2025. febr. 28.

C.S. Pacat: Feltörekvő királyok (A rab herceg 3.)

Fülszöveg:
Akielosi Damianos visszatért. A rab herceg-trilógia letehetetlen zárókötete!
Miután lelepleződött a kiléte, Damen kénytelen úgy a gazdája, Laurent herceg elé állni, mint Akielosi Damianos – akire Laurent esküt tett, hogy megöli.
Egy gigászi csata küszöbén mindkettőjük országának sorsa hajszálon függ. Délen Kastor erői gyülekeznek. Északon a Kormányzó seregei készülnek a háborúra. Damen egyetlen reménye az őt illető trón megszerzésére, ha Laurent-nal együtt száll harcba a trónbitorlóikkal szemben.
A kellemetlen szövetségre kényszerített két férfi Akielos mélyére utazik, ahol szembekerülnek az eddigi legveszélyesebb ellenségükkel. De ha a közöttük kialakult törékeny bizalom még túl is éli Damen kilétének lelepleződését, vajon kibírja-e a Kormányzó utolsó, halálos cselszövését a trónért?
Különleges, egyedi, magával ragadó, ellenségekből szerelmesek történet.
Hagyd, hogy elraboljon!

Még mindig alig hiszem el, hogy csak pár hete kezdtem el olvasni A rab herceg trilógiát, és hogy idáig valahogy sosem keveredtem ennek a könyvsorozatnak a közelébe. A borítók olyan kis egyszerűek, a magyar kiadó se tolta annyira ezeket a könyveket, így lássuk be szerintem nem sokan ismerik ezt a trilógiát. Ami nagyon nagy baj, mert nem tudják, hogy miről maradnak le. Sosem értettem, hogy miért a sablonos, már ezerszer olvasott történetek lesznek híresek és miért ezeket hype-olja fel mindenki, mikor A rab herceghez hasonló kevésbé ismert, de mégis igazi gyöngyszemek pedig szinte észrevétlenül jelennek meg és kerülnek ki a piacra. Aztán pedig merülnek a feledés homályába.

Engem teljesen magával ragadott ez a trilógia, amit mi sem bizonyít jobban, hogy rögtön egymás után kiolvastam mind a három könyvet, mert annyira érdekelt mi lesz a folytatásban, hogy képtelen voltam bármi másba belekezdeni közben. Az egyetlen pozitívuma annak, hogy csak most fedeztem fel ezeket a könyveket, hogy nem kellett éveket várnom a részek magyarul történő megjelenésére, hanem egyben el tudtam olvasni mind a három részt. Mert ha nekem éveket kellett volna várnom mondjuk a harmadik részre, abba biztos belepusztultam volna.

Kicsit gyengébben indult a trilógia az első résszel, hisz láthatjátok, hogy azzal azért voltak némi ellenérzéseim, de azok inkább csak abból fakadtak, hogy az első részben még nem éreztem teljesen kiforrottnak vagy teljesnek a történetet és maguk a karakterek se voltak akkor még rendesen kigondolva. De így hogy befejeztem a harmadik részt és minden titokra, utalgatásra és ármánykodásra fény derült, sok minden értelmet nyert az első részből, amit akkor még nem tudtam hova tenni és csak értetlenül álltam előtte. Szóval most megkövetem magam, mert a végére minden és mindenki a helyére került ahogy annak egy könyvsorozat befejező részében lennie kell. Innentől SPOILERESEN folytatom!


Mind Damen és mind Laurent kegyvesztettként próbálja visszaszerezni a saját birodalma koronáját, és hogy ezt sikeresen véghez tudják vinni, össze kell fogniuk. Nem könnyíti meg az akadálymentes és problémamentes összefogást a tény, hogy kiderült kicsoda Damen valójában. Ha mindez nem lenne elég sokkoló a vereieknek, akkor az is kiderül, hogy Laurent az első perctől kezdve tisztában volt ezzel a ténnyel. Visszagondolva így már értem, hogy Laurent miért volt rettenetesen kegyetlen Damennel az elején, és ha nagyon őszinte akarok lenni erre minden oka meg volt, hisz mégis csak Damen volt az, aki megölte a szeretett bátyját. Nem csoda, hogy szimplán bosszúból meg akarta ölni őt és nem csoda, hogy olyan sok rossz dolgot művelt vele és folyton megalázta őt. Persze Laurentnek voltak olyan elszólásai vagy cselekedetei főleg a második részben, amikor bennem is felmerült a kérdés, hogy Laurent vajon tudja-e kicsoda Damen, de nem voltam benne biztos. De lám jól sejtettem a dolgot.

Damen és Laurent között tehát nem lehetne rosszabb és ridegebb a viszony a harmadik rész kezdetén, de mivel kénytelenek egymás segítségére támaszkodni, így nincs más választásuk a dologban. Egyesült seregként Laurent és Damen hűséges követői együtt vonulnak Akielos fővárosa felé, hogy ott visszaszerezzék a trónt Damen féltestvérétől, Kastortól, és végezzenek Laurent nagybátyjával, a Kormányzóval. Mert mint kiderült a Kormányzó összedolgozva Kastorral mindkét főszereplőnk örökségét és életét fenyegeti. A verei és az akielosi tábor kezdeti idegenkedése és ellentéte nehezen csillapodik, de az úton aztán sikerül összeszokni és Damen és Laurent szintén megtalálja az utat újra egymáshoz.

A könyv első felében Damen és Laurent magában szenved és távol tartják magukat egymástól, és ahogy az eddig volt, Damen inkább az erejére támaszkodva halad előre, Laurent pedig az eszét használva megint terveket sző és okosan lavíroz előre a céljai felé. Aztán persze ahogy telik az idő és kénytelen megbeszélni a problémáikat és nézeteltéréseiket, tisztázni minden korábbi hazugságot és titkot, újra közelebb kerülnek egymáshoz. Rég olvastam ilyen aranyos párosról utoljára, imádtam minden egyes közös pillanatukat és hogy mennyire bele voltak bolondulva egymásba. Annyira, de annyira szurkoltam nekik, hogy végül újra egymásra találjanak. A végén pedig ahogy önzetlenül próbálták egymást megmenteni semmi és senki mással nem törődve, azt egyenesen megható volt olvasni.

Laurent és Damen

Ahogy említtetem az utolsó részben tényleg minden és mindenki lelepleződik, és őszintén szólva ezen a ponton annyi ármánykodást és cselszövést láttam, hogy én nem lepődtem meg semmin, ami történt. Guion tanácsos árulása várható volt, és az is hogy Laurent sosem bízott benne, hanem egy „dupla csavarral” ő verte át a tanácsot és a Kormányzót, mikor azok nem számítottak ilyesmire. Örültem annak, hogy végre nagyobb szerepet kaptak az akielosiak, és megismerhettünk párat közülük, mert eddig inkább a vereiek voltak a középpontban és inkább abban a királyságban játszódtak a történések. Nem mintha jobbak vagy rosszabbak lennének, mint a vereiek, inkább csak mások, hisz már ország, más szokások és hagyományok.

A Kormányzó lett végül az egész könyvsorozat nagy „fő gonosza”, amire szintén számítani lehetett, mert valahogy adta magát a dolog, hogy ő machinált a háttérben és volt köze ahhoz is, hogy Dament elkapták és rabszolga sorsra jutott. Kastor és Jokaste szerepe ezzel inkább csak másodlagossá vált, és nem nagyon tudtunk meg róluk igazából semmit, ha jobban belegondolok. Laurent szavaival élve, ők a féregkirály és a ribanckirálynő és ennyiben ki is merült a karakterük. A Kormányzó csak használta őket a saját céljai eléréséhez és azok ketten voltak olyan vakok és ostobák, hogy összefogtak vele. Sajnos a másik feltételezésem szintén igaz lett, mert sejtettem én, hogy a Kormányzó korábban abuzálta és zaklatta a gyerek Laurent-et, erre ugyancsak voltak utalások az első két részben. Most hogy ez kiderült, sok mindent megmagyaráz, hogy miért volt olyan rossz a kapcsolat Laurent és nagybátyja közt és tökéletesen érthető, hogy Laurent hogy lett olyan, amilyen és hogy miért viselkedett úgy a Vere királyságban a Kormányzó és emberei között. Mert máshogy nem tudott volna boldogulni.

A végén megtörténnek a nagy leszámolások, mindenki megkapja, ami jár neki és rég olvastam annál szebbet, mikor a Kormányzó és Kastor megkapja amit érdemeltek. Egyetlen negatívumként mindenképp meg kell említenem, hogy a könyv vége igen random és teljesen váratlan módon el van vágva, mintha kimaradt volna egy záró fejezet, vagy mintha lemaradt volna egy kis epilógus vagy valami. Emiatt olyan befejezetlennek érződik a lezárás számomra, nyugodtan lehetett volna legalább egy epilógust írni, ami előre vetíti és bemutatja, hogy eztán Damen és Laurent hogy lesznek királyok és hogy élnek boldogan tovább a saját királyságaik élén és együtt egy párként.

Kaptunk egy tökéletes lezárást ehhez a különleges és egyedi trilógiához, ami így a történet végére teljesen a szívemhez nőtt és még mindig alig hiszem el, hogy csak most jutottam el odáig, hogy elolvassam a könyveket. Damen és Laurent nagy kedvenceim lettek és mint páros nagyon szerettem őket, ilyen egy igazi „ellenségekből szeretők” történet, mert hogy ők tényleg azok voltak. Csatlakoztak a kedvenc könyves párosaim sorához, ez nem kétség. A harmadik könyv lett a legjobb, látszik, hogy eddigre már kiforrott az írónő stílusa és tudta, hogy kivel merre akar haladni. A végére minden a helyére került, minden meg lett magyarázva, minden titokra fény derült. A lezárás kicsit gyors és hiányos lett, de ez legyen a legkisebb gond, mert minden más remek volt. Imádtam A rab herceg trilógiát, és várom, hogy az írónő más könyvei szintén megjelennek majd magyarul, mert az biztos, hogy azokra is kíváncsi vagyok.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*

2025. febr. 19.

C.S. Pacat: Hercegi csel (A rab herceg 2.)

Fülszöveg:
„Fogalmuk sem volt, mit tesznek, amikor nekem ajándékoztak téged.”
Így, hogy országaik a háború szélén állnak, Damen és új gazdája, Laurent herceg kénytelen lecserélni a palotabéli intrikákat a csatatér végletes világára, miközben a határ felé tartanak, hogy megakadályozzák egy halálos terv megvalósulását.
A személyazonosságát titkolni kényszerülő Damen azon kapja magát, hogy egyre jobban vonzódik a veszélyes és karizmatikus Laurenthez.
Ám miközben a két férfi között elmélyül a lassan kibontakozó bizalom, mindkettejük múltjában olyan titkok rejtőznek, amik halálos csapást mérhetnek rájuk…
Kövesd őket útjukon!

A rab herceg trilógia első részét egy iszonyatosan nagy hiányérzettel fejeztem be. Olyan volt mintha csak egy félkész könyvet kaptam volna meg, ahol éppen ott maradt abba a történet, ahol beindultak volna igazán az események. Épp ezért nem volt kérdés, hogy rögtön folytatnom kell a második résszel, mert egyszerűen tudnom kellett, hogy folytatódnak a dolgok és mi fog még itt történni. És lám igazam lett, mert a Hercegi csel adta meg azt a hiányzó második felet, ami aztán teljessé tette a dolgokat.

A második részben végre mindent megkaptunk ami véleményem szerint az elsőből hiányzott és történt egy igencsak éles stílusváltás, ami igencsak jót tett ennek a történetnek. Nem tudom miért döntött úgy az írónő, hogy elhagyja a kezdeti brutalitást és explicit kegyetlenkedést, de határozottan jó döntésnek bizonyult, ha engem kérdeztek, mert korábban sem láttam értelmét mindennek. Igen, értem, hogy így mutatta be a Vere királyság züllöttségét és dekadenciáját, de szerintem annyira átesett a ló túloldalára, hogy a végére inkább csak untam a sok kegyetlenkedést, mert mellette nem volt izgalmas történet és maguk a karakterek szintén hagytak némi kívánnivalót maguk után.

Talán meghallgatta a kritikákat vagy sem, ezt már nem tudjuk meg, a lényeg, hogy a második részben kapunk egy jobban összerakott és izgalmas történetet. Ahol tényleg izgalmas cselszövések, szövetségek, árulások és harcok történnek, és nem csak azt kell olvasnom, hogy épp kit erőszakolnak vagy vernek meg a palotában. Maga a történet alakulása és hogy kiléptünk a Vere királyság palotájából tette lehetővé, hogy kicsit kiszabaduljunk annak dekadens és fojtogató környezetéből. Megszabadultunk a Kormányzó és az emberei közelségétől és Laurent és általa Damen egy olyan környezetbe került, ahol Laurent támogatói és hívei vannak többségben és így máris megváltozott a hangulat. Eltűnt a sok felesleges erőszak nagy része, de persze nem lehetett teljesen kigyomlálni a bajkeverőket a sereg soraiból.

Ebben a megváltozott környezetben Laurent-nek egy teljesen más oldalát látjuk és ahogy sejtettem, sokkal több van a karakterében, mint ahogy korábban tűnt. Laurent kihasználva a kényszerű helyzetet amibe került, és hogy pontosan tudja, hogy a nagybátyja miért akarta határszolgálatra küldeni, saját titkos terveket sző, hogy szövetségeseket szerezzen magának és hogy végül amikor a Kormányzó nyíltan a koronája megszerzésére és az életére tör, akkor meg tudja majd magát védeni. Ehhez pedig szövetségesek és támogatók kellenek, akik az ügye mellé állnak.

Laurent és Damen

Eddig is sejteni lehetett, hogy Laurent okos és agyafúrt karakter és ebben a részben mindezt be is bizonyítja számunkra. Öröm volt olvasni, ahogy elevenében van ez a fiú, ahogy végre kikerült a kegyetlen környezetből, ahol fel kellett nőnie és hogy végre aktívan próbál tenni valamit önmagáért és a céljaiért. Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy Laurent teljesen kifordult önmagából, mert azért a rossz tulajdonságait nem mindig tudta teljesen hátrahagyni, és még mindig képes egoista, kegyetlen és irányításmániás lenni, főleg azokkal akik ellene törnek vagy áskálódnak. De határozottan „kivirágzott” ahhoz képest, amilyennek az első részben láttuk őt. Fokozatosan veti le a rideg és hideg álarcát, amit a külvilág számára öltött magára. És ahogy egyre jobban megismerhetjük őt, úgy lehet igazán megszeretni… Damen-nel pedig pontosan ez történik.

Ugyebár eddig is nyilvánvaló volt, hogy Laurent csoda szép és olyan külsővel áldotta meg az élet, mintha Damen „álmaiból” lépett volna elő. Külső adottságait tekintve minden tekintetben megtestesítette Damen ideálját. A jelleme és a viselkedése tartotta eddig távol tőle Dament, habár azért Damen fizikailag mindig vonzódott hozzá, lássuk be ez az igazság. Akármennyire kegyetlen és rideg volt vele Laurent, Damen-nek rögtön az első perctől fogva nagyon tetszett. Most viszont hogy Damen megismeri Laurent egy teljesen más oldalát, hogy tud másmilyen is lenni, mint amilyennek a verei palotában megismerte, Damennek teljesen vége és totálisan belezúg a másikba.

Nagyon aranyosak voltak, ahogy lassan és fokozatosan kerültek közelebb egymáshoz, ahogy jobban megismerték a másikat és ahogy a végére teljesen leomlottak köztük a korábbi falak. Damen szintén többet mutat magából Laurent felé, mert ahogy lassan kezd elmosódni köztük a gazda és rabszolga határvonal, ahogy Laurent egyre többet enged Damennek, Damen egyre nyíltabb és őszintébb lesz a másikkal. Már nem fogja vissza magát, hanem igenis keményen odaszól neki vagy szembe áll Laurenttel, ha az a szükséges. És Laurentnek néha igenis erre volt szüksége, mert senki más nem merte volna a szemébe mondani az igazságot vagy rávilágítani a valóságra, csakis Damen. Nagyon szerettem olvasni ahogy alakult a kapcsolatuk ebben a részben, és annyira aranyosak ők ketten együtt.

Két dolgot szeretnék megjegyezni a végén. Lehet csak nekem nem esett le vagy csak nekem nem világos teljesen, de Laurent most akkor a végén már tudta, hogy kicsoda Damen valójában? Mert egyik percben még úgy tűnt, mintha tudná, aztán meg mégse történt semmi, ami ezt alátámasztaná. Erre nagyon kíváncsi leszek a folytatásban, mert lehet csak én értettem félre valamit, és csak én láttam bele az egészet, és valójában nem tudott semmiről. A másik, ami ennél sokkal szörnyűbb, hogy abban mostanra viszont teljesen biztos vagyok, hogy a nagybátyja gyerekkorában bántalmazta és zaklatta Laurent-et, erre a fejemet rátenném. És ez igen sok mindent megmagyaráz. Sejtettem korábban, de már teljesen biztos vagyok benne. Hisz mi másért lenne olyan feszült a viszony Laurent és a Kormányzó közt? Ha nem így lett volna, Laurent honnan tudná mik a nagybátyja „szokásai” és hogy miként intézi a „dolgait”? Remélem ez szintén kiderül a folytatásban.

Jobban összerakott és izgalmasabb történetet kaptunk, mint anno az első részben. Szerencsére a háttérbe szorult a korábbi sok erőltetett kegyetlenkedés és brutalitás és most tényleg inkább a cselszövésen és az ármánykodáson volt a hangsúly. Laurent és Damen karakterét most ismerhetjük meg igazán, mindketten olyan oldalukat mutatják meg egymásnak és nekünk olvasónak, amit korábban nem láttunk még tőlük. Imádtam olvasni a kapcsolatuk alakulását és nagyon szurkolok nekik hogy végül valójában egymásra találjanak. Persze iszonyatos függővéggel ér véget a második könyv, engem pedig megöl a kíváncsiság, hogy mi várható az utolsó részben, szóval mielőbb folytatni fogom a sorozatot.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2025. febr. 15.

C.S. Pacat: A rab herceg (A rab herceg 1.)

Fülszöveg:
„Ez ​itt Vere. Kéjsóvár és dekadens. A mézédes méreg földje.”
Damen népének hős harcosa, és Akielos trónjának jogos örököse. Ám amikor féltestvére magához ragadja a hatalmat, Damen fogságba esik, megfosztják az identitásától, és elküldik ágyas rabszolgának az ellenséges ország hercegéhez.
Új gazdája, Laurent herceg gyönyörű, manipulatív és halálos – a verei királyi udvar legrosszabb oldalát testesíti meg. Az ottani életveszélyes politikai cselszövések közepette azonban semmi sem az, aminek látszik. Így amikor Damen a verei trónért folytatott harc kereszttüzében találja magát, kénytelen összefogni Laurent-nal, hogy életben maradjon, és megmentse a hazáját.
Damen számára csak egy szabály létezik: soha, de soha nem szabad felfednie a személyazonosságát. Hiszen pont arra az emberre van szüksége, akinek a legtöbb oka van rá, hogy mindenkinél jobban gyűlölje őt…
Ármány, intrika és bizarr társadalmak.

Nem nagyon emlékszem már rá, hogy miért keltette fel a kíváncsiságom ez a könyv, de az biztos, hogy régóta ott csücsült a várólistámon. A fülszövege alapján valami könnyed sztorira számítottam és mivel most kifejezetten valami rövid történetre vágytam és ez a könyv még a 300 oldalt se éri el, így gondoltam következzen most ez. Aztán képzelhetitek mennyire meglepődtem mikor rögtön pár oldal után kaptam egyenesen a képembe a brutális és hajmeresztő dolgokat, én meg csak pislogtam, hogy mi a fene ez, kérem szépen.

Teljesen abban a tudatban kezdtem neki az olvasásnak, hogy kapok egy "áltörténelmi" sztorit, ami nem fantasy, de mégsem egy valós történelmi korszakban játszódik, hanem egy kitalált világban. Ha nagyon hasonlítanom kellene valamihez akkor az ókori Római birodalom világát mondanám mindenképp, mert mind Vere királyságának furcsa „szokásai” éppen arra hajaznak. És amikor a Római birodalmat említem, akkor annak minden dekadens, buja, gyilkos, számító és kegyetlen világát értem alatta.

Jobban visszagondolva, nekem nem tűnt fel, hogy a Könyvmolyképző Zafír pöttyös sorozatában jelent meg a könyv, abba a kategóriába pedig nem az ártatlan romantikus tini könyvek szoktak kerülni. Így mikor túl tettem magam a kezdeti sokkon és hogy most nem egy laza kis történetet kapok, akkor újult erővel folytattam és annyira magával ragadott az egész, hogy majdnem egy nap alatt sikerült kiolvasnom. Annyira kegyetlenül nyílt az egész és az írónő annyira könnyelműen a képünkbe vágja Vere királyság és az ott élők romlottságát, hogy nem csak Damen, hanem mi olvasók is pislogva vettük tudomásul a helyet és az embereket, akik közé kerültünk.

Kicsit úgy érzem, hogy az írónő néhol túlságosan nyíltan és meghökkentően fogalmazott, mintha direkt az lett volna a célja, hogy megbotránkoztasson és ezzel szögezze le az olvasót a könyv elé. Mindezzel viszont nekem az a bajom, hogy közben annyira rövid lett maga az első rész, a sok ocsmányságra és minden explicit erotikus témára sokkal nagyobb figyelmet fordított ahelyett, hogy inkább maga a történet vagy maguk a karakterek lettek volna jobban kidolgozva. Mert lássuk be a történet nem valami bonyolult és a karaktereket se ismerjük meg igazán. És ezt nagyon sajnálom. Vere királyságból például csak annyit látunk, hogy milyen züllöttek és milyen buja életet élnek, hogy miként paráználkodnak és nem vetik meg a nyílt erotikát annak minden formájában. Mást nem igen tudunk meg a helyről.

Két egyértelmű főszereplőt kapunk Damen és Laurent személyében, bár igazából a történetet Damen szemszögéből látjuk. Ő az akit rabszolgasorba taszítanak és akit elhurcolnak az ellenséges királyság hercegéhez rabszolgának, vagy ha pontosabb akarok kéjrabszolgának, azt hiszem ez volt a hivatalos megnevezése. Igen, két férfi a főszereplőnk, ha ez még valakinek a nevekből nem esett volna le, így aki nem bírja az ilyesmit, annak ez a könyvsorozat egyáltalán nem való. Bár ennél azért sokkal durvább dolgok is történnek be, így aki már két férfi kapcsolatától rosszul lesz, az inkább tényleg ne kezdjen bele ebbe a könyvbe, mert ennél ezerszer komolyabb dolgokkal fog még itt szembesülni.

Laurent és Damen

Damen karakterét jobban megismerhetjük révén ő a narrátorunk, de azért őt se nevezném annyira alaposan kidolgozottnak, mint azt ahogy én szerettem volna. Hozza azt, amit egy igazságtalanul fogságba esett és rabszolgasorsba taszított karaktertől általában kapni szokott az ember. Vagyis próbál életben maradni és minden egyes percben azon töri az agyát, hogy mikor és hogy tudna innen megszökni. Közben pedig újra és újra elborzad a dolgokon és az embereken amikkel és akikkel szembesül Vere királyságában. Kezdetben csakis ellenérzései vannak a fogva tartója, Laurent iránt, ami később persze változik, mert úgy hozza a sors, hogy a történések miatt jobban megismerik egymást és kénytelenek lesznek egymásra támaszkodni a köréjük szőtt ármánykodások és cselszövések közepette.

Laurent egy angyalszépségű, ám halvérű, kegyetlen és arrogáns herceg, és az elején ki nem állhattam, meg mondom őszintén. Aztán ahogy haladtam előre a történetben és előkerült a Kormányzó, meg megindult a sok machináció és cselszövés Laurent ellen, kezdtem megérteni, miért viselkedik úgy, ahogy és hogy miért lett belőle ilyen ember. Kénytelen volt azzá válni aki lett, mert másképp nem maradt volna életben abban az udvarban, ahol nagyjából végig mindenki ellene volt és mindenki a halálát kívánta, vagy ha azt épp nem, akkor pedig ki akarta őt használni. Teljesen egyedül maradt a szülei és a bátyja halála után, és a nagybátyja, a Kormányzó, meg az aki, szóval tőle se számíthatott sose nagy szeretetre vagy bármiféle őszinte támogatásra. Nagyon kíváncsi vagyok Laurent karakterére, örülnék neki ha később lenne Laurent nézőpont, hogy jobban megismerhessük a múltját és akkor sokkal tisztább képet kapnánk róla, mert szerintem sokkal több van a háttérben, mint amit eddig láttunk belőle. Meglátjuk mi lesz a folytatásban.

Az a baj, hogy annyira rövid ez a könyv, hogy a sok brutalitáson és explicit erőszakon kívül mást hirtelen nem tudnák kiemelni belőle. A legnagyobb problémám, hogy maga a történet és a karakterek sincsenek annyira kidolgozva, mint azt én vártam volna. Olyan az egész mintha egy normális könyv felét kaptuk volna meg, épp ott fejeződik be, ahol jobban beindulnának az események. Mintha ez az egész csak egy nagyon hosszúra nyújtott felvezető lett volna. Mindenesetre érdekel a folytatás, mert látni akarom mi lesz ebből a történetből és szerintem rögtön folytatom is a második résszel.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2025. febr. 11.

Cassandra Clare: A kardfogó (A kardfogó 1.)

Fülszöveg:
A ​tiltott szerelem romba dönthet egy királyságot?
Kel árva, akit azért szakítottak ki megszokott életéből, hogy kardfogó legyen – a királyi trónörökös, Conor Aurelian herceg dublőre.
A herceggel együtt nevelkedett, remek kiképzést kapott harcművészetekből és az államvezetés művészetéből. Olyan közel állnak egymáshoz Conorral, mintha fivérek lennének, ám Kel tudja, az a végzete, hogy meghaljon Conorért…
Lin Caster az ashkarok közül való, így mágikus képességekkel bír, és titokban folyamatosan ellátja Castellane betegeit. Képességei ellenére sem tudja meggyógyítani a legjobb barátnőjét anélkül, hogy hozzáférne a tiltott tudáshoz.
Miután egy sikertelen gyilkossági kísérlet összehozza Lint és Kelt, bekerülnek a rejtélyes Guberáló Király hálójába, aki a castellane-i alvilág vezéreként mindkettőjüknek felajánlja azt, amire a legjobban vágynak, de magas árat kér a tudásért…
Ahogy a régóta őrzött titkok kezdenek kiderülni, fel kell tenniük maguknak a kérdést: megéri a tudásért árulónak lenni? A tiltott szerelem romba dönthet egy királyságot? A felfedezéseik vajon háborúba taszítják az országot, és káoszba a világot?

Cassandra Clare-el nagy múltam van, mert mondhatjuk, hogy A végzet ereklyéi könyvsorozata volt azon könyvek egyike, amik sok-sok évvel ezelőtt megszerettették velem igazán az olvasást. A végzet ereklyéi első trilógia nagy kedvencem máig, habár már nagyon régen olvastam utoljára. Clare aztán a nagy sikerre való tekintettel egy kész univerzumot épített fel az Árnyvadász világból sok-sok új trilógiával amik ugyanabban az univerzumban, csak más időszakban, más-más karakterekkel játszódnak. A végére kicsit becsömörlöttem a dologtól, és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor se a Pokoli szerkezetek, se a Gonosz fortélyok trilógiák nem lettek instant kedvencek, és ami ezek után jött, azt pedig már nem is olvastam. Kissé elegem lett az Árnyvadászokból és az első A végzet ereklyéi trilógiát úgyse fogja semmi sem felülmúlni.

Ezért lettem izgatott, mikor megtudtam, hogy Clare egy teljesen új könyvsorozatba kezd, teljesen új világot hoz létre az Árnyvadász univerzumon kívül. Ha mindez nem lenne elég, akkor kilép az ifjúsági könyvek zsáneréből a high fantasy zsánerbe vagyis műfajt vált, így gondoltam valami új és egyedi történetet kapok, ami sokkal nagyobb léptékű, sokkal összetettebb és sokkal komolyabb lesz, mint a korábbi könyvei. Biztos nagy váltás volt ez az írónő számára ilyen sok árnyvadászos könyv után, és az igaz, hogy jó ötlet volt a váltás, de az más kérdés, hogy szerintem így elsőre eléggé beletört Clare bicskája a dologba.

Látszik, hogy Clare részletes aprólékossággal dolgozta ki az új világ alapjait, történelmét és szabályait. Az első résznek, ami A kardfogó címet viseli, gyakorlatilag az első fele a világ bemutatásával és részletes magyarázatával indul, megismerjük a karaktereket, hogy ki honnan jön, honnan származik és mindeközben apró adagokban kapjuk a világ történelmét és a magyarázatokat, hogy miért tartunk jelenleg ott, ahol indul a sztori. Rögtön kapunk két narrátort, amit kezdetben nem tudtam hova tenni. Első blikkre gondoltam biztos a két főszereplőnket kaptuk meg, de kettejük útja elég későn ért össze és aztán pedig igen hamar szétvált, így elég hamar nyilvánvaló lett, hogy nem ők lesznek a „fő páros”, hanem csak a két külön főszereplőnk. A sok magyarázkodás, a részletes világbemutatás és felépítés miatt nagyon lassan indult be a sztori számomra. Értem, hogy ezekre mind szükség van, és nem az, hogy unalmas lett volna vagy valami, csak hát nagyon kellett figyelnem, hogy megjegyezzem azt a sok új nevet és információt, amit Clare rám öntött rögtön az elején a semmiből. Valahogy jobban meg kellett volna találni az arányt a világépítés és a történet izgalmas előrehaladása között.

Conor és Kel

A másik nagy problémám, hogy Clare-től megszokhattuk, hogy jó karaktereket alkot meg, hisz mindegyik korábbi karaktere emlékezetes vagy szerethető volt valamiért. Ki tudná elfelejteni Clary-t, Jace-t vagy épp Magnust? Ugye, hogy senki? Most pedig olyan semmilyen és szürke karaktereket rakott össze ebben a könyvben, hogy így elsőre senki se keltette fel igazán az érdeklődésemet, és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem látom senkiben azt a potenciált, hogy érdekessé válhat majd valamikor számomra. Olyan papírmasé és klisés karaktereket kaptunk, mint az elkényeztetett és egoista herceg, vagy a szegény, de jó szándékú fiú, akit amúgy mindenki csak kihasznált. Aztán a kívülálló és nagyon-nagyon segítőkész lány, aki „más” mint a többiek, és akit mindenki csak lenéz. Na meg a szintén elkényeztetett és ostobának tűnő kisasszony, aki amúgy eszesebb nagyjából mindenkinél, de ez valahogy senkinek nem tűnik fel, mert mindenki csak a külsejével van elfoglalva.

Igen, röviden így lehetne bemutatni a négy főbb szereplőnket, amiből csak ketten nézőpont karakterek. Sajnálom, de se Kel, se Lin nem került hozzám igazán közel, és ahhoz képest, hogy ők a nézőpont karaktereink, alig tudunk meg róluk valójában valamit. Aztán ott van Conor és Antonette a két másik véglet, akik nem nézőpont karakterek, így csak annyit látunk belőlük, amennyit Kel és Lin lát, az pedig hát igen elfogult vélemény mindkettejük esetében. Kidolgozatlanok és kiforratlanok a karakterek, mintha csak a vázukat kaptuk volna meg, mintha nem mentünk volna bele az igazi mélységükbe, ami nagy kár. Mert értem én, hogy ez csak az első könyv, de ha egy író azt szeretné, hogy „beleszeressek” a karaktereibe és a történetbe, ahhoz ennél jobban meg kell ismernem őket, vagy ennél érdekesebbnek kellene őket megírnia.

Nagy szerelmi szálakat nem igen kapunk, ezen a téren is inkább csak csipegetünk még, inkább csak kisebb utalások vannak, de semmi jelentős nem történik. Említettem már, hogy azt hittem, hogy Kel és Lin lesz a fő párosunk, de hála az égnek, hogy nem így lett, hanem máshogy alakultak a dolgok. Bár ezek a párok még annyira kezdetlegesek, hogy talán nem is lesz belőlük semmi, hanem másfele fognak elmenni a dolgok. Itt is úgy érzem, hogy Clare a megszokott kliséket hozta, ami nem lenne baj, ha mindezt izgalmasan vagy érdekesen tálalta volna, de sajnos nem így lett. Conor most komolyan csak azért kezdett el érdeklődni Lin iránt, mert a lány nem fogadott el tőle fizetséget? Tényleg? (Itt fogtam a fejem, hogy ezt nem hiszem el.)

Lin és Antonetta

Értem, hogy nagyon modernek akarunk lenni és persze nem gond, hogy Conor és Kel mindenkire rámozdul aki él és mozog, legyen az nő vagy férfi. De kérem szépen ha ennek nincs valami értelme a történet vagy a karakterük fejlődése szempontjából, akkor minek kellett, hogy mindketten biszexuálisak legyenek? Mert pont a két férfi főszereplőnk mindkettő épp biszexuális, mi? (Itt megint csak fogtam a fejem.) Engem speciel Kel és Conor kényszerű és egyben igen fura kapcsolata nagyon érdekelt volna, és persze pont, hogy a könyvnek erre a részére nem fektetett az írónő nagyobb hangsúlyt. Vagy legalábbis olyan nagy hangsúlyt nem, amilyet én vártam volna. Olyan jó lett volna látni Conor nézőpontot is, engem speciel nagyon érdekelt volna.

Kaptunk néhány egyéb karaktert is, de gondolhatjátok, hogy ha a négy főszereplő ilyen kis semmilyen és kidolgozatlan lett, akkor a többiek milyen haloványak lehetnek mellettük. Persze Clare próbálkozott valami izgalmas mellék történetszállal a Guberáló király és bandájának főszereplésével, de nem tudtam komolyan venni őket és egyelőre nem értem, hogy mit csinálnak ők, vagy hogy minek kellenek ide. Az már csak a hab a tortán, hogy a Guberáló király és csapata kísértetiesen emlékeztet a kedvenc kis Hat varjúmra, Kaz, Inej és a többiek ugyebár, csak kár, hogy itt a halovány és teljesen érdektelen másolatukat kapjuk meg. De talán később értelmet nyer minek kellenek ők a történetbe ha többet megtudunk róluk.

A végére hagytam a legnagyobb problémámat a könyvvel kapcsolatban, ami a következő. Bevallom őszintén nem sok high fantasy-t olvastam, mert hozzám valahogy mindig közelebb álltak az urban fantasyk. Viszont azt tudom, hogy egy jó high fantasy-nak mindig van egy fő célja, egy fő történetszál, egy nagy probléma, amit meg kell oldani, vagy egy nagy fő gonosz, akit el kell pusztítani, hogy megmentsük a világot és mindenkit aki benne él. Csak példának okáért a Tűz és jég dalában mindenki a Vastrónért harcol, A gyűrűk urában a gyűrű elpusztítása és Szauron legyőzése a nagy cél. Kell valami magasztos cél, amiért küzdenek a karakterek. Itt mi a fő cél? Csak én siklottam el mellette?

Könyörgöm mondja meg nekem valaki, hogy mi volt az első könyv fő történetszála, mert az nem volt, akárki akármit mond. Megkaptuk a világbemutatást, megismertük a karaktereket, ők megismerték egymást, egy-két veszekedés, a végén egy jelentéktelen és abszolút érdektelen halál és ennyi. De mi lesz ebben a könyvsorozatban a fő cél? Az ashkarok vissza akarják hozni a mágiát a világba? Az Aurelian királyi családot akarják majd eltörölni? Vagy háború lesz a mágiát támogatók és az ellenzők közt? Vagy mi? Mert tényleg nem tudom megmondani. És ez nagy baj, mert egy jó high fantasy történetben mindig kell egy nagy cél, amiért küzdenek a karaktereink.

Clare valóban nagy fába vágta a fejszéjét azzal, hogy maga mögött hagyta az ifjúsági könyveket és az Árnyvadász univerzumát és valami teljesen másba fogott egy új felnőttesebb és komolyabb műfajban. Látszik, hogy sokat dolgozott rajta és látszik, hogy a világot aprólékosan kitalálta, csak sajnos a világépítés és bemutatás mellett minden más elsikkadt, amit egy jó könyvnek és főleg egy új sorozat első részének mindenképp tartalmaznia kellett volna. A történet sok helyen vontatott, klisés és néha unalmas, a karakterek egysíkúak és sablonosak, és igazából a világ felvázolásán kívül és alapok elhelyezésén túl nem igen történik semmi nagyívű dolog ebben a részben. Mintha egy túlnyújtott felvezetőt olvastam volna, csak kár, hogy maga a történet nem nagyon indult be a végére sem. De talán majd a folytatásban.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2025. febr. 2.

R. F. Kuang: Bábel, avagy az erőszak szükségszerűsége

Fülszöveg:
Traduttore, ​traditore: A fordítás mindig egyben árulás is.
1828, Kanton. Robin Swift elárvul a kolera következtében, és hamarosan Londonban találja magát a titokzatos Lovell professzornak köszönhetően. Ott éveken keresztül tanul latint, ógörögöt és kínait, hogy felkészüljön a napra, amikor beiratkozik a patinás Oxfordi Egyetem Királyi Fordítói Intézetébe – másnéven a Bábelbe. A torony és annak hallgatói a fordítói világ szíve, és ami még fontosabb, a mágiáé is. Az ezüstmunka – a fordítások közben elsikkadó jelentést ezüstrudak segítségével hasznosító tevékenység – a briteket páratlan hatalommal ruházta fel, mivel ezt a misztikus eljárást a Birodalom gyarmati terjeszkedésének szolgálatába állították.
Robin számára az Oxford utópia, amely által tudásra tehet szert. A tudás azonban meghajol a hatalom előtt, és mint Britanniában nevelkedett kínai rájön, hogy a Bábelt szolgálni nem jelent mást, mint elárulni a szülőföldjét. Ahogy halad a tanulmányaival, Robin a Bábel és az árnyak közt rejtőző, a birodalmi terjeszkedést megállítani akaró szervezet, a Hermész Társaság közé szorulva találja magát. És, amikor Britannia alaptalan háborút hirdet Kína ellen az ezüst és az ópium miatt, Robinnak döntenie kell…
Meg lehet változtatni egy nagy hatalmú intézményt belülről, vagy elkerülhetetlen az erőszak, ha forradalomról van szó?

A tavalyi olvasmányaim közül az egyik legnagyobb meglepetés R.F. Kuang Mákháború trilógiája volt, ami rögtön örök kedvenccé vált. Habár az utolsó résszel azért volt néhány problémám, de a teljes trilógia akkor is nagy kedvenc lett így azóta tervben van, hogy az írónő többi megjelent könyvét szintén el fogom olvasni. Mivel még elég fiatal írónőről van szó, így nem sok regénye jelent meg idáig, de mindegyiket el szeretném majd olvasni. Így került a kezembe elsőnek az egyik önálló regénye, ami a Bábel címet kapta.

A Mákháború után nem tudtam mire számítsak és az se segített a dolgon, hogy most nem egy komplett trilógiát kaptunk, hanem egy önálló regényt. Vártam, hogy mivel lep meg és igazán nagy elvárásaim voltak, bíztam benne, hogy ismét elvarázsol egy új történettel. Kicsit felemás érzéseim vannak a Bábellel, mert nagyon nem azt kaptam, amire számítottam, és úgy mondom ezt, hogy tisztában voltam a fülszöveggel meg azzal is hogy ez egy történelmi fantasztikus regény lesz. Nem maga a történet a gond, mert az érdekes volt, hanem inkább az, hogy nem teljesen értettem mi szükséges a fantasy elemekre, szerintem anélkül is működött volna a dolog szimpla történelmi regényként.

Robin

Kuang biztos rengeteg kutató munkát végzett ehhez a könyvhöz, hisz kapunk egy csomó valós történelmi eseményt, kapunk egy csomó akadémia információt, és a könyv témájához hűen rengeteg külföldi szónak a jelentését és eredetét megismerhetjük. Tényleg értem miért volt ezekre szükség és valóban érdekesek voltak, ezt aláírom, de véleményem szerint nem sikerült megtalálni az egyensúlyt a sok történelmi és egyéb magyarázó információ és maga a történet alakulása között. Túl sokszor torpant meg a történet és nem haladtunk előre semerre, helyette kaptuk a sok-sok információt, mintha valamiféle tudományos könyvet olvasnák vagy egy szótárat annak mindenféle tudásával. Ismétlem, nem az volt a gond, hogy untam ezeket a részeket, mert tényleg érdekesek voltak, csak én nem egy tudományos történelmi könyvet vártam, hanem egy kalandos és mozgalmas fantasy-t.

A fantasy elemek se olyan módon lettek beépítve a sztoriba, ahogy én vártam, ezek az ezüst fordító rudak és minden mágiájuk inkább csak valamiféle hasonlatként jelentek meg, legalábbis én így értelmeztem. Az emberi tudást és a világ erőforrásait reprezentálták egy fantasy elemként, hisz értük harcolt mindenki, az ezüst rudak használata és az ezüst megszerzése volt nagyjából mindenki célja és az ezekkel kapcsolatos előnyök megszerzése. Úgy gondolom ezt a fantasy elemet ki lehetett volna hagyni és anélkül is működött volna a történet, csak akkor az erőszakosabb részeket szimpla fegyverekkel és eszközökkel lehetett volna megoldani.

Azért kár ezekért, hisz maga az alap történet nekem nagyon tetszett, mert egy sor komoly témáról szólt és mindegyikről érdekes volt olvasni. A történet középpontjában a főszereplőnk Robin áll, egy félig kínai, félig brit fiatal fiú, akit hazájából kiszakítva Angliában visznek, hogy ott fordítónak és ezüstmunkásnak neveljék és majd később a Brit Birodalom szolgálatába állítsák a megszerzett tudását. Robin egy meghasonlott karakter, aki végig őrlődik a „két fele” között, és sosem tudja igazából, hogy kicsoda. Gyerekkorában jött el Kínából, és utána angolt próbálnak belőle nevelni, de valahogy sosem tudták belőle teljesen kiirtani a származását, a gyökereit és azt, ahonnan származik. De akárhogy próbál asszimilálódni, akármennyire élvezi az új élete előnyeit és gazdagságát, akármennyire teljesült az álma, amire mindig vágyott, mikor átlátja a helyzete iróniáját és azt, hogy igazából csak egy szolga a rendszer szolgálatában és valójában sosem lehet szabad, akkor törik meg és végül lázadni kezd. Robin belső küzdelmét szerintem nagyon jól építette fel és fejtette ki az írónő, a könyv ezen részét nagyon szerettem olvasni.

Külön érdekes és egyben szomorú Robin és Lovell professzor kapcsolatának bemutatása. Elég hamar kiderült, hogy Lovell professzor lehet Robin apja, de ezt soha nem ismeri el a fiúnak és ez az egész rányomja kettejük kapcsolatára a bélyegét. Hűvös és rideg ez a kapcsolat, Lovell professzor sosem valós emberként tekintett Robinra, inkább csak valamiféle eszközként, amit a saját kénye-kedve szerint használt és alakíthat. És amikor világossá válik számára, hogy Robin nem egy érzelmek nélküli robot, ami eztán mindig azt teszi, amit parancsol neki, akkor omlott össze közöttük minden. Felvetül a kérdés, hogy hol rontotta el Lovell professzor ezt az egészet? Miért nem sikerült a terve sem Griffin, sem Robin esetében? Hisz kiemelte a fiúkat a szegénységből, tanította, pénzelte és neveltette őket, mindent megadott nekik, amit pénzen tudott. Csak épp azt nem, amire valóban szükségük lett volna, igaz szeretetet, törődést és odafigyelést sosem kaptak tőle, így nem csoda, hogy végül mindketten az apjuk ellen fordultak.

Ramy, Robin, Victoire és Letty

Nem szeretném kihagyni a baráti társaság másik három tagját sem, Ramy, Victoire és Letty mind érdemelnek néhány szót. Egy olyan törékeny és inkább csak kényszerű alapokon nyugvó barátság alakul ki a négyes között, ami az elejétől kezdve egyértelműnek tűnt, hogy nem tarthat sokáig. Hogy miért nem? Mert ezt a barátságot a kényszer szülte több szempontból is és ebben a négy karakterben valójában semmi közös nem volt. Csak azért lettek barátok, mert mind a négyen kívülállók a Bábelben és csak mert egymásba tudtak kapaszkodni és egymásra számítani. Amíg boldog és gondtalan volt az élet addig kitartott ez a törékeny illúzió, de amint komolyra fordult minden és beindult a lázadó mozgalom, amint az életük, a jövőjük és a sorsuk került veszélybe, rögtön összeomlott minden.

Csupán annyi közös akadt bennük, hogy mint már mondtam kívülállók voltak, hisz Robin félig kínai, Ramy pedig indiai származású. Victoire pedig Haitiről származott, hova tovább nő volt, Letty pedig habár brit családból került ki, de nőként őt se fogadták be igazán a Bábelben, holott ezerszer okosabbnak számított a többi fiú diáknál. Mindig Letty számított az igazi kakukktojásnak, ő volt az, aki sosem értette meg igazán a másik három gondjait, hogy igazán sosem érezték magukat itthon Angliában, hogy nekik máshol voltak a gyökereik és ezért mindig két világ között őrlődtek. És aláírom, hogy Letty karakterében szintén van tragikus fordulat és tényleg értem az ő álláspontját, de fehér britként sosem értette meg valójában a barátait és ez az elejétől nyilvánvaló volt. A Victoire-el kötött barátságát csak a kényszer szülte és csak mert ők ketten voltak lányok abban az évfolyamban. Robin és Ramy között pedig szintén végig ott pislákolt a meg nem értés, mert Ramy sosem értette, hogy Robin miért akart az elején meghunyászkodni és miért akart mindenáron beilleszkedni, mikor ő végig ellenségesen tekintett a rendszerre és a környezetükre, ahol élnie kellett és ahova kényszerből jött, mert ugyebár nem volt más választása.

Mivel Robin a narrátorunk, így az ő karaktere lett a legjobban kidolgozva a szegény sorsból felemelkedett fénylő jövő felé vezető úton végül a végső erőszakos bukás felé, ami sehogy se lehetett volna elkerülhetetlen számára. Ramy, Victoire és Letty szintén érdekes karakterek és azt sajnálom a legjobban, hogy nem láthattunk belőlük többet vagy hogy nem ismerhettük meg jobban az ő szemszögüket. Persze kapunk egy-egy fejezetet hármójuk szemszögéből és itt röviden megismerjük őket, megkapjuk a magyarázatot, miért olyanok, amilyenek és mit gondolnak, mik az érzéseik, vágyaik, de ezt ennél jobban ki lehetett volna fejteni és akkor sokkal emlékezetesebb és kidolgozottabb lehetett volna mindhármójuk karaktere. A sok tudálékos információ, történelmi események leírása és a sok idegen szó magyarázat helyett, a karakterekre kellett volna nagyobb hangsúlyt fordítani és szerintem ez a könyv egyik legnagyobb hibája és gyengesége.

Kuang egy olyan egyedien összerakott könyvet hozott össze, aminek van egy jó alapötlete, ez nem vitás, de valahogy számomra mégsem állt össze egy tökéletes eleggyé az egész. Történelmi fantasy regényként számomra nem működött a dolog, a fantasy elemek szerintem feleslegesek voltak, nyugodtan ki lehetett volna hagyni őket és írni egy szimpla történelmi regényt. Igen komoly témákat feszeget az írónő, hisz a korszakra jellemző minden kérdés és problémás dolog megjelenik benne beépítve a hőseink történetébe és annak alakulását igen jelentősen befolyásolva. Robint remekül felépített karakternek tartom és élveztem az útját végig olvasni, csak azt sajnálom, hogy a másik három karaktert, Ramy-t, Victoire-t és Letty-t nem ismerhettük meg jobban. Örültem volna ha több szemszögből látjuk a történetet és ez a könyv szinte adta magát, hogy több nézőpontból íródjon, kár, hogy Kuang nem ezt a megoldást választotta. Tetszett a könyv, meg valamilyen szinten nem is, erősen felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban, de Kuangot még mindig remek írónőnek tartom, így biztosan olvasni fogom a többi megjelent könyvét is.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2025. jan. 25.

Alex Aster: Lightlark (Lightlark 1.)

Fülszöveg:
Lightlark ​szigete csak százévente egyszer közelíthető meg, hogy otthont adjon a Centenáriumnak, annak a halálos játéknak, amelyre kizárólag a hat birodalom uralkodói kapnak meghívást. Ez egyben kihívás is, melynek elfogadása esetén a résztvevők kénytelenek szembenézni a sorsukkal, akármi is vár rájuk: győzelem vagy vereség, jutalom vagy végső pusztulás. A most következő Centenárium az utolsó esély a hat uralkodó számára: csak a részvétel által válhatnak képessé a birodalmaikat évszázadok óta sújtó egyedi, kegyetlen átkok megtörésére. Csakhogy minden uralkodó rejteget valamit. Ráadásul megtudják: az átkok megszüntetéséhez az egyiküknek meg kell halnia.
Isla Crown a Vadoncok birodalmának fiatal uralkodója. A Vadoncok veszélyes csábítók, akiket az az átok sújt, hogy meg kell ölniük a szerelmüket. Rettegett és megvetett népnek számítanak, így csak Islában bízhatnak, hogy a Centenáriumnak köszönhetően képes lesz megtörni az őket sújtó átkokat.
A túlélés érdekében Isla bármit hajlandó megtenni, akár hazugságra és csalásra is kész, hogy megmentse népét… A szerelem pedig egyáltalán nem könnyíti meg a feladatát.

Egy teljesen új könyvsorozat első része került most a kezeim közé, amivel régóta szemezgettem, bevallom. A fülszöveg alapján érdekesnek tűnt és a Tiktok-on is elég népszerű, az pedig hogy az írónő, Alex Aster kirobbanó lelkesedéssel és mindig ezerrel pörögve promotálja a könyveit, valahogy olyan aranyosnak tűnt, hogy gondoltam adok a Lighlark sorozatnak egy esélyt. Mert miért, ne. Nem mintha olyan sokat vártam volna tőle, mert lássuk be mégis csak egy YA könyvről van szó, azok pedig többnyire egy kaptafára készülnek, de bíztam benne, hogy pozitívan fogok csalódni és jó lesz ez.

Sajnos azonban éppen azt kaptam, amit vártam és habár elment egy kis könnyed limonádénak, mert ifjúsági könyvnek abszolút tökéletes, de nem mondanám sem kiemelkedőnek, sem egyedinek. És ezzel röviden mindent el is mondtam, de megpróbálom hosszabban kifejteni. A Lightlark szinte művi pontossággal összerakott ifjúsági könyv, melybe az írónő mindent belepakolt, ami a híres és korábban nagyot futott sikeres ifjúsági könyvekben rengetegszer olvashattunk. Kapunk egy csoda szép, de mágia nélküli főszereplőt, akinek egy mágiával teli világban kell boldogulnia. Akit próbál valami nagy agyafúrt, vad csábító és harcos karakternek bemutatni, de valójában ezek egyike sem, hanem inkább egy buta, naiv és gyakran végtelenül idegesítő liba, akit gyakorlatilag mindenki dróton rángatott végig.

Persze hogy megkapjuk az „elengedhetetlen” (remélem érezni az iróniát) szerelmi háromszöget, mert anélkül nem ifjúsági könyv az ifjúsági könyv. Azt inkább meg sem említem, hogy szokásos módon teljesen irreális és béna módon lett ez a szerelmi háromszög felépítve és ha még ez lenne a legkisebb gond, akkor csak simán sóhajtottam volna rajta egyet, hogy oké csak a szokásos. De nem, kapunk egy random szerelmi háromszöget és közben egyik karakternél se tudjuk meg miért szeretett bele a másikba, vagy hogy miért is lettek szerelmesek. Egyik percben még semmi nem volt, aztán hirtelen szerelmesek egymásba és kész. Ennyi. Semmi átmenet, semmi hihető oda vezető út vagy bármi, amitől megérteném miért lettek ezek szerelmesek egymásba.


Jó, Isla egy naiv buta liba, akinek annyi elég, hogy ha egy férfi szépen néz rá, de hogy Grim és Oro miért is szerettek bele Isla-ba, azt valaki el tudná nekem magyarázni? Azon kívül, hogy gyönyörű, mit tudunk meg Isla-ról? Semmit az égvilágon csak hogy naiv és könnyen befolyásolható. És igen, értem, hogy Grimnek és Islának van egy közös múltja, mint kiderült a végén, de hogy korábban mi történt köztük, abból semmit nem kaptunk, így nem tudtam komolyan venni az érzelmeiket egymás iránt, mert teljesen megalapozatlannak tűnt. Azt meg hogy Grim állítólag halálosan szerelmes Isla-ba, mégis a lány tudta nélkül kihasználta őt a saját önző céljai elérése érdekében és direkt dobta oda Oro elé, végképp nem értem. Ha halálosan szeretsz valakit, azzal nem teszel ilyesmit és kész. Persze nagyon ravasz és agyafúrt terv lett volna, ha mondjuk mindezt Grim és Isla együtt terveli ki és mindketten önként vesznek részt az „átverésben”, de így hogy Isla mit sem tudott a dologról, hanem tudta nélkül lökték Oro elé, számomra inkább teljesen logikátlan lépésnek tűnt Grim karaktere szempontjából.

Na, de nem csak Grim lett teljesen értelmetlen karakter a húzásai miatt, hanem Oro-t se értettem igazán, hogy most ő mikor, miért és hogy szeretett bele a lányba. Ezek ketten alig beszéltek pár szót és amikor mégis, akkor pedig ridegen és ellenségesen szóltak a másikhoz. Nem ismerték meg egymást igazából, semmi kémia, semmi vonzalom nem volt köztük, erre a végén benyögi, hogy ő márpedig beleszeretett a lányba. De miért? Mert szép és ő volt az egyetlen, aki nem akarta soha elcsábítani? Tényleg nem értem. Ha meg lett volna egy normális átmenet, ha láttuk volna, hogy közelebb kerülnek egymáshoz, akkor talán elhittem volna a dolgot, de így egyszerűen teljesen ostobaságnak tűnt az egész. Isla-t pedig inkább meg sem említem. Ő végig Grim után csorgatta a nyálát, erre random a végére rájön, hogy ő mégis Oro-t szereti. Én meg, mi a fene van most, nem értem! Igen, Grim hazudott neki, de egy hazugságtól nem szeretsz ki egy másodperc alatt senkiből és szeretsz bele valaki másba. Az összes szerelmi szál tehát teljesen kidolgozatlannak tűnt az elejétől a végéig, egy percig nem tudtam komolyan venni.

Maga a nagy beharangozott Centenárium se azt hozta amit vártam. Nem voltak itt nagy harcok, sem cselszövések, sem izgalmak. Én valahogy mozgalmasabb történetre számítottam. Persze kaptunk árulásokat, de már kilométerekről látni lehetett, hogy Celeste kavar valamit a háttérben és aki erre nem számított, az soha egyetlen könyvet nem olvasott még életében. Hisz Celeste végig manipulálta Isla-t, mindig ott sugdosott a háttérből a fülébe, mindig terelgette Isla-t ide-oda így egyértelmű volt, hogy hátsó szándékai vannak akkor is, ha olyan nagy barátnőknek állították be magukat végig. Celeste végig az a sunyi barátnő volt, aki mindig terelgeti az utat a saját érdekei szerint, de ő maga semmit nem csinál közben. És épp ettől volt olyan gyanús.

Sajnálom, hogy az utolsó két uralkodót Cleo-t és Azult semennyire nem ismerhettük meg, és szinte semmit nem tudtuk meg róluk, mert annyira a másik négyre lett helyezve a hangsúly. Pedig engem tényleg érdekeltek volna ezek ketten, és bízom abban, hogy a folytatásban majd jobban előtérbe kerülnek és megismerjük őket és a történetüket. Cleo és Azul karakterében több lehetne annál, mint amit eddig kaptunk tőlük. Aztán inkább már el sem kezdem sorolni, de a könyv végig tele volt apró logikátlanságokkal, amiket nem tudtam nem észrevenni. Például ha Isla-nak volt egy teleportáló pálcája, akkor miért nem azt használta, amikor mennie kellett valahova kutakodni, mi értelme volt a nagyon „menő” lopakodós és settenkedős részeknek? Vagy mi értelme volt egy teleportáló pálcának, ha sosem használta mikor épp kellett volna? Aztán hogy nem tűnt fel senkinek, hogy Isla-nak nincs is semmilyen mágikus képessége, mikor az uralkodók elvileg érzik egymás hatalmát? Kicsit sem volt gyanús senkinek a dolog és senkit nem érdekelt?

Sajnálom, mert az alapötlet nem rossz és ebből sokkal jobb történetet ki lehetett volna hozni, ha az írónő elhagyta volna a megszokott YA könyvek kliséit és ennél azért jobban kidolgozta volna a karaktereit. Egyik karaktert se kedveltem meg, mindegyik lapos és egysíkú volt, a szerelmi háromszög és úgy alapjáraton a szerelmi szálak a semmiből jöttek mindenféle magyarázat vagy logika nélkül, így egyiket se tudtam komolyan venni. Az árulás és a nagy leleplezés az elejétől várható volt, és igazából ezzel tudnám röviden jellemezni ezt a könyvet. Végig klisés és kiszámítható. Ami nagy kár, mert ennél ezerszer jobbra számítottam. Nem tudom, adok-e esélyt a folytatásnak, azt még meglátjuk.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2025. jan. 21.

Sarah J. Maas: Láng és árny háza (Crescent City 3.)

Fülszöveg:
A ​szerelem áthidalja a világok közti távolságot is?
Bryce Quinlan soha nem gondolta volna, hogy Midgardon kívül másik világot is megismerhet. De most, hogy ez megtörtént, másra sem vágyik, csak a hazatérésre.
Minden, amit szeret, Midgardon van: a családja, a barátai, a társa. A furcsa új világban rekedve minden erejére és okosságára szüksége van ahhoz, hogy hazajusson, és ez nem könnyű mutatvány, ha fogalma sincs, kiben bízhat meg.
Hunt Athalar átvészelt már néhány mélypontot az életében, de talán a mostani a legmélyebb. Néhány röpke, felhőtlenül boldog hónap után mindennel, amire valaha vágyott, most újra az Aszterek börtönében találja magát, megfosztva a szabadságától. És fogalma sincs Bryce sorsáról. Kétségbeesetten szeretne segíteni a szerelmének, ám amíg nem tud kiszabadulni az Aszterek fogságából, szó szerint meg van kötve a keze.
Bryce és Hunt világa az összeomlás szélén áll, a jövője pedig csak a szétszakított szerelmespáron múlik…

Kicsit nehéz helyzetben érzem most magam, mert nem tudom, hogy kezdjek bele ebbe a kritikába. Mindenképp szeretném megjegyezni, hogy nagyon vártam a Crescent City harmadik részét még úgy is, hogy elég sok negatív véleményt olvastam vagy épp hallottam róla. Úgy voltam vele, hogy majd én magam eldöntöm, hogy tetszik-e vagy sem ez a könyv, nem kell, hogy valaki más véleményére hallgassak. Bíztam benne, hogy sokan csak túlzottan kritikusok, hogy már semmi sem jó nekik, amit szegény Maas kitalál és mindenki csak vészmadárkokik ezzel a könyvvel kapcsolatban. Hogy nekem tetszett vagy sem? Egyértelműen felemás érzéseim vannak.

Nem voltak elvárásaim és tényleg nem gondolkoztam azon, hogy majd milyen irányba megy el a történet vagy hogy Maas mit fog kihozni az „univerzum építésből”, így nem azt mondom, hogy csalódtam, inkább csak elég sok történetszál előtt értetlenül állok. Úgy érzem mintha az írónő maga se gondolta volna át alaposan a dolgokat, vagy mintha már ő se nagyon tudná, hogy mit írjon vagy hogy mivel bonyolítsa a szálakat. A korábbi könyveiben azért elég logikus, koherens és reális történetszálakat kaptunk, mindegyiknek volt célja és értelme, és ha az elején azt még nem is nagyon értettük, a végére végül minden kristálytisztává vált.

Sajnálom, de végig úgy éreztem mintha Maas verítéket izzadva rakta volna össze ezt a több mint 800 oldalas könyvet, mintha csak az lett volna a cél, hogy minél vastagabb legyen a könyv, de valójában nem voltak értelmes ötletei, hogy mivel töltse ki a 800 oldalt és kitalált egy csomó abszolút felesleges és teljesen lényegtelen történetszálat. Így lett egy vaskos könyv a végére, aminek a fele totál felesleges vagy érdektelen és nem értem minek kellett a fő történetszál mellé vagy hogy mi a jelentősége azon kívül, hogy húzza az időt vele. Ha a Tharion és Ithan fejezeteket kivesszük, akkor a felére csökkent volna a könyv hossza és semmiről nem maradtunk volna le a fő történetszál tekintetében.

Ithan és Tharion

Mondja már meg nekem valaki, hogy mi értelme van Tharion karakterének? Mit ad hozzá ő a fő sztorihoz azon kívül, hogy folyton kavarja a sz*rt maga körül és mindig a többieknek kell őt megmenteni a végén? De tényleg, MINEK KELL Ő IDE? Nincs jól kidolgozva, érdektelen a története, lapos karakter és még idegesítő is. A másik Ithan, akivel nem tudok mit kezdeni. Ithan karaktere mutat azért némileg nagyobb komplexitást, és ott még értem valamennyire a relevanciáját, hisz teljesen nyilvánvaló volt az elejétől kezdve, hogy ő lesz végül az új Falkavezér Danika után. De azt hogy miként lesz belőle Falkavezér sokkal egyszerűbben és rövidebben be lehetett volna mutatni, itt is ezernyi felesleges történetszálat kapunk, aminek mintha csak az lett volna a célja, hogy növelje a lapszámot. És mégis minek kellett behozni az elveszett Fendyr örököst, ha úgyis kinyírták ilyen ostoba és banális módon és nem lett semmi fontos szerepe a karakterének? Nem értem. A sok-sok felesleges kavarás és erőltetetten túlbonyolított konfliktusok mintha mind csak azért kellettek volna, hogy jó vaskos legyen a könyv.

Emlékeztek biztosan, hogy a második részben mennyire szerettem Ruhnt és Lidiát és ezért vártam mi lesz velük a folytatásban. Velük kapcsolatban két problémám akadt. Egyrészt minek kellett behozni, hogy Lidiának van két tinédzser fia? Minek, könyörgöm minek kellett ez ide? Nem lett volna elég Lidiával kapcsolatban annyi, hogy látjuk ahogy a lázadók oldalára áll és ahogy végül igazán megismerik egymást Ruhnnal? Minek ide ez a két gyerek? Teljesen random bedobják ide ezt a két új karaktert és érdekelniük kellene engem vagy aggódnom kellene értük? Rohadtul nem érdekeltek, mert semmit nem tudtunk meg róluk, unalmasak, laposak, feleslegesek. Helyettük az időt inkább arra kellett volna fordítani, hogy még jobban megismerjük az igazi Lidiát, hogy még több közös fejezetük legyen Ruhn-al és a kapcsolatukat kellett volna tovább építeni. Nem azt akartam én látni, ahogy Lidia a két fia miatt nyavalyog. A másik amin inkább csak kínosan pislogtam magamban, hogy ezek ketten éppen mindig akkor estek egymásnak, amikor tök hülyén vette ki magát a dolog. Declan és Flynn eltűnik, ami ugyebár Ruhnnak is feltűnik szerencsére, miközben épp Lidia után csorgatta a nyálát, de nagyjából megvonja a vállát és nem is érdekli mi van az állítólagos két legjobb barátjával, csak az foglalkoztatja, hogy mikor mászhat rá végül Lidiára. Tök hülyén vette ki magát ez az egész.

Ruhn és Lidia

Mi a helyzet a két főszereplőnkkel? Hunt ugyanolyan felejthetően unalmas, mint korábban, sajnálom, de sosem kedveltem őt igazán, nekem súlytalan és abszolút felejthető. Jó, persze tudjuk, hogy Maas nem valami tehetséges az érdekes férfi karakterek megírásában, de Hunt eddig a legrosszabb mind közül. Bryce-t én mindig imádtam, bírtam az első két részben, ahogy folyton játszotta az ostoba libát, miközben mindig a helyén volt az esze és a szíve. De most valahogy még ő is túl sok volt számomra, mintha Maas kicsit túlírta volna a karaktert és valami nagyon de menő és nagyszájú Aelin koppintást akart volna belőle kreálni, csak sajnos ez a próbálkozása most hihetetlen rosszul sült el. Aelint imádjuk, de belőle egy bőven elég, nem kell ide még egy ugyanolyan karakter, főleg hogy eddig Bryce azért teljesen máshogy viselkedett.

Nem az volt a gond, hogy Bryce ment előre és mindent megtett azért, hogy kiderítse, hogy lehetne megölni az Asztereket. Nem az volt a gond, hogy titkos tervei voltak, amibe nem avatott bele másokat és okosan próbált helyezkedni kihasználva a helyzeteket. Nem az volt a gond, hogy az ellentétes érdekeik miatt átverte és kihasználta Nestáékat és szembekerült a két könyv világa, és mert sok az ACOTAR rajongó, a legtöbb személyes sértésnek vette Bryce tetteit az Éjszaka Udvara és annak tagjai ellen. Hanem az a gond, hogy miközben Bryce-t valami nagy konspirációs, stratégikus, rideg és erős harcosnak akarta Maas lefesteni, teljesen elfeledkezett Bryce emberi oldaláról és arról, hogy Bryce-nak mindig fontosak voltak a szerettei és a körülötte élők, szándékosan sosem ártott volna senkinek. Most pedig páros lábbal taposott bele szegény Hunt lelkébe elég sokszor, akit eddig sosem tudott volna bántani. Rengeteg ilyen érzéketlen és „kivagyi” megjegyzése van egy csomó mindenkihez a harmadik rész során, ami annyira karakteridegen volt tőle, hogy csak pislogtam, hogy mi történik itt. Hol az én szarkasztikus és sötét humorú Bryce-om, aki mindig tudta mit kell tennie, de közben azért végig önmaga maradt?

Hunt és Bryce

Direkt a végére hagytam a "Maas univerzumot", mert erről szintén szeretnék pár gondolatot megosztani. Az érdekelt a legjobban, hogy mit hoz ki ebből az egészből az írónő, hogy miért kezdett bele mindebbe, hogy miért kellett az, hogy Bryce átkerült az ACOTAR világába és hogy mi fog ott történni. Iszonyatosan hatalmas köszönet, hogy Rhys és Feyre maradt a háttérben, mert rájuk baromira nem lettem volna kíváncsi és azért még nagyobb köszönet, hogy Nestát megkaptuk ott kvázi főszereplőnek, mert hát tudjátok mennyire szeretem Nestát és jó volt újra látni őt. Oké, Azriel is ott volt Nesta mellett, de Azriel csak azt hozta, amit eddig, vagyis némán állt a háttérben, támadott ha kellett vagy ha mondták neki, de amúgy semmi normális karaktert nem mutatott. Ahogy eddig se.

Nem tudtam, hogy nekem erre szükségem van és sosem hittem volna, hogy valaha Bryce és Nesta interakcióba kerülnek, de örültem minden egyes közös pillanatnak és bírtam ahogy egymásnak feszültek és ahogy kénytelenek voltak együtt dolgozni. Jó persze, az érdekeik és céljaik mások voltak, és Bryce mondhatni csak kihasználta őket, de nekem akkor is tetszett. Ha ezt nem veszem figyelembe, akkor felmerül bennem a kérdés, mi szükség volt arra, hogy Bryce átkerüljön egy másik világba? Ha Maas nagyon akarta volna, akkor meg tudta volna oldani úgy, hogy Bryce a saját világában találja meg valahogy a megoldást a kérdésekre, és ott talál valami eszközt, amivel aztán megölhetik az Asztereket. Mi célja volt az írónőnek ezzel a világjárással? Leginkább emiatt furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy ennek lesz-e bármi következménye később vagy bármi hatása a jövőre nézve mind a két világban vagy ez csak ennyi volt. Meglátjuk.

Bryce és Nesta

Láthatjátok hát, hogy erősen felemás, vagy ha szigorúan vesszük inkább negatív volt az összbenyomásom a Crescent City harmadik részéről. Úgy érzem Maas túlnyújtotta ezt a könyvet, a felesleges és sehova sem futó történetszálakat vagy karaktereket kihagyva a felére simán le lehetett volna csökkenteni ezt a több mint 800 oldalas könyvet és akkor sokkal mozgalmasabb és tömörebb lett volna a történet üresjáratok nélkül. A karakterek, főleg Bryce mintha kissé kifordultak volna önmagukból, mintha velük se tudná már az írónő, hogy mit kezdjen. Lehetett volna ezt sokkal jobban is megírni, ott volt benne a potenciál és ha a lényeget nézzük, az valóban jó volt, csak kár, hogy kaptunk mellé egy csomó unalmas tölteléket és húzórészt, amik nélkül én tökéletesen meglettem volna. A vége után pedig felmerül bennem a kérdés, minek ide még egy könyv? Miről fog szólni a negyedik rész és miért nem volt ez így jó lezárásnak? Miért kell tovább nyújtani valamit, amit már nem kéne?

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2025. jan. 14.

Jay Kristoff: Holtbirodalom (Vámpírbirodalom 2.)

Fülszöveg:
Gabriel de León ugyan megmentette a Szent Grál életét, de ezzel elvesztette a lehetőséget, hogy megtalálja a gyógyírt az örök éjre. Kelletlen szövetségese, titokzatos, vámpírrá lett húga oldalán Gabriel kénytelen elvinni a Grált az Esani-vérvonal ősijeihez, hogy megtudja, miként vessen véget a naphalálnak.
De az utolsó ezüstszentnek kettős veszéllyel kell szembenéznie. A Voss-vérvonal szörnyei elől menekülve belekeveredik a Dyvok-vérvonal és a fagyos Felvidék irhatáncosainak háborújába. Azonban a külső ellenségek mellett saját tomboló vérszomjával is meg kell küzdenie. Vajon Gabriel megéri, hogy a Grál megtudhassa az igazságot?
Az igazságot, ami talán minden rémálmot felülmúl…

A tavalyi év egyik nagy meglepetése volt a Vámpírbirodalom című könyv, és te jó ég, hogy én mennyire imádtam azt a könyvet. Persze minden jöhet ami vámpíros történet, csak mindig bennem van a félsz egy kicsit, hogy kapok valami ócska és/vagy gagyi sztorit, amitől aztán csak a falra mászok és azt kívánom, bár sosem vettem volna a kezembe. Szerencsére itt nem ez történt, és a Vámpírbirodalom rögtön levett a lábamról, a könyvről írt kritikámat olvasva végig vehetitek az ajnározásomat. Hogy ilyen későn sikerült csak elolvasnom a könyvet, annak egyetlen egy pozitívuma akadt, hogy tudtam nemsokára kijön magyarul a második rész, így nem kell sokat várnom a folytatásra. Tényleg nem kellett és ezért nem is lehetnénk hálásabb, mert nagyon kíváncsi voltam rá.

Történetünk tovább halad azon az úton, ahogy az első rész végén abbamaradt. Gabriel még mindig fogságban sínylődik és egy kis atrocitás után, mivel továbbra sincs jobb dolga, így tovább folytatja a mesét a krónikásnak a Szent Grál történetéről és abban való szerepéről. Kíváncsi voltam és féltem is egyben, hogy egy ilyen erős kezdés után mi lesz majd a folytatásban, és hogy lehet tovább fűzni ezt a nagy ívű és epikus történetet úgy, hogy ne váljon unalmassá vagy ne menjen el olyan irányba, amit én nem szeretnék. Szerencsére alaptalannak bizonyult a félelmem, mert az író olyan ötletes és izgalmas módon kanyarította tovább a sztorit, hogy kaptunk egy méltó folytatást és egy ugyanolyan erős könyvet, mint anno az első rész volt.

Dior, Celene és Gabriel

A szerkezeti felépítését tekintve történt egy kis változás. Míg az első részben csak Gabriel volt a narrátorunk és az időben ugrálva, három idősíkon futott a történet mesélése, addig a második részben már csak két idősík maradt és váltott nézőpontos mesélésre álltunk át. A több nézőpontos történetmesélésre végképp nem számítottam, azt hittem, hogy Gabriel az abszolút főszereplőnk és ő lesz végig, de úgy tűnik tévedtem. És ez valójában nem is akkora probléma, vagy mondjuk ki nyíltan, egyáltalán nem probléma, mert második narrátornak megkapjuk Gabriel vámpírrá vált rég elveszett húgát, Celene-t. Celene már az első részben is felbukkant egy kisebb mellékszereplőként, de most főszereplővé előlépve ismerhetjük meg őt jobban és nem csak magát a karaktert, hanem a saját történetét és azt hogy ő hogyan látta a múltbéli „közös kalandjait” a bátyjával.

Érdekes kontrasztot alkotott, hogy Gabriel és Celene mennyire más, de mégis hasonló karakterek, és hogy mennyire máshogy meséltek a múltról, a közösen átélt dolgokról, a családjukról, a tragédiákról. Nem csak a kontrasztot hozták a történetbe, hanem a váltott nézőpontra azért is szükség volt, mert a történet egyes hézagait hol az egyikük, hol a másikuk tudta csak kitölteni. Jean-Francois ugyebár a krónikásunk, aki „meginterjúvolja” Gabrielt és Celene-t, ő jegyzi le a Grál történetét, és szintén érdekes volt látni, hogy mennyire máshogy próbálta szóra bírni Gabrielt, és mennyire máshogy Celene-t. Személy szerint én nagyon szeretem a váltott nézőpontos történetmesélést, főleg akkor, ha jól mutatja be, hogy egy történet más-más karakter szemszögén át mennyire máshogy nézhet ki, vagy mennyire máshogy értelmezhető és átélhető. Itt ezt nagyon jól sikerült megragadni.

A Gabriel és Celene közti kontrasztnak adott egy még tovább élt a tény, hogy a testvérek manapság koránt sincsenek jóban egymással, vagy hát nyugodtan kijelenthetjük, hogy egyenesen gyűlölik egymást. Számos múltbéli sérelem és összetűzés kovácsolta az egymás iránti gyűlöletüket, mindkettejüknek meg van a saját oka arra, hogy miért utálja a másikat (persze az kérdés, mennyire megalapozottak vagy indokoltak ezek a tények), és épp ezért folyton leszólják egymást, beszólnak a másiknak és gúnyolják a másik tetteit vagy akár az érzéseit. És mindketten Jean-Francoisnak „panaszkodnak” egymásról, mint ahogy a gyerekek szoktak az anyjuknak panaszkodni és árulkodni a testvérükről, akivel nemrég vesztek össze. Ezen pedig sokszor jót mosolyogtam magamban. És lássuk be, mivel eléggé negatívan állnak egymáshoz, épp ezért mindketten túloznak vagy elferdítve mesélik a történetet ezzel sokszor éppen ellentmondva egymásnak. Tetszett hogy ezt a megbízhatatlan narrációs technikát alkalmazta az író, mert néha tényleg nem lehet már tudni, melyikük mond igazat. Nem csak Jean-Francois, hanem mi olvasók is elbizonytalanodunk néha.

Jean-Francois és Gabriel

A karakterek hozták a formájukat, az első rész főbb karakterei szerencsére maradtak. Gabrielt még mindig egy remek férfi főszereplőnek tartom, és jó volt látni, ahogy tovább fejlődik és változik a karaktere. Még mindig az elveszett múltját gyászolja, a halott szeretteit siratja, de közben mégis talált egy új célt az életébe, Dior megmentése és védelmezése képében. Kísérti még a múlt és a halott családja, de közben mégis éli tovább az életét. Még mindig tesz rossz dolgokat, még mindig nehéz és kemény ember, sokszor hirtelen cselekszik és nem mindig gondolkozik, de a szíve és az esze a helyén, és ez a lényeg. Egy új szerelmi szálat is kap csak úgy kicsi mellékszálként, amit egyelőre még nem tudok igazán hova tenni, kíváncsian várom lesz-e ebből valami komolyabb később, vagy csak egy ilyen rövid kis próbálkozás marad belőle.

Gabriel és Dior útjai sajnos igen hamar elválnak ebben a könyvben bizonyos okokból kifolyólag, és épp emiatt volt szükség aztán a váltott nézőpontos történetmesélésre. Dior sajnos nagy bajba keveredik, és habár Celene ott marad vele, de valójában mégis magára marad így egyedül kell boldogulnia olyan veszélyek közepette, amikre nem nagyon számított volna. Persze Dior sem egy buta lány, hanem igenis okos és találékony, bátor és elszánt, így megtalálja a módját az életben maradásra. Jó volt látni, ahogy egyedül evickél az egyik veszélyes helyzetből a másik veszélyes helyzetbe, és közben sosem omlik össze vagy esik kétségbe, hanem mindig megtalálja a meneküléshez vezető utat. Csak azt sajnáltam kicsit, hogy Dior kalandjait végig Celene szemén keresztül láttuk, ugyebár Celene narrálásában, de gondolom az író nem akarta még Dior „titkait” kiadni és nem akarta még ellőni a Dior nézőpontot, de remélem a harmadik részben ezt megkapjuk, mert engem már nagyon érdekelne egy Dior nézőpont, hogy ki is ez a lány valójában.

Gabriel és Celene

Helyette most Celene karakterét ismerhettük meg jobban, mert mint említettem, ő lett a másik narrátorunk Gabriel mellett, és ennél jobb dolgot nem kaphattunk volna. Imádtam Celene-t, Liathe-t, vagy nevezzük akárhogy. Szegény elég megtört és nem teljesen komplett karakter, ha engem kérdeztek, néha az őrület határain egyensúlyoz, vagy csak jól játssza meg magát. Ő egy erősen depresszív és negatív karakter, a szenvedő vámpír tipikus példája, aki gyűlöl vámpír lenni, utálja magát és azt, ami lett belőle és csak egy szent célja van az életben, amiért bármit képes lenne megtenni. Sajnos ez a cél, nem éppen esik egybe Gabriel terveivel, és ez szintén tovább szítja a köztük lévő ellentétet. Még jó, hogy Celene mérges a bátyjára, még jó, hogy őt hibáztatja mindenért, ami vele és a családjukkal történt, mert szomorú vagy sem, de tényleg minden Gabriel hibája, ha nagyon őszinték akarunk lenni. Celene utálatos és sokszor támadó stílusa tehát abszolút jogos és reális reakció mindenért, ami vele történt. Ezért se tudtam őt utálni vagy ezért se idegesített, amikor sokszor Gabriel idegein táncolt vagy szembekerült vele, mert tökéletesen megértettem őt, hogy miért viselkedik úgy, ahogy.

Tetszett még, hogy például a krónikásunk, Jean-Francois most kiemeltebb szerepet kapott és az ő karakterét is valamennyire jobban megismerhettük. Hogy ki ő és mik a céljai, múltja és a tervei, mi a szerepe a vámpír udvarban, ahol él. Örültem annak, hogy az egyik kedvenc mellékszereplőm, Aaron és szerelme Baptiste kaptak egy saját kis történetszálat a múltban Dior történetén belül. Kicsit ilyen elátkozott szerelmesek sztori volt az egész, egy kis sötét varázslattal ahol a végén aztán az igaz szerelem legyőz mindent és párosunk végül visszatalál egymáshoz. Jobban belegondolva eddig Aaron és Baptiste az egyetlen páros, akiknek eddig még nem lett tragikus a sorsuk és akik még mindig szerelmesen együtt vannak és ez nagyon remélem, hogy így is marad. Ennyi sok tragédia és halál mellé, kell azért egy kis pozitív rózsaszín szerelmes „maszlag”.

Aaron

Meglepve tapasztaltam, hogy a Voss klán most kissé háttérbe szorult, pedig azt hittem, hogy továbbra is az Örök király és Gabriel ellentéte marad a középpontban. Ám a múltbéli fő történetszál most a Dyvok klán köré épült fel, a Dyvok klán vezetőit és tagjait ismerhettük meg jobban és most valahogy ezen vámpírok története is érdekes lett, nekem legalábbis. Jó kis gonosz karakterek voltak a sötét Dyvok testvérek, Nikita és Lilidh, de Kiara-t szintén érdekesnek találtam. Örültem, hogy egy másik vámpír klánt szintén jobban megismerhettünk a Voss-ok mellett.

Ugyanannyira magával ragadott a második rész, mint anno az első. Továbbra is izgalmas, kalandos és fordulatos a történet, és habár az egy narrátoros, három idősíkos történetmesélést a váltott narrátoros két idősíkos történetmesélés váltotta fel, de ez nem hogy nem rontott a könyv felépítésén, hanem csak még jobbá és komplexebbé tette. Imádom az író stílusát és a karaktereket akiket megalkotott, Gabriel, Dior, Celene és Aaron még mindig nagy kedvencek, mindannyian remek karakterek és mindannyian sok mindenen mentek keresztül, sok minden történt velük. El sem tudom mondani, mennyire várom a folytatást és mennyire olvasnám már, mert persze hogy egy nagy függővéget kapunk és persze hogy úgy tűnik igazam lesz és Gabriel-nek van még itt valami terve a háttérben ezzel a rabság dologgal, tudtam én. Kár, hogy még ki se jött a harmadék rész és ki tudja mikor jelenik meg. Úgy tűnik, hogy erre még pár évet biztos kell várni. Csak győzzem kivárni!
UI: Imádtam, hogy illusztrált a könyv és a benne lévő képek csodaszépek, az összes. :)

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...