Laurell K. Hamilton: Halálcsók (Anita Blake, vámpírvadász 21.)

Fülszöveg:

Ismeretlen, magukat függetlennek valló vámpírok csoportja bukkan fel a városban. Gyilkosságok történnek, rendőrök halnak meg. Anita megtudja, hogy vámpír-terrorista csoporttal áll szemben, akik akár az életük árán is bebizonyítják, hogy a vámpír is lehet szabad lény, hogy nem kell felesküdnie egyetlen vámpírmesternek sem, anélkül is civilizált lényként élhet. Eszközeik azonban megengedhetetlenek, ezért Anita harcba száll ellenük. Ugyanakkor házon belül is indulatos napokat él meg: valahogy meg kell emésztenie, hogy egyik legújabb szeretője még a tizennyolcat se töltötte be, és Asher is egyre több konfliktust és indulatot szít a szeretők között. Anitának és Jean-Claude-nak fel van adva a lecke, hogyan kezeljék a lassan veszélyessé váló helyzetet.

Most egy Anita Blake könyv akadt a kezembe az előző héten, itt is bőven van mit bepótolnom, és valami kis könnyedre vágytam, így gondoltam mi lehetne ennél jobb következő olvasmánynak. A minőség továbbra is hullámzó, sosem lehet tudni, hogy épp milyen rész következik ebben a végtelenített sorozatban. Gyakorlatilag egy orosz rulett az egész, mert vagy egy egész jó kis korrekt sztorit kapsz, vagy pedig egy felesleges és irritáló erotikával túlfűtött unalomba fulladó történetet. De tényleg csak ez a két véglet létezik már régóta.

Most valahogy a fülszövegnek sikerült normálisan összefoglalnia, hogy miről szól ez a rész, és ehhez én se tudnék többet hozzáadni. Nagyjából fele-fele arányban oszlik meg az izgalmas és véres nyomozási szál az érzelgős és erotikus magánéleti problémákkal, mintha Hamilton pontos patikamérlegen mérte volna ki ennek a könyvnek az összetevőit. Nem lett nagy kedvenc ez a rész, de olyan rossznak se tartom, mint amilyen kritikákat olvastam róla. Messze van ez az Anita Blake könyvek mélypontjának számító legrosszabb részektől, és szerintem nem volt ez olyan rossz.

Persze ne értsetek félre, jónak se nevezném, mert a legjobb részektől szintén távol áll, nagyon is távol. A nyomozási szál korrekt volt a maga nemében, bár itt se történtek nagy újdonságok. Anitát megint meg akarják ölni, ő pedig ezt nem hagyja. Ennyi. Viszont mellette a magánéleti drámák, a pasik nyavalygásai, a féltékenykedések, az idillinek szánt „Anita és az összes pasija együtt” jelenetek mind-mind az agyamra mentek. Hol nyálas volt, hol idegesített, hol untatott, hol pedig türelmetlenkedtem, hogy haladjunk már tovább és történjen valami érdekes a lepedőakrobatikán kívül.

Régóta elvesztettem a fonalat, hogy akkor most Anita kivel van kapcsolatban, kivel csak hentereg, ki az akit szeret, ki az akit nem, és szerintem ezzel nem én vagyok az egyetlen. A pasikat már meg sem tudom különböztetni, hogy ki-kicsoda, és nem is akarom, mert nekem az összes egy nagy massza, nem bajlódok azzal, hogy megjegyezzem őket. Az én fejemben a régi pasik maradtak csak meg, Jean-Claude, Richard, Nathaniel, Micah vagy esetleg még Damien… a többit pedig hagyjuk. Szerintem így is jó vagyok, hogy legalább ezt az ötöt sikerült fejben tartanom és megkülönböztetnem egymástól a karaktereket.

Nem mintha Hamilton különösebben nagy gondot fordítana arra, hogy egyedivé vagy emlékezetessé tegye az újabb és újabb pasikat karaktereket, mert egyik se lesz az, és ezért mint írót, csakis őt lehetne hibáztatni. Lássuk be számára se az a lényeg, hogy jó karaktereket írjon, hanem az hogy jöjjenek az új pasik sorban egymás után és valahogy mindegyiket Anita ágyába lökje és kész. Ennyi, de tényleg nem több és épp ezért én már nem vesződök azzal, hogy megjegyezzem melyik új karakter kicsoda és micsoda, mert úgyse lesz egyiknek se nagy jelentősége.

És ennyi, ennél többet nem tudok írni erről a részről, mert nem lehet. Egy teljesen korrekt, ámbár rövid és a végére teljesen elnagyolt rendőrségi ügy és nyomozási szál mellé kaptunk sok-sok magánéleti drámát, csak hogy pontosabb legyek pasi drámát, és Anitának ezzel kellett „megbirkóznia”. Ezzel próbált leginkább foglalkozni és valahogy kezelni a kényes helyzeteket, de lássuk be, ha már Anitának is elege van néha a felesleges pasi drámából, akkor képzeljétek el, hogy nekünk mint olvasónak mennyire elegünk lehet. Talán a következő rész megint jobb lesz, legalábbis nagyon remélem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-halalcsok

Értékelés: 5/3

Tahereh Mafi: Ne felejts (Ne érints 6.)

Fülszöveg:

Juliette Ferrars.

Ella Sommers.

Vajon melyik az igazi, és melyik a hamis?

Most, hogy Ella tudja, kicsoda Juliette és mire rendeltetett, a dolgok még jobban összekuszálódtak. Miközben azért küzd, hogy megértse múltját, és egy olyan jövő felé tekint, amely bizonytalanabb, mint valaha, elmosódnak a jó és a rossz – Ella és Juliette – közötti határok. És mikor a jól ismert ellenségek újra fenyegetni kezdik, nem biztos, hogy képes a saját kezébe venni a sorsát.

Közeleg a Regenerációval való végső leszámolás napja. De mikor bekövetkezik, amire mindvégig várt, lehet, hogy nem dönthet arról, kinek az oldalán harcol.

Nehéz kezdet volt számomra Tahereh Mafi Ne érints könyvsorozatának első része még évekkel ezelőtt, mert annyira nem tetszett, hogy a folytatástól rögtön elment utána a kedvem. De mivel nagyjából mindenhonnan azt hallottam, hogy később jobb lesz, majd meglátom, így aztán végül csak adtam esélyt a folytatásnak. Nálam olyan közepesen erős minőséget üt meg ez a könyvsorozat, nem a magas minősége miatt olvasom, inkább már csak azért tartottam ki a végéig, mert érdekelt, hogy mi lesz a lezárás.

Sajnos most is csalódnom kellett, ez a hatodik rész olyan gyenge lett, hogy azt el sem tudom nektek mondani, de azért mindenképp megpróbálom. Nagyon rövid a könyv, alig történik benne valami, fura nézőpont felosztások vannak és a vége annyira egyszerű mint a faék. De tényleg. A sztori röviden annyi, hogy Ellát vagy Juliette-t vagy tudom is én már, hogy hívják a főszereplőnket, (igazán eldönthetné már végre mi lesz a neve) a Regeneráció elrabolja (megint), a többiek ezen szomorkodnak és idegeskednek (megint), majd pedig megmentik (megint). Pontosan ugyanez volt az ötödik rész története szinte az elejétől a végéig, csak ott legalább kaptunk Aaron nézőpontot Juliette (eldöntöttem, hogy nekem Juliette marad a csaj és kész) és Kenji mellé.

Komolyan nem értem, hogy az írónő miért nem talált ki egy új történetszálat, egy új bonyodalmat, valami új történeti csavart, vagy nevezzük akárhogy, de hogy a hatodik könyvben gyakorlatilag ugyanaz történt, mint az ötödikben, erre csak annyit tudok mondani, hogy unalmas és fantáziátlan. A másik amit nem értek, hogy miért tartotta jó ötletnek, hogy most csak Kenji és Juliette nézőpontot kapunk, főleg hogy az még egyenlőtlenül is lett elosztva. Egyszerűen nem értem a logikát benne.

Nazeera, Aaron, Juliette és Kenji

Az első trilógiában ugyebár csak Juliette volt az egyedüli mesélő, aztán a második trilógiában megkaptuk Aaront és Kenjit mellé. Mármint persze csak akkor ha Mafi-nak úgy tartotta kedve. Teljesen következetlen a dolog, ha egyszer már elkezdi azt, hogy három narrátorunk lesz, akkor maradjon így végig. Vagy itt most azért hagyta ki Aaront, mert nem tudott vele mit kezdeni, nem akarta leírni, ahogy Juliette eltűnése után a fiú mit érez és gondol magában? Pedig ebből jó dolgokat lehetett volna kihozni, nem értem miért hagyta ki ezt a ziccert. Ha mindez nem lenne elég, Aaron ebben a részben alig tűnik fel a színen és amikor igen, akkor mufurc módjára magában szenved Juliette eltűnése után és közben mindenkit kioszt a sárga földig. Annyira nem illet ez a reakció Aaron korábbi karakteréhez, Aaron sosem volt egy összeomlós fajta, hanem inkább mindig tettre készen indult a dolgára, főleg ha Juliette-ről volt szó vagy a lány került bajba.

Ha eltekintünk a hiányzó Aaron nézőponttól, ami nagy hiba szerintem, akkor nézzük mi a helyzet Kenji és Juliette narrációjával. Nem mintha nem bírnám Kenji-t, bár ő nekem mindig inkább az a vicces barát karakter volt, akit inkább a mellékszereplők közé sorolnék. És nem az a gond, hogy kapott saját nézőpontot, hanem az, hogy ilyen kiemelt szerepet kapott, mintha ő lenne a férfi főszereplőnk Aaron helyett. Jó, gondoltam, ha sok Kenji-t kapunk, akkor legalább halad a kapcsolatuk Nazeera-val, legalább erről olvashatok többet. A nagy fenét, ezek most gyakorlatilag alig romantikáztak és az „alig” alatt értsétek azt, hogy semmi nem volt köztük. Most nem is tudom, összejöttek akkor vagy nem? Ha pisztolyt tartanának a fejemhez se tudnám megmondani, hogy akkor Kenji és Nazeera egy pár lett a végére vagy sem. Függőben maradt ez az egész, vagy javítsatok ki ha tévedek, de semmi olyasmi nem rémlik, ahol konkrétan összejöttek volna.

Juliette pedig, te jó ég, ettől a nőtől én most falra másztam, de tényleg. Elrabolja a Regeneráció, átmossák az agyát, kitörlik az emlékeit, hogy agyatlan szuper katonát kreáljanak belőle, és így látjuk, hogy mi minden történik vele. Adott volt egy érdekes helyzet, szívesen olvastam volna arról, hogy viseli ezt a sorsát, hogy nem fura neki, hogy semmire és senkire nem emlékszik, vagy hogy lelkes katonaként, hogy bízik meg a Regenerációban és Adersonban, tehát az agyatlan fanatizmus, ész nélküli engedelmesség kérdéskörét olyan szépen körbe lehetett volna járni. Ezt néhány mondatban letudtuk és miről szóltak Juliette részei? Na, miről? Hogy a lány hogyan nyáladzott Anderson után.

Anderson

Igen, jól olvastátok, Juliette végig Anderson után csorgatta a nyálát, hogy miért azt nem tudjuk, mert hát nem is érdekes. Az írónő valamiért úgy gondolta, hogy ha Juliette már végigment Adamen és Aaronon, akkor jöhet az apjuk is, mert miért ne? A következő esetleg James lett volna? Nem értettem miért értelme volt ez a „Juliette epekedik Anderson” után történetszálnak, mert kezdjük ott, hogy miért is kezdene el epekedni utána? Jó, kaptunk valami idióta magyarázatot erre, de az egy erőltetett baromság, és ennek a történetszálnak semmi, de semmi értelme nem volt a fő történet szempontjából.

Ha Juliette nem kezd el bociszemekkel epekedni Anderson után, akkor is lehetett volna engedelmes katona, semmi szükség nem volt ezt még mellé belerakni a könyvben. Ha azt a tényt nem vesszük figyelembe, hogy Anderson van vagy 40 éves míg Juliette csak 17 ha jól emlékszem, és ennek az egésznek már csak a szimpla gondolata is undorító, még csak semmi értelme se volt mindezt beleírni a könyvben, enélkül ugyanígy működhetett volna a dolog. Ami pedig valószínűleg csak engem idegesített személy szerint, most akkor hogy a fenébe néz ki Anderson? Nem arról volt szó korábban, hogy Aaron kiköpött apja, szőke haj, zöld szem stb? Erre most Anderson barna hajú és szürkés szemű lett. Vagy itt is én emlékszek rosszul? Na mindegy.

Úgy érzem Mafi egyáltalán nem gondolta át ez a befejező részt, mert gyakorlatilag önmagát ismételte, ugyanaz a történet, mint ami ötödik könyvben volt. Nem értem Aaron miért nem kapott saját nézőpontot, nem értem miért kellett Juliette olvadozása Anderson után, nem értem most akkor mi lett Kenjivel és Nazeera-val a végén, és a sok értetlenség mellé, még elég vontatott is volt a könyv, semmi izgalmat nem találtam benne. Nem erre számít az ember egy hosszú könyvsorozat lezárása során, nekem hatalmas csalódás volt a hatodik rész, ennél azért ezerszer jobbat vártam volna.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-felejts

Értékelés: 5/2

Marissa Meyer: Cress (Holdbéli Krónikák 3.)

Fülszöveg:

Még a jövőben is akadnak bajba jutott hölgyek…

(Mert néha még a legerősebbeket is meg kell menteni…)

Cress mindent kockára tett azért, hogy figyelmeztesse Cindert Levana királynő gonosz tervére; még úgy is, hogy gyerekkora óta egy műholdba zárva él, netmonitorok társaságában. A rengeteg képernyő előtt töltött idő alatt Cress zseniális hackerré vált. Csakhogy parancs érkezett Levanától, hogy keresse meg Cindert és az ő jóképű tettestársát.

Amikor Cinder, Thorne kapitány, Scarlet és Farkas Cress kiszabadítására irányuló merész küldetése félresiklik, a csapat szétválik. Cress végre kiszabadul, ám ezért súlyos árat kell fizetnie. Mindeközben Levana királynőt semmi sem állíthatja meg abban, hogy feleségül menjen Kai császárhoz.

Lehet, hogy Cress, Scarlet és Cinder nem önként vállalkozott arra, hogy megmentse a világot, de talán egyedül ők képesek rá.

Vajon megtalálják a kiutat a legreménytelenebb helyzetekből?

A Holdbéli krónikák szintén egy olyan könyvsorozat, amit évekkel ezelőtt kezdtem el, és amit azóta se sikerült befejezni. Mondjuk ez azért nem teljesen az én hibám volt, hisz én még akkor vettem kézbe elsőnek a sorozatot, mikor az előző kiadó kezdte el megjelentetni a könyveket. Csak hát két rész után a kiadó feladta a dolgot, így egy ideig úgy tűnt, hogy nem fog a többi rész megjelenni magyarul én pedig teljesen letettem róla és elfelejtettem egy időre. Aztán megjelent a Könyvmolyképző, lecsapott a jogokra és újra elkezdte kiadni a Holdbéli krónikákat az első résztől, így már mind a négy rész olvasható magyar nyelven, de amilyen figyelmetlen vagyok, nekem mindez a tény csak pár hónappal ezelőtt esett le. Na, de sebaj, ami késik nem múlik, így végre folytathatom a harmadik résszel.

Az első két részt szerettem, ötletesnek találtam a klasszikus mesék és azok ikonikus szereplőinek egy modern, már-már sci-fi jellegű új világba átültetését, némi extra csavarral megfűszerezve, ami sokat dobott az alap történeten. Hisz itt van nekünk Cinder, a féli kiborg lány, aki nem a cipellőjét hagyja el a bálon, hanem a mechanikus lábát. Vagy itt van nekünk Scarlett, aki nem hogy elmenekülne a Farkas elől, hanem épp Farkas lesz az, akibe halálosan beleszeret. Igen, most az első két rész főszereplőit elevenítettem fel nektek, de a korábbi kritikáimban részletesebb leírást találhattok az első két részről és az eddig történtekről.

Nem állunk meg, hanem tovább halad előre a történet és most a magas várba zárt, hosszú hajú Rapunzel kerül a középpontba Cress személyében. Csakhogy Cress nem egy várba zárt hercegnő, hanem egy űrhajóba zárt hacker lány, aki a monitorok képernyőin át volt részese az eseményeknek… egészen idáig. Mert Cress-nek most lesz elege a sok gonoszságból és igazságtalanságból és elhatározza, hogy csatlakozni fog Cinderékhez és segít nekik a Levana és a holdbéli invázió elleni harcban. Csakhogy Cress nem sokat tud a hétköznapi életről, így a dolgok nem épp úgy alakulnak, ahogy ő azt elképzelte és egy hatalmas kalamajka közepén találja meg Thorne kapitánnyal karöltve.

Annak ellenére, hogy ennek a résznek Cress a központi karaktere és az egyik fő történetszál tényleg róla szól, a többieket se kell hanyagolnunk. Cinder, Scarlet, Farkas és Kai, mind itt vannak, mindenki teszi a dolgát amit kell, a nagy ellenállási harc pedig tovább pörög és egyre inkább haladunk a végkifejlet felé. Cinder úgy tűnik elfogadta a sorsát, hogy ő az elveszett holdbéli hercegnő, és hogy neki kell a Levana elleni lázadás élére állnia, mert másnak esélye sem lehet a másik nő ellen. Próbálják megakadályozni Levana és Kai esküvőjét, megmenteni a Földet Levanától és mindeközben életben maradni a sok-sok rájuk vadászó ember elől.

Cress

Cress néha kicsit kilóg a csapatból, mert hát lássuk be ő a legnaivabb és legesetlenebb, hozzá képest a többiek igazi világlátott emberek, igazi harcosok és kemények a maguk módján. De Cress épp azért fért meg közöttük, mert kellett már oda egy ilyen csendesebb, megfontoltabb és kissé elesettebb lány is, a maga gyermeki naivságával, de mégis örök pozitív szemléletével. Cress és Thorne párosát imádtam, kicsit megmosolyogtam azon a naiv és roppant elfogult szemléleten amivel Cress mindig Thorne-ra tekintett, de hát illett hozzájuk. Cress olvadozott a férfi után, Thorne ebből pedig gyakran mit sem vett észre, ami igazán vicces és néha kínos pillanatokat eredményezett. Nem záródott még le a történetük, kíváncsi vagyok mi lesz eztán velük.

Derült ki néhány titok, haladt előre a sztori, ahogy kell, voltak drámai és váratlan fordulatok, még mindig olvastatta magát a könyv, de valamiért mégis egy kicsit olyan „húzórésznek” éreztem ezt a harmadik könyvet, egy utolsó mellékvágánynak a végső nagy felvonás előtt. Innen már csak egy rész maradt hátra, ahol úgy tűnik a végső nagy harc maradt csak, a végső nagy leszámolás. Egy valamit hiányoltam eddig, én szívesen megismertem volna jobban Levana karakterét, múltját, motivációját, azt, hogy miért lett olyan, amilyen. Remélem ez az utolsó részben megtörténik és bízom benne, hogy nem csak egy egydimenziós gonoszt kapunk a képében, hanem valahogy árnyalja az írónő majd a karakterét, mert igazán ráférne. Kíváncsi vagyok, meglátjuk, milyen lesz a negyedik rész. Igyekszem mihamarabb sorra keríteni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marissa-meyer-cress

Értékelés: 5/4

Pittacus Lore: Egyek a végsőkig (Lorieni Krónikák 7.)

Fülszöveg:

A ​mogadoriak megszállták a Földet. Hadihajóik ott lebegnek a jelentősebb városok fölött, és nem akad olyan ország, amelyik nyíltan szembe merne szállni velük. Már csupán a Védők állnak az útjukban, ám nekik társakra, katonákra lenne szükségük ahhoz, hogy felvegyék a harcot a megszállókkal.

Összefognak az USA hadseregével, ám talán még ez is kevés, további erősítésre van szükség. A segítség váratlan helyről érkezik: kiderül, hogy szerte a világon sok más tininél is ugyanúgy kifejlődtek tálentumok, ahogy John, a Negyedik legjobb barátjánál, Samnél. Johnéknak mindenképp a mogoknál hamarabb el kell érniük ezeket a fiatalokat, különben az ellenség a maga sötét céljaira használja fel őket és képességeiket.

Ám a mogadoriak már annyi mindentől megfosztották Johnt – az otthonától, családjától, barátaitól, és még azt is elvesztette, akit mindennél jobban szeretett –, ezért nem érzi késznek magát arra, hogy veszélybe sodorja mások életét. Pedig már nincs mit veszítenie, ráadásul egyszer csak kifejlődik egy elképesztő új tálentuma. Ennek révén ő maga válhat a mindent eldöntő fegyverré.

Kockáztatja-e vajon az életét, hogy megmentse az emberek világát, vagy belátja, hogy az egységben mutatkozó erőre hagyatkozva még ennél is többet remélhet?

Elsővel Malajziában végeztek.

Másodikkal Angliában.

Harmadikat Kenyában ölték meg.

Nyolcadik Floridában halt meg.

Sorra legyilkolták őket.

Aztán az egész emberiség ellen fordultak.

Nem hagyjuk, hogy a Föld is a Lorien sorsára jusson. Elérkezett a végső leszámolás ideje.

Egy újabb könyvsorozathoz értem, aminek az utolsó része épp most került sorra, így sikerült azt befejeznem. Mint már korábban említettem az idei év egyik nagy célja olvasás terén, hogy a korábban megkezdett sorozatokat befejezzem vagy haladjak velük amennyire csak lehet és persze attól függően, hogy mennyi részük jelent meg idáig magyarul. Persze ez a célkitűzés csak azokat a sorozatokat érinti, amik érdekelnek annyira, hogy folytassam őket. Sajnos sok olyan van, amelyiknél egy vagy két rész után rájöttem, hogy ez a történet engem nem érdekel vagy szimplán csak nem tetszik, azokat pedig nem fogom folytatni. Túl kevés az idő és olyan könyveket akarok olvasni, amik érdekelnek és/vagy amiket szeretek.

A Lorieni Krónikák sosem lett a hatalmas kedvencem, egy erősen átlagos de még a jobb kategóriából való YA könyvsorozatként viszont mindig lekötött annyira, hogy olvassam tovább, és hát most értem el az utolsó részhez, mely az Egyek a végsőkig nevet viseli. Utolsó rész, a nagy összecsapás, a végső leszámolás, és a lezárás, amire mindenki várt és ami felé végig haladtunk. Itt már nincsen több titok, mindenki arra az oldalra került, ahol lennie kellett és mindenki tudja, hogy nincs tovább, hanem meg kell küzdeni a nagy harcot. A lorieniek, az emberek és emberi védők összefognak a mogadori megszállás ellen és itt csak az egyik fél győzhet.

Nem nagyon tudok mást mondani erről a részről, tényleg csak ennyi történik benne. Hőseink összejönnek a nagy harcra, felkészülnek a nagy harcra, majd megvívják a nagy harcot. Ennyi. És ha bárki azt képzeli, hogy nem az lesz a történet vége, mint ami minden YA könyvnek a vége szokott lenni, az nagyot fog csalódni. Egy ideig olyan jelek voltak, hogy kicsit tragikusabb lesz a lezárás, de aztán csak nem halt meg senki fontos és nem mondok semmi újdonságot, a gonoszok le lettek győzve, a jók meg lettek mentve, a hősök tették, amit tenniük kellett és ennyi. Mert ilyen véget szoktak kapni az ehhez hasonló könyvek.

Ismét két narrátort kapunk, továbbra is felváltva John és Hatodik szemén keresztül látjuk az eseményeket, így éppen emiatt többnyire két szálon fut a sztori. Mivel a nagy harc, a nagy leszámolás, a nagy csata a lényeg (és nem véletlen hangsúlyozom ki annyira, hogy minden „nagy” és „epikus”), de tényleg csak ez, így elég mozgalmas és látványos akciót kaptunk, szinte sosem ült le a történet, mindig pörögtek az események, mindig történt valami, nem lehetett rajta unatkozni. Ha filmben néztem volna akkor egy nagyon akció dús fantasy/sci-fi pörgött volna le a szemem előtt. És most nem azt mondom, hogy ez rossz dolog, mert értem hogy ez volt itt a lényeg, de mellé lehetett volna nagyobb hangsúlyt fektetni a lélektani dolgokra is.

Persze megkapjuk John esetében a gyászát és azt, ahogy magában próbálja feldolgozni Sarah halálát, és erre fektet némi hangsúlyt az író, ezt elismerem, de ezen kívül a többiek karakterével semmi nem történik, de tényleg semmi. Csak ott vannak és harcolnak, amikor kell és kész. Annak ellenére, hogy Hatodik az egyik narrátorunk az ő lelki világával se nagyon foglalkozik az író, holott neki szintén lenne oka némi önmarcangolásra vagy lelki drámára. Hisz miatta halt meg Sarah és még Setrakis Rát se sikerült valójában megölnie. Ezért érezhetne némi bűntudatot, szégyent vagy önmarcangolást. De nem, Hatodik csak harcol tovább és kész. Értem én, hogy Hatodik nem egy érzelgős karakter, hanem rideg és racionális, de azért ilyen történések után éppen az lenne a reális ha ő is összezuhanna egy kicsit.

Az egyetlen akinél próbált az író valamiféle összetettebb történetszálat kreálni, az Ötödik karaktere, aki próbálja a maga módján jóvá tenni korábbi árulását és bűneit és segíteni a csapatnak, de még erre se fektetett olyan nagy hangsúlyt, hogy nagyobb jelentőséget kapjon ez a történetszál. A többiekről pedig már inkább nem is beszélek, és nem azért mert nem akarok, hanem mert nem tudok. Velük gyakorlatilag semmi nem történt ebben a részben, csak ott voltak, harcoltak és kész. Marina, Kilencedik és Ella annyira háttérbe szorult, annyira jelentéktelenné váltak ebben a részben, hogy mintha ott sem lettek volna a könyvben, de tényleg. Amikor kellettek a képességeik, akkor persze az író előszedte őket a harchoz, de azon kívül mintha benne se lettek volna ebben a könyvben, mintha jelentéktelen mellékszereplők lennének a többiek mellett. Nagyon sajnálom, mert Marina és Kilencedik amúgy korábban remek karakterek voltak és hiányoltam, hogy velük is történjen valami érdemleges és érdekes.

Kissé felemás érzéseim vannak a könyvsorozat utolsó részével kapcsolatban. Mint egy hosszú sorozat, hisz mégis csak hét részről beszélünk, lezárása egészen korrekt lett, a nagy harcokkal, csatákkal és leszámolással. Grandiózus lezárás ami illik egy tini fantasy-hez. De mint önálló könyv, azért hagyott maga után némi kívánnivalót, mert a harcokon és az összetűzéseken kívül nem sok más történt benne. Néhány fontos karakter pedig gyakorlatilag annyira a háttérbe lett szorítva, hogy néha azt is elfelejtettem, hogy ők is léteznek. Számomra így kissé csalódás ez a lezárás.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pittacus-lore-egyek-a-vegsokig

Értékelés: 5/4

V.C. Andrews: Virágok a padláson (Dollanganger saga 1.)

Fülszöveg:

A szerző első öt könyve – Anya és lánya, Sötét angyal, Kárhozottak, Az éden kapuja – megérdemelt sikert aratott Magyarországon is. S most elkezdjük a világhírnevét megalapozó – ugyancsak öt regényt felölelő – Dollanganger család történetét, melynek minden egyes kötete páratlanul sikeres bestsellerré vált az Amerikai Egyesült Államokban.

Olvasók milliói követték végig megbabonázva a Dollanganger gyerekek szívszorító történetét – a gyerekkortól a felnőttéválásig – hogy megtudják mi volt az a szörnyű titok, amely a család szenvedéseit s borzalmas tragédiáját okozta.

Bevallom őszintén először a 2014-es filmet láttam, de azt ne kérdezzétek, hogy mégis hogy került velem szembe, mert arra nem nagyon emlékszem. Annyit érdemes azonban tudni, hogy a film rögtön magával ragadott a maga tragikus és kissé sötét hangulatával és mikor megtudtam, hogy könyvből készült, akkor nem volt kérdés, hogy valamikor a könyvet olvasni fogom. Nem új könyvről van szó, hanem elég régi ha úgy vesszük és nem is fantasy, amit én annyira imádok, hanem a Virágok a padláson egy tragikus igaz történet. Már ha elhisszük ahogy az első rész kezdődik, bár ha engem kérdeztek, miért ne lehetne valós történet? És ha így nézzük, akkor még szomorúbb és megdöbbentőbb az egész.

A Dollanganger gyerekek, Cathy, Chris, Cory és Carrie élik boldog és idilli életüket szerető anyjuk és apjuk társaságában, amíg apjuk meg nem hal egy váratlan autóbalesetben. Anyjukkal, Corinne-al magukra maradnak és mivel a nő így már nem tudja egyedül finanszírozni korábbi megszokott életmódjukat, így kénytelen a gyerekekkel együtt visszaköltözni a gazdag szülei hihetetlen hatalmas házába. Családja korábban kitagadta őt, így most azzal a céllal tér vissza, hogy elérje apjánál, hogy megbocsásson neki és visszavegye a végrendeletébe így a férfi halálakor ő örökölhesse a hatalmas vagyont.

Közben hihetetlenül mogorva és bigottan vallásos anyjával is meg kell birkóznia, aki nem szívesen fogadja vissza a lányát és annak négy gyermekét, akiket nyíltan gyűlölni kezd és ezt nem is fél kimutatni feléjük. De miért tagadták ki Corrine-t a szülei 20 évvel ezelőtt és a nagyanyjuk miért gyűlöli annyira a négy gyermeket? Ez itt a nagy kérdés. A történetről legyen elég ennyi így az elején és gondolom figyelmeztetnem se kell senkit, hogy ez a kritika innentől fogva spoileres lesz, így aki nem szeretné tudni a nagy titkokat, az inkább ne olvasson tovább. Hanem olvassa el magát a könyvet vagy nézze meg a filmet.

A "porcelánbabák": Chris, Cathy, Cory és Carrie (és a gyűlölt nagymama)

A könyv E/1 személyben meséli el nekünk a gyerekek történetét, Cathy, az idősebbik lány szemén keresztül. Rögtön itt tennék egy kis megjegyzést, mert én jobban örültem volna annak, ha mondjuk nem csak egy nézőpontból kapjuk meg a történetet, hanem mondjuk mellé lehetett volna még rakni a Chris nézőpontot is. Engem mondjuk érdekeltek volna az idősebbik fiú gondolatai, hogy miért volt olyan, amilyen. És jó lett volna egymás mellett látni kontrasztban a két főszereplőnk gondolatait és érzéseit. Mert az írónő akárhogy is emelte ki Cathy-t főszereplőnek, szerintem Chris mellette ugyanolyan fontos szereplő, és annak is kellett volna lennie.

A könyv csaknem három év eseményeit öleli fel, a boldog gyerekkortól kezdve a padlásra zárva töltött három nyomorúságon éven át egészen a gyerekek szökéséig. És ha valaki azt hinné, hogy halál unalmas dolgok történhettek amíg a gyerekek be voltak a házba zárva, azt ki kell ábrándítanom, mert ők cseppet sem unatkoztak, hanem újabb és újabb kihívásokat gördített eléjük az élet, új és új nehézségeket és problémákat, amit mind meg kellett oldaniuk. Mert ami úgy indult az elején, hogy csak ideiglenes megoldás, abból életük legrosszabb és legkegyetlenebb három éve kerekedett.

Nagyon szomorú ez a könyv, mert végig együtt lehet érezni Cathy-vel és a testvéreivel, velük együtt borzadtam el a dolgokon, amik történtek velük és amin keresztül kellett menniük. És mindenben az a legszomorúbb, hogy pont amiatt az ember miatt kellett ennyi szenvedésen keresztül menniük, akiben a leginkább bíztak, akit a legjobban szerettek és akire igazából számítottak volna. Az anyjuk volt az, aki miatt mindezt végig kellett szenvedniük, nem is a „gonosz” nagymama, és ez a legtragikusabb az egészben.

Mivel mindenkit Cathy szemén keresztül látunk, így van egy kis torzítás az egyes karakter jellemének ábrázolásában. Hiszen egyértelműen pozitív embernek vannak lefestve azok, akiket Cathy szeretett, majd mellé negatívnak, akiket nem kedvelt. Persze ez a torzítás éppen az E/1 személyben való mesélésnek az egyik hátránya (ha talán a legnagyobb), de azért annyira nem sokban különböznek a valós karakterek attól, ahogyan a lány látja őket. Talán a legnagyobb kérdés ezen a téren maga Chris karaktere, aki azért lássuk be tett pár eléggé megkérdőjelezhető dolgot a húgával (és még finoman fogalmaztam), és mindezek ellenére Cathy mégsem csinál belőle negatív gonosztevőt, hanem továbbra is pozitív színben tünteti őt fel.

2014-es film plakát

És itt szeretnék rákanyarodni a történet legkényesebb témájára, a rokonok közötti szerelmi kapcsolatokra, a vérfertőzésre. Mint kiderül, Corrine és a gyerekek apja Christopher rokonok voltak, a férfi a félnagybátyja volt a nőnek, mikor megismerték egymást és egymásba szerettek. Corrine vallásos szüleivel szembemenve elszöktek, összeházasodtak és ezért tagadták ki őket a családból. Ez még mondhatnátok annyira nem durva, hisz azért nem olyan nagy a rokoni kötelék, talán egy nem ennyire vallásos és bigott családban, nem lett volna ebből akkora balhé. Éppen emiatt a botrány miatt gyűlöli a nagymama a négy gyereket, mert szerinte meg se szabadott volna születniük és hogy biztos ők a pokol fattyai és így tovább.

Ha azt hinnétek ez így elég kényes téma, akkor jön a többi. A padláson bezárva töltött három év megpróbáltatásai, nehézségei és szenvedései, a közös tragédiák, és hogy bezárva egymás mellett nőttek fel gyerekekből tinédzserekké, a két idősebb gyereket annyira közel hozza egymáshoz, hogy egymásba szeretnek. Igazából ők se értik, hogy mi történik velük, azt viszont tudják, hogy helytelen amit éreznek, de egyszerűen képtelenek bármit tenni az érzéseik ellen.

Ha engem kérdeztek abszolút reális, ami velük történt és cseppet sem irreális, sőt az lett volna inkább az irreális ha nem kezdenek el másként érdeklődni egymás iránt. A közös tragikus életük, a sok-sok nehézség, és hogy nekik kellett gyakorlatilag gondoskodni a két kisebb testvérükről, nem csoda, hogy más érzéseket is lángra lobbantott bennük, mint szimplán testvéri szeretet. Azt a párhuzamot már meg sem említem, hogy míg Cathy az apjukat istenítette és imádta, Chris inkább az anyjukért volt oda és mivel a két gyerek szinte a szülei tükörképe, így nem csoda, hogy végül egymásban találták meg a szerelmet. Amit mindannyian tudjuk, hogy nem kellett volna, de ilyen az élet.

Szeretnék néhány szót szólni a nagymamáról és az anyjukról, Corrine-ról. Közöttük szintén volt egy párhuzam, amit nagyon jónak találtam. A könyv eleje úgy indul, hogy a nagymama a gonosz, aki kínozza, lenézi, megveri és szidalmazza a gyerekeket, ő zárja be őket a padlásra, ő kínozza őket lelkileg és testileg. Ekkor még az anyjuk számukra a mentsvár, akitől várják a megoldást a problémára. És ahogy haladunk előre a történetben, ahogy elmaradnak Corrine látogatásai, ahogy nyilvánvalóvá válik, hogy már szemernyit sem érdekli őt a gyermekei sorsa, úgy fordul meg a dolog. És aztán a végén kiderül, hogy ez a sok szenvedés nem is a nagymama hibája, hanem az anyjuk tette velük mindazt a sok rosszat, és miatta történt majdnem minden rossz dolog. Corrine egy egoista és önimádó nő, akit a vagyonon és önmaga szépségén kívül semmi, de semmi nem érdekel és hogy megszerezze az apja vagyonát, azért bármire képes… de tényleg bármire. Még a saját gyerekeitől sem rest megszabadulni. Nem csoda, hogy a végére minden gyermeke meggyűlölte őt, nem is érdemelt mást.

Akár igaz történet, akár nem, engem mélyen megérintett ez a könyv és nagyon tetszett. Szomorú volt olvasni az elejétől a végéig, és habár a vége kicsit pozitív, de mindannyian tudjuk, hogy még csak eztán következnek az igazán nagy dolgok. Felnövéstörténet, árulás, szeretet, gyűlölet, minden megtalálható ebben a könyvben, ami kell. Fordulatokkal megspékelt sztori egy olyan szerelem történettel, ami talán a legnagyobb tabu a világon. Van még egy második rész szintén Cathy szemszögéből, azt is olvasni fogom, amint sorra kerül, mert habár korábban láttam a filmeket, de most is igaz a mondás, hogy a könyvek mindig jobbak, mint a filmek.

Ui: Az előző mondatom ellenére azért szívből ajánlom a 2014-es filmet, a maga nemében jó lett, sőt így utólag azt is elmondhatom, hogy mint könyvadaptáció majdnem tökéletesen sikerült. Csak a könyvben lévő tényleg durva dolgokat hagyták ki vagy egyszerűsítették le. De a maga nemében a film is remek, mindenkinek ajánlom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-c-andrews-viragok-a-padlason

Értékelés: 5/5

Gail Carriger: Szívtelen (Napernyő Protektorátus 4.)

Fülszöveg:

A lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan felforgatja Londont…

Ezúttal azonban nem a saját hibájából szakadt a nyakába a baj. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet – és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek.

Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata – Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék.

Vajon sikerül rájönnie, ki akarja megölni a királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte be magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe?

A legutóbbi könyv ami a kezeim közé került a Napernyő Protektorátus sorozat negyedik része, ez is egyike azoknak a sorozatoknak, amiket még évekkel ezelőtt kezdtem el és azóta nem sikerült befejezni. Na, de ami késik nem múlik és már itt is vagyok vele. Csak az volt a nagy problémán a kezdés előtt, hogy szégyen nem szégyen bevallani, nem sok mindenre emlékeztem az első három részből. Pontosan az ilyenek miatt hasznos a könyves kritikák írása, mert most évekkel később el tudtam olvasni az akkoriban írt véleményemet az egyes részekről és ez máris segített az emlékek felelevenítésében.

Gail Carriger könyvsorozata egy különlegesen kreatív és roppant módon egyedi sorozatként vonult be az emlékezetembe, melynek minden egyes része igencsak szórakoztató volt a maga módján. Egy steampunk regényről beszélünk, ha valaki esetleg ezt nem tudná, és ezzel most így mindent elmondtam róla. Ha ez pedig nem lenne elég, akkor kapunk mellé sok-sok humort, egy kisebb nyomozási és természetfeletti szálat, és ami megadja az egésznek a bukéját az maga a könyv stílusa és írásmódja. Nem tudom milyen eredeti angol nyelven, mert én magyarul olvastam, de a magyar fordítás szerintem mindig is remek volt. Csavaros, kissé mesterkélt, fennkölt, humoros de ezek mellett mégis roppant olvasmányos és szerethető.

Véleményem szerint a könyv stílusa és írásmódja a legnagyobb erőssége és ha maga a történet nem szólna semmiről, én állítom még akkor is tudnám olvasni a végtelenségig. Szerencsére ez nem így volt, mert igenis szólt valamiről a könyv, bár ez a rész valahogy annyira nem lett mozgalmas és kalandos, mint amilyenek a korábbiak voltak. Lehet azért mert a terhes, vagyis hogy inkább a könyv szavaival éljek a „gyermekteherrel megáldott” Alexia igencsak a végét járta már a dolognak, így szülés közeli állapotban most nem tudott annyit rohangálni és ugrálni, mint korábban. Mondjuk az állapota azért annyira nem tartotta vissza a zűrtől és a balhétól, mert még így is sikerült kinyomoznia egy merénylet összeesküvést, rendet tenni a falkában, és mindezt persze úgy, hogy közben igyekezett legjobb úrinői formáját hozni.

Alexia és Conall

Alexia még mindig szerethető főhős, nagyon bírtam, de nem csak ő, hanem a többiek szintén hozták a formájukat. Emlékeztettek rá, hogy miért szerettem annyira magát a főszereplőnket, mint karaktert, és arra is, hogy Alexia és Conall miért olyan aranyos páros. Mindig imádtam olvasni az évődéseiket és ahogy csipkelődtek egymással. Persze Alexia néha elnyomja maga mellett a férjét, és Conall azért néha bánhatna erősebb kézzel a feleségével. Hisz ha már terhes, akkor igazán megülhetne a hátsóján abban a kilenc hónapban. Nem mintha Alexiát olyan könnyű lenne visszatartani, de azért néha igenis szükség lett volna rá.

Aztán ott vannak a nem olyan jelentős, de annál érdekesebb mellékkarakterek, akik közül ebben a részben én Lord Akeldamát és nagy meglepetésemre Alexia húgát, Felicity-t bírtam a legjobban. A piperkőc, bájgúnár vámpírlord Akeldama egy egyéniség, nincs erre jobb szó, őt nem lehet nem szeretni. Imádnivaló minden egyes felbukkanásával és megjegyzésével. Felicity pedig a korábbiakkal ellentétben most nem idegesítő szerepet kapott, hanem inkább a további humorforrást hozta magával, amitől talán elég röhejes lett a karaktere, de a humorból sosem elég, így ezt most megbocsátjuk neki.

Nem csalódtam a könyvsorozat negyedik részében, hozta a korábbiak színvonalát, mind stílusban, humorban, történetben és persze a remek karakterek sem maradtak el. Nagyon szeretem a könyv stílusát, még akkor is el tudnám olvasni hosszú órákon át, ha maga a történet nem szólna semmiről. A magyar fordítás pedig mindenképp dicséretet érdemel. Kicsit függővéges a lezárás, kíváncsi vagyok mi lesz ebből, bár van egy-két sejtésem, de majd meglátjuk. Ha minden igaz még van az ötödik könyv és az az utolsó rész a sorozatban. Igyekszem hamarosan sort keríteni rá.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/gail-carriger-szivtelen

Értékelés: 5/4

Tahereh Mafi: Ne engedj (Ne érints 5.)

Fülszöveg:

Juliette rövid hivatali ideje Észak-Amerika főparancsnokaként katasztrófába torkollott. Ráadásul támogatás és útmutatás helyett Warner összetörte a szívét, amikor kiderült, hogy sötét titkokat rejtegetett előle a származásával kapcsolatban.

A drámai eseményekkel zárult szimpózium után Juliette-nek szembe kell néznie családjával, megrázó eredettörténetével és a Regeneráció valódi törekvéseivel, miközben gyermekkorának olyan emlékei is felszínre törnek, melyek örökre megváltoztatják kapcsolatát azokkal, akiket igazán szeret.

Vajon elég erős ahhoz, hogy a legkilátástalanabb helyzetben is felülkerekedjen a körülötte egyre csak sűrűsödő sötétségen?

Igen, még mindig a korábban megkezdett könyvsorozatok befejezése a fő cél. Igen, most is eszerint választottam ki a következő olvasmányomat. És igen ismét egy sorozat sokadik része következett. Nevezeten a Ne érints sorozat ötödik része került most sorra, ami a Ne engedj címet viseli. Viszonylag friss élményeim vannak a korábbi részekről, mert tavaly olvastam őket, így mindenre pontosan emlékezve kezdtem el az ötödik részt.

A negyedik rész egy nagy függővéggel zárult, amit aztán igen gyorsan lerendezett az írónő, sőt ha pontos akarok lenni, akkor nem csak hogy lerendezte, hanem át is írta. Juliette és a többiek békéje a feje tetejére áll és kiderül, mégse olyan jó minden, ahogy azt korábban hitték és hogy a Regeneráció igenis szervezkedik a háttérben ellenük. Örültem ennek a fordulatnak, mert eddig teljesen irreálisnak tartottam, hogy egy 17 éves csitri lány kinevezi magát főparancsnoknak és ez ellen senki sem tiltakozik az egész országban. Mint kiderült, ez a nagy közöny csak csel volt és a Regeneráció igenis munkálkodott a háttérben, hogy hőseink békéje ne tartson sokáig. Juliette és Aaron eltűnik, Kenji és a többiek pedig próbálják őket megtalálni és kiszabadítani.

Aaron és Juliette

Nem valami hosszú ez a rész, elég zsenge kis olvasmány, amiben ha őszinte akarok lenni nem sok akció történik. Ha nincsenek benne nagy harcok és akció, akkor kérdezhetnétek mi a fene történik benne. Nos, ez a rész vitathatatlanul inkább a lelki drámákra és a nagy leleplezésekre helyezte a hangsúlyt. Juliette és Aaron megtudja az igazságot önmagáról és a közös múltjukról, mert hogy sokkal több volt az ő történetükben, mint azt eddig hitték. Kiderül a Regeneráció valódi célja és törekvései, valamint az, hogy ki áll a dolgok hátterében. Sajnos én már tudtam, hogy Anderson nem halt meg valójában, így a visszatérése nem ütött akkorát, bár talán jobb lett volna, ha halott marad. Nem sok újdonságot adott hozzá a történethez, csak folytatta szadista játszmáit Aaron és Juliette ellen, és most sem hazudtolta meg magát. Az egyik történetszálon Juliette és Aaron múltja elevenedik meg előttünk, amíg a jelenben ők ketten fogságban sínylődnek.

Kenji és Nazeera

A másik történetszál nagy meglepetése, hogy kaptunk Kenji nézőpontot, ami kissé furcsa volt nekem, de aztán megszoktam. Kenjit még mindig imádom, és jó volt róla többet olvasni, sőt azt is megtudni, hogy miként gondolkodik, kiről és miről mit gondol. Ezen a vonalon tovább haladva Nazeera szintén nagyobb szerepet kapott és kiderültek a lány valódi céljai, valamint tovább építette az írónő a Kenji és Nazeera szerelmi szálat, aminek az előző részben vetette el a magjait.

Kicsit úgy érzem, hogy elég sok szerelmi ömlengést kaptunk ebben a részben, mert egyrészt jött a szokásos Juliette és Aaron adag, és mellettük már itt volt Kenji és Nazeera is. Nem mintha a két párost össze lehetne hasonlítani, mert teljesen mások, de nekem ez a két tinirománc már több volt a kelleténél főleg hogy így mindkettőt saját narrálás során kaphattuk meg. Juliette és Aaron persze továbbra is remek páros és a sok titok és szenvedés után, ők igazán megérdemelték, hogy végre úgy tűnik most már normálisan egymásra találtak. Ők aranyosak voltak. Velük szemben viszont a Kenji és Nazeera szálat kissé megalapozatlannak érzem, szerintem túl hamar jöttek össze. Ha az írónő jobban kidolgozta volna ezt a szálat, akkor sokkal jobbat ki lehetett volna ebből hozni. Úgy érzem Nazeera-t annyira még mindig ismerhettük vagy szerethettük meg, hogy igazán érdekeljen a sorsa és a karaktere, kicsit olyan semmilyennek tűnik Kenji mellett. Nem tudom, lehet csak én gondolom így.

Nagyon sok minden nem történt ebben a részben, ám szerencsére kiderültek a titkok és a korábban elfedett hazugságok, megismerjük Juliette és Aaron múltját, de most már tényleg, és kapunk két szerelmi páros ömlengést és édelgést azok minden pozitív és negatív aspektusával. Olyan „átvezető” rész érzésem van ezzel az ötödik könyvvel kapcsolatban, minden ami történt és minden ami kiderült épp a nagy finálé, a nagy leszámolás felé vezet. Én pedig izgatottan várom ezt a nagy lezárást, ami bízom benne ennél jóval kalandosabb és akció dúsabb lesz.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-engedj

Értékelés: 5/4

Kevin Hearne: Beszorítva (A Vasdruida Krónikái 5.)

Fülszöveg:

Vajon túléli hősünk a 21. századot?

Tizenkét év titkos kiképzés után Atticus O’Sullivan végre készen áll rá, hogy földhöz kösse tanítványát, Granuaile-t, és ezzel megduplázza a druidák számát a világban. A szertartás estéjén azonban mindazok, akik addig halottnak hitték, váratlanul felfedezik, hogy életben van – és sokkal szívesebben látnák viszont a sírban.

Választás híján Atticus, hűséges ír farkaskutyája, Oberon és Granuaile az Olümposz-hegy lábához utazik, ahol a római istenség, Bacchus már sóvárogva vár az ígért bosszúra. Csakhogy kénytelen beállni a sorba egy ősi vámpír, egy csapat sötét elf és a bajkeverés ősi istene mögött – láthatólag mindegyiküknél egy dolog szerepel első helyen a tennivalók listáján: A DRUIDA MEGÖLÉSE.

Vesd bele magad, és élvezd a kalandokat!

Egy másik könyvsorozat, aminek évekkel ezelőtt olvastam utoljára az előző részeit, és amit lassan szeretnék már befejezni. Épp ezért következett most az ötödik rész az olvasmányaim sorában, ami a Beszorítva címet viseli. Kicsit mindig is felemás érzéseim voltak A Vasdruida krónikái könyvekkel, mert alapjáraton nem rossz könyvekről van szó, de annyira emlékezetesnek sem mondanám, hogy nagy kedvenccé váljon. Mármint most csak magamról beszélek, másnak lehet, hogy ez a kedvenc könyvsorozata és azzal sincs semmi baj.

Ugrunk 12 évet az időben és innen vesszük fel a történetben a fonalat. 12 év alatt Atticus mondhatjuk mindent megtanított Granuaile-nek, ami ahhoz szükséges, hogy a lány druidává válhasson és Atticus tanítványa lehessen. Egyetlen utolsó lépés szükségeltetik csupán, vagyis hogy Atticus a földhöz tudja kötni a lányt és ezzel igazi druida válhasson belőle… ami persze nem megy olyan könnyen, mint ahogy remélték. Új és régi ellenségek tűnnek fel a színen és a földhöz kötési rituálét mindig megzavarja valaki, de a párost kemény fából faragták, így semmi sem állhat örökké az útjukba. Gyakorlatilag az egész könyv arról szól, hogy próbálják megcsinálni a rituálét, jön valaki és keresztbe tesz nekik, azt elintézik, majd újra ugyanez elölről.

Atticus

Nincs könnyű dolga Atticusnak, mert nem csak az ellenségeivel kell leszámolnia, akik közül nem is ismer mindenkit, hanem a magánéleti dolgai szintén kezdenek tényleg zavaros méreteket ölteni. Ezelőtt nyilvánvaló volt már, hogy van valami közte és Granuaile között, de elméletileg nem akarták a professzionális mester és tanítvány kapcsolatukat bármi más személyesebbel elrontani. És akárhogy próbálták is visszafogni magukat, nem tart sokáig a nagy elhatározás, és végül csak beadják a derekukat egymásnak.

Örülök annak, hogy végre összejöttek, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, számomra ez az „összejövetel” kicsit olyan sterilre sikeredett. Persze értem én, hogy eddig se a romantikus szálak voltak az előtérben ebben a sorozatban, de én azt hittem, hogy ha a főszereplő párosról lesz szó, akkor valahogy jobban ki lesznek fejtve az érzelmek és kapunk több romantikát. Hát itt nem az történt, hanem egyszer hirtelen összejöttek és kész. Ennyi. Persze, igen, voltak fontosabb dolgok, mert hát szinte végig az egész könyvben menekültek mindig valaki vagy valami elől, de azért ha már kapunk egy szerelmi szálat az legyen jobban kidolgozva. Mert ami itt történt azt nem tudom máshogy leírni, csak hogy lapos és felszínes lett.

Egy rejtély megmarad a folytatásra, mert az a végére se derül ki, hogy ki az áruló, aki végig Atticusék ellen szervezkedett, bár nekem azért lenne erre egy-két tippem, amit nem fogok elárulni. Majd meglátjuk, hogy bejön-e valamelyik elméletem. Néhány régi mellékszereplő ismét felbukkant, mint például Morrigan vagy Leif, de nem igazán adtak hozzá nagy dolgokat a történethez, inkább csak olyan mellékszálként voltak bedobva. Nem bánnám ha ők is nagyobb szerepet kapnának a következő részben (ha minden igaz, még két rész van hátra), én kifejezetten örülnék neki.

Nem mondom, hogy hatalmas nagy kedvenc lett a könyvsorozat ötödik része, de egyértelműen hozta a korábbi részek színvonalát. Kellemes és könnyű olvasmány, egy roppant szórakoztató férfi főszereplővel és narrátorral, egy eddig gyengécske, de ígéretes szerelmi szállal és sok-sok új és régi mitológia karakterrel, istenséggel és legendával. Sokkal több mindent ki lehetne hozni a könyvekből, én jobban felturbóznám a történetet, és főleg abból raknék bele többet, ami az egyik nagy erőssége, és az pedig Atticus humora. Bár ebben mondjuk most sem kellett csalódnom.

UI: Oberon még mindig egy iszonyatosan remek karakter akkor is, ha csak egy kutya. Oberon és Atticus telepatikus párbeszédei mindent visznek, imádom őket.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kevin-hearne-trapped-beszoritva

Értékelés: 5/3

Kresley Cole: A tél halottai (Az Arkánum Krónikák 3.)

Fülszöveg:

Vajon ​Evie képes meggyőzni két rivális szerelmét, hogy működjenek együtt? Az életük múlik rajta.

Szívszorító döntések

Evie-t szinte elvarázsolja a nehézségek nélküli élet a Halálnál, mígnem Jacket elkapják a Szeretők, a két legrettenetesebb Arkánum. Bármit megtesz, hogy megmentse, ha kell, még a Halál lenyűgöző műkincsekkel és kényelmi eszközökkel teli börtönéből is megszökik, mit sem törődve egykori szerelme lopott pillantásaival.

Bizonytalan győzelem

Bár a szíve egy darabja a Halállal marad, Evie nekivág a veszélyekkel teli posztapokaliptikus pusztaságnak, hogy a szövetségeseivel összeállva közösen támadjanak a Szeretőkre. Egy ilyen félelmetes ellenség legyőzéséhez haditerv szükséges, ami azt jelenti, hogy Evie-nek, Jacknek és Aricnak szövetkeznie kell. Evie maga sem tudja eldönteni, mi a nagyobb lehetetlenség: túlélni a rabszolga-kereskedőket, a pestist, a zsákosokat és a többi Arkánumot, vagy rávenni Jacket és a Halált az együttműködésre.

Két hős visszatér

Szerelem és gyűlölet között keskeny a határvonal, és Evie-nek fogalma sincs, hányadán áll Jackkel vagy a Halállal. Vajon ez a bizarr hármas le tudja győzni a Szeretőket, mielőtt egymást ölnék meg? A Méreghercegnővel és a Végtelen lovaggal kezdődő nagy kaland A tél halottaival folytatódik.

Legutóbb egy még évekkel ezelőtt megkezdett könyvsorozat soron következő részét vettem a kezembe, ami nem mást mint Az Arkánum Krónikák. Sajnos már több év eltelt azóta, hogy az első két részt olvastam és nagyon őszintén bevallom nem sokra emlékeztem belőle a fő történetet kívül, így újra kellett olvasnom a korábbi kritikáimat, hogy felelevenedjenek az emlékek. Újra olvasni nem szerettem volna az első két részt, így csak ennyi emlékezetfrissítés után vágtam neki immár a harmadik résznek.

Nem tudom mit gondoljak A tél hallottai-ról, mert nem jelenthetem ki egyértelműen hogy rossz könyv, de azt se hogy jó. Inkább abba az erősen közepes kategóriába tartozik, amit egyszer elolvas az ember, akkor még érdekli és leköti valamennyire, de aztán pár nap múlva a nagyjára már nem is fog emlékezni, mert semmi emlékezeteset nem nyújtott. Kicsit úgy érzem, hogy én már „öreg” vagyok a YA könyvekhez, vagy lehet csak azoknál érzek így, amik nem nyerik el a tetszésemet és amik a szokásos klisékkel és sablonokkal lettek megírva.

A tél halottai éppen ebbe a kategóriába esik, van itt minden a YA klisékből, a kezdetben gyenge és elesett, de amúgy leghatalmasabb erővel rendelkező főszereplőn át, a szerelmi háromszögek farvizén evezve a nagy világvége harcokig, melyben persze, hogy a főhősnő és a két „szerelme” a kulcs figurák, mert ki más lenne az? Sajnálom, de most kifejezetten rühelltem minden egyes karaktert, de tényleg mindenkit, mert annyira sablonos volt mindenki és minden, hogy csak unottan vonogatva a szemöldököm olvastam tovább várva, hogy történjen már bármi eredeti. Sajnos nem történt.

Evie végleg az agyamra ment két dolog miatt. Egyrészt ő lenne állítólag a leghatalmasabb tarot kártya, mérhetetlen erővel és hatalommal. Erre mi történik ebben a részben? Jack és Aric, meg a többiek is úgy védelmezik, mintha a lány lenne a legelesettebb lény a világ. Kérem szépen, ha Evie itt a legerősebb kártya, akkor minek kell folyton védelmezni és körbeugrálni? Tanulja már meg magát megvédeni és kész. Ez az elesett "szende szűz" szerep az agyamra ment. Vagy ha ennyire idétlen, hogy nem bírja a harmadik részre végre megtanulni használni a képességeit, akkor ne nevezzük őt a leghatalmasabb karakternek.

Ha valóban egy gyenge és védelemre szoruló karakter lenne, akkor megérteném a két férfi nagy védelmező ösztöneit, de itt inkább csak nevetségesen festett mindkettejük részéről. És ha már Jack és Aric szóba került, most őket sem tudtam tolerálni, mert ahelyett, hogy értelmes és hasznos elemei lettek volna a történetnek a szerepük gyakorlatilag annyiban merült ki, hogy Evie után nyáladzottak és a lányt hajkurászták. Mert igen, Evie még mindig nem volt képes eldönteni, hogy melyiket szereti igazából és mivel képtelen dönteni, mindkettőnek húzza az agyát az egész harmadik könyvben, ami az agyamra ment.

Aric, Evie és Jack

A leggyűlöltebb könyves történetszál a szememben a szerelmi háromszög, mert sosem tudtam felfogni, hogy lehet egyszerre két férfit vagy két nőt szeretni. Az egyiket csak jobban szereted a másiknál, szóval sosem értettem a YA hősnők nagy dilemmáit és bumm ott a döntés. De persze tudom én, hogy a valóságban ez nem így van és csak a fiatal (főként női) olvasók vágyálmainak kiélése miatt írnak az írók ilyesmit a könyveikbe, de engem akkor is mindig rohadtul idegesített. Evie pedig ahelyett hogy a képességeit tanulta volna meg normálisan uralni és használni, inkább a két férfit hülyítette és engem idegesített azzal, hogy megfogadta, hogy távol tartja magát tőlük, amíg el nem dönti mit érez. De persze mindig épp az ellenkezője történt és egyszer az egyik vagy a másik karjaiban és majdnem ágyában kötött ki.

Maga a történet se volt itt valami kiemelkedő, lassan és vontatottan haladt előre a sztori, mert Evie szerelmi nyavalygásán volt a hangsúly inkább. A fő gonoszok itt A Szeretők kártyalapok lettek, vagyis emberi nevükön Violet és Vincent, akik amúgy ikrek, de ezen most ne akadjunk fenn, egy kis vérfertőzés itt már nem oszt nem szoroz. Talán az egyetlen dolog, ami kifejezetten tetszett ebben a részben, hogy A Szeretők kártyalapok mondhatni negatív és romlott karakterként lettek ábrázolva. Mert ugyebár hihetnénk, hogy a szeretet és a szerelem inkább pozitív erők, mert mi más lehetne a szeretet, de itt inkább a negatív oldala lett kidomborítva. Hiszen a szerelem és a szeretet nevében az emberek sok rossz és kegyetlen dologra képesek, és az ikrek éppen ezt az oldalát képviselték ennek az egésznek.

Gyengén közepes és klisékkel teli rész lett sajnos Az Arkánum krónikák 3. része, Evie nyavalygása a két fiú miatt és a szerelmi háromszög végigvezetése a könyvön kifejezetten idegesített, mert semmi más egyedi vagy izgalmas nem volt mellette, ami legalább elvonta volna a figyelmem mindezekről. A történet kiszámítható és egyszerű, és nem, a vége sem lett sokkoló és drámai, mert most ki hiszi azt komolyan, hogy Jack és Selena valóban meghaltak? Na látjátok senki, mert biztosan túlélték valahogy, én egy percig sem aggódom értük. Most már igazán beindulhatnának jobban a kártyák közti harcok, mert ha a következő rész ugyanilyen lapos és idegesítő lesz, akkor biztos nem fogom tovább olvasni a sorozatot.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kresley-cole-dead-of-winter-a-tel-halottai

Értékelés:

5/3

Taylor Jenkins Reid: Evelyn Hugo hét férje

Fülszöveg:

Egy szédítő hollywoodi karrier. Egy mélyen eltemetett titok.

A legendás, de teljes visszavonultságban élő világsztár, Evelyn Hugo évtizedek óta először hajlandó interjút adni. A döntésénél már csak a választása meglepőbb: ragaszkodik egy fiatal, ismeretlen újságírónőhöz, Monique Granthoz. Miért pont neki jut ez az álomlehetőség?

Aztán Evelyn emeli a tétet. Mert a szimpla sztárinterjú helyett sokkal többet ajánl. Mindent. A teljes igazságot csillogóan botrányos életéről. Semmit sem szépítve és semmit sem elhallgatva.

Ahogy elkezdődik a munka, az újságírónő nemsokára sejteni kezdi: valamilyen módon összefonódik saját sorsa és Evelyn múltja. Ám ennek a titoknak nagy ára van.

Szerelmek, végzetek, barátságok és árulások, aztán egy elképesztő csavar…

Ez a szenvedély és az életbölcsesség letehetetlen regénye.

Teljesen véletlenül került velem szembe ez a könyv, és mivel elég jó értékelést kapott moly-on, és már csak a címe is roppant figyelemfelkeltő, így gondoltam, adok neki egy esélyt. A címről rögtön VIII. Henrik és 6 felesége jutott az eszembe csak épp fordított felállásban, és már csak azért érdekelni kezdett, hogy a főszereplő miért ment hétszer férjhez. Szerintem ékes példája mindez annak, hogy egy jól megválasztott cím milyen csalogató lehet. Aztán persze én néztem a legnagyobbat, mikor kiderült, hogy itt nem a férfiak a lényeg, hanem maga Evelyn és az ő története.

A fülszövegben olvasható miről szól ez a könyv. Egy fiatal, de roppant ambiciózus újságírónő lehetőséget kap arra hogy interjút készítsen a világ egyik egykori leghíresebb filmcsillagával, Evelyn Hugo-val. Evelyn immár öregkorában szeretné elmesélni az élettörténetét, így a kezdeti interjún túlmutatva már egy életrajzi könyv írásának ötletét veti fel Monique részére. Monique nem érti Evelyn miért őt választotta erre a feladatra, de kapva-kap az alkalmon nem is sejtve, hogy milyen múltbéli kapcsolat van kettejük élete között.

Tetszett, hogy a könyv interjús felépítésben íródott, váltott nézőpontban. A jelenben az újságírónő Monique a narrátorunk, ő mesél és az ő szemén keresztól látjuk a történetet és Evelynt. Mikor aztán Evelyn mesélni kezd, megelevenedik a múlt és átváltunk az ő narrálásába, ahol az ő szemén keresztül látjuk az életét a nehéz kezdetektől a csillogáson át a megkeseredett öregkorig. Közben korabeli újságrészletek és különféle cikkek szakítják meg a sztorit és amit ezekben a cikkekben olvasunk megmutatja, hogy a világ milyennek látta Evelyn életét akkoriban. Mellette párhuzamosan pedig Evelyn meséli az igazságot és hogy ő milyennek élte meg a dolgokat. És hogy még strukturáltabb legyen a könyv, férjekre bontva oszlik fel az egész.

Imádtam ezt a könyvet, szinte le sem tudom írni mennyire, hatalmas pozitív csalódás volt számomra. Nem tudnám megmondani, hogy mire számítottam, mert igazából nem számítottam tulajdonképpen semmire, és lehet ezért jött be ez nekem annyira. Külön öröm volt végre egy önálló könyvet olvasni és tudni, hogy ez csak egy rész és ennyi és nem kell még vagy minimum 2 könyvön átrágni magam, hogy a történet végére érjek. Tetszett a stílusa és az, hogy nem volt terjengősre eresztve, nem is annyira hosszú könyv, így hamar lehet végezni vele. Könnyen olvasható, érdekes és visz előre a sztori, így nehéz abbahagyni, mert folyamatosan fent tartja az érdeklődést és tudni akarod, hogy mi történik a következő lapokon. Természetesen a innentől kezdve spoileres lesz minden, így aki nem szeretné megtudni a „csavarokat”, az inkább ne olvasson tovább.

Harry, Evelyn és Celia

Evelyn élete egy vérbeli Hollywoodi sztár életét írja le, annak minden pozitív és negatív oldalával együtt, sőt mivel a sztori az 50-es években indul be igazán, így nem is a mai modern Hollywood, hanem a régi köszön vissza a lapokról. Van itt tehát minden, ami akkoriban meghatározta a sztárok életét, fiatal csinos nők szó szerint bármit megtesznek, hogy híresek legyenek, az idősebb hatalmi pozícióban lévő férfiak pedig persze hogy kihasználják mindezt. A sztárok élete nem csak hírnév, pénz és csillogás, hanem vannak árnyoldalai is, amivel mindenki másként birkózik meg. És az örök igazság, hogy az amit te egy sztárból vagy hírességből átlagemberként látsz, sosem maga az igazság. A sztárok csak egy szinte mesterségesen művi pontossággal megkreált árucikkek, akiket a menedzserek, producerek, stylistok és a többi raknak össze eladható formára, hogy a lehető legtöbb pénzt keressék általa.

Evelyn pedig ékes példája ezeknek a sztároknak, bár ő vele nem csak úgy megesett a szerencse, hanem igenis keményen dolgozott azért, hogy sztár legyen belőle és hogy aztán az is maradjon. És ehhez nem kérdés, hogy nem félt bármilyen eszközt felhasználni a céljai elérése érdekében még akkor is, ha ezzel bárkin és bármin átgázolt közben. Evelyn sztár akart lenni és az is lett és miközben mindent elért, amit kitűzött önmaga elé, közben azoknak okozta a legnagyobb bánatot, akiket mélyen és szívből szeretett.

Imádtam Evelyn karakterét, mert roppant összetett. Nem nevezhetjük jó embernek, mert nem az, de rossznak sem, mert nem az. Kicsit mindkettő, aki sok hibát elkövetett életében, de aki mindig csak a saját céljaiért küzdött és próbált boldogulni abban a világban, amibe került. És itt jönnek képbe a férjei, mert összesen hét volt belőlük és mindegyikhez azért ment hozzá, hogy az elősegítse őt és a karrierjét valamilyen módon. Klisé, de a színésznők többsége már csak ilyen, ne legyünk álszentek.

A férjek egyes fejezetei kaptak egy címet, amiben Evelyn tömören összefoglalja mit gondolt róluk, így olvasóként sejthetjük, hogy mi történt azzal a férfival és milyen szerepet töltött be a nő életében. Én pedig hozzá hasonlóan szintén röviden leírnám a férfiakról a véleményemet.

1. „Szegény Ernie Diaz” - Tényleg szegény Ernie, mert Evelyn csak azért ment hozzá viszonylag fiatalon, hogy elvigye Hollywoodba és így esélye legyen elkezdeni a karrierjét. Kihasználta őt, bár nem mintha a férfit félteni kellett volna. Mindketten kihasználták egymást.

2. „Átkozott Don Adler” - Mikor azt hiszed, hogy a kezdetben tökéletes és hibátlan szupersztár férfi remek férj lesz, és még bele is szeretsz, de aztán kiderül róla, hogy egy görény. Ezt nem tudom szebben megfogalmazni. Don volt számomra a legellenszenvesebb, egy igazi szemétláda mindenért, amit Evelyn ellen tett.

3. „A hiszékeny Mick Riva” - A kanos rocksztár, akit Evelyn csak kihasznált, hogy elkendőzze vele a kitörni készülő botrányt az igazi életéről és arról, hogy valójában kibe szerelmes már régóta. Mindketten kihasználták egymást.

4. „Az okos Rex North” - Rex a másik filmsztár, akivel kölcsönös megállapodást kötnek, hogy segítenek egymás megbicsaklott karrierjét újra fellendíteni, ehhez pedig mi más lenne jobb, mint egy kamu házasság és újabb felhajtás? Puszta üzleti tranzakció, semmi más.

5. „Nagyszerű, jószívű, megkínzott Harry Cameron” - Imádtam Harry-t és a szerepét Evelyn életében, az igaz barátságukat. Ő az egyetlen férfi, akit Evelyn valaha igazán szeretett és aki viszont szerette őt, persze nem igazi szerelemmel, de legjobb barátok voltak a kezdetektől és maradtak a végéig. Harry Evelyn férfi tükörképe, de szinte minden tekintetben, ezért értették meg egymást annyira jól. És habár a házasságuk csak színjáték volt, de abban a pár évben amíg házasok voltak és Celia-val és férjével négyesben éltek együtt, talán ezek voltak mindannyiuk legszebb évei.

6. „Max Girard, a csalódás” - Most komolyan Evelyn, mit vársz egy francia filmrendezőtől, aki régóta udvarolt és flörtölgetett veled? Hogy jó férj lesz belőle? Nem csoda, hogy ez a házasság szintén taccsra ment, mert miközben Evelyn a sok tragédia és csalódás után őszinte szeretetet és szerelmet keresett, Max csak egy illúziót és egy álomképet hajszolt.

7. „A kellemes Robert Jamison” - Újabb kamuházasság a javából, mégis Evelynnek ezek voltak a második olyan legszebb évei mikor boldog lehetett még egy ideig azzal, akit valóban szeretett.

Evelyn és Celia

És hogy ki volt Evelyn Hugo egyetlen nagy szerelme? Nem a férjei, akik meghatározták őt, az életét és a karrierjét, akiket kihasznált, és akik szintén kihasználták őt, csak mindenki más-más módon. Celia volt Evelyn igaz szerelme, akivel soha nem lehettek igazából és nyíltan együtt a kor miatt, amiben éltek és ahol híres színésznők lettek mindketten. Nem akarták és nem merték beáldozni a karrierjüket a szerelmükért, így a háttérben próbáltak boldogok lenni, csak sajnos az élet többször beleavatkozott abba az idillbe, amit olykor sikerült megteremteniük maguknak. Ha nagyon őszinte akarok lenni akkor nem mindig kedveltem Celia karakterét, mert habár illettek egymáshoz Evelynnel és jól kiegészítették egymást, Celia gyakran volt sértődékeny, hisztis és gonosz Evelynhez, holott a nő csak önmagukat védte mindennel, amit tett. Celia pedig pontosan tudta ezt és hogy ezek a szükséges rosszak voltak, mégis folyton Evelynt hibáztatta mindenért.

Tragikus lett a sorsuk, mert valójában sosem lehettek együtt és vállalhatták fel egymást, így a könyv másik kiemelt témája a homoszexualitás ábrázolása és kezelése a korabeli régi Hollywoodban. De nem csak Evelyn és Celia története szomorú, hanem ott volt velük párhuzamban Harry, aki pedig meleg volt, és aki hasonlóan hamis képet mutatott a külvilág felé, mint a két nő. Ezért voltak ők annyira közeli és igaz barátok Evelynnel, mert Evelyn és Harry ugyanazon a sorson osztoztak, hamis csillogásban éltek, egymásért pedig bármit megtettek volna. És meg is tettek.

És ahogy haladunk előre Evelyn történetének a megismerésében, úgy rántjuk le a leplet élete titkairól, és arról a titokról is, hogy miért pont Monique-nak szerette volna elmesélni a történetét. Így a végére egybeér a két történetszál, hogy kapjunk egy szomorú, de abszolút reális és ideillő lezárást.

Nagyon tetszett a könyv, az érdekes története, a remek szerkezeti felépítése és a valójában igenis szomorú élet miatt, amit Evelyn elénk tárt az interjú során. Mert Evelyn élete kívülről álomnak, csillogásnak és boldognak tűnt, de sokszor inkább épp az ellenkezője volt. Vitatkozhatunk, hogy Evelyn hibája-e minden rossz, ami vele történt, ami részben igaz is, de épp ezért reális, mert Evelyn komplex és igenis reális karakter, akit néha szeretni, néha pedig utálni lehet. De semmiféleképp se marad iránta közömbös az olvasó, ahogy én se tudtam az maradni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/taylor-jenkins-reid-evelyn-hugo-het-ferje

Értékelés: 5/5*