Titans (Titánok) 2. évad összegzés

Nagy reményeim voltak a Titánok sorozat indulásakor, és habár némileg csalódtam az első évadban, azért összességében tetszett. Vártam akkoriban a folytatást és reméltem, hogy a második évadra kiküszöbölik a hibákat és lezárják azokat a felesleges történetszálakat, amiket szerintem nyugodtan el lehetett volna hagyni. Már tavaly a megjelenésekor néztem hetente a második évad részeit, de akkor valahogy elmaradt a kritikám, amit most szeretnék bepótolni egy friss újranézés után.

Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de a második évad ha lehetséges, még rosszabb lett, mint az első és ez nekem fájt a legjobban, pedig olyan sok potenciál volt benne. Kaptunk egy 13 részes második szezont, amiben már felállt a csapat és kezdődhetett (volna) az első igazi közös kaland, erre nem kaptunk mást mint szenvedést, összeveszést, szétválást, felesleges műbalhét és picsogást. Olyan nagy katyvasz lett a második évad, amit el se akartam hinni és az a legszomorúbb az egészben, hogy ha néhány alapötletet jobban kidolgoznak, akkor egy zseniális szezont ki lehetett volna hozni belőle.

Miután lezárták az első etap függővégét és Trigon elpusztult, a Titánok Dick vezetésével visszaköltöznek a toronyba, hogy elkezdjék közös életüket immár egy csapatként. A „régi Titánok” visszavonulnának, de nem sokáig maradhatnak a háttérben, az újak pedig edzenek és tanulnak. De nem sokáig tart a nagy nyugalom, mert felbukkan egy régi ellenség, hogy szétzilálja a csapatot és ezért nem is kell sok mindent tennie. Röviden ennyit a történetről.

Személy szerint az a legnagyobb problémám a második évaddal, hogy egy nagy katyvasz. Ott van a fő történetszál Deathstroke-al és a bosszú hadjáratával, aminél nagyobb baromságot ki se lehetett volna találni. Könyörgöm... hisz ő volt az, aki megölte a fiát. Miért a Titánok a felelősek azért, mert nem látja, hogy kit szúr le a kardjával? És ha már itt tartunk, Deathstroke hogy tudta öt évig „elnyomni” magában a fiát? Jericho miért nem lázadt fel hamarabb ellene és próbálta megállítani őt mielőtt komolyan ártana a barátainak? Deathstroke egy remek és félelmetes ellenfél lehetett volna, de itt egyszerűen nem tudtam komolyan venni.

Aztán megkaptuk másik fő történetszálnak Connor, vagyis Superboy és a Cadmus labor történetét, ami szintén érdekes volt alapötlet szintjén, de amit utána kihoztak belőle, az lapos és felejthető lett. Ha már behozzuk a Cadmust és Superboy-t, akkor minimum egy Superman vagy Lex Luthor felbukkanást vártam volna mellé, mert nélkülük Superboy nem sokat ér, legalábbis szerintem. Ha jobban kifejtették volna ezt a szálat, ha mondjuk egy teljes évad erről szólt volna, akkor sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.

És ha mindez nem lenne elég, Kory újra saját történetszálat kapott. Már minden eszébe jutott az elfeledett múltjáról, így most azzal kell megküzdenie, mert a múltja szálai elérnek hozzá. A nővére és küldöncei haza akarják rángatni, de Kory persze nem akar velük tartani annak ellenére sem, hogy a nővére miatt a hazájában éppen fejetlenség és anarchia uralkodik. Őszintén szólva ezt sem értem miért kell ide behozni, mikor a harmadik évad majd erről fog szólni részben, és akkor bőven elég lett volna Kory múltját felgöngyölíteni.

Láthatjátok tehát, hogy teljesen szét van töredezve a második szezon és ide-oda ugrálunk a történetszálak között, persze mindig úgy, hogy aki kell valahova az éppen ott legyen, ahol szükség van rá. Ez teljesen hiteltelenné és kapkodóvá teszi az évadot, annyi mindent akartak belezsúfolni, hogy aztán nem tudok mást mondani, csak ismételni önmagam, hogy ez nagy katyvaszt kaptunk eredményül.

A régi Titánok indokolatlanul sok játékidőt kapnak és a múltidézéssel rengeteg rész megy el az évadból, amivel nem lenne baj, ha valami értelmes sztori lett volna a múlt, és ha a régi Titánok érdekes karakterek lennének. De sajnos nem azok. Donna az egyetlen, akit én bírok, Hank és Dawn engem valamiért kifejezetten irritálnak. És mivel ők az előtérbe vannak tolva, így az elvileg főszereplőink Rachel és Gar teljesen háttérbe szorulnak, a hiányuk senkinek fel nem tűnne, mert az utolsó részben történteken kívül, gyakorlatilag semmi érdemleges szerepük nincs az évad folyamán.

Mostanra kapunk egy hús-vér Bruce Wayne-t is, akinek ideje volt valóban megjelennie, de Iain Glen annyira hozza Bruce karakterét, mint én, vagyis semennyire és ennél nagyobb félrecastingolást életemben nem láttam. Értem, hogy ő egy idősebb Bruce-t jelenít meg a képernyőn, de akkor sincs meg benne az, ami Bruce karakterének megformálásához szükséges.

De hogy némi pozitívumot is említsek, jó volt látni, hogy Dick karakterének átalakulása, fejlődése és felnövése végre elérte a célt, és sikerült megtalálnia azt, hogy ki lehet ő Bruce és Batman nélkül. Elég sokat marcangolta magát, elég sokat depressziózott az első két évadban és most, hogy rálelt az útjára, remélem megkapjuk azt a Dick Graysont, akit a képregényekből többnyire ismerhetünk. Remélem most már a humorosabb, szószátyárabb és lazább énje kerül előtérbe.

Jason még mindig nagy kedvencem és ki merem jelenteni, hogy a legjobb karakter a sorozatban. Örültem, hogy az első évados vendégszereplés után főszereplői státuszt kapott és sokkal többet szerepelt, mert minden egyes jelenetben kitett magáért. Rose karaktere magában engem nem nagyon mozgatott meg, de Jasonnal nagyon aranyosak voltak együtt. Kár, hogy aztán semmi komoly nem lett a kapcsolatukból.

Nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de nekem a második évad nagy csalódás volt, mert ennél sokkal többet vártam. Ennél az első évad is koherensebb és összeszedettebb volt, pedig annak szintén voltak hibái, és nem csak néhány. Remélem a harmadik évad ennél jobban fog sikerülni, mert nem akarok abban is csalódni, főleg mert java részben az egyik nagy kedvencem történetemet, a Red Hood sztorit dolgozza fel. Ha kijött az összes rész, akkor egyben letolom a harmadik évadot, és bízom benne, hogy arról csakis pozitív kritikát tudok majd írni.

Értékelés:

10/3

Előzetes:

Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája

Fülszöveg:

A ​becsvágy hajtja.

A küzdelem élteti.

De a hatalomnak megvan az ára.

Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házra nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából.

Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja ugyanis, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együtt érezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával… és mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése-e a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül.

Máig nagy kedvencem Suzanne Collins Az Éhezők Viadala trilógiája, és a könyvekből készült filmeket is imádom, így sosem volt kérdés, hogy olvasni fogom az írónő új könyvét mely ugyanebben az univerzumban játszódik. A megszokott gyakorlatnak megfelelően most egy előzmény könyvet kaptunk, és mikor meghallottam a híreket, hogy Snow elnök fiatal éveiről fog szólni a történet, akkor először kicsit szkeptikus lettem. Mi érdekeset lehetne kihozni Snow elnök fiatalkorából, tettem fel magamnak a nagy kérdést, mert el nem tudtam képzelni, hogy mi lesz a történet. Aztán a fülszöveget elolvasva persze kiderült, hogy kapunk egy újabb Éhezők Viadalát, és máris visszatért az érdeklődésem.

Azzal kezdeném, hogy Collins ismét egy remek könyvet hozott össze, pedig azért volt bennem némi félsz, hogy nekem ez mégsem fog bejönni. Collins írói stílusa egyértelműen visszaköszönt ebben a könyvben, mert megalkotott és felépített nekünk egy olyan történetet, ami izgalmas és fordulatos a maga nemében, mégis tökéletesen illeszkedik a trilógia stílusához, mintegy kiegészítve azt. Persze éppen ez lenne egy előzménykönyv feladata. A történet felépítése és ütemezése sodorja előre az olvasót, a fejezetek izgalmas lezárása miatt pedig elég nehéz lerakni a könyvet, hisz érdekel a folytatás, hogy mi minden fog még itt történni. Én egy percig se unatkoztam rajta, és nagyon hamar kivégeztem a könyvet.

Ahogy a fülszövegből kiderül, most Snow elnököt kapjuk meg főszereplőnek, vagyis pontosabban az alig 18 éves Coriolanus Snow-t, akit inkább nem hívok eztán Snow elnöknek, mert itt még messze van az elnökségtől. 10 évvel járunk a felkelés leverése után és a Kapitóliumban most készülnek a 10. Éhezők Viadalára. Láthatjuk, hogy ekkor még nem egészen ugyanúgy néz ki és olyan "népszerű" az Éhezők Viadala, mint 65 évvel később Katnissék idejében. Itt még nincs akkora jelentősége az Éhezők Viadalának, itt még nincs annyira jól megszervezve és kitalálva, nagyon máshogy mennek a dolgok.

Ebben az évben találják ki a készítők, hogy úgy kellene feldobni a viadalt, hogy minden egyes kiválasztott mellé kijelölnek egy mentort, csak hogy ekkor még ezt egy kapitóliumi mentor képében képzelték el. Így kerül Coriolanus a képbe, aki becsvágytól és önző céloktól hajtva próbálja megragadni a kínálkozó lehetőséget, hogy visszaszerezze családja rég elvesztett dicsőségét és biztosítsa magának azt az utat, ami az elképzelt jövője felé vezethet. Persze arra nem számít, hogy a már akkor is lenézett 12. körzet egyik kiválasztottja jut neki, így a feladata szinte lehetetlennek tűnik, de persze rájön, hogy talán mégse olyan rossz a helyzet, mint amire számított. Mert Lucy Gray nem olyan elesett és szánalmas, mint ahogy számított rá. A lányban igenis van potenciál, és rájön, hogy ennél jobban nem is alakulhattak volna a dolgok. Coriolanus és Lucy Gray összefognak, hisz mindkettejük érdeke, hogy Lucy Gray győztesként jöjjön ki az arénából.

Kicsit fura volt látni, hogy szinte egy teljesen másmilyen viadalt kapunk, mint a későbbiekben, inkább mintha csak egy kezdetleges próbaverzió lett volna Katnissék idejéhez képest. Sok későbbi elem ebben az évben vetődött fel ötletként és ekkor próbálták ki először és szerintem nyugodtan kijelenthetjük hogy ez a 10. év az, ami aztán nagy hatással volt a későbbi viadalokra. Mint ahogy már említettem, itt vetődött fel elsőnek a mentorok ötlete, bár nem tudom miért hitték, hogy a kapitóliumi mentorok jó ötlet lesznek, hisz egy körzetből származó gyerek miért bízna meg egy kapitóliumiban? Persze aztán rájönnek, hogy hosszú távon ez így nem fog működni, mert a viadal még el sem kezdődött, de több kapitóliumi mentor meghalt, mint ahány kiválasztott.

Ekkor még nincsenek specifikus arénák, ekkor még nincsenek jól megkoreografált viadalok, nincsenek még mutánsok, és nincsenek még szponzorok sem. A szponzorok ötletét szintén ekkor találják ki és ebben az évben tesztelik elsőnek. És ami talán a legnagyobb különbség, hogy ekkor még nincs rákényszerítve az emberekre, hogy nézzék az Éhezők Viadalát. Sokan nem is nézik, és épp ezért történhetett meg, hogy a 10. Éhezők Viadalát és Lucy Gray-t kitörölték az emlékezetből, mintha egyik sem létezett volna soha. 65 év mondjuk ki sok idő és így elfogadható magyarázat, hogy a trilógiában gyakorlatilag semmi utalás nincs Lucy Gray-re, pedig azért még akkor is nagy dolog volt, ha egy 12. körzeti kiválasztott nyeri meg a viadalt. Nekem tetszett az, hogy láthatjuk, hogy ebben az évben, nagy részben Coriolanus és társai hatására hogy alakult át az Éhezők Viadala a később megismert formája felé.

Lucy Gray, Coriolanus és Sejanus

Katniss egy bonyolult és érdekes főszereplő volt, narrátorként remekül működött. Coriolanus sem kevésbé izgalmas, sőt szerintem eléri Katniss szintjét. Kicsit fura, mert elég sok párhuzamot véltem felfedezni kettejük között. Mindketten maguknak valók, mindketten céltudatosak és önzőek, mindketten nehezen kötnek igaz barátságokat, és mindketten nehezen bíznak meg másban. De míg Katniss a lelke mélyén jó ember, addig Coriolanus nem az, akármennyire is próbál az lenni. A fiú számára semmi sem fontosabb önmagánál és a becsvágyánál, az elképzelt jövője felé vezető úton bárkin keresztülgázol, aki az útjába áll, bárkit kihasznál, akit csak lehet és utána egy csepp megbánást sem mutat a történtek miatt.

Persze egy ideig próbálkozik azzal, hogy "normális" életet" éljen és egy ideig elhiszi, hogy szerelmes, és jó lesz neki Lucy Gray mellett, de aztán rájön, hogy ez az élet nem neki való. Szerintem Coriolanus sosem szerette igazán sem Sejanust barátként, sem Lucy Gray-t szerelemmel, inkább csak elfogadta akkor a sorsát és mivel úgy tűnt nincs más lehetősége, beléjük kapaszkodott utolsó mentsvárként. Amint felcsillant újra a fényes és hatalommal teli jövő képe előtte, gyakorlatilag szemernyi kétség és bűntudat nélkül fordított hátat mindkettőnek. Coriolanus tehát sok mindenben hasonlít Katnissre, de nála sokkal sötétebb és negatívabb karakter.

Coriolanus a narrátorunk és az ő szemén keresztül látjuk a történteket, de rajta kívül van még két másik főszereplőnk. Az első, Lucy Gray a 12. körzet női kiválasztottja, a fiú mentoráltja, akiben tökéletes partnerre lelt ahhoz, hogy megnyerjék a viadalt és hogy emlékezetessé tegyék magukat. Lucy Gray szerintem nagyon érdekes karakter a maga módján, csak az a legnagyobb bajom, hogy egyszerűen nem tudok vele dűlőre jutni. Kicsit olyan mint Katniss, tehát van benne spiritusz, de nála sokkal lágyabb és kedvesebb. Igazi művész lélek, aki szeret szerepelni és a középpontban lenni, imád énekelni és táncolni, van benne élet és éppen ez a feltűnősége és közvetlensége az, ami nagy hasznára válik a viadal során.

A második Sejanus, akinek a családja a körzetekből származott, de a háború során meggazdagodtak a fegyverkereskedelem révén, így végül felköltöztek a kapitóliumba, így ő már annak számít elvileg. Azért mondom, hogy elvileg, mert Sejanus nagy tragédiája, hogy a kapitóliumban sosem érezte magát jól és oda valónak, a körzetekben pedig azért nézték ki, mert meggazdagodtak és felkerültek a fővárosba. Nincs igazi otthona és hazája, és szerencsétlenségére épp a régi körzetéből az egyik gyerekkori ismerősét kapja mentoráltnak. Sejanus amúgy se néz jó szemmel a viadalra, így nem csoda, hogy aztán belekeveredik egy kisebb lázadásba és olyan sorsa lesz, amilyen.

Mindhárom fő karakter érdekes és összetett a maga módján, csak azt sajnálom, hogy Lucy Gray-t és Sejanust csak Coriolanus szemén keresztül láthattuk. Nem bántam volna ha mondjuk mindhárman saját nézőpontot kapnak. Szerintem úgy még jobban működött volna a történet. Sejanus borzalmas véget ér, épp a barátjának hitt Coriolanus árulja el, Lucy Gray-re pedig ugyanez a sors vár, bár itt függő véget kaptunk, mert nem tudjuk meg, hogy végül pontosan mi lett a lány sorsa. Eltűnik és Coriolanus nem találja meg többé. Ha engem kérdeztek, akkor szerintem nem halt meg, mert akkor biztos rátaláltak volna a hullájára előbb utóbb. Szerintem elmenekült Panemből, vagy pedig meghúzta magát valahol és csendes életet élt, hogy soha többé nem kerüljön Coriolanus szeme elé.

Suzanne Collins alkotott nekünk egy remek és az elejétől a végéig izgalmas előzménykönyvet, ami kitágította Az Éhezők Viadala univerzumot. Coriolanus tökéletesen működött narrátorként, láthattuk milyen út vezetett számára a későbbi hatalomhoz, hogy honnan indult és mi mindent kellett tennie és feláldoznia azért, hogy kikövezze magának az utat a jövője felé. Ő pedig bármit megtett és bárkit feláldozott, nem sajnálva senkit és semmit, hogy aztán ne legyen megállás és belőle váljon a később megismert Snow elnökünk.

Elvileg ebből a könyvből szintén készül majd filmadaptáció, amit én nagyon várok. Sőt, szerintem két részre kellene szedni a filmet és akkor tökéletes adaptációt lehetne belőle készíteni és mindenre és mindenkire jutna bőven idő.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/suzanne-collins-enekesmadarak-es-kigyok-balladaja

Értékelés: 5/5*

Cassandra Clare: Éjsötét királynő (Gonosz fortélyok 3.)

Fülszöveg:

A ​sötét titkok és a tiltott szerelem már az árnyvadászok létezését fenyegetik!

Ártatlanok vére folyt a Tanács termének lépcsőjén az árnyvadászok otthonában. Livia Blackthorn tragikus halála után a Klávéban a polgárháború réme kísért. A Blackthorn család néhány tagja Los Angelesbe menekül, ahol a boszorkánymesterek között pusztító kór forrását keresik.

Eközben Julian és Emma azon igyekeznek, hogy túltegyék magukat tiltott szerelmükön, és veszélyes küldetésre indulnak Tündérföldére A holtak fekete könyvéért. Végül olyan titkokra bukkannak a tündérek között, melyek akár végleg szétszakíthatják az árnyvilágot, és utat nyithatnak egy kilátástalan, sötét jövő felé. Emma és Julian az idővel versenyt futva igyekszik megmenteni az árnyvadászokat, mielőtt a parabatai-ok átkának rettenetes ereje végez velük és a szeretteikkel.

Lehet, hogy a kárhozat az igaz szerelem ára?

Én tényleg nyitottan és pozitívan álltam neki a könyvnek, holott elég sok negatív kritikát olvastam róla és holott azért nekem is voltak ellenérzéseim, hogy vajon milyen lesz a trilógia befejezése. Sajnos már tudjuk, hogy Clare valahogy sosem képes egy tisztességes és méltó lezárást összehozni a könyvsorozatainak, és attól féltem, hogy újra ez fog történni. Igazam lett és most se tudta mit kezdjen a történetével és a karakterekkel. Kaptunk egy unalmas és rengeteg helyen túlírt fércműt, pedig ennél sokkal többet ki lehetett volna hozni a sztoriból, ami igenis jól indult.

Az a legnagyobb hibája a könyvnek, hogy túl hosszú. Tele van felesleges történetszálakkal, felesleges érzelgősséggel és erotikával, és olyan karakterekkel, akik nélkül szintén életképes és valahogy jobban összeszedett történetet lehetett volna összehozni. Túl sok a karakter, túl sok a történetszál, és ezek nagy része totál felesleges. Ha mondjuk nem lenne Diana és a saját történetszála, valamint kitörölnénk a Thule-ba tett utazást, akkor máris vagy 200 oldallal kevesebb lenne a könyv, és igazából a lényegen nem változtatott volna semmit.

Az elejétől fogva nem értem mi szükség volt Kit és Diana karakterére, felesleges, erőltetett és ide nem illőek. Semmit nem adnak hozzá a sztorihoz, mindenki jól meglenne nélkülük. És miért kellett ezt a Thule másik dimenziót behozni? Mi értelme volt az oda tett utazásnak? Semmi. Persze ha onnan nézzük, hogy újra felbukkant Sebastian és a gonosz Jace, akik hoztak némi izgalmat a sivár és vontatott fő történetszálba, akkor persze van némi értelme Thule-nak és hogy olyan karaktereket hoztak vissza, akik már régen nem éltek. Persze Sebastian és Valentine voltak eddig a gonosztevők legjobbjai az árnyvadászos könyvekben, ezt értem, de ők nem ide tartoznak, hanem a Végzet ereklyéi könyvsorozathoz, így nem értem miért kellett ide Sebastiant visszahozni.

Mind a Pokoli szerkezetek és mind a Gonosz fortélyok trilógiának az az egyik legnagyobb hibája, hogy a "fő gonosztevőik" egysíkúak és unalmasak. Persze tényleg nehéz lehet Valentine és Sebastian után valaki hozzájuk hasonló gonosztevőt kitalálni, ezt értem én, de azokhoz képest, akiket kaptunk, komolyan bárki jobb lett volna. Malcolm és Annabell története engem speciel nagyon érdekelt és sajnálom, hogy ilyen véget értek. Vártam, hogy mi lesz Annabell-el, gondoltam eztán majd ő lesz a nagy ellenség, erre szinte alig bukkant fel a könyvben és amikor mégis akkor Ash után nyavalygott. Gyakorlatilag semmit nem csinált. És ha már Ashnél tartunk. Minek kellett őt ide behozni, ha aztán semmilyen lényeges szerepe nem volt? Csak én nem értem a karakter jelentőségét?

Persze a Cohorst se szeretném kihagyni, mert ők szintén megérnek egy misét, na meg az inkompetens Klávé, akik hozták a formájukat. Mindazok után ami korábban Valentine-al és a Körével történt, mindazok után senki nem tanult a múltból? Hogy lehetett, hogy senki nem szólalt fel a Cohors hatalomra kerülése ellen és hagyták, hogy egy újabb fasiszta jellegű szervezet szítani kezdje a viszályt és az alvilágiak ellen fordítsák a közvéleményt? Egyszerűen hihetetlen számomra, hogy mindazok után, ami a múltban történt, még mindig inkompetens barmok ülnek a Klávéban, akik nem látják a veszélyt és akik semmit nem tesznek egy ilyen Cohors típusú szervezet ellen.

Ha mindez nem lenne elég Clare úgy érezte, hogy nem kaptunk eddig elég romantikát és erotikát, így gondolta, most bepótolja a dolgot. Nagyjából mindenki végigszenvedi ezt a könyvet, és az még hagyján, hogy valaki gyászol (mint Ty, aki a testvére elvesztését próbálja a saját kissé kifacsart módján feldolgozni), de amikor azon nyavalyognak a világuk égésekor, hogy jaj nem lehetnek együtt a szerelmükkel és hogy mennyire be vannak gerjedve, akkor egyszerűen nem tudtam tovább komolyan venni a könyvet.

Rengeteg smárolós és "egymásnak esünk, majdnem szeretkezünk, de valaki a lényeg előtt ránk nyit így nem tudjuk folytatni" jelenetet kapunk, ami a végére kezdett komikussá válni. Julian és Emma ezt eljátszották vagy háromszor biztosan, de aztán nyugodjatok meg, végül sikerült összefeküdniük, mert hát tényleg ez a legfontosabb a nagy háború közepén. Aztán a Mark, Kieran és Cristina ugyancsak kitett magáért és eljátszották ugyanazt csak ők trió kiadásban, hol kettő együtt, hol hárman, épp mikor hogy jött ki, és aztán arra jutottak, hogy itt mindenki szeret mindenkit, így miért ne legyenek hárman együtt? Aztán a végén mégse maradtak hárman együtt, mert.... inkább hagyjuk.

Vártam a nagy magyarázatot a harmadik árnyvadász könyvsorozat mondhatni egyik alap konfliktusára, nevezetesen, hogy miért nem lehetnek együtt azok akik parabatai-ok. Julian és Emma ezen szenvedtek az elejétől fogva ugyebár. Gondoltam majd valami teljesen profi és netán talán valami kreatívan átgondolt magyarázat lesz erre a válasz, de Clare valami olyasmi ostobaságot hozott össze, hogy nem akartam elhinni, hogy ez mindenre a nagy magyarázat. Meg új alapjáraton... miért ne lehetne együtt két parabatai, ha szeretik egymást? Ha két árnyvadász összejöhet, akkor miért ne jöhetne össze két parabatai? Mindig is erőltetetten mondvacsinált műbalhénak tartottam ez a tilalmat, és attól csak még rosszabb lett, hogy ilyen ostoba magyarázatot és megoldást kaptunk rá.

Szerintem ez talán a legrosszabb lezárás, amit a három árnyvadász könyvsorozat során kaptunk, pedig a másik kettőnél se sikerültek olyan nagyon jól az utolsó könyvek. Túl hosszú, feleslegesen túlírt, olyan karakterek és történetszálak vannak benne, amiket nyugodtan ki lehetett volna hagyni, és amik nélkül mégis jól működhetett volna mindez. Clare rengeteg mindent és mindenkit belezsúfolt a végébe, de ettől olyan katyvasz lett a lezárás, hogy azt rossz volt olvasni. Mintha maga se tudta volna, hogy mit akar, hogy mire helyezze a hangsúlyt, így mindent és mindenkit beleerőltetett. Pedig jól indult a Gonosz fortélyok trilógia, nekem az első és még a második rész is bejött, de amit itt az utolsó könyvben kaptam, arra nincs mentség.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-ejsotet-kiralyno

Értékelés: 5/1

Élite (Elit) 4. évad összegzés

Mikor meghallottam a hírt, hogy berendelték az Élite negyedik évadát, sőt aztán szinte rögtön az ötödiket is, holott a negyedik akkor még meg sem jelent, nem tudtam mit gondoljak. Azután pedig főleg nem, hogy kijöttek az első hírek, hogy a fél szereplőgárda távozik és helyettük új karakterek érkeznek. Kicsit féltem, hogy mi lesz és mit lehet ebből még kihozni, főleg a teljesen lezárt harmadik évad után, ami elvarrta a fő történetszálat és valamiféle befejezésnek szintén elment volna. (Persze az más kérdés, hogy a harmadik évaddal elég sok problémám volt.)

Tehát félve kezdtem bele a nemrég kijött negyedik évadba, és te jó ég! Sajnos minden félelmem bevált, én meg szörnyülködve néztem végig, hogy mi a francot műveltek az egyik kedvenc sorozatommal. Őszintén szólva még mindig nehezen tudom feldolgozni, amit láttam és még mindig nem akarom elhinni, hogy elénk rakták ezt a "fércműt", ami viccnek is rossz. És az a legszörnyűbb benne, hogy az írók ezt igenis komolyan gondolták.

A negyedik évad ismét nyolc részből áll és az Élite-re jellemző stílussal és felépítéssel folytatódik a sztori. Történik valami szörnyűség valakivel, aztán a kihallgatás során emlékeznek vissza a karakterek, hogy mi vezetett odáig a félév folyamán. Fokozatosan hull le a lepel a titokról, kavarásokról és átverésekről, mindenki hazudik és titkolózik, de a végére összeáll a megoldás. Nem a stílussal és a felépítéssel volt a gond, a feszültségkeltés továbbra is működött, de minden más borzalmas volt ebben az évadban. Borzalmas volt a történet, a "nagy rejtély" és annak megoldása, a régi karakterek kivetkőzése önmagukból és az új karakterek egysíkúsága.

Na de haladjunk szép sorban, mert ki kell adnom magamból, hogy miért olyan rossz ez az évad és hogy nekem mi minden nem tetszett benne. Ha zavarnak a spoilerek, akkor ne olvass tovább, mert sajnos bele kell mennem a részletekbe!!!

1. A NAGY REJTÉLY

Hogy mi bajom volt vele? Láttuk már egyszer. Igen, jól olvastátok, a negyedik évad majdnem hajszálra pontosan megismétli az első évad történetét. Jön négy új diák az iskolába, akik belekavarnak a többiek nyugodt életébe. Minden új diák gyakorlatilag egy rész alatt talál magának párt a régiek közül (ami annyira abszurd volt, hogy kínomban forgattam a szemem miatta), aztán a vadóc és lázadó karakter elkezdi maga körül kavarni a sz*rt. Ennek természetesen mindenkire lesz valamilyen hatása, majd a lázadó karakter kavarásai miatt valaki meghal, és azt kell kitalálnunk ki lehetett a gyilkos. Persze a gyilkos épp az, akire a legkevésbé számítanánk, de már maga a gyilkosság is annyira erőltetett, hogy kínos volt nézni. Másképp nem lehetett volna elintézni a dolgot, muszáj volt megölni?

2. RÉGI KARAKTEREK KONTRA ÚJ KARAKTEREK

Őszintén szólva jobban örültem volna, ha teljesen új szereplőgárdát kapunk, mert ez a kevert hibrid megoldás elég bénán sült el. Ha generáció váltás lett volna, véleményem szerint sokkal jobban működhetett volna mindez. A régiek totálisan kivetkőztek magukból, és csak hogy értsétek mire gondolok néhány példa. Ander és Omar akik elvileg újra összejöttek a harmadik évad végén, megint össze-vissza kezdenek kavarni, mert hirtelen rájönnek, hogy unják egymást.

Guzman és Samu akik jó barátok lettek, végül egy lány miatt mennek megint egymásnak és közben maguk se tudják eldönteni, hogy akkor barátok ők vagy épp utálják egymást vagy mi a fene. Guzman és Nadia random szakítását inkább meg sem említem, mert ezt se tudtam hova tenni. Ha nem akarták tovább vinni ezt a történetszálat, akkor miért nem a harmadik évad végén fejezték be? Aztán Rebeca hirtelen rájött, hogy ő biszex és mit ad Isten erre épp jön egy biszex lány az iskolába, no komment. Nem hittem volna, hogy valaha ilyet fogok mondani, de Cayetana volt a legnormálisabb a régiek közül, holott azért régen tőle se álltak távol a baromságok.

Nem tudom a régi szereplőgárda fele miért távozott, saját akaratukból, vagy mert megfáradtak a karaktereik és az írók szerettek volna némi vérfrissítést. Jó, Polo meghalt, oké, hogy ő már nem térhetett vissza, de a többieket minek kellett kiírni, ha az új karaktereket gyakorlatilag majdnem pontosan róluk másolták csak egy vérszegényebb kiadásban? Most mondjátok, hogy nincs igazam, de Philippe nem olyan, mint Polo? Ari nem épp egy gyengébb és unalmasabb változata Lucrezia-nak? Patrick nem olyan, mintha ő lenne a meleg Valerio? És Mencia nem épp Marina koppintása csak épp még idegesítőbb, mint az elődje? Ha azt hittétek, hogy Marina-nál nem lehet idegesítőbb karaktert megírni, akkor tévedtetek, mert itt van Mencia. Ott volt a lehetőség, hogy új karakterekkel dobják fel a sztorit, erre ők behozták négy karaktert, akiket négy régi karakterről koppintottak majdnem egy az egyben. Ennek mégis mi értelme volt?

3. SZERELMESPÁROK/KAVARÁSOK

Naná, hogy az új karakterek szinte rögtön összejöttek valamelyik régivel, de mindezt nagyjából két szép szó után, mi pedig nem értjük, hogy ezek mit szerettek meg egymásban, mert egyik új karakter sincs kidolgozva igazán. Kapunk egy rakás smárolást és szexjelenetet, amivel nem lenne baj, ha indokolt lenne és szerves részét képezné a történetnek, de mind csak oda van bökve, mert kell az erotika és kész. Személyes kedvencem, hogy az első négy-öt részben, de komolyan mindegyikben van egy meztelen zuhanyzós/szexelős jelenet csak úgy random. Komolyan, minden részben!

Guzman és Nadia szakítanak csak mert Nadia Amerikában van, Guzman pedig nem bír magával és ráveti magát Ari-ra. Hol marad a nagy Nadia iránt érzett szerelme, kérem szépen? Nem tudtam mindezt hova tenni. Végül Samu is belépett a képbe és aztán pedig a szerelmi háromszög miatt szenvedtek hárman tovább. De nem csak ők, hanem nagyjából mindenki egy háromszögben szenvedett, mert senki nem tudta mit vagy kit akar és nekünk ezt kellett végigasszisztálnunk.

Egyszerűen nem értem, hogy mi volt ez a negyedik évad és hogy miért hitték, hogy ebből valami értelmes, szórakoztató és izgalmas fog kisülni. Nem tetszett és szinte nagyítóval kell benne keresnem azokat a szálakat, amikért érdemes volt végignézni. Talán egyet tudnék mondani, ez pedig a Caye történetszála, pedig azért az se volt valami nagy durranás. Most ő volt az, aki külön történetet kapott a többiektől, ő pedig Philippe-el kavarodott össze, miközben "vezekelt" a korábbi hazugságaiért és végre elfogadta önmagát annak, aki. Nem akarta többé másnak mutatni magát. Caye karaktere fejlődött, mert most már jól döntött és nem a hazugságokat és a kavarást választotta, hanem maradt a helyes úton. Kár, hogy Phillipe-vel való kapcsolata úgy végződött ahogy, mert szerintem aranyosak voltak együtt. Persze amíg Philippe ki nem mutatta valódi énjét.

Nagy csalódás volt ez a negyedik évad, pedig jól is elsülhetett volna, ha nem az első évad történetét másolják le újra, és nem vérszegényen lapos új karaktereket hoznak be, akik sosem érhetnek fel a távozók helyébe. Caye történetszála volt az egyetlen értékelhető, a többit pedig próbálom mielőbb elfelejteni. Nem tudom ezek után érdekel-e az ötödik évad vagy sem. Mindenesetre nem sok kedvet kaptam hozzá.

Értékelés: 10/1

Előzetes:

Leigh Bardugo: Hat varjú (Hat varjú 1.)

Fülszöveg:

Ketterdam: nyüzsgő nemzetközi kereskedelmi csomópont, ahol jó pénzért minden megkapható, és ezt senki nem tudja jobban, mint Kaz Brekker, a kivételes tehetségű bűnöző. Kaz veszélyes küldetésre kap megbízást, és cserébe olyan gazdagságot kínálnak neki, ami legvadabb álmait is felülmúlja. Egyedül viszont képtelen sikerre vinni a vállalkozást…

Egy bosszúszomjas elítélt.

Egy szerencsejáték-függő mesterlövész.

Egy különleges múltú szökevény.

Egy Kísértet néven ismert kém.

Egy varázserejét a nyomornegyedben kamatoztató szívtörő.

Egy tolvaj, aki a leglehetetlenebb helyzetekből is kiszabadul.

Hat veszélyes törvényen kívüli és egy lehetetlen vállalkozás. Kaz csapata az egyetlen, ami megmentheti a világot a pusztulástól – ha előbb ki nem nyírják egymást.

Egy kis felvezetésnek azzal szeretném kezdeni, hogy én csak valamiféle unaloműzésből néztem bele Leigh Bardugo Árnyék és csont trilógiájának nemrég megjelent Netflixes sorozat adaptációjába. Több évvel ezelőtt olvastam a trilógia első részét és elment a maga nemében, de nem hagyott bennem mély nyomokat, hogy érdekeljen a folytatás. Képzelhetitek mennyire meglepődtem mikor a sorozat első része annyira magába szippantott, hogy alig két nap alatt ledaráltam a teljes 8 részes első évadot.

És képzelhetitek mennyire meglepődtem, mikor megtudtam, hogy a sorozatban nem csak az Árnyék és csont könyveket, hanem az írónő másik, általam még nem ismert duológiáját is fel fogják dolgozni. A sorozatban rögtön a kedvenceimmé váltak a Varjak, így nem volt kérdés, hogy elolvasom azt a két könyvet, ami róluk szól. Így keveredett hát Leigh Bardugo Hat varjú könyve a kezeim közé.

Kicsit sajnálom, hogy nem ismertem ezt a könyvet a Netflix sorozat előtt, mert a sorozat sok mindent lelőtt számomra a Varjakról, így sok mindent tudtam már róluk olvasás előtt. A sorozatban kaptak egy előtörténetet, itt a könyvben viszont már a saját történetük veszi kezdetét. A könyv fülszövege röviden leírja a sztorit és erről nem is lehetne mást mondani spoilerek nélkül, és én se szeretnék. Hat törvényen kívüli bűnöző egy veszélyes, de annál kifizetődőbb küldetésre indul, amihez minden bátorságukat, eszüket és tehetségüket össze kell szedniük. A céljuk a rengeteg pénz, amit a melóért kapnak, és persze az, hogy mindannyian túléljék a kalandot.

Hat főszereplőnk van, és ebből öten nézőpont karakterként funkcionálnak az első könyv folyamán, így több szemszögből láthatjuk az eseményeket, mindig épp más mesél nekünk. Megismerjük a múltjukat, hogy honnan származnak, hogy mi hajtja és motiválja őket a rengeteg pénz ígérete mellett, és hogy kik ők tulajdonképpen. Mindannyian érdekes és összetett karakterek, és senkinek a részeit se untam, mindenki lekötött a maga módján.

Annyira mások és mégis annyira egyformák, hogy náluk jobb csapatot ki sem lehetne találni. És habár a Grisa univerzumban játszódik a történetük, mégis csak ketten grisák közülük, a másik négy pedig "egyszerű" ember, ők másban jeleskednek. Örültem, hogy a normális emberek többségben voltak, és nem csak csupa grisákról szólt megint a történet, mint az írónő másik trilógiájában. A grisa univerzumnak egy másik szegletét ismerhettük meg, ami jó ötlet volt, hisz így nem ismételte magát az írónő, hanem valami újat mutatott.

Bal fentről: Jesper, Kaz, Nyina; jobb fentről: Wylan, Inej, Matthias

De nem csak önmagukban remek karakterekről van szó, hanem érdekesen alakult az egymáshoz való viszonyuk és hozzáállásuk is. Nem sok szerelmi szálat kaptunk, hála az égnek, mert itt inkább a kalandokon, a cselszövésen, és az izgalmakon volt a hangsúly, de azért látni lehet hogy majd ki kihez fog húzni, ha elindulnak a romantikus szálak. Nyina és Matthias fura kapcsolata hol szeretlek, hol gyűlöllek, jó volt nézni az évődésüket. Kaz és Inej még csak szemérmesebben pislognak egymásra, de valószínű, hogy köztük szintén lesz majd valami, vagyis nagyon remélem. Bár nem mintha Inejnek könnyű dolga lenne, mert Kaz elég rideg és megközelíthetetlen, amire mondjuk minden oka meg van szegénynek.

Egyikük múltja és háttérsztorija se egy leányálom, ez holt biztos, de Kazé talán a legdurvább, nem csoda, hogy olyan ember lett belőle, amilyen. És nem csoda, hogy csak a bosszú hajtja, hogy megfizessen azért, amit vele tettek. Kaz komorsága és komolysága mellett Jesper a fő poénforrás, és mintha sokkal humorosabb karakter lett volna belőle a Netflixes sorozatban. Persze poénkodik itt is, de a sorozatban valahogy jobban kiütközik a laza és nemtörődöm poénos oldala. Wylan volt számomra az egyetlen ismeretlen a hatosból, mert ő a sorozatban még nem tűnt fel. Őszintén szólva talán ő a "legegyszerűbb" a csapatból, de igenis meg van a létjogosultsága és igenis odaillik a többiek mellé. Remélem azért majd többet látunk belőle a folytatásban, mert engem nagyon érdekelnének az ő gondolatai is. Remélem a második könyvben nézőpont karakter válik belőle, sajnálom, hogy most nem volt az.

Habár csakis a Netflixes sorozatnak köszönhetően olvastam el a Hat varjú könyvet, rögtön az egyik kedvencemmé vált. Nem is értem, hogy nem került hamarabb hozzám, vagy miért nem hallottam róla, mikor igenis remek kritikákat kapott. A könyv eleje a karakterek bemutatásával, kapcsolataik felvázolásával indul, így kicsit lassabb, de ahogy a csapat elindul a megbízást teljesíteni, rögtön felpörögnek az események. Sodródunk velük együtt előre, és szurkolunk nekik, hogy sikerrel járjanak, mert nem lehet nem szurkolni nekik. Persze aztán nem teljesen úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt eltervezték így a függővég miatt iszonyatosan érdekel a folytatás. Szerencsére már megjelent magyarul, én meg alig várom, hogy olvashassam, mert a Varjakból sosem lehet elég.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/leigh-bardugo-six-of-crows-hat-varju

Értékelés: 5/5*

Ker Dukey - K. Webster: Elveszett babácskák (Csinos játékbabák 2.)

Fülszöveg:

Ragadtad ​már meg más lelkét valaha a saját lényeddel, magadba szívva őt, hogy a részeddé váljon? Én igen. Végre elkezdtem élni, érezni és szerelembe esni – ebben a nagy káoszban, ami körülvesz. Kibújtam a védőpáncélomból, és beengedtem valakit a szívembe. Nyitva hagytam a lelkemet. Nyitva hagytam a szívemet. Nyitva hagytam az ajtót. Ő pedig elrabolt. Dillon… sajnálom.

Bennynek volt egy beteg babácskája, hajjajaj.

Aki pont úgy vágyott a sötétségre, mint ő maga, hajjajaj.

Úgyhogy közösen gyötörtek, vadásztak, játszadoztak, hajjajaj.

Bűneik halálos eleggyé összeálltak, ajjajaj.

Ám Bennynek hiányozni kezdett az elveszett babája, hajjajaj.

Bármi áron meg kellett találnia, hogy szerethesse, hajjajaj.

Nem akart kettesben maradni a beteg babájával, hajjajaj.

Terveket szőtt, hogy hazahozza a mocskos babácskáját, ajjajaj.

A Csinos játékbabák könyvsorozat első része a szokatlan és kissé keményebb téma miatt keltette fel anno az érdeklődésemet. Persze az első részben nem teljesen azt kaptam, amit vártam, de összességében tetszett és mindenképp érdekelt a folytatás. Vártam, hogy megismerjük Benny múltját, vártam, hogy az immár felnőtt nyomozó Jade hogyan intézi el a pszichopata férfit és vártam a Macy "nézőpontot". Tudni szerettem volna, hogy mi történt Macy-vel miután Jade hátrahagyta és hogy lett belőle Benny kvázi mondhatni pszichopata párja.

Sajnos ugyanazzal kezdeném a második rész kritikáját, mint anno az első részét. Most se azt kaptam teljesen, mint amit vártam és ezért kissé csalódottan írom most e sorokat. Igazából több problémám volt a könyvvel, amit mind ki fogok nektek fejteni, de mielőtt jobban belemennénk az általam kifogásolt dolgokba, azt mindenképp szeretném elmondani, hogy ez a könyv beteg. Beteg és túlzó és irreális és néha már sok. Túl sok, mert ha komolyan vesszük, ami benne van, akkor nem mondhatok rá mást, minthogy ez a könyv szimplán undorító. Így inkább ne vegyük komolyan, hanem csakis könyvként, egy szimpla történetként próbálom most értékelni nektek az egészet.

Míg az első részben a jelen és a múlt futott egymás mellett Jade szemszögéből, az ő mesélésében ismerhettük meg a történetét, most váltunk egy kicsit. Itt több nézőpontot kapunk, nevezetesen hármat, csak épp nem azt a hármat, amit én szerettem volna. Jade marad az egyik mesélőnek és hozzá csatlakozik Benny és Dillon. Benny-t értem, mert épp ideje volt, hogy megkapjuk Benny múltját, épp ideje volt, hogy megtudjuk hogy lett olyan, amilyen. De hogy Dillon minek kellett ide, kérdem én?

Valamilyen szinten értem, hogy Dillon történetszála miért kellett, mert ha ő nem lett volna, akkor végig negatív és "érfelvágós" dolgokat olvashattunk volna. Dillon jelképezte a pozitív oldalt, a hőst, aki Jade megmentésére siet és aki valamennyi reményt ad arra, hogy a végén talán jóra fordulhatnak a dolgok. Viszont annyira nem illett bele a történetbe és annyira kilógott Jade és Benny története mellől, hogy felőlem akár nyugodtan ki lehetett volna hagyni.

Tudom milyen fejet vágtok most, de én sokkal szívesebben olvastam volna egy Macy nézőpontot, és akkor talán jobban megismerhettem volna Macy történetét. Véleményem szerint erre igen nagy szükség lett volna, mert Macy-ről nem csak a nővére, Jade feledkezett meg, hanem a könyv szerzőpárosa szintén. Olyan jó lett volna látni hogy merült el Macy az őrületben és hogy vesztette el fokozatosan önmagát és a gyermeki ártatlanságát, mert ezzel érdekes kontrasztot alkothatott volna Jade-el. Macy-ből egy sokkal összetettebb és érdekesebb karaktert lehetett volna kihozni, ha beletekinthettünk volna a fejébe és nem csak Jade vagy épp Benny szemén keresztül láthattuk volna őt. Szerintem ez talán a legnagyobb kihagyott ziccer és Dillon helyett én ezerszer szívesebben olvastam volna Macy szemszögét.

Macy-vel ellentétben Benny nem titok többé számunkra és megismerhetjük a múltját. Mondjuk sejteni lehetett hogy valami hasonló történt vele gyerekkorában, mint ami, mert hát senki se születik egy őrült pszichopatának, hanem a vele történtek hatására válik azzá. Benny gyerekkora szörnyű és borzalmas volt, így nem csoda, hogy az lett belőle, ami, de ez persze nem menti fel az alól, amit aztán később felnőttként elkövetett Jade, Macy és a rengeteg más fiatal lány ellen. Tragikus a múltja, de ennek ellenére ugyanaz a pszichopata gyilkos, aki korábban volt és aki sosem érdemel semmilyen megváltást, csakis a kegyetlen bosszút, amit Jade ígért neki valamikor.

Volt a könyvben egy csavar, mit egyszerűen nem tudtam hova tenni és amit máig nem értek, hogy ez minek kellett ide. Elsőnek azt hittem, csak rosszul olvasom, vagy valamit félreértek, de aztán rájöttem, hogy sajnos nem, és akkor nem futotta tőlem más reakcióra, csak egy megfáradt sóhajra. Mint kiderült, Jade és Dillon rendőrfőnöke nem más, mint Benny kissé pedofil és erőszaktevő apja. Öhm... csak két gondolat. Az egyik: az egész egy hirtelen vett és minden előjel nélkül bedobott ötletnek tűnik, mert javítsatok ki, ha netán tévedek, de erre ezelőtt semmilyen utalást nem kaptunk. A másik: logikátlan az egész. Benny apja végig tudta, hogy Jade az a lány, aki elszökött a fiától és nem csinált emiatt semmit? Csak ült a babérjain és kész. Miért nem tett semmit? Mire várt? Miért nem segített Jade-nek valahogy, hogy az hamarabb elkaphassa Benny-t és akkor legalább megszabadult volna a fiától? Vagy miért nem vezette Benny-t hamarabb Jade-hez, ha mondjuk inkább a fiának akart volna kedvezni?

Nem látom ennek a történetszálnak az értelmét, mert számomra úgy tűnik, hogy azért lett mindez így utólag belerakva, hogy Jade és Dillon könnyebben megtalálhassák Benny-t és hogy így egyszerűen megmagyarázzák az írók, hogy Benny eddig miért nem bukhatott le. De ha már itt tartunk. Benny apja miért is védte idáig a fiát, amikor ki nem állhatták egymást? Azt még értem, hogy Benny azért nem ölte meg az apját, mert jól jött neki a segítsége, de hogy Benny apja miért nem dobta fel vagy végzett a fiával, az egy hatalmast rejtély számomra. Sajnálom, de nem értem miért kellett ez a történetszál, mert egyszerűen nem illett ide.

Kicsit úgy érzem, hogy az írók szerettek volna egy még meghökkentőbb és még sokkolóbb folytatást összerakni, de közben nem gondolták át normálisan milyen irányba kellene vinniük a sztorit. Persze kaptunk megint durva halálokat, rengeteg nemi erőszakot, vért és könnyeket, brutalitásban és undorban nem szenvedhettünk hiányt. De a rosszul megválasztott nézőpontok, a kicsit (vagy inkább nagyon) katyvasz történet és a váratlan magyarázatok, amik nem állják meg kellőképpen a helyüket, felemássá tették a könyvet. Kihagyott ziccernek érzem, hogy Macy nézőpont helyett Dillonéval kellett megelégednünk, és talán ez a legnagyobb szívfájdalmam az egészben.

Mindenesetre nem ért véget a történet, mert van még két könyv a sorozatban és szerintem senkinek nem okozok meglepetést azzal, hogy Benny-t sem kell eztán nélkülöznünk. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a folytatásban, és remélem ott jobban átgondolt történetet kapunk.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/ker-dukey-k-webster-pretty-lost-dolls-elveszett-babacskak

Értékelés: 5/3

Julie Kagawa: A halhatatlanság ellenszere (Éden 2.)

Fülszöveg:

"Allison Sekemoto megtette az elképzelhetetlent: meghalt, hogy élhessen.

Miután száműzték Édenből, ahol el kellett válnia a szeretett fiútól, Allie a vér szavát követve elindul, hogy megmentse átváltoztatóját, Kanint az őrült Sarren karmai közül. A nyomok Allie szülővárosába, Új-Covingtonba vezetnek, ahol olyasmiről értesül, ami az egész világ pusztulásához vezethet.

Új vírus ütötte fel a fejét, a Vörös Tüdő mutációja – amely generációkkal ezelőtt az emberiség tömeges pusztulásához vezetett –, és ez az új nem kíméli sem az embereket, sem a vámpírokat. A Kanin által őrzött titkok rejthetik az ellenszer kulcsát, ezért Allie-nek minél előbb meg kell találnia átváltoztatóját.

A halhatatlanságot veszély fenyegeti, az emberek és a szörnyetegek közti határ elmosódik. Vajon Allison képes lesz jó döntéseket hozni ebben a helyzetben?

Kövesd fordulatos történetét!"

Visszanézve döbbenetes belegondolni, hogy csaknem egy év telt el az utolsó könyves kritikám óta, ami két dolgot jelent. Egyrészt iszonyatosan gyorsan telik az idő, másrészt pedig az utóbbi egy évben a könyvek helyett inkább a filmek és sorozatok vették át a döntő szerepet az életemben. Utóbbiakról se írtam valami sok kritikát, ahogy azt látni lehet az oldalamon. Félreértés ne essék, olvastam én közben elég sokat, de inkább a régi kedvencek kerültek újra a kezeim közé, az új könyvek valahogy nem hoztak lázba és nem érdekeltek eléggé. Most viszont összegyűjtöttem néhány új könyvet, amit érdemes lenne elolvasni szépen sorban egymás után és valahogy a kritika íráshoz is megjött a kedvem, így újra itt vagyok.

Mi mással kezdhettem volna, mint nagy kedvenceimmel, a vámpírokkal? Nem volt kérdés, hogy egy vámpíros történettel indítok, így került elő Julie Kagawa Éden trilógiájának általam régóta várt második része, A halhatatlanság ellenszere. Vissza kellett olvasnom, mit írtam majdnem 5 évvel ezelőtt az első részről és ahogy átolvastam az akkori kritikámat, rögvest eszembe jutott mi tetszett és mi nem benne. Bevallom már nem nagyon emlékeztem a történet részleteire, de a kritikám átolvasásával minden az eszembe jutott. Nem értem miért kellett ilyen sok idő a második rész megjelenéséhez, mert azt már most nyugodtan kijelenthetjük, hogy a második rész kenterbe veri az elsőt.

Semmit nem tudtam a folytatásról, csak annyit, amennyit a fülszöveg elárul nekünk, de szerencsére egy remek könyvet kaptam. Nem több és nem kevesebb, mint amit műfaján belül elvárhatunk tőle, hisz végtére mégis csak egy ifjúsági könyvről van szó. Annak viszont teljesen jó lett, engem lekötött az elejétől a végéig és minden a helyén volt, amit elvárok egy ilyen könyvben.

Allie

A történet íve szépen felépített és logikusan halad előre, két részre lehet felosztani. A könyv első felében láthatjuk hogyan áll össze a csapat Kanin megmentése érdekében. Allie egyedül indul útnak teremtője után, hogy rátaláljon és segítsen neki, de nagy meglepetésére elsőnek Sakálba botlik bele, majd pedig Zeke-be, hogy végül hárman folytassák útjukat. Sakál persze nem puszta szívjóságból segít a "húgának", de azért mégis vele tart, hogy megmentsék "apjukat". Zeke pedig csak nem tud szabadulni Allie iránti érzéseitől, így otthagyva Édent a lány keresésére indul, miközben azért meg vannak a saját titkos kis tervei is. Aztán ahogy rátalálnak Kaninra és sikerül megmenteniük, négyen folytatják tovább útjukat, hogy megtalálják az új vírus elleni ellenszert, mielőtt abba mindenki belepusztul, ember és vámpír egyaránt. A történetre tehát nem lehet panasz, izgalmas, logikus és kalandos, a történet íve szinte művi pontossággal lett megírva.

De nem csak a történetet szerettem, hanem maguk a karakterek és a karakterfejlődésük sem alakulhatott volna jobban. Az első rész alapján kicsit féltem, hogy a későbbiekben valamiféle szerelmi háromszöget építenek Allie, Kanin és Zeke köré, de szerencsére ez nem így történt. Utólag már nem értem miért gondoltam, hogy Allie és Kanin között történhet bármi ilyesmi, de most világossá vált, hogy Kanin mindig is inkább valamiféle "apa" figuraként funkcionált Allie életében. Persze Zeke sosem lett a kedvencem és kicsit sajnálom, hogy egy ilyen egyszerű karakter lett Allie "nagy szerelme", mert nála ezerszer érdekesebb figurát ki lehetett volna találni mellé. Ő a leggyengébb karakter, ez nem vitás, de talán a folytatásban sikerül érdekesebbé tenni. Hisz lássuk be érdekes helyzetet teremthet az, ami a könyv végén történt vele.

Allie tökéletes főszereplő és egy erős női karakter, aki az első részben fejlődött sokat. Most már kiforrott jellemmel láthatjuk, aki tudja mit akar és nem fél küzdeni a céljaiért és azokért, akikkel törődik. Kicsit olyan, mintha tényleg Kanin lánya lenne, mert nagyon sok mindenben hasonlítanak egymásra, de persze Allie tud lazább és közvetlenebb lenni, ami ugyebár Kaninról nem igen mondható el. Persze Kanin egy megtört karakter, akinek nem sok oka van az életben a boldogságra és az örömre, így valamilyen szinten érthető a folyamatos komolysága és merevsége, amivel tényleg mintha egy begyöpösödött apafiguraként jelent volna meg a csapat élén. Kellett is a komolysága és a gyakorlatiassága, mert a többieket néha meg kellett regulázni.

Kanin, Allie, Zeke és Sakál

Aztán Sakált se felejtettem el, mert hogyan tehetném meg, mikor ő a "Kanin család" talán legszórakoztatóbb harmadik tagja? Persze az első részben inkább ellenségként indult, de miután Allie megtudta, hogy Sakálnak ugyanúgy Kanin a teremtője és ezzel gyakorlatilag a vértestvére, nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni. Imádtam az Allie és Sakál közötti bátyó és húg kapcsolatot, mert habár igazából nem voltak testvérek, de a vér útján mégis azokká váltak, és így tipikusan olyan kapcsolat alakult ki közöttük, mint ahogy az ellenkező nemű testvérek között szokott kialakulni általában. Szinte végig veszekedtek közös útjukon, Sakál mindig próbálta rossz útra terelni Allie-t, összekaptak majd kibékültek. Habár Sakál nem épp önzetlen célokkal állt neki az útnak, de ahogy jobban megismerte a húgát és újra összehozta a sors őket Kaninnal, csak megmutatta segítőkészebb oldalát és azt az énjét, amiből eddig nem sokat láthattunk. És ezáltal sokkal komplexebb és szerethetőbb karakter lett belőle, aminek én csak örülni tudok.

Szerencsére a trilógia második része pozitív csalódás volt és sikerült felülmúlnia az első részt. A történet logikusan felépített és izgalmas, engem végig lekötött, egy pillanatig sem unatkoztam rajta. A karaktereket imádtam, főleg a "Kanin családot", mert mindhárman érdekesek a maguk módján. Egyedül a halandó Zeke lógott ki némileg a csapatból, de talán a folytatásban sikerül némi csavart vinni a karakterébe, legalábbis ebben bízok. Nekem még mindig Allie és Sakál a kedvenceim, és a könyv talán legjobb része a testvéri kapcsolatuk ábrázolása, amitől csak még szerethetőbbé váltak számomra. Mindenesetre most nagyon szívesen egyből olvastam volna a harmadik részt, de sajnos még nem jelent meg. Remélem ezt a hibát mihamarabb orvosolni fogja a kiadó, és nem kell újabb 4 évet várnunk a harmadik részre.

UI: Örülök, hogy sikerült találni egy távol keleti modellt a második könyv borítójára, mert az elsőnél mindig idegesített, hogy nem egy ázsiai modell van rajta.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/julie-kagawa-a-halhatatlansag-ellenszere

Értékelés: 5/5

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)

Röviden, csak annyival indítanék, hogy most egy vendégposzt érkezik a blogra, ami igen régen volt utoljára. Húgom írt kritikát egy filmről, amit nemrég látott és ami annyira bejött neki, hogy mindenképp ki kellett adnia magából a véleményét. Az ő összegzését olvashatjátok alább.

A történet: 

Eszter a tinédzserkor megpróbáltatásait a mangák világában igyekszik átvészelni. Kívülállóként szemléli kortársait, náluk sokkal többet jelent neki, hogy angoltanára külön figyelmet fordít rá. Amikor egy nap a tanár váratlanul elmegy a gimnáziumból, Eszter lába alól kicsúszik a talaj. Muszáj szembenéznie tinédzser korosztályával, azok hiúságával és saját csapongó érzelmeivel. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) az első magyar tini thriller, egy online zaklatásba forduló szerelem, pattanásig feszült története. (Forrás: port.hu)

Azzal kezdeném, hogy ez a film mekkora nagy meglepetés volt számomra, mind a téma mind a megvalósítás ügyében. Az előzetes és az összefoglalók alapján azt gondoltam, hogy a film arról fog szólni, hogy van nekünk egy lila hajú lány, akinek a személyiségét – jó magyar filmhez hűen – az adja, hogy lila a haja…, majd ő beleszeret az angol tanárába, aki ezzel visszaél, és kompromittáló felvételeket ad ki a lányról, amiért azt az iskolában elkezdik bullyingolni (szép magyar szóval élve), ezért pedig a lány megpróbál öngyilkos lenni. Azt gondoltam, hogy ez a történetszál a film első fele lesz, aztán pedig azt fogja bemutatni, hogy Eszter hogyan folytatja tovább az életét a történtek után és, hogy hogyan viszonyuknak hozzá ezután az emberek.

Hát nem ez történt, amiért én kifejezetten hálás vagyok, mert ez az egyik olyan jellemzője a magyar filmeknek, amiért pont, hogy nem nézek magyar filmeket: hogy pontosan tudod, hogy mi fog történni a film elején, közepén és végén. Persze gondolom, hogy az „átlag filmfogyasztó” éppen az ilyen filmeket keresi, ahogyan szokták mondani az emberek: egy fáradt nap után csak szeretnének leülni a képernyő elé és kikapcsolni, tehát ebbe nem fér bele az, hogy esetleg gondolkodni is kelljen egy filmen.

Én nem ilyen néző vagyok, úgyhogy nagyon örültem, hogy a filmnek sikerült meglepnie a történetben, mert igaz az elején arra enged következtetni, hogy tényleg csak ennyiről fog szólni a film, hogy egy diáklány beleszeret az angol tanárába, majd pedig ez az érzelem viszonzásra kerül. Viszont a film fele körül kapunk egy másik nézőpontot, és ez volt az első, ami nagyon meglepett és elnyerte a tetszésemet, mert ilyet még magyar filmben nem is láttam: kezdődik a film Eszter nézőpontjából, majd hirtelen a semmiből kapunk egy másik szereplőt, akinek a gondolatait végigkövethetjük és megpillanthatjuk, hogy amiket addig a filmben megélt Eszter, azokat ez az új nézőpontkarakter hogyan élt meg. Nagyon érdekes volt, főleg úgy, hogy ennek a másik szereplőnek a szemszögéből nézve a történeteket, teljesen más értelmezést kapott a cselekmény.

A másik dolog, ami tetszett, hogy a „rosszfiú” „jófiú” lesz történetszál remekül meg lett írva, valamiért itt nem idegesített sem a szerelmi szál, sem pedig az elcsépelt sablon sztori a suli rosszfiújáról, akit ha az ember jobban megismer, kiderül, hogy igazából egy rendes srác. Beni és Eszter tök cukik voltak, az elején nem hittem, hogy ők fognak végül összejönni, azt hittem, hogy a Beni csak megjátssza, hogy bejön neki a lány, hogy aztán majd ő is megalázza és kihasználja. Ebben is sikerült átvernie a filmnek, de ennek is örültem, mert szépen fel volt építve a történetük és a jellemük.

A harmadik dolog, ami megfogott az, hogy a film közepén kiderül, hogy tulajdonképpen nem az angol tanár és nem is Beni lesz a „rosszfiú” ebben a történetben – akiket mindenki várt volna ugye -, hanem éppen az a gyerek, akire senki nem számított. Az osztályterem végében meghúzódó, visszafogott, szótlan, de egyébként kedvesnek és aranyosnak tűnő normális fiú, akiről kiderül, hogy szerelmes a főszereplő lányba, de nem csak, hogy szerelmes belé, szinte már megszállott is. Persze lehet mondani, hogy egy tizen x éves srác érzelmei még nem kiforrottak és ilyen bárkivel előfordulhat, de én azt mondom, hogy amit ez a fiú csinált, ilyet egy épeszű tinédzser sem csinál. Nagyon tetszett, hogy a végén az ő megszállott „szerelme” teszi tönkre a lány életét, azé a lányét, akit állítólag szeret. Hogy a film tulajdonképpen lerombolja azt a sémát, amit szoktunk látni: hogy a rosszfiú árt a lánynak, majd az addig a háttérben meghúzódó, egyébként kedves srác vigasztalja meg, majd lesz a párja a film végén. Itt nem ez történt, Beniről derült ki, hogy igazából nem is olyan tuskó, mint az gondolnánk, és az aranyosnak és normálisnak tűnő kisfiú, meg igazából egy pszichopata. Szó, ami szó, azt a gyereket addig ütném, amíg él.

A film képi világa szép, az, hogy láttuk a szereplők közötti cseteléseket a vásznon nagyon jó és fiatalos ötlet, az egész újnak és izgalmasnak hatott. Az is remek, hogy a film bemutatta, hogy a mai világban, ahol már mindenki hozzáfér az internethez, milyen könnyű létrehozni egy email fiókot vagy akár egy facebook fiókot és másnak kiadni magad.

Egyetlen negatívumot szeretnék kiemelni, az pedig nem más, mint a film vége. Szerintem nem jó helyen vágták le a végét, még azt megmutatathatták volna, hogy kiderül, hogy igazából nem is az angol tanárral csetelt Eszter és, hogy azért, amit tett, megkapja a méltó büntetését az a bizonyos másik nézőpontos karakter. Így viszont nekem kicsit befejezetlen lett a vége, olyan, mintha csak levágták volna a film végéről azt a 3-5 jelenetet, ami szerintem még kellett volna.

Összességben a film 10/8, ajánlanám bárkinek.

Előzetes:

A szultána (Muhtesem Yüzyil: Kösem) 2. évad összegzés

Visszanézve döbbentem rá, hogy milyen régen néztem meg elsőnek ezt a sorozatot. Az első évadról még 2017-ben írtam kritikát a blogra, vagyis azóta csaknem 3 év telt el. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor az első évad után végignéztem a második évadot is, mivel annyira tetszett a sorozat, hogy nagyon érdekelt a folytatása. Aztán valamiért nem írtam akkor a második évadról, és végül elfelejtődött a dolog. Pár hete eszembe jutott A szultána és ismét elkezdtem nézni az elejétől, és most hogy újra a végére értem, gondoltam itt az ideje, hogy szülessen egy írás a második és egyben utolsó évadáról.

A második évad 10 évvel később veszi fel a fonalat az első évadban történtek után. Kösem ugyebár az első évad végén igen kegyetlenül leszámolt minden ellenségével és gyermek fiát, Muratot ültette a trónra. 10 évig kormányoz Murat helyett, rendet és viszonylagos békét hoz az oszmán birodalomba. Csakhogy tíz év alatt Murat felnőtt és már kész átvenni a tényleges hatalmat az anyjától, ami persze nem fog olyan könnyen menni, mint ahogy azt ő hiszi. Kösem hozzászokott a hatalomhoz és nem szívesen engedi ki a kezei közül az irányítást. Újra megindul a harc a hatalomért, csakhogy Kösemnek most nem idegenekkel kell megküzdenie, hanem saját családjával, legfőképp fiával, Murattal.

Tudni kell, hogy a második évadban teljesen új szereplőgárdát kapunk, ami engem nem különösebben zavart. A gyerekek felnőttek, így már felnőtt színészek játsszák őket, kapunk rengeteg új karaktert, és ami talán a legnagyobb és sokak számára legnehezebben elfogadható változás, hogy az idősebb Kösem szerepét, szintén egy új színésznő vette át. Állítólag szükséges volt a változás, mert Beren Saat nem vállalta a folytatást, és lássuk be, azért mégis csak hitelesebb, ha egy idősebb színésznő játssza az idősebb Kösem szerepét. Persze fura volt megszokni a váltást, de pár rész múlva már fel sem tűnt a dolog. A második évad ugyanúgy 30 "török részből" áll, amit a magyar tévék 84 részre szedtek szét, magyar szinkronnal néztem.

Kezdjük azzal, hogy nekem összességében tetszett a második évad is, csak szerintem nagyon lassan indultak be az események. Az évad első felében olyan történetszálak és olyan karakterek kaptak nagyobb hangsúlyt, amik nekem nem jöttek be annyira, és amik kifejezetten idegesítettek. Nézzük akkor elsőnek, hogy mit vagy kiket nem szerettem. Gyűlölöm a szerelmi háromszögeket bárhol és bármikor, mert általában az a felállás, hogy két férfi harcol egy nőért és igazán idegesítő ezt a klisét mindenhol végigszenvedni. Nos, itt is kapunk rögtön két szerelmi háromszöget, csak hogy itt szerencsére a fordítottja a helyzet, hiszen mindkét esetben két nő harcolt egy férfiért. Máris jobb ez a felállás, ha engem kérdeztek, de valamiért most ezek is idegesítettek.

A második évad leggyűlöltebb triója számomra a Silahtar, Geverhan és Atike hármas, akik az elejétől a végéig idegesítettek. Nem elég, hogy irreális és hiteltelen volt a nagy szenvedésük, de Atike annyira idegesített külön magában, hogy elnyerte a sorozat legutáltabb karaktere címet, ami nagy szó. Pedig én ritkán gyűlölök meg egy karaktert, de őt mégis sikerült. Csakis önmagával foglalkozott az elejétől a végéig, és lányos ábrándjai miatt tönkretette a nővére és Silahtar életét és ha ez nem lenne elég, a végén még ő volt megsértődve és magát állította be áldozatnak. Pedig éppen ő volt az oka mindennek, miatta fajultak el a dolgok annyira a végére.

Aztán ott a másik hármasunk Murat, Ayse és Farya személyében. Velük nem az volt a bajom, hogy idegesítettek volna, hanem inkább az, hogy teljesen fiktív Farya karaktere és minden, ami velük történt. Farya karakterét feleslegesnek és erőltetettnek érzem, és nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Nem azt mondom, hogy a sorozat ezelőtt pontosan történelmileg hiteles lett volna, hisz eddig is kaptunk  kreált karaktereket a valóban élt történelmi személyek mellé. De azok mindig csak mellékszereplők maradtak. Most viszont egy teljesen kreált karakter kvázi az egyik főszereplő lett, amitől teljesen elrugaszkodtunk a valóságtól és ez így már nekem nem nagyon tetszett. Persze Farya érdekes és összetett karakter, nem azt mondom, hogy nem illett Murat mellé, mert nagyon is jól működtek, de engem akkor is zavart mindez.

Kösem és Murat egyik, ha talán nem a legnagyobb ellenfele az évadban Gülbahar szultána és Sinan pasa lett. Gülbahart nem tudtam megkedvelni és mikor felbukkant az elején nagy ártatlan képpel, már akkor sejtettem, hogy olyat fog ő még itt kavarni, amivel nem csak a saját, hanem szegény Bayezid sorsát szintén megpecsételi. Persze igazam lett és iszonyat rossz volt nézni, ahogy Bayezidet fokozatosan a testvérei ellen fordítja, és rossz útra tereli, ami aztán mindkettejük végzetét jelenti. Sinan pasa pedig azért ármánykodott, hogy őket segítse.

Nagyon megkedveltem Kemankest, mint karaktert magában nagyon szerettem, az viszont nem tetszett, hogy elég szabadosan fiktív módon, egy tiltott szerelmi szálat szőttek Kösem és közé. Komolyan kínomban néha már sóhajtozva pislogtam, mikor nagy szemekkel egymásra meredtek, vagy éppen lenyomtak egy "szóbeli pettinget", és olyan epekedő tekintettel méregették egymást, hogy én éreztem kínosan magam a helyükben. Ez szintén egy olyan történetszál az évadban, amihez a valóságnak semmi köze, és talán ezért nem jött be.

Na, de hogy ne csak a szerintem rossz dolgokról írjak, jöjjön néhány, amit tetszett. Nagyon örültem annak, hogy a második évad egy teljesen más felépítést kapott, mint az első. Míg korábban Kösem felemelkedését követhettük nyomon, addig most a fokozatos bukásának lehettünk szemtanúi. Az évad nagy részében Kösem és Murat harcolt vagy együtt vagy épp egymás ellen a hatalomért és ez az anya-fia ellentét egy egészen más hangulatot adott a történetnek. Korábban Kösem mindig a családját védve harcolt az ellenségei ellen, most pedig éppen a fia vált a legnagyobb ellenségévé.

Kösem és Murat kapcsolatát egy furán összetett kapcsolatként láthatjuk. A harcuk egyre inkább elmérgesedik és ahogy telik az idő és nőnek az indulatok, úgy ártanak egyre jobban egymásnak és egyikük sem fél bemocskolni a kezét. Egyikük se hódol be a másiknak, mindketten makacsok, kérlelhetetlenek és kitartanak a végsőkig, és szinte bármit megtesznek a céljaik elérése érdekében. A harcuk kereszttüzébe kerülnek sokan mások, akik aztán nem élik túl, de egymásnak igazán sosem tudnak ártani. Murat halálakor Kösem mondja ki a nagy igazságot. Ugyanolyanok ők ketten és Murat az, aki karakterét tekintve leginkább az anyjára ütött. És épp az állt a végére közéjük, hogy ennyire hasonlóak voltak.

Az idősebb Kösem egy gőgösebb, komolyabb, hatalom ittasabb karakter, akinek persze a korábbi kedves oldala is megmaradt valahol. Ám a hatalomért vívott harc során a lelke és a szíve megkeményedett és már nem olyan ártatlan, mint fiatalabb korában volt. Már nem fél bemocskolni a kezét, és nem habozik, ha az ellenségeit el kell takarítania az útból. Sok szeretettét elvesztette, és még többet el fog veszteni, így a végére egy egészen szívtelen diktátorrá válik, aki csak a hatalommal törődik és semmi és senki mással. Murat igen hasonló utat jár be és habár az uralkodása elején csakis jó szándékai vannak, de a gyerekkorában látottak és a benne lakozó félelem miatt egy igazi zsarnokká vált, olyanná, amilyen uralkodó sosem szeretett volna lenni.

A második évadban nagyobb szerepet kap a többi herceg is, ám sajnos mindegyik sorsa elég szomorú véget ér. Örültem annak, hogy volt idő rájuk is és nagyobb szerepet kaptak, és nem lettek elnyomva a főszereplők mellett. Bayezidet nagyon szerettem, és habár az anyja, Gülbahar hatására tett rossz dolgokat, de talán mégis ő maradt a legjózanabb és legnormálisabb hármójuk közül. Kasim sajnos Kösem mesterkedéseinek esett áldozatul, bár nem mintha nem érdemelte volna meg, amit kapott, hiszen ő is mindent megtett azért, hogy Bayezidet eltakarítsa az útból.

Ibrahimot sajnáltam a legjobban, mert ő volt a leggyengébb mind közül és nem bírta idegekkel a sok rosszat, ami történt velük, és hát a nagybátyjukhoz, Mustafa herceghez hasonlóan, kissé becsavarodott a végére. Nem mintha hibáztatni lehetne, én is biztosan becsavarodtam volna a helyében. És ezen az sem segített, hogy Murat halála után, ő lett az új szultán. Ez inkább csak olajat öntött a tűzre.

Az utolsó pár részben megint ugrunk az időben és Ibrahim uralkodását láthatjuk, ami nem tart sokáig és amit aztán Kösem bukása követ. Érkezik egy rakat új karakter, akik alig kapnak időt, így senkit se lehet megkedvelni. Azt sem értem erre a pár részre minek cserélték le az Ibrahimot alakító színészt. Megérkezik Kösem legnagyobb ellensége és bukásának okozója, Turhan szultána, de róla se tudunk meg semmit. Az utolsó pár rész iszonyatosan összecsapott és sietős és egyszerűen nem értem, hogy miért nem készült egy harmadik évad, ahol sokkal részletesebben be lehetett volna mutatni Ibrahim uralkodását, ahogy azt Muratéval tették.

Engem például nagyon érdekelt volna, ha többet tudunk meg Turhanról. Például, hogy miként került a palotába, hogy szerezte meg Kösem kegyeit, és hogy lett a pártfogoltja. Hogy miként lett aztán Ibrahim ágyasa és hogy utána miért idegenedtek el egymástól. Olyan jól fel lehetett volna építeni a Kösem és Turhan közti harcot, szerintem egy remek évadot lehetett volna ebből csinálni, és akkor Kösem bukását sokkal jobban ki lehetett volna fejteni. Kicsit összecsapottnak és kapkodósnak érzem tehát a sorozat végét, mert szerintem egy évadot még simán ki lehetett volna hozni belőle. Biztos meg volt az oka annak, hogy miért ilyen sietve zárták le Kösem történetét a második évaddal, de nekem iszonyatos hiányérzetem maradt a végére.

Nem fogok hazudni, az első évadot jobbnak érzem és most is jobban tetszett, mint a második. A sok felesleges és történelmileg nem hiteles történetszál és karakter ellenére, nekem összességében tetszett a második évad, de az elsőt azért jobbnak tartom. Sajnálom, hogy nem kapott egy tisztességes harmadik évadot Ibrahim uralkodásáról, és talán ez a legnagyobb hibája, hogy elkapkodták a lezárást, így Turhan megjelenése és Kösem bukása se ütött akkorát, mint kellett volna.

Értékelés: 10/6

Előzetes: