Marie Lu: A Rózsa Társasága (Válogatott ifjak 2.)

Fülszöveg:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Volt neki apja, hercege, baráti társasága. Akik aztán elárulták őt, ő pedig elpusztította őket.

A családja és a barátai is összetörték Adelina Amouteru szívét, s az megtelt bosszúvággyal. Fehér Farkas néven ismerik és rettegik őt,mióta a húgával elmenekült Kenettrából, hogy más ifjú kiválasztottakkal szövetségre lépve saját hadsereget gyűjtsön, és legyőzze az Inkvizíciót, a fehér köpenyes katonákat, akik kis híján megölték.

Adelina nem egy tiszta szívű hős. Rettegésből és gyűlöletből táplálkozó ereje kezd kicsúszni az irányítása alól. Nem bízik az újonnan megismert kiválasztottakban. Teren Santoro, az Inkvizíció vezetője a halálát akarja. Egykori barátai, Raffaele és a Tőrök Társasága útját akarja állni bosszúszomjának. Adelina kétségbeesetten kapaszkodik a benne élő jóság maradékába. De hogy lehetne jó, akinek a léte, az egész élete a legmélyebb sötétségtől függ?

Nem olyan régen jutott eszembe Marie Lu Válogatott ifjak könyvsorozata, azt ne kérdezzétek hogyan, mert már nem is tudom. A lényeg, hogy évekkel ezelőtt olvastam az első részt, ami tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás, de aztán valamiért mégsem folytattam tovább. Be kell vallanom, hogy nem annyira emlékeztem az első részben történtekre, mint szerettem volna, így gondoltam legyen teljes az élmény, kezdjük az elejétől. Így az első rész újraolvasásával kezdtem, és utána rögtön folytattam a második résszel, A Rózsa Társaságával.

Még mindig tetszik a könyvsorozat, és most akkor a második részről szeretném összeszedni röviden a gondolataimat. A történet ott folytatódik, ahol abbamaradt, a fülszöveg leírja nagy vonalakban merre halad majd tovább a sztori, így nem ismételném meg a dolgot. Szerettem a második részt is, de valamiért olvasás közben végig az az érzésem volt, hogy ez csak az átvezető könyv egy nagyobb grandiózusabb lezárás felé. Kérdezhetnétek, hogy hát nem ez a trilógiák középső részeinek a lényege, nem igaz? Persze, igen, ezek ilyen átvezető részek, de azért nem muszáj ennek a ténynek ennyire érződnie rajta.

Violetta és Adelina

Persze mozgalmas és kalandos volt a történet, habár néhány történetszál kicsit gyorsnak és egészen irreálisnak hatott (legalábbis számomra), de minden történetszál csak arra volt jó, hogy majd elindítja a vonalat, amiből aztán valószínűleg majd az utolsó részben lesz igazán nagy dolog. Ha mindez nem lenne elég akkor kaptunk egy szerelmi háromszögszerűséget, vagy minek is nevezzem, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Adelina szerencsére nem ömleng sosem szerelmesen egyik férfi után sem az idő nagy részében, így végül is nem volt annyira zavaró a dolog. Bár akkor meg azt nem értem, hogy minek kellett felvezetni ezt a szerelmi háromszöget?

Kapunk egy új karaktert Magiano személyében, aki elég gyors és instant módon rögtön belezúg Adelinába, akinek persze ez aligha tűnik fel a bosszúvágyába és a hatalom iránti megszállottságába merülve. Aztán amire életemben nem számítottam volna, Enzo visszatér a halálból, és ezt vegyétek szó szerint, mert tényleg a halálból tér vissza, ugyanis feltámasztják halottaiból. Persze mindezt senki se önzetlen céloktól vezérelve teszi, hanem azért, hogy Enzo pozícióját és képességét használva magához ragadhassák a hatalmat. Persze a nagy feltámasztás nem éppen úgy sül el, ahogy várták és Enzo sokkal erősebben tér vissza, és persze senki se tudja őt irányítani. Kíváncsi vagyok mi fog kisülni az utolsó részben a fiú történetszálából, remélem valami értelmes fog történni vele.

Magiano

Nem értem Magiano karakterének a létjogosultságát, mert szerintem semmit nem adott hozzá a történtekhez, mindent meg lehetett volna oldani nélküle, kicsit úgy érzem, hogy csak a szerelmi háromszög miatt lett behozva. Amit tovább vezetve azért igen érdekes a dolog, mert mint már korábban említettem, nincs is nagy romantikázás a könyvben. Minek kellett ide két férfi Adelina mellé, ha nem romantikázik egyikkel sem? Nem lett volna elég Enzo karaktere és a visszatérése miatti bonyodalmak?

Habár Adelina a vitathatatlan főszereplőnk, de ismét több nézőponton keresztül futnak a szálak. Adelina egy saját „bandát” hoz össze, hogy bosszút álljon és visszavágjon azért, amik vele történtek mind a Tőrök Társaságán, mind magán Teren-en és az Inkvizíción. Megerősödvén hazatér, hogy kihasználja az Enzo feltámasztása körüli helyzetet és mindezt a saját előnyére fordítva magához ragadhassa a hatalmat. A másik szálon a Tőrök Raffaele és a külhoni Maeve királynő vezetésével szintén a Gulietta királynő és Teren hatalmának megdöntésén dolgoznak. A harmadik szálon pedig Teren az Inkvizíció élén próbál rendet tartani Kenettrában és persze leszámolni az általa förtelmes undormánynak tartott malfettókkal és kiválasztottakkal. És épp emiatt kerül aztán összetűzésbe hőn imádott Gulietta királynőjével. Tehát minden szálon mozgalmas a történet, mindenki kavar, játszmázik, halad a céljai felé, hogy aztán a végére összeérjenek a szálak és összecsapjanak az ellentétes oldalak és az általuk képviselt eszmék és célok.

Teren

A három narrátorunk közül Adelina és Teren még mindig nagy kedvencek, ők az én kis gonosz „teremtményeim”, ahogy nevezni lehet őket. Mindketten iszonyat remek és összetett karakterek és az a tragikus bennük, hogy egyik se vált volna olyanná, amilyen lett végül, ha nem lesznek a körülményeik áldozatai. Gyűlölik saját magukat és mindenkit maguk körül néhány kivételtől eltekintve, és az a nagy kár, hogy ellentétes oldalon állnak, mert lássuk be ha ugyanazon az oldalon lennének, akkor együtt megállíthatatlanok lennének. Ebben holt biztos vagyok. Kicsit furcsa gondolat, de szerintem ketten remek páros lennének.

Raffaele-t ebben a könyvben teljesen hangsúlytalannak éreztem, míg az első részben őt is kedveltem, itt mintha benne se lett volna a történetben, és amikor volt, akkor se ő irányította a sorsát, hanem a Tőrök Maeve mögé beállva ügyködtek, ami szerintem tőlük teljesen karakteridegen volt, ha nagyon őszinte akarok lenni. Azt se nagyon értem Maeve karaktere minek kellett ide, miért kellett egy külföldi királynő szálat behozni, szerintem annyi is elég lett volna, ha találnak egy kiválasztottat, aki képes feltámasztani a holtakat és akkor ő visszahozza Enzo-t. Bár az se lett volna nagy baj, ha Enzo nem tér vissza. Emellett az írónő próbálkozott még Magiano és Violetta karakterének mélyítésével és hogy megszerettesse őket az olvasóval, de számomra mindkettő lagymatag és unalmas karakter, csak a képességük miatt hasznosak a történetbe, de mint karakterek laposak és érdektelenek.

Jó volt visszacsöppenni az ifjú kiválasztottak kicsit X-men-esen középkori jellegű világába, és ütemesen, gyorsan és izgalmasan haladt tovább a történet ismét több szálon. Ezek a szálak aztán majd az utolsó részben futnak ki, amit nagyon várok, mert kíváncsi vagyok mi lesz a lezárás. Adelina és Teren vitathatatlanul a kedvenceim, a két legjobb karakter ebben a trilógiában, és ezt senki se vitathatja még akkor sem, ha nem kedveli őket. Az új karakterek nem kerültek közel a szívemhez, bár azért bízom benne, hogy lesz még valami értelmük a folytatásban, mert valami izgalmasabbat belőlük is ki lehetne hozni. Meglátjuk. Hamarosan tervezem olvasni a trilógia utolsó részét és remélem nem okoz majd csalódást a lezárás.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marie-lu-the-rose-society-a-rozsa-tarsasaga

Értékelés: 5/4

Maggie Stiefvater: A sólyom nyomában (Álmodók 1.)

Fülszöveg:

„A ​mágikus ellentéte nem az átlagos. A mágikus ellentéte az emberi.”

Az álmodók köztünk járnak… ahogy azok is, akiket megálmodnak. Az álmodók átka, hogy nem tudják abbahagyni az álmodást – legfeljebb megtanulhatják irányítani. Azok, akiket megálmodtak, nem élhetik a saját életüket, és ha az álmodójuk meghal, ők elalszanak örökre. És vannak azok, akik üldözik az álmodókat. Hogy kihasználják és csapdába ejtsék őket. Hogy megöljék őket, mielőtt az álmaik kipusztíthatnák az emberiséget.

Ronan Lynch álmodó. Képes áthozni az álmaiból különböző ritkaságokat, de akár katasztrófákat is a hétköznapi valóságba. Jordan Hennessy tolvaj. Minél közelebb kerül ahhoz, amit meg akar szerezni, annál szorosabban kötődik hozzá. Carmen Farooq-Lane vadász. A testvére álmodó volt – és gyilkos. Látta, mit képes tenni egy emberrel az álmodás. Ahogy azt is, milyen károkat tudnak okozni az álmodók. Bár az mind semmi a közelgő pusztuláshoz képest…

A világszerte rajongva szeretett Hollófiúk-sorozat szereplőinek új története – egy fantasy-thriller, ami a felnőtteket ugyanúgy magával ragadja, mint a tizenéveseket.

Hagyd, hogy elbűvöljön!

Egyik örök kedvenc könyvsorozatom a Hollófúk könyvek, évente minimum egyszer mindig újraolvasom a teljes sorozatot és mind a négy részről csak istenítő véleményt tudnék mondani. A Hollófiúk könyvsorozat végeztével aztán mégse kellett teljesen a Stiefvater által megteremtett világ és karakterek nélkül maradnunk, mert az írónő készített hozzá egy spin-off sorozatot immár Ronannal és a hozzá kapcsoló Álmodókkal, álomvilággal és minden ehhez tartozó dologgal a középpontban. Őszintén szólva nem tudtam mire számítsak és mit lehet ebből a világból még kihozni a korábbiakon kívül, ezért tartott ilyen sokáig, hogy végre elolvassam az első részt, holott régóta ott csücsült a könyvespolcomon.

Stiefvater még mindig tud írni és a magyar fordítás is remek, talán ezt mondanám a könyvei sikeréhez vezető legnagyobb titoknak. Ha visszagondolunk a Hollófiúk könyvek se voltak valami kalandos regények, inkább a karaktereken, és a kapcsolataikon volt végig a hangsúly és ezek az írónő rendkívül olvasmányos stílusával vegyítve alkották a könyvsorozat sikerét. Nálam legalábbis mindenképp. Az Álmodók trilógia első részével ugyanez talán a helyzet, bár így első körben azért nem került annyira közel a szívemhez ez a történet, se az új karakterek, mint anno a többiek.

Ronant megkapjuk kvázi főszereplőnek, vagy ha pontos akarok lenni, akkor nincs olyan hogy egy főszereplő, hanem itt is több karakter köré összpontosulnak az események, több karakter nézőpontján át haladunk előre a végkifejlet felé. Az Álmodók és az álmaik okozta galibák kerülnek szembe azokkal akik üldözik őket. Van egy csoport, akik egy állítólagos világvégét megakadályozván, meg akarnak ölni minden egyes Álmodót, mert szerintük ők csak a bajt okozzák és miattuk fog elpusztulni a világ. Azt persze nem tudják melyik Álmodó okozza a gondokat így egyszerűen mindenkivel végeznek, aki az útjukba kerül.

Több szálon indul el a történet, több nézőponton keresztül haladunk előre a könyvben és a végén érnek össze a szálak. A végére értjük meg teljesen, hogy melyik új karakter kicsoda, mit akar és hogy is kapcsolódik a nagy egészbe. Ronan tehát marad és igazából habár nem ő a kimondott főszereplő, de mégis köré összpontosulnak a történések. Ronant imádtam a Hollófiúk könyvekben, ő és Adam nagy kedvenceim máig, így kicsit féltem, hogy mit lehet még kihozni a karaktereikből, hogy mit lehet még velük kezdeni a folytatásban. Nagy bánatomra Ronan és Adam kapcsolata nem kapott olyan nagy hangsúlyt, mint szerettem volna és Adam erőteljesen a háttérbe szorult, aztán meg kvázi eltűnt a sztoriból. Nem mintha hiányzott volna, mert habár nagyon jó páros ők ketten, de Ronan Adam nélkül szintén remekül működik, vagy talán még jobban. Ronan semmit se változott, még mindig az a roppant bonyolult és összetett karakter aki volt, még mindig keresi önmagát, próbál megbirkózni azzal, hogy Álmodó, és próbál megbirkózni az ebből adódó gondjaival.

A Lynch testvérek

Nagy meglepetésemre Ronan testvérei ebben a könyvben sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak, aminek aztán kifejezetten örültem, mert korábban is szívesen olvastam volna róluk többet. Matthew a legkisebb Lynch fiú, és nyugodtan kijelenthetjük hogy a legvidámabb és a leggondtalanabb. Az a tipikus legkisebb gyerek, aki éli a "rózsaszín" világát és nincs gondja semmire. Legalábbis eddig, mert hát időközben Matthew felnőtt és már ő is látja, hogy mi folyik körülötte és akárhogy próbálták előle eltitkolni a testvérei, arra is rájött, hogy kicsoda ő valójában. Kíváncsi vagyok Matthew-al mi fog eztán történni és hogy mit kezd azzal, amit kiderített magáról.

Aztán ott van Declan, akit kövezettek meg, de én mindig érdekesnek találtam és nem csak a Ronannel való ellentéte miatt, hanem érdekelt, hogy milyen karakter valójában. Nem kell tovább várnom, mert megkaptuk a Declan nézőpontot, és te jó ég, rögtön megszerettem őt, és éppen azért mert ő Ronan tökéletes ellentéte. Declan és a "declanizmus" (ahogy az írónő elnevezte a fiú karakterének a lényegét és a viselkedésének a jellegét) roppant találó volt számomra és tökéletesen megmagyarázta Declan karakterét és korábbi viselkedését. Declan egy olyan szükséges rossz szerepet volt kénytelen magára ölteni, amit senki más nem tudott volna megtenni helyette a Lynch családban az apjuk halála óta. Declan a szürkeség és a normális élet unalmába vegyülve próbálta egyengetni a saját és az öccsei életét, megóvva magukat a bajtól és minden veszélytől, de persze ez egy igen nehéz és kimerítő feladat Ronan miatt, és hát épp ez okozta köztük azt a sok korábbi feszültséget.

Declan és Jordan

Én teljesen át tudtam érezni Declan karakterének a "tragédiáját", mert hát lássuk be, hogy elég tragikus amilyen életet kell élnie csupán azért, mert más nem tudja ezt megtenni helyette. A legidősebb testvérként neki kellett magára vállalnia a családfő szerepét, neki kellett visszafognia a testvéreit, főleg Ronant és próbálni a normális élet látszata felé terelni őket. Neki kellett eltussolnia a problémákat amiket az apjuk és a testvérei okoztak és neki kellett minden rossz dolgot megoldania úgy, hogy közben neki is hiányzott az apjuk és ő ugyanúgy szenvedett magában.

Declan őszintén szólva a háta közepére se kívánja az Álmodókat, az álmokat és minden velük kapcsolatos dolgot, és mégis neki kell velük foglalkoznia és megoldani bármi baj történik miattuk. Ha ez így nem lenne elég Declan találkozik Jordannel, a lánnyal, akivel rögtön egymásra kattannak és tényleg nagyon aranyosak voltak együtt, hogy aztán a végére kiderüljön, hogy Jordan épp abból a világból származik, amit Declan a háta közepére se kíván. Remélem azért nem csak ennyi volt a kapcsolatuk, hanem valahogy mégis összejönnek végül, mert nagyon jók voltak együtt.

Kaptunk egy új Álmodót Ronan mellé, Hennessey-t, egy fiatal nőt, aki még rosszabbul viseli, hogy álmodik és az álmait áthozza a valóságba. Az ő álmai ugyanis önmaga saját másolatai és minden egyes álom során ébredéskor áthozza a valóságba önmaga egy hasonmását, így elég sok "ikertestvérét" álmodta meg az életbe. Ezek a lányok vele élnek és együtt próbálják megoldani Hennessey problémáját, hogy valahogy be tudja fejezni a saját másolatai készítését, mert ha tizenháromnál több másolatot készít önmagából, akkor abba már bele fog halni. És mind tudjuk, hogy ha az Álmodó meghal, akkor az álmai is jobb létre szenderülnek vele együtt.

Hennessey épp ezért depressziós, reményt veszett, kialvatlan és életunt, nem tudja mit tegyen a halál ellen, önmagát tartja felelősnek azért, hogy ilyen sok hasonmást keltett életre magából, és mindegyik lánynak ő fogja végül okozni a halálát. Ebben az állapotában fonódik össze a sorsa Ronanével, és a fiú végül segít neki abban, hogy összeszedje magát valamennyire és ki tudjon lépni ebből az átkozott sötét spirálból, amibe belekerült.

Hennessy és Jordan

Hennessey másolatai közül Jordan volt az első, így ő a legerősebb és gyakorlatilag mondhatjuk azt, hogy ő Hennessey tökéletes ikerpárja, teljes értékű embernek tekinthető. Utána a többiek mindig vesztettek valamit Hennessy-ből, vagy csak egy-egy tulajdonságát vagy jellemvonását tudta bennük átmenteni. Jordan saját  jogú karakterré vált, saját személyiséget fejlesztett ki és ahogy telt az idő, sikerült teljesen leszakadnia Hennessy-ről és önmaga teljes verziójú emberévé válnia. Mármint nem igazi ember ő, csak egy álom, de értitek mire gondolok. Érdekes volt látni, hogy alakul Hennessy és Jordan kapcsolata, és hogy Jordan miként kezdi el járni a saját útját úgy, hogy azért bármit megtenne a "nővéréért" és igenis azért dolgozik, hogy valahogy meg tudják őt és mindegyik "testvérüket" menteni.

Aztán ott volt az ellentétes oldal, mert itt is kaptunk egy nézőpontot a másik oldalról, nevezetesen Farooq-Lane-t, aki társaival együtt azon ügyködik, hogy minden egyes Álmodót megtaláljanak és megöljenek. Elvileg nincs erre más okuk, mint a világvége megakadályozása, legalábbis Farooq-Lane így tudja, bár azért van egy olyan érzésem, hogy több lehet a háttérben, mint amit a nővel megosztottak a társai. Remélem többet meg tudunk róluk a folytatásban, mert most ez volt a leggyengébb történetszál a könyvben.

Örültem, hogy ismét belemerülhettem a Hollófiúk világába, csak most egy kicsit más történetre helyezve a fő hangsúlyt, az Álmodók és az álmok világába. A Lynch fiúk karakterét imádtam, az új karakterek közül Jordan és Hennessy kedvencek lettek, viszont maga a történet annyira nem kapott el, mint szerettem volna. Az írónő még mindig remekül ír, nagyon olvastatta magát a könyv, de valami mégis hiányzott belőle, így annyira nem tudott berántani a történet magával, mint anno történt a Hollófiúk könyvek esetében. Ennek ellenére természetesen érdekel a folytatás, és ha minden igaz már megjelent magyarul, így remélem mihamarabb tudom majd olvasni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-call-down-the-hawk-a-solyom-nyomaban

Értékelés: 5/4

Shadow and Bone (Árnyék és csont) 2. évad összegzés

A történet:

A sötétség nem hal meg soha.

Az Igaz-tengeren át menekülő Alina, akit a Zónában meggyilkoltak szellemei kísértenek, új életet kezd Mallal egy ismeretlen földön, miközben igyekszik titokban tartani napidéző voltát. Ám sokáig nem hagyhatja maga mögött sem a múltját, sem a sorsát.

Az Éjúr rettenetes új hatalom birtokában hagyta el az Árnyzónát, és veszedelmes tervet sző, ami a végsőkig próbára teszi a természeti világ határait. Alina egy hírhedt kalóz segítségével visszatér a szeretett országba, elszántan, hogy elszántan szembeszálljon a Ravkára törő erőkkel. De ahogy a hatalma növekszik, Alina úgy süllyed egyre mélyebbre a tiltott mágiába és az Éjúr játszmájába, és távolodik el egyre jobban Maltól. Választania kell hazája, a hatalom és a szerelem között, amiről mindig úgy hitte, az vezérli – különben azt kockáztatja, hogy mindent elveszít a közelgő viharban. (Leigh Bardugo: Ostrom és vihar könyv fülszöveg)

Anno mikor megjelent, imádtam az Árnyék és csont sorozat első évadát, szerintem remek lett az elejétől a végéig a kisebb hibái ellenére. Jól átgondoltan rakták össze a sztorit, szinte művi pontossággal és igen kreatívan fűzték egybe a Grisa trilóga első könyvének és a Hat varjú duológia karaktereinek a szálait. Nem volt kérdés, hogy várom a folytatást, csak az volt a gond, hogy nagyon sokat kellett várni rá, így mindenki, de én legalábbis valami remekművet vártam, ha már ennyi idejük volt elkészíteni a második évadot. Nagyok voltak az elvárásaim, mert azt szerettem volna, ha a második évad minimum megüti az első színvonalát, de az még jobb lett volna, ha túlszárnyalja azt. Nagy bánatomra egyik sem történt meg.

Tudnotok kell, hogy a Grisa trilógiának csak az első könyvét olvastam, nem hozott lázba a könyv annyira, hogy a kezembe vegyem a folytatást, főleg mivel elég rossz kritikákat olvastam a második és a harmadik könyvről. Így nem tudom a sorozatot a könyvekhez hasonlítani a továbbiakban, csakis arról tudok véleményt írni, amit a sorozatban láttam. A Hat Varjú duológia nagy kedvencem, többször újraolvastam, így ezt betéve ismerem az elejétől a végéig. Nem tudom mi lehetett a gond, talán a Grisa trilógia második és harmadik könyve tényleg olyan unalmas, vontatott és rossz, ahogy több könyves kritikában olvastam, de a sorozat készítői úgy döntöttek, hogy a két könyvet együtt adaptálják a második évadban és ezt megspékelik természetesen a Varjakkal, mert ők nem maradhatnak ki. Az eredmény egy nagy összevisszaság, katyvasz és elsietett történetszálak halmaza lett, így aki az első évadból se értett semmit, az most már végképp nem fog.

Sajnálom, de nekem iszonyat nagy csalódás volt a második évad. Rögtön a márciusi premier során megnéztem, de annyira nem tetszett, hogy hagytam neki egy kis időt és akkor nem írtam róla. Most nemrég újranéztem, hátha másodjára jobb lesz vagy nem tudom, de sajnos másodjára ugyanaz a véleményem. Nagyon rossz lett a második évad, szinte mindenbe és mindenkibe bele tudnék kötni (amit meg is fogok tenni mindjárt szép sorban), és sajnos alig találtam benne néhány dolgot, ami tetszett. És higgyetek nekem ezt én sajnálom a legjobban, mert az első évadot nagyon imádom még mindig, de ahhoz viszonyítva ez a második valami borzalom lett.

Kapkodás, kapkodás hátán, semmi sincs normálisan elmagyarázva, a karaktermélyítést pedig hagyjuk, mert annak szemernyi nyoma sincs itt. Az egyik legnagyobb probléma, hogy a két főszereplő végtelenül unalmas, Alina és Mal a leggyengébb láncszem az egészben, ami azért gond, mert az idő java részében velük kell foglalkoznunk. Ezzel párhuzamosan alig kaptunk Alina és Éjúr közös jeleneteket, sőt az Éjúr alig szerepelt a történetben és amikor igen, akkor végig messze volt a többiektől önmagában és haldoklott, tehát nem volt valami izgalmas az ő történetszála sem. Bár azon magamban azért elég jót mosolyogtam, hogy részről-részre egyre jobban megnyomorodott szegény és egyre rosszabbul nézett ki. (Bár nem mintha Ben Barnes bármikor rosszul tudna kinézni, hiszen az egyik leghelyesebb férfi a világon, de a készítők azért erősen próbálkoztak, hogy elcsúnyítsák szegényt. Az más kérdés, hogy ezen a téren se jártak sikerrel.)

Nyikolaj rendben volt a maga módján, mint új karakter, bár azért nála is nagyobb meglepetést vártam, az ikrek pedig nem tudom minek kellettek ide, mert semmi létjogosultságukat nem éreztem. Most ők kemény harcosok lettek volna, vagy inkább csak poénforrásnak kellettek ide? Gondoljatok bele, teljesen felesleges karakterek voltak a történetben, nélkülük is meg lehetett volna oldani mindent, sőt mintha ott sem lettek volna sokszor. Így hogy a Varjak beleszövődtek a fő történetszálba, minden lényeges dolgot őt csináltak, így az ikreket ki lehetett volna nyugodtan hagyni. A könyvben biztosan van létjogosultságuk, hisz ott nincsenek ott a Varjak ugyebár.

A következő amit nem tudtam hova tenni, hogy egyrészt miért derült ki ilyen gyorsan, hogy Jesper grisa, én ezt még nem fedtem volna fel, csak később ahogy a könyvben volt. Másrészt értem én, hogy Jesper és Wylan milyen aranyos páros és meg kell adni a népnek amit látni szeretnének, de most komolyan… mi volt ez a sorozatbéli Jesper és Wylan? Hogy egy mit tudom én milyen szórakozóhelyen már korábban összefutottak és összejöttek egyszer, így ismerték egymást ezelőtt? Kérem szépen, Wylan hogy a hét pokolba kerülne ilyen hely közelébe? Most komolyan, Wylan mikor csinálna ilyet? Jesperből még kinézi az ember, oké, de Wylen kérem szépen? Aztán meg csak összegabalyodtak újra nagyjából 2-3 rész alatt és kész. Nagyon nem tetszett, amit a sorozatban a kapcsolatukkal műveltek, szerintem elrontották az egészet.

A Varjakat valahogy bele kellett fűzni a második évad történetszálába ismét, és hát a saját sztorijukat még későbbre tartogatják, így valami új történetet kellett kitalálni. A készítők ezt úgy oldották meg, hogy az évad első felében megkapjuk a Jesper és Wylan szálat, Nyina és Wylan csatlakozik a Varjakhoz, valamint letudjuk Kaz bosszúját Pekka Rollins ellen. Az évad második felében pedig mennek segíteni Alinának, Malnak és Nyikolajnak az Éjúr elleni harcban. Őszintén szólva nem tudom jó volt-e ez így, hogy ilyen hamar letudtuk Kaz nagy bosszúját Pekka Rollins ellen, hisz Kaz ezt direkt mindig a dolgok végére tartogatta. Ez hajtotta, ez űzte előre, a bosszúvágy fűtötte a vágyait és vezette őt az életében, mindent ezért tett. Most hogy túl van rajta, kicsit úgy érzem mintha Kaz karaktere elvesztette volna a lényegét és a fő motivációját. Meglátjuk mi lesz ezzel a folytatásban, talán ennek ellenére Pekka Rollins marad tovább és nem merül ki ennyiben az ellenségeskedésük.

A legnagyobb bajom a második évaddal a vége. Habár nem olvastam a második és a harmadik könyvet, de azt tudom mi lett annak a lezárása, ami kövezzetek meg, de szerintem jó kis lezárás volt. Nem értem miért kellett ezt megváltozhatni a sorozatban és azt sem értem, hogy Alina hogyan lett hirtelen gonosz. Na, jó gonosz még lehetne, amiért tiltott mágiát használt, ezt aláírom. De mégis hogy a fenébe kapta meg az Éjúr erejét? Én maradtam le valamiről vagy mi a szösz? Alina Napidéző volt és kész. Attól mert gonosszá válik, hirtelen nem kap teljesen új képességet. Ha lesz folytatás, akkor remélem ezt értelmesen megmagyarázzák, mert jelenleg ez az egész egy nagy baromság. Meg miért kellett ezt az erőltetett folytatási lehetőséget megteremteni?

Bőven elég lett volna, ha Alina, Mal és az Éjúr története itt lezárul, ha már annyira unalmas és vontatott volt, hogy a két könyvet egy évadban dolgozták fel ugyebár. Aztán folytathatták volna csak a Hat Varjú duológiával, mondjuk az lehetett volna egy spin-off sorozat, egy vagy két évadban tökéletesen fel lehetett volna dolgozni a Hat Varjú könyvek történetét egy spin-off sorozatként. Nyikolaj könyveit még nem olvastam, lehet ezen a vonalon akarják folytatni a sorozatot a harmadik évadban. Hogy nem csak Nyikolajt szállja meg a démon, hanem Alina is gonosz lesz és együtt fognak küzdeni a bennük élő sötétség és gonosz ellen? Milyen másik irányba lehetne tovább vinni ezek után a harmadik évadot?

Kaz és Inej még mindig nagy kedvenceim, bár amit ők leműveltek a második évadban, néhány helyen itt is felszaladt a szemöldököm. Mondjuk a lezárást itt sem tudom hova tenni. Inej miért ment el, mikor most jön majd a jégudvari balhé? Itt is furán oldották meg a lezárást. Nyina és Matthias történetszála több volt, mint amire számítottam, bár nekem még ez is nagyon kevésnek számított, jobb lett volna, ha többet szerepelnek együtt. Külön-külön viszont jók voltak, már amennyi játékidőt kaptak ugyebár.

Összességében hatalmas csalódás lett számomra a második évad, túl zsúfolt, túl sok, túl gyors és ennek ellenére mégis hiányérzetet hagy maga után bizonyos karakterek és a legtöbb történetszál esetében. A Varjakat továbbra is imádom, bár néhány velük kapcsolatos változtatás se tetszett. Úgy érzem, hogy túl sokat akartak a készítők egyetlen 8 részes évadba belepakolni, mindent és mindenkit meg szerettek volna adni a rajongóknak, csak az épp nem úgy sült el, ahogy azt ők szerették volna.

Nem tudom lesz-e harmadik évad, ezek után én személy szerint nem vágyok rá. Viszont azt nagyon remélem, hogy legalább a Varjak spin-off sorozatot megkapjuk, egy évadban tökéletesen fel lehetne dolgozni a Hat Varjú könyveket. Hírek még nincsenek ez ügyben, meglátjuk mi lesz. Addig pedig nem tehetünk mást, csak várakozunk.

Értékelés: 10/5

Előzetes:

Sarah J. Maas: Az orgyilkos pengéje és más történetek (Üvegtrón előzménykönyv)

Fülszöveg:

Celaena Adarlan legfélelmetesebb orgyilkosa.

Az orgyilkosok törvényei szerint teljes engedelmességgel tartozik mesterének, de ő senkire sem hallgat, és csak társában, Samben bízik. Celaena öt kockázatos küldetésre indul távoli szigetekre és ellenséges sivatagokba, ahol a rabszolgák felszabadításáért küzd, és egyben elégtételt akar venni a kegyetlen királyon. Ám eközben megszegi mestere, Arobynn parancsait, egy ilyen árulásért pedig elképzelhetetlenül súlyos büntetés jár…

Fedezd fel az öntörvényű hősnő sötét és izgalmas világát, és tudd meg öt fordulatos előzménytörténetben, hogyan kezdődött az Üvegtrón-sorozat legendája!

Az Üvegtrón könyvsorozat olvasása során valahogy sosem éreztem a késztetést, hogy el kellene olvasom a sorozathoz írt előzménykönyvet, bevallom őszintén nem nagyon érdekelt mi van benne. Úgy voltam vele, hogy sosem fontosak ez ilyesfajta kiegészítő részek és amit belőlük a nagy egész történethez tudnom kell, az később úgyis le lesz írva újra, a többi pedig csak valamiféle plusz, ami nélkül is tökéletesen érthető a többi könyv története. Ám mivel egy teljes Üvegtrón sorozat újraolvasást szeretnék, így eszembe jutott, hogy akkor talán most kellene sort kerítenem az előzménytörténetre, és akkor már ezzel is kezdek. Nem valami hosszú a könyv, így tudtam most kell elolvasnom, mert máskor talán újra nem lesz kedvem hozzá.

Az orgyilkos pengéje és más történetek címen futó előzménykönyvet tekinthetjük egy teljes könyvnek, mert ha úgy vesszük akkor egy nagy kerek történetet mesél el, csak épp azt öt „kisebb” történetre bontva. Mint megtudtam, Maas ezeket a kis sztorikat külön-külön írta meg korábban és tette fel ingyen az internetre, és végül egységesítve adták ki aztán egy könyvbe összefoglalva. Öt történetet kapunk, mindegyik Celaena egyik korábbi kalandját meséli el még az orgyilkos éveiből, tulajdonképpen öt küldetést láthatunk melynek keretein belül Celaena megismerkedik néhány mellékszereplőként megismert karakterrel.

Celaena és Sam

Az első történet során Celaena és Sam, Arobynn megbízásából Rolfe-al indul üzletelni, de persze a dolgok nem épp úgy alakulnak, ahogy azt bárki szerette volna. Celaena és Sam olyan leckét adnak Rolfe-nak, amit a férfi aztán soha nem felejt el. A második történetben azt tudhatjuk meg, hogy Celaena hogy ismerkedett meg Yrene Towerssel, a harmadik történetben pedig azt, Celaena hogyan ismerte meg Anselt és a lány hogyan árulta el végül őt.

A negyedik történetben Celaena és Sam újabb megbízást kap Arobynn-tól, de a férfi átverése nyomán nem épp úgy alakul a küldetésük, ahogy azt szerették volna, miközben Celaena és Sam egyre közelebb kerül egymáshoz. Majd az ötödik történetben Celaena és Sam Arobynn átverése miatt és mert elegük van az orgyilkosok királyából és annak manipulációjából és az életből amit éltek akkoriban, megfizetik adósságukat Arobynn felé, és eldöntik, hogy ketten együtt elhagyják a várost és valahol máshol új életet kezdenek. Persze Arobynn ezt nem hagyja annyiban és Rourke Farrannal olyan tervet sző ellenük, ami aztán mindenkit a pusztulásba vezet.

Összességében tetszett mind az öt történet, de nekem az utolsó kettő lett a kedvencem. Annak örültem, hogy a történetek révén több betekintést nyerhettem Celaena orgyilkosként töltött éveibe, és láthattam, hogy miért érdemelte ki azt a hírnevet, amit aztán mindenki ráaggatott. Azért is nevezhetjük előzménytörténetnek ezt a könyvet, mert pontosan azt mutatja be, hogy Celaena hogyan és milyen események következtében került aztán Távolvég bányáiba rabszolgaként, és ugyebár onnan indul aztán az első rész, az Üvegtrón története.

Korábban hallottam már Samről, de jó volt róla most többet megtudni, és látni, hogy pontosan mi történt közte és Celaena közt. Szegény fiú igen tragikus véget ért, tudtam mi lesz a sorsa, de azért így sem volt könnyebb olvasni, főleg, hogy ő volt Celaena első szerelme és első igazi nagy vesztesége az életében. Sam, a lány vele való rövid, de azért igenis fontos kapcsolata, és Sam elvesztése voltak azok a kezdőlépések amik aztán Celaena-t elkezdték megváltoztatni és az igazi útjára terelni.

A másik akinek örültem ki más lehetett volna, mint Arobynn. Belőle se kaptunk sokat a könyvsorozat során, nagyon keveset szerepelt, és inkább csak Celaena meséiből hallottunk róla, aztán ugyebár pedig igen hamar meghalt, ami ha engem kérdeztek nagy vétek volt, szívesen olvastam volna róla többet. Most megkaptam az Arobynn adagomat bőven, bár most is némi hiányérzetem maradt vele kapcsolatban, nem bántam volna, ha többet szerepel, ha már ennyire adott volt ennek a lehetősége.

Mindig érdekesnek gondoltam Arobynnt, kicsit talány volt számomra, mert sosem tudtam hova tenni őt. Ő tipikusan az a „szürke” karakter, akit nem tudsz se jónak, se rossznak nevezni, bár ha nagyon választani kellene, akkor természetesen inkább a negatív karakterek köré sorolnám, de azért sosem volt ő teljesen olyan rossz, mint amilyennek Celaena gyakran lefestette.

Celaena gyakran küzd magában az érzelmeivel, ő se tudja, hogy viszonyuljon Arobynn-hez, hisz akármennyi rossz dolgot tett ellene, akárhányszor átverte, kínozta és kihasználta, akármennyire kemény volt vele, Celaena igenis csakis Arobynn miatt élte túl gyerekkorában a vele történteket és igenis Arobynn faragta belőle azt a kemény, ravasz és önálló nőt, akivé aztán vált. Arobynn nélkül Celaena régen halott lenne, és ő pontosan tudja ezt. Nagyon komplex kapcsolat az övék, Arobynn se nagyon tudja eldönteni, hogy mit akar a lánytól. Persze tudjuk, hogy Arobynn nem az önzetlen fajtából való, és mikor látja, hogy Celaena és Sam kezdenek kicsúszni az irányítása alól, akkor nem tudja legyőzni bosszúra kiáltó ösztöneit és innen nincs visszaút. Arobynn a saját sírját ásta meg azzal, amit tett ellenük, innen már nem volt visszaút számára, Celaena a történtek után soha nem bocsátott volna meg neki, innen volt véglegesen megpecsételve a kapcsolatuk alakulása.

Nem bántam meg, hogy elolvastam az előzménykönyvet, mert így többet megtudhattam kedvenc orgyilkosunk igencsak véres és kalandos múltjáról és jobban megismerhettem Sam-t és Arobynn-t. Továbbá olyan érdekes háttér történeteket és kiegészítő információkat kaptam, amik nem feltétlenül szükségesek a fő könyvsorozat ismeretéhez, de ennek ellenére mindenképp szórakoztatóak voltak. Most pedig indulhat az Üvegtrón könyvsorozat teljes újraolvasása, meglátjuk másodjára mennyire fognak tetszeni a könyvek.

Frissítés - 2023.05.07.

Nemrég fejeztem be a teljes Üvegtrón könyvsorozat újraolvasását és továbbra is imádom, bár azt azért meg kell jegyeznem, hogy az első könyv a leggyengébb,és a második résztől lesz igazán jó az egész. Tehát a korábbi véleményem a könyvekről nem változott. :)

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-the-assassins-blade-az-orgyilkos-pengeje-es-mas-tortenetek

Értékelés: 5/4

Sarah J. Maas: Ég és lélegzet háza (Crescent City 2.)

Fülszöveg:

A LEGVESZEDELMESEBB ERŐ. A LEGVADABB SZENVEDÉLY. A LEGKEGYETLENEBB SORS.

Bryce Quinlan és Hunt Athalar próbál visszarázódni a normál kerékvágásba – megmentették Crescent Cityt, de annyi minden fordult fel fenekestül az életükben, hogy leginkább csak pihenni szeretnének. Le akarnak lassítani. Kiderítenék, mit tartogat számukra a jövő.

Az Aszterek eddig tartották a szavukat, békén hagyták őket. De így, hogy a lázadók lassacskán egyre inkább kikezdik az Aszterek hatalmát, az uralkodók jelentette fenyegetés nőttön-nő. Bryce, Hunt és a barátaik belekeverednek a lázadók terveibe, és választaniuk kell: vagy csendben tűrik az elnyomást, vagy megküzdenek azért, amit helyesnek tartanak. És mint tudjuk, a hallgatás sosem volt az erősségük…

Ismét egy olyan könyvet vettem a kezembe, ami a megjelenése óta ott csücsült a várólistámon, csak valahogy még nem került sorra. Alapvetően szeretem Sarah J. Maas könyveit, főleg az Üvegtrón könyvsorozat lett a nagy kedvencem (amiből hamarosan egy teljes újraolvasást tervezek), de összességében a Tüskék és rózsák udvara se olyan rossz a maga nemében. A harmadik sorozataként elindított Crescent City sokaknak nem jött be, mert hát lássuk be merőben más, mint az első kettő volt, de én szerettem a Föld és vér házát és vártam a folytatást. Persze voltak hibái és hiányosságai a Crescent City első részének, de ott volt benne a potenciál, hogy valami jó süljön ki belőle.

Mindez sikerült, tehetnénk fel a kérdést. Nos, szerintem jó úton haladt tovább a történet, de még mindig nem érkezett meg az a nagy lendület, az a valami plusz, amitől naggyá válhatna a könyvsorozat. Most is olyan felemás érzéseim lettek a végére, mert nagyon sok minden tetszett, viszont nagyon sok minden pedig idegesített vagy ha nagyon pontos akarok lenni, akkor inkább csak nem értettem. Nézzük meg pontosabban mi mindenre gondolok.

A "lázadó" csapat

Az első rész befejezése után azt kifogásoltam a legjobban, hogy csak nagyon vázlatos világfelépítést és magyarázatot kaptunk a Crescent City világáról. Sejtettem én, hogy később Maas pótolja ezt a hiányosságot vagy csak eredetileg is az volt a terve, hogy később derülnek ki a dolgok, így ebbe már nem tudok belekötni. Szinte minden titokra fény derült, megtudtuk, hogy jött létre Bryce-ék világa, kik az az Aszterek, honnan származnak az egyes fajok, és mi az egésznek az eredete. Ha ez nem lenne elég, akkor kiderül, hogy Danika újabb titkokat rejtegetett Bryce elől, mert éppen azt kutatta, hogy mi a világuk eredete, így kiderül, hogy Danika halálának hátterében sokkal több minden volt, mint amit korábban Bryce kiderített.

Kicsit fura volt számomra, hogy az írónő Danikát megint belekeverte a dolgokba, azt hittem az ő sztorija az első részben lezárásra került. Nem tudom, hogy mit gondoljak erről, mert végül is így jobban érthető, hogy miért kellett meghalnia, hisz a kutakodásával olyan darázsfészekbe nyúlt, amit az Aszterek nem hagyhattak szó nélkül. Viszont ha belegondolok mindabba ami még kiderült róla, kicsit sajnálni kezdtem Bryce-t, mert Danika roppant sz*r barát volt, ezt nyugodtan kijelenthetjük. Rengeteg mindent titkolt Bryce előtt, és ez azért eléggé megkérdőjelezi a barátságukat. Hát nem tudom… ennyi titok után, Bryce helyében én lehet már nem siratnám annyira Danika-t és igencsak megkérdőjelezném magamban, hogy valóban barátok voltunk-e vagy sem.

Bryce és Hunt

Bryce nekem még mindig nagy kedvenc, nem értem sokan miért nem kedvelik őt. Vagyis pontosan értem, de Bryce karakterében épp az a jó, hogy csak nyomokban emlékeztet Aelinre vagy Feyre-ra. Bryce egy sokkal modernebb világban nőtt fel, teljesen más háttértörténettel érkezett, mint Aelin vagy Feyre-ra, így sokkal reálisabb így a karaktere. Szerencsére Bryce sokat változott és érettebbé vált a vele történtek hatására, de én még mindig bírom, ahogy játssza néha a szőke libát, ez annyira illik Bryce karakteréhez, hogy szerintem teljesen eltalálta az írónő.

Hunt-ot továbbra se tudtam megkedvelni, szerintem ő annyira semmilyen és szürke karakter, hogy elveszik a sorok között, főleg Bryce mellett, aki teljesen ledominálja őt. Még az első részben csak-csak érdekes volt, de így a második könyvben teljesen eltűnt a karaktere és bármi érdeklődésem az irányába. Persze Maas könyveire eddig is jellemző volt, hogy inkább az erős női karakterek vannak a középpontban és a férfi párjaik elsorvadnak előbb-utóbb mellettük, de azért kérem szépen Rowan, Dorian, Rhysand, de akár még Tamlin is, azért ezerszer izgalmasabb és összetettebb karakterek voltak, mint amilyennek Hunt eddig tűnt.

Nagy örömömre Ruhn ebben a könyvben nagyobb szerepet játszott és kvázi második főszereplővé lépett elő a húga, Bryce mellett. Mindig bírtam Ruhnt, szerintem Crescent Cityben ő a legjobb férfi karakter, ez nem kérdés. Jó volt róla többet megtudni, és örültem, hogy kapott egy saját történetszálat a nyomozással, a lázadókkal és Nap ügynökkel. Sajnos én lelőttem magamnak előre, hogy ki valójában Nap ügynök, így ez nem ütött akkorát, mint kellett volna, de nagyon kíváncsi vagyok mi lesz velük a folytatásban. Nagyon aranyosak voltak együtt, és most hogy kiderült ki-kicsoda valójában, nagyon várom, hogy fog alakulni a kapcsolatuk. Szerintem Ruhn mellé teljesen illik Nap ügynök, jól ki fogják egészíteni egymást, mint egy pár. Jaj, nagyon szurkolok nekik, hogy összejöjjenek a végére.

Nap ügynök és Ruhn

Annak szintén örültem, hogy Ruhn barátai nagyobb hangsúlyt kaptak és a végére összeállt a nagy csapat, akik egytől-egyik belekeveredtek a lázadók tevékenységivel, ezzel kivívva az Aszterek haragját és visszavágását. Kicsit néha feleslegesnek éreztem a Tharion és az Ithan nézőpontot, számomra kicsit kilógtak a történetből, pedig Maas kínosan próbálta őket valahogy belekavarni a többi történetszálba. Remélem lesz valami értelmük a folytatásban, és valami értelmes és hasznos irányba szalad ki az, hogy Tharion és Ithan ilyen sok saját fejezetet kaptak, mert ha nem így lesz, akkor olyan, mintha Maas csak azért írta volna meg az ő fejezeteiket, hogy növelje az oldalszámot.

Éppen ezek miatt a jelenleg teljesen feleslegesen tűnő fejezetek, vagy karakterek miatt számomra iszonyat hosszúnak tűnt a könyv, nyugodtan ki lehetett volna belőle húzni 100-200 oldalt vagy valahogy rövidíteni rajta. Mondjuk kevesebb random szexjelenet, Fury és Juniper karakterének mellőzése (Apropó, ők minek kellettek ide? Semmit, de tényleg semmit nem adtak hozzá a történethez.), Sophie és Emile karakterének törlése (Ők se értem minek kellettek, főleg hogy az egyik meghalt, a másiknak meg nincs semmilyen képessége, tehát a nagy egészhez igazából ők se adtak hozzá semmit.), és mondjuk a Tharion és vízi szál mellőzése és máris vagy 300 oldallal kevesebb lett volna a könyv, de sokkal feszesebb lett volna a tempó és tömörebb a történet.

A könyv végén a nagy meglepetést és a függővéget szintén lelőttem magamnak ezelőtt, így nem ütött akkorát, mint lehetett volna és őszintén szólva nem tudom mit gondoljak Maas ezen nagy lépéséről. Az biztos, hogy kockázatos dolgot lépett meg, és mindez elsülhet nagyon jól, de nagyon rosszul is. Engem nagyon érdekel, hogy mi volt a szándéka mindezzel és hogy milyen irányba akarja vinni tovább a történteket, és épp ezért iszonyatosan várom a Crescent City harmadik részét, ami ha minden igaz a befejező rész lesz. (Bár ugyebár ezt Maasnál sosem lehet tudni.)

Az Ég és lélegzet háza remek folytatása a Crescent City könyvsorozatnak, összességében sokkal pörgősebbnek és kalandosabbnak éreztem ezt a részt, mint az elsőt. Ismét kapunk egy kis nyomozási szálat és a tétek nőnek közben, így a végére hőseink a lázadás kellős közepén találják magukat, és onnan már nincs visszaút. Bryce-t továbbra is imádom, Ruhn szintén nagy kedvenc, kíváncsi vagyok hogyan alakul majd később a történetük főleg a függővég miatt, és éppen ezért iszonyatosan várom a harmadik részt. Remélem valami jó kis lezárást kapunk és nem valami ostobaság lesz ebből, amibe Maas belekezdett. Mert legyünk őszinték, igen kétesélyesen elsülhet a dolog.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-eg-es-lelegzet-haza

Értékelés: 5/5

Stephanie Garber: Finale (Caraval 3.)

Fülszöveg:

Egy szerelem, amelyért megéri küzdeni.

Egy álom, amelyért megéri meghalni.

Egy befejezés, amelyre megérte várni.

Két hónap telt el a legutóbbi Caraval befejezése óta. Két hónapja, hogy a Fátumok kiszabadultak egy elvarázsolt kártyapakliból, két hónapja, hogy Legend bejelentette igényét a trónra, és két hónapja, hogy Tella rájött: a fiú, akibe beleszeretett valójában nem létezik.

Amikor életek, birodalmak és szívek sorsa múlik rajta, Tellának el kell döntenie, hogy megbízik-e Legendben, vagy régi ellenségeként kezeli. Miután rábukkan egy titokra, amely fenekestül felforgatja az életét, Scarlettnek képessé kell válnia a lehetetlenre. Legendnek pedig meg kell hoznia egy döntést, amely örökre megváltoztathatja.

A Caraval véget ért, de minden idők legnagyobb játéka még csak most kezdődik. Ezúttal nincsenek nézők – csak nyertesek vagy vesztesek.

Kicsit több idő telt el, mire odajutottam, hogy olvasni tudjam a trilógia harmadik részét, mint szerettem volna, de hát ilyen az élet. Nem mindig arra van ideje az embernek, amire szeretne, pedig higgyétek el nekem, hogy roppant mód kíváncsi voltam a befejezésre, mert imádtam a második részt. Aztán szerencsére múlt hétvégén végre lett egy kis időm és alig két nap alatt letoltam a Finale-t, mert annyira olvastatta magát a sztori.

A második rész ugyebár ott fejeződött be, hogy Tella megnyerte a második Caravalt és kiderült kicsoda Legend valójában, de itt nincs még vége semminek, mert csak most jön az igazi nagy végső harc. És komolyan végső nagy harcról beszélek, mert a korábbi két Caraval csupán „csak” játék volt, de ami most történik az már véresen komoly, ami sokak életébe kerülhet. A könyv fókusza átkerült a Caravalról és Legendről a Fátumok felé, mert most már ők az igazi ellenség.

Szeretném itt rögtön kiemelni a Fátumokat és azt a tényt, hogy végre több szerepet kaptak így a lezárásban. Most már nem csak Jacks van az előtérben, hanem felbukkan majdnem az összes többi Fátum, de nem csak az ember alakú Fátumok, hanem az egyebek is. Hiszen mint megtudtuk vannak Fátum helyek és Fátum tárgyak, és ezek nagy része kiemelt jelentőséget kap a harmadik részben. Aztán nem szabad elfeledkezni a harmadik rész „nagy gonoszáról”, a Hullócsillagról, vagyis emberi nevén Gavrielről, aki miután kiszabadult a tarot kártyák fogságából rögtön hatalmi mámortól vezérelve eldöntötte, hogy ő lesz itt a császár és mindenki ura és ezért nem rest bárkin és bármin átgázolni.

És hogy miért olyan félelmetes a Hullócsillag és az egoista hatalmi harca? Mert Gavriel az első és eredeti Fátum, ő alkotta meg a többieket később, így ő a legerősebb köztük, még a többi Fátum is fél tőle. Tehát meg van a „ nagy gonosz” ellenfél, habár a motivációi elég egyszerűek és gyatrák, a Dragna lányokhoz fűződő, csak ilyen utólag bedobott szálnak tűnő kapcsolata, pedig számomra kissé erőltetettnek tűnik. Nem ismerjük meg igazán, alig tudunk meg róla valamit, így annyira súlytalan lett számomra a karaktere, hogy azt el sem tudom mondani. Az a gond, hogy csak a harmadik részben a végén dobták bele a történetbe, nem lehet igazán megismerni, sem megkedvelni. Így habár ő a legerősebb és leghatalmasabb ellenfél elvileg, nála még az első rész ellenfele, Legend, vagy a második rész ellenfele, Jacks is fényévekkel összetettebb vagy érdekesebb karakter.

A Finale-ban nem csak egy narrátort kapunk, hanem felváltva mesél mindkét Dragna lány, aminek roppant mód örültem. Bár sajnos Tella megint uralta a lapokat, az ő történetszála ezerszer izgalmasabb lett, ha engem kérdeztek, de legalább Scarlett se maradt el mellőle, hanem megkapta a saját történetszálát Juliannal, drámával és mindennel, ami kell. Megint ugyanolyan érzésem volt, mint az első rész olvasása közben, Scarlett és Julian magukban nem valami emlékezetes karakterek, de együtt remekül működnek, imádtam őket együtt. Nem értem minek kellett az elejére az a szál, mikor Scarlett el akarja kezdeni versenyeztetni Juliant és a korábbi vőlegényét, számomra ez annyira nem illett Scarlett karakteréhez. Teljesen felesleges történetszál volt, nála inkább arra kellett volna nagyobb hangsúlyt fektetni, amikor rájön, hogy kicsoda a Hullócsillag valójában, és hogy miként kapcsolódik hozzá. Valahogy jobban ki lehetett volna fejteni Scarlett és Gavriel kapcsolatát, egymáshoz való hozzáállásukat, vagy nem is tudom. Szerintem ebben a történetszálban több potenciál lehetett volna, mint amit végül kaptunk az írónőtől.

Scarlett és Julian

Nem, nem felejtettem el a triónkat, Tella, Legend és Jacks megkapták a saját elég sok idejüket a sztoriban, nekem ismét az ő történetszáluk tetszett a legjobban. Tella és Dante még mindig nagy kedvencek, úgy forr közöttük a levegő folyton, hogy azt élvezet olvasni, ők egymásnak vannak teremtve és kész. Persze nem jöhettek össze egyszerűen, mert az túl unalmas lett volna, hanem kellett ide még egy kis bonyodalom, ami náluk valahogy mégis működött. A konfliktus fő forrása most az lett, hogy kiderült, Dante azon munkálkodik, hogy Tellát is halhatatlanná tegye, így akkor örökké együtt lehetnének. Tella viszont nem akar halhatatlan lenni, hanem azt szeretné, ha a férfi őt választaná és a szerelmüket a halhatatlanság helyett. Viszont ha Dante a szerelmet választja, akkor újra normális halandó válik belőle. Tehát ezen lamentálnak az egész részben, és ha ez nem lenne elég, Jacks se nyugszik a háttérben, még mindig meg akarja szerezni Tellát magának, mert hát a lány az egyetlen igaz szerelme, ha minden igaz.

Dante, Tella és Jacks

Az írónő kicsit árnyalta ezt az „egyetlen szerelme” dolgot, így már kicsit jobban értem és nem olyan nagy baromság, mint korábban tűnt. Hisz az, hogy Tella Jacks egyetlen igaz szerelme, még nem jelenti azt, hogy Jacks valóban szereti őt, hanem csak azt, hogy ott a potenciál benne, hogy a lány azzá váljon idővel. Jacks pedig akárki-akármit mond, szerintem sose szerette igazán Tellát, hanem inkább csak önző és manipulatív módszerekkel, mániákus módon próbálta magához kötni. Játszott vele, bántotta, kihasználta és csábítgatta, mikor Tella gyengén és sebezhetően, nem tudott máshoz fordulni. Hisz Jacks mégis csak egy Fátum, ő maga a Szívek hercege, nem képes az őszinte szerelemre, és nem is akar ilyesmit érezni. A Fátumok a hatalom megszállottjai, számukra az emberek csak játékszerek, és soha nem akarnak valóban érezni és szeretni, hisz ezt láttuk Gavrielnél és Jacksnél is.

Nagyon izgalmas lezárást kaptunk, gyorsan végigolvastam a harmadik részt, mert egyszerűen olvastatta magát a könyv. Tella, Dante és Jacks még mindig nagy kedvencek, az ő történetszálukat szerettem a legjobban, de Scarlett és Julian szintén aranyosak voltak együtt. A Hullócsillag tekintetében kissé hiányérzetem maradt, ha nagyobb hangsúlyt kap a karaktere, vagy jobban kifejtik az ő történetszálát, annak örültem volna, mert így teljesen felejthető karakter maradt a főszereplőink mellett. Nagy meglepetésemre megtudtam, hogy itt nincs vége a történetnek, mert Garber írt egy új trilógiát folytatásnak a Caraval világában, csak immár Jacksre és új karakterekre fókuszálva. Nagyon érdekelni kezdett ez a folytatás, mert Jackset imádom, kíváncsi vagyok mi lesz vele a folytatásban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/stephanie-garber-finale

Értékelés:

5/5

Stephanie Garber: Legendary (Caraval 2.)

Fülszöveg:

Egy összetört szív.

Egy megfizetendő adósság.

Egy vérre menő játék.

Donatella Dragna a Caraval varázslatos világában végleg megszabadult zsarnok apjától, és a nővérét, Scarlettet is megmentette egy baljós házasságtól. Lenne mit ünnepelnie a Dragna-lányoknak – de Tella még nem szabad.

Még a játék előtt, végső kétségbeesésében egyezséget kötött egy bűnözővel, és most olyasmivel tartozik neki, amit eddig soha senki nem tudott megszerezni. Ki kell derítenie a Caraval mester, Legend valódi nevét! Erre csak egyetlenegy esélye van: ha megnyeri a Caravalt.

Tella tehát második alkalommal is beleveti magát a legendás versengésbe, és ezzel keresztezi egy gyilkos trónörökös útját, belebonyolódik egy elátkozott szerelembe, valamint a titkok kusza hálójába… amivel bajba sodorja Scarlettet is.

A Caraval mindig is bátorságot, ravaszságot és áldozatokat követelt. Ám ezúttal még többet kér a játék: ha Tella nem tudja teljesíteni, amit az alkuban ígért, és nem szolgáltatja ki Legend igazi nevét, mindent elveszít – talán még az életét is. De ha nyer, Legend meghal, és a Caraval örökre megsemmisül.

Isten hozott újra a Caravalban… a játék még csak most kezdődik igazán!

Az első rész tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás és mivel a második és a harmadik részről sokkal jobb kritikákat olvastam, mint az elsőről, így bíztam benne, hogy valóban jobb lesz a folytatás. Igazából semmi nagy gond nem volt a Caraval-al, de azért annyira nem ragadott magával, mint szerettem volna. Na, de a Legendary! Rögtön azzal kezdenék, hogy nekem iszonyatosan tetszett a második rész, sokkal jobban beszippantott és alig egy nap alatt sikerült kiolvasnom hétvégén, ami mostanában igen nagy szó, mert kevesebb az időm és az energiám az olvasásra, mint mondjuk évekkel ezelőtt volt.

Kezdjük azzal mi tetszett annyira. Számomra maga a történet, az új Caraval játék valahogy sokkal izgalmasabbnak és kalandosabbnak tűnt, mint amilyen az első volt, vagy lehet csak azért tűnt jobbnak, mert itt már nagyobb volt a tét, mint korábban bármikor. Míg az első Caraval valóban csak egy játék volt, addig a másik már korántsem teljesen az, sőt, mondjuk ki bátran, itt egyáltalán nem egy játékról volt szó. Most véresen komoly lett a dolog.

Tella és Jacks

Ezzel párhuzamosan az írónő csavart egyet a történeten és megkaptuk a Fátumokat, és sokkal többről kezdett el szólni a történet. A Fátumok olyan természetfeletti lények, akik sok idővel ezelőtt a világot irányították, és akiket korábban egy boszorkány száműzött és kártyalapokba zárt. Ám egyikük kiszabadult és eldöntötte, hogy addig nem nyugszik, míg vissza nem szerzi korábbi hatalmukat és ki nem szabadítja a társait. És hogy ez az egész miként kapcsolódik a karaktereinkhez és magához a Caravalhoz, azt már nem akarom elárulni, olvassátok el a könyvet és megtudjátok.

És ha már a Fátumok szóba kerültek, akkor nem is lehetett volna jobb Fátummal bevezetni őket a sztoriba, mint a Szívek hercegével, vagyis polgári nevén Jacks-el. Nem túlzás szerintem ha azt állítom, hogy Jacks rögtön kedvenc lett és olyan remek karakter, hogy mindenkit kenterbe vert és egyből megkedveltette magát velem. Ő lett most új „fő gonoszként” bemutatva, de nem egy szimpla gonosztevő ő, hanem annál azért bonyolultabb és összetettebb karakter. Nagyon várom mi lesz vele és Tellával a folytatásban, mert bírtam ahogy játszadoztak egymással.

Na de mi a helyzet Scarlett-el és Tellával, kérdezhetnétek. A második részben narrátort váltunk és most megkapjuk Tellát főszereplőnek, ami megint remek döntés volt az írónő részéről. Az első részben nem lett Tella a kedvencem, egyáltalán nem, de most egyből kedvenc lett ő is, és nem túlzás azt állítani, hogy ő is sokkal érdekesebb karakterré vált, mint a nővére valaha volt. Tella sokkal kalandvágyóbb és makacsabb lány, mint Scarlett, talán Tella narrálása is hozzátett ahhoz, hogy izgalmasabb legyen a második rész története. Az már csak a hab a tortán, hogy Tella és Dante mennyivel szenvedélyesebb páros, mellettük Scarlett és Julian elbújhatnak jó messzire. Nem hittem volna, hogy ennyire jók lesznek együtt, de Tella és Dante nagyon aranyosak.

Tella és Dante

Az eddigiekből leszűrhetitek, hogy sajnos igen, kaptunk egy szerelmi háromszöget, vagy hogy is mondjam, nem teljesen szerelmi háromszög ez. Elmagyarázom miért. Tella és Dante egymásnak vannak teremtve, mindketten oda vannak a másikért, és össze is illenek, hisz mindketten kalandvágyó, szenvedélyes, humoros és kissé néha önző és egoista karakterek, épp ezért működnek jól ennyire. Aztán ott van Jacks persze, akivel Tella kötött egy alkut, és hát Jacks nyomul ezerrel a lányra a maga módján, (már ha azt nyomulásnak lehet nevezni, hogy megzsarolja és játszik vele, ami során a lány élete a tét), de az eddigiek alapján Tella sosem érdeklődött úgy Jacks iránt.

Azt meg már meg sem említem, hogy Jacks mégis hogy a fenébe szeretett bele a lányba, mikor nem is ismeri igazán. Ez a „Tella az egyetlen igaz szerelme” dolgot kissé nehezen értem, mert hogy lehetne az egyetlen igaz szerelme, ha nem ismeri őt valójában, annyi időt meg nem töltöttek együtt, hogy igaz szerelemről lehessen beszélni kettejük vonatkozásában. Talán erre kapunk még valami magyarázatot a harmadik részben. Szóval szerelmi háromszögnek tűnik ez, de szerintem mégsem az, mert Tella mindig is Dante iránt érdeklődött inkább, Jacks nála sosem merült fel opcióként, legalábbis ebben a részben biztosan nem.

Egyetlen negatívum számomra, hogy Scarlett és Julian most eléggé háttérbe szorultak, bár ha jobban meggondolom, akkor lehet mégse hiányoztak most ebből a történetből. Volt róluk szó, és kaptunk róluk néhány infót Tella narrálásán keresztül, de az nem volt valami sok. Mondjuk ezt a gondolatot tovább vezetve arra kíváncsi lennék, hogy a harmadik könyvben ki lesz a narrátor a két lány közül. Szerintem az lenne a legjobb, ha felváltva mesélnének, de ezt majd meglátjuk.

Nekem sokkal jobban tetszett a Legendary, mint a Caraval, és ebben nagy szerepe volt annak, hogy Tella lett a mesélőnk. Általa sokkal kalandosabb és mozgalmasabb történetet kaptunk, és sokkal nagyobb bonyodalmak közepette találta magát Tella, mint korábban Scarlett valaha. Megtudtunk néhány titkot, hogy kicsoda Legend valójában, vagy hogy mi történt a lányok anyjával, de kaptunk új rejtélyeket is, így nem maradtak el a megválaszolandó kérdések a befejező részre sem. Tella, Dante és Jacks nagy kedvencek lettek, nagyon érdekel a történetük lezárása, így szerintem mielőbb folytatni fogom a trilógiát az utolsó résszel.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/stephanie-garber-legendary

Értékelés: 5/5

Stephanie Garber: Caraval (Caraval 1.)

Fülszöveg:

Scarlett ​Dragna eddig még egyetlen napot sem töltött távol attól a kicsi szigettől, ahol ő és a húga, Tella, hatalmaskodó, kegyetlen apjuk keze alatt felnövekedtek. A történet azzal indul, hogy az apa házasságra kényszerítené Scarlettet, ami egyszeriben véget vetne a lány hosszú évek óta tartó álmodozásának a messzi szigeten zajló Caravalról, a földkerekség legvarázslatosabb előadásáról, amelynek közönsége szintén a játék résztvevőjévé válhat.

Azonban épp ebben az évben végül megérkezik a várva várt meghívó, amiről Scarlett annyit álmodozott. Tella elhatározza, hogy elmegy a Caravalra, és egy titokzatos matrózzal elraboltatja Scarlettet is. Csakhogy amint odaérnek, kiderül, hogy Tella eltűnt: az ő elrablója a Caraval ördögien mesteri szervezője, Legend. Scarlett hamarosan megérti, hogy a húga az idei Caraval kulcsfigurája, az egész játék körülötte forog: az lesz a győztes, aki Tellát megtalálja.

Scarlett többször is végighallgatja a figyelmeztetést: bármi is történjék a Caraval során, az mind csak a fantasztikusan kidolgozott előadás része, de ő, szegény, még be se lépett, máris bábuként kezd lépkedni a mágia és a szívfájdító szerelem sakktábláján. Hanem akármi is a Caraval, valóság vagy sem, neki mindenképp meg kell találnia a húgát, mielőtt véget érne a játék utolsó, ötödik éjszakája, máskülönben a beinduló veszélyes dominóhatásra Tella örökre eltűnik a világból.

Isten hozott, légy üdvözölve a Caravalban! De légy óvatos, nehogy túl messzire röpítsen a képzeleted!

Ismét egy új könyvsorozatba kezdtem bele, és ez is egyike azoknak, amik már csaknem évek óta ott várnak türelmesen a sorban, hogy végre sorra kerüljenek. Úgy tűnik most jött el a Caraval ideje, így nagy lendülettel belevetettem magam az azonos című első részbe. Nem valami vastag és nehéz nyelvezetű olvasmány és gyorsan lehet haladni vele, így alig két nap alatt kivégeztem.

Kicsit felemás érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, tetszett is meg nem is, ha értitek mire gondolok. Viszonylag jó alapötlettel indul a sztori, a fő történetszál egy titokzatos és izgalmas játék körül bonyolódik. Főszereplő testvérpárosunk Scarlett és Tella idén végre eljutnak a titokzatos Caravalra, hogy részt vegyenek a játékban és megnyerjék a főnyereményt. Mindketten szabadulni akarnak zsarnok és agresszív apjuk fojtogatásából és az életből, amit eddig kellett élniük. Néhány váratlan esemény folytán aztán Tella eltűnik és Scarlett azon kapja magát, hogy idén a Caraval játék célja, hogy a játékosoknak meg kell találniuk Tellát és aki elsőnek a nyomára bukkan az lesz a győztes.

Mivel ennyire a Dragna lányok köré szerveződött az idei Caraval, így sejteni lehet az elejétől kezdve, hogy most más lesz a játék, mint korábban. Nem kérdés, hogy Scarlett lesz a győztes, mert anélkül mi értelme lett volna a könyvnek, ha nem Scarlett nyeri meg a versenyt? És rögtön itt az első negatívum. Roppant kiszámítható a sztori, nagyjából minden fordulatot lehet előre tudni és mégsem egy Éhezők viadaláról van szó, hanem a Caraval sokkal „könnyedebb” játék, így azért annyira nem izgul az ember a karakterek sorsáért. A feladatok, a feladványok, a nyomozás egyszerű és túlontúl könnyű, csak hát Scarlett olyan ostoba néha, hogy nem látja milyen csapdába sétál bele újra és újra.

Julian és Scarlett

Azt pedig már mondanom sem kell, hogy számomra az elejétől kezdve teljesen egyértelmű volt, hogy Julian sem olyan ártatlan és átlagos karakter, mint amilyennek el akarta őt adni az írónő. Sejthettük, hogy ő is valahogy a Caraval része, hogy van valami köze hozzá. Az megint túl kínosan egyszerű és kiszámítható lett volna, ha kiderül, hogy Julian valójában Legend, így reméltem, hogy ez azért nem így lesz, és szerencsére az írónő se lépte meg a dolgot. Na de hogy ki Legend valójában? Azt hittem az első rész végén ki fog derülni, de nem így lett, ami jó dolog, hisz így maradt némi rejtély a folytatásra. A második nagyon nyilvánvaló tippem a másik egyetlen épkézláb férfi szereplő a sztoriban, vagyis Dante, szerintem ő lesz az, mert az biztos, hogy Legend tuti részt vett a játékban inkognitóban és hogy találkoztunk vele az első részben. Nem hinném, hogy később lenne előrerántva egy új karakter, biztosan olyan valaki lesz, aki az első részben felbukkant.

Scarlett és Julian nem valami bonyolult karakterek, magukban valószínű nem működtek volna ilyen jól, de párként remekül funkcionáltak. Nagyon aranyosak voltak együtt, és jó volt végigizgulni a kapcsolatuk alakulását. Bár néha idegesített, hogy Scarlett folyton azon vitatkozott magában, hogy akkor most bízik-e Julianben vagy sem. Az egyik oldalon azon fogadkozott, hogy bízik benne, mert segített neki meg minden, aztán két sorral később, meg azon nyavalygott, hogy Julian biztos titkol valamit és átveri őt, meg hogy csakis ő lehet Legend, majd két oldallal arrébb, megint olvadozott Julian után. Jó, a játék folyamatosan változott és Scarlett véleménye eszerint alakult, de akkor is, kérem szépen! Döntsd már el, hogy most akkor bízol szegény fiúban vagy sem!

Nem szeretném elfelejteni Tellát sem, mert vele szintén felemás érzéseim vannak. Egyrészt érdekelt volna ő is, így kicsit zokon vettem, hogy a könyv elején eltűnt és csak a végén találták meg, így gyakorlatilag alig szerepelt az első részben. Másrészt talán ennyi bőven elég volt belőle, mert mikor felbukkant, akkor olyan irritáló ripacs módjára viselkedett mindenkivel, de főleg Scarlettel, hogy szívesen képen töröltem volna párszor. Nála önzőbb, elkényeztetettebb és ostobább lánnyal nem nagyon találkoztam még, és csakis azért nem írtam le teljesen szegényt, mert a végén lévő fordulattal kiderült, hogy Tella mégsem olyan ostoba és önző, mint amilyennek a könyv végéig tűnt. Remélem azért többet kapunk Tella karakteréből a folytatásban, mert ezek szerint csak több van benne, mint amit eddig mutatott.

Könnyed, habos és mesésen kedves kis könyv a Caraval, egyszerű és olvasmányos stílusával és némileg sablonos, de azért kalandos történetével nagyon olvastatja magát, de azért nem váltja meg a világot. A karakterek egyszerűek, a fordulatok és a csavarok kiszámíthatóak, teljesen felemás érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, de annyira sikerült megfognia magának, hogy érdekeljen a folytatás. Szerintem hamarosan bele is kezdek, mert most egyben le akarom tudni a trilógiát. Van annak előnye, ha az ember csak a megjelenés után évekkel vesz kezébe egy könyvsorozatot, mert így legalább nem kell évet vagy éveket várni két rész között.

További információk a könyvről:
https://moly.hu/konyvek/stephanie-garber-caraval
Értékelés: 5/3