Rebecca Ross: Isteni riválisok (Isteni riválisok 1.)

Fülszöveg:

Két fiatal rivális szerelemre talál egy mágikus kapcsolaton keresztül, és szembe kell nézniük a pokol bugyraival egy istenek közötti háború viharában, ami örökre megpecsételheti a sorsukat.

Évszázadokig tartó álmukból felébredve az istenek ismét háborúznak. De a tizennyolc éves Iris Winnow csak a családját próbálja egyben tartani. Az anyja függőségével küzd, míg a bátyja eltűnt a fronton. Iris egyetlen reménye, hogy megszerzi a rovatvezetői előléptetést az Oathi Közlönynél.

Hogy megbirkózzon aggodalmaival, Iris leveleket ír a testvérének, majd becsúsztatja őket a szekrénye ajtaja alatt, azonban eltűnnek – és egyenesen Roman Kitt, a rideg, de jóképű vetélytársa kezébe kerülnek. Amikor a férfi névtelenül visszaír Irisnek, kettejük között olyan kapcsolat alakul ki, ami elkíséri a lányt egészen a testvéréért, az emberiség jövőjéért és a szerelemért vívott háború csatájának frontvonaláig.

Nem igazán emlékszek, miért figyeltem fel erre a könyvre korábban, talán valaki ajánlotta nekem, hogy mindenképp olvassam el, mert tetszeni fog. Régóta kerülgettem, mert valahogy mindig akadt valami érdekesebb, amit hamarabb a kezembe vettem, és ez emiatt a háttérbe szorult. Most viszont az előző olvasmányom után ismét valami kis könnyedre vágytam, így gondoltam kezdjünk most bele az Isteni riválisok könyvbe.

Nem tudtam, miről fog szólni és igazából a fülszöveget se olvastam el, így teljesen „vakon” vágtam neki, várva, hogy mit fogok kapni. A címből annyit sejtettem, hogy ez valami „ellenségekből szerelmesek” talán fantasy történet lesz, így ilyesmit vártam. Rögtön azzal szeretném kezdeni, hogy habár vannak a könyvben fantasy elemek, de ezek olyan kicsik és jelentéktelenek az én mércémmel mérve, hogy semmiképp se nevezném igazi fantasy-nak. Inkább csak háttérként szolgálnak a fantasy elemek és arra, hogy magyarázatot adjon a történet keretének.

Két isten, Dacre és Enva harca adja a háttértörténetet, az ő harcuk miatt háború dúl az országban, de nem maguk az istenek vagy az ő sztorijuk a lényeg, ez csak valamiféle magasztosabb magyarázat arra, hogy miért dúl a háború. A másik fantasy elem, hogy a két főszereplőnk egy-egy mágikus írógépen keresztül kommunikál egymással, ami annyit tesz, hogy az írógépen megírt levél valami csoda folytán egyből a címzetthez kerül, legyen az a személy bárhol, bármikor és bármilyen messze. És ennyi, ennyiben kimerültek a mágikus elemek, ezekre se kapunk normálisabb és bővebb magyarázatot, csak épp annyit, hogy mint olvasók elfogadjuk a tényeket, és tovább tudjunk lépni, hogy aztán élvezni kezdjük magát a könyvet. Tehát szerintem ez semmiképp se egy fantasy könyv, ha engem kérdeztek.

Roman és Iris

Így felmerült bennem a kérdés, hogy mi értelme volt ezeket a fantasztikus szálakat belerakni a könyvbe, ha igazából semmi fontosabb szerepet nem kapnak? Mert ha kivennék ezeket belőle, akkor is működött volna a dolog. Iris és Roman történetét belehelyezhettük volna valamelyik valós történelmi esemény közepébe, valamelyik valós háborúba és ugyanúgy működött volna minden. A levelezős részt kihagyva pedig máshogy kerültek volna közelebb egymáshoz és ugyanez lett volna a végeredmény. Tudjátok, hogy én mennyire nagy fantasy rajongó vagyok, de még én is azt mondom, hogy az Isteni riválisok egy realista háborús romantikus regényként ugyanennyire működött volna, ha nem még jobban. Ennyi lett volna a kritika, és lehet ez csak engem zavart.

Térjünk rá arra, hogy miért szerettem annyira ezt a könyvet. Nem sok szimplán romantikus könyvet olvasok, ez feltűnhetett már annak, aki régebb óta olvassa a blogomat és a kritikáimat. Engem valahogy sosem kötöttek le igazán a szimpla romantikus könyvek. A Isteni Riválisok viszont valahogy mégis közel került a szívemhez, és ezen én lepődtem meg a legjobban. Persze egyértelmű és világos okai vannak annak, hogy miért tetszett nekem ez a könyv, amiket azért nem olyan nehéz kitalálni. Olyan könyves elemek találhatóak meg benne, amikről én mindig szívesen olvasok.

Kezdjük azzal hogy nagy kedvencem a több nézőpontos történetmesélés, és ezen belül pedig különösen kedvelem azt, amikor a két főszereplőnk váltott nézőpontban meséli ez a történetet. Így mindkét fél szemszögét, mindkét fél gondolatait és érzéseit láthatjuk. Itt éppen ez történik, mert kapunk Iris és kapunk Roman nézőpontot, bár annak jobban örültem volna, hogy kicsit kiegyenlítettebb a megoszlás kettejük között. Hisz Iris szemszögét azért többet kapjuk meg, de szerencsére ott volt mellette Roman párhuzamosan.

Másik nagy kedvencem, mikor a főszereplőink az elején ki nem állhatják egymást, és aztán mégis egymásba szeretnek. Mondjuk ezt elég rosszul fogalmaztam meg, mert Iris és Roman igazából nem az hogy ki nem állhatják egymást, inkább csak az a kettejük közti konfliktus forrása, hogy ugyanarra a munkára pályáznak. És mivel ugyanazt a munkát akarják megszerezni, így riválisokként egymásnak feszülnek, hogy legyőzve a másikat aztán fölébe tudjanak kerekedni. Aztán persze a rivalizálásba közbeszól az élet és mikor Iris élete a feje tetejére áll, akkor minden gyökeres fordulatot vesz és az ilyen kicsinyes versengés már nem tűnik többé fontosnak az élet valós nehézségeihez viszonyítva.

Roman és Iris

Tetszett ahogy Iris és Roman kapcsolata alakult és tetszett ez a „titkos levélváltás” megoldás, nagyon aranyosak voltak együtt végig. Onnantól kezdve mikor az elején még szívatták egymást, odáig, hogy végül valóban megismerve a másikat aztán bármire képesek lettek volna egymásért. A romantikus szál hihetően lett felépítve számomra és a túl sok rózsaszín ömlengést szerencsére kiegyenlítette a háborús szürkeség és borzalmak, amikkel a karaktereinknek szembesülnie kellett.

Az utolsó dolog amiért ez a könyv annyira tetszett az maga a hangulata és az írói stílus. Kicsit romantikus, kicsit borús, vannak benne érzelmes, humoros és komoly részek. Olyan szépen a levelek amiket Iris és Roman egymással váltanak, hogy öröm volt őket olvasni és rengeteg szép és igaz gondolatot találhatunk ezekben a levelekben. Ez a könyv az egyik ékes példája annak, hogy mennyit számít az, ha egy könyvnek saját egyedi hangulata és stílusa van, mert ezek még a legközépszerűbb és legátlagosabb történetet is fel tudják dobni.

Zárásként pedig még annyit, hogy az se hátrány, hogy az írónő megalkotta nekünk az egyik legjobb férfi főszereplőt Roman Kitt személyében, mert ez a fiú egy igazi álompasi, ha engem kérdeztek. És ehhez az sem kellett, hogy valami hatalmas erővel rendelkező fantasy főhős legyen, hanem csak egy szimpla fiatal férfi, akit valljuk be mindenki szeretne maga mellé. Mert Roman az, aki bármit megtenne Iris-ért, de tényleg bármit, és ezt a könyv folyamán igen sokszor bebizonyította. Ahogy a mondás tartja egy férfi esetében nem azt kell nézni, hogy mit mond vagy mit nem mond, mert a férfiak szavai semmit sem érnek. Azt kell nézni, hogy egy férfi mit tesz meg vagy nem tesz meg érted, mert a tettek mindent elmondanak. Nem is értem Iris-nek hogy nem esett le hamarabb, hogy Roman teljesen oda van érte, és csakis ezért ment utána, nem pedig azért hogy tovább rivalizáljanak. Persze jó volt olvasni mikor szívatták egymást és a szellemi csatározásaikat is, de azt még jobban, amikor végre egymás karjaiba olvadtak.

Annak ellenére, hogy nem egészen azt kaptam ebben a könyvben, mint amire számítottam, nekem mégis tényleg nagyon tetszett. Semmiképp se nevezném fantasy könyvnek, inkább csak egy háborús romantikus regénynek, és ha kimaradtak volna a fantasy elemek, egy szimpla romantikus könyvként ugyanúgy működött volna mindez, ha engem kérdeztek. Az bizonyítja ezt a legjobban, hogy én alapjáraton nem vagyok az egyszerű romantikus könyvek nagy rajongója, de ez a történet még engem is levett a lábamról csakis a főszereplő párosunk és a köztük lévő szerelmi szál miatt. A függővég után nagyon várom a folytatást, kész szerencse, hogy megjelent magyarul, így biztos hamarosan olvasni fogom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-ross-divine-rivals-isteni-rivalisok

Értékelés: 5/5

Kerri Maniscalco: Rettegettek királysága (Gonoszok királysága 3.)

Fülszöveg:

Két átok. Egy prófécia.

Egy leszámolás, amitől mindenki rettegett.

És egy szerelem, ami erősebb a sorsnál.

Emiliát megrendítette a sokkoló felfedezés, hogy ikertestvére, Vittoria életben van. De mielőtt szembenézne múltjának démonaival, egyetlen vágy vezérli: hogy az ágyban is magának követelje királyát, a csábító Harag herceget. De Emilia nem csak a testére vágyik, a szívére és a lelkére is, ezt azonban a rejtélyes démon nem ígérheti neki.

Amikor a Kapzsiság házának egy magas rangú tagját meggyilkolják, Emiliát és Haragot a rivális démonudvarba szólítják. A bizonyítékok Vittoria bűnösségére mutatnak, így nyomban a Hét kör ellenségének nyilvánítják. Az árulása ellenére a lány mindent megtesz, hogy megoldja ezt az új rejtélyt, és kiderítse, ki is a testvére valójában.

Emilia és Harag a megtévesztés bűnökkel teli játékát játssza, miközben azon fáradoznak, hogy megakadályozzák a háborút a boszorkányok, démonok, alakváltók és a legálnokabb ellenségek, a Rettegettek között.

Emiliát figyelmeztették, hogy ha a Gonoszokról van szó, semmi sem az, aminek látszik. De lehet, hogy az igazi gonoszok mindvégig sokkal közelebb rejtőztek? Amikor végre fény derül az igazságra, a lány talán a szívével fizet érte.

Vesd bele magad a grandiózus fináléba!

Nemrég jelent meg a trilógia befejező része, így most valahogy kedvet kaptam a lezáráshoz, meg hát úgy voltam vele, hogy rövid a könyv, és most éppen valami ilyesmi kis rövid történetre vágytam. Az első két rész nem lett nagy kedvencem, inkább egy közepes sztorinak mondanám, annak az egyszer olvasós fajtának, ami nem hagy mély nyomokat az emberben. Persze érdekelt a lezárás és vártam, hátha most nagyobbat fog ütni a dolog, de sajnos nem így történt.

A harmadik könyv hozta a sorozat korábbi színvonalát, és ugyanazt a kiszámíthatóan középszerű történetet kaptuk meg újra, mint ezelőtt. És ezzel a jelzővel tudnám jellemezni legjobban az egész könyvsorozatot, hogy „kiszámíthatóan középszerű”, mert tényleg az. Hozza a műfajának minden kliséjét és ezerszer bejáratott történeti szálait, minden rejtély vagy titok rögtön kitalálható, és úgy alapjáraton semmilyen izgalmat sem tartogatott most számomra. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy rossz, mert nem az, de teljesen kiszámítható és klisés. Talán ha nem olvastam volna már ezer ilyen könyvet ezelőtt, és ez az első ami szembekerül velem, akkor nagyobbat ütött volna számomra.

Harag és Emilia

Mindenképp negatívum, hogy az írónő az utolsó részben igen nagy hangsúlyt szentelt az erotikus jeleneteknek, de tényleg, most sokkal többet kaptunk belőle, mint ezelőtt. Nem az a baj, hogy sokat kaptunk belőle, hanem az, hogy úgy érzem, mellette a fő történetszál és a rejtélyek laposra sikerültek, vontatott és kissé unalmas a sztori, és úgy éreztem, hogy a sok erotikus jelenet inkább csak helykitöltésnek kell, mert semmi más izgalmas nem akadt ebben a könyvben és valamivel olvashatóvá kellett azt tenni. A gyenge nyomozási szál amivel érdekessé próbált válni a könyv teljesen kiszámítható és roppant lapos lett.

Pedig annyi lehetőség lett volna az alap történetben, annyi potenciált láttam a Bűn hercegeiben, na és ott volt maga Vittoria is, aki ugyebár „visszatért a halálból”, és ezekkel mégsem kezdett semmit sem az írónő. A legnagyobb hangsúlyt Emilia és Harag kapta és értem én, hogy ők a főszereplők, meg miegymás, de talán ha más izgalmas is történt volna velük azon kívül, hogy épp hol estek begerjedve egymásnak, akkor sokkal jobban érdekeltek volna ők maguk és a sorsuk. Szívesebben olvastam volna többet Harag testvéreiről, vagy épp Emilia és Vittoria testvéri kapcsolatáról, vagy igazából bármi másról csak a begerjedt párocskánkról nem. És igen, Emilia és Harag olyan lapossá váltak ebben a részben, hogy kifejezetten untam őket, sajnálom.

Nem nagyon tudok mást írni erről a könyvről, mint ahogy azt az első két részben tettem, mert még mindig igazán középszerű és átlagos. Olyan, amit egyszer elolvas az ember, de pár nap múlva már semmire se fog belőle emlékezni, nem hogy bármilyen mély nyomot hagyjon benne. Ha összességében kellene értékelnem a trilógiát, rá ugyanezt tudnám mondani. Az írónő tényleg fogta a műfaj minden kliséjét és tipikus karaktereit, megírta a saját történetét ezek felhasználásával, csak azt felejtette el, hogy működjön a dolog, ahhoz kellene valami plusz és egyediség is. Na, ez az, ami kimaradt a Gonoszok királysága trilógiából.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kerri-maniscalco-kingdom-of-the-feared-rettegettek-kiralysaga

Értékelés: 5/3

Laurell K. Hamilton: Elátkozott kígyók (Anita Blake, vámpírvadász 26.)

Fülszöveg:

A rendőrbíró és vámpírhóhér Anita Blake abban a hitben él, hogy neki a természetfelettiek világa nem mutathat már semmi újat. Amikor azonban két vérleopárd szerelme, Micah és Nathaniel társaságában a legjobb barátja, Edward esküvőjére repül Florida legdélibb csücskébe, és azt tervezi, hogy hosszú évek óta most először végre felhőtlenül fog nyaralni a vőlegényeivel, hirtelen azzal szembesül, hogy még soha nem tévedett ekkorát.

A szállodából elrabolnak egy lányt, és bár Anita nem szeretné beleártani magát a bűnügybe, végül a bűnügy rántja magához őt. Amikor ugyanis előkerül a holttest, az esküvőre érkezett rendőrbírók kötelességüknek tartják, hogy segítsenek a nyomozásban, mert a gyilkosságot minden jel szerint nem emberi lény követte el. Arra azonban senki sem készült fel, hogy még maga Anita is tanácstalanul áll a nyomok előtt…

A környéken ugyanakkor évszázadok óta él egy család, akit különös átok sújt, és akik éppen Micah és a Koalíció segítségét kérték végső kétségbeesésükben. Képtelenek ugyanis együtt élni azzal a soha eddig nem ismert átokkal, amely vadul tekergő mérgeskígyók kupacává változtatja a testrészeiket. Vajon csak véletlen, hogy éppen itt élnek ők is? Lehet közük a gyilkossághoz? És miért keverednek gyanúba Anita vőlegényei?

Igen, egy újabb Anita Blake könyv és csakis azért vettem ilyen hamar a kezembe a következő részt, mert láttam, hogy ebben lesz majd Edward esküvője. Emiatt elég nagy reményekkel kezdtem bele a részbe és vártam, hogy Hamilton valami jó kis sztorit dob össze nekünk. Hogy ez így lett vagy sem, nehéz kérdés, de nekem erőteljesen felemás érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Arra számítottam, hogy Edward esküvőjére az írónő jobban összekapja magát és ír nekünk egy igazi Anita Blake történetet, olyat, amilyenek a régi első könyvek voltak, mert ha már Edward köré épül a sztori, akkor gondoltam ahhoz egy normális könyv dukál. És nem azt mondom, hogy annyira rossz az Elátkozott kígyók, mert azért az írónő próbálta megerőltetni magát, csak az a gondom, hogy hozta mindazt a sok negatívumot, amit szerintem mindenki utál manapság ebben a könyvsorozatban.

Kezdjük ott hogy a könyv szerkezeti felépítése valami borzalmas, mert az első felében gyakorlatilag semmi értelmes nem történik, csak Anita magánéleti nyűglődéseit kell végigszenvednünk. Egy kis erotika, egy kis érzelmi ömlengés és panaszkodás, Micah és Nathaniel folyton nyavalyognak valamin, amivel kezdenek az agyamra menni és tudjátok csak a szokásos. Én meg vártam, hogy végre beinduljon normálisan a sztori, elinduljanak Edward esküvőjére és történjen már valami, vagy legalább az, amit a fülszövegben olvashattunk. Úgy tűnik Hamilton csak nem akarja levetkőzni ezt a sok magánéleti vergődést és drámázást, csak ha már ennyire ragaszkodik mindehhez, akkor valahogy jobban is beépíthetné a drámázást a fő történetszálba.

Mindig mondtam, hogy az a legnagyobb probléma az Anita Blake könyvekkel, hogy teljesen aránytalanul épülnek fel. Manapság már csak nyomokban tartalmaznak egy értelmes történetet, vagy valami nyomozási szálat és a nagy részük pedig az erotikáról és az érzelmi drámákról szól. Az érzelmi dráma pedig abban merül ki általában, hogy persze nem Anita drámázik hanem mindegyik könyvben valamelyik pasija bekattan valamin, elkezd nyavalyogni, hogy jaj, rá senki sem figyel és így tovább, és Anita-nak azzal kell foglalkoznia, hogy megnyugtassa az adott pasi lelkivilágát. Igazából azt nem értem, hogy ezt nem csak Anita unja rohadtul, hanem mi olvasók is, szóval nem értem Hamilton miért ragaszkodik ehhez a sok magánéleti drámázáshoz.

Azt hittem ha Edward esküvője a fő téma, akkor valahogy köréjük fog épülni a történet, vagy nagyobb szerepet kap legalább, de ez sem így történt, mert most is minden Anita körül forgott. Persze örültem annak hogy a dinamikus kvartett megint összeállt és örültem annak, hogy Bernado és Olaf újra felbukkantak, mert őket négyüket mindig nagyon szerettem együtt és talán az a két könyv volt eddig a két legkedvesebb részem a sorozatban, amiben ők négyen nyomoztak együtt. De most valahogy mégis olyan erőltetettnek tűnt a dolog. Oké, Bernardo meghívása rendben, de mégis Olafot ki a fene hívta meg Edward esküvőjére, mikor őt mindenki a háta közepére se kívánja? Igen, értem, hogy Donna akciózott a háttérben, de az kész röhej, hogy erről Edward mit sem tudott és olyan erőltetetten jött ki az egész, hogy valahogy Olafot bele kellett passzírozni a történetbe, mert neki is ott kell lennie.

Nem mintha annyira rossz lett volna Olaf felbukkanása, mert azért hozott némi színt a sztoriba, csak annyira irreális volt az egész felbukkanása számomra, valahogy okosabban meg lehetett volna ezt oldani. Olaf és Anita interakcióit persze mosolyogva olvastam és igazán fura ez a „lágyabb” Olaf, ha engem kérdeztek, és én azt várom már, hogy Olaf-nak mikor esik le, hogy semmi esélye Anita-nál és mikor kattan be végre és feszülnek ezek ketten egymásnak. Vagy legalábbis remélem, hogy ez fog történni, mert ha épp az ellenkezője lesz a vége és Anita összejön valahogy Olaf-al... na, én akkor fogom befejezni végleg ezt a könyvsorozatot, mert akkor tényleg véglegesen elhagyjuk a realitás talaját. Mert értem én, hogy azért Anita pasijai közül egyik se egy ma született bárány, mert mindegyiknek van a rovásán valami a múltjában, de Olaf egy teljesen más kategória. És ha Anita képes lesz összejönni a pszichopata sorozatgyilkos Olaf-al, akkor én tényleg befejeztem ezt a könyvsorozatot, de komolyan mondom.

Maga a fő történetszál olyan mint a szürke szamár a ködben, hisz alig lehet látni és aztán ahogy az lenni szokott két csettintésre megoldódik minden gond és huss megoldják az ügyet. Ha akarnék se tudnék erről többet írni, mert annyira jelentéktelenre sikerült a nyomozási szál, hogy szinte kár volt beletenni, mert semmi jelentős szerepet nem kapott a könyvben.

Az Elátkozott kígyók hozza azt a közepesen jó vagy rossz (mindenki ítélje meg maga melyik jelzőt használná hozzá) színvonalat, ami manapság az Anita Blake könyvekre annyira jellemző szokott lenni. Az írónő persze próbálkozik visszatérni a kezdeti hangulathoz, mert mostanában azért igyekszik összerakni valami gyilkossági és nyomozási szálat, de tényleg igyekszik, azonban még mindig nem tudja megfelelő mennyiségben adagolni a nyomozási szálat és mellette az erotikát és az érzelmi drámázást. A könyv szerkezeti felépítése valami borzalmas, az első felét nyugodtan ki lehetett volna hagyni és semmi lényegesről nem maradtunk volna le. Nem fogok hazudni, attól a könyvtől ami Edward esküvőjéről fog szólni, én nagyobb durranást vártam, így nagyon csalódottan fejeztem be ezt a részt. Remélem, az a könyv, amiben Anita és Jean-Claude esküvője lesz a központi téma ennél azért nagyobbat fog ütni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-elatkozott-kigyok

Értékelés: 5/3

Holl Black: Az elrabolt örökös (Az elrabolt örökös 1.)

Fülszöveg:

Egy szökevény királynő. Egy trónra nem vágyó herceg.

Egy küldetés, ami mindkettejük számára a véget jelentheti.

Nyolc év telt el a Kígyó Csatája óta. Fenn, a jeges északon, a Fogasudvar Lady Nore-ja uralma alá vonta a Jégtű Fellegvárat. Ott egy ősi ereklye segítségével hóból és gallyakból szörnysereget teremtett magának, akik tettre készen várják, hogy beteljesítsék úrnőjük bosszúját.

Suren – a Fogasudvar gyermekkirálynője, az egyetlen, akinek hatalma van édesanyja felett – évekkel ezelőtt a halandók világába szökött, ahol akár egy vadállat, úgy tengeti mindennapjait. Magányba menekült, de a Fogasudvarban elszenvedett könyörtelen kínok itt sem hagyják nyugodni. Idejét arra fordítja, hogy felszabadítsa a halandókat esztelen alkuik alól. Már-már elhinné, hogy megfeledkeztek róla, amikor egy éjszaka üldözőbe veszi a viharbanya, Bogdana. Suren segítségére nem más siet, mint Oak herceg, Elfhon trónörököse, akinek egykor odaígérték a kezét, és akit nem mellesleg ki nem állhat.

Az immár tizenhét éves Oakot három szóval lehetne jellemezni: elbűvölő, gyönyörű és mesterkedő. Veszélyes küldetésre adta a fejét, és a sikerhez Suren segítségére van szüksége. Ha a lány úgy dönt, vele tart, nemcsak a szívét kell megóvnia a fiútól, akit egykor ismert, és a hercegtől, akiben nem bízik, hanem kénytelen lesz szembenézni mindazzal a szörnyűséggel is, amit oly rég a háta mögött hagyott.

Egy kisebb szünet után itt az ideje, hogy ismét új könyveket olvassak, mert tudjátok, hogy van ez. A könyves várólistám sosem fogy el, mindig újabb és újabb könyvek jelennek meg, és időnként pedig olyan már egyébként régen megjelent könyveket fedezek fel, amik eddig valahogy elkerülték a figyelmemet. Rögtön egy kis könnyed történetre vágytam és mivel kedvem támadt visszatérni Elfhon világába, így gondoltam jöjjön most Az elrabolt örökös című könyv.

Aki esetleg nem tudná, Az elrabolt örökös duológia Holly Black A levegő népe trilógiájának spin-off sorozata, vagy folytatása, vagy nevezzük akárhogy. A lényeg és rögtön ezzel kezdeném ezt a kritikát, hogy előtte mindenképp érdemes elolvasni a trilógiát, mert tulajdonképpen azt a történetet folytatja ebben az új sorozatban. Persze új főszereplőket kapunk és sajnos Jude és Cardan most háttérbe szorul (annyira, hogy itt fel se bukkantak egyelőre), de minden mást adottnak vesz az írónő, semmit nem magyaráz el újra. Így ha érteni akarod a világot, hogy ki kicsoda, minden apróbb utalással tisztában akarsz lenni, akkor igenis előtte a trilógiát mindenképp el kell olvasni és utána jöhet ez a történet. És igen, ez az új spin-off sorozat csak két részből áll, de talán jobb is így. Persze ezzel nem arra akarok célozni, hogy rossz ez a könyv, mert nem az.

A másik amit rögtön a kezdéskor ki szeretnék emelni, hogy aki azt várja, hogy egy a trilógiához hasonló folytatást kapunk, az hatalmasat fog csalódni. Ennek a sorozatnak teljes más a hangulata, teljesen más a fő történetszál, teljesen más a főszereplő és a romantikus szál is teljesen máshogy alakul. Őszintén szólva én se nagyon tudtam, hogy mire számítsak és hogy mit lehet kihozni Wren és Oak történetéből, de én mindenképp pozitívan csalódtam. Kellemes kis mesés fantasztikus történetet kaptunk és tényleg jobban tetszett, mint amire számítottam.

Wren és Oak gyerekként

A legnagyobb eltérés, hogy most Wren lépett elő a főszereplőnkké, aki egy teljesen más karakter, mint anno Jude volt és ez nem is baj. Nem kell mindenkinek olyan erősnek, szívósnak és keménynek lennie, mint amilyennek Jude-t szokhattuk meg. Megismerhetjük Wren múltját és hogy ki ő és honnan jött, hogy került a Fogas Udvarba és hogy mi történt vele az eltelt nyolc év alatt. Megértjük miért lett olyan, amilyen és hogy miért viselkedik úgy ahogy. Egyetlen problémám volt Wren múltjával, hogy nem értem miért kellett ide beleerőltetni azt, hogy ő is halandók között nőtt fel és van egy ember családja, akik után még évekkel később is vágyakozik. Szerintem sokkal jobban működött volna a dolog, ha Wren „100%-ban” tündér és nincs semmilyen kötődése az emberekhez.

Mielőtt azonban félreértené valaki, Wren sem egy gyenge vagy nebántsvirág leányzó, korántsem az! Csak ő más módon erős és szívős, teljesen mások a motivációi, teljesen mások a gyengeségei és erősségei, mint Jude-nak. A két lányt szerintem össze se lehet hasonlítani, mert teljesen más a múltjuk, más miatt szenvedtek, mások a céljaik. Wren magánakvaló, bizalmatlan és kissé antiszociális, mondjuk azok után ami vele történt, nem csodálom, hogy az lett.

Kíváncsi voltam arra, hogy milyen lesz a szerelmi szál ebben a könyvben és el nem tudtam képzelni, hogy Oak hogy fog működni, mint férfi főszereplő. Úgy vagyok Oak-al, mint a bármely család a legkisebb fiúgyerekkel, aki számukra mindig csak egy kisfiúnak marad és sosem tudnak rá felnőtt férfiként gondolni. Oak számomra mindig a játékos, kissé elkényeztetett és néha önző, de csupa szív ártatlan tündérfiú marad, akit mindenki óvott és féltett, és akiért bárki bármit megtenne, hogy megvédjék őt a való világtól. Nos, a gyerek Oak már a múlté és felnőtt lett belőle, mármint inkább tinédzser, de értitek, így vártam, hogy megtudhatom mivé vált… és hát ezen a téren némileg csalódnom kellett.

Sajnálom, de én egyszerűen képtelen vagyok hova tenni Oak-ot egyelőre és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a karakterét sem értem igazán. Most akkor ki lenne ő valójában? A lelketlen csábító, aki arra használja a képességét, hogy mindig elérje, amit akar? Vagy az agyafúrt taktikus udvaronc, aki felnőve csatlakozott az Elfhoni királyi udvar intrikus játszmáinak körébe? Vagy a naiv és könnyen befolyásolható fiatal férfi, akit mások vezetnek meg és akire még most is folyton vigyázni kell? Mert úgy tűnik mindhárom benne van és az a baj, hogy eddig képtelenség eldönteni, hogy melyik Oak igazi arca. Nem csak Wren nem volt ezt képes eldönteni, hanem én sem. Gondolom Holly Black direkt írta meg így a karakterét, hogy ne lehessen egyértelműen megmondani mik a valós szándékai és a valós énje, de ez így már túl zavaros lett számomra.

Oak és Wren

Wren és Oak kapcsolatának alakulása szintén más utat jár be, mert ők gyerekkoruk óta ismerték egymást és kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de folyamatosan tisztában voltak azzal, hogy a másik élete hogyan alakult. Van egy közös múltjuk és gyerekként kezdődött a kettejük története, így jóval gyorsabban alakul köztük a dolog, bár még így se neveznék rekordsebességnek. Ebben a könyvben sem a romantikus történetszál kapta a nagyobb szerepet, és hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Én speciel örültem neki, sokkal jobban tetszett, hogy a történetre és Wren karakterének fejlődésére lett helyezve a hangsúly. Valahogy most a politikai játszmák háttérbe szorultak és a történet szerkezeti felépítése szintén más ívet írt le. Most egy közös kaland került a középpontba, a karaktereink egy közös kalandra indultak, mindannyian más okból kifolyólag, de a cél ugyanaz. Egyszerűbb és mesésebb a történet és aki szereti az ilyesmit, annak mindenképp tetszeni fog.

Örültem az apró visszautalásoknak, örültem annak, mikor a régi kedvencekről beszéltek a mostani karaktereink, vagy amikor reflektáltak a korábban történt eseményekre, vagy épp azt láthattuk, hogy Wren hogy élte meg azokat az eseményeket, amiket korábban Jude szemszögén keresztül láthattunk. Örültem annak, hogy Madoc nem veszett a feledés homályába és hogy az írónő nem intézte el annyival, hogy a halandók közt él és kész, hanem hogy most igen fontos szerepet kapott ebben a történetben. Jót mosolyogtam magamban azon, mikor megtudhattunk néhány részletet arról, hogy Madoc hogy boldogult a halandó világban és nem is vártam volna tőle mást. Teljesen reális Madoc karaktere szempontjából, hogy nem bír megülni a hátsóján és teszi, amit a természete diktál. Kaptunk néhány új karaktert is, akik eddig szerintem nem sok vizet zavartak, és valahogy egyik se keltette fel a figyelmemet igazán. Egyedül talán Tiernen és Hyacinthe lehetnek érdekesek, de róluk se lehetett valami sokat megtudni, hogy igazán érdekelni kezdjenek. Azonban arra kíváncsi vagyok, velük mi fog még történni.

Teljesen más hangulatú vagy felépítésű ez a könyv, mint korábban A levegő népe trilógia volt, és ez egyáltalán nem baj. Folytatásnak kellemes meglepetés, de semmiféleképp sem szabad a trilógiához és annak karaktereihez hasonlítani ezt a könyvet. Bevezetésnek egy kis mesés történetet kapunk, aminek a középpontjában egy közös kaland áll, amiben a karaktereink összefognak mindenki a saját célja érdekében. Wren karakterét érdekesnek találtam, főleg azután miután kiderült a valódi származása, és a vége után nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz majd a folytatásban és hogy alakul a történet. Örülök, hogy az írónő nem nyújtotta el feleslegesen mindezt, így nagyon várom mi lesz a második részben majd, még szerencse, hogy időközben az is kijött már magyarul. Biztos hogy hamarosan folytatni fogom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-stolen-heir-az-elrabolt-orokos

Értékelés: 5/4

Castlevania (Démonkastély) 1.-4. évad összegzés

Olyan rég néztem már vámpíros történeteket, hogy nemrég kedvet kaptam hozzá, így keresni kezdtem a interneten, hogy milyen jó vámpíros sorozatok vagy filmek vannak, amiket esetleg valamilyen csoda folytán még nem láttam. Így találtam rá a Castlevania-ra (aminek a magyar címe Démonkastély, de ettől tekintsük el, és én a továbbiakban Castlevania címen fogom említeni), amitől csak egyetlen dolog miatt féltem. Méghozzá azért, mert egy animációs fantasy sorozatról van szó, olyat pedig nem gyakran szoktam nézni. De mivel rövidek a részek, és nem akadt jobb ötletem, így gondoltam adok neki egy esélyt. Aztán pedig pár rész után annyira magával ragadott a sztori, hogy egy hétvége alatt ledaráltam az összes részt.

A történet onnan indul, hogy Dracula feleségét koholt vádak alapján boszorkányság miatt kivégzik, amit nem csoda, hogy Dracula nem fogad éppen jól, így a démonokból és vámpírokból álló seregét az emberekre szabadítja, hogy így álljon bosszút a felesége halála miatt. Az emberiségre szabadított sötét lények ellen pedig csak három ember veheti fel a harcot egy ősi prófécia szerint.

Legyen ennyi a történetről röviden, nem akarok mindent lelőni rögtön az elején. A Netflixen jött ki a sorozat négy évada, az évadok nem sok részből állnak és a részek nagyon maximum fél órásak, így már érthetitek, hogy miért lehet az egészet gyakorlatilag egy hétvége alatt kivégezni. Főleg akkor ha az ember ráfügg a sztorira és sodorja magával a történet. Lehet eredeti japán nyelven nézni, de angolul is, ám mindenképp csak felirattal, magyar szinkront én nem láttam hozzá. Innentől fogva SPOILERESEN folytatom!

Sypha, Alucard és Trevor

Mint említettem nem egy „normális” élőszereplős sorozatról van szó, hanem egy animált fantasy sorozatról erőteljes manga és anime hatásokkal és képi világgal. A sorozat pedig az azonos nevű videójátékon alapul, így aki arról már halott, az sok ismerős dologgal találhatja szembe magát. Négy évadot kaptunk, de ha szerkezetileg szét kellene bontanom a történetet, akkor mondjuk azt, hogy az első két évad egy kerek lezárt történet, majd pedig a harmadik és a negyedik évad pedig szintén együtt alkot egy egészet.

Ne várjatok valami bonyolult történetet, mert hozza a szokásos vámpíros kliséket, ha mondhatom így, és nem is maga a történet volt az, amiért annyira magával ragadott. Persze ne értsetek félre, izgalmas volt a sztori, vitt magával a lendület, de mindent láttunk már valahol korábban. Nekem a sötét gótikus hangulat és a véres stílus, valamint az a sok remek karakter tetszett igazán, és leginkább a karakterek voltak azok, akik miatt annyira szerettem nézni ezt a sorozatot.

Dracula és Lisa

Ha nagyon röviden le szeretném zárni a témát, akkor annyit írnék, hogy minden karakter remek és mindenki olyan tökéletes karakterfejlődésen és karakter életúton megy át, hogy öröm azt nézni. Ha kicsit kritikusabb szeretnék lenni, akkor kiemelném közülük a kedvenceimet és ezt fogom most tenni. A három vitathatatlan főszereplőnk kétséget kizáróan Trevor, Sypha és Alucard, ők a „hősök” a történetben, bár inkább antihősöknek mondanám őket, mint igazi hősöknek. Trevor és Sypha együtt remek páros, akik mindenben kiegészítik egymást. Melléjük pedig harmadiknak csapódik Alucard, aki vitathatatlanul a kedvenc karakterem lett az egész sorozatban és szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Alucard olyan komplexen összerakott karakter, hogy órákig tudnék róla áradozni, de nem fogok, legyen elég csak annyi, hogy imádtam őt, és szerintem mindenki imádni fogja, aki csak találkozik vele. Ellentmondásos és összetett karakter, aki egyszerre erős és szívós, de mégis naiv és törékeny, aki sok mindent tud, de mégis szinte semennyire nem ismeri a világot és az embereket. Meg van benne az apja kegyetlen és sötét oldala,  de az anyja kedves és segítőkész oldala is. Aki nehezen bízik meg bárkiben, és amikor mégis akkor általában nagyot szokott koppanni. Épp ezért indult olyan nehezen a barátságuk Trevorral és Sypha-val és épp ezért voltak annyira bizalmatlanok egymással az elején.

Alucard minden problémája és bizonytalansága abból fakad, hogy félvámpír révén egyik világhoz sem tartozik igazán. Mivel vámpír ezért erős, sérthetetlen és örökké él, de félig mégis ember és ez az emberi oldala az, amitől sokszor törékennyé és gyengévé válik. A viszonylag nyugodt és boldog élete akkor áll teljesen a feje tetejére, mikor az anyját megölik és az apja totál bekattan és bosszúból minden emberrel végezni akar. Alucard pedig ott ragad az apjával szemben az embereket védve és gyakorlatilag ő az egyetlen aki képes lehet majd végezni Draculával. Ha nem is teljesen egyedül, hanem egy kis segítséggel, de lássuk be Trevor és Sypha ketten sosem tudták volna megölni Draculát, mert ebben azért mégis csak Alucard játszotta a döntő szerepet.

fent: Morana és Striga, lent: Carmilla és Lenore

Szerettem a hármasukat és ahogy igazán jó barátokká váltak, aztán mikor elég sok időre elszakadtak egymástól, és Trevor és Sypha elment kalandokat keresni és Alucardot egyedül hátrahagyták, akkor nem tudtam elképzelni, hogy mit fognak a készítők kezdeni szegény Alucard-dal. De szerencsére nem kellett nélkülöznünk, és kapott jó kis mellék történetszálakat, amiknek végig az volt a célja, hogy a karakterét építsék és fejlesszék. Szegény élete szinte csak tragédiák és árulások sorozatából állt, sok mindenkit elvesztett maga körül, talán csak Trevor és Sypha voltak az egyetlenek, akikben sosem kellett csalódnia és akik végig mellette maradtak és visszatértek, mikor szüksége volt rájuk.

Draculát szintén nagyon szerettem annak ellenére, hogy ő volt kvázi a „fő gonoszunk”, mert tökéletesen érthető, hogy kiborult és el akarta pusztítani a világot. Sosem szívlelte az embereket és mindig magányosan élt. Erre mikor találkozik egy normális és értelmes emberrel, akibe ráadásul bele is szeret és akiben megtalálja élete szerelmét, azt kegyetlenül elszakítják tőle, így nem csoda, ha bekattant és örült hadjáratba kezdett minden és mindenki ellen. Az vesse rá a követ, aki nem hasonlóan cselekedett volna a helyében. A kegyetlen és véres szándék mögött pedig ott lapult a saját önpusztítás iránti vágya, mert Alucard fogalmazta meg jól a lényeget. Hogy minden amit Dracula művelt inkább csak egy öngyilkos küldetés volt a világ leghosszabb búcsúlevelébe ágyazva.

Carmilla az, akit mindenképp meg akarok említeni, mert a női karakterek közül őt imádtam a legjobban minden gonoszsága vagy kegyetlensége ellenére. Bár jobban belegondolva nem mintha nem lehetett volna megérteni az indokait és hogy miért csinálta azt, amit csinált. Ő csak a maga ura akart lenni az ostoba férfiak elnyomása nélkül, hogy a saját szavaival éljek, és azért szervezkedett a háttérben, ezért csinált mindent. Talán számító, rideg és kegyetlen volt mindenkivel, de meg tudtam érteni a céljait és a vágyait. Carmilla történetszálán később jobban megismerhetjük az eredetét és a nővéreit, akikkel együtt uralják Stájerországot és akikkel együtt akarják uralni aztán a világot. Megmondom őszintén nem értem mi szükség volt a nővéreire a történetben, főleg Striga és Morana tűnt szerintem teljesen feleslegesnek, és ha kihagytuk volna őket a sztoriból se változott volna semmi. Lenore persze kellett ide, és az ő karakterének volt létjogosultsága, legalábbis szerintem.

Hector és Lenore

Végül itt szeretnék átkanyarodni az utolsó két karakterre, akiket imádtam, ők pedig nem mást mint Hector és Lenore. Hectort már a felbukkanásakor egyre jobban szerettem, és ahogy haladt előre a történet és elkezdte „maga alatt vágni a fát” és egyre nagyobb árulásokba keveredni, láttam előre hogy ő lesz itt a bukott karakter, aki mélyre zuhan és onnan kell majd újra összekaparnia magát. Hector egymás után hozta a rossznál rosszabb döntéseket, hagyta, hogy befolyásolják és megvezessék, hogy aztán gyakorlatilag rabszolgaként süllyedjen a lehető legmélyebbre.

Aztán itt jön a képbe Lenore, aki szintén csak kihasználja és megvezeti őt, a szemünk előtt pedig kibontakozik az egyik talán legtoxikusabb romantikus kapcsolat, amit valaha láttam. És akármennyire átverte Lenore Hectort, akármennyire visszaadta neki később Hector ezt az árulást, de én mégis imádtam őket együtt. Szerintem nagyon jó kis pluszt adtak a nagy történethez és imádtam azt a mellék történetszálat, amit kettejükről és a kapcsolatukról szólt. Az ahogy végezték persze szomorú, mert jobban örültem volna egy boldog befejezésnek, de ahogy történt az sokkal reálisabb és így van ez jól.

Annak ellenére hogy animációs sorozatról van szó, mindenképp felnőtteknek ajánlom a Castlevania-t, mert van benne gyilkolás bőven, folyik a vér mintha nem lenne holnap, vannak erotikus jelenetek is, bár igaz, hogy az utóbbiból nem sok. És úgy alapjáraton az egész vámpíros téma inkább felnőtteknek való, mint gyerekeknek. Sötét és gótikus a hangulat, de vannak bőven humoros és érzelmes részek is benne. Vannak jó és rossz dolgok, egyes karakterek sorsa tragikusan ér véget, még mások megkapják végül a boldog befejezésüket, és ez így van jól. A sorozat epilógusában pedig az a páros kapja meg a boldog befejezést, akikre nem is számítottam, így az igazán nagy meglepetés volt számomra, de nagyon örültem neki. Tényleg egy remek kis sorozatról van szó, aki szereti a vámpíros történeteket vagy az ilyen stílusú sorozatokat, annak szívből ajánlom.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Rome (Róma) 1.-2. évad összegzés

Jelenleg egy kis olvasási szünetet tartok, vagy ha pontosabb akarok lenni, akkor új könyvet nem olvasok, hanem néhány régi kedvencet olvastam újra az utóbbi hetekben, ezért sem érkezett új kritika az oldalra. Közben pedig végre sort kerítettem néhány olyan sorozat ledarálására, amik olyan hosszú idő óta vártak a sorukra, hogy nem is emlékszem már, mikor döntöttem el, hogy ezeket valamikor meg kell néznem. Az egyik ilyen sorozat a Róma, amit évek óta kerülgetek. Néha eszembe jut, valahogy szembekerül velem és kedvet kapok hozzá, hogy adjak neki egy esélyt, aztán megint elfelejtem és bele se kezdek. De úgy hozta az élet, hogy most jött el ennek az ideje és végül sikerült megnéznem. A Róma csak két évadot élt meg, vagyis összesen 22 részből áll, ami nem sok valljuk be, így igen hamar ki lehet végezni. Az HBO kínálatában érhető el, én felirattal néztem.

Na, de miről szól maga a történet? A címből egyértelműen következik és aki szerette a történelem órákat az talán sejti is, de a sorozat az ókori Római Birodalom egy olyan jelentőségteljes és izgalmas időszakát mutatja be, amit sokan sokszor és sokféleképpen feldolgoztak már, de akkor sem ilyen minőségben vagy ilyen nagyszabású történetben. Időszámításunk előtt járunk és azt látjuk ahogy a Római Köztársaság Római Császársággá alakul ezekben a viharos történelmi időkben. A két főszereplőnk kitalált személyek, két római katona, Lucius Vorenus és Titus Pullo, akiknek az élete mindig a fontos történelmi események kereszttüzébe kerül és valahogy mindig sikerül belekeveredniük az események sűrűjébe.

Pullo és Vorenus

Az eredetileg öt évadosra tervezett sorozat végül csak két évadot ért meg (elvileg a magas költségek miatt kaszálták el), de legalább kapott egy értelmes lezárást, még ha elég összecsapottat is. Hogy jobban körülhatároljam az évadok felépítését tudni kell, hogy az első évad Caesar köré összpontosul. Azt láthatjuk, hogy miként válik belőle diktátor és miként próbál abszolút hatalmat kiépíteni magának ezzel szöget ütve a Római Köztársaság koporsójába. Az évad vége pedig nem nagy meglepetés, de Caesar meggyilkolásával zárul. A második évad a Caesar halála miatti bosszúra, majd az Octavianus és Marcus Antonius közötti hatalmi harcra koncentrál, melynek ugyebár mindenki tudja mi lesz a vége. (Nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatni ezeket a fontos történelmi eseményeket.)

Ha engem kérdeztek az első évad úgy ahogy van tökéletes, bele kötni se tudok. A második szintén jó, de azért látszik rajta, hogy az előre nem tervezett gyors befejezés miatt olyan sok mindent zsúfoltak bele a második évadba, hogy szinte sehol nem tudunk elidőzni, hanem egyik eseményről ugrunk a másikra és szinte lóhalálában történik minden. Főként a második évaddal kapcsolatban vannak kritikáim, de erről inkább később. Elsőnek szeretnék inkább arról írni, hogy miért tetszett annyira a sorozat.

Caesar

Alapvetően az egyik kedvenc zsánerem maga a történelmi sorozat, így engem már ezzel meg lehet venni és az csak a hab volt a tortán, hogy a történelem ilyen érdekes korszakáról szól a történet. A sorozat készítői szemmel láthatóan nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy amennyire csak lehetséges korhű legyen minden, de tényleg minden. A korabeli ruhák, ételek, szokások, hagyományok, ezek minden jó és rossz oldala képviselteti magát a történetben. A korabeli mindennapi élet ábrázolása mind a tehetősek, mind a szegényebb rétegek szemszögéből mind megjelenik és a lehető leghitelesebben bemutatva.

Történelmi sorozat ahogy említettem, de azért ne egy száraz dokumentumfilmet várjatok, mert a valós történelmi események itt-ott kiszínezve jelennek meg, elég sok fikciós elemmel, ami főként a két főszereplő felbukkanásából adódik. Vorenus és Pullo karaktere és a saját élettörténetük abszolút kitalált és igazán örömmel néztem, ahogy az írók igen kreatív módokon szőtték bele a két karakter útját a valós történelmi események és a való történelmi karakterek életébe. Ott vannak Caesar seregében mikor meghódítja Galliát, majd mikor Róma ellen vonul és elfoglalja a várost, ott vannak mellette mikor Caesar diktátorrá válik és ott vannak a bukásnál. És így tovább, de nem szeretném előre lelőni az egész sorozatot. A történet tehát nem teljesen ismeretlen, hiszen mindenki tudhatja mi fog történni, mégis elég sok kitalált történetszál van ahhoz, hogy azért lehessen izgulni a karakterekért és a sorsukért.

Marcus Antonius

Nem csak a történet izgalmas, hanem remek karakterekkel találkozhatunk szinte az elejétől a végéig. Vorenus és Pullo a főszereplőink és ők ketten mindenképp a legjobban kidolgozott karakterek, és azt szerettem bennük a legjobban, hogy ha belegondolunk egyikük se egy jó ember. Mármint alapvetően nemesek, elkötelezettek és végül is jó emberek, de csakis akkor ha abban a korban nézzük őket amiben éltek. Hisz mindketten római katonák, római polgárok, és akkoriban nagyon más értékrend szerint éltek az emberek. Mást jelentett akkor az, hogy ki a jó római állampolgár, ki a jó katona, ki a jó ember. Vorenus és Pullo mindketten igen komplex karakterek, de mégis annyira mások, hogy tökéletesen ki tudták egymást egészíteni és segíteni a másikon, amikor kellett. Vorenus a keményebb, elkötelezettebb, a ridegebb, Pullo pedig a könnyebb, lazább és kalandosabb személyiség.

A valós történelmi személyek közül kis túlzással nagyjából mindenkit szerettem, mert olyan remekül felépített karaktereket kaptunk, hogy a többségüket csak szeretni lehetett. Imádtam Caesart, Marcus Antoniust és Octavianust, és kövezettek meg de én Atia-t szintén bírtam, ahogy folyton kavart valamit a háttérben és mindig ármánykodott valaki ellen, majd utána játszotta az ártatlan bárányt. Ha egyetlen kedvenc karaktert kellene választanom, akkor Octavianus lenne az, mert jó volt végignézni ahogy a karakter a szemünk előtt „nőtt fel” és ahogy a végére megszerezte magának a hatalmat, amit senki nem hitt volna, hogy valaha meg tud szerezni. Félúton történt egy színészcsere, ami végül is érthető az évek múlásával, és habár nehezen szoktam meg elsőnek az idősebb Octavianust, de végül csak sikerült megkedvelnem. Bár a fiatalabb verziója valahogy mégis csak közelebb került a szívemhez.

Octavianus

Most pedig térjünk át a néhány negatívumra, amit nem szeretnék kihagyni. Utaltam rá, de szerintem a legnagyobb negatívum, hogy a második évad tömör és túl sűrű lett, nagyon sok eseményt gyúrtak egybe. A nagy sietség miatt szinte semmire nem volt elég idő, hanem ugráltunk össze – vissza és néha teljesen logikátlanul történtek az események vagy csak szimplán nem volt eléggé megágyazva a változásoknak. Csak hogy a legszembetűnőbb dolgot megemlítsem.

Marcus Antonius a sorozat nagy részében Atia-ért van oda és vele van együtt, majd mikor száműzik, akkor egy rész múlva már Cleopatra-ba szerelmes két gyerekkel, én meg csak pislogtam, hogy mi van? Oké, igen, eltelt közben pár év, de abból semmit nem láttunk, hogy ők ketten hogy szerettek egymásba és minden ezzel kapcsolatos dolgot, így teljesen hiteltelené vált számomra a nagy szerelmük és a végén a közös öngyilkosságot se tudtam komolyan venni. A nagy sietség és hogy két évad után elkaszálták a sorozatot nagyon látszott a végén és épp emiatt a végére a minőségromlás szinte elkerülhetetlenné vált. Nem azt mondom, hogy nem értékelem, hogy legalább kaptunk egy értelmes lezárást, hanem azt, hogy valahogy jobban meg lehetett volna ezt oldani.

Aztán volt két karakter, akiket ki nem állhattam és ha csak megláttam őket, akkor mentem a falra másztam. Sajnálom, de engem kifejezetten idegesített Octavia, és egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni, de nem csak én, hanem az írók se, mert semmi mást nem csináltak szegény lánnyal, hanem csak annyit, hogy nagyjából mindenkinek aláfeküdt, akinek csak lehetett. Mintha a karakterének csak annyi lett volna az értelme, hogy mindenkivel lefeküdjön és mikor a nem tudom hányadik főszereplőnél járt, akkor egyszerűen nem tudtam komolyan venni szegényt.

A másik, akinél mindig kinyílt a zsebemben a bicska az Servilia, egész egyszerűen azért, mert őt pedig azért nem tudtam komolyan venni, mert mégis ki a fene kezd azért egy véres bosszúhadjáratba az állítólagos nagy szerelme ellen, csak mert amaz elhagyta őt? Teljesen logikus nem, hogy elhagy a szerelmed, erre neked az a válaszod, hogy akkor dögöljön meg. (De nem képletesen, hanem ő tényleg holtan akarta látni a másikat.) Ostobaság volt az összes indoka az ármánykodásra és nem tehetek róla, de mindig Atia-nak szurkoltam, hogy tanítsa már móresre véglegesen.

Számítottam rá, hogy tetszeni fog, mert szeretem a történelmi sorozatokat, szeretem a történelemnek ezt a korszakát, így nem lepett meg, hogy mennyire bejött nekem ez a sorozat. Annak ellenére, hogy tudni lehetett mi fog történni, én egyáltalán nem unatkoztam rajta, kaptunk csavarokat bőven, tetszett a történelmi hitelesség és kaptunk egy csomó remek karakter, akik közül mindenki találhat magának kedvencet. Az egyetlen nagy negatívum, hogy hamar elkaszálták, így kapkodva lett a vége, de ennek ellenére a történelmi sorozatok rajongóinak tényleg szívből ajánlom.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Laurell K. Hamilton: Vérvörös végzet (Anita Blake, vámpírvadász 25.)

Fülszöveg:

Írországról mindenki úgy tudja, hogy az egyetlen olyan hely, ahol nem élnek vámpírok. Az anyaföld élettel teli, ezért semmilyen halhatatlan nem szakadhat ki a halálból, ha egyszer a halandó test porrá lett. Sem vámpírok, sem zombik nem teremtődnek arrafelé. Legalábbis eddig mindenki így hitte. Most azonban egyre több vámpír garázdálkodik Dublin utcáin, éjszakáról éjszakára szaporodnak, szedik áldozataikat.

Az ír hatóságok minden ellenérzésük dacára kénytelenek megbékélni Anita Blake erőszakos módszereivel, és Edward mellett az ő szakértelmét hívják segítségül. Anita, Nathaniel és Damian triumvirátusa így új életre kap, ráadásul az is kiderül, hogy Damian régebben Írországban élt kegyetlen úrnője, Moroven fogságában. Ezért Anita őket is magával viszi a smaragd szigetre más testőrei és szeretői társaságában, hogy valami olyasmivel nézzenek szembe, amivel eddig soha nem volt dolguk.

Tavaly ősszel olvastam utoljára Anita Blake könyvet és tényleg kellett egy kis szünet a következő rész előtt, mert ezek a könyvek már csak ilyenek. Ha túl sokat olvas egymás után az ember, akkor nagyon meg tud csömörleni a dologtól. Jelenleg a sorozat 25. részénél járok és a hullámzó minőség miatt eddig már tényleg csak a „hardcore” rajongók jutottak el, legalábbis szerintem. Hogy én közéjük tartozom-e vagy sem, azt nem tudom, de annyira megszoktam ezt a könyvsorozatot, hogy megszokásból olvasom és időnként kedvet kapok a következő részhez mindig bízva abban, hogy akkor egy igazán izgalmas kalandot fogok ki. Tudjátok, egy olyan igazi véresen izgalmas és humoros klasszikus Anita Blake sztorit, amiért az elején annyira lehetett szeretni ezeket a könyveket.

Most is ilyen várakozásokkal kezdtem bele ebbe a részbe, de sajnos csalódnom kellett. Túl hosszú ez a könyv, túl sok a felesleges rizsa, túl sok a felesleges dráma, az érzelgős drámázás, a sok erotikus jelenet és minden amiért utálni lehet ezeket a könyveket. Nem viccelek, a könyv első felében az égvilágon semmi, de semmi nem történik és kezdtem elveszíteni a türelmemet, hogy induljon már meg Anita Írországba, csak történjen végre valami. A könyv első fele kapcsolati dráma, megint azon agonizál mindenki, hogy ki fekszik le kivel, ki kivel jár együtt, ki kivel akar együtt lenni, ki féltékeny kire és így tovább. Túl sok a pasi, túl sok az új karakter, de a nagy részük felejthető, így én már nem veszem a fáradtságot arra, hogy az új karakterek neveit megjegyezzem, mert számomra mind egy kaptafára megy. Pasi vagy csaj, aki Anitával akar lenni, de tényleg mindenki vele akar lenni. Nincs más egyéb tulajdonságuk.

A régi kedvenceket még mindig szeretem, csak kár, hogy rájuk manapság nem esik olyan kiemelt hangsúly, mint régen. Értem, hogy kell néha a vérfrissítés és Hamilton biztos úgy gondolja, hogy kellenek az új karakterek, hogy ne laposodjon el a sztori, de szerintem pedig éppen attól laposodik el, hogy jönnek a karakterek egymás után úgy, hogy egyik sincs értelmesen kidolgozva és egyiknek sincs semmi szerepe azon kívül, hogy Anita ágyát melegítse egy ideig. Miért nem tudunk nagyobb hangsúlyt fektetni a régi kedvencekre? Miért nem elég a régi csapat? Persze, mondhatnátok, hogy de hát most is felbukkant Jean-Claude, Nathaniel, Edward, és még Richard is benézett, de azt a pár jelenetet én nem mondanám olyan soknak. Edward pedig most inkább csak bábnak volt ott a sztoriban, mint hasznos és segítőkész karakternek.

A könyv szerkezeti felépítése megint a gond, mert mint írtam az első felében semmi nem történik csak a lelki és erotikus dráma, aztán nagyjából a felénél Anita végre megindul Írországba és ott végre történik valami izgalmas. Csak az a kár, hogy addig majdnem halálra untam magam. Szintén írtam többször és megint megteszem, hogy igazából nem a lelki és erotikus drámázással van a gond, hanem azzal, hogy mindig ezeken van a hangsúly és mellé kapunk egy kis odavetett nyomozást vagy természetfeletti szálat. Ha máshogy lennének az arányok, ha mondjuk a nyomozás kapna nagyobb hangsúlyt és mellette ott lenne kiegészítésnek a magánéleti dráma, akkor semmi gond nem lenne ezzel az égvilágon.

Maga a természetfeletti nyomozás olyan esetlenre és kiszámíthatóra sikeredett, mert tudni lehetett az elejétől fogva hogy mi folyik a háttérben és hogy mi lesz a vége. Hisz mindig Anita győz a végén, nem igaz? Anita olyan erős és hatalmas már, hogy nagyjából senki se veheti fel vele a versenyt, én nem is izgulok érte sosem. Ennek ellenére mindig valamiféle banális és ostoba módon keveredik bajba és persze épp úgy, hogy senki más ne tudjon neki segíteni az ezer pasija és testőre közül, hanem valahogy mindig magára marad és aztán egyedül kell megoldania a helyzetet. A könyv végén kaptunk egy kis csavart, annak mondjuk örültem.

A sorozat 25. része hozta az előző részek színvonalát annak minden pozitív és negatív oldalával. Semmi újat nem kaptunk vagy láttunk, amit eddig nem, csak Anita most nem Amerikában gyilkolja a gonosz vámpírokat, hanem Írországban, miközben tovább tolja a pasijaival a magánéleti drámákat elég nagy mennyiségben. A könyv szerkezeti felépítése valami borzalmas, az első felében semmi nem történik, aztán a második felében indul be a nyomozás. Én már tényleg csak azt várom, hogy legyen Edward esküvője Donnával, meg Anita esküvője Jean-Claude-al és a többiekkel, mert azokra tényleg nagyon kíváncsi vagyok és remélem ott jó kis sztorikat fogunk kapni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-vervoros-vegzet

Értékelés: 5/3

Ker Dukey - K. Webster: Tönkretett babácskák (Csinos játékbabák 4.)

Fülszöveg:

Árulás és düh: nagy, gennyes seb.

Ki lesz a győztes?

Mester vagy Szörnyeteg?

Sérülten, megtörve, de megoldásért kiált:

Visszahozni mindenáron az egyetlen jó babát.

Nem megbocsájtható se hűtlenség, se kudarc:

A Szörnyeteg bosszúra éhes: ha harc, hát legyen harc.

A mi Mesterünk csak gyengédségre éhezett:

A tönkretett babák nem kerülhetik el a végzetet.

A vihar közeleg, mindjárt ránk zúdul a káosz:

A két nagy játékos épp most veszi be a várost.

Ki éli túl vajon? Ki nyeri díjként a kedvesét?

És kiből lesz végül mindössze járulékos veszteség?

A rajongásig szeretett vagy gyűlölt Csinos játék babák-sorozat utolsó kötete. Hagyd, hogy megőrjítsen!

Nagyon ritkán csinálok ilyet, és remélem többször nem kell majd, de annyira rossz ez a könyv, hogy írni sincs kedvem róla. És nem is fogok. Ugyanaz a véleményem a negyedik könyvről, mint ami a harmadikról, és amik ott kérdések maradtak, azokra most se kaptam választ. Teljesen felesleges folytatás, semmi értelmet vagy logikát ne keressen benne senki, mert az nincs benne. Az összes karakter kifordult önmagából és mindenki mintha 180 fokos fordulatot vett volna a korábbiakhoz képest mindenféle normális magyarázat vagy karakterfejlődés nélkül.

Ha nem keresünk benne értelmet, akkor gyorsan ki lehet olvasni, de ennyi. Számomra csak az mentette volna meg valamennyire ezt a könyvet, ha a végén a főszereplő triónk meghal, mert lássuk be mindhárman bőven megérdemelték volna, de nem csak hogy nem haltak meg, hanem valamiféle "boldog befejezést" kaptak, ami csak az utolsó csepp volt a pohárban. Nagy kár, mert a Csinos játékbabák sorozat első két könyvét én tényleg szerettem, műfaján belül jól sikerült darab, de hogy miért nem lehetett befejezni a második rész után, ahogy azt eredetileg tervezték az írók, azt máig sem értem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/ker-dukey-k-webster-pretty-broken-dolls-tonkretett-babacskak

Értékelés: 5/1

V.E. Schwab: Visszavágó (Az elvetemültek 2.)

Fülszöveg:

Bosszúszomjas zsenik szupererejű összecsapása

Magneto és X Professzor. Superman és Lex Luthor. Victor Vale és Eli Eleven. Sydney és Serena Clarke. Eposzi szövetségek, melyek felbomlottak, barátságok, amelyek menthetetlenül megromlottak.

Victor nem menekülhet saját szuperereje csapdájából, mégis mindent elkövet, hogy megszabaduljon az egyre szörnyűbb mellékhatásoktól. Útját kegyetlenül lemészárolt RendKívüliek hullái szegélyezik. Ősellensége, Eli ismét a nyomában van, ám erről még maga sem tud.

Marcellának, a hírhedt maffiózó gyönyörű feleségének jócskán kijutott az árulásból. Kivirult a halál csókjától, a hatalomtól, amit végre megkapott, és amire mindig is vágyott. Saját csatlósokat gyűjt, és belemegy a legveszedelmesebb játszmába is: megpróbálja kihasználni a legendás viszályt…

Habár maga a történet semmi újdonságot nem hozott, hanem csak a szuperhősös sztorik kliséit sorakoztatta fel egymás után, nekem mégis nagyon tetszett a Viszály, ahogy arról nem olyan régen írtam. Telitalálat volt számomra a két főszereplő karakter és a köréjük épített évek óta tartó ellenségeskedés. Imádtam Victort és Elit, és hogy ennyire érdekes karakterek voltak, azt pedig főképp, hogy két gonosztevő feszült egymásnak, hősöket pedig talán csak nagyítóval lehetett találni az első részben. Épp ezért rögtön nekiestem a második résznek, ami a Visszavágó címet kapta.

Nem tudom miből gondoltam vagy hogy honnan szedtem a feltételezést, de én teljesen abban a hiszemben éltem, hogy ez a könyvsorozat a folytatásban szintén Victor és Eli közötti harcra fog koncentrálni és hogy ők maradnak a középpontban, mint főszereplők. Emiatt nagyon meglepődtem, amikor belekezdtem a második könyvbe, és rögtön egy új karakterrel nyitottunk, én meg csak néztem, hogy ki a fene ez és hogy jön ide? Aztán érkezett Victor és Sidney, de igen sokat kellett várnom arra, hogy Eli szintén felbukkanjon, és őszintén féltem, hogy Eli nem fog most szerepelni. Azonnal felmerült bennem a kérdés, ha Eli nem jelenik meg, akkor mégis miről fog szólni a második rész? Miről is szól ez az egész könyvsorozat, ha nem Victor és Eli közti ellenségeskedésről?

Szerencsére aztán megkaptam az Eli felbukkanást, még ha nem is olyan módon, mint azt szerettem volna, de legalább szerepelt ebben a könyvben. Aztán ahogy haladtam előre a történetben és a végére értem, világossá vált számomra, hogy én eddig teljesen félreértelmeztem a fő koncepciót, mert itt nem csak Victor és Eli a lényeg, hanem jönnek újabb és újabb karakterek és mindig más fog a középpontba kerülni. Rögtön rátérnénk ennek a könyvnek a „fő gonoszára”, aki nem más, mint Marcella. Vagyis az egyik talán legjobban megírt női karakter, aki a pusztító „női haragot és hatalomvágyat” nem is mutathatta volna be jobban.

Marcella

Marcella egy remek karakter és ez tényleg így van, imádtam ezt a nőt. Akit mindenki csak a szépsége miatt vett számításba, és akit egyéb téren mindig lenéztek, akit a férje mindig kihasznált és eldobott mikor már nem volt rá szüksége, és aki szinte szó szerint hamvaiból feltámadva tért vissza a halálból, hogy ezért a férjén és aztán gyakorlatilag mindenkin bosszút álljon majd magához ragadja a hatalmat. Azt a hatalmat, amire mindig vágyott, és amit ezelőtt a férjén keresztül próbált meg magához ragadni. Aztán mikor rájött, hogy milyen képességre tett szert, Marcella öntudatra ébredt és elhatározta megszerezni magának a tiszteletet, a hatalmast és az elismerést, amire mindig vágyott. Csak immár saját erejéből, férfiak nélkül. Marcella okosan, kegyetlenül és kíméletlenül tört előre, és ezért csak szeretni tudtam, mert imádom az ilyen elszánt és kissé egoista karaktereket. Ő volt a legnagyobb pozitív meglepetés számomra ebben a könyvben.

Mellé kapunk néhány egyéb új karaktert, talán közülük June-t emelném ki, mert June is érdekes volt, a képessége szintén, na meg a játszmái, csak vele kapcsolatban azt nem értettem igazán, hogy mi a fenét akart Sidney-től. Miért kattant rá ennyire Sidney-re és miért akarta őt megvédeni? Teljesen logikátlan volt számomra ez az egész és nem értetettem, hogy mit akar Sidney-től. Vagy én maradtam le valamiről? Mert ha csak én nem értem a dolgot, akkor nyugodtan világosítson fel valaki.

Victort és Elit még mindig nagyon szeretem és remek karaktereknek tartom őket, csak azt bánom, hogy a második könyvben nem teljesen úgy bukkantak fel újra, ahogy én arra számítottam, és ahogy én reméltem. Mint utaltam rá korábban, ebben a könyvben nem a kettejük közti régi viszály állt a középpontban, mert mindketten más utakon mozogtak. Victor öt évig azon dolgozott, hogy megtalálja a problémájára a megoldást, Eli pedig a börtönben sínylődött és a szökést tervezgette. Jó, igaz a végén van egy kis egymásnak feszülés újra, és azt öröm volt olvasni, de nekem eléggé fáj, hogy most nem ketten voltak a történet középpontjában, hanem másra terelődött a hangsúly. Az a szerencse, hogy Marcella szintén jó kis karakternek sikerült, így nem bántam, hogy róla kell olvasnom.

A könyv lezárását tekintetbe véve pedig csak egyetlen kérdésem van. Eli most komolyan végleg meghalt? Nem, az nem lehet, hisz őt nem lehet megölni, igaz? Tényleg nagyon remélem, hogy ez csak valami szándékos drámai lezárás, hogy várjuk a folytatást, mert annak tényleg jó, de ha Eli karaktere tényleg ennyi volt, akkor én nagyon szomorú leszek. Eddig azt hittem, hogy csak egy duológiáról van szó, és ha valóban ennyi lenne az egész, azt mondom, rendben, de várható egy harmadik könyv a sorozathoz, szóval tényleg fura lenne még egy könyv Eli nélkül. Az egész befejezés olyan esetlen és fura, hogy tényleg nem tudnám megmondani, hogy mi lesz majd a folytatásban.

A második könyvben nem egészen azt kaptam, amire számítottam, így elsőnek értetlenül pislogtam olvasás közben, hogy hol van Eli, vagy hogy épp kik ezek az új karakterek és mi közük a nagy egész történethez. Aztán megértettem, hogy a fő történetszál nem arra megy tovább ahogy én szerettem volna, és mégse az a fő történetszál, amit én vártam, így mikor túltettem magam ezeken a tényeken, akkor elkezdtem élvezni a könyvet. Marcella-t imádtam, mint karaktert, mondjuk úgy, hogy méltó tagja lett a RendKívüli gonosztevők „csoportjának” Victor és Eli mellett. A többi karakter számomra továbbra is mellékes maradt, nem azt mondom, hogy rosszak, csak nem emlékezetesek és nem annyira kidolgozottak, mint a hármasunk. A történet terén nagyjából azt kaptuk, mint az első részben, ezen a téren se volt újdonság, de azért vitt magával a sztori, én nem unatkoztam rajta. Elég sok év telt el a könyv megjelenése óta, és még mindig nem érkezett meg a harmadik könyv, ami fura, mert elvileg lesz harmadik rész. Nem tudom mikor, de én nagyon várom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-e-schwab-visszavago

Értékelés: 5/4

V.E. Schwab: Viszály (Az elvetemültek 1.)

Fülszöveg:

Lehetnek ​szuperképességeid, de attól még nem leszel jobb ember…

Victor és Eli két különc kollégiumi lakótárs, akiket nagyravágyásuk és átlagon felüli intellektusuk egyaránt összeköt. Diplomamunkájukhoz az adrenalin hatásait, és a halálközeli élményeket kutatják, egészen a nyugtalanító eredményig: megfelelő körülmények között bárki szert tehet emberfeletti képességekre. Amikor az elméletet gyakorlattá változtatják, az események nem várt, és borzalmas fordulatot vesznek.

Tíz évvel később Victor megszökik a börtönből, hogy esküdt ellenségévé vált egykori barátja nyomába eredjen. Segítője egy fiatal lány, aki zárkózottságával leplezi bámulatos képességeit. Eközben Eli semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy eltörölje a föld színéről a szuperképességekkel rendelkező egyéneket – kivéve társát, egy vasakarattal bíró, rejtélyes nőt. Az árulás és a veszteség fájdalmától hajtott ősellenségek mindkét oldalon emberfeletti erőkkel felfegyverkezve készülnek beteljesíteni bosszújukat – de vajon melyikük éli túl a végső összecsapást?

Ismét egy olyan könyvet vettem a kezembe, ami régóta szerepelt a várólistámon és ezért épp ideje volt, hogy végre belekezdjek. Nagyjából tudtam mire számítsak így tisztában voltam azzal, hogy a hősök és gonosztevők téma kerül majd a középpontba csak egy kicsit másabb megközelítésben, mint ahogy azt eddig megszokhattuk a tipikus szuperhősös történetekben. A fülszöveg most elég jól összefoglalja az alap szituációt és a kiinduló pontot, így én nem ragoznám tovább a dolgot.

A könyv szerkezeti felépítése több nézőpontot enged láttatni egymás mellett és ha ez így nem lenne bárkinek elég, akkor látjuk a jelent és a múltat, így két idősíkon fut a történet. Az elején tehát figyelni kell, hogy képben maradjunk, bár azért nem olyan nagyon bonyolult a történet, hogy el lehessen veszni benne. Úgy vannak egymás után pakolva a fejezetek és az idősíkok, hogy a jelent a múlt váltja, így fokozatosan láthatjuk mi történt a múltban, ami végül a jelen eseményeihez vezetett.

A könyv tulajdonképpen érdekes kérdéseket boncolgat. Mitől lesz valaki hős vagy gonosztevő? Vagy úgy alapjáraton, mit jelent a hős és mint jelent a gonosztevő? Hisz minden csak nézőpont kérdése, mert a saját szemszögéből a „saját történetében” mindenki hősnek gondolja magát, az pedig más kérdés, hogy a világ, hogy tekint rá. Lehet attól valaki hős mert embereket gyilkol a saját elvei és szabályai szerint, amiben csak ő hisz? Mit tesz az emberrel ha hatalmat kap, ha természetfeletti képességekhez jut valami csoda folytán? Ezek a kérdések futnak végig a karaktereink útja során.

Victor és Eli

Tulajdonképpen két főszereplőnk van, és hozzájuk csapódik három mellékkarakter, de annyira nem mondanám őket se jelentéktelennek, mert meg van a szerepük a történetben, még ha csak kicsi is az. Kezdeném akkor rögtön a főszereplő párosunkkal, Victorral és Elivel. Mindketten iszonyúan komplex karakterek és igazából mindkettejüknek igazat tudok adni. Mert ha külön vizsgáljuk a nézőpontjukat, igazából mindkettejüknek meg van a saját igazsága. Csak kár, hogy ez épp szembemegy egymással.

Victor az, aki tudta magáról mindig hogy különc, kicsit pszichopata vagy szociopata vagy a kettő keveréke, a lényeg, hogy már normális emberként se volt egy átlagos hétköznapi fickó. Magánakvaló, kissé sznob, irigy és amiből szinte minden problémája fakadt, hogy folyamatosan féltékeny Eli-ra szinte a megismerkedésüktől kezdve. Eli éri el azokat a dolgokat, amiket ő szeretett volna, Eli-t kedveli mindenki, a lány is Eli-t választotta és aztán Eli lesz az aki előáll a teóriával, hogy lehetséges természetfeletti képességeket szerezni. Mikor Eli önmagán teszteli az elméletét és képességet szerez, akkor Victor nem tudja tovább kontrollálni magát, a féltékenysége még hatalmasabb méreteket ölt, mint azelőtt. És mikor Eli nem akar segíteni Victornak, hogy neki is legyen valamilyen képessége, akkor Victor magánakcióba kezd. Innen indul az egész viszály közöttük, mert Victor tette olyan események láncreakcióját indítja el, ami miatt végül örökre szembekerülnek egymással. És innen aztán nincs visszaút.

Victor és Eli

Eli-ről szintén sok rosszat tudok mondani, és mindjárt fogok is, de az mindenképp a javára legyen mondva, hogy szerintem őt tényleg csak a jó szándék vezérelte mikor nem akart segíteni Victornak, hogy képességeket szerezzen. Eli nem kicsinyességből vagy önzésből hagyta ott Victort, hanem tényleg féltette a fiú épségét és az életét, nem akarta, hogy rosszul süljön el a kísérlet és Victor tényleg belehaljon. Teljesen jó szándékai voltak ez nem kérdés, de épp ez a jó szándék okozta aztán azt a sok rosszat ami később történt közöttük és a körülöttük élőkkel. Victor tehát saját kezébe vette az irányítást és megszerezte amit akart és ez utána se lesz másképp. Csak a bosszú hajtja és az, hogy revansot vegyen Eli-on, amiért szerinte elárulta őt. Sokkal komplexebb a történet ennél és hogy mi mindent műveltek egymással, de ezt inkább most nem sorolnám fel. Az események láncreakcióját aztán nem lehetett megállítani.

Eli tipikusan az a karakter, aki jónak tűnik, aki jónak mutatja magát és ezt most értsétek a leghétköznapibb módon. Az a legszomorúbb az egészben, hogy ő tényleg elhiszi magáról, hogy jó ember, pedig valójában nem az. Aztán persze kiderül, hogy a lelke mélyén ő se olyan jó és kedves, sőt elég gyakran épp az ellenkezőjét bizonyítja be. Eli talán a legálszentebb karakter, akiről valaha olvastam és ezt komolyan mondom. Teljesen biztos önmagában és abban, hogy jót cselekszik, önmagára valami isteni magasztos lényként tekint, akinek az a feladata, hogy minden képességgel rendelkező emberrel végezzen, természetesen a közjó érdekében. Szerinte minden képességgel rendelkező ember csak gonosztevő lehet (önmagát kivéve persze) és végezni kell velük. És pont.

Az teljesen mindegy hogy valójában nem ismeri azokat az embereket akikkel végez, nem tudja, hogy milyen emberek valójában, mégis megöli őket csakis azért mert képességgel rendelkeznek. Csak mert Victor szerinte „meghülyült” és „megszállta a gonosz” miután képességet szerzett, ezért biztos a többi emberrel is ugyanez a helyzet. Aztán az a leginkább irónikus az egészben hogy épp egy olyan képességgel rendelkező nővel nem végez rögtön, akinek valóban veszélyes a képessége és aki tényleg önző célokra használja azt.

Mitch, Sidney és Victor

Nagyon imádtam ezt a bonyolult harcot Victor és Eli között és azt, hogy mindketten tényleg komplex karakterek. És habár elvileg Victor lenne a gonosztevő és Eli a hős, legalábbis a szuperhősös történetek mindenkori narratívája szerint, de az a szép ebben a könyvben, hogy szinte lehetetlen megmondani kinek van igaza, mert igazából egyiküknek sincs. Mindkettejük szemszöge érthető, mindkettejük indokai reálisak. Az pedig holt biztos, hogy egyikük se hős, inkább két gonosztevő játszmája ez, semmi más.

Utaltam három mellék karakterre, így róluk szintén ejtenék pár szót. Kezdjük Mitch-el, aki az ész és az erő valamiféle különös kombinációja lenne és akivel Victor a börtönben ismerkedett össze. Tényleg érdekes lehetne Mitch, ha többet láttunk volna belőle, de remélem ami késik nem múlik. Aztán ott van Sidney és Serena, a testvérpáros, akiket a két különböző oldalra sodort az élet. Sidney aranyos kislány, de eddig róla se tudtunk meg sok mindent, mindig csak a képessége lett kiemelve, mintha csak az lenne a létjogosultsága a történetben. Mintha csak a képessége miatt lenne hasznos Victor számára. Serena pedig, egy ekkora idegesítő nővel rég találkoztam utoljára, utáltam az elejétől a végéig. Önző, egoista és ostoba. Nekem senki se mondja, hogy tényleg szerette a húgát, ha ilyen könnyen hagyta volna megöletni őt és hónapokig felé se nézett hanem magára hagyta a balesetük után. Serena szőtte a szálakat és Eli-t teljesen az ujja köré csavarta, majd játszott vele, mint egy bábuval. Annyira nem kedveltem ezt a nőt, hogy egy percig se fogok sírni utána, remélem nem fog visszatérni. Victor szerencsére gondoskodott erről.

Sidney és Serena

Egy utolsó szösszenet a végén, de mindenképp meg szeretném említeni, hogy tetszett az a gondolat is, hogy az ki milyen természetfeletti képességet szerez, nagyban függ attól, hogy a halálközeli pillanatban mire vágyik, mit szeretne, vagy hogy alapjáraton milyen a személyisége. Az emberek képessége valamilyen szinten tükrözi önmagukat és ez aztán tényleg úgy is lett.

Habár maga a téma amihez az írónő nyúlt annyira klisés és elcsépelt hogy annál már nem is lehetne jobban, Schwab mégis úgy nyúlt a szuperhősös témához, hogy vitt valami újítást a dologba. Kaptunk két iszonyatosan összetett főszereplőt, akik közül egyik se a hős, hanem inkább két gonosztevő megy itt egymásnak, mindketten a saját igazuk feltétlen tudatában. A történet sem lett unalmas ha engem kérdeztek, hisz voltak azért fordulatok, de számomra inkább maguk a karakterek vitték a hátán a könyvet, imádtam Victort és Eli-t. Rögtön jöhet a második rész, mert érdekel Victor és Eli, hogy szívatják tovább egymást.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-e-schwab-viszaly

Értékelés: 5/5