James Dashner: Halálos hajsza (Halandósági elv 1.)

Fülszöveg:

Az ​Útvesztő szerzőjének új sorozata.
Michael szinte minden idejét a VirtNetben tölti, élete kalandok és izgalmas hackertámadások sorozata. Egyre magasabb szintekre jut a számítógépes játékvilágban, a szabályokkal mit sem törődik – miért is törődne, hiszen mind totál értelmetlennek tűnik. Ám egyes szabályoknak nagyon is jó oka van: bizonyos műszaki fejlesztések illetéktelen kezekben rendkívül veszélyesek lehetnek. És a veszély valóra is válik.
Michael egy napon sokkoló esemény szemtanúja lesz, melynek élményétől nem tud szabadulni. Egyedül van, a szülei elutaztak, a barátai pedig csak a virtuális térben elérhetők. Ekkor a történet még meglepőbb fordulatot vesz: egy szervezet rákényszeríti Michaelt, hogy barátaival együtt kutassa fel Kaine-t, azt a titokzatos hackert, aki nemcsak az egyre szaporodó halálesetekért felelős, hanem a VirtNet fölött is át akarja venni az uralmat. Senki sem tudja, hogy a virtuális világ melyik zugában rejtőzik, és mire képes. Michael, Bryson és Sarah elindul az Ösvényen, amely talán elvezet Kaine-hez. Szörnyű és brutális próbák, lávafolyamok, kozmikus földrengések és öldöklő háborúk között vezet az útjuk. Ezer halál vár rájuk, de csak a virtuális álomban – vagy talán mégsem csupán ott? Ahogy a játék és a valóság határai egyre inkább elmosódnak, úgy lesz a virtuális álomból igazi rémálom…

Dashner másik, Az Útvesztő könyvsorozata hatalmas kedvencem máig, főleg az első rész, amit akárhányszor képes vagyok újraolvasni. Mindig sort akartam keríteni a következő trilógiájára, de azért annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, hogy ne várjam meg a magyar megjelenést. Sokáig úgy tűnt, hogy nem érkezik magyarul, de mire észbe kaptam azt vettem észre, hogy már két rész is megjelent, így nem húztam tovább az időt. Most jutottam odáig, hogy az első részt, a Halálos hajszát a kezembe vegyem.

Megszoktam egy stílust és hangulatot Dashnertől és mivel épp ezek miatt szerettem annyira a korábbi könyveit, ugyanezt vártam most is. Szinte semmit nem tudtam a történetről, csak annyit, amennyi a fülszövegből kiderült, így azért részben sejtettem mire számíthatok majd. Félig meddig azt kaptam, mint amit vártam, és összességében nem volt rossz, de valahogy mégis elmaradt az a mindent elsöprő imádat, mint ami anno Az Útvesztő könyv befejezése után tört rám.

A legnagyobb problémám vele, hogy engem kísértetiesen emlékeztet a Ready Player One alapjaira. Hőseink ugyanúgy egy virtuális világba kerülnek, ahol meg kell keresniük valakit/valamit és közben több próbát és nehézséget kell kiállniuk. Ugyanúgy egy virtuális világba kerülnek, ahol furábbnál furább és veszélyesebbnél veszélyesebb dolgokkal kerülnek szembe. Csak épp annyi a különbség, hogy a hatóságok itt nem akadályozzák, hanem segítik őket, persze a saját önző céljaik érdekében.

Jó, tudom, nem nagyon lehet már újat mutatni és sok könyvben ismétlődnek ugyanazok a történetszálak, alapok és karakterek, de ha nem olvastam volna már korábban a Ready Player One-t, (amit mellesleg nagyon szerettem), akkor talán a Halálos hajsza  sokkal nagyobbat ütött volna. Persze nem kell sajnálni Dashnert, mert amiben erős, abban odatette magát. Ismét egy fiú főszereplőt kapunk narrátornak és az ő szemén keresztül izgulhatjuk végig a kalandokat. Dashner stílusa megmaradt, szinte sosem lankad a sztori és egy nyugodt percünk sincs sem nekünk, nem Micheal-éknak. Így nem lehet unatkozni rajta, hanem iszonyatosan olvastatja magát a könyv.

Karakterek terén sajna nincsenek jó híreim, mert mindenki elég egysíkúra sikeredett, és azt szintén nehezen emésztettem meg, hogy kb. semmit se tudunk meg róluk. Oké, értem, hogy a Virtnetben vannak és csak egymás ottani profilját ismerik, de azért jó lett volna megtudni a valós személyükről is néhány infó morzsát. Gondolom ez a folytatásban nem marad el, vagyis nagyon bízom benne. Bryson és Sarah tehát nem hoztak (még) semmi emlékezeteset, róluk nem nagyon van mit mondani.

Alapjáraton Micheal se lenne egy nagy karakter, őt inkább a könyv végén lévő iszonyatosan remek csavar teszi érdekessé. Lehet más sejtette előre, de nekem irtó nagy meglepetés volt, mikor kiderült, hogy Micheal szintén egy tangens, vagyis csak egy tudattal rendelkező program. Kaine pedig szánt szándékkal használta fel őt a terveihez.  Nagyon érdekel mi lesz eztán, és hogy viszi tovább Dashner ezt a szálat, mert olyan sok mindent ki lehetne ebből hozni. Na meg a fő konfliktus, hogy a mesterséges intelligenciák öntudatra keltek és szabaddá akarnak válni, szintén érdekes és morális kérdésekkel teli folytatást ígér. Nagyon remélem, hogy így lesz, nem akarok csalódni.

Részben azt kaptam, amit vártam, mert az író stílusa megmaradt és ugyanolyan végig mozgalmas és izgalmas történetet olvashattam végig. Az alap sztorit már láthattuk máshol, így ezen a téren nem kaptunk újdonságot és sajnos a karakterek sem kerültek igazán közel a szívemhez. Ám a könyv végén lévő csavar engem annyira meglepett, hogy csakis amiatt nagyon érdekelni kezdett a folytatás. Szeretnék majd mihamarabb sort keríteni rá és bízom benne, hogy nem rontja el Dashner a folytatást úgy, mint Az Útvesztő esetében tette. Mert lássuk be ott is a második és a harmadik rész jóval gyengébbre sikeredett.

UI: A magyar borító nem tetszik, sem a magyar cím. Mindkettő jellegtelen és unalmas. Valami sokkal egyedibbet és figyelemfelkeltőbbet kellett volna választani.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/james-dashner-halalos-hajsza

Értékelés: 5/4

Skins 5.-6. évad összegzés

 

Csak elértem (újra) a végére a Skinsnek, így jövök egy utolsó, de nem kevésbé őszinte kritikával az utolsó két évadról, vagyis a harmadik generáció történetéről. Bevallom mikor elsőnek láttam az ötödik és hatodik évadot, akkor nem tudtam hova tenni az egészet, mert annyira más lett mint a korábbiak. Mintha egy teljesen más sorozatot néznék, nem pedig a megszokott Skinst. Talán ez lehet az oka annak, hogy sokan nem szeretik a harmadik generációt, pedig ha jobban a dolgok mélyére nézünk, akkor nem lett ez olyan rossz. Csak más.

A legnagyobb eltérés talán az, főleg az ötödik évadban a kezdetekkor, hogy szinte alig buliznak, isznak, drogoznak és szexelnek hőseink, ami valóban fura lehet a Skins sorozaton belül. Az se segít abban, hogy hamar megkedveljük új karaktereinket, hogy elég klisésen és kissé amerikanizált stílusban indul a sztorijuk. Rögtön kaptunk egy elég sablonos kezdést, hisz a csendes, fura új lány megérkezik az iskolába, ahol persze a menő szőke csaj és két barátnője rögtön kipécézi magának, hogy nem húzva az időt elég hamar megszégyenítsék mindenki előtt.

A menő szőke csaj persze az iskola menő focistájával jár, mert ki mással lehetne együtt, a két barátnője pedig pincsikutya módjára bólogat minden egyes ostobaságára. Persze nem hagyhatjuk ki a két lúzer srácot sem, akik szeretnének a menők közé tartozni, mert ugyebár ők is kellenek egy tipikus amerikai sorozatba és igen... sejthetitek, hogy adott a konfliktus. Szóval lássuk be, ez elég harmatgyenge kezdésnek és olyan amerikai kliséket vet be, amitől a leggyakorlottabb sorozatnézők is csak fogják a fejüket.

A kezdést tehát nem találták el és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor az egész ötödik évad olyan "meh" volt számomra. Szinte minden történetszál kiszámíthatóan alakult, semmi se okozott meglepetést. A csendes és fura lány fokozatosan kiállt magáért, a szőke menő csaj barátnői szintén kiálltak magukért, a szőke csajról kiderült, hogy nem olyan szemét liba, mint amilyennek mutatni akarja magát, és a lúzer srácok végül a menőkhöz csapódtak. Tiszta amerikai klisé, klisék klisék hátán, és épp lehetett az az ok, amiért annyian nem kedvelték meg a harmadik generációt. Sajnos a karakterek sem olyan érdekesek vagy ígéretesek az elején, amitől bárki izgalommal telve várná a folytatást, és nem kapunk semmi olyan újdonságot vagy egyediséget, amit korábban ne láttunk volna már, csak épp akkor sokkal jobban kidolgozva.

Aztán az írók rájöttek, hogy ez így nem mehet tovább és a hatodik évadra belehúztak és szerencsére sikerült felpörgetniük a sztorit. Így visszatért némileg a Skins hangulat és stílus, de sajnos még így sem lett az igazi. Hőseink élete akkor vesz nagy fordulatot, mikor az egyikük meghal egy balesetben, így gyakorlatilag az egész hatodik évad arról szól, hogy a többiek hogyan dolgozzák fel mindezt és lépnek túl a barátjuk halálán. Gonoszat fogok mondani, de nem bántam Grace halálát, ő hiányzott a legkevésbé, hisz nem volt egy nagy karakter. A halálával viszont a többiek számára kiváló lehetőség nyílt arra, hogy fejlődjenek és lássuk miként birkóznak meg a lány halálával. Ha nagyon kötekedni szeretnék, akkor némelyikük reakcióját tudnám kritizálni, mert néhányan elég furán és számomra irreális módon dolgozták fel a traumát.

Hogy a szerelmi szálakról szintén ejtsek néhány szót, ebben sem volt semmi meglepetés. Ahogy azt megszokhattuk, kavart itt mindenki mindenkivel, de sokszor itt se értettem, hogy egyes párosok mégis hogy és miért jöttek össze, mikor korábban ha két szót beszéltek, akkor sokat mondok. Úgy igazán kedvenc párosom nem lett a főszereplők közül, a legjobban talán a Franky és Luke párost szerettem, de mivel Luke csak két részben szerepelt, így ezt nem tekintem fő történetszálnak. Pedig én nagyon bírtam Luke-t és a közte és Franky közti fura és bonyolultan veszélyes kapcsolatot. Ha Luke többet szerepelt volna, akkor biztos jobban felpörgeti hőseink életét.

Két kedvencet szeretnénk kiemelni, akiket a végére egészen sikerült megkedvelnem épp azért, mert szépen és fokozatosan árnyalták a karakterüket és a szemünk előtt változtak meg gyökeresen ahhoz képest, mint aminek megismerhettük őket.  A kettejük közötti kontraszt csak hab a tortán, hisz míg Mini negatív karakterként kezdi, megismerve őt rájövünk, hogy nem egy szemét liba, hanem igenis vannak érzései. Franky vele szemben visszahúzódó, csendes lányként kezdi és azért a hatodik évadban eléggé "kinyílik a csipája" és még Mini-n is túltesz a mindenkori szemét p*csa stílusával. Amivel hála az égnek aztán a végére leáll, de addig kb. mindenkin átgázol egyszer-kétszer. Az elején egyiküket se szerettem, de a remek karakterfejlődésüknek hála a végére a kedvenceimmé váltak.

Sajnos a rangsorban a harmadik generáció maradt a végére, ezzel nem tudok vitatkozni, így talán jobb is, hogy az utolsó 7. évad után (ami három korábbi karakter, Cassie, Effy és Cook egy-egy immár felnőtt történetét meséli el) véget érte a sorozat. Mert lássuk be kifulladt és nem tudott volna már semmi újat mutatni. A hetedik évadot talán egyszer még megnézem, de eddig nem tudtam magam rávenni.

Értékelés: 10/6

Előzetes:

Skins 3.-4. évad összegzés

Szépen haladok a sorozattal, és nemrég értem a negyedik évad végére. Így újra összeszedtem a gondolataimat, hogy írjak néhányt gondolatot a 3. és 4. évadról, vagyis a második generáció történetéről. Ismét két évadon keresztül követhettük nyomon egy másik generációnyi fiatal mindennapjait. Az évadok 8-10 részesek, a stílus, a felépítés, a téma maradt, csak új szereplőket kaptunk. Ennyi, ami változott. A részek egy-egy adott karakterre fókuszálnak, ez se változott.

Ha pontosabb akarok lenni, akkor van egy karakter, aki már az első két évadban is feltűnt, ő lenne Effy, Tony ugyanolyan problémás és ha lehet még érdekesebb húga, mint a fiú volt anno. Na meg persze maradt Pandora, Effy új barátnője, aki igazából a második évadban mutatkozott be. Effy átveszi a főszerepet a bátyjától és egy ugyanolyan összetett és sokszínű baráti társaságot épít maga köré, mint az előző társaság volt.

Persze mivel az első két évadban szinte minden komolyabb témát ellőttek, így nem sok újdonságot kapunk, hanem szinte ugyanazokat követhetjük végig, csak épp újabb karakter életén keresztül. Effy-ék se mások, ugyanúgy tojnak az iskolára és a tanulásra, buliznak, isznak, szívnak és drogoznak, ki mit. Kavarnak egymással, szinte mindenki mindenkivel, de legalább nem unatkoznak, és ez a lényeg. Épp ahogy Tony megjegyezte anno.

Kapunk tehát drámát elég sokat, a szerelmi háromszöget se kell hiányolnunk (de "jó"), csak most Effy-ért teper kb. mindenki a sorozatban. Effy pedig jól összekuszálja a dolgokat és a "játékaival" és kavarásaival barátságokat tesz tönkre és a két évad alatt gyakorlatilag mindenkin átgázol valamilyen módon. Effy egy fura lány, ez nem kétség, és akármennyire magának valónak, szabad szelleműek és ridegnek tűnik, valójában nagyon is érzékeny és gyenge ember, mint az kiderül a végére. Tud ő szeretni, ha akar, csak azért nem engedi magához közel az embereket, mert fél a csalódástól és attól, hogy cserben hagyják. Persze mindez nem mentség az ostobaságaira és a szemétkedéseire, de legalább a végére értelmet nyer miért tette azt a sok hülyeséget.

Freddie és Cook a két gyerekkori jó barát, akik Effy-ért "küzdenek", és igazán rossz volt látni, ahogy egy lány miatt fokozatosan megy tönkre a barátságuk és ahogy elég agresszív módon fordultak egymás ellen. Pedig mikor barátokként funkcionáltak annyira imádtam őket együtt, Freddie és Cook, kiegészítve JJ-vel méltón reprezentálták milyen egy igazi és mély barátság. Különböző karakterek ők ketten, és épp ezért egészítették ki egymást olyan jól. Freddie jó hatással volt Cookra (már amikor sikerült neki), Cook pedig mindig valahogy felpezsdítette Freddie életét. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor én nagyon bírtam Effy-t mindkettejükkel, de Freddie csak jobban illett hozzá, mert Freddie ugyanolyan jó hatással volt Effy-re, mint Cookra. Cook és Effy úgysem tudtak volna rendes párt alkotni hosszú távon, mert ahhoz túlságosan egyformák és a végén csak tönkretették volna egymást.

A hármas szerelmi vívódásán túl a másik kedvenc történetszálam az ikreké volt, ami legalább újdonságnak számított valamennyire. Emily és Katie története révén némi betekintést nyerhettünk az ikrek lelkivilágába. Katie a domináns és a főnök, aki mindig hozza a döntéseket, Emily pedig elfogadván azt a testvére árnyékában él. Legalábbis az elején, és aztán fokozatosan kibújik a csigaházából és megmutatja a valós önmagát, hogy ki ő valójában és ki szeretne lenni.

Tetszett a kontraszt Emily és Katie között, és nekem már maga az ikerszál is elég lett volna, de mindezt megfejelték a másság problémáival. Emily-nek nem csak önmagára kell rátalálnia és kilépnie a nővére árnyékából, hanem  azzal is meg kell küzdenie, hogy valójában a lányokhoz vonzódik. Emily és Naomi igazán nagy utat tettek meg, a harmadik évadban nagyon szerettem őket, ahogyan összejöttek, aztán a negyedik évados balhét már nem tudtam hova tenni. Őszintén szólva Naomi tettére nem találok semmi értelmes magyarázatot, annyira karakteridegen volt az egész, ami történt, hogy a negyedik évadban ez a történetszál idegesített a legjobban. De ha ezt nem veszem figyelembe, imádtam őket együtt, kettejük közül inkább Emily-t, aki talán ki is mondhatom, hogy a kedvenc karakterem a második generációból.

Sajnos rajtuk kívül a többiek annyira haloványra sikeredtek, hogy nem nagyon tudnék róluk semmit se mondani, mert vagy untattak, vagy idegesítettek. Ez a két verzió lehetséges, és biztos van aki szerette Pandora-t, JJ-t vagy épp Thomast, de bennem egyik se hagyott maradandó nyomokat. Sokszor feleslegesnek éreztem őket, és az ő történetszáluk amúgy se lett olyan érdekes vagy összetett, mint a többieké. Inkább csak mellékszereplőként funkcionáltak, semmi többnek.

Hogy tetszett-e a 3.-4. évad? Többségében igen, kivéve a húzórészeket vagy a mellékszereplők történetszálait, de hát egy sorozatban az ilyet mindig el kell viselni. Komoly témák terén nem sok újdonságot kaptunk, többnyire ugyanazokkal kellett megbirkóznia új karaktereinknek, de azért lehetett élvezni a második generáció történetét is. Az első generációt nem múlja felül, ez tény, de azért ők is abszolút szerethetőek.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Skins 1.-2. évad összegzés

A történet:

A történet középpontjában egy csapat 17 éves kamasz áll, akik hétről hétre keverednek vicces, szívbemarkoló és olykor megdöbbentő helyzetekbe. Mindegyikük derűs és optimista gyerek, akik ismerkednek a felnőtt élettel és annak árnyoldalaival, alkohollal, szerelemmel, droggal, mindeközben feszegetik a határaikat és úgy irányítják a szüleiket, ahogyan azt csak a kamaszok tudják. Tony, a város legnépszerűbb és legsármosabb fiúja, született vezéregyéniség. Szeret jót nevetni, főként mások kárán. Gyönyörű barátnője Michelle, legjobb barátja az önbizalomhiányos szűz fiú, Sid és a kissé flúgos, de aranyszívű anorexiás lány, Cassie. De ott van még Chris, aki bármikor benne van egy jó kis balhéban, Jal, a szépreményű tehetséges klarinétos, Maxxie, aki minden fiút akar, és mindet meg is kapja. Anwar, aki vallásos családból származik, szülei tiltják a drogtól, alkoholtól, ő persze mindent kipróbál, Tony nővére Effy, aki sok dolgot tud, de a titkokat megtartja magának, a gazdag Abigail, aki folyamatos terápia és a nyugtatók világában él. (Forrás: port.hu)

Régi nagy kedvencem a brit Skins, amit időnként, ha épp olyan kedvemben vagyok, vagy nagyon nem találok mást, amit nézhetnék, akkor újra és újra előveszem és megnézem az elejétől a végéig. Nem tudom már hányszor láttam, de nem lehet megunni, mert olyan remekül felépített és érdekes karakterekkel és kérdésekkel teli sorozatról van szó, amit máshol nem nagyon lehet megtalálni. Sajátos hangulata és felépítése, na meg a részeket végigkísérő remek zenék már csak hab a tortán. Egy talán túlságosan is őszinte sorozat, ami a brit fiatalok laza és szinte erkölcsöktől mentes életét mutatja be.

Sose voltam brit tinédzser (milyen hihetetlen, igaz?) és nem találkoztam még eggyel sem, de állítólag valóban hasonló bulizós, lógós és laza életet élnek, mint ahogyan azt a sorozat ábrázolja. Van itt minden kérem szépen, több különféle karakter életét és problémáit követhetjük nyomon, mert egyiküknek sem könnyű az élet, mindenki meg kell küzdenie a saját gondjaival és élete nehézségeivel. Színes karakterekből áll a baráti társaság, így mindenki megtalálhatja a kedvenc karakterét. A sorozat felépítése rendhagyó, mert minden egyes rész és adott karakterre fókuszál, miközben a fő történet fokozatosan halad előre. Összesen 7 évad készült, melyben három generációt követhetünk nyomon, egy évad általában 9-10 részes.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre, elsőnek nézzük meg kikről szól az első és a második évad, vagyis mit alkotott nekünk az első generáció. Generációnként fogom szétbontani a sorozatot, mind a háromról írni fogok külön kritikát, ahogy épp haladok a sorozat újranézésével. Már a bevezetőben utaltam rá, de nem hangsúlyozhatom eléggé, hogy a Skins legnagyobb erőssége maguk a remekül kitalált és összerakott karakterek, meg a kapcsolataik alakulása. Ha ez nem lenne elég, és a sok buli, pia, drog és meztelenkedés mögé nézünk, akkor igenis megláthatjuk, hogy a Skins ennél sokkal több, mert komolyabb témákat érint és boncolgat a karakterek életén keresztül.

Olyan komoly témák kerülnek szóba, mint a függőség, a mentális vagy épp halálos betegségek, az anorexia, a megcsalás, a homoszexualitás, az (iszlám) vallás és ehhez kapcsolódó dolgok, a továbbtanulás fontossága, a halál és annak feldolgozása, a tinédzser terhesség és az abortusz kérdése, vagy épp a felnőtté válás, a felnőtt életbe való kilépés nehézségei. És persze a középpontban ott van a szerelem és a barátság fontosságának boncolgatása. Van itt tehát minden, van, amit jól és hihetően mutat be a sorozat, van, amit jobban, van, amit kevésbé érint, de a lényeg, hogy elgondolkodtat ezeken a fontos kérdéseken.

Annyira színes karaktereket sikerült megalkotni és összehozni, hogy nem lehetnének ennél különbözőbbek, és ennek ellenére mégis barátok ők. Persze nem mindig boldog és felhőtlen az élet, sokszor összekapnak, veszekednek vagy épp gyűlölik egymást, de az igaz barátok mindig visszatalálnak egymáshoz. Az első két évadban rengeteg minden történik, mindenkinek történnek drámák az életében, amit fel kell dolgoznia, ha úgy vesszük egyiküknek se könnyű, ennek ellenére sajnos nem nőtt mindenki a szívemhez és voltak olyan "kavarások", amiktől a falra tudtam volna mászni.

Igazából három kedvenc karaktert tudnék kiemelni az első generációból, az ő történetüket nagyon szerettem, és mindhárman nagy utat tettek meg az elejétől a végéig. Elsőnek itt van Tony, akit akár az abszolút főszereplőnek is mondhatnánk. Az iskola legnépszerűbb sráca, aki helyes, okos, népszerű és ezt rohadtul tudja magáról. Élvezi az életet és szeret játszani másokkal, így gyakran még a saját barátain is keresztülgázol ha éppen unatkozik. Aztán ennek persze következménye lesz és egy súlyos baleset következtében gyakorlatilag újra kell kezdeni az életét. Nagyot fordul vele a világ és rátalál igaz önmagára.

A második évad egyik legidegesítőbb kavarása a Tony, Sid és Michelle szerelmi háromszög, amit máig nem bírok hova tenni, pedig már vagy ezerszer megnéztem a sorozatot. Tony balesete után, Michelle gyakorlatilag lesz*rta a fiút és ahelyett hogy az állítólagos szívszerelmét ápolta és gondozta volna, inkább bánatában bulizni és pasizni kezd, miközben önmagát sajnáltatja. Tony meg csak akkor lesz újra érdekes számára, amikor kezd újra jól lenni. Nem értettem én Michelle szenvedését és az ön sajnáltatást, amit levágott akkoriban, mikor ő volt az, aki irtó rosszul kezelte Tony balesetét. Nem értem az egészet, a legrosszabb történeti szálnak tartom a mai napig az egész Skins sorozatban.

A másik kedvencem ki más lehetne mint az aranyos Cassie, akit nem lehet nem szeretni. A mindig mosolygós, vidám (vagy csak annak tűnő) lány, aki csak szeretetre és figyelemre vágyik, amit sajnos a családjától és senkitől se kap meg, ezért az anorexiát használja fegyverként a világ ellen. Általa az anorexiás emberek lelki világába és gondolkodásmódjába nyerhetünk egy kis betekintést. Az ő története ékes példája annak, hogy az anorexia igenis egy lelki eredetű betegség, és gyakran semmi köze nincs az ételekhez vagy a fogyás iránti vágyhoz. Cassie és Sid voltak számomra a legkedvencebb páros, imádtam a bénázásukat, nagyon aranyosak voltak együtt a Michelle-s közjátékot kivéve.

Harmadik kedvencnek Maxxie-t említeném meg, és nem csak azért mert ő az egyetlen homoszexuális a csapatban, hanem mert irtó szeretnivaló, rendes és tehetséges srác. Neki a vele szembeni előítéletekkel kell megküzdenie, de szerencsére a barátai elfogadják olyannak, amilyen. Bírtam a második évadban a Maxxie "rajongója" történetszálat, és akármennyire vicces volt így kívülről nézni Sketch beteges csodálatát Maxxie iránt, azért a való életben egy ilyen zaklatótól én a legtávolabb menekülnék. Sketch nem komplett, ez teljesen világos, de azért meg lehet érteni, hogy beleesett Maxxie-be, még ha a fiú meleg is. Az már más kérdés, hogy Maxxie nem érdeklődik a lányok iránt, így sajnos Sketch rajongása sosem találhat pozitív fogadtatásra.

Aztán hármójukon kívül itt vannak még a többiek, de sajnos ők nem kerültek közel a szívemhez, sőt volt, akit kifejezetten untam. Két példát tudnék erre mondani. Az egyik Anwar, aki egy idegesítő kis görcs volt az első és a második évadban szintén, és nem értettem, hogy Maxxie minek bocsát meg neki folyton. A másik Chris, aki számomra nem volt több egy idegesítő ripacsnál, és ezt nem tudom szebben megfogalmazni. Viccesnek szánták a karaktert, de valahogy én sosem találtam annak. Jal pedig szimplán unalmas, nem tudok rá jobb jelzőt mondani.

Szintén hatalmas pozitívum, és ezt mindenképp ki kell emelnem, hogy brit sorozat révén rövidek az évadok, így nincs benne olyan sok üresjárat, mint az amerikai sorozatokban. Az sem mellékes, hogy itt tényleg tinédzserek játsszanak tinédzsereket és nem mindegyik álomszép virágszál, hanem olyan igazi brit fejük van. Nem azt mondom, hogy csúnyák, mert nem mindenki az, de legalább róluk tényleg hihető, hogy igazi tinédzserek, fiatalok, furák és hát az akcentus... imádom eredeti nyelven. Komolyan, mindenki csakis magyar felirattal nézze mert úgy az igazi. 

Összességében nekem nagyon tetszett első két évad, és elárulhatom, hogy az első generáció a kedvencem a három közül. Igazából az időbeli sorrend szerint alakul a kedvenceim sorrendje, és látni fogjátok, hogy sajnos az idő múlásával kezdtek kifogyni az eredeti ötletekből és az érdekes karakterekből, így a harmadik generációra elkezdte önmagát ismételni a sorozat, ami aztán sajnos a kaszához vezetett. De erről majd később. Hamarosan érkezem a harmadik-negyedik évaddal, vagyis a második generáció kritikájával.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Rick Riordan: Neptunus fia (Az Olimposz hősei 2.)

Fülszöveg:

Percy ​Jackson mellé új hősök társulnak, és a nagy prófécia mind a hét hőse felbukkan…
Percy teljesen össze van zavarodva. Hosszú álmából felébredve a nevén kívül nem emlékszik semmire. Nagy nehezen mégis sikerül eljutnia egy ismeretlen félvértáborba. A múltjából csak egyetlen arcot tud előbányászni: Annabethét.
Hazelnek halottnak kéne lennie. Az első életét alaposan elrontotta. és a világ veszélybe került egykori ballépése miatt. Most nem kíván mást, mint hogy messzire vágtathasson a gondok elől az álmában látott csődörön.
Frank egy rakás szerencsétlenség. Nagyanyja szerint hősök leszármazottja, de ő ebből semmit sem érez. Ormótlan medvének érzi magát, különösen legkedvesebb barátja, Hazel közelében, akiben teljes mértékig megbízik. Olyannyira, hogy legféltettebb titkát is rábízza.
Mindhármuknak köze van a titokzatos Hetedik Próféciához. A lélegzetelállítóan izgalmas történet a „másik” tábortól egészen az istenek háta mögötti földig, Alaszkáig ível. Útközben új félistenekkel ismerkedhetünk meg, félelmetes szörnyek, különös lények bukkannak fel és segítik, vagy éppenséggel veszélyeztetik a legújabb küldetés kimenetelét.

A Percy Jackson és az Olimposziak sorozatot összességében szerettem, noha voltak hibái és unalmasabb részei, de a humor és a szerethetően fura főszereplő miatt, nem lehetett nem kedvelni a könyveket. Az sem érdekelt, hogy nem én vagyok a célközönség, mert lássuk be mégis csak egy gyerekkönyvről van szó, de a maga nemében igenis szórakoztató és egyértelmű helyet érdemel műfajának legjobbjai között. Mikor megtudtam, hogy egy újabb sorozat készül hozzá folytatáskánt, akkor annak is adnom kellett egy esélyt.

Sajnos Az Olimposz hősei sorozat első része nem nyűgözött le egyáltalán, mint ahogy írtam is róla. Lehet csak az volt a gondom, hogy hirtelen nem tudtam hova tenni az új karaktereket, és hát lássuk be az sem segített a dolgon, hogy kissé vontatottnak és unalmasnak éreztem a történetet. Lassan indultak be az események és nem sikerült magával ragadnia, mint korábban mindig. Épp ezért nehezen vettem rá magam a folytatásra, de bíztam benne, hogy az már sokkal jobb lesz.

Örömmel jelentem, hogy hála az égnek bejöttek a számításaim, mert a Neptunus fia mintha fényévekkel túlszárnyalta volna az elődjét. Sokat segített a történeten, hogy visszakaptuk mindannyiunk szeretett Percy-jét, aki nélkül meg se tudok lenni, mert iszonyat nagy arc ez a fiú, szerintem ezen senki se fog összeveszni velem. Bírtam még mindig a humorát és a bénázásait, nélküle valahogy nem igazi egyetlen Olimposzi történet sem. Annak ellenére, hogy nem emlékszik ki ő és hogy került oda ahol van, csak nem hazudtolja meg önmagát és ismét egy hősi küldetésbe keveredik, miközben fokozatosan visszatérnek az emlékei és vele együtt jövünk rá néhány korábbi titokra.

Kapunk két másik főszereplőt mellé, Franket és Hazelt, vagyis három nézőpontból meséli el az író a történetet (újra). Értem én, hogy mi az oka a több nézőpontnak, hisz 7 félistenről szól az újabb prófécia, vagyis már nem csak Percy az abszolút főszereplőnk. A többieknek szintén teret kell hagyni, hogy az olvasó megismerhesse és megszerethesse őket. Értem a logikát és ezzel nem lenne abszolút semmi gond, ha érdekesebb karaktereket kaptunk volna. Az első rész triója, Jászon, Piper és Leo annyira egysíkúak és unalmasak voltak számomra, hogy szinte semmire nem emlékszek a sztorijukból.

Frank, Percy és Hazel

Frank és Hazel egy fokkal talán jobban összerakott karakternek tűnnek, de annyira ők se lettek komplexek vagy érdekesek, hogy a szívembe zárjam őket. Azért mégsem egy Annabeth vagy Tyson egyik se. Annabeth nekem iszonyatosan hiányzott, kár, hogy ebből a részből kimaradt, de szerencsére Tyson a végén felbukkant egy kicsit, aminek nagyon örültem. Ha választani kellene kettejük közül, akkor Hazelt emelném ki, de őt is csak a Nico-val kapcsolata révén, mert hát Percy után nekem egyértelműen Nico a másik kis kedvencem. Nem értem miért nem kap nagyobb szerepet, remélem azért később jelentősebb karakter válik belőle.

A történet se hozott semmi újdonságot, hőseink ismét egy küldetésre indulnak, aminek tétje kb. megint a világ sorsa. Közben saját problémáikkal szintén meg kell küzdeniük, és ahogy jobban megismerik egymást, úgy lesznek jó barátok. Kaphattunk egy közelebbi képet a Római táborról, ami a Félvér tábor latin változata, és a korábbi hetek próféciája is egyre jobban kezd kikristályosodni. A fő történetben nem sokat haladtunk előre, mert Jászonék a végére értek vissza csak a latin táborba, így izgalmasnak ígérkező függővéggel ért véget ez a rész, ami egy remélhetőleg még jobb folytatást ígér.

Egyértelműen jobbnak éreztem ezt a részt, mint anno az elsőt. Szerencsére visszakaptuk Percy-t, akit még mindig csak szeretni lehet, és aki megint a dolgok sűrűjébe kerül. Két új karakter társul mellé, akik sajnos nem tettek rám mély benyomást, de majd meglátjuk, hogy mi lesz a folytatásban. A függővég izgalmas folytatást ígér, reméljük egyre jobb és jobb lesz ez a sorozat és talán a végére megszeretem annyira, mint az eredetit.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rick-riordan-neptunus-fia

Értékelés: 5/3

Rick Yancey: Az utolsó csillag (Az ötödik hullám 3.)

Fülszöveg:

Az ​ötödik hullám végigtarolta a világot, és elpusztított szinte mindenkit, aki az első négy hullám után még életben maradt. A túlélők maroknyi csapatára már csak a világvége vár. Mindegy, hogy emberek vagy az Azok soraiból származó, hibás programozású lények, továbbfejlesztett szuperhősök. Öt napjuk van, aztán az égen lebegő zöld anyahajóból záporozni kezdenek a bombák, amelyek egyszer s mindenkorra eltakarítják a Föld felszínéről az emberi civilizáció minden nyomát – a fertőzést, aminek Azok az emberiséget tekintik. 
Cassie, Adu, Zombi, Evan, Dumbo és Sam együtt és egyenként is szembesül a dilemmával: vajon mi a fontosabb, menteni az életüket, vagy menteni azt, ami emberré teszi őket? Rejtőzködés vagy harc? Megküzdenek még egy-egy Némítóval, védelmezik a gondjaikra bízott gyerekeket, igyekeznek betartani régi ígéreteiket, és ráébrednek, hogy a szeretet a világvége fenyegetésétől sem sorvad el. Végül Cassie megpróbálkozik a lehetetlennel: egy utolsó küldetésben, akár az élete árán is megkísérli elpusztítani a mélyében bombákat rejtő anyahajót…

Bevallom őszintén igen régen olvastam már az első két könyvet, de nem is ez a fő oka annak, hogy kb. semmire nem emlékszek belőle. Ez sajnos annak a jele, hogy nem hagyott bennem maradandó nyomokat, ami lássuk be nem egy pozitív kezdet. Persze ne úgy értsétek, hogy a nulláról kezdtem neki, mert a karakterek és a fő történetszál rémlett, de az apró kis csavarok és minden egyéb nem igazán maradt meg. Az egyetlen, ami mélyen belém ivódott, hogy mennyire utáltam Cassie és Evan nyáladzását, meg hogy kedveltem Adut és Zombiet. Meg talán annyi, hogy az első rész nem jött be annyira, de ahhoz képest a második már jobban sikerült.

Azt kell mondjam ez is azok közé a könyvsorozatok közé sorolható, amiknek nem tett jót, hogy trilógiává nyújtották az amúgy sem túl bonyolult alap konfliktust. Adott volt egy remek ötlet, amiből annyival de jobb és izgalmasabb történetet lehetett volna kihozni, hogy kár a kihagyott ziccerért. A befejező rész nem nyűgözött le, sajnálom, de ez így van, és ekkor még egészen finoman fogalmaztam. Mondjuk ki nyíltan. Untam. Hatásvadász és nagyon epikus akart lenni, de közben csak ismételte önmagát és nem hozta azt a várva várt katarzist, amit el szeretett volna érni.

Nem kapunk normális magyarázatot a végén a földönkívüliekre, a Némítókra, a technológiai háttérre, a második rész végén belebegtetett "fordulatról" kiderül, hogy nem is úgy van, ahogy eddig hittük. Aztán kapunk egy folyamatosan hisztiző és nyivákoló Cassie-t, meg egy papucs Evant, aki aztán önszántából az ellenség kezei közé kerül, hogy aztán egy tök értelmetlen álhalált haljon. Aztán, ami nem maradhatott ki, Cassie hősi halált hal, mert az kell minden ifjúsági poszt-apokaliptikus könyvbe, mert nem elég drámai, ha az egyik főszereplő nem hal meg a végén. Mondjuk annak legalább örülök, hogy Cassie halt meg, és nem Adu vagy Zombie, mert értük fájt volna a szívem.

Adu

Evan és Cassie szerelmi drámája tovább folytatódott, és nem igazán értettem, hogy akkor ők most mit éreznek egymás iránt. Az egyik percben még nem szeretik egymást, a másikban igen, és ez így folytatódott a végéig én meg csak azért szurkoltam, hogy Vosch tényleg dobja rájuk a bombát, vagy Adu végre puffantsa le Evant. Szóval katyvasz, katyvasz hátán, unalmas és önismétlődő történet, klisés drámák és fordulatok, és mintha a stílus sem lenne a régi. Furán lettek vágva a jelenetek, kaptunk felesleges nézőpontokat, amit nem értettem minek kellett, szóval volt itt minden... csak épp nem az, ami nekem kellett volna.

Adu és Zombie maradtak a kedvenc karaktereim, ők a legérdekesebbek, nem kétség, és csakis az ő történetszáluk ért valamit ebben a részben. Mindketten érdekes karakterek, akik sok mindenen mentek keresztül, de még mindig nem adták fel. Bírtam, ahogy egymást osztották néha, és bírtam a kis szikrát közöttük, ennyi épp elég volt, nem kellett ide semmilyen nyáladzás. Jó páros lennének, csak hát eddig nem igazán jött össze nekik. Mondjuk ez épp így volt jó, ha összejönnek, akkor talán a végén őket is megutálom, mint a másik párost.

Nem sokat vártam a könyvtől, igazából nem tudtam mire számítsak, de nem azzal szerettem volna szembesülni, amivel végül sikerült. Nem kötött le a történet, olyan volt az egész, mintha önmagát ismételte volna és ez mellé kötelezően belepakolták volna a poszt-apokaliptikus sztorik nagy klisés drámáit. Csak hogy ezekkel nem azt érték el, amit szerettek volna, hanem inkább közönyös unalmat.

Sajnálom, de ez most nem jött be.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rick-yancey-az-utolso-csillag

Értékelés: 5/2

Gotham 4. évad összegzés

El sem hiszem, hogy ilyen sok idő eltelt és idén a negyedik évadát zárta a sorozat, amibe anno hatalmas reményekkel és elvárásokkal kezdtem bele. A Batman univerzum hatalmas rajongójaként sosem volt kérdés, hogy nekem ezt néznem kell és szerencsére volt annyira jó, hogy nem untam bele mindössze néhány rész után. Az első évad hagyott még némi kívánnivalót maga után, a másodikat sokkal összeszedettebbnek éreztem, aztán valahogy a harmadik évadra odáig fajult a dolog, hogy a kezdeti lelkesedés elmúlt és csak megszokásból néztem tovább. Na meg persze azért, hátha történik valami csoda és ismét magával ragad a sorozat. Ezért se írtam tavaly kritikát a harmadik évadról, mert nem tudtam róla mást vagy többet mondani, mint korábban.

Idén azonban valami megváltozott és sikerült elérni azt, hogy újra feléledjen a lelkesedésem és hirtelen azt vettem észre, hogy a negyedik évad második felére újra tűkön ülve vártam az újabb részeket. Ismét 22 részes évadot kaptunk két részre bontva, de most ez a két fele nem különölt el annyira egymástól, mint a korábbi két évad folyamán. Alapjában véve megmaradt a "heti nyomozós" felépítés, de közben kaptunk több részen átívelő, nagyobb volumenű történetszálakat, aminek kifejezetten örültem, mert lássuk be, a heti nyomozós séma kezdett kifulladni. A hangulat, a humor, a korábbi remek karakterek  most sem hiányoztak, miközben tovább mélyítették a karaktereket, sokuk fejlődött és változott, ki jó, ki rossz irányba, miközben korábbi kapcsolataik ugyanilyen vegyes módon alakultak.

4. évad szereplőgárda

Miért lehet szeretni a Gothamet? Sok oka van, és elmondom én miért szeretem a sorozatot, így bemutatva a negyedik évad erősségeit és sok pozitívumát, ami miatt ismét lelkesedve néztem az újabb részeket. A legnagyobb erőssége maguk a karakterek, és az út, amit a többségük bejárt idáig. Mindenkit hihetően és szinte művi pontossággal árnyaltak és építettek, sok mindent átéltek, hol egymásnak feszülve, hol egymással vállvetve, de folyamatosan haladtak előre. Természetesen most csak a főszereplőkre célzok ezzel, mert hát a mellékszereplőknek sajnos nem volt ilyen szerencséjük. Köztük van olyan, aki még mindig ott toporog, mint az elején, és aki még mindig azokkal a gondokkal küzd, amikkel megismerhettük.

Szépen vezetik végig Bruce felnövését és útját a sorsáig, amit aztán be kell majd töltenie Batmanként. Ez a gyerek iszonyat sokat nőtt az első rész óta és szerencsére már sokkal több lehetőséget kap arra, hogy megmutassa mire is képes. A Selina-val való gyerekkori románcuk szépen alakul, de szerencsére nincs semmi elkapkodva bár még most is tartom a véleményemet, hogy nem "gyerekkori szerelemnek" kellett volna az övékét ábrázolni, hanem sokkal később kellett volna találkozniuk. De ez csak az én személyes véleményem. Gordon még mindig a sorozat hőse, aki szintén tett néha egy kis kitérőt a rossz oldalra, de valamiért mégis egy irritáló jófiúként marad meg a nézők szemében, mert nála kb. mindenki más ezerszer érdekesebb és összetettebb karakter.

Selina, Barbara és Tabitha

Egyértelműen a gonosztevők kapják a rivaldafényt és az ő eredettörténetükön van a hangsúly, így nem csoda, hogy ők a legjobban kidolgozott karakterek. Pingvin és Rébusz még mindig remekek, főleg ha együtt dolgoznak, vagy épp egymás ellen. Mivel a harmadik évadról nem írtam korábban, így Tetchről és a Madárijesztőről még nem esett szó, de én őket is nagyon bírtam korábban, és örültem, hogy visszatértek a negyedik évadban. Jerome-al egy csapatban megmutatták, hogy igenis tőlük is kell félni. És igen, Jerome-t se kellett nélkülöznünk, mert több részre tért vissza, hogy tovább nehezítse meg mindenki életét.

Jerome, Jeremiah és a Gotham sorozatbeli Joker történetszál mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Ez az ikres csavar nem lehetett volna klisésebb annál, mint amilyen lett, és elsőnek csak húztam a fogam miatta, de aztán olyan jól sült el az egész, hogy talán mégsem találhattak volna ki jobbat ennél. Jerome túlzott őrülete és elkerülhetetlen bukása keltette életre az úgy tűnik igazi Jokert, akire a kezdetektől vártunk. Jeremiah normális emberként kezdi és a szemünk előtt őrül meg, így ha azt nézzük sokkal nagyobbat bukik, mint Jerome bármikor. Mert Jerome mindig is kattant volt, Jeremiah pedig normális életet élt normális, elismert emberként. 

Jeremiah

Így azzal, hogy Jerome megőrjítette a saját ikertestvérét, korábbi önmaga egy kifinomultabb és sokkal okosabb és ravaszabb verzióját hozta létre, aki tovább fogja vinni az örökségét, még akkor is, ha Jeremiah sosem akart olyan lenni, mint Jerome. Mindezt nem lehetett volna ilyen remekül kivitelezni, ha nem egy olyan csodás fiatal színészt szereznek meg a szerepre, mint Cameron Monaghan, aki lássuk be, erre született és iszonyat jól áll neki mind a két testvér karaktere.

A negyedik évad utolsó pár részét ölelte fel a Jerome és Jeremiah története, amit öröm volt nézni, így az évad egyik fő gonosztevőjeként végre megszületett a sorozatbeli Joker. Sajnos az idei másik kettő új gonosztevő nem maradt ugyanilyen emlékezetes. Sofia Falcon az évad elején talán a sorozat történetének legunalmasabb és legbénább gonosztevője és a színésznő sem tett hozzá semmit, amitől valamennyire meg lehetett volna kedvelni. Aztán megkaptuk Ra's al Ghult, aki maga egy roppant érdekes karakter lehetne és annyi mindent ki lehetett volna hozni belőle, ami sajnos nem történt meg. Ahelyett hogy jobban felépítették volna a Bruce-al való mentor-tanítvány kapcsolatát és az ellentéteik forrását, inkább megölték többször, hogy aztán visszahozzák, és közben Rasről nem tudtunk meg igazán semmit. Megint csak erőszakosan loholt Bruce után, hogy az örökösévé nevelje, mintha semmi másból nem állna Ras karaktere, csak hogy örököst találjon. (Az Arrowban is ezt csinálta, nem? Csak ott Olivert üldözte ugyanezzel.)

Két nagy problémám sem maradhat említés nélkül, mert egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni mellettük. Egyrészt nekem totális ellenszenves és mérhetetlenül feleslegesnek tűnik Lee karaktere. Nem értem miért kellett őt ide visszahozni és azt nem is kell mondanom, hogy az egész történetszála untatott és a Rébusszal való "kapcsolata" előtt pedig máig értetlenül állok. Mi értelme volt őket összeboronálni? Mindkettejüktől annyira karakteridegen volt ez a kapcsolatot, hogy nem értem kinek a fejéből pattant ki, hogy ezt a kettőt összehozza.

Ra's al Ghul

A másik problémám nem az idegesítő fajtából való, hanem a részben számomra érthetetlen és kihagyott ziccer kategóriából. Ivy, vagyis a későbbi Méregcsók karaktere az, akivel olyan mostohán bánnak ebben a sorozatban, hogy azt kifejezetten fáj nézni. Nem értem minek kellett behozni már az elején, mikor teljesen világos mindenki számára, hogy az íróknak fogalmuk sincs, hogy mihez kezdjenek vele. Már három színésznő váltotta egymást a szerepben, de még mindig nem tudtak neki kreálni egy értelmes és normális célokkal és motivációkkal rendelkező karaktert és valahogy az igazi színésznőt se találták meg eddig hozzá. Egyik se illett igazán erre a szerepre, de talán még a kislány volt a legelviselhetőbb a három közül. Pedig belőle olyan jó dolgokat lehetne kihozni, annyi mindent lehetne vele kezdeni, de ez idáig sajnos nem jött össze.

A negyedik évad lett talán eddig a legjobb, most sikerült újra felkelteni a lelkesedésemet és az érdeklődésemet, ami anno a harmadik évad során megcsappant. Ez az évad lassabban indult, volt benne néhány húzó szál és felesleges kavarás, de a második fele mindenért kárpótolt, főleg az utolsó néhány rész a Jerome+Jeremiah párossal. Annak ellenére, hogy ez lett talán a legjobb évad, a nézettség sajnos lecsökkent annyira, hogy már csak egy utolsó, ötödik évad fog készülni. De legalább kapunk egy normális lezárást, és nem marad befejezetlen a sztori. Ősszel érkezik a folytatás, reméljük egy a mostanihoz hasonló izgalmas, érdekes és fordulatos befejezéssel.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Riverdale 2. évad összegzés

Szerencsére pozitív meglepetést okozott számomra a sorozat első évada, így nem kellett megbánnom, hogy belekezdtem. Egy igazi guilty pleasure, mely műfajának összes hibáját felvonultatja szépen sorban egymás után, ám a pozitívumok mindezt egyensúlyozzák annyira, hogy igenis lehet szeretni a Riverdale-t. Nem egy klasszis, nem emlékezetes remekmű, de a fiatalos, humoros és az izgalmas történetszálak garantálják, hogy nem fogunk rajta unatkozni. Persze ha valaki már csak a tini sorozatok említésétől sikítófrászt kap, akkor ez nem neki találták ki.

Az első évad kellemes meglepetése tehát arra ösztönzött, hogy folytatnom kell, így rögvest belevágtam a második évadba, beérve a sorozat idei friss részeit. Mindenképp külön szerettem volna írni az évadokról, mert van bőven mit írni a másodikról. A második évad már 22 részt kapott az első 13 részével szemben, a részek ugyanúgy 40 percesek. Hogy jó döntés volt-e a teljes évados berendelés, ezen vitázhatnánk, de szerény véleményem szerint, nem volt az. Később kifejtem miért. Magyar szinkron még mindig nincs, így csak felirattal nézhető online.

A Fekete Maszkos

Vágjunk bele a dolgokba, elég volt ennyi a bevezetőből. A második évad ott folytatódik, ahol az első abbamaradt, de kapunk egy teljesen új fő történetszálat és mellé még több rejtélyt, izgalmat és problémát. Ha végigvesszük mi minden történt, akkor említhetünk érdekes és izgalmas történetszálakat, és sajnos olyat is, ami szerintem totál feleslegesen és értelmetlenül lett belekényszerítve az évadba. Rögtön kezdjük akkor azzal, hogy úgy vélem, rossz döntés volt a 22 részes berendelés, mert az évad közepe nagyon leült és több olyan mellékszálat erőltettek bele, amik aztán sehova nem futottak ki, nem illetek ide, sőt még unalmasak is voltak. Ha maradt volna a 13 részes mid-season felállás, az nagyon jót tett volna a második évadnak, mert így gyakran egy feleslegesen hosszúra nyújtott rétestésztára emlékeztetett. Elfogadtam és "megettem", mert ezt tették elém, de a felével bőven jól laktam volna és akkor nem émelyegnék ennyire utána.

A túl hosszú évad miatti felesleges történetszálak és azok elnyújtása következtében néha kezdtem azt érezni, hogy semerre se haladunk, hogy sehova se fog kifutni semmi és a végére kapok egy hatalmas zagyvaságot, amivel elveszik a kedvem a folytatástól. Részben igazam lett, magyarázom miért. Vegyük elsőnek górcső alá az évad rejtélyét, a Fekete Maszkos kilétét és tetteinek magyarázatát. Próbáltak a készítők "trükkösek" lenni és félrevezetni minket és hamarabb kaptunk egy megoldást, de szerintem abban mindenki egyetért velem, hogy senki se hitte el, hogy a takarító a sorozatgyilkos. Egy abszolút mellékkarakter, aki semmi szálon nem kötődik a főszereplőkhöz és életükhöz elég béna magyarázatnak, ezen szerencsére javítottak.

A déli Kígyók

Nem itt volt a gond, hanem az, ahogyan kezelték ezt a rejtélyt. Kaptunk egy magyarázatot és némi motivációt, de mindez számomra nem elég ahhoz, hogy értelmet nyerjen, hogy Hal Cooper a Fekete Maszkos. Sőt, ha nagyon kötekedni akarok, akkor Archie hogy a fenében nem ismerte fel korábban? Oké, persze nem sokszor futott össze Betty apjával, de kérem szépen... hosszú évek óta szomszédok... és ennyi nem esett le neki? És ha már Halból egy pszichopata kattant gyilkost akartak faragni ilyen váratlanul, akkor csinálhatták volna jobban és rafináltabban. Egyet kell értenem Betty anyjával... Hal még ezt sem tudta normálisan megcsinálni. És azt már figyelembe se veszem, hogy ezzel megkaptuk ugyanazt, mint amit az első évadban. Ismét az egyik főszereplő apja a gyilkos. Ennél azért lehettek volna kreatívabbak az írók.

Sőt, továbbmegyek. Cheryl és Betty apja mindketten gyilkosok, FP sem egy ma született bárány... és ha úgy nézzük Veronica apja se jobb. Jó... ő persze nem ölt meg senkit konkrétan a két kezével, de egy kvázi maffiafőnök, aki miatt szintén rengetegen meghaltak, tehát nem jobb a többinél. Már csak Archie apja tartja magát, de ha a harmadik évadban ő is bekattan és elkezd mészárolni, akkor esküszöm rögtön abbahagyom a sorozatot. Mindezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem mennyire erőltettet és nevetséges, hogy majdnem minden főszereplő apja gyilkos.

A Lodge szülők

Ha már szóba került Hiram Lodge, róla szintén ejtenék néhány szót. Jól sejtitek, hogy nem lopta be magát a szívembe és a Lodge család történetszála a másik, amiben hatalmasat csalódtam. Mikor még nem tudtam mire készül Hiram, addig érdekelt valamennyire, de miután kiderültek a céljai, csak fogtam a fejem és vártam, hogy valaki puffantsa le végre, (ami sajnos nem történt meg). Lehet csak én nem látom át az alvilág ténykedéseit meg minden, de miért jó az Hiramnek, ha épít egy börtönt Riverdale-ben? És hogy-hogy nem veszi észre senki, hogy mit művel? Na jó, azért páran észreveszik, de persze megint nem a felnőttek azok, akik átlátnak a dolgokon, hanem a tinédzserek. Irreális, hihetetlen és idegesítő, ezzel a három szóval tudnám jellemezni a Lodge családot ebben az évadban.

Két dolgot tudnék még negatívumként megemlíteni. A Lodge család sötét ténykedései sajnos Veronica-t is magukkal rántották és értetlenül néztem, hogy Veronica milyen egyszerűen és könnyedén magáévá tette az apja alvilági stílusát Archie-val az oldalán. Mert hogy se Veronica, se Archie nem a józan eszükről és életlátásukról voltak híresek ebben az évadban, hisz gyakorlatilag mindketten kifordultak korábbi önmagukból és mindenkin átgázolták, akin csak lehetett. Hiram úgy játszott a lányával és a hiszékeny Archie-val, mint a bábukkal, azok meg ostobán asszisztáltak mindenhez. (Én meg csak fogtam a fejem, hogy mi lett ezzel a két karakterrel.)

Nem hagyhatom ki Chicet sem, aki előtt tényleg értetlenül állok. Most komolyan? Mi szükség volt erre a történetszálra? Azt hittem valami értelmeset hoznak ki belőle és nem kötekednék, ha valóban Betty bátyja lett volna (bár ebben ez esetben se látom létjogosultságát, inkább csak húzószálnak nevezném), de mivel nem az, így végképp nem értem, kinek a fejéből pattant ki a karakter. Tökéletesen működött volna nélküle a sorozat, valami mást kellett volna kitalálni a Cooper családdal.

Betty és Jughead

Lehet hogy túl sokat panaszkodtam és most azt hiszitek, hogy nem szerettem a második évadot, de ez nincs így teljesen. A fentebb felsorolt sok negatívum persze nagyban rányomta a bélyegét a történet élvezeti faktorára és az évad közepén több unalomba fulladt húzószálat kellett végigszenvednem. Ezek mellett azonban bőven akadtak jó dolgok, amik miatt még mindig évezni lehet a sorozatot, annak történet és karaktereit. A Fekete Maszkos valódi kilétével és magyarázatával voltak gondjaim, de tetszett az eleje, ahogy felvázolták a rejtélyt és ahogy fokozatosan generálták a feszültséget és a zűrzavart a városban és a karakterek életében. A rejtéllyel és a nyomozási szállal nem akadt problémán, ezt izgalmas volt végignézni és találgatni, hogy mi lesz majd a megoldás.

A másik, ami tetszett, hogy Jughead révén alaposabb bemutatást kaphattunk a Déliekről és főképp a Kígyókról. FP visszatért, így tovább építették és javítgatták a kettejük közti apa-fia viszonyt, amit öröm volt nézni és szerencsére nem rontották el, hanem közelebb és közelebb kerültek egymáshoz és már valódi családként működnek együtt. Míg Veronica és Archie átállt a "sötét oldalra", addig Betty és Jughead pedig a másik oldalt képviselték az évadban, így elég sokszor szembekerültek egymással a korábbi nagy barátok. Az északi és déli oldal közötti ellentétet ugyanolyan fokozatosan és szépen vázolták fel az írók, mint a Fekete Maszkos rejtélyét.

Jughead igazi "szabadságharcossá" vált, aki küzd az igazáért, az igazságtalanságért, a barátaiért és azért, amiben hisz. Igazi Kígyóvá vált, és aztán annál többé, amit meg is érdemelt, ez nem kétség. Betty és Jughead még mindig irtó jó páros együtt, és ha nem vesszük figyelembe a bénázást és azt az erőltetett szakítást, akkor nagyon jól működtek együtt és külön is az évadban. Külön örültem annak, hogy kaptunk néhány új fiatal Kígyót, én például nagyon bírtam Sweetpea-t és Tonit, belevaló karakterek a maguk módján, remélem maradnak a folytatásban.

Cheryl és Toni

Cherylt sem felejtettem el, hisz ő a harmadik kedvenc karakterem Jugheadék párosa után. Cheryl iszonyat sokat változott és fejlődött a sorozat kezdete óta, és ugyanolyan nagy utat járt be az évadban, mint Jughead. Végre felvállalta azt, aki valójában és végre sikerült megszabadulnia az elnyomó és ellenséges még megmaradt családtagjaitól, akik többé nem húzzák le és nem hozzák elő belőle a rosszabbik énjét. Lehet figyelmetlen vagyok és azért nem tűnt fel korábban, de én semmi jelet nem vettem észre abból, hogy Cheryl talán biszexuális lenne, így engem gyakorta villámcsapásként ért, mikor elkezdtek Tonival egymásra "kacsintgatni". Nem azt mondom, hogy nem tetszett ez a szál és nem imádom a párosukat, de nekem kicsit túl hirtelen jött ez az egész, valahogy jobban fel lehetett volna mindezt vezetni. Nagyon jók ők ketten, a második kedvenc párosom lettek és nagyon örülök annak, hogy Cheryl végre a csapat igazi tagjává vált és nem a "gonoszkodó liba" többé. Az pedig csak a bónusz a végére, hogy a Kígyók szintén befogadták maguk közé, így nem kell többé egyedül lennie.

Ahogy láthatjátok elég vegyes érzéseim vannak a második évaddal kapcsolatban, mert volt benne elég sok felesleges vagy épp számomra idegesítő és ostobán felépített történetszál. A jó dolgok persze megmaradtak benne, mint a kedvenc karaktereim fejlődése, a két kedvenc párosom életútja, és az apróbb meglepetések, mint mondjuk a musicales rész, így ezek segítettek elfeledtetni a negatívumokat és összességében tetszett az évad. Persze az elsőt nem szárnyalja túl a szememben, ahhoz viszonyítva eléggé lemaradt, de annyira még érdekel, hogy folytassam az ősszel érkező harmadik évadot. Mert hogy igen, szerencsére berendelték, így bízom benne, hogy ott valami teljesen újat kapunk minden téren. (Ha megint valakinek az apja lesz a gyilkos, akkor viszont nagyon csalódni fogok.)

Értékelés: 10/6

Előzetes:

Soman Chainani: Itt nincsenek hercegek (Jók és Rosszak Iskolája 2.)

Fülszöveg:

Agatha már úgy érzi, bárcsak más boldog befejezést kívánt volna a mesének, ám ekkor véletlenül megtalálja és kinyitja a Jók és Rosszak Iskolájának kapuját. A lányok azzal szembesülnek, hogy az a világ, amit az első tanévben tapasztaltak, megváltozott. 
A boszorkányok és a hercegnők a Lányok Iskolájában laknak. Elhatározták, hogy kirekesztik életükből a hercegeket. Tedros és a fiúk a Rossz Iskolája régi tornyainak lakói lettek. A két iskola között háború van kitörőben. Vajon Agatha és Sophie helyre tudják állítani a békét? Vajon Sophie jó tud maradni úgy, hogy Tedros állandóan üldözi? És kihez húz Agatha szíve? A barátnőjéhez vagy a hercegéhez?

Nem sok gyerekkönyvet olvasok, mert lássuk be nem én vagyok a célközönségük, de azért akad mindig egy-két érdekesebb darab, aminek adok egy esélyt. Ha nem jön be az első rész, akkor nem folytatom, de legalább megpróbáltam. Egyik ilyen próbálkozásként került a kezeim közé a Jók és Rosszak Iskolája sorozat első része, ami kellemes csalódásként vonult be az emlékezetembe. Szerettem a történetet, a két főszereplőt, a könyv kérdéseit és üzenetét, így biztos lehettem benne, hogy valamikor sort kerítek a folytatásra.

Mi a helyzet a második résszel? Ugyanannyira bejött, mint anno az első és annál az egyszerű oknál fogva, hogy éppen ugyanazt kaptam, mint amire számítottam. Cseppet se ült le a történet, sőt igen hamar ismét a cselekmények sűrűjében találtuk magunkat a két főszereplővel, akik ha lehet most még nagyobb kalamajkába keverednek, mint korábban. Minden egy ártatlan kívánsággal kezdődik és aztán elfajulnak a dolgok. Sophie és Agatha kénytelen megküzdeni előre megírt sorsukkal, a velük szemben támasztott elvárásokkal és előítéletekkel, miközben barátságuk ismét veszélybe kerül az iskolák között ólálkodó új gonosz ténykedései nyomán.

Kaptunk tehát egy korrekt folytatást, egy még mindig izgalmas történetet, ugyanolyan szerethető és érdekes két főszereplőt, és habár a fordulatok és a rejtélyek nem hoztak semmi újat, de azért lehetett élvezni a könyvet. Még mindig egyszerű és olvasmányos a stílusa, nem használ nagy szavakat, éppen megfelelő a korosztálynak, akik számára készült. Korábban nagyon tetszett az is, hogy kérdéseket vetett fel, és ezekre kereste rejtve a választ. Úgy szőtte az író a történetet, hogy elgondolkodtassa és közben nevelje az olvasót, ami nem csak, hogy jó ötlet, hanem sikerült mindezt átadnia a részünkre.

Az első részben körbejártuk a barátság fontosságát, és a kérdést, hogy a szépség együtt jár- a jósággal, vagy a kissé egyszerűbb külső a gonoszsággal, vagy épp fordítva van minden. Ezek a kérdések és gondolatok ugyanolyan végigfutnak a második részen, kiemelve fontosságukat. Sophie és Agatha a barátságukat választották korábban és ezért lemondtak a mindkettejük számára kijelölt útról. Próbálnak kitartani egymás mellett, de a barátságuk ismét nehéz helyzetbe kerül a háttérben szorgosan dolgozó cselszövők jóvoltából. Habár erősnek hitték a barátságukat, megtörhetetlennek, a mellékelt ábra mutatja, hogy mégsem az, mert ha az lett volna, akkor bárki bárhogy mesterkedik, nem sikerül őket egymás ellen fordítani.

Agatha és Sophie

A barátság fontosságával párhuzamosan felvetődik a kérdés, hogy melyik fontosabb egy ember életében? A barátság vagy a szerelem? Nem létezhet a kettő egymás mellett? Nem kaphatjuk meg mindkettőt? Jó, ez így eléggé ki lett sarkítva, de ha belegondolok a való életben szintén gyakran az történik, hogy amíg nincs párunk, sok időt vagyunk együtt a barátainkkal, és mikor már találtunk párt magunknak, hajlamosak vagyunk elhanyagolni a barátainkat. Érdekes kérdés ez is, és nekem meg van rá a válaszom. Szerintem létezhet a kettő egymás mellett, csak meg kell találni az egyensúlyt.

A könyv fő történetszála egy újabb izgalmas gondolatot generál. Sophie és Agatha első rész végi döntésének következményeként a hercegek, és úgy általában a férfiak haszontalanná válnak a mesevilágban, így a korábbi Jó és Rossz iskola helyett immár Lány és Fiú iskola jön létre. Mivel Agatha Sophie-való való barátságát választotta Tedros iránti szerelme helyett, így a többi lány is azt veszi példának. Mert hogy ők is lehetnek erősek, önállóak és így nem kell abból állnia az életüknek, hogy a hercegek után ácsingóznak.

Ez roppant érdekes gondolat volt számomra, legalább annyira tetszett, mint a barátság és a szerelem egymás melletti kontrasztba állítása. Tényleg boldogan tudnának a nők élni férfiak nélkül? Tényleg lehetne úgy normális életük? És a férfiak meglennének nők nélkül? Nehéz a női-férfi kapcsolat, ez tény, de nyugodtan leszögezhetjük, hogy a két nem nem tudna egymás nélkül élni. Ez már csak így van, ne legyünk álszentek. Persze gyerekkönyv révén nem mélyül el annyira ebben a témában a történet, csak kapargatja a felszínt, de engem sikerült elgondolkoztatnia.

Nem okozott csalódást a folytatás, és kicsit jobban is tetszett, mint anno az első rész. Megkaptuk ugyanazt az egyszerű, de olvasmányos stílust, a meseszerű, humoros és könnyed hangulatot, két egymással tökéletesen ellentétes főszereplőt, akik ennek ellenére mégis legjobb barátok. Barátságuknak újabb próbát kell kiállnia, ám sajnos újra megtörik köztük valami. A könyvnek sikerült elgondolkodtatnia, miközben jól szórakoztam rajta. A végén kaptunk egy remek függővéget, amitől nagyon érdekel a folytatás. Remélem sikerül mihamarabb sort kerítenem rá.

Ui: A mostani borító is tetszik, szeretem a rajzolt borítókat, és itt mindhárman épp úgy néznek ki, ahogy én elképzeltem őket. Mintha Sophie, Tedros és Agatha életre keltek volna.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/soman-chainani-itt-nincsenek-hercegek

Értékelés: 5/5

Sarah J. Maas: Köd és harag udvara (Tüskék és rózsák udvara 2.)

Fülszöveg:

Én ​nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem. 
Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött.
Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött.
Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról.
Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot.

Nem olyan régen olvastam a sorozat elő részét, a Tüskék és rózsák udvarát, kizárólag csak azért, mert az írónő másik könyvsorozatát, az Üvegtrónt annyira megszerettem, hogy gondoltam adok egy esélyt a  másik történetének is. Nem aratott nálam osztatlan sikert az első rész és ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz lett volna, hanem inkább csak azt, hogy semmi maradandó élményt nem hagyott bennem. Egyszeri olvasmánynak tökéletes, de valahogy nem vált a kedvencemmé. Mivel az Üvegtrónnal ugyanígy kezdtem, és ott is a folytatások által egyre jobb és jobb lett a történet, így itt is adtam egy esélyt, hogy ez újra megtörténjen.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy szerencsére nem kellett csalódnom, mert ez a rész erősen túlszárnyalta a korábbit szinte minden téren. Kezdjük rögtön a kritikát, mert sok minden van, amiről beszélni lehet. Feyre teljesen más emberként éli túl a korábban vele történteket, vagyis miket beszélek én? Ő már nem ember, hanem tündérként élesztették újjá, ezáltal hozzá kell szoknia új énjéhez és életéhez. Tamlinnal visszatérve a Tavasz udvarába próbálnak túllépni mindenen, de a kezdetben boldognak tűnő közös élet elég hamar fojtogatóvá válik Feyre számára. Közben a Sötétség udvarának ura, Rhysand sem felejtette el korábban megkötött alkujukat, így Feyre köteles havonta egy hetet vele tölteni. És csak eztán kezdődnek a bonyodalmak.

Legyen elég ennyi bevezetőnek és nem túlzok, ha azt mondom, hogy eztán tényleg csak bonyolódnak az események. Nagy félelmem volt, hogy egy irritáló szerelmi háromszögben találom magam Feyre-vel együtt, de nem így lett, amiért hálát adok az égnek. Az írónő olyan jól alakította és építette Feyre karakterét és fejlődését, hihetően ábrázolta a Tamlinnal való kapcsolatának a nehézségeit és bonyodalmait és megromlását, hogy nem vált erőltetetté az "átállás" egyik pasiról a másikra. Jó ez így durván hangzik, de egészen hihetően ábrázolta Feyre jellemfejlődését, a hatalmas bukás utáni újbóli megerősödését és felemelkedését, hogy valóban elhittem, hogy kiszeretett Tamlinból a történtek miatt és aztán szeretett bele Rhysbe. Nem ugrott hirtelen egyiktől a másikig, hanem megvolt az az átmenet, azok a reálisok okok és okozatok, amitől hitelessé vált az érzéseinek az alakulása.

Feyre és Rhysand

A nyavalygó szerelmi háromszögtől tehát megkíméltek, amiért hatalmas köszönet. Ehhez kapcsolódva jegyezném meg, hogy igazán tetszett ahogy a két férfiről alkotott képünk lassacskán darabokra tört és szinte egymás ellentéteivé váltak Feyre és egyben az olvasó szemében is. Korábban Tamlin volt a jófiú, a hősszerelmes, Feyre és mi szintén így láthattuk őt. Ám kiderült, hogy nem olyan, mint amilyennek hittük és Feyre-vel együtt csalódtunk benne. Rhys pedig, akit mindenki a negatív hősnek tekintett, levetette rideg álarcát és megtudtuk, hogy mögötte egy igenis érzelmes, hősies, a barátaiért, a népéért és a szerelméért bármit megtevő férfi áll. Korábban is kontraszt volt kettejük közt, de míg akkor Tamlin képviselte a jó oldalt és Rhys a rosszat, most fordult a kocka. Rhyst imádtam, (ki ne imádná?), és jó volt végignézni, ahogy megismerhettük valós énjét és érzéseit. Tamlin nem olyan, amilyennek hittük, de legalább ő is kapott egy kis mélységet és nem maradt egysíkú karakter.

Na, de ne hagyjuk ki magát a főszereplőt. Feyre-t korábban Celaena-hoz hasonlítottam, és már akkor igazam volt abban, hogy az írónő két sorozatának két főhősnője kísértetiesen hasonlít egymásra. Aki korábban kételkedett ebben, az most már tényleg nem vitatkozhat velem, mert itt Feyre olyan karakterfejlődésen megy át, hogy majdnem olyan kemény és elszánt harcos válik belőle, mint Celaena. Feyre szintén sokat változott, és ahogy többször elmondja, már nem az az ember, aki volt (szó szerint, mert már nem is ember, éritek). Megtörték a vele történtek, és ebből a mélységből kell magához térnie és újra felépíteni az életét. Nagyon mélyről indul, hogy aztán meglelje magában az erőt és megtalálja ki ő mostantól és mik az igazi céljai és vágyai. Feyre-t most kedveltem meg igazán.

A három főszereplőn kívül még meg kell említenem az Éjszaka udvarának néhány tagját, Rhys igaz barátait, a "sötét csapatot", ahogy elneveztem őket. Cassian, Azriel, Morrigan és Amren, valahogy mindegyiket sikerül emlékezetes és érdekes karakterré tenni, amiért vártam, hogy újra és újra megjelenjenek. Feyre-vel együtt ismertük és szerettük meg őket, remélem a későbbiekben még többet megtudhatok róluk, mert biztosan több van még bennük ennél. Korábbi kedvencek közül, Lucient se hagyhatom ki, aki most habár keveset szerepelt, de még mindig bírtam, és bízom benne, hogy a folytatásban ismét nagyobb szerephez jut. Mondjuk ez valószínűleg így lesz a könyv végén történtek miatt.

A sötét csapat: Morrigan, Feyre, Rhys, Cassian, Azriel és Amren

A karakterekre és azok fejlődésére, a szerelmi szálak alakulására nem lehetett egyáltalán panaszom. A lelki és érzelmi tényezők mellett maga a történet se állt meg, hanem egyre izgalmasabban alakult, főleg a végére fordult nagyot néhányukkal az élet. A könyv végén két felettébb érdekes csavart kaptunk, főleg a lezárás az, amitől iszonyúan várom a folytatást. Kíváncsi vagyok ebben a helyzetben mi lesz Feyre-vel, hogy miként fog boldogulni egy ilyen kényes szituációban, és arra is, hogy a testvérei mihez kezdenek új önmagukkal.

Egyetlenegy negatívumot azonban meg kell említenem. Utaltam rá, hogy Feyre érzelmeinek változása és alakulása  két férfi között számomra hitelesen lett bemutatva, hisz tökéletesen meg lehetett érteni, hogy miért csalódott iszonyatosan Tamlinban és hagyta ott őt. Kicsit talán korán is adta fel a kapcsolatukat és hagyta őt faképnél. Később kiderül Rhys szintén hazudott neki valamiben, és neki persze elég könnyen megbocsátott. Nem értettem ezt a kettősséget és igaz, hogy nem lehet összehasonlítani a két helyzetet, de ha úgy vesszük, Rhys ugyanúgy hazudott neki, mint ahogy Tamlin be akarta zárni és akár erőszakkal is maga mellett tartani. Talán az lehetett a magyarázat, hogy Tamlinba nem volt igazán sosem szerelmes, csak azt hitte, hogy az, és az az igaz szerelem, amit Rhys iránt érez. Vagy talán azért, mert Rhys az igazi társa, azért bocsátott meg neki könnyebben. Talán erre is kapunk később magyarázatot. Ha nem, akkor pedig erős kettős mércének lehettünk szemtanúi.

Sokkal jobban tetszett a második rész, mint anno a sorozat első része. A karakterek, főleg a főszereplő igen nagyot változott és mindezt hitelesen vázolta fel nekünk az írónő. A szerelmi szálak kuszálódtak és aztán merőben átalakultak, miközben Tamlin és Rhys között fordult a kocka és a korábbi jófiúból lett a rossz és fordítva. Iszonyatosan izgalmasan ért véget ez a könyv, nagyon nagy függővéggel, amitől el sem tudom mondani, mennyire érdekel a folytatás. Remélem jön mihamarabb! Remélem ez a sorozat is egyre jobb lesz, ahogy érkeznek az új részei. Majd meglátjuk. Mindenesetre bizakodok.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-a-court-of-mist-and-fury-kod-es-harag-udvara

Értékelés: 5/5