Bridgerton (A Bridgerton család) 3. évad összegzés

 

Idén hozta el nekünk a Netflix a Bridgerton sorozat legfrissebb harmadik évadát, amit ki tudja milyen indíttatásból, de két részletben kaptunk meg. Az első négy rész májusban jelent meg, a második négy rész pedig júniusban, én pedig úgy voltam vele, hogy megvárom a teljes évadot és inkább egyben írok róla. A harmadik évad megbontva Julia Quinn könyveinek sorát, nem a harmadik könyvet adaptálta, hanem megcserélve a kettő sorrendjét, előre hozták a negyedik könyvet, ami a Mr. Bridgerton csábítása címen fut. Így most Colin és Penelope történetét kaptuk meg. Hogy ez jó döntés volt-e vagy sem, az csak nézőpont kérdése, de nézhetjük úgyis, hogy igazából mindegy. Ismét 8 részes évadot kaptunk a szokásokhoz híven. De lássuk is miről szólt a történet.

A negyedik könyv fülszövege így a harmadik évad rövid leírása:

Mindenki tudja, hogy Colin Bridgerton a legelbűvölőbb férfi egész Londonban.

LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA,

1824. március

Penelope Featherington titokban imádta legjobb barátnője bátyját, már… nos, már egy örökkévalóságnak tűnő ideje. Miután fél életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta Colin Bridgertont, azt hiszi, mindent tud róla, mígnem véletlenül megismeri a férfi legféltettebb titkát…

Colin Bridgertonnak elege van abból, hogy a társaság csak üres fejű szépfiúnak tartja, elege van az élet soha véget nem érő egyhangúságából és legfőképp elege van abból, hogy mindenki folyton a hírhedt pletykalapszerző Lady Whistledownnal foglalkozik, aki soha egyetlen lapszámban sem hagyja őt említés nélkül. De amikor Colin hazatér külföldi útjáról Londonba, rájön, hogy életében már semmi sem ugyanaz, mint volt… különösen Penelope Featherington változott meg.

Az évad fő történetszálában tehát Penelope és Colin egymásra találásának lehetünk szemtanúi, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást, akik régóta barátok, és ahol Penelope szinte megismerkedésünk pillanatától kezdve epekedik Colin után, míg Colin mindig csak jó barátként, szinte húgaként tekintett a lányra. Az évad könyves toposza tehát a „barátokból szerelmesek”. Ha jól csinálják meg akkor ez is tud jól elsülni és igenis izgalmas sztorit lehet belőle kihozni, csak ez sajnos itt nem sikerült. Szeretném elismételni, hogy a könyveket nem olvastam, én csakis a sorozatban történtekre alapozom a véleményemet és ami itt a harmadik évadban történt Colin és Penelope között azt egyszerűen sokszor fájdalmas volt nézni.

Penelope-val nincs gondom, őt meg tudtuk ismerni, két évadon keresztül ismerhettük meg ezelőtt a karakterét, vágyait, céljait, nehézségeit, családjával való kapcsolatát, na és persze a kis titkos életét, hogy ő maga Lady Whistledown. Penelope tehát egy jól kidolgozott karakter, egy kis nebántsvirág, aki mivel nem tud beilleszkedni az őt körülvevő társadalomba, így a háttérből próbál a társadalom részévé válna a pletykalapja révén. Egy tipikus „kitaszított” és meg nem értett karakter, aki okos nőként próbál boldogulni a korban, ahol a nők nem lehetnek okosak, és ahol csakis a külcsín és a csillogás a legfontosabb.

Vele ellentétben ott van Colin, aki… Most kövezzetek meg, de Colin a sorozatban számomra egy nagy szürkeség, egy láthatatlan és ismeretlen halmaz, akiről semmit nem tudok azon kívül, hogy sokat utazik. Hogy kissé naiv fiatal volt, aki később pedig indokolatlan és abszolút szükségtelen módon próbálja magát majd szoknyavadásznak eladni. Csak sajnos teljesen karakteridegen volt tőle ez a lépés, ezért se értette senki, hogy mi volt ez a harmadik évad elejei Colin „kurvázik és egyebek” fordulat, ami annyira nem illet a korábbi két évados Colinhoz, hogy csak fogtam a fejem, hogy mi a fenét gondoltak az írók.

Ha mindez nem lenne elég, nem csak Colin nem tudja, hogy akkor most ki ő valójában, de mi nézők sem, mert szinte az egész évadban nem mutat semmit meg magából, amitől igazán közel kerülhetne a nézők szívéhez, mint az évad férfi főszereplője. Csak áll ott szépen felöltözve és jóképűen Pen mellett, mint valami biodíszlet. (Ezt a megfogalmazást egy másik kritikában olvastam, és tökéletesen egyet tudok érteni vele.) Ha mindez nem lenne elég, mikor kiderül számára hogy Pen maga Lady Whistledown, akkor is csak az a legnagyobb baja, hogy rájön, Pen sokkal okosabb és sikeresebb nála, így féltékenykedni kezd a lányra, mint valami óvodás. Egyenesen ellenszenves volt számomra Colin ebben az évadban, amit nagyon sajnálok, mert korábban ígéretes karakternek tűnt.

Amit még mindenképp meg szeretnék említeni a főszereplő párosunkról, hogy ahhoz képest, hogy ez az ő évaduk lenne, mondhatjuk majdnem, hogy néha olyan volt, mintha nem is rajtuk lett volna itt a fő fókusz, nagyon sok mellékszereplő nagyobb teret és több játékidőt kapott, így Penelope és Colin egymásra találása túl gyors, erőltetett és indokolatlan lett. Colin eddig mindig csak barátként és húgaként tekintett Pen-re, és most egyszer megcsókolják egymást, és máris belehabarodik a lányba? Hogy mi van? Ennél a résznél csak fogtam a fejem, hogy ez most komoly? Aztán jött a szokásos szerelmi háromszög, amikor végre Pen talál egy alkalmas férjjelöltet, akkor Colin rájön, hogy talán mégse kellene elveszíteni Pent, mert hogy tényleg nagyon szerelmes belé. Csak egy csóktól ilyen halálosan szerelmes lett? Számomra ez teljesen hihetetlen és ne próbálja nekem senki bemesélni, hogy ennek így volt bármi értelme.

A „barátokból szerelmesek” toposznak épp az lehet a varázsa, ahogy a korábbi barátok váratlanul felfedezik, hogy többet éreznek a másik iránt. Bénáznak, próbálkoznak, szerencsétlenkednek, lassan és fokozatosan éled fel a vágy, hogy ebből valami több lehet. Nem ilyen váratlanul gyors módon történik mindez. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy én semmilyen szexuális feszültséget vagy kémiát nem éreztem a páros között, nem is értem mit néztek azok, akik szerint nagyon jó kémia volt köztük. A fő történetszál számomra tehát elsietett, irreális és fájón összecsapott lett, sokkal több Colin és Pen jelenetet kellett volna kapnunk és nem a sok mellékszereplőre pazarolni az időt. Talán ez az évad legnagyobb hibája.

És csak hogy érezzétek nem túlzok, szeretném felsorolni, mi minden más történik még ebben az évadban:

- Fransesca szintén debütál és elkezd férjet keresni, csakhogy ő inkább letudnivaló kötelességként tekint erre az egészre, így egy logikus és egyszerű házasságot keres. Persze hogy a hozzá hasonlóan csendes, introvertált és visszafogott John-ban találja meg maga számára a kiváló jelöltet, és némi roppant szórakoztató bénázás, „néma társalgás” és kellemetlen helyzet után végre megtalálják az egymáshoz vezető utat. Komolyan mondom, mikor ezt írom, de szerintem az ő szerelmi száluk talán jobban meg lett írva, mint a főszereplő párosunké, pedig ezek ketten alig pár szót szóltak egymáshoz, mégis sokkal hihetőbb volt az egész történetük. Ami Francesca történetének a végén lévő fordulatot illeti, én inkább nem nyilatkoznék a témában most, meg szeretném várni, mit hoznak ki az írók ebből a hatalmas változtatásból, mert akár jól elsülhet a dolog. Aki pedig meglepődött azon, hogy a meleg történetszálak megjelentek a sorozatban, az nem tudom hol élt idáig, inkább az volt a fura, hogy eddig ilyesmi nem történt.

- Eloise és Pen még mindig haragban vannak és Eloise ebben az évadban a korábbi nagy ellenség Cressidával barátkozva kezd el Pen ellen áskálódni. Tényleg nem értem, mit gondoltak az írók, de most kaptunk egy olyan Eloise-t, aki korábban egyenesen szembeköpte volna magát. Mintha egy totálisan más karakter lett volna. Eloise roppant irritáló és üntivaló volt az évadban, ki nem állhattam és akárhányszor megjelent és kavarta a sz*rt és elkezdett nyivákolni, akkor esküszöm képen töröltem volna.

- Az előzővel párhuzamban Cressida sokkal nagyobb szerepet kapott most mint az eddigiek során, jobban megismerhettük a családi hátterét, a múltját, hogy miért lett olyan, amilyen és engem lepett meg a legjobban, de Cressida kezdett igazán komplex és szerethető karakterré válni. Nem azt mondom, hogy jó ember, mert nem az, most is csinált olyan dolgokat, amitől Eloise-hez hasonlóan megérdemelt volna egy-két sallert, de legalább komplex karakterré tették, akit érdekes volt nézni.

- Nagy kedvencem Benedict sem hazudtolta meg önmagát, bár szegény karakterrel az írók nem tudnak mást kezdeni, minthogy megint összekavart valakivel és élvezte a gondtalan és szabad agglegény életét. Annyi újítás azért belefért, hogy most nem egy nővel kavart össze, vagyis nem csak egy nővel, hanem egy férfival szintén, és megkaptuk a biszexuális Benedict-et, ami nem értem miért lepett meg bárkit, mikor erre korábban voltak már utalások. Abszolút illik ez a változtatás Benedict karakteréhez, jobban mint bárki más esetében.

- A Mondrich családot még mindig nem bírjuk elengedni, akik tovább haladnak feljebb a ranglétrán, és hirtelen nemesi rangra emelkednek kissé bugyuta módon, de a történelmi hűséget rég elengedtük, ne is foglalkozzunk vele. Én kifejezetten unom a Mondrich családot, nem értem miért kapnak ilyen kiemelt szerepet, és nem értem miért kaptak a harmadik évadban ilyen sok játékidőt, mikor a Bridgerton családhoz gyakorlatilag semmi közük és ha nem lennének benne a sorozatban, akkor semmi sem változna. Helyettük inkább Colinnak és Pennek kellett volna több jelenetet adni.

- A Featherigton család is hozza a formáját, Portia próbálja egyengetni a lányait, hogy minél hamarabb valamelyik fiút szüljön, és így megtarthassák a családi vagyont más férfi örökös híján. Közben persze láthatjuk, hogy Pen anyja és a nővérei hogyan viszonyulnak ahhoz, mikor kiderül, hogy Pen Lady Whistledown, és ez hogy hat a velük való kapcsolatára. A legjobb beszólások és a legviccesebb jelenetek megint csak hozzájuk kötődnek, tehát ezen a téren legalább nem kellett csalódnunk.

- Megjelenik Lady Danbury bátyja, aki persze rögtön Violetet célozza be magának, szóval itt is kezdődik valami.

- Anthony és Kate visszatérnek, bár nem sokat szerepelnek, de amikor igen, akkor elviszik a show-t és jó volt látni az immár boldog párosukat és ahogy még mindig imádják egymást. Náluk még mindig ott a kémia, és öröm volt nézni, hogy Anthony végig úgy nézett Kate-re, mint valami istennőre, akit imád és csodál továbbra is.

- És persze az évad nagy intrikája, hogy Pen egyre inkább kereszttűzbe került és nem tudja tovább titkolni, hogy ő Lady Whistledown, a végén pedig meg van a nagy leleplezés, amit kissé kiábrándítónak találtam. Pen előadta a nagy monológot, de senki nem szólt semmit, a királynő meg elfogadta és kész, majd mintha ebben a három évben semmi nem történt volna, ment minden tovább. Azért nagyobb megrökönyödést vártam volna mindenkitől, hisz Pen azért mégis csak elég durva dolgokat pletykált mindenkiről, titkokat leplezett le, keresztbe tett embereknek, gúnyolódott rajtuk, mégis senki nem tett semmit.

Láthatjátok hát, hogy nem túloztam mert olyan sok történetszálat és karaktert zsúfoltak bele ebbe az évadba, és pont azok kaptak több játékidőt és nagyobb szerepet, akiknek nem kellett volna, hogy nem csoda, hogy a főszereplő párosra ilyen kevés idő jutott. Nem értem miért kell ide a Mondrich család, nem értem miért kellett a Violet és Lady Danbury bátyja bimbózó románc, ezt a kettőt nyugodtan ki lehetett volna hagyni véleményem szerint.

A végén pedig mindenképp meg kell említenem az évad lezárását és az ezzel kapcsolatos kérdéseimet. Nem teljesen értem a dolgot. Most hogy mindenki megtudta Pen Lady Whistledown, ugyanúgy írja tovább a lány a pletykalapot csak már a saját nevével? Mivel mindenki tudja, hogy kicsoda ő, eztán sokkal óvatosabbak lesznek az emberek, és jobban vigyáznak a titkaikra, így hogy tud majd tovább írni róluk? Meg úgy alapjáraton, ha visszafogja magát, hogy ne legyen annyira sértő és bántó mint korábban, akkor pedig mi értelme a pletykalapnak, ami minden csak nem pletykákkal teli és izgalmas? Tényleg nem értem. Vagy most már ez a pletykalapos rész ki fog maradni? Kíváncsi vagyok ezt hogy fogják megoldani a folytatásban.

Hogy a folytatás mikor érkezik az a hírek szerint minimum két év, és ha minden igaz, végre Benedict sztorija lesz a következő. Ezek után bízzunk bele, hogy a harmadik évadot ért sok negatív kritika miatt a készítők összeszedik magukat, és Benedict történetét nem rontják el annyira, mint Colinét. Addig pedig nem tehetünk mást csak várunk és reménykedünk a legjobbakban.

Értékelés: 10/6

Előzetes:

Bridgerton (A Bridgerton család) 2. évad összegzés

A napokban fejeztem be a Bridgerton második évadának újranézését és el sem tudom mondani mennyire tetszett most is. Ebből elég egyértelmű lehet mindenki számára, hogy most egy elég istenítő kritika fog következő, mert a második évad fényévekkel jobban sikeredett, mint az első. Aztán lehet ebben sokan nem fognak velem egyetérteni, de számomra a második évad egy remekmű, imádtam az elejétől a végéig. Ismét 8 részt kapunk és a második évad Julia Quinn A vikomt, aki engem szeretett című könyvét dolgozza fel, ahogy hallottam igen sok változtatással. De én most szintén csak a sorozatról tudok és fogok nyilatkozni.

A második könyv fülszövege így a második évad rövid leírása:

1814 ​is eseménydús szezonnak ígérkezik, de e sorok írójának véleménye szerint ez nem igaz Anthony Bridgertonra, London legkívántabb agglegényére, aki ez idáig semmi jelét nem mutatta házasulási szándékának. És az igazat megvallva, miért is mutatná? Nála jobban senki nem játssza a tökéletes élvhajhászt.

Lady Whistledown társasági lapja, 1814. április

De a pletykalap szerzője ezúttal téved. Anthony Bridgerton nemcsak hogy elszánta magát a nősülésre, de már ki is választotta magának a feleségjelöltet. Az egyetlen akadály a hölgy nővére, Kate Sheffield, a legalkalmatlankodóbb nőszemély, aki valaha londoni bálterembe tette a lábát. A tüzes intrikus megőrjíti Anthonyt elszántságával, hogy megakadályozza a házasságot. De amikor Anthony Bridgerton éjszakánként lehunyja a szemét, Kate igen erotikus álmokban jelenik meg neki. A közvélekedéssel ellentétben Kate biztosra veszi, hogy nem a megjavult szoknyavadászokból lesz a legjobb férj; Anthony Bridgerton pedig a legnagyobb élvhajhász. Kate elszántan védelmezi a férfitól húgát, de fél, hogy éppen az ő szíve sebezhető. Amikor Anthony ajka az ajkához ér, hirtelen attól tart, ő maga sem képes ellenállni ennek a megvetendő élvhajhásznak.

A herceg, és én folytatása!

Ebben az évadban immár a legidősebb Bridgerton testvér, Anthony kerül a középpontba és a korábban ért szerelmi csalódása után, eldönti, hogy itt az ideje megházasodni. Csak hogy Anthony minden érzelemtől mentesen, pusztán csak kötelességből akar egy nőt elvenni, akivel családot alapíthat és örököst nemzhet. Mikor erre a feladatra a szezon gyémántját Edwina Sharmát szemeli ki, azt hiszi semmi sem állhat az útjába, csak hogy ott van Edwina nővére, Kate. Kate pedig mindenáron távol akarja tartani Anthony-t a húgától, mert hiszi, hogy Anthony nem alkalmas férjnek, de főleg a húga férjének nem. És itt kezdődik a „játék”, mert Anthony mindent megtesz, hogy Edwina közelébe férkőzhessen és elnyerje a lány kegyeit, Kate pedig mindent megtesz, hogy Anthony útjába álljon és elriassza a húgától a férfit. És igen, jól sejtitek, az egyik legkedvencebb könyves toposzom az „ellenségekből szerelmesek” az évad fő témája, mert hogy igen hamar kiderül, hogy Anthony és Kate sem közömbösek egymásnak.

Egyik nagy előnye a második évadnak, hogy a két főszereplőnk mindkettő remek karakter, Anthony és Kate mondhatjuk egymás tükörképei. Mindketten a legidősebb testvérek, okosak, műveltek, kötelességtudóak, makacsak, kissé zsarnokoskodók, de a családjukért és a szeretteikért bármit megtennének. És amíg ezek a tulajdonságok egy férfiban igencsak vonzóak főleg abban a korszakban, amikor a történet játszódik, egy nőnél már sokkal kevésbé azok, és ez is az egyik oka lehet annak, hogy Kate 26 évesen férj nélkül már igencsak vénlánynak számított akkoriban. Anthony a saját életét áldozta fel az apjuk halála után, hogy a családfőként előre lépve gondoskodjon a testvéreiről és az anyjukról, Kate pedig ugyanígy tett a saját életében. Kate-nek mindig a húga, Edwina volt a legfontosabb, mindent megtett azért, hogy Edwina-ból kifogástalanul viselkedő és vonzó ifjú hölgyet neveljen, a saját életét ezzel pedig mindig háttérbe szorítva.

Anthony és Kate tehát egymás tökéletes tükörképei és épp azért indult nehézkesen a kapcsolatuk, mert tükröt állítottak egymás elé. És sajnos nem csak a jó tulajdonságaik hasonlóak, hanem a rosszak is, és épp ez okozta az elején a nagy ellenszenvet egymás irányába. Mégis, pont egy Kate féle nő az aki Anthony mellé kell, mert Kate az, aki mindig ellent tud mondani Anthony-nak, aki igenis néha helyére teszi a férfit és aki tudja őt kezelni minden rossz tulajdonságával. Imádtam őket az elejétől a végéig, és ahogy az évad első felében szabályosan szívták egymás vérét, azon mindig csak nevetni lehetett. Aztán pedig ahogy elkezdett forrni körülöttük a levegő, már csak azt vártam, hogy mikor omlanak egymás karjaiba. Anthony és Kate kapcsolatának alakulása kissé lassabb dinamikát jár be az első évados Daphne és Simon kapcsolathoz képest, ők csak az évad végére jönne össze.

Én nagyon szerettem a Sharma családot is, Mary, Kate és Edwina jó kis háttértörténetet kaptak, nagyon jó volt látni, ahogy Kate és Edwina szoros nővéri kapcsolatát bemutatta a sorozat. Edwina kissé egyszerűbb és „könnyebb” karakter lett, mint Kate, szinte mindenben szöges ellentéte a nővérének, szinte csak egy kis műalkotás, egy összerakott baba, aki hibátlan és akit csak arra „képeztek” ki, hogy tökéletes feleségjelölt legyen. Nem sok karaktert mutat ezen kívül, de nem is az volt a szerepe az elején. Szerencsére a végére kinyílik Edwina előtt a való világ és többet láthatunk abból, hogy ki is ő valójában.

A fő történetszál mellett kapunk egy Eloise és egy Benedict történetet. Eloise fejébe veszi, hogy ő márpedig ki fogja nyomozni, hogy ki lehet valójában Lady Whistledown, és a nyomozás során egy nyomdához, egy nyomdászfiúhoz és feminista mozgalmakhoz keveredik. Ez a tini Eloise és Theo románc engem rohadtul idegesített és teljesen nem illett Eloise karakteréhez, nem értettem minek kellett ide. Benedict pedig tovább keresi a helyét a világban és úgy határoz, hogy kezd valamit a művészi vénájával, így jelentkezik egy művészeti egyetemre, ahol egész jól kezdi addig érezni magát, amíg rá nem jön, hogy csak azért került be oda, mert Anthony igen nagy adományt küldött az iskolának. És ezt Benedict persze nem veszi jó néven, mert eddig abban a hitben élt, hogy végre egyedül sikerült valamit elérnie, és ez mégsem így lett. Daphne szintén visszatért kisebb szerepben és jó volt látni, ahogy "vissza adta" a segítséget és a támogatást, amit anno kapott Anthony-tól.

Aztán ott vannak a Featherington-ék, akik a papa halála után várják az új Lord Featherington érkezését, aki reményeik szerint végre gondoskodni fog róluk. Persze arra nem számítanak, hogy egy csaló kerül a köreikbe, és Portia roppant eszesen és talpraesett módon kihasználja Jack kuzin felbukkanását és „adottságait” és valamiféle bonyodalmas játszmába kezdenek először egymás ellen, majd együtt. És aki azt hitte, hogy ebből nem Portia kerül ki győztesen a végén, az nem ismerte még ki eléggé a nőt. Portia csakis a családjáért és a lányaiért él, bármit megtenne értük.

Az első évad végén ugyebár kiderült a nézők számára, hogy Pen az, aki Lady Whistledown álnéven írogatja a pletykalapját. Így ez a rejtély már nem titok többé, ebben az évadban inkább azt láthatjuk, hogy Pen hogyan működteti a kis vállalkozását, hogy szerzi be a pletykákat, amikről aztán írogat, hogy juttatja el azokat a nyomdába és hogy bonyolítja le ezt az egészet. Megkapjuk a logisztikát az egész Lady Whistledown vállalkozás mögött, és most Pen még segítőre is akad. Persze tovább folytatódik Colin után való epekedése, hogy az évad végén Colin akaratán és tudtán kívül nagyon megbántsa Pent. Szegény Pen a végére teljesen összetörik Colin elutasítása és titkának lelepleződése miatt, ezzel felvezetve a harmadik évad fő történetszálát, ami Pen és Colin története lesz.

A mesésen romantikus, színes, humoros álomvilág továbbra sem változott, a sorozat stílusa és hangulata megmaradt a második évadra, ezt még mindig imádtam. Kaptunk néhány feleslegesen túlnyújtott kavarást és kissé „szappanoperás” jellegű megoldásokat is, de ezeken szerencsére hamar túlléptünk, kis negatívumként talán ezt tudnám csak megemlíteni. Mégis a fő történetszál és a két remek főszereplő és a kapcsolatuk alakulása miatt, és mert sokkal jobb kémia volt közöttük, mint az első évados főszereplőinknél, így nekem a második évad sokkal jobban bejött, mint az első. Majdnem tökéletesnek tudnám mondani. Imádtam az elejétől a végéig.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Bridgerton (A Bridgerton család) 1. évad összegzés

Mivel a napokban jött ki a Bridgerton harmadik évada a Netflixen és mivel őszinte megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy az első két évadról még nem írtam kritikát (ami tényleg nagy szégyen), így gondoltam ideje bepótolni a lemaradást. Újra kezdtem hát nézni a sorozatot az elejétől és minden évadról érkezni fog kritika. (A harmadikról majd csak akkor, ha a második fele is megjelenik.) Most pedig akkor az elsővel kezdeném. Aki nem ismerné a Bridgertont vagy semmit se hallott még róla annak röviden a lényeg.

A sorozat Julia Quinn A Bridgerton család könyvsorozatán alapul, ami ugyebár egy elég hosszú, nyolc részes könyvsorozatot jelent. Stílusosan minden egyes könyv egy évadot fed le és ha valaki nem értené, hogy miért éppen nyolc könyv, akkor itt a válasz. A történet a Bridgerton testvérek (Anthony, Benedict, Colin, Daphne, Eloise, Francesca, Gregory és Hyacinth) életéről szól többnyire a szerelmi életüket a középpontba helyezve. Mivel nyolcan vannak testvérek, mindegyik könyv az egyik gyerek „felnövés” történetét és párkeresési nehézségeit mutatja be. Mindezt a viktóriánus kori Angliában. A könyvsorozatot nevezhetjük nyugodtan történelmi romantikus könyvnek, de én most nem a könyvekről akarok beszélni (nehéz is lenne, mert egyiket se olvastam), hanem kizárólag csakis a Netflix sorozatról. Az első évad A herceg és én címet viselő első könyvet dolgozza fel, és nyolc részből áll.

Az első könyv fülszövege, így az első évad rövid leírása:

Létezik-e nagyobb kihívás a londoni előkelő társaság ambiciózus anyái számára, mint egy nőtlen herceg, akihez lányukat örömest feleségül adnák?

Minden jel arra mutat, hogy Simon Basset meg fogja kérni legjobb barátja húga, a bájos és okos Daphne Bridgerton kezét. Ami csak kettejük titka: házasságról szó sincs, csak így kívánják Simontól távol tartani a lányaikat férjhez adni kívánó, igen aktív társasági hölgyeket. Daphne pedig, mivel hercegi udvarló találta kívánatosnak, később alkalmas kérőket kaphat.

Ám miközben Daphne sorra keringőzi Simonnal a bálokat, igen nehéz arra gondolnia, hogy az egész csak színlelés. A férfi ravaszkás mosolya talán, de tekintete felragyogása bizonyosan azt a hatást éri el, hogy Daphne beleszeret a szép hercegbe. Ez már egyáltalán nem színlelés. A lány a lehetetlennel próbálkozik: megpróbálja meggyőzni a gyönyörű szoknyavadászt, hogy okos kis tervüket némiképp módosítaniuk kell, és semmi nem olyan jó, mint szerelmesnek lenni…

Tudom, tudom mi a sorozattal sokak legnagyobb problémája, hogy nem hiteles történelmileg, mert színes bőrű emberek játszanak nemesi rangban lévő karaktereket, de én ezt a témát elengedtem és nem úgy nézem, mint egy történelmi sorozatot, hanem inkább mint csak valami kellemes kis fikciót, egy álomvilágot, egy fantasy-t és akkor már cseppet sem érdekel a dolog. Mert a Bridgerton egy remek kis sorozat, és mikor azt mondom, hogy remek, akkor nem túlzok, mert habár alapjáraton többségében nem ilyen stílusú sorozatokat szoktam nézni, ez mégis rögtön az elején mikor elsőnek láttam levett a lábamról.

És hogy miért? Egyszerűen olyan különleges, mesés, vidám, humoros és színes az egész sorozat világa és hangulata, hogy rögtön beszippantja az embert. Aranyos, szerethető és romantikus, minden romantikát kedvelő nézőnek különösen ajánlom, de esküszöm még az is jót szórakozik rajta, akik nem különösebben a műfaj nagy kedvelői. Mindezek mellé kapunk egy kis rejtélyt is, hisz Lady Whistledown álnéven egy a társasági élet számára ismeretlen személy gyakorlatilag egy korabeli "pletykalapban" beszéli ki az úri körök és azok tagjainak titkait, botrányait és bukásait, mindezzel sokszor nem kis kalamajkát okozva.

A fő történetszál mindig az egyik Bridgerton testvér párkeresési nehézségeiről szól, az első rész főszereplője a legidősebb lány, Daphne és a megközelíthetetlen, de annál jóképűbb, Simon Basset herceg és annak bemutatása, hogy ők hogy találnak végül egymásra. Mindegyik szerelmi románc egy tipikus romantikus műfajra jellemző klisét dolgoz fel, itt éppen az „álkapcsolatok” toposza kerül feldolgozásra. De ami „álkapcsolatnak” indul, abból aztán később valódi érzelmek lesznek.

Ha már itt tartunk akkor kezdeném rögtön a két főszereplővel. Daphne-t én nagyon szerettem, mert nagy utat járt be az évad folyamán, ahogy egy naiv és tudatlan, csupa célokkal és álmokkal teli nemes kisasszonyból végül felnőtt érett nővé válik és megtudja milyen a világ körülötte és hogy nem mindig lehet minden tökéletes, ahogy ő azt elképzelte. Persze hibázik az út folyamán, de éppen ettől lesz emberi. Tudom, hogy Simonért (vagy inkább a színészért, aki őt játssza) milyen sokan odavoltak akkoriban mikor kijött az első évad, de ha őszinte akarok lenni, én nem igazán tudtam soha hova tenni Simont, és habár a színész valóban jól néz ki, ezt el kell ismernem, de a színészi játékát azért nem tudnám annyira az egekig magasztalni. Mint páros jól működtek együtt, de itt igazából Daphne volt az, aki megadta mindig az események sava-borsát, az ő karakterét sokkal jobbnak érzem, mint Simonét.

De hogy ne csak a főszereplő párosról beszéljek, tucatnyi mellékszereplő és mellék történeti szál teszi teljessé az évadot. Ott van a többi testvér Daphne mellett, ki nagyobb, ki kisebb szerepben. Anthony a tipikus legidősebb testvér, akinek a kötelességei és a vikomtként felé irányuló elvárások nyomják a vállát, és miközben össze-vissza szórakozik mindent megtesz azért, hogy gondoskodjon a családjáról. Bár nem mintha annyira nagy segítség lett volna abban, hogy Daphne útját egyengesse az évad folyamán, és sokszor nem hogy nem segítette a húgát, hanem inkább csak akadályozta őt. Anthony történetét itt már kezdik a készítők felépíteni és felvezetni a következő évadra, ami ugyebár már Anthony-ról fog szólni.

Aztán ott van Benedict, Eloise és Colin akik még több szerepet kaptak, hisz ők az idősebb testvérek Daphne és Anthony mellett. Colinról olyan sokat nem lehet még megtudni azon kívül hogy egy végtelenül kedves, együtt érző, romantikus, de kissé naiv fiatal férfi, akiért Pen gyerekkoruk óta teljesen oda van. Eloise a vérmes feminista, aki a háta közepére se kívánja a korának női elvárásait, aki soha nem akar megházasodni, és aki csak olvasni és művelődni szeretne semmi mást. Benedict a második legidősebb fiú, aki Anthony árnyékában nőtt fel, aki a bátyjánál sokkal egyszerűbb és lazább, ha mondhatok ilyet, aki nem fél az alacsonyabb osztálybeli emberek közé keveredni (ez pedig majd Benedict történetét vetíti előre), és aki igazi művészlélek, aki még keresi az útját, mert nem igazán tudja, hogy mihez kezdjen az életével. Jól fel volt építve a párhuzam a mindig tökéletes és kötelességtudó Daphne és Anthony és velük szemben az „örök második” Eloise és Benedict közt. A legjobb testvéri kapcsolat szerintem Eloise és Benedict közt volt, imádtam őket együtt, ahogy gyakran húzták egymást.

De nem csak a Bridgerton család tagjait kapjuk meg, mert szerves részét képezik a történetnek a szemben lakó Featherington család annak mindegyik színes és igen mulatságos tagjával. Élükön Penelope-val, aki Eloise és Colin gyerekkori barátja és aki évek óta titokban Colin után epekedik. De Penelope édesanyja, Portia és a két nővére is nagy arcok, főképp inkább komikus karakternek lettek ábrázolva, bár annak igazán jól működnek, ehhez kétség sem fér. Aztán ott van a királynő és Lady Danbury, csak hogy a legfontosabbakat említsem, na meg persze még kisebb mellékszereplőket is kapunk, akik habár nem sok vizet zavarnak, de nem is raknak hozzá sok mindent a nagy egészhez, inkább csak időkitöltésnek vannak beleírva a sztoriba. Charlotte királynő nagy karakter, olyan fejeket tud vágni és olyan beszólásai vannak, hogy nagyot lehet rajta mosolyogni és habár Lady Danbury-nek szintén valami hasonló lenne a szerepe, meg tényleg van egy-két jó pillanata, de többségében inkább idegesítő a túlzott gesztikulációja és okoskodása.

Rengeteg érdekes és összetett karaktert kapunk tehát, mindenki megtalálhatja a maga kedvencét, ebben nem lesz hiány. A humor, a romantika, a rejtély, a társadalmi kötöttségek és elvárások, valamint az egyedien színesen mesés hangulat és érzés az, ami a Bridgertont egyedivé teszi. Aki nem elégszik meg csak a romantikával, az kap mellé egy kis fűszert is, mert igen sok erotikus jelenetet kapunk, tehát ezen a téren se kell nélkülözni semmit. Az első évad rögtön beszippantott engem és sok más embert is, mert igen nagy rajongói bázist tudhat már magának. Mégis, az első évadon érződik, hogy ez még csak a kezdet, sok idő elment a karakterek bemutatásával és felépítésével, nem kapott mindenki elég játékidőt, de látszik benne az ígéret, hogy lesz ez ennél sokkal jobb is.

UI: Netflixen magyar szinkronnal szintén elérhető a feliratos verzió mellett, és engem lepett meg a legjobban, de elég jó lett a magyar szinkron, szóval így is bárkinek ajánlom.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Jeaniene Frost: Síron innen, síron túl (Cat és Bones 7.)

Fülszöveg:

Mindig akad egy újabb kiásandó sír.

Az élet az utóbbi időben természetellenesen nyugodtan telt a vámpír Cat Crawfield és férje, Bones számára. Tudhatták volna, hogy nem szabad lazítaniuk az éberségükön, mert egy megdöbbentő felfedezés miatt most újra kénytelenek akcióba lendülni, hogy megakadályozzanak egy mindent elsöprő háborút…

Egy aljas CIA-ügynök rettenetes titkos tevékenységet folytat, amely azzal fenyeget, hogy veszélyesen elmélyíti a feszültséget az emberek és az élőholtak között. Catnek és Bonesnak versenyt kell futniuk az idővel, hogy megmentsék a barátaikat a halálnál is rosszabb sorstól… mert minden újabb felfedett titokkal egyre halálosabbnak bizonyulnak a következmények. És ha kudarcot vallanak, az életüket – és mindenkiét, akit szeretnek – egy hajszál fogja elválasztani a sírtól.

A világszerte kirobbanóan sikeres Cat és Bones-sorozat befejező része.

Hagyd, hogy elragadjon!

Mivel időközben sikerült hozzájutnom a Cat és Bones könyvsorozat utolsó részéhez, így gondoltam tudjuk le akkor a dolgot és jöjjön most ez a könyv a sorban. Nem olyan régen olvastam a hatodik részt így viszonylag friss emlékekkel tudtam nekiállni a folytatásnak, ez se hátrány, ha ebből a szempontból nézzük. És mivel egy hosszú hét részes könyvsorozat befejező részéről van szó, így csak azért is hajtott a kíváncsiság, hogy milyen lezárást kapunk a hosszú történet végére.

Ha úgy vesszük akkor a történet ott folytatódik ahol az előző abbamaradt, majdnem ugyanott veszi fel a fonalat. Madigan ügynök titkos és felettébb aggasztó ténykedéseit Cat nem tudja tovább tétlenül nézni és mikor értesül korábbi kollégái állítólagos haláláról, akkor elhatározza, hogy utána jár a dolgoknak. Mert abban mindenki biztos, hogy Madigan hazudik és titkol valamit, és milyen igazuk lesz! Sőt, mint később kiderült, Madigan sokkal nagyobb titkokat rejteget, mint arra Cat-ék valaha számítottak volna. És innentől kezdve spoileresen folytatom, mert nem lehet máshogy.

Nagyon meglepett hogy milyen irányba vitte el az írónő a történetet, mert bármi másra gondoltam volna csak arra nem, hogy oda lyukadunk ki, ahova végül elértünk. Persze adta magát a dolog, hogy Madigan titkos kísérleteket végez valamiért és hogy ehhez Cat-nek is köze van, de én azt hittem, hogy valami vámpírellenes szert fejlesztenek vagy nem is tudom igazán mire számítottam, de arra semmiképp sem, ami kiderült. Valóban szuper fegyvert készítettek, csak itt a fegyver nem egy tárgy hanem egy alig 8 éves kislány, aki nem mellesleg Cat gyermeke. És aki nem csak hogy fél vámpír és fél ember, mint Cat régen volt, hanem harmad vámpír/ember/ghoul és ezért talán a legerősebb teremtmény a földön. Vagy valami ilyesmi. Mert habár a kislány erős és különleges, mégsem a képességei a lényegesek, hanem a puszta létezése, hisz egy új faj első példánya, akiben a régóta ellenséges vámpírok és ghoulok tulajdonságai keverednek. Ilyen lény pedig nem létezhet, és ha mindez kiderül, az a két faj közti háborúhoz vezethet.

Ha mindez nem lenne elég kiderül, hogy Madigan nem az a nagy lángelme és fondorlatos gonosztevő, akinek hittük, hanem csak egy báb, akit egy random emberbőrbe bújt démon rángatott zsinóron idáig. A démon célja pedig hogy kirobbantsa a háborút a vámpírok és ghoulok között és így meggyengítse őket, hogy újra a démonok lehessenek a legerősebbek a Földön. Vagy valami ilyesmi. Őszintén szólva valami nagyobb és érdekesebb ellenfélre számítottam volna így a végére, nem pedig arra, hogy az írónő valami random démont előszed, miközben Madigan szerepe pedig totálisan jelentéktelenné zsugorodik. Nem mintha Madigan olyan nagy karakter lett volna, de legalább régebb óta ismertük és végig úgy volt felépítve, hogy valami nagy szemétséget művel a háttérben. Ellenfelek terén tehát csalódtam.

Maga a történet, a fordulatok, titkok, leleplezések és az izgalom sokkal jobban és koherensebben lett most felépítve, mint az előző részben. Gyorsan és lendületesen lehetett olvasni annak ellenére, hogy azért nem hozott sok meglepetést, itt is minden fordulatot ki lehetett találni előre. Ha nagyon kekeckedni akarnék, akkor a fő történetszál Cat-el és a lányával szinte majdnem megegyezett az Underworld negyedik filmjének történetével, és aki látta azt, az pontosan érti, hogy mire gondolok.

Cat és Bones hozták a formájukat, aranyosak és szexik voltak egyszerre és végre normális erotikát kaptunk ebben a részben, nem olyat, mint az előzőben. (Azt a repülős szexjelenetet a hatodik részben még mindig nem sikerült kihevernem.) Ha tovább akarnék kötekedni, akkor feltenném a kérdést, hogy mi szükség volt arra, hogy behozzuk Cat-nek van egy lánya, akiről idáig nem is tudott? Jó, persze nem hagyományosan szülte meg, hanem Madigan emberei „kikísérletezték” szerencsétlen gyereket, legyen elég ennyi, akit érdekelnek a részletek, olvassa el a könyvet. Nem tudom, szerintem kicsit erőltetettnek tűnik, hogy az írónő így a végére behozta a történetbe a gyermek történetszálat, mintha anélkül nem lehetett volna valami értelmes és boldog befejezést írni.

Mert mi van akkor ha Cat és Bones csak kettesben élik tovább halhatatlan életüket? Ketten nem lettek volna boldogok? De. Feltétlen szükséges volt ide ez a kislány? Nem. Számomra furcsán vette ki magát ez az egész, kicsit olyan Twilight-os beütése lett ettől ennek a sztorinak, mert itt is az az üzenet jött le számomra, hogy csak a gyerekkel lehet boldog az élet, és a gyerekért mindent meg kell tenni, mert ő az élet értelme. Blablabla. Szájbarágós és erőltetett az egész. Azon persze jót mosolyogtam magamban mikor kiderült, hogy Tate a biológiai apja a lánynak, és Bones megjegyezte, hogy most már Tate-től se fog soha az életben megszabadulni, csakúgy, mint Cat anyjától, Justinától.

Az utolsó részre senkit nem kellett nélkülöznünk, minden fontosabb karakter és mellékszereplő visszatért kisebb-nagyobb szerepben. Voltak akik hozták a formájukat és nem lehetett őket nem szeretni, mint mondjuk Denise és Ian, és voltak akiktől csak újra felszaladt az ember szemöldöke, mint mondjuk Don. Mikor azt hiszed, hogy már mindent tudsz Donról és végre megbocsátottál neki a sok múltbéli hibáért, akkor kiderül valami új és megint ütnéd, amíg él. Cat így volt ezzel, és mi is olvasók. A sok komolykodás közepette kaptunk azért jó adag humort is, amit nagy részben Ian szolgáltatott nekünk, mint a rezidens mókamester. Ebben a részben így bírtam őt, pedig azért sokszor éles határon szokott táncolni a szerethető humoros és az idegesítő barom karakterek között.

Határozottan jobban sikerült a hetedik könyv, mint az előző, de azért az első néhány résztől már igen messze vagyunk minden tekintetben. A történet kísértetiesen emlékeztetett egy vámpíros film egyik részének történetére, amitől nem lett rossz, csak ugyanezt láttam már egyszer korábban, így semmi meglepetést nem tartogatott számomra. A lezárást kissé elnagyoltnak és erőltetettnek érzem, én azt se bántam volna, hogy ha Cat és Bones csak maradnak kettesben és úgy alkotva családot élik tovább az életüket. Kicsit fura volt számomra ez a lezárás, és kicsit csalódtam benne bevallom őszintén, de összességében a Cat és Bones könyvek mindig kedvencek maradnak, mert az első három-négy rész máig nagy favorit. Sajnálom, hogy vége lett, de talán jobb is így.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jeaniene-frost-siron-innen-siron-tul

Értékelés: 5/4

V.C. Andrews: Virágszirmok a szélben (Dollanganger saga 2.)

Fülszöveg:

A Dollanganger gyerekek élete rendbe jön, boldogságuk mégsem lehet teljes. Carrie egész életében, tragikus haláláig viseli a szörnyű rabság következményeit. Chris nem tud lemondani a padláson született álmáról, és a testvérszeretet ellen lázadó Cathy is hiába vágyakozik arra, hogy békés révbe érjen.

A szerző Virágok a padláson című regényének hősei – már felnőtt fejjel – kétségbeesetten keresik helyüket az életben. Mindhármójukban ott munkál a keserű emlék, nyomasztja őket Foxworth Hall baljós árnya, megállíthatatlanul sodródnak a tragédiájukat okozó, anyjukkal való végső drámai találkozás felé.

Nem olyan régen, mindössze pár héttel ezelőtt olvastam a Virágok a padláson című könyvet, ami a Dollanganger saga első része. Nagyon tetszett a könyv, izgalmas, szörnyű és ugyanakkor brutálisan kegyetlen volt, amit a Dollanganger gyerekeknek át kellett élniük benne. Az első könyvnek ott lett vége, hogy a testvéreknek sikerült megszökniük a fogságból és megpróbáltak olyan messzire eljutni a Foxworth Hall-tól amennyire az csak lehetséges. A második rész, ami a Virágszirmok a szélben címet kapta, itt veszi fel a fonalat.

Kezdeném rögtön azzal, hogy itt szintén hamarabb láttam a 2014-es filmet, így magáról a történetről azért volt már némi fogalmam, tudtam mire számítsak. Azt is tudtam, hogy itt már sokkal több eltérés van a könyv és a film között, mert míg az első rész azért elég hiteles és majdnem 100%-os adaptációnak tekinthető, a második filmben azért jóval lazábban álltak hozzá a könyvhűséghez. Csak hogy pár igen fontos dolgot említsek, íme néhány példa. Könyvben a második rész onnan indul ahol az első abbamaradt és fokozatosan látjuk, hogy telik el 10-15 év, addig a filmek esetében a második rész rögtön 10 éves időugrással indul. A könyvben Paul Sheffield igen nagy szerepet kap, míg a filmben nem szerepel, az ő halálával kezdődik a film a 10 éves időugrás után. Teljesen máshogy alakulnak időrendben az események, az egyes karakterek interakciója, és a filmben látott Sarah peig, aki ugyebár Chris menyasszonya lesz, ilyen karakter nincs is a könyvben.

Láthatjátok hát, hogy a könyv itt már merőben más, mint maga a 2014-es film, de én most főképp a könyvről szeretnék beszélni, mert azt olvastam most. Örültem annak, hogy a könyv maga részletesebb és pontosabb képet mutat nekünk a Dollanganger testvérek életének alakulásáról és látjuk, hogy sikerült fokozatosan túltenniük magukat a szörnyű múlton és mindazon a sok borzalmon ami velük történt. Vagyis miket beszélek én, hisz az roppant nagy hazugság, hogy valaha sikerült volna túltenniük magukat rajta, fogalmazzunk inkább úgy, hogy azt látjuk, hogy próbálnak boldogulni az életben, hogy birkóznak meg a felnőtté válás nehézségével és azzal, hogy egyszer fel kellene nőni és önállóan boldogulniuk kellene az életben.

A Dollanger gyerekek: Carrie, Cathy és Chris

Legnagyobb segítségük mindebben Dr. Paul Sheffield és szolgálója, Henny, akik befogadják a három gyermeket és akiket Paul eztán szárnyai alá vesz, így lehetővé téve, hogy tudják folytatni az életüket. Paul megmenti őket minden tekintetben, vagyis minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy segítsen rajtuk. Tetőt rak a fejük felé, eteti és ruháztatja őket, valamint mindenben a segítségükre lesz, hogy azt kezdjenek az életükkel, amit csak akarnak. Ha Paul és Henny nem lett volna, akkor ki tudja mi lett volna a Dollanganger gyerek sorsa. Persze vitatkozhatnánk azon, hogy Paul tényleg ilyen önzetlen és segítőkész lélek, csupa emberbaráti szeretetből tette azt, amit értük tett, mert hát lássuk be ez azért nem teljesen igaz. Azért elég nagy szerepe volt ebben annak is, hogy Paulnak már rögtön megtetszett Cathy még akkor is, ha csaknem 25 év korkülönbség van közöttük. De erre térjünk vissza később.

Cathy, Chris és Carrie máshogy próbálnak boldogulni és feldolgozni a történteket, mindhárman másmilyen utat választanak. Carrie az, aki a legcsendesebb és leginkább „beletörődő” utat választja, némán tűri, ahogy az iskolában csúfolják és kiközösítik, ahogy a testvérei igen gyakran magára hagyják, hogy a saját igen negatív önértékeléséről már ne is beszéljünk. Carrie önbizalomhiányos, halk szavú, önmarcangoló, depressziós és úgy hiszi, hogy semmit sem érdemel meg az életben, és a sok ideig tartó magában szenvedése lesz a veszte. Nem sokáig marad meg az életkedve, és aztán egy végzetes lépésre szánja rá magát.

Chris választja talán a legracionálisabb és a legérzelemmentesebb utat, mert számára az lesz a legfőbb és talán az egyetlen cél, hogy tanuljon, tanuljon és tanuljon és hogy orvos lehessen belőle hosszú évek kemény munkája révén. Közben persze tovább ácsingózik Cathy után, de a lány határozottan próbál tovább lépni és mindent megtesz annak érdekében, hogy sose történhessen meg köztük az újra, amit anno a padláson tettek. Nem mintha Cathy nem vágyna rá, de tudja, hogy a normális világban nem lehetnek sosem együtt és ezért mindenáron próbálja magát távol tartani Christől.

És itt térnék át Cathy-re, mert ugyebár továbbra is Cathy a narrátorunk, az ő szemén keresztül látunk mindent, így legjobban az ő lelkébe, gondolataiba és érzéseibe pillanthatunk bele. A többieket pedig csak az ő szemén keresztül látjuk. Cathy az, aki a legvehemensebb módon reagálta le a velük történteket, ő nem a csendes szenvedést vagy a racionális továbblépést választja mint a bátyja vagy a húga. Nem, Cathy a gyűlölet és a bosszúvágy karmába kerül és hosszú éveket tölt azzal, hogy bosszút forral anyjuk és nagyanyjuk ellen. Gyerekként még csak távoli célnak tűnik mindez, de aztán felnőttként igenis véghez viszi, amit eltervezett. És ebben a bosszúban senki és semmi nem tudja őt megállítani.

Ha nagyon őszinte akarok lenni nem hibáztatom Cathy-t mindezért, mert szerintem igenis jó oka volt arra, hogy így érezzen, sőt még a bosszúhoz is, mert igenis vannak olyan dolgok, amik bosszúért kiáltanak és amiket egyszerűen nem lehet megbocsátani. Cathy-vel nem ez volt most a gondom, hanem az, hogy mindeközben négy férfin ment keresztül és gyakorlatilag mind a négyüket szinte teljesen tönkretette valamilyen módon. Nem igazán tudtam követni, hogy akkor most épp kit szeret és kit nem, és azon már csak kínomban nevetni tudtam, amikor mindig akkor jött rá, hogy ő tényleg szereti az adott férfit, mikor az már meghalt. Paul, Julian és Bart (hogy Christ ne is említsem ugyebár) mind megszenvedték valamilyen módon Cathy bosszúvágyát és haragját, Cathy használta őket mikor szüksége volt rájuk, aztán pedig szörnyen viselkedett velük.

Tetszett itt is az a párhuzam, mikor Cathy egyre többször hasonlította magát az anyjához, és itt már nem csak a külsőségekre gondolok. Mert ahogy Cathy és Chris felnőtt, úgy már tényleg a szüleik mondhatni tökéletes másaik lettek külsőleg. Cathy az évek múlásával rájön, hogy talán nem is különb, mint az anyja, hisz ő sem képes férfi nélkül élni, ő is hiú és sokat foglalkozik a külsejével és ezt használja fel a férfiak elcsábítására, és ő is legalább annyira önelégült és akaratos. És azt már meg sem említem, hogy ő is néha épp azokat bántja, akiket a legjobban szeret.

2014-es film plakát

Nem olyan rövid ez a könyv se, mégis sokkal kapkodósabbnak és tömörebbnek éreztem, mint az első részt. Talán azért mert míg az első könyv nagyjából 3 év történetét meséli el, itt a másodikban már csaknem 15 év telik el, és ebben a 15 évben igen sok minden történik, így néha olyan az érzése az embernek, hogy az írónő kapkodva mesél, és elnagyolva mond el dolgokat és mutat be karaktereket. Talán ha mondjuk kevesebb szerelmi szálat kap Cathy és azok jobban ki vannak dolgozva, akkor jobban működött volna a dolog. Bár lehet ez a zsúfoltság és kapkodás csak engem zavart.

Mindezek a néhány negatívum ellenére, tetszett a második rész is, mert a könyv sokkal alaposabban és részletesebb meséli el a sztorit, mint anno a 2014-es film, amit láttam. Itt jobban érthetőek a karakterek és azok motivációi, az ok-okozati összefüggések és miértek. A Dollanganger gyerekek sorsa mondhatjuk jóra fordult, vagyis ők mindent megpróbáltak tenni ennek érdekében ki-ki a maga módján, ám sajnos hármójuk közül nem mindannyian tudnak a múltjukkal megbirkózni, így most is keserédes a vég, és így volt ez életszerű. Van még három további könyv a sorozatban, a következő kettőben Cathy két fia a narrátor, az utolsóban pedig a nagymama eredettörténetét kapjuk meg, nem tudom, hogy valaha olvasni fogom-e ezt a három könyvet, mert ha nagyon őszinte akarok lenni, azok már nem érdekelnek annyira, de nem tudom mit hoz az élet. Majd meglátjuk, lehet egyszer sorra kerülnek.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-c-andrews-viragszirmok-a-szelben

Értékelés: 5/4

Jeaniene Frost: A sírcsapda (Cat és Bones 6.)

Fülszöveg:

Hogyan küldesz a halálba egy gyilkost, ha már halott?

Cat Crawfield, miután épp hogy megakadályozta a természetfelettiek háborúját, nem vágyik másra, mint kis együttlétre vámpírférjével, Bones-szal. Sajnos még megvan a New Orleans-i vudu királynőtől kapott kölcsönképessége. így (merő szívességből) újra harcba szállnak, ezúttal egy gonosz szellem ellen.

Heinric Kramer boszorkányvadász volt évszázadokkal ezelőtt, jó ideje azonban szellemként kísért. Minden Halloweenkor testet ölt, és ártatlan nőket kínoz, mielőtt élve elégeti őket. Ám idén az elszánt Cat és Bones mindent kockára tesz, hogy a túlvilágra küldjék… örökre. De egyetlen rossz lépés is ahhoz vezethet, hogy a saját sírjukat ássák.

Szenvedélyes történet arról, hogy a vámpírok sokszor mennyivel emberibbek az embereknél.

Egyik nagy kedvencem volt évekkel ezelőtt a Cat és Bones könyvsorozat, és sajnos vagy sem, nálunk idehaza nem lettek nagyon híresek a könyvek, pedig igenis remek vámpíros sorozatról van szó. Ebben mondjon bárki bármit az eredeti kimondottan szörnyű, de inkább nevezzük nevén ocsmány első magyar kiadásos borítók igen nagy szerepet játszottak. Nézzétek vissza, hogy az első három rész milyen borítóval jelent meg magyarul és most mondjátok meg őszintén, ti leemelnétek ezeket a könyveket a polcról, ha a könyvesboltban kerültetek volna szembe velük? Hát nem.

Én is ajánlás útján kezdtem bele, mert többen elismerően írtak a sorozatról, és csakis azért adtam neki esélyt. Aztán az első magyar kiadó habár belátta, hogy a borítók ocsmányak és elkezdte a negyedik résztől már az eredeti csodás borítókkal kiadni, amit igen okos döntésnek tartok, nem is értem miért nem így kezdték el már az elejétől fogva. Ám utána nem húzták sokáig, mert az Ulpius becsődölt, a Könyvmolyképző pedig úgy döntött, hogy megmenteni a sorozatot és kiadják a hátramaradt néhány részt, szerencsére a csodaszép eredeti angol borítókkal folytatva a sort. Csak hát az első három rész förtelmes borítója, az Ulpius becsődülése majd hogy a Könyvmolyképző csak később adta ki a megmaradt részeket, sajnos beverte az utolsó szögeket is a könyvsorozat koporsójába, már hogy ideillő hasonlattal éljek. A feledés homályába veszett és sosem lett körülötte igazán nagy hype.

Sok idő eltelt azóta, hogy az ötödik részt olvastam volna, a történetre persze emlékszem, de nem minden maradt meg, így a korábbi kritikáimat újraolvasva elevenítettem fel az emlékeimet és az akkori véleményemet a történetről. A hatodik részben sem áll meg az élet Cat és Bones körül, megint belekeverednek egy kis zűrbe, hogy pontosabb legyek egy sorozatgyilkost kellene elkapniuk és megállítaniuk mielőtt az tovább folytathatná a gyilkolást. Ha emberről vagy netán vámpírról lenne szó, mindez semmiség lenne Cat és Bones számára, csak a mostani ellenfél egy szellem, és itt jön a nagy kérdés. Hogy ölsz meg egy szellemet, aki már halott? És ebbe majdnem beletörik a párosunk bicskája is. A fő történetszálról legyen elég ennyi, Cat és Bones próbálják megvédeni a potenciális áldozatokat és megölni a sorozatgyilkos szellemet.

Nem azt mondom, hogy nem jó ez a történet, csak valamiért nem értettem, hogy jön most ide egy szellem sorozatgyilkos, amikor eddig nagyjából mindig vámpírok voltak az ellenfelek. Cat ugyebár mindig a vámpírok ellen harcolt és őket gyilkolászta, persze csak addig, amíg rá nem jött, hogy nem minden vámpír gonosz gyilkológép. Azt pedig különösen erőltetettnek éreztem, hogy miért pont Cat és Bones feladata az, hogy kezdjenek valamit ezzel a problémával, mikor ismétlem nem a szellemek likvidálása a fő szakterületük? Az egész könyv nagyjából annyiból állt, hogy Cat-ék hajkurászták a szellemet, aki pedig őt hajkurászta, hogy megölje. A szellem rájuk talált, szétverték egymást, majd elmentek egy új helyre, ott a szellem megint rájuk talált, majd megint szétverték egymást és így tovább.

Sajnos nagy meglepetések és történeti csavarok se voltak most ebben a részben, mert annyira klisés és kiszámítható volt az egész, hogy a végére kezdtem én kínosan érezni magam. Most komolyan, ki nem számított arra, hogy majd az egyik feltételezett áldozatról kiderül, hogy ő Kramer titkos halandó segédje? Ki nem számított arra, hogy Kramer Cat-et szemeli ki magának, hogy ő legyen az egyik áldozata? Ki nem számított arra, hogy Cat magánakcióba kezd a végén? Semmi meglepetés nem volt, kiszámítható volt a történet az elejétől a végéig.

Bones és Cat

Ha mindez nem lenne elég, akkor megkaptuk az egyik legnevetségesebb szexjelenetet, ami nem hogy szexi és izgalmas nem volt, de inkább csak röhejes. Tudom, tudom, lehet csak nekem nem elég jó a képzelőerőm (de igenis jó, higgyétek el), vagy én nem tudtam átélni egy a baromi szexinek és menőnek szánt „repülős erotikát”, vagy csak az írónő nem jól írta le és azért lett ilyen baromság belőle, tényleg nem tudom, de egyszerűen képtelen voltam komolyan venni ezt a szexjelenetet. Cat és Bones repülés közben akcióznak, ha értitek mire gondolok, de tényleg. Repülés közben.

És nem annyi az egész, hogy lebegnek egy helyben és megy a dolog, hanem konkréten repülnek előre valamerre és közben csinálják. Én végigröhögtem magamban ezt az egészet és csak azt vártam, hogy a nagy élvezkedés közepette, mikor repülnek neki az első fának vagy valaminek, amit nem vesznek észre, mert annyira lekötik egymás figyelmét. Sajnálom, de ezt nem tudtam komolyan venni, röhejes és kínos volt az egész, és azért se értem, mert a korábbi könyvekben olyan jó kis szaftos erotikát kaptunk mindig, hogy azt öröm volt olvasni. Nem értem az írónő mire gondolt itt, és nem értem miért nem szólt neki egy szerkesztő vagy valaki, hogy ezt a részt inkább vegye már ki és találjon ki egy másik jelenetet helyette.

Mást nem nagyon lehet mit mondani, így a könyvet elolvasva már értem, hogy miért ez a rész kapta a legrosszabb értékelést a moly-on a sorozat részei közül. Kicsit csalódás volt számomra, ennél valami sokkal koherensebb és izgalmasabb történetet vártam volna olyan régi Cat és Bones stílusban. Persze a könnyed stílus, a humor és a két imádni való főszereplő még mindig remek, így olvastatta magát a könyv, de a fő történetszál hagyott maga után némi kívánnivalót. Ezek után nagyon érdekel, hogy mi fog történni az utolsó részben, remélem ott valami jobb sztorit kapunk majd.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jeaniene-frost-a-sircsapda

Értékelés: 5/3

Tarryn Fisher: Tolvaj (Szeress, ha hazudok is 3.)

Fülszöveg:

Emlékeztetőül magamnak:

A szerelem türelmes. A szerelem kedves.

A szerelem nem dicsekszik, nem henceg.

A szerelemben nincs arrogancia.

Sohasem durva, nyers vagy illetlen – nem öncélú.

A szerelmet nem könnyű felforgatni.

A szerelem nem kövezi meg a rosszat.

A szerelem bízik, remél és mindent kibír.

A szerelem sohasem évül el.

Küzdeni fogok érte.

A tolvaj

Tarryn Fisher ezen könyvsorozata számomra az egyik nagy guilty pleasure, vagyis hát lássuk be nem sok New Adult könyvet olvastam régebben, és mostanában sem nagyon olvasok ilyesmit. Mégis, mikor az első rész anno a kezeim közé került, akkor rögtön nagy kedvenc lett, majd a második rész se okozott csalódást és ugyanúgy tetszett. És hogy miért imádtam azt a két könyvet? Mert a két főszereplőnk annyira szörnyű, de mégis komplex karakter, egyszerűen utálnivalók a maguk emberi gyarlóságaival és hibáikkal, hogy mindez a koncepció engem rögtön levett a lábamról.

Olivia és Leah olyan rossz emberek, hogy azt néha már fájt olvasni, de épp ezért voltak érdekesek. Ha nagyon őszinte akarok lenni az a legszomorúbb az egészben, hogy mindez a sok bennük lévő gonoszság, rafináltság és „sz*rkavarás” épp azért történt, hogy megnyerjenek maguknak egy férfit. Hát igen, ez már csak ilyen. Egy nő akkor tud a legkegyetlenebb lenni ha egy másik nővel kell harcolni, és az már csak a csúcspont, ha ennek a harcnak az oka éppen egy férfi. Nem szeretném ismételni magam, Olivia és Leah karakterelemzését megtaláljátok az első két részről írt kritikában, most inkább magáról a harmadik és egyben befejező részről, Caleb könyvéről szeretnék pár szót szólni.

Nagy reményekkel kezdtem bele a Tolvaj címet viselő utolsó felvonásba és vártam, hogy mit hoz ki még ebből az egészből az írónő. Gondoltam megkapjuk az alap történet folytatását néhány múltbéli visszaemlékezéssel megspékelve a korábbi könyvek felépítésével párhuzamban, csak itt már nem a két nő kerül a középpontba, hanem maga Caleb. Vártam, hogy jobban megismerjem Caleb karakterét, gondolatait, múltbéli cselekedetinek okait, motivációit, vágyait és céljait. És vártam, hogy mi fog kisülni ebből a sok kavarásból és hogy mi lesz ezzel a három emberrel, akik hosszú éveken keresztül szívták egymás vérét mindenféle kreatív és álnok módon.

Kicsit csalódtam. Csalódtam mert úgy érzem, hogy nem ismertem meg az igazi Calebet, valahogy olyan semmilyen lett a karaktere. Nem tudtam meg róla annál többet, mint az első két könyvben, és amit igen, azt már korábban is sejteni lehetett a cselekedetiből. Egysíkú és unalmas karakter lett belőle a végére, és így felvetődik bennem a kérdés, mégis mi a fészkes fenéért őrült meg ennyire érte ez a két nő, hogy majdnem vérre mentek érte? Mármint igen, jóképű, jó fej, okos, szeretnivaló, kedves és így tovább, de ilyen férfiból azért elég sok van a világon, miért pont rajta kellett összeveszni ennyire? Caleb karaktere tehát számomra olyan semmilyen lett, a két nő mellett egy halvány szürkeség, míg Olivia és Leah pedig roppant komplex és érdekes karakterként lettek ábrázolva korábban.

A másik amit nem tudtam hova tenni, hogy elég kevés volt a múltbéli visszaemlékezésekből, pedig engem mondjuk érdekelt volna, hogy Caleb hogy élte meg a korábban történt dolgokat. Persze a fontos momentumokat megkaptuk, bár ezt is inkább csak újra röviden leírva, és nem az lett jobban kiemelve, hogy Caleb hogyan élte meg érzelmileg azokat a dolgokat. Mivel mindig is Olivia volt a nagy szerelme, így róla többet olvashatunk természetesen, de azért Caleb kifejti Leah-ról is a véleményét, nem éppen szalonképes módon.

És itt jön a nagy kérdésem. Ha Caleb mindig is egy picsogó, elkényeztetett és gonosz nőként tekintett Leah-ra, akkor miért volt vele és miért vette feleségül? Lehet csak az én női logikám nem érti, ez mondjuk lehet így van. Ami pedig külön idegesített, hogy már nem csak Caleb, hanem én mint olvasó is teljesen belezavarodtam, hogy akkor mi van a lányukkal Estellával? Most akkor Caleb lánya vagy nem? Egyszer ez volt az igazság, aztán az, Caleb pedig épp mi volt az „igazság”, az alapján gyakorlatilag elhajította vagy próbálta megszerezni a lányát és közel kerülni hozzá.

És tényleg nem kötekedni akarok megint, de ha a gonosz és hazug exfeleséged azt vágja a képedbe, hogy a lányotoknak nem te vagy az apja, akkor komolyan hiszel neki és évekig nem is keresed a kislányt? Ha tudod, hogy az exfeleséged folyton hazudik, manipulál mindenkit és csal, akkor miért hiszed el egy árva szavát is? Minden épeszű embernek, főleg annak aki elvileg szereti és imádja a lányát, az lenne ilyenkor az első dolga, hogy követel egy apasági tesztet. És pont az ebben a szomorú, hogy épp az az egyik legjobb tulajdonsága Calebnek, hogy szerető és gondos apa tud lenni és valóban szereti Estellát… pont egy ilyen ember nem reagálna ilyen módon, hanem igenis követelné az apasági tesztet. Mindez az egész „kavarás” egyáltalán nem tetszett, mert egyrészt teljesen nem illett Caleb karakteréhez, másrészt felesleges és irreális műdrámának hatott a könyvben, mintha az írónő már nem nagyon tudott volna mit kitalálni és bedobta ezt, de valójában nem gondolta át, hogy milyen hülyén fog mindez kijönni.

Mivel egy férfi a narrátorunk, még annyi különbség van az előző két részhez képest, hogy itt nagyobb hangsúlyt kap a szexualitás, és több erotikát kapunk mint ezelőtt. Nem azt mondom, hogy valami erotikus könyvet várjatok, hanem azt, hogy több erotika van benne, mint Olivia és Leah könyvében. Ezt mondjuk éppen reálisnak tartom, mert általában a férfiak élete és gondolatai sokkal inkább forognak ekörül a téma körül, mint a nőké. Szóval ez pont nem állt távol Caleb karakterétől.

Csalódottan fejeztem be ezt a könyvet és így a teljes trilógiát, mert nagyobb drámára, egy izgalmasabb és komplexebb férfi narrátorra vágytam, valamint valami olyasmi pluszra ami a két korábbi könyvben megvolt és teljesen magával ragadott. Kicsit olyan „fejezzük be a sztorit, jó lesz az úgy, mindegy” érzésem van, mintha az írónő nem nagyot tudott volna mit kitalálni, így vagy ismételte magát vagy pedig irreális dolgokkal pakolta tele a könyvet. És közben még Caleb karakterével se kezdett semmit, mert nála egysíkúbb férfi karakterrel rég találkoztam már. Így a végére érve nem is értem ezt a nagy hűhót körülötte, és hogy miért ment Olivia és Leah ölre érte. Sajnálom, ennél jobbat vártam volna.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tarryn-fisher-thief-tolvaj

Értékelés: 5/3

Robin LaFevers: Halandó szív (A halál szépséges szolgálóleányai 3.)

Fülszöveg:

OKOS, ​ERŐS ÉS MINDENRE ELSZÁNT

Annith izgatottan várja, hogy küldetést kapjon, hogy ő is Mortain istenség szolgálóleánya lehessen. Csendben figyeli, ahogyan különleges képességű novíciatársnői elhagyják a kolostort, és küldetésre indulnak a világba, hogy beteljesítsék a Halál istenének komor, végzetes utasításait. Türelmesen vár, hogy mikor kerül rá a sor. Ám legsötétebb félelmei válnak valóra, amikor rájön, hogy az apátasszony neki nem szán feladatot, hanem azt akarja, ő legyen a zárda Látnoka, vagyis magányban és szüzességben kell leélnie hátralévő életét a kolostor kőméhébe zárva. Annith ezt elmondhatatlan árulásnak tekinti, hisz egész életében arra készült, hogy orgyilkos lehessen. Ezért saját kezébe veszi sorsát. Ebben segítik a hellequinek, a megváltásra vágyó elátkozott lelkek, valamint a nőket és ártatlanokat védelmező Arduinna istennő papnői is. Annith megszökik a kolostorból, a breton udvarba megy, ahol Anne hercegnő és hívei éppen a francia invázió elleni stratégiáról tanácskoznak.

A kolostor meggondolhatta magát, de ez nem jelenti azt, hogy ő belenyugszik.

Tisztán emlékszem évekkel ezelőtt mennyire szerettem a könyvsorozat első két részét, ami igen nagy meglepetés volt számomra, mert nem nagyon tudtam mire számítsak mikor elkezdtem a könyveket olvasni. Valamiféle történelmi romantikus történetre számítottam sok-sok romantikával és ármánykodással, és képzelhetitek mennyire meglepődtem mikor mindezek mellé egy kis természetfeletti „fűszert” is kaptunk, ezzel gyakorlatilag pótolva azt az egyetlen hiányzó részt, ami akkoriban úgy tűnt, hogy hiányzik belőle. Persze nem akarom eltúlozni a dolgot, mert habár kaptunk természetfeletti szálat, de az inkább csak kis plusznak volt mellé rakva, nem ezen volt akkoriban a hangsúly.

Az első részben Ismae történetén keresztül ismerhetjük meg a történelmi hátteret, a történet fő kiindulási pontját és fő mozgatórugóit. A második könyvben egy másik lány, Sybella lesz a narrátorunk és a fő történetszál tovább folytatódik, de már Sybella szemén keresztül látunk mindent, ő kerül az események sűrűjébe. És ahogy sejteni lehetett a harmadik részben ismét kapunk egy új főszereplőt, az eddig eléggé háttérbe szorult és gyakorlatilag engedelmes jó kislányként lefestett Annith veti bele magát a kalandokba. És aki azt hitte volna, hogy Annith sztorija unalmas és vontatott lesz, mert nem sok mindent nézett volna ki a lányból a korábbi könyvekben való ábrázolása miatt, az most nagyot fog csalódni, de persze csakis pozitívan. Bevallom én is ebbe a csoportba tartozom, mert ötletem sem volt, hogy milyen bőrt lehet még lehúzni erről a sztoriról az első két könyv után. Meg azután hogy a második rész, Sybella könyve igen erős lett a maga nemében, így mindenképp visszaesésre számítottam a színvonalban és az izgalmakban.

Annith, Sybella és Ismae

Persze mint már említettem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Halandó szív egy igen jó kis könyv, Annith remek főszereplő, a történet izgalmas és kalandos és a szerelmi szál talán az eddigi legjobb, amire szintén nem számítottam volna. A könyv mondjuk úgy első harmada kissé lassan indul be, mert szegény szerencsétlen Annith még mindig játssza az engedelmes jó kislányt és nem sok minden történik vele azon kívül, hogy éli az életét csendben és békességben. Mármint értitek mire gondolok, a kolostorban készül az első nagy küldetésére és tanítja a fiatalabb lányokat, de még mindig nem jött el annak az ideje, hogy saját küldetést kapjon. Aztán mikor a főnökasszony bejelenteni, hogy Annith-nak egészen más sorsot szánt, akkor ébred fel a lány a korábbi passzív engedelmesség állapotából és eldönti, hogy a kezébe veszi az irányítást.

Nagyon tetszett, hogy Annith mint karakter milyen utat járt be ebben a részben, hogy egy igencsak passzív és szófogadó karakternek indult, és végül elkezdett kiállni magáért és eldöntötte, hogy neki márpedig senki nem fog parancsolni, hanem teszi amit jónak lát. Szükség is van az eszére, bátorságára és kitartására, mert a közhangulat csak nem nyugodt meg az országban és elkezdődik a francia megszállás, hogy letaszítsák a fiatal Anne hercegnőt Bretagne trónjáról. Most sem kell hiányolnunk a titkokat, az ármánykodásokat és a leleplezéseket, újabb árulók lepleződnek le és ha mindez nem lenne elég, Annith olyan dolgokat tud meg önmagáról, a múltjáról és arról, hogy valójában honnan származik, ami alapjaiban megrengeti az életét és a világról való addigi elképzelését.

Annith karakterét tehát imádtam és jó volt látni, ahogy egyre erősebb, önállóbb és magabiztosabb lesz ahogy halad előre a történet. És aminek kifejezetten örültem, hogy ez a karakterfejlődés csak részben volt köszönhető annak, hogy felbukkant az életében egy férfi. Persze kaptunk egy kifejezetten jó szerelmi szálat, és ha engem kérdeztek, nekem ez a szerelmi szál tetszett a legjobban a három közül, mert Annith és Balthazaar annyira aranyosak voltak együtt, hogy alig vártam minden közös interakciójukat. Annyira mások és mégis annyira kiegészítették egymást, és habár a szerelmi szál fontos szerepet tölt be a történetben és Annith karakterfejlődésében, de nem ezen volt akkor sem a hangsúly, nem csak egy férfi miatt kezdett el megváltozni.

Annith és Balthazaar

Aztán lehet csak én vagyok gyakorlott olvasó és sok mindent láttam az eddigi olvasmányaimban, de cseppet sem ért meglepetésként mikor kiderült, hogy Balthazaar nem más, mint maga a Halál, vagyis Mortain, akit az egész rend és minden egyes lány Istenként imád és lányaikként szolgált. Már akkor gyanús volt nekem a dolog, mikor Balthazaar többször rákérdezett, hogy Annith valóban igazán szereti-e Mortaint, és mikor a lány erre mindig azt felelte, hogy persze, hogy valóban szereti, akkor mintha Balthazaar mindig valamiféle önigazolásként megnyugodott volna egy kicsit. Mielőtt bárki megijedne, hogy itt most vérfertőzés lesz a sztoriban, azt rögtön megnyugtatom, hogy kiderül Annith nem a Halál lánya, mint Ismae vagy Sybella. Annith így nem a „Halál szépséges szolgálólánya” lesz hanem ahogy én magamban elneveztem a „Halál szépséges szerelme”.

Ha Balthazaar karakterét vetjük egy kis elemzés alá, akkor külön megjegyezném, hogy kifejezetten örültem annak, hogy a Halál önmaga megjelent a történetben, mert idáig csak beszélt róla mindenki, de nem bukkant fel igaz valójában. Tetszett az ő karakterútja is, az ahogy egymásba szerettek Annith-al és ahogy a férfi a lányban találta meg végre azt a nőt, aki a társa a lehet és akire oly régóta várt már. A végén talán kissé túlzásnak tartom, hogy lemondva valós lényéről emberré vált, hogy Annith-al lehessen, de mégse olyan csöpögősen nyálasan volt tálalva az egész, így elfogadtam a dolgot és nem is nagyon lehetett volna más befejezést elképzelni.

Összességében tehát a várakozásaimmal ellentétben egy igencsak izgalmas, kalandos, remek szerelmi sztorival ellátott és egy szépen felépített karakterfejlődést a központba helyező könyvet kaptam a Halandó szív személyében, ami mindenképp pozitív csalódás lett. Egy kellemes olvasmány, amit alig bírtam letenni, mert tudni akartam a folytatást és hogy mi minden fog még történni. Annith és Balthazaar párosát imádtam és annak is örültem, hogy Ismae és Sybella mindketten felbukkantak Anneth könyvében, így őket se kellett nélkülöznünk, de azért nem vették el a reflektorfényt a mostani főszereplőről. A második rész után, nekem ez a harmadik jön a kedvencek sorában. Bárkinek szívből ajánlom a teljes trilógiát, aki valami egyszerű történelmi, romantikus, fantasy történetre vágyik, ami ugyan nem váltja meg a világot, de kellemes és könnyed olvasmánynak abszolút tökéletes.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/robin-lafevers-halando-sziv

Értékelés: 5/5

Kelly Creagh: Ébredés (Soha már 3.)

Fülszöveg:

Az élet és a halál közötti vékony határ már rég elmosódott Isobel Lanley számára. A Varennal történt kis híján halálos összecsapást követően Isobel retteg visszatérni az álomvilágba, arra a kihalt, mégis életveszélyes helyre , ahol egymás ellen fordultak. Amikor azonban újra kísérteni kezdik, majd véres valósággá válnak a rémálmai, nem marad más választása. Varen sötét világa lassan utoléri őt és a való világot, hogy mindent felemésszen.

Isobel számára csupa félelem a világ. Fél, hogy nem bírja ép ésszel, és attól is retteg, hogy Varen fog megőrülni. Különösen, hogy a fiút nem régen súlyos veszteség érte. Ráadásul Lilith is magának akarja Varent, és bármit megtenne, hogy végleg megszerezze őt. Bármit.

Vajon végül minden jóra fordul Isobel életében? Világok csapnak össze és sorsok pecsételődnek meg a Nevermore-trilógia lélegzet-elállító fináléjában.

Nem olyan régen realizálódott bennem, hogy a Soha már könyvsorozatot se fejeztem még be, holott annak idején nagyon tetszett az első két rész. Jó, ha pontos akarok lenni akkor az első rész nagyon bejött akkoriban, a második inkább csak az elment kategóriába esett, de ennek ellenére mindig szerettem volna olvasni az utolsó könyvet, sosem volt szándékomban félbehagyni a történetet. Visszanézve a bejegyzéseimet mondhatni hihetetlen felfogni számomra, hogy 9 év eltelt azóta, hogy a második részt olvastam, ez teljesen szürreális számomra. Olyan gyorsan telik az idő, hogy az borzalom.

Sebaj, ami késik nem múlik, mindennek eljön egyszer az ideje és annak pedig most jött el, hogy a trilógia harmadik része sorra kerüljön. Bevallom őszintén nem sok mindenre emlékeztem már így 9 év távlatából az első két könyvből a fő történeten kívül, így hogy újra tudtam olvasni a korábbi kritikáimat igen sokat segített az emlékek felelevenítésében. És így vetettem bele magam aztán a harmadik könyvbe.

A történet ott folytatódik ahol anno abbamaradt. Isobel nem járt sikerrel, nem sikerült megmentenie Varent az álomvilágból, és a próbálkozásba ő is majdnem belehalt. Szerencsére nem így történt, de az egy dolog, hogy Isobel túlélte a kalandot, a másik pedig az, hogy habár túlélte, de igenis maradandó sebeket kapott, mert éppen az akarta őt megölni, akinek a megmentéséért bármit megtett volna. És itt most nem a fizikai, hanem inkább a lelki sérülésekre gondolok. A könyv nagyjából első harmada így abból áll, hogy Isobel próbálja összeszedni magát a sokk után, ami érte és feldolgozni a történteket. Csak hát ez nem megy számára könnyen, mert az álomvilág és annak lényei nem szűntek meg létezni körülötte és újra és újra visszatalál abba a világba.

Kis túlzással mondhatjuk azt, hogy a harmadik rész története nagy vonalakban megegyezik a második könyv történetével. Isobel a kezdeti lelkizés és bánkódás után összeszedi magát és megpróbálkozik Varen megmentésével. Újra. Igen, ismét ugyanaz a történet, mint a második részben kisebb-nagyobb változtatásokkal, csak itt az a különbség, hogy Isobel végül megtalálja a módját a fiú megmentésének, nem úgy, mint első alkalommal. A történeti fronton tehát semmi új nincs a nap alatt, szinte teljesen ugyanaz a sztori ismét csak itt már boldog befejezéssel. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ezt tartom a könyv legnagyobb hibájának. Mert így mégis mi értelme volt trilógiát írni, ha egy szimpla duológiában le lehetett volna tudni a sztorit?

Varen és Isobel

A könyv sötét és már-már horrorisztikus hangulata most nem maradt el, imádtam olvasni azokat a sötét, misztikus és mágikus képeket amiket az írónő lefestett elénk a történetmesélés során. Borzongtam, féltem és ámuldoztam ott ahol kellett, ezzel a részével nem volt semmi bajom. Derültek ki titkok, minden korábbi homályos részlet a helyére került és minden magyarázatot kapott, pont ahogy annak egy befejező részben lennie kell. Néhol persze kiszámíthatóak voltak a dolgok és a magyarázatok, nagy meglepetéseket nem tartogatott ezen a téren az írónő, de ezt tudjuk be a műfaj korlátainak. Mert hát lássuk be, senki se várjon valami magasröptű drámákat egy ifjúsági könyvben. Nem azt mondom, hogy ez rossz, hanem hogy ez általában így szokott lenni és ezzel nincs is semmi gond.

Szintén kisebb negatívumként említeném meg, hogy Varen most se kapott nagy szerepet, bár az mindenképp pozitívum, hogy azért többször bukkant fel, mint a második részben. Bár azért még ennél is lehetett volna többször, mert hát mégis csak ő a másik főszereplőnk. Továbbra is tartom a véleményem, hogy szerintem sokkal jobb lett volna ez a trilógia ha nem csak Isobel nézőpontot kapunk, hanem váltott nézőpontban Isobel és Varen meséli el nekünk a történetüket. Kár, hogy nem így történt, ha engem kérdeztek. Kaptunk egy kis Pinfeathers-t, gondolom rajongói nyomásra, de kedvenc démonunk nem kapott valami nagy hangsúlyt, amit én szintén sajnálok, szerintem nem kellett volna őt ilyen hamar elintézni, nyugodtan kaphatott volna fontosabb szerepet. Kár érte.

A harmadik rész legnagyobb gyengesége, hogy a történet gyakorlatilag ugyanaz, mint a második részben volt, de szinte művi pontossággal. És nem azért mert rossz lett volna, csak így semmi meglepetést nem tartogatott. A könyv első harmada kicsit lassabban indul be, de miután Isobel összeszedi magát és elindul (újra) Varen megmentésére, felpörögnek az események. A sötét, misztikus és néha már horrorisztikus hangulatot most sem kellett hiányolni, és habár elég klisés és kiszámítható lett a rész és így a trilógia befejezése, de a hangulat minden más hiányosságért kárpótolt.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kelly-creagh-oblivion-ebredes

Értékelés: 5/4

Laurell K. Hamilton: Halálcsók (Anita Blake, vámpírvadász 21.)

Fülszöveg:

Ismeretlen, magukat függetlennek valló vámpírok csoportja bukkan fel a városban. Gyilkosságok történnek, rendőrök halnak meg. Anita megtudja, hogy vámpír-terrorista csoporttal áll szemben, akik akár az életük árán is bebizonyítják, hogy a vámpír is lehet szabad lény, hogy nem kell felesküdnie egyetlen vámpírmesternek sem, anélkül is civilizált lényként élhet. Eszközeik azonban megengedhetetlenek, ezért Anita harcba száll ellenük. Ugyanakkor házon belül is indulatos napokat él meg: valahogy meg kell emésztenie, hogy egyik legújabb szeretője még a tizennyolcat se töltötte be, és Asher is egyre több konfliktust és indulatot szít a szeretők között. Anitának és Jean-Claude-nak fel van adva a lecke, hogyan kezeljék a lassan veszélyessé váló helyzetet.

Most egy Anita Blake könyv akadt a kezembe az előző héten, itt is bőven van mit bepótolnom, és valami kis könnyedre vágytam, így gondoltam mi lehetne ennél jobb következő olvasmánynak. A minőség továbbra is hullámzó, sosem lehet tudni, hogy épp milyen rész következik ebben a végtelenített sorozatban. Gyakorlatilag egy orosz rulett az egész, mert vagy egy egész jó kis korrekt sztorit kapsz, vagy pedig egy felesleges és irritáló erotikával túlfűtött unalomba fulladó történetet. De tényleg csak ez a két véglet létezik már régóta.

Most valahogy a fülszövegnek sikerült normálisan összefoglalnia, hogy miről szól ez a rész, és ehhez én se tudnék többet hozzáadni. Nagyjából fele-fele arányban oszlik meg az izgalmas és véres nyomozási szál az érzelgős és erotikus magánéleti problémákkal, mintha Hamilton pontos patikamérlegen mérte volna ki ennek a könyvnek az összetevőit. Nem lett nagy kedvenc ez a rész, de olyan rossznak se tartom, mint amilyen kritikákat olvastam róla. Messze van ez az Anita Blake könyvek mélypontjának számító legrosszabb részektől, és szerintem nem volt ez olyan rossz.

Persze ne értsetek félre, jónak se nevezném, mert a legjobb részektől szintén távol áll, nagyon is távol. A nyomozási szál korrekt volt a maga nemében, bár itt se történtek nagy újdonságok. Anitát megint meg akarják ölni, ő pedig ezt nem hagyja. Ennyi. Viszont mellette a magánéleti drámák, a pasik nyavalygásai, a féltékenykedések, az idillinek szánt „Anita és az összes pasija együtt” jelenetek mind-mind az agyamra mentek. Hol nyálas volt, hol idegesített, hol untatott, hol pedig türelmetlenkedtem, hogy haladjunk már tovább és történjen valami érdekes a lepedőakrobatikán kívül.

Régóta elvesztettem a fonalat, hogy akkor most Anita kivel van kapcsolatban, kivel csak hentereg, ki az akit szeret, ki az akit nem, és szerintem ezzel nem én vagyok az egyetlen. A pasikat már meg sem tudom különböztetni, hogy ki-kicsoda, és nem is akarom, mert nekem az összes egy nagy massza, nem bajlódok azzal, hogy megjegyezzem őket. Az én fejemben a régi pasik maradtak csak meg, Jean-Claude, Richard, Nathaniel, Micah vagy esetleg még Damien… a többit pedig hagyjuk. Szerintem így is jó vagyok, hogy legalább ezt az ötöt sikerült fejben tartanom és megkülönböztetnem egymástól a karaktereket.

Nem mintha Hamilton különösebben nagy gondot fordítana arra, hogy egyedivé vagy emlékezetessé tegye az újabb és újabb pasikat karaktereket, mert egyik se lesz az, és ezért mint írót, csakis őt lehetne hibáztatni. Lássuk be számára se az a lényeg, hogy jó karaktereket írjon, hanem az hogy jöjjenek az új pasik sorban egymás után és valahogy mindegyiket Anita ágyába lökje és kész. Ennyi, de tényleg nem több és épp ezért én már nem vesződök azzal, hogy megjegyezzem melyik új karakter kicsoda és micsoda, mert úgyse lesz egyiknek se nagy jelentősége.

És ennyi, ennél többet nem tudok írni erről a részről, mert nem lehet. Egy teljesen korrekt, ámbár rövid és a végére teljesen elnagyolt rendőrségi ügy és nyomozási szál mellé kaptunk sok-sok magánéleti drámát, csak hogy pontosabb legyek pasi drámát, és Anitának ezzel kellett „megbirkóznia”. Ezzel próbált leginkább foglalkozni és valahogy kezelni a kényes helyzeteket, de lássuk be, ha már Anitának is elege van néha a felesleges pasi drámából, akkor képzeljétek el, hogy nekünk mint olvasónak mennyire elegünk lehet. Talán a következő rész megint jobb lesz, legalábbis nagyon remélem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-halalcsok

Értékelés: 5/3