. Tudom, hogy egyikük se érzelgős fajta, de valamivel több romantikát várnék tőlük főleg az esküvő után. Elvileg szeretik egymást vagy mi a szösz és ezt valahogy ki kellene mutatni, mert így kezd olyan lenni az egész, mintha csak érdekből vagy nem tudom miért házasodtak volna össze.

Emma pedig nem hogy egy, hanem rögtön két kérőt kapott, az egyik inkább a humor szálat erősítette, míg a másik aztán komolyabb szándékokkal érkezett. A "perzsa nemes" nőkérési próbálkozásai inkább voltak viccesek, mint komolyak, legalábbis én mint olvasó jót szórakoztam rajtuk, bár Emma talán már kevésbé. Harry Foster, az amerikai ügynök pedig éppen olyan laza és vagány volt, amilyennek várta az ember, és valahogy tökéletesen passzol Emma mellé, aki sokkal komolyabb karakter, így kiegészítik egymást. Remélem hosszú távon láthatjuk hogy alakul a kapcsolatuk, mert engem mondjuk igencsak érdekelne. Bízom benne, visszatérnek később.

Ebben a részben a báró még mindig az ágyat nyomja, így alig szerepelt, pedig vártam volna tőle is nagyobb aktivitást, hisz az előző részekben szintén a háttérbe szorult. Ha érkeznek további könyvek a sorozatba, akkor remélem, hogy Richard újra a középpontba kerül, mert kezd a perifériára szorulni, pedig ő lenne az egyik főszereplő, ha minden igaz.

Tényleg nem tudok mást mondani, csak mint amit eddig. Az Ambrózy báró esetei könyvsorozat 6. része hozza a korábbiak színvonalát minden téren, nekem ez is nagyon tetszett, igen hamar kivégeztem. Lekötött az elejétől a végéig, a humor, a stílus és a karakterek azok, amik az igazi nagy erőssége a könyveknek. Ezekben pedig most sem szenvedhettünk hiányt.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/boszormenyi-gyula-a-barnum-rejtely

Értékelés: 5/5

Titans (Titánok) 2. évad összegzés

Nagy reményeim voltak a Titánok sorozat indulásakor, és habár némileg csalódtam az első évadban, azért összességében tetszett. Vártam akkoriban a folytatást és reméltem, hogy a második évadra kiküszöbölik a hibákat és lezárják azokat a felesleges történetszálakat, amiket szerintem nyugodtan el lehetett volna hagyni. Már tavaly a megjelenésekor néztem hetente a második évad részeit, de akkor valahogy elmaradt a kritikám, amit most szeretnék bepótolni egy friss újranézés után.

Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de a második évad ha lehetséges, még rosszabb lett, mint az első és ez nekem fájt a legjobban, pedig olyan sok potenciál volt benne. Kaptunk egy 13 részes második szezont, amiben már felállt a csapat és kezdődhetett (volna) az első igazi közös kaland, erre nem kaptunk mást mint szenvedést, összeveszést, szétválást, felesleges műbalhét és picsogást. Olyan nagy katyvasz lett a második évad, amit el se akartam hinni és az a legszomorúbb az egészben, hogy ha néhány alapötletet jobban kidolgoznak, akkor egy zseniális szezont ki lehetett volna hozni belőle.

Miután lezárták az első etap függővégét és Trigon elpusztult, a Titánok Dick vezetésével visszaköltöznek a toronyba, hogy elkezdjék közös életüket immár egy csapatként. A „régi Titánok” visszavonulnának, de nem sokáig maradhatnak a háttérben, az újak pedig edzenek és tanulnak. De nem sokáig tart a nagy nyugalom, mert felbukkan egy régi ellenség, hogy szétzilálja a csapatot és ezért nem is kell sok mindent tennie. Röviden ennyit a történetről.

Személy szerint az a legnagyobb problémám a második évaddal, hogy egy nagy katyvasz. Ott van a fő történetszál Deathstroke-al és a bosszú hadjáratával, aminél nagyobb baromságot ki se lehetett volna találni. Könyörgöm... hisz ő volt az, aki megölte a fiát. Miért a Titánok a felelősek azért, mert nem látja, hogy kit szúr le a kardjával? És ha már itt tartunk, Deathstroke hogy tudta öt évig „elnyomni” magában a fiát? Jericho miért nem lázadt fel hamarabb ellene és próbálta megállítani őt mielőtt komolyan ártana a barátainak? Deathstroke egy remek és félelmetes ellenfél lehetett volna, de itt egyszerűen nem tudtam komolyan venni.

Aztán megkaptuk másik fő történetszálnak Connor, vagyis Superboy és a Cadmus labor történetét, ami szintén érdekes volt alapötlet szintjén, de amit utána kihoztak belőle, az lapos és felejthető lett. Ha már behozzuk a Cadmust és Superboy-t, akkor minimum egy Superman vagy Lex Luthor felbukkanást vártam volna mellé, mert nélkülük Superboy nem sokat ér, legalábbis szerintem. Ha jobban kifejtették volna ezt a szálat, ha mondjuk egy teljes évad erről szólt volna, akkor sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.

És ha mindez nem lenne elég, Kory újra saját történetszálat kapott. Már minden eszébe jutott az elfeledett múltjáról, így most azzal kell megküzdenie, mert a múltja szálai elérnek hozzá. A nővére és küldöncei haza akarják rángatni, de Kory persze nem akar velük tartani annak ellenére sem, hogy a nővére miatt a hazájában éppen fejetlenség és anarchia uralkodik. Őszintén szólva ezt sem értem miért kell ide behozni, mikor a harmadik évad majd erről fog szólni részben, és akkor bőven elég lett volna Kory múltját felgöngyölíteni.

Láthatjátok tehát, hogy teljesen szét van töredezve a második szezon és ide-oda ugrálunk a történetszálak között, persze mindig úgy, hogy aki kell valahova az éppen ott legyen, ahol szükség van rá. Ez teljesen hiteltelenné és kapkodóvá teszi az évadot, annyi mindent akartak belezsúfolni, hogy aztán nem tudok mást mondani, csak ismételni önmagam, hogy ez nagy katyvaszt kaptunk eredményül.

A régi Titánok indokolatlanul sok játékidőt kapnak és a múltidézéssel rengeteg rész megy el az évadból, amivel nem lenne baj, ha valami értelmes sztori lett volna a múlt, és ha a régi Titánok érdekes karakterek lennének. De sajnos nem azok. Donna az egyetlen, akit én bírok, Hank és Dawn engem valamiért kifejezetten irritálnak. És mivel ők az előtérbe vannak tolva, így az elvileg főszereplőink Rachel és Gar teljesen háttérbe szorulnak, a hiányuk senkinek fel nem tűnne, mert az utolsó részben történteken kívül, gyakorlatilag semmi érdemleges szerepük nincs az évad folyamán.

Mostanra kapunk egy hús-vér Bruce Wayne-t is, akinek ideje volt valóban megjelennie, de Iain Glen annyira hozza Bruce karakterét, mint én, vagyis semennyire és ennél nagyobb félrecastingolást életemben nem láttam. Értem, hogy ő egy idősebb Bruce-t jelenít meg a képernyőn, de akkor sincs meg benne az, ami Bruce karakterének megformálásához szükséges.

De hogy némi pozitívumot is említsek, jó volt látni, hogy Dick karakterének átalakulása, fejlődése és felnövése végre elérte a célt, és sikerült megtalálnia azt, hogy ki lehet ő Bruce és Batman nélkül. Elég sokat marcangolta magát, elég sokat depressziózott az első két évadban és most, hogy rálelt az útjára, remélem megkapjuk azt a Dick Graysont, akit a képregényekből többnyire ismerhetünk. Remélem most már a humorosabb, szószátyárabb és lazább énje kerül előtérbe.

Jason még mindig nagy kedvencem és ki merem jelenteni, hogy a legjobb karakter a sorozatban. Örültem, hogy az első évados vendégszereplés után főszereplői státuszt kapott és sokkal többet szerepelt, mert minden egyes jelenetben kitett magáért. Rose karaktere magában engem nem nagyon mozgatott meg, de Jasonnal nagyon aranyosak voltak együtt. Kár, hogy aztán semmi komoly nem lett a kapcsolatukból.

Nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de nekem a második évad nagy csalódás volt, mert ennél sokkal többet vártam. Ennél az első évad is koherensebb és összeszedettebb volt, pedig annak szintén voltak hibái, és nem csak néhány. Remélem a harmadik évad ennél jobban fog sikerülni, mert nem akarok abban is csalódni, főleg mert java részben az egyik nagy kedvencem történetemet, a Red Hood sztorit dolgozza fel. Ha kijött az összes rész, akkor egyben letolom a harmadik évadot, és bízom benne, hogy arról csakis pozitív kritikát tudok majd írni.

Értékelés:

10/3

Előzetes: