Sarah J. Maas: Felperzselt királyság (Üvegtrón 7.)

Fülszöveg:

Elérkezett a végső háború.

Aelin Galathynius rabszolgából a király orgyilkosává, majd egy birodalom királynőjévé vált. Útjának utolsó, szívbe markoló szakasza a háború kitörésével veszi kezdetét.

Aelin mindent kockára tett, hogy megmentse a népét – csakhogy hatalmas árat fizetett érte. A tündérkirálynő vaskoporsóba zárta, és most tüzes akaratának utolsó lobbanására is szüksége van, hogy elviselje a kínokat.

Ha megtörik, Maeve pusztulásra ítél mindenkit, akit szeret. Csakhogy Aelinnek fogytán az ereje…

De hiába került ő fogságba, a barátainak mennie kell tovább. Bizonyos kötelékek elmélyülnek, míg mások örökre megszakadnak.

A tenger túlpartján Rowan, hű társaival foglyul ejtett hitvesét és királynőjét keresi – nehogy végleg elveszítse!

A sors fonalai végül összeérnek, és kénytelen mindenki összefogni, miközben Aelin a saját életéért és egy jobb világért küzd.

Nem olyan régen olvastam a sorozat hatodik részét és ha már így benne voltam a dolgokban, gondoltam miért ne folytatnám a záró kötettel. Úgyis nagyon érdekelt a történet lezárása és szerencsére már megérkezett magyarul az utolsó rész, így semmi akadálya nem volt annak, hogy most ez kerüljön terítékre. Az Üvegtrón könyvsorozat számomra kissé döcögősen indult, de a második és harmadik rész környékén abszolút megvett magának az írónő. Az Üvegtrón ott van mára a kedvenc könyvsorozataim között és szerencsére egy olyan méltó lezárást kaptunk, amit megérdemlünk mi és maga a történet is.

Az ötödik könyv végén történtek után vesszük fel a fonalat, hisz a hatodik könyv egy mellékvágányról szólt, amiben a karakterek nagy része fel sem tűnt. Aelin Maeve fogságában sínylődik, miközben Rowan és a társaik őt keresik, hogy megmentsék. Közben északon már elkezdődött a háború és Morath seregei Terrasent ostromolják. Aedion és csapatai mindent megtesznek a városuk védelmében és megpróbálnak addig kitartani, amíg megérkeznek a felmentő seregek. Dorian, Manon és a felmentő sereg egy része északra tart Terrasen felé. Dorian vállát nyomja a rémkulcsok súlya és a férfi magánakcióba kezd, hogy megtalálja a harmadik rémkulcsot is. Chaol, Yrene és a felmentő sereg másik fele szintén hazaérkezik, de mielőtt Terrasen megsegítésére siethetnének, elsőnek saját magukat kell megmenteniük.

Chaol, Rowan, Aelin, Dorian és Manon

Tehát láthatjátok, hogy 4 fő pontból indulnak a szálak, melyek aztán szép fokozatosan egybefutnak. Közben persze lesz néhány mellékvágány, hiszen a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy azt bárki eltervezte, de a vége úgyis csakis a nagy csata lehet Terrasenben, amire mindenki lassan egy éve készülődött. Sok minden történt ebben a nagy hosszú utolsó részben, és azt kell mondanom, hogy ha már ennyi történetszálat rakott bele az írónő, akkor nyugodtan ketté szedhette volna két könyvé és akkor némelyiket még jobban ki lehetett volna fejteni. Vagy ha már ezt nem akarta, akkor néhány valójában nélkülözhető történetszálat ki lehetett volna hagyni és azzal némileg rövidíteni a könyv vastagságán. Bármelyik megoldást választotta volna, nekem holt mindegy, de ez így, amit végül kaptunk, túl hosszúnak, töménynek, de közben valahol mégis nélkülözhető történetszálakkal megpakolt lezárásnak tűnt számomra.

Ennek ellenére nekem tetszett a könyv, mert logikusan és következetesen építette fel a történeti szálakat, mindenki megkapta a maga lezárását, és habár boldog befejezésünk lett, de mégsem az a teljesen rózsaszín befejezés. Persze itt is lehetne kötözködni, mert igaz, hogy kaptunk néhány halottat és nem minden páros talált egymásra, akit szerettem volna együtt látni, de mégis súlytalanok a negatívumok. Sokkal nagyobbat üthetett volna a sztori, ha fontosabb és jelentősebb karakter(ek) hal(nak) meg a végén vagy ha nagyobb veszteségekkel kellene szembenézniük hőseinknek.

A másik, amit ki szerettem volna emelni így a végén, a történet "fő gonosza(i)". Nem sokat írtam róluk korábban és bevallom azért, mert meg akartam várni, hogy a végére merre futnak ki, hogy végül mi mindent tudunk meg róluk. Ugyebár az elejétől nyilvánvaló, hogy az egyik nagy ellenség Erawan, a démonkirály, ő mozgatta a szálakat a háttérből, ő volt minden gond forrása. Megkaptuk az ő történetét és motivációt, ami nem rossz a maga egyszerűségében, de mivel végig valami nagy ellenségnek volt beállítva, így kissé csalódást keltett bennem, hogy milyen véget ért "szegény". Elég könnyen elintézték, ennél valami komolyabb és drámaibb leszámolásra vártam vele kapcsolatban.

Maeve és Erawan

Mellette ott van nekünk Maeve, aki kezdetben nem annak tűnt, mint aki valójában volt. Aztán róla is kiderült az igazság és előlépett a második számú fő ellenséggé Erawan mellett. Nem tudom, hogy erről mit kellene gondolnom, mert egyrészről Maeve érdekes a maga módján és legalább így még jobb karakter lett belőle. Ám mégis úgy gondolom, hogy szerintem bőven elég lett volna, ha Erawan marad meg nekünk a nagy ellenfélnek. Akkor kaphatott volna még több időt, még nagyobb jelentőséget és lehetett volna tovább építeni a karakterét. Így hogy már ketten voltak az utolsó részben, mindketten lesüllyedtek az egysíkú gonosztevő szintjére, és mindkettejük vége elég laposra és kiábrándítóra sikeredett.

Nem akartam negatívumokkal indítani ezt a kritikát és ezek nem igazán nagy problémák vagy hatalmas negatívumok és talán csak nekem szúrták a szemem. De azért mindenképp meg akartam említeni őket. Na, de térjünk ár a pozitívumokra, mielőtt azt hinnétek, hogy nem tetszett a befejező rész! Igenis tetszett és sok-sok olyan dolog volt, amit imádtam és aminek kifejezetten örültem. Egyrészt az tetszett a legjobban, hogy nem Aelin nagyságára és különlegességére lett kihegyezve a végkifejlet, hogy nem ő lett az egyedüli nagy hős, aki aztán megment mindenkit. Hanem többen kaptak nagy szerepet és jelentőséget és minden főszereplőnk hozzájárult a maga módján a végső sikerhez. Mindenki egy nagy kirakós apró darabja volt és együtt érték el a győzelmet a végén a veszteségeikkel együtt.

Aelin, immár királynőként és ahogy Celaena néven bérgyilkosként a történet kezdetén

Tetszettek a visszautalások a könyvsorozat kezdetére és ujjongtam, mikor az eredeti trió újra egymásra talált és nosztalgiázni kezdtek a múltról, arról, hogy honnan indultak és hova jutottak el. Aelin, Chaol és Dorian, ők voltak azok akik elindították az események láncolatát, és habár a kezdeti szerelmi háromszögüket nagyon rühelltem anno, miután túlléptek ezen, onnantól már csak szeretni lehetett őket. Sok időre távol kerültek egymástól, de kellett ez a távolság, hogy megtalálják a saját útjukat. Szinte mindenki megtalálta a végére a párját, mindenkinek meglett a másik fele, amit jó volt látni, különösen szerettem Elide-t és Lorcant, de Aedion és Lysandra se voltak rosszak. Nagy shippem volt Dorian és Manon, erre pont ők voltak azok, akik végül külön utakon folytatták. Nagyon bántam, de jobban belegondolva, ez így reális, mert hosszú távon nem lennének jó páros együtt.

Láthatjátok tehát, hogy sok minden tetszett és sok minden épp úgy alakult, ahogy azt én vártam. Kaptunk egy korrekt nagy finálét, melyben meg volt a logikus történetvezetés, ahol egyre nőtt a feszültség, ahogy haladtunk előre. Izgalmas, kalandos, érzelmes volt a sztori, és a szokásos kellemes humort se kellett nélkülöznünk. Minden karakter megkapta a maga lezárását, amit érdemelt. Mégis kissé hiányérzettel fejeztem be az utolsó könyvet, mert véleményem szerint nagyobbat ütött volna a befejezés, ha meghal egy-két fontosabb karakter, mert így kissé sziruposra sikeredett az egész. A másik nagy szívfájdalmam a két fő ellenség, akikről szívesebben tudtam volna meg többet, de azt se bántam volna, ha Erawan marad egyedül, és akkor őt jobban ki lehetett volna dolgozni.
Az Üvegtrón könyvsorozat kezdése, és talán a vége nem olyan tökéletes, mint amit szerettem volna, de a összességében nagy kedvenc lett a sorozat, mindenkinek bátran ajánlom. A borító pedig ismét csodaszép, mint a korábbiaknál.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-kingdom-of-ash-felperzselt-kiralysag-1-2

Értékelés: 5/5

Manon Fargetton: A lista (A lista 1.)

Fülszöveg:

Két fiú – két lány. Nekik négyüknek sosem lett volna szabad találkozniuk. És most egymásra vannak utalva.

Üldözik őket, az életükre törnek. De ki akar végezni velük és miért? Kinek fontos ennyire négy kamasz? Kik ők valójában? Le kell rántaniuk a leplet a titokról, csak úgy menthetik meg az életüket. Talán…

Igazából meg nem tudom mondani miért érdekelt ez a könyv, de valamiért a fülszöveg felkeltette a kíváncsiságomat, és ezért régóta ott szerepelt az olvasandó könyvek listáján. Mivel nem valami hosszú maga a könyv és most valami kis rövid történetre vágytam, ezért esett erre a választásom. Nem is tudom, hogy mit kellene írnom, de röviden talán annyit, hogy nem egészen azt kaptam, mint amire számítottam.

Nem is tudom igazából, hogy mit vártam ettől a könyvtől. Nem mintha olyan nagy elvárásaim lettek volna, de kicsit így is csalódva fejeztem be. A történetet ezerszer láttuk máshol korábban, a karakterek klisések és laposak, a történetvezetés egysíkú és minden fontosabb mozzanat előre kitalálható annak, aki nem most olvas először életében ehhez hasonló könyvet. Persze alapjáraton mindezzel nem lenne baj, hisz nincs új a nap alatt, ha mondjuk sodort volna magával a történet, ha egyedi lett volna mondjuk az írói stílus, szóval ha lett volna benne valami plusz. Ezt sajnos nem kaptam meg így egy olyan "meh" vállrándítással fejeztem be és valahogy nem érzem a késztetést, hogy kezembe vegyem a folytatást.

Kapunk több főszereplőt és mindenki szemszögéből láthatjuk az eseményeket, ami mindig jó ötlet, persze ha van elég idő mindenkire és van jogosultsága ennek a megoldásnak. Mivel a könyv irtó rövid, így sajnos mindenkiből csak egy halovány szeletet látunk, megtudjuk róluk a legfontosabb jellemzőjüket és kész. Nincs igazi karakterépítés, nincs igazi karaktermélység, és hipp-hopp összejön a csapat minden probléma nélkül, mintha régi nagy barátok lennének, holott ezelőtt nem ismerték egymást. Persze kapunk konfliktusokat, de azok erőltetettek és hiteltelenek.

A fő történetszál a legnagyobb klisé, amit ezerszer láttunk, a titkos kísérletektől kezdve, a váratlan természetfeletti képességeken át, a titkos csoportig, akik félnek a képességekkel rendelkező emberektől, így meg akarják őket ölni bármi áron. Még maga az írónő is kimondja, hogy az X-ment koppintotta, mintha amúgy ez nem lett volna teljesen egyértelmű. És ismétlem nem ezzel van a baj tulajdonképpen, hisz sok ilyen témájú könyvet olvastam korábban, de itt mindezt klisésen, laposan és unalmasan tárták elénk, és hiányzott belőle az a plusz, ami megmenthette volna, amitől valahogy közel kerülhetett volna hozzám. Nem hiszem, hogy folytatni fogom a sorozatot, mert ennél ezerszer izgalmasabb és összetettebb könyvek várnak még rám.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/manon-fargetton-a-lista

Értékelés: 5/3

La Casa de Papel ( A nagy pénzrablás) 1. évad összegzés

A történet:

A történelem legnagyobb rablásának elkövetését tűzte ki célul egy Professzor nevű titokzatos ember, s ennek érdekében egy nyolc főből álló csapatot toboroz olyan emberekből, akiknek egyetlen közös jellemzőjük van: nincs vesztenivalójuk. (Forrás: www.filmkatalógus.hu)

Éppen az Élite 3. évadát fejeztem be, mikor teljesen véletlenül szembe találtam magam egy másik igen népszerű spanyol sorozattal. Na jó, a teljesen véletlen az erős túlzás, hisz a Netflix pakolta elém a La Casa de Papel-t, én meg utána olvastam, hogy miről szól és már ekkor tudtam, hogy adni fogok neki egy esélyt. És milyen jól tettem, hisz eddig nem sejtettem, hogy miről maradtam le. Magyarul A nagy pénzrablás néven fut, ami ha engem kérdeztek sokkal találóbb cím, mint az eredeti, de ezen most ne akadjunk fenn. Az első évad 22 részből áll, a Netflixen eredeti spanyol nyelven és felirattal érhető el, magyar szinkron nincs hozzá.

A sorozat visszaemlékezésekkel és narrációval operál. Szinte minden részben kapunk visszaemlékezést, ami többnyire a karakterek korábbi összeszokását és a rablásra való felkészülést mutatja be. A narrációt pedig az egyik főszereplőnk, Tokyo szolgáltatja, amivel remek keretet ad a történetnek és az események alakulásának. Most csak az első évadról szeretnék írni, amit a Netflix két részre bontott, így tehát pontosabban az első és a második részről, ez egy kerek történetet mesél el. A folytatás, a második évad, ismét két részletben egy újabb rablást mutat be, de erről majd külön írok később. Na de akkor lássuk, hogy miért imádtam A nagy pénzrablást.

TÖRTÉNET

Fentebb már ismertettem röviden a történetet és a magyar cím szintén árulkodó. Az első évad egy nagyszabású rablást mutat be, csak most nem egy bankrablást láthatunk, hanem "hőseink" a spanyol pénzverdét akarják kifosztani. Vagyis ha pontosabb akarok lenni, akkor nem is éppen kifosztani, hanem szimplán pénzt nyomtatnak maguknak, annyit amennyit csak tudnak csaknem egy hét alatt. Az egész első évad a pénzverdei rablást mutatja be a maszkos rablók, a túszok és az őket körülvevő rendőrség szemszögéből, több főszereplővel és roppant izgalmas és fordulatos történettel. A rablókat kintről a Professzor támogatja, a lángelme az egész rablás mögött.

Az elejétől a végéig izgalmas, szinte minden rész valami fordulattal vagy csavarral ér véget, így egyszerűen képtelen voltam abbahagyni, folytatnom kellett. Kár, hogy a munkát és az alvást nem hagyhattam ki, mert akkor hamarabb ledarálhattam volna. Több szálon fut a cselekmény. Egyrészt látjuk magát a rablást a rabló csapat szemszögéből, és mellettük néhány túsz szintén kiemeltebb szerepet kap. Emellett ott van a rendőrség szála, akik próbálnak túljárni a rablók és a Professzor eszén, és próbálnak valahogy ellenük dolgozni. Megismerni a rablókat, kitalálni mi a valós céljuk és persze elkapni őket, mielőtt meglépnének a pénzzel.

A harmadik szál maga a Professzor, aki kintről segíti a társait, és aki próbálja mindig tévútra terelni a rendőrséget és az akcióval megbízott felügyelőnőt. Ahogy halad előre a történet, úgy derülnek ki újabb és újabb titkok, úgy csavar egyet magát a sorozat, nem lehet unatkozni rajta, végig beszippant és nincs menekvés. Vannak komoly, vicces, de dráma pillanatok, vesztünk el a végére főszereplőket, amire nem számítottam és az egyiküket nagyon bánom is, de hát így van igazi tétje az egésznek. Nekem nagyon tetszett az első évad felépítése, a történet, a fordulatok és a végső megoldás, engem mindenképp megvett magának a sorozat.

KARAKTEREK ÉS SZÍNÉSZEK

Tokyo szolgáltatja számunkra a narrációt és ha mindenképp főszereplőt akarnánk keresni, akkor talán őt mondanám, de sosem volt ő kifejezetten a középpontban. A rablók nagy része mind összetett és érdekes karakter, és egymással való kapcsolataik alakulása és változása az, ami szintén a sorozat nagy erőssége. Mivel rablókról van szó, így egyikük sem egy ma született bárány, sőt inkább antihősnek nevezném őket. Mégis lehet kedvelni mindegyiket, mert a tetteik és motivációk világosak és némi problémától eltekintve mindannyian reális karakterek a maguk módján. Mikor a Professzor összehozza a nagy csapatot, akkor úgy indulnak, hogy nem tudhatnak egymásról semmit, csak a rablás idejére jönnek össze és utána mindenki megy a maga dolgára. Ezért kap mindenki egy város nevet. Aztán ez a személytelenség persze nem sokáig tart, mert fokozatosan megismerik egymást és igazi csapat válik belőlük.

Nekem a személyes kedvenceim Tokyo, a Professzor és Berlin. Tokyo-t azért kedveltem mert egy igazi p*csa tudott lenni néha, és nem az a tipikus jó kislány. (És még finoman fogalmaztam.) Vad, szenvedélyes és lobbanékony, néha kicsit sok, de ezért különleges a maga módján. Ennek ellenére erős, a céljaiért bármire képes, és a szeretteiért bármit megtenne. Ha elunja magát, akkor megkavarja maga körül az életet és máris újra kaland lesz minden számára.

A Professzor a pók a háló közepén, aki összefog mindent, aki kitalálta a tervet, aki kintről irányítja a rabló bandát és aki közben játszik a rendőrséggel és mindezt végtelen nyugalommal és eleganciával teszi. Ő nem az erejével éri el, amit akar, hanem az eszével. Találékony, kitartó és merész. Persze az igazi énje nem ilyen "tökös", mint amilyennek próbálja mutatni magát, hanem tényleg egy szórakozott professzornak tűnik legtöbbször. Mégis ez a kettősség, és ahogy irányította a társait és fokozatosan hajtotta végre a tervüket, emiatt nem lehetett nem csodálni.

Aztán ott van Berlin, aki a legrosszabb mindenki közül és akit a Professzor a csapat benti vezetőjének tesz meg. Berlin pedig nem rest mindezt kihasználni és parancsolgat egyfolytában és az első évad folyamán nagyjából mindenkivel lesz vitája és összezördülése. Nem egy kedves ember, kissé pszichopata, egoista és érzelemmentes, de épp ezért érdekes ő is a maga módján. Aztán a végén épp ő hozza meg azt az áldozatot, amit tőle semmiképp se vártunk volna. Itt még inkább negatív karakterként tűnik fel, de a második évadban aztán egy másabb oldalát is megismerhetjük, mert a készítők árnyaltak némileg a karakterén. Csak kár hogy későn, ha engem kérdeztek.

De nem csak ők hárman remekek. Moszkva és Denver az apa-fia kapcsolatuk alakulása miatt érdekes, Nairobi a cinikus őszintesége és nagy szája miatt, Rio pedig a cuki srác lenne, akiért olvadoznunk kellene, csak hát nekem nem jön be. Igazából Rio-t érzem egyedül kissé laposnak, pedig ő is nagyobb szerepet kapott és a Tokyo-val való kapcsolata miatt van létjogosultsága, csak hát a kedvenceim mellett sajnos nem rúghat labdába. A banda utolsó két csendes tagja, Oslo és Helsinki nem sok vizet zavarnak, de hát ők csak a plusz kiegészítők, akik az erőt képviselik, nem nagyon kaptak karaktert sem.

Ott van még a felügyelőnő, Raquel, aki a Professzor ellentéteként kezdi, majd aztán több lesz köztük, mint amit bármelyikük tervezett. A túszok közül Monica és Arturo kapnak nagyobb jelentőséget, Monica a Denverrel való kapcsolata okán, Arturo pedig, hogy kvázi ő lesz a túszok szószólója, és mindig ő kavarja arról az oldalról az eseményeket. De nagyon szórakoztató nézni, ahogy kavarja a szálakat, és van amikor bejönnek neki a dolgok, van, amikor nem.

KARAKTEREK KÖZTI KAPCSOLATOK

A karakterek közti kapcsolatok közül inkább a barátságok, a bajtársiasság, az ellenségeskedés az, ami jobban lett ábrázolva, a szerelmi kapcsolatok elég elnagyoltra és irreálisra sikeredtek. Tokyo és Rio kapcsolata még a legvalósághűbb, mert ők mégsem egy hét alatt lettek egymásba halálosan szerelmesek, hanem több hónap alatt. Mindent bemutatják nekünk, így nem tűnik légből kapottnak az egész. Csak az a kár, hogy Rio irtó lapos Tokyo mellett és mivel annyira különböznek, így egyértelmű hogy nem lesz nagy jövője a kapcsolatuknak.

Denver és Monica valamint a Professzor és Raquel szerelmi szála szerintem jó lett volna, ha nem vesszük figyelembe a tényt, hogy mind a két páros egy hét alatt szeretett egymásba, mikor gyakorlatilag nem is ismerték meg valójában a másikat. De ha ezt az apróságot elengedjük és nem foglalkozunk vele, akkor ők se lesznek olyan idegesítőek. Igazából ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ez a két szerelmi szál az egyetlen, ami nem tetszett annyira az első évadban, de aztán csak megemésztettem, hogy itt minden gyorsan történik.

Örülök, hogy rátaláltam egy újabb kedvenc sorozatra, és nem bántam meg, hogy esélyt adtam neki. Ezt a sorozatot nekem találták ki. Végig izgalmas, fordulatos, csavaros, remek karakterekkel, megtoldva visszaemlékezésekkel és narrációval, ami az egyik kedvenc sorozatformátumom. A második évad első fele már kijött és hamarosan érkezik a második fele, utána egyben írok majd róluk. Addig meg tövig rágom a körmöm a folytatásért.

Értékelés: 10/9

1. évad előzetes:

Sarah J. Maas: A hajnal tornya (Üvegtrón 6.)

Fülszöveg:

Egy csodálatos birodalom.

Egy kétségbeesett küldetés.

Egy ősi titok.

Chaol Westfall és Nesryn Faliq azért érkezett Antica tündöklő városába, hogy szövetséget kössön a déli kontinens kagánjával, akinek hatalmas serege jelenti Erilea utolsó reménysugarát. De nem ez az egyetlen oka, hogy Anticába utaztak: gyógyírt keresnek Chaol Résvárban szerzett sebeire a legendás Torre Cesmében.

A gyerekként iszonyatos borzalmakat átélő Yrene Towers a legkevésbé sem kíván az ifjú adarlani nemesen segíteni, meggyógyítani meg aztán főleg nem akarja. Csakhogy esküt tett, miszerint segíti az elesetteket – és tartja is a szavát. Azonban Lord Westfallt sötétség kíséri, és Yrene hamarosan rádöbben, hogy a fiú múltja mindkettejüket magával ragadhatja.

A távoli hegyekben harcosok lenyűgöző rukokon szárnyalnak, és az árnyak mélyén régóta várt válaszok lapulnak. Olyan tudás, ami a túlélést jelentheti a világ számára – vagy a végső pusztulást.

Ahogy haladtunk előre az újabb részekkel, úgy került fel az Üvegtrón sorozat a kedvenc könyveim előkelő listájára. Máig tisztán emlékszem, hogy az első rész anno nem nyűgözött le teljesen, de aztán a folytatás annál inkább, és onnan nem volt megállás. Azóta folyamatosan folytatom a sorozatot és nemrég jutottam el a hatodik részhez, A hajnal tornyához. Mivel semmit nem tudtam róla, sem arról, hogy mi fog várni ebben a részben (még a fülszöveget se olvastam el előtte), így képzelhetitek mekkorát néztem mikor elkezdtem olvasni és leesett, hogy mi fog itt történni.

Nem számítottam rá, hogy ez egy "kitérő" rész lesz kvázi mellékszereplőkkel az élen és arra sem, hogy a főszereplők fel sem bukkannak benne, sőt a fő történetszál nem halad benne semmit előre. Nem mintha nem bírtam volna korábban Chaolt és Nesrynt, de nem vártam, hogy kapnak egy saját könyvet, főleg azért mert pont ők azok a tipikus mellékszereplők, akikre nem nagyon lehet ilyet építeni. A kezdeti lelkesedésem tehát alaposan megcsappant, de aztán ahogy olvastam a könyvet, rájöttem, hogy habár nem olyan izgalmas, mint mondjuk az előző két rész, de valahogy mégis olvastatja magát és csak bekebelezett a történet.

Pontosabban szólva nem maga a történet, mert az nem valami izgalmas és bonyolult, hanem Chaol karakterútja és felépülésének története a múltbéli dolgok miatt, amiken át kellett élnie. Nem csak fizikailag kellett helyrejönnie, hanem lelkileg szintén, sőt az talán fontosabb is, hisz mint végül kiderül, az vezetett aztán a fizikai felépüléséhez. Új fontosabb karakterünk, Yrene, akinek tényleg értem a jelentőségét Chaol életében és ahogy kiderült a fő történések alakulásában is, de valamiért nem sikerült megkedvelnem. Talán azért, mert olyan laposnak és egysíkúnak tűnt a többiek mellett, hisz valljuk be nála nagyjából mindenki más ezerszer érdekesebb és összetettebb karakter. Viszont Chaollal nagyon aranyosak voltak együtt és kétségtelenül kiegészítik egymást. Ahogy Chaol története lezárást kapott, azt öröm volt látni, mert Chaol volt az első kedvenc férfi karakterem és mindig is sajnáltam, hogy végül Aelinnel nem jöttek össze a dolgaik.

Yrene és Chaol

Nesryn szintén kapott egy saját történetszálat, amit szintén súlytalannak és némileg feleslegesnek éreztem, ezt például nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Kicsit olyan volt számomra, mintha csak helykitöltésnek lett volna mindez megírva, szerintem ez a történetszál felesleges, ha úgy nézzük és semmit nem vesztettünk volna, ha kimarad. Az Anticában történt udvari dráma kissé kiszámítható volt a maga módján, és valahogy ezt is feleslegesnek éreztem. Kaptunk egy újabb birodalmat, egy újabb királyi családot, akik reménybeli segítség lehetnek a várható nagy háborúban, de nem láttam értelmét, hogy miért volt szükség minderre.

Ha nagyon kritikus akarok lenni, akkor igazából az egész könyvvel kapcsolatban azt érzem, hogy az elejétől a végéig felesleges. Mintha csak időhúzás lenne a nagy finálé előtt. Hisz lássuk be, hogy ami ebben a könyvben történt, azt vagy az előző rész vagy a következő egyik mellékszálaként rövidebben el lehetett volna mondani. Maas mégis tud írni, és ezek ellenére olvastatta magát a könyv, amikor túltettem magam azon, hogy most csak Anticában leszünk és hogy a fő történetszál és a nagy kedvenceim most nem fognak szerepelni. De szerencsére megjelent már az utolsó rész, így bármikor olvashatom a nagy finálét, amire nagyon kíváncsi is vagyok. Biztosan hamarosan sorra kerül.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-tower-of-dawn-a-hajnal-tornya

Értékelés: 5/4

American Crime Story: The Assassination of Gianni Versace (Amerikai Bűnügyi Történet: Gianni Versace meggyilkolása)

Nem is emlékszem igazán, hogy fedeztem fel magamnak a sorozatot, de arra igen, hogy teljesen véletlen történt. Az lepett meg a legjobban, hogy nem tudtam, hogy az American Horror Story készítői elindítottak egy másik antológia sorozatot. Az American Crime Story az előbbivel ellentétben híres, valóban megtörtént bűnügyeket elevenít fel és mutat be a nézőknek mindezt fiktív köntösbe ágyazva. De ez szerintem nem gond, hisz mégis csak egy sorozatról van szó, nem pedig egy dokumentumfilmről. Az ACS minden évada más-más történetről szól. Az első évad az O.J. Simpson ügyet dolgozza fel, és a második évad szól Gianni Versace meggyilkolásáról és Andrew Cunanan ámokfutásáról.

Engem a Gianni Versace ügy jobban érdekelt, ezért kezdtem inkább a második évaddal, de tervezem, hogy az első évadot szintén megnézem, mert sokak szerint az jobban sikerült. A második évad kilenc részből áll, a részek nagyjából 40-50 percesek, csak felirattal érhető el, tudtam szinkron még nem készült hozzá. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagyon bejött a sorozat, szerintem remekül sikerült. Mindjárt felvázolom, hogy miért gondolom így.

De előtte lássuk miről szól maga a történet. 1997 július 15.-én reggel Gianni Versace elindul, hogy megvegye a szokásos reggeli újságját. Hazafelé tartván épp a villája kapuja előtt váratlanul odalép hozzá egy férfi és két lövéssel végez vele. Innen indul a történet és aztán visszaemlékezések során és "fordított" történetmesélés révén tárul fel előttünk a teljes történet, hogy ki és miért ölte meg a híres divattervezőt.

Először is nekem nagyon tetszett, hogy fordított történetmesélést kaptunk, kicsit olyan érzésem volt, mintha a Mementot néztem volna. Gianni meghal rögtön az első részben, de a visszaemlékezések révén ennek ellenére igenis nagy szerepet kap a sorozatban. Több oldalról megismerhetjük a sztorit és nincs is igazi főszereplő. Ha mindenképp főszereplőt kellene választani, akkor Andrewt kellene mondani, de mivel nem csak az ő szemszögét látjuk, nem csak az ő története kerül bemutatásra, így én semmiképp se nevezném annak.

Ebből kifolyólag örültem annak, hogy két szálon futott a cselekmény. Megismertük Andrew múltját, bemutatva, hogy milyen volt a gyerekkora, milyen családból jött, és milyen ember lehetett valójában. Hogy miért kezdhetett gyilkolásba és mi motiválhatta arra a sok szörnyűségre, aminek végül a saját öngyilkossága vetett véget. Mellette Gianni életútja szintén bemutatásra kerül, hogy honnan jött, miként kezdte és milyen életet élt immár híres emberként. Vele kapjuk meg a családját, ők sem maradhatnak ki. Azért írom mindezt feltételes módban, mert ugyebár azóta sem derült ki, hogy Andrew Cunanan miért kezdett valójában ámokfutásba és hogy mi volt az igazi indoka a gyilkosságokra. Sok spekuláció született az ügyben és a sorozat ezeket használja fel, de nem lehet tudni, hogy valóban így történtek-e a dolgok.

A sorozat dramaturgiai felépítése tehát fiktív és csak erősen spekulált tényeken és motivációkon alapul, de szerintem ez mégsem akkora gond, mert ismétlem, nem egy dokumentumfilmről van szó. Logikusan építették fel a karakterek életútját, tetteit és azok okait, így nem nagyon lehet ebben hibát találni. A fordított történetmesélés, Versace és Cunanan életének éles párhuzamba állítása révén a sztori végig fenntartja az érdeklődést, nem lehet unatkozni rajta. Kicsit elbújtatott üzenetként megkapjuk, hogy míg Versace keményen megdolgozott azért, hogy elérje az álmait és sikeres élete legyen, mellette Cunanan kemény munka nélkül, pusztán hazudozással és magát mindig másnak mutatva próbált boldogulni az életben. Emellett a korra jellemző erős homofóbia és melegek elleni érzések igen nagy hangsúlyt kapnak benne, ezzel egy még ma is igen kényes társadalmi problémát kiemelve és felhívva rá a figyelmet.

Nagyon szeretem az olyan könyveket, filmeket vagy sorozatokat, ahol egy pszichopata/szociopata a főszereplő és az ő szemén keresztül látunk mindent. Nem bizonyított tény, de igen valószínű, hogy Andrew Cunanan ezekből az egyik volt. Darren Crissnek pedig iszonyat jól állt ez a szerep, mintha csak erre a karakterre szabták volna és az már csak a bónusz pont, hogy nagyon hasonlít az igazi Cunananra. És ha már itt tartunk! Nem csak ő, hanem a többi színész is szinte tökéletesen lett kiválasztva a szerepre, de az nem vitás, hogy a Cunanant és a Versace-t alakító színészek sikerültek a legjobban, mind külsőleg, mint a játékukban.

Mint ahogy említettem korábban nem csak Gianni Versace hanem a családja szintén felbukkan a sorozatban. Megismerjük a hosszú évek óta mellette lévő párját, Antonio-t, bátyját, Santo-t és húgát, Donatellát, de közülük egyértelműen Donatella kapta a nagyobb szerepet. Gianni és Donatella testvéri kapcsolatának ábrázolása nekem nagyon tetszett, minden közös jelenetüket imádtam, nagyon aranyosak voltak együtt. Főleg az a rész tetszett igazán, amelyikben Gianni arra készítette fel Donatellát, hogy ha ő meghal, akkor majd neki kell átvennie a vezető szerepet és helyette tovább vezetni a divatbirodalmat.

Többnyire nyomasztó a sorozat hangulata, hisz mégis csak meghal benne a két főszereplő, és még sokan, de azért kicsit enyhébb és nem olyan komor részek is vannak benne. Szerencsére nem csak a főszereplőkre koncentráltak a készítők, hanem Cunanan első három áldozata szintén megkapta a saját részét, így róluk is megtudhattunk többet, persze ugyancsak fikcionált megközelítésben. Nekem összességében nagyon bejött ez az évad, és igyekszem valamikor az elsőt bepótolni.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Stranger Things ("Különös dolgok") 1.-3. évad összegzés

Idén érkezett meg a népszerű Netflix sorozat, a Stranger Things harmadik évada és mivel a csapból is ez folyt, így gondoltam itt az ideje megnézni, hogy mire ez a nagy felhajtás. Nem mintha nem hallottam volna korábban róla, de csak valahogy most jutottam el odáig, hogy belenézzek. Így belekezdtem az első évadba és mire észrevettem magam, már a harmadik végénél jártam. Szóval nagy addiktív a történet és ebből rögtön ki lehet találni, hogy nekem mennyire bejött.

A Netflix saját gyártású sorozataként mondjuk nem nagyon lehetett várni mást, csak az egyértelmű minőséget és kissé bánom, hogy hamarabb nem kezdtem el nézni. Az évadok 8-9 részből állnak, tehát igen gyorsan lehet haladni velük, a részek nagyjából egy órásak. Én felirattal néztem, de ha jól tudom magyar szinkron is van hozzá. Nemrég értem a végére és gondoltam egyben írok az eddigi három évadról egy kis összefoglalót.

Na, de miről szól a sorozat? Honnan indul a történet? Hawkins nyugodt és csendes kisvárosában soha semmi nem történik. A négy legjobb barát, Mike, Will, Dustin, Lucas és családjuk élete akkor vesz gyökeres fordulatot, mikor egyik este Will nyomtalanul eltűnik. Miközben mindenki a fiút kezdi el keresni, a furcsa eltűnések és gyilkosságok folytatódnak. Közben egy fura kislány menekül az őt üldözők elől, aki végül a három fiúnál lel menedékre. A szálak aztán összekapcsolódnak és kiderül milyen rejtélyes és gonosz erők állnak a háttérben kezdve a kormány machinációjától egészen a természetfeletti erőkig.

A sorozat sikerének több oka van. Egyrészt izgalmas és fordulatos a történet. Sok-sok rejtéllyel és furcsasággal kezdünk, rengeteg kérdés merül fel a nézőben, amire aztán fokozatosan megkapjuk a választ és a magyarázatot. Nem tudom ki hogy volt vele, de nekem végig fenntartotta az érdeklődésemet. Ahogy derültek ki a titkok, úgy lett egyre izgibb és izgibb. A történet felépítésére nem lehet panaszunk. Kapunk egy misztikus, kicsit "horroros" beütésű sztorit, rengeteg csavarral, és némi természetfelettivel vegyítve, amiből az amerikai kormány hazugságai és titkaik elfedésére való erőfeszítéseik sem maradhattak ki.

A nyolcvanas évek elején indul a történet, így a korszak amerikai stílusát és hangulatát remekül interpretálj a sorozat, ezt viszi tovább a folytatásban is. Minden egyes évad egy-egy egymást követő évben játszódik és habár a történet összefügg és egymásból folytatódik tovább, az egyes évadokban más-más fenyegetés és fő történetszál áll a középpontban. Az első évad fókuszában Will eltűnése, a titokzatos gyilkosságok és Eleven háttér története áll. A második évadban a másik dimenzióbéli gonosztól csak nem szabadulhattak, és Willt megszállva újra fel kell venniük a harcot egy új gonosz lénnyel. A harmadik évadban aztán az immár igazi tinédzserré serdült gyerekek első szerelmi viszályai, szüleikkel való kapcsolatuk alakulása, a barátságuk és felnövés nehézségei, valamint a természetfeletti és szovjet fenyegetés kap nagy szerepet.

Ahogy korábban említettem, a történet izgalmas, rejtélyes és gyakran alkalmaz némileg gyengébb horrorszerű jeleneteket. Komor, sötét és kissé lassabban haladunk előre, ennek ellenére a humort se kell nélkülözni, abból is kapunk bőven. A szerelmi szálak nem maradnak ki, egyrészt a felnőttek között, valamit a tinédzser karaktereink között is alakulnak ilyen szálak, de szerencsére nem ezen van a fő hangsúly, amiért hatalmas hála. Egyedül a Nancy, Steve és Jonathan háromszöget nem bírtam elviselni az első évadban és a második elején, de miután letudták a "szenvedéseiket" és az írók véget vetettek a háromszögnek, mindhárman elég szimpatikus karakterekké váltak. Jó, Nancy néhol elég idegesítő és tenyérbemászó a stílusával, de Jonathan mellett egész elviselhető. Steve pedig magában már nem olyan gáz, mint amilyennek a sorozat kezdetén tűnt.

Térjünk át a karakterekre, mert nekik szintén nagy szerepük van abban, hogy ennyire megszerettem a sorozatot. Mindenki sokat fejlődött a három évad alatt, sokat változtak maguk és a másokkal való kapcsolataik is. A gyerekek az orrunk előtt nőnek fel és jó látni, hogy kire milyen hatással vannak a felnövés nehézségei. Nagyon szeretem a fiúk barátságát, kifejezetten aranyos Mike és Eleven párosa. Jonathan a legszimpatikusabb a "kezdeti" tinédzserek közül, Steve pedig onnan lesz elviselhető, hogy végre szakítanak Nancy-vel. Hopper és Joyce pedig a szükséges felnőttek, akik kellenek a történetbe, és ők az egyetlenek, akik ugyanúgy benne vannak a dolgok sűrűjébe, mint a gyerekek. A többi felnőtt mellettük csak "biodíszlet", ha nem számítjuk ide a "gonoszokat".

Persze az évadok során kapunk a főszereplők mellett új karaktereket szintén. Ezek némelyike nem hagy nyomot és aztán be is végzi a sorsát. Némelyikük marad hosszabb távon, mint mondjuk Max és Billy. Szerintem ők a két legjobb új karakter a későbbiekben. Csak azt sajnálom, hogy nem láthattunk belőlük és a családi hátterükből többet. Engem mondjuk kifejezetten érdekelt volna, ha jobban megismerjük Max és Billy testvéri kapcsolatát, vagy ha Billy karakterét jobban kifejtik, mert szerintem lett volna benne potenciál bőven. Sajnálom, hogy a harmadik évadban ilyen véget kapott, mert ennél többet is ki lehetett volna hozni belőle. Vagy lehet csak én látok bele többet a karakterébe.

A másik, amit kis negatívumként tudnék megemlíteni, az a valós és tragikus halálok hiánya. Jó, nem azt akarom, hogy az összes főszereplő hulljon el egymás után. Csak azért kaphatnék néhány komolyabb halált és veszteséget is. Mert oké, hogy páran meghalnak, de azok nagyjából mind mellékszereplők, így nem olyan nagy sokk a haláluk. Jó, Hopper meghalt a harmadik évad végén, de van egy olyan sejtésem, hogy aztán a folytatásban kiderül, hogy mégis él és valahogy megmenekült. Ha valóban meghalt és nem tér vissza később, akkor ő az egyetlen igazi tragikus halál a sorozatban. Ami elég irreális ha azt nézzük milyen sok veszéllyel néztek szembe idáig a karakterek és nagyjából mindenki megúszta azt a sok támadást és azt a sok szörnyet.

Összességében nekem nagyon tetszett a sorozat. Rövid évadokat kaptunk, ami nem baj, mert így nincs feleslegesen elnyújtva a történet. Minden évad fókuszában más történetszál áll, de közben fejlődnek a karakterek, változnak ők maguk és a kapcsolataik, amit szépen vezetnek előre, ahogy telik az idő. Izgalmas, rejtélyes és néhol kissé sötét, de azért gyakran humoros a történet, én nem unatkoztam rajta. Néhány felesleges karaktert és mellékszálat eltekintve, szinte végig fenntartja az érdeklődést. A gyerekszínészek pedig mintha ezekre a szerepekre születtek volna. Szerencsére jön még folytatás, és engem nagyon érdekel mit lehet még ebből kihozni.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Black Mirror (Fekete tükör) 5. évad összegzés

Valószínű mindenki egyetért velem abban, hogy a Black Mirror napjaink egyik legjobb sorozata. Már több, mint öt éve fut, mialatt elsőnek brit sorozatként kezdte annak minden egyediségével és szellemiségével, majd a harmadik évad során átkerült a Netflixre. Nem tudom ki hogy van vele, de hosszasan lehetne vitázni arról, hogy jót tett-e az, hogy a Netflixre került (szerintem nem!). Egyetlen pozitív eredménye ennek a lépésnek, hogy több részt kaptunk, ami sosem gond... csak talán az, hogy még a Black Mirror se tudja elkerülni az önismétlés csapdáját.

Már a harmadik és a negyedik évadnál érezni lehetett, hogy bizony kezdenek kifogyni az eredeti ötletekből. Újra és újra ugyanazokat az alapokat és sémákat kapjunk meg csak kicsit más körítéssel, amivel nem is az a nagy gond igazából, hogy ismétli magát a sorozat. Sokkal inkább az, hogy ezek a "másolt részek" laposak és meg sem közelítik az eredeti rész színvonalát vagy egyediségét. Ugyanazt a témát többször el lehet mondani jól is, csak itt ez valahogy nem sikerült idáig.

Nagyon vártam az ötödik évadot, mert tényleg sokat kellett rá várni és ennyi idő után valami mesterművet szerettem volna látni. Még ha nem is az összes három résznek, de minimum kettőnek ütnie kellett volna, ahogy azt a Black Mirror a fénykorában tette. Azt hozzá sem teszem, hogy nekem a Bandersnatch nem jött be, és ahelyett inkább fordíthatták volna a pénzt és az energiát egy jobb ötödik évad elkészítésébe. Nem az mondom, hogy rossz az ötödik évad, mert nem az. Az a gond, hogy önismétlő és hogy már tényleg nem mutat semmi újat. Viszont így felmerül a kérdés... mi értelme folytatni? Miért nem lehet a csúcson abbahagyni? Csak hogy lássátok mire utalok, odaírom nektek, melyik korábbi részben sütötték már el ugyanazt a témát.

Na de nézzük néhány szóban a friss három részt. Mert igen, az ötödik évad csak három részből áll, a részek egyenként kb. 1 órásak. Felirattal elérhetőek.

5x01: Striking Vipers ("Striking Vipers")

Danny immár a nyugodt és a kissé unalmas családi életét éli feleségével és gyermekükkel. Érzi, hogy valami hiányzik, de nem tudja, hogy mi, amíg régi jó barátja, Carl, be nem állít egy virtuális játékkal. A virtuális világban egy kitalált karakter szerepébe bújhatnak és újra izgalmas és kalandos életet élhetnek, olyat, amit már régen nem tehettek meg. Carl, habár nem házas és nincs családja, egyedül él és mindig új nőkkel jön össze, ő se érzi magát boldognak, így mindkettejüknek megváltás lesz a Striking Vipers játék. A virtuális világ által újra fiatalnak és boldognak érezhetik magukat, de persze sokkal jobban beleélik magukat a kelleténél és ebből jönnek aztán a gondok.

Nekem az első rész tetszett a legjobban, mert ennek volt meg a Black Mirror érzése, és szerintem ez sikerült legjobban az évadból. Nem azt mondom, hogy a korábbi kedvenc részekhez felérne, de az évad másik két részéhez viszonyítva, ez sikerült a legjobban. Két teljes más élethelyzetben lévő férfi kerül a virtuális világ által nyújtott izgalmak bűvkörébe, ott élik ki azt, amit a normális, hétköznapi életükben nem kaphatnak meg. A rész egyértelműen a felnőtt élet kritikája, hisz lássuk be szívás felnőttnek lenni. Akkor is, ha családod van, és akkor is ha szingli vagy. Csak a munka, csak a kötelességek, csak az unalom. A virtuális világban ezzel szemben bárki lehetsz, bármit csinálhatsz, újra fiatalnak és szabadnak érezheted magad. Ott semmi és senki nem szabhat neked határt. A vége kissé keserédes, de pont ezt vártam. Ugyanez a virtuális valóság téma az USS Callisterben jelent meg korábban.

5x02: Smithereens ("Smithereens")

Chris taxisofőrként dolgozik. Egyik nap elrabolja a Smithereens cég egyik alkalmazottját, hogy őt sakkban tartva kizsarolhatja a vezetőségtől, hogy beszélhessen a közösségi oldal feltalálójával és igazgatójával. A rendőrség és a vezetőség próbálja jobb belátásra bírni, de Chris hajthatatlan, és addig nem tágít, amíg nem beszélhet a férfival.

A rész tulajdonképpen egy túszdráma, abból pedig egy könnyebb fajta, hisz azért mégsem egy krimi sorozat egyik epizódjáról van szó. Sorrendben szerintem ez lett a második legjobb rész az évadban, egyrészt a főszereplőt alakító Andrew Scott játéka, másrészt a téma miatt. Igen, a mai közösségi média iránti túlzott függőség és annak káros hatásai állnak a középpontban, ami igenis fontos téma, kell róla beszélni, mert sajnos tényleg nagyon rá vannak függve ezekre az emberek. Csak az a baj, hogy ezt a témát sokkal jobban és ütősebben láttuk már korábban a Nosedive című részben.

5x03: Rachel, Jack and Ashley Too ("Rachel, Jack és Ashley Too")

Rachel rajong a fiatal énekesnőért, Ashley-ért, így mikor a popsztár piacra dob egy babát, akkor rögtön megvásárolja azt. A baba, Ashley Too az énekesnő kicsi mása annak elméjével feltöltve, így beszél, gondolkozik és miegymás, így Rachel úgy érzi, hogy lett végre egy barátja. Nővére, Jack nem nagyon érti, mit szeret a babában ennyire.
Közben látjuk, hogy Ashley már unja a számára kialakított imázst és a popsztár létet, és szeretne új stílusú dalokat énekelni, ami persze nagynénje és menedzsere nem hagy. Nagynénje közbenjárására Ashley kómába kerül, így akarata ellenére tudják őt tovább használni a modern technológiáknak köszönhetően. A Rachelnél lévő Ashley Too baba pedig egy véletlen folytán valós életre kel és a két lány segítségével útnak indulnak, hogy megmentsék a valódi Ashley-t a gonosz nagynénjétől.

Ez lett szerintem és nagyjából mindenki szerint a leggyengébb rész, és ezzel nem nagyon lehet vitatkozni. Nem az a gond, amit sokan mondanak, hogy olyan mintha egy Disney mesét ültettek volna a Black Mirror közegbe. Valóban kissé Disney mesés a történet, de lehetett volna mindezt jobban is megcsinálni. A fő téma, a hírességek életének nehézségei, hogy egyesek mi mindent megtesznek azért, hogy kialakítsanak magukról egy képet és hogy aztán fenntartsák azt. Hogy mennyire nehéz és kiábrándító néha a hírességek élete és hogy mennyi áldozatot kell hozniuk és hogy nem minden olyan fényesen csillogó, ahogy azt egy átlagember gondolná. Sajnos a karakterek sem annyira érdekesek, és a színészek se annyira jók. Ha Miley Cyrus nem lett volna a részben, akkor senkit nem érdekelt volna. Az a baj, hogy ezt a témát szintén sokkal jobban feldolgozták már a Fifteen Million Merits című epizódban.

Jó volt, hogy visszatért a Black Mirror még egy évaddal, de lehetett volna ennél sokkal jobb részeket produkálniuk. Ennyi idő és várakozás után, ennél a három résznél mindenki ütősebbeket várt volna. Nem azt mondom, hogy rossz, mert egyszer valóban nézhetőek, de valahogy nem érzem a késztetést, hogy többször megnézzem a részeket, mint a korábbi nagy kedvenceket, amiket ki tudja hányszor láttam már. Kissé csalódottnak érzem magam, de talán kaphatunk még a régiekhez hasonló egyedi és különleges részeket csak az íróknak össze kellene szedni magukat. Meglátjuk mit hoz a jövő.

Értékelés: 10/6

Előzetes:

Chernobyl (Csernobil)

Hozzám is elért az a rengeteg istenítő kritika, ami mind a sorozatot dicsőítette, így nem csoda, hogy felkeltette a kíváncsiságomat. Gondoltam adnom kell neki egy esélyt, veszteni nem veszthetek vele semmit se. Az csak a bónusz, hogy egyébként is nagy kedvenceim a valós események alapján készült filmek és sorozatok, így még inkább kedvet kaptam hozzá. A sok pozitív kritika miatt nagy elvárásokkal kezdtem neki és nyugodtan kijelenthetem, hogy nem csalódtam. Sőt, kedvencet avattam. Ez a minisorozat mindössze 5 részből áll, melyek egyenként 1 órásak. Felirattal néztem, de ha jól tudom magyar szinkron is elérhető hozzá, nálunk az HBO adta.

A Csernobil méltán megérdemli a nagy hype-t, amit kialakult körülötte és ezzel nem túlzok. Igazi mestermű az elejétől a végéig, amiben hibát találni nem lehet, még ha akarnék sem. Több műfaj elemeit ötvözi, így egyszerre nevezhetjük történelmi sorozatnak, katasztrófafilmnek és karakterdrámának, melyek mellett rendszerkritikaként is remekül operál. Hogy ha valaki nem tudná miről híres Csernobil városa vagy netán egy kő alatt élt az utóbbi hetekben, annak röviden felvázolom a történetet.

1986. április 26.-án egy váratlan meghibásodás miatt felrobbant a csernobili atomerőmű egyik reaktora, így a robbanás következtében hatalmas mennyiségű atomhulladék került a levegőbe. A sorozat bemutatja, hogy milyen emberi mulasztások és hiányosságok vezettek el a katasztrófáig, hogy a sugárzás hatására hogyan haltak meg és betegedtek meg az emberek, miközben próbálták a károkat felszámolni és enyhíteni és azt, hogy a szovjet vezetés hogy próbálta bagatellizálni és elkendőzni a súlyos helyzetet.

A valóban megtörtént események mellett kapunk ezeket tökéletesen kiegészítő fiktív szálakat szintén. Az első részben rögtön a robbanással indítunk és láthatjuk, hogy próbálják a helyszínen kezelni a kialakult a helyzetet és hogy születnek meg az egyre rosszabb és rosszabb döntések a problémák megoldására, amik aztán még több gondot generálnak. A károk felszámolásán, a rengeteg halálos megbetegedés bemutatásán, és aztán a kirakatperen túl megkapjuk a pontos magyarázatot is, hogy történhetett meg a robbanás. Nem kell félni, én se vagyok egy nagy fizikus, de olyan érthetően elmagyarázzák a technikai hátteret, hogy én is értettem az atomreaktor működését és azt, hogy mi okozta a katasztrófát. Az utolsó rész maga a tárgyalás, miközben visszaemlékezések során láthatjuk a robbanást megelőző pillanatokat. Örülök neki, hogy ezt nem hagyták ki, mert már féltem attól, hogy így lesz, hiszen az első részben rögtön a robbanással indítanak.

A történet tehát jól felépített és kidolgozott, kapunk tanulságokat, izgalmakat és drámát. Minden egyes karakter, minden egyes történetszál kellett ide és semmire sem tudnám azt mondani, hogy felesleges volt, vagy hogy untam volna magam rajta. Kellően tragikusan és meghökkentően láthatjuk, hogy betegednek meg az emberek az atomsugárzás következtében és hogy milyen csúfos véget ér a karakterek nagy része. Ki sokkolóbb halált hal, kit lassabban ér el a végzet, de mindenki megkapja a maga tragikus végét, ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag tudatlanul és ártatlanul került az események sűrűjébe és nem tehetett arról, ami vele történt.

A feszültségkeltés mesterpéldája a sorozat, egyrészt mert szinte művi pontossággal adagolja a történetet és az információkat, másrészt mert remek színészek játszanak benne, harmadrészt a "soundtrack" miatt, amit készítettek hozzá. Igazából nem is soundtrackról van szó, hanem inkább csak különféle hanghatásokról, amik még komorabbá és kísértetiesebbé teszik a történetet. Főleg a sugárzásmérő műszer sercegése, a háttérben történő felszólalása az, ami igazán hatásos és szorongás keltő volt, legalábbis számomra.

Kapunk négy kiemelt szereplőt és mindegyikük szerepe fontos, egyikük sem csak időtöltés okán lett iderakva. Négy egészen különböző helyről érkező karakter és ebből az első három valós személyen alapul. Valerij Legaszov az atomtudós, akit odarendelnek a robbanás után, hogy segédkezzen a károk felszámolásában és aki a szovjet vezetéssel szembemenvén próbálja tenni a dolgát. Nem mindig van könnyű helyzetben, de minden tőle telhetőt megtesz, hogy elvégezze, amiért odaküldték. Borisz Scserbina, a szovjet párt egyik kiemelt tisztviselője, aki a munkálatok végrehajtásáért és ellenőrzéséért felelős. Ő a rendszer feltétlen hívő katonája, aki aztán rájön, hogy a rossz oldalon állt, és aki a kezdeti ellenszenv után minden erejével összedolgozik Legaszovval. Jared Harris és Stellan Skarsgard tökéletesek a szerepeikben. Az elején unszimpatikusak egymásnak, de aztán belátják, hogy össze kell dolgozniuk, mert mindkettejük tudása és képességei elengedhetetlenek a feladatukhoz.

Aztán ott van még a két női főszereplőnk. Ludmilla Ignatyenko, aki az egyszerű átlagpolgárok sorsát képviseli, akinek férje egyike volt azoknak a tűzoltóknak, akiket a robbanás után minden védőfelszerelés és óvintézkedés nélkül a helyszínre küldtek tüzet oltani. A férje így gyakorlatilag halálos sugárfertőzést kapott és alig két hét múlva meg is halt szörnyű leépülés következtében. Habár a hatalmi játszmákhoz és a " nagy emberek" és felelősök sorsához képest a nő és a férje története kicsit kilóg a sorozatból, mégis kellett ide. Végül pedig Uljana Komjuk, egy kitalált karakter a sorozat kedvéért, aki azokat a tudósokat szimbolizálja, akik Legaszovval dolgoztak együtt akkoriban. Habár nem valós személy, mégis kellett ide a karaktere, főleg a józan ész és a lelkiismeret példájaként funkcionált.

De nem csak ez a négy karakter remekül kidolgozott és érdekes, hanem szinte az összes mellékszereplőnek meg van a maga jelentősége és fontossága. Igenis be kellett mutatni az atomreaktorban dolgozók sorsát és halálát, igenis kellettek az egyszerű koszos bányászok, igenis kellettek a fertőzött állatok leölésével megbízott katonák, igenis kellettek a távolban csücsülő és idióta párttagok, akik bambán merednek maguk elé és így tovább. A sorozat minden egyes mozzanata, minden egyes karaktere, minden egyes párbeszéde kellett ide, kellett ahhoz, hogy bemutassa ezt a szörnyű tragédiát.

Az HBO öt részes minisorozata igazán kellemes meglepetés volt idén, mert nem is számítottam arra, hogy találok egy ehhez hasonló remekművet mostanában. Komoran komoly hangulata, a tragikus sorsok és izgalmas történet, mely remek és összetett karakterekkel operál, mind-mind azt eredményezték, hogy kaptunk egy nem túlzás mesterművet, amit még párszor biztos meg fogok nézni. Már kétszer láttam, de hamarosan biztos újra sorra kerül.

Értékelés: 10/10

Előzetes:

Rick Riordan: Hádész háza (Az Olimposz hősei 4.)

Fülszöveg:

Ezernyi ​halálos szörny.
Három harcoló félisten.
Egy halálos döntés.

Percy Jackson kalandjai egy igazán alvilági helyen.
Az ember életét meghatározzák a döntései. Hát még egy félistenét! Az Argó II. továbbszeli az eget, és a huszonegyedik századi argonautákat újabb és újabb kalandok felé viszi. Leo életébe beköszönt a szerelem egy lakatlan szigeten, Nico pedig Diocletianus jogarával úgy irányítja a holtak légióját, ahogy csak akarja. A Labirintusról eddig azt hitték, végleg elpusztult, de most újra benne találják magukat. Vagy az egész csak szemfényvesztés?

Gyerekkönyv révén ennek a sorozatnak nem épp én vagyok a célközönsége, de mivel Riordan Percy Jackson és az Olimposziak sorozatát szerettem, így annak befejeztével gondoltam adok egy esélyt a spin-off sorozatnak is. Az Olimposz hősei könyveknek nem sikerült annyira belopniuk magukat a szívembe, mint az előzőeknek, de ha már elkezdtem, akkor úgy vagyok vele, hogy csak befejezem. Most érkeztem el a negyedik részhez, a Hádész házához.

Én naiv módon a címből kiindulva azt hittem, hogy végre a történet az alvilágban fog játszódni és/vagy Hádész gyerekeiről fog szólni, vagy legalábbis nagyobb szerepet kapnak, mint korábban. Ez részben így lett, de mellette kaptunk egyéb történeti szálakat, amik most annyira nem kötötték le a figyelmemet. Két szálon futott az esemény, az előző rész végén történtek utóhatásait láthattuk. Percy és Annabeth az alvilágban került, de szerencsére túlélték a zuhanást. (Nem mintha másra számítottam volna egyébként.) Összeszedve minden megmaradt erejüket meg kell találniuk a kiutat onnan. A csapat másik fele tovább hajózik a céljuk felé, hogy megakadályozzák a jóslat megvalósulását, de persze az útjuk további meglepetéseket és nehézségeket tartogat.

Balról: Leo, Piper, Jászon, Annabeth, Percy, Hazel és Frank

A negyedik rész ugyanazt hozta, mint a korábbiak és sajnos ezt negatív értelemben mondom. Bíztam benne, hogy a történet végéhez közeledvén kissé felpörögnek az események, vagy hogy kapunk több izgalmat, de ismét csak azt a pontosan adagolt Riordan sztorit kaptuk, mint mindig. Némi csavar, némi szörny, némi titok, sok-sok humor és minden, ami eddig volt. Persze ez nem akkora gond, ha jobban belegondolunk, mert ugyanazt hozza ez a rész is, mint a korábbiak, de azért valami újdonságnak, valami a korábbiaktól eltérő izgalomnak nagyon örültem volna.

Korábban szintén megjegyeztem már, hogy az a legnagyobb problémám Az Olimposz hőseivel, hogy az új karakterek nem nagyon tudták belopni magukat a szívembe. És nem csak azért, mert Percy és Annabeth még mindig visznek mindent, hanem azért, mert az újak egysíkú, unalmas és mondjuk ki lapos karakterek. Nem azt mondom, hogy nincs egy-két jó pillanatuk, de ha a korábbi karakterekhez viszonyítjuk őket, akkor csúnyán alulmaradnak velük szemben. Magukban egyikük se állja meg a helyét, inkább csak másokkal együtt, egy másik karakterrel való kapcsolódásuk révén tartogatnak némi izgalmat.

Jászon Percy ellentétpárosa, Percy egy "jobbik" verziója a római táborból, és csakis emiatt a kapcsolódásuk miatt lehet érdekes. Hazel Nico féltestvére és vele kapcsolatban engem például csakis az érdekelt, hogy Nico-val hogy szoktak össze és hogy Nico hogy fogadta el őt új nővérének a korábbi annyira szeretett Bianca után. Piper egy totálisan semmilyen karakter és egyetlen szerepe, hogy Jászon barátnője legyen. Frank és Leo pedig Hazelen marakodnak, aminek szerencsére végre vége, mert ennyi éppen elég volt ebből a szerelmi háromszögből. Mivel egy gyerekkönyvben nem kaphatunk olyan igazi izgalmas és összetett történetet, így csakis a karakterek és a humor győzhet meg arról, hogy nekem tovább kell olvasnom. A humor megvan, ezzel sosem volt gond Riordan könyveiben, de sajnos az új főszereplők nem lettek olyan összetett és/vagy érdekes karakterek, mint akik a korábbi könyveiben szerepeltek.

Jászon és Nico

Sosem titkoltam, hogy nekem Percy és Annabeth mellett Nico a harmadik kedvencem, és végre elértünk oda, hogy nem csak egy-két helyen bukkan fel a srác, hanem itt már nagyobb szerepet kapott a sztori alakulásában. Nico most Jászonék csapatával tart, hogy együtt folytassák útjukat és hogy segítsenek kijutni Percy-éknek az alvilágból. Ha eddig csak simán szerettem Nico-t, akkor ezek után abszolút kedvenc lett. Bírtam, ahogy lassan mindenki elfogadta és a csapat részese lett, bírtam, ahogy a többiek viszonyultak hozzá, és ami kiderült róla, azzal csak még szerethetőbb karakterré vált. Kíváncsi vagyok ezzel mihez kezdenek a folytatásban.

Szerencsére ez a könyvsorozat negyedik része és a következő már a zárás lesz. Kissé túlnyújtottnak érzem ezt a történetet és sokszor úgy tűnt számomra, hogy felesleges mellékszálak felé kalandoztunk el, mintha kötelező lett volna az öt könyvet megírni. Nyugodtan elég lett volna három könyv, és kevesebb főszereplő, és akkor egy lényegretörőbb sztorit és talán jobban kidolgozott karaktereket kaptunk volna. A negyedik rész hozta azt, amit az első három és ezek után mindenképp be fogom fejezni, nem fogom kihagyni az utolsó könyvet még akkor sem, ha most épp nem érzek nagy késztetést a folytatásra. Valamikor biztos kézbe veszem az utolsó részt, de hogy mikor, azt majd meglátjuk.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rick-riordan-hadesz-haza

Értékelés: 5/3

Into the Badlands (A Pusztaságban) 3. évad összegzés

Az volt az előnye annak, hogy csak tavaly ősszel jutottam el odáig, hogy felfedezzem magamnak a sorozatot, hogy nem kellett hétről-hétre várni a részeket. Egyben meg tudtam nézni az első két évadot, ami egy kerek egész történet, ezért is írtam róla akkoriban egyben. Nekem nagyon bejött ez a sorozat, áradoztam róla eleget, így nem volt kétséges, hogy nézni fogom a folytatást. Akkor már elérhető volt a harmadik évad első fele, így megnéztem, de úgy döntöttem, hogy csak arról írok róla, ha megnéztem a második felét is. Ez nemrég következett be.

A harmadik évad 16 részes berendelést kapott, amit két részletben vetítettek számunkra és a második felére csaknem egy évet kellett várni. Ez az évad tovább vezeti a történetet, de kapunk egy teljesen új ellenséget, egy teljesen új fő konfliktust, ami nem volt gond, mert legalább megújult valamennyire a sorozat. Kellett a vérfrissítés és erre nem lehet panaszom, hisz olyan irányba haladtunk tovább, ami engem nagyon érdekelt. Felirattal és szinkronnal is elérhető, mindenki válassza ki, melyiket szereti jobban. Én természetesen maradtam a feliratos verziónál.

Míg az első két évadban a Pusztaság belharcai és Quinn jelentette a fő veszélyt, addig itt továbblépünk. Bajie hívása nyomán felbukkan a Pusztaságban a rejtélyes Zarándok és társai, akik a régi Azra követői és akik egy új Azrát szeretnének felépíteni. Ehhez agresszív módon követőket toboroznak, amivel igen hamar ellenségeket szereznek maguknak a megmaradt bárók személyében. Közben Sunny a rá hagyott Henry-vel egyedül próbál boldogulni a világban, de nem sokáig tud nyugton lenni és hamarosan az események közepében találja ismét magát. M.K. az Özvegy fogságában sínylődik, aki segítene neki visszaszerezni a képességeit, hátha így ő is visszaszerezheti a sajátját. Minerva pedig tovább harcol a megmaradt bárók ellen, hogy megszilárdítsa hatalmát.

A harmadik évad több szálon fut, amik aztán összeérnek. Az új fenyegetés érdekesnek tűnhet az elején, de mivel idén már a második ilyen "szekta témás" sorozatot nézem (khm... Riverdale), így a Zarándok és a folyamatosan ismétlődő monológjai a végére az egészen az agyamra mentek. Ráadásul látni lehetett az elejétől, hogy nem olyan önzetlen és jóságos, mint amilyennek mutatni akarja magát. A végére csak egy hataloméhes, megalomániás egysíkú "gonosszá" válik, akiért nem kár és akit egyáltalán nem sajnáltam, mikor Sunny legyőzte. Annak viszont örültem, hogy a Zarándok megjelenése és általa elindított események sorozata révén többet megtudhattunk Azráról, a sötét erővel megáldott emberekről, magáról a sötét erőről és annak eredetéről és persze Sunny múltjáról.

Sok korábbi titokra fény derült, de nem mindenre, így hagyott még nyitott kérdéseket. Én például továbbra sem értem, mi ez a sötét erő tulajdonképpen. Hogy lehetett kísérletekkel ilyet létrehozni? Talán nem kellene mindezt firtatnom, mert csak ennyi magyarázatot kaptunk, de számomra akkor is hihetetlen, hogy tudományos módon hozták létre a sötét képességet. Jó, nem a technikai háttér a lényeg, de én jobban örültem volna valami természetfeletti magyarázatnak, mert azt mégis csak könnyebb lett volna elhinni.

Sunny magára maradt a gyermekével, Henry-vel és próbál apaként boldogulni az életben. Kezdetben magányosan tengetik napjaikat, de mikor a kisfiún megjelennek a sötét erő jelei és beteg lesz, akkor kénytelen segítséget keresni, így újra az események sűrűjébe kerül. Hogy megmentse a fiát a Zarándokot olyan erőhöz segíti, amivel aztán amaz gyakorlatilag legyőzhetetlenné válik. Így Sunny-ra vár a feladat, hogy helyrehozza hibáját és megállítsa a férfit és annak egyre népesebb követő táborát. Szegény Sunny próbált volna nyugodt és békés életet élni, de ez most sem adatott meg számára, így egyre nagyobb galibába sodorja magát és csak sodródik az eseményekkel.

Aztán ott van M.K. aki elvesztette a képességeit és akit az Özvegy tartott fogva, hátha tud rajta segíteni. A fiú igen hamar visszakapja az erejét, de ennek hatására olyan dolgok jutnak az eszébe, amiket korábban mélyen magába temetett. Kiderül, hogy Sunny volt az, aki megölte M.K. anyját, mire ő minden korábbi közös kalandjukat elfelejtve haragtól vezérelve csakis azért kezd élni, hogy bosszút állhasson Sunny-n. Ennek hatására M.K és Sunny élesen szembekerülnek egymással, és M.K. egy olyan úton indul el, aminek nem lehetett más a vége, mint ami lett.
M.K. története egy szomorú és kiábrándult bukás története, ami csakis tragikus módon végződhetett. Az első két évadban nagyon szerettem a Sunny és M.K. közötti apa-fia vagy mondjuk inkább testvéri kapcsolatot, és fura volt látni, hogy itt pedig M.K. ennyire élesen Sunny ellen fordult. Nem mintha nem lett volna meg rá az oka, de fura volt ellenségként látni őket a korábbi közös kalandjaik után, mikor annyiszor megmentették egymás életét.

Az Özvegyet, vagyis Minervát még mindig nagyon szeretem, ő és Sunny a két kedvenc karakterem és jó volt látni, ahogy mindketten fejlődtek az évadok során. Talán Minerva ment át a legnagyobb karakterfejlődésen a sorozatban, hiszen pozitív hősként indult nemes célokkal, hogy aztán megrészegülve a hatalomtól eltévelyedjen némileg az úton. Azzá a zsarnokká vált, aki ellen küzdött, de aztán lassan észhez tért és belátta, hogy változtatnia kell. Lassan elérte a célját és megszabadult az ellenségeitől, hogy végül a Zarándok elleni harc egy kulcsfigurájává váljon.

Nem is kellene már Minervát az Özvegynek nevezni, régen túllépett ezen a "szerepen". Bebizonyította, hogy lehet olyan erős vezető, mint bármelyik másik báró. És már nem is özvegy, hisz ebben az évadban rátalált a szerelem. Írtak neki egy szerelmi szálat, amit elsőnek nem tudtam hova tenni, mert Minerva sosem tűnt egy érzelgős típusnak. Korábban remekül megvolt bármilyen férfi nélkül. De Gaius éppen egy olyan férfi, amilyet el lehetett képzelni Minerva mellett és aztán igen remekül működtek együtt. Persze lehetett volna több romantikázás vagy egy kicsivel nagyobb szenvedély, de belegondolva az nem nagyon illett volna a sorozat stílusába. Korábban Sunny és Veil se romantikáztak annyit, és talán így is volt ez jól.

A harmadik évad legnagyobb gyengeségei Nathaniel és Lydia voltak. Két teljesen felesleges karakter, akik nélkül nyugodtan meglettünk volna és akik abszolút nem hiányoztak volna senkinek. Lydia nagyon nem illet ide, neki is meg kellett volna halnia a Ryder és Quinn után. Ő hozzájuk tartozott, az első két évad történetéhez, itt csak egy felesleges karakternek tűnt. Nathaniel ugyanez, és mikor ezek ketten összekavartak, akkor pedig csak fogtam a fejem. Bajie a harmadik, akit még mindig nem sikerült megkedvelnem. Persze, ő a vicces csávó, és néha tényleg ütöttek a poénkodásai, de általában inkább csak idegesített a túlzott lazaságával. Sunny komolyságát Bajie egészíti ki a humorával, és mikor együtt kalandoztak, akkor tudtam csak őt elviselni. Emellett ironikus volt nézni, mikor Bajie mindig "lebolházta" Minervát, és hogy mennyire más kapcsolat volt köztük, mint Minervának bárki mással.

Tilda sem maradt el, ő is kapott egy kis konfliktust az anyjával, Minervával, de aztán nem sokáig maradtak ellenségek és ismét együtt küzdöttek a Zarándok ellen. Kicsit sajnálom, hogy a Tilda és M.K. kapcsolatból nem lett semmi, de talán hogy csak barátok maradtak, jobban járt mindenki, mert egy eltúlzott tini lamour-ra nem lettem volna kíváncsi. A főszereplőinken és az új ellenségen, a Zarándokon túl érkezett több új karakter is. Kedveltem Castort és Nixet, egyikük se érdemelte meg a sorsát, mindkettőt nagyon sajnáltam. Aztán előkerült Sunny elveszett nővére, aki nem tett még rám olyan mély benyomást, és ha készült volna folytatás, akkor talán jobban fel tudták volna építeni a karakterét.

A harmadik évadban kaptunk egy teljesen új történetszálat, új ellenséggel és fenyegetéssel, több új karakterrel kiegészítve. Tetszett az irányváltás és egészen remekül működött mindez, miközben a sorozat megőrizte azt a fura egyediségét, ami korábban jellemezte. A harcok még mindig látványosak és jól koreografáltak, folyik a vér és minden egyéb, nem lehet unatkozni egy cseppet sem. Mindig jön egy újabb fordulat, folyamatosan pörög a történet, elsőnek több szálon futva, hogy azok aztán egybeérjenek. Sunny és Minerva még mindig kedvencek, M.K. bukását fájó volt végignézni, de nem lehetett nagyon más vége. Nem kaptunk lezárást, ami nagy kár, mert közben kaszálták a sorozatot. Sajnálom, mert egy igazi lezárást igazán megérdemelt volna.

Értékelés: 10/8

Előzetes: