Arató legendává vált, emberből mítosszá nőtte ki magát. A hívei világok megmentőjét, a Lázadás vezérét látják benne. Ő az, aki mindenkit megszabadít a láncoktól.
E mellett viszont ő Darrow is, a Mars vörös földjének szülötte. Férj, apa és barát.
Most a világtól távol, a naprendszer egy kietlen szegletében, az otthonától és a Merkúr csatamezőin elszenvedett megsemmisítő vereségtől messze tengődik egy aprócska szemét-szatelliten, és vágyódik haza feleségéhez és uralkodójához, Virginiához, hogy együtt szálljanak szembe a vérszomjas trónkövetelő-hódító Lysanderrel és seregeivel.
Lysander viszont egyébre sem tud gondolni, mint hogy a Lázadást elsöpörve visszaállítsa az Aranyak uralmát. Azt sem bánja, ha világok pusztulnak, csak beteljesíthesse saját hatalomvágyát.
Nem olyan rég még az Aratóért kiáltott a világ, hogy a rabság igáját lerázza. A mostani küzdelmekben azonban már Darrowra volna szükség, akinek viszont kell a szerettei – Virginia, Sevro vagy Cassius – támogatása, hogy megvédje a Köztársaságot.
Innen indul Darrow hosszú hazautazása, ez a bolygók közötti kalandos vándorlás a végtelen űrben, ahol régi barátok találnak egymásra, új szövetségek kovácsolódnak, miközben a régi, nagy vetélytársak csatamezőkön vagy éppen földalatti folyosókon, űrhajók gyomrában feszülnek egymásnak.
Hiszen Eo álma él és örök, és a sötétség korát egy új kor váltja fel: a fény, a győzelem és a remény ideje.
Pierce Brown Vörös lázadás könyvsorozata az egyik nagy kedvencem. Imádtam az első trilógiát, és ha csak maradt volna az első három könyv, akkor se szomorkodtam volna miatta, mert az a három könyv úgy tökéletes ahogy van. Persze nagy siker esetén nincs mit tenni, folytatni kell a történetet, főleg ha van további ötlete és ihlete az írónak, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy Brown nem fogyott ki az ihletből, így az eredetileg három könyvnek indult sorozatot végül hét részesre bővült. Nem mondom, hogy nem voltam kicsit szkeptikus hogy milyen lesz a folytatás, és a negyedik rész olvasása során nehéz volt megszokni az új szerkezeti felépítést és az új nézőpont karaktereket, de aztán az ötödik részre szerintem újra elkapta a lendületet.
Az új évben az első olvasmányom mi más lehetett volna, mint a sorozat hatodik része, a Fényhozó. Izgatottan vetetettem bele magam újra Darrow és a többiek kalandjaiba és vártam, hogy kivel mi fog történni és mered halad tovább a történet. És te jó Isten, a hatodik rész olyan egy érzelmes és kalandos útra vitt minket, amit utoljára a második és a harmadik könyv olvasásakor éreztem utoljára. Persze maradt a több nézőpontos történetmesél és bármennyire is fura volt az elején, hisz az első trilógiában végig csak Darrow volt a narrátorunk, mostanra már csak üdvözölni tudom ezt a döntést. Mert ennél jobban döntést nem is hozhatott volna Brown. Korábban csak Darrow szemén keresztül láthattunk mindent és mindenkit, és az első trilógiában ez tökéletesen működött, mert ott Darrow saját bosszútörténetét kaptuk meg, az ő érzései, emlékei, gondolatai és cselekedetei formálták a világát.
Az új négy részben maradt Darrow a főszereplőnk, hisz azért mégis csak ő még mindig a központi karakter, de hogy kaptunk több nézőpont karaktert, azzal az írónak sikerült elmélyíteni a sztorit, kitágítani a világát, és sokkal több mindent megmutatni belőle. Hisz az ég szerelmére ez a történet az űrben játszódik több különböző bolygón, több különböző kaszthoz származó emberről szól, így tényleg itt volt az ideje, hogy többet lássunk belőle. Persze van itt konfliktus bőven, mindenki küzd a saját nemes vagy épp nem annyira nemes céljaiért, és ezek a célok persze sokszor szembemennek egymással.
Maradtak a hatalmi harcok, és ha röviden össze kellene foglalnom a hatodik részt, akkor azt mondanám, hogy arról hogy mind Darrow és mind Lsyander szövetségeseket keres a maga oldalára, mindkettőjüket elárulják párszor eközben, és olyan fordulatok és csavarok történnek, hogy párszor szó szerint leesett az állam olvasás közben. Nagyon érződik, hogy az utolsó előtti résznél vagyunk, mert itt minden, de tényleg minden az utolsó könyvben várható nagy összecsapás és végső grandiózus lezárás felé vezet. És mindezt tökéletesen adagolt akcióval, érzelmekkel, humorral és árulásokkal fejelte meg az író.
Darrow
Ebben a könyvben négy nézőpont karaktert kapunk és úgy döntöttem, hogy a nézőpont karakterek alapján fogom most ezt a kritikát innentől kezdve folytatni. Természetesen SPOILEREK előfordulhatnak!
DARROW
Darrowt még mindig imádom és ő az aki a legnagyobb utat tette meg a kezdetektől, volt ő fent és lent, mindent átélt már, amit ember átélhet, és azt szeretem benne a legjobban, hogy akármi történik vele, ő sosem adja fel. Lehet, hogy néha megtörik és magába zuhan, de aztán mindig jön valaki aki segít neki összekaparni magát. Virginia, Sevro és a többiek, na meg persze Cassius, aki ebben a könyvben igen kiemelt szerepet kapott. Nagyon örültem Cassius „visszatérésének”, és kifejezetten szívmelengető volt látni, hogy Darrow és Cassius valahogy végre visszataláltak egymáshoz a sok ellenségeskedés és a tíz évnyi távollét után.
Cassius valamiféle lelki támaszként funkcionált Darrow oldalán, főleg most hogy Sevro mérgesen mormogott magában, amiért még mindig nem mehetett haza. Nem mintha nem értettem volna meg Sevro neheztelését, hisz az ő oldaláról nézve tökéletesen validak az érzései, csak rossz volt látni, hogy épp akkor hagyta magára Darrowt, amikor az olyan mélyre került és amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Cassius pedig ekkor betoppant és ellopta a rivaldafényt, ha fogalmazhatok így, és annak ellenére, hogy szerintem senki se várt már ilyesmit tőle, végül Cassius volt az, aki megadta Darrow-nak azt a támaszt, amire most szüksége volt.
Jó volt olvasni, ahogy új bajtársiasság épült fel közöttük, és ahogy Cassius számot vetett magában azokért a rossz dolgokért, amiket korábban tett és próbált azokért vezekelni. Az a szomorú ebben az egészben, hogy ha jobban belegondolunk Cassius sosem volt rossz ember, csak az élet valahogy mindig a Darrow-al ellentétes oldalra sodorta és aztán az a sok-sok vita és viszály végül mély éket vert közéjük. Gyönyörű volt végig olvasni Cassius „vezeklését” ebben a részben, és ahogy próbált végre jót cselekedni mindig, hogy aztán ilyen csúfos véget érjen. Darrow történetszálán tehát nekem Cassius karaktere és a Darrow-al való új barátságuk tetszett a legjobban.
Cassius
VIRGINIA
Kicsit bajban vagyok most, mert írni kellene valamit róla, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem sok minden történt vele ebben a részben a másik három nézőpont karakterhez képest. Virginia a bázis, ami a Marson tartja a frontot, aki próbálja az események sűrűjét kézben tartani és aki várja haza a férjét az erősítéssel mielőtt az ellenség majd megindulna a Mars felé az utolsó részben. Mondjuk azt nem bántam, hogy ő most kapott egy kis „pihenőt”, mert azért az előző részben elég sok dráma történt vele. A karakter még mindig azt szimbolizálja, amit eddig, ő a gondoskodó és igazságos Uralkodó, aki próbálja összefogni azt, ami még a Köztársaságból maradt. Aki okos és ravasz, de erős és kegyetlen, ha annak kell lennie. Az mondjuk nem tetszett, hogy Darrow és Virginia még mindig a világűr két végében vannak távol egymástól, és egy kis romantikát se bántam volna, de ebbe a történetbe a túl sok romantikázás talán nem is illene.
LYRIA
Ő az a karakter, akivel nem nagyon tudok mit kezdeni, és az elején mikor az író behozta a történetbe, akkor nem igazán értettem, minek kell ő ide. Főleg mivel hogy a többiekhez képest egy jóval gyengébb karakter minden egyes szempontból. Egy kis vörös lányról van szó, akinek nincs se testi ereje, akinek nincs szuper agya, akinek nincs semmilyen képessége és aki végig csak lavírozott a történetben miközben a sorsa valahogy mindig kapcsolatba került a főszereplőink útjával. Talán nem egy jelentős személy, de mostanra igenis fontos barátai és ismerősei lettek és így már tisztán látom, mi Lyria karakterének a lényege. Ő a néha fájdalmasan hiányzó szív és egyszerű józan ész a történetben. Aki a maga szintjén igenis nagy utat tett meg és már csak a puszta létezése, hogy egy vörös fiatal lány, továbbra is szimbolizálja mindazt ahonnan ez az egész fő történet indult. Lyria valahol Darrow elveszett vörös énje, és épp ezért kell ő ide.
Lysander
LYSANDER
Direkt a végére hagytam az éppen aktuális „fő gonoszunkat”, bár szerintem ez nem a megfelelő szó arra, hogy kicsoda Lsyander. Én valahogy sosem tudtam rá gonosz ellenfélként tekinteni, sokkal inkább Darrow arany tükörképeként, aki tökéletesen tükrözi vissza mindazt, amit Darrow valaha tett vagy ami valaha volt. Lysander a karma, ami végül utolérte Darrowt, az a talán mondhatni méltó ellenfél, ami minden nagy vezér életében megjelenik egyszer. Darrow termelte ki a maga nagy ellenfelét Lsyander személyében, és ez általában mindig így szokott történni. Ahogy Nero korábban "megalkotta" a nagy ellenfelét Darrow képében, Darrow úgy alkotta meg Lysandert a saját nemezisének.
És igen, Lysander nem egy arany felszabadító hős, aminek próbálja mindenki beállítani és aminek mélyen legbelül ő is hiszi magát, mert hát egója az van, nem vitás. Nem, mert Lysander egy roppant összetett karakter, aki rengeteg rossz és megkérdőjelezhető dolgot tett, de mindezeket csakis azért tette, mert hisz a saját magának kreált mesében. Miszerint ő itt a megmentő hős, akinek vissza kell állítania az Aranyak elvesztett dicsőségét és a korábbi rendet, amit Darrow véglegesen szétvert.
Persze neki sincs könnyű dolga, mert a feje fölött zajló hatalmi harcokon át kell lavíroznia, árulásokkal megküzdenie, szövetségeseket keresni és kihozni az összes szorult helyzetből a számára legkedvezőbb végkimenetelt, amivel aztán a saját céljait segíti elő. Nem fogok hazudni, én tényleg mindent kinéztem Lsyanderből és tudom, hogy ő aztán semmitől nem riadna vissza a céljai elérése érdekében, amit eddig mindig be is bizonyított. De hogy a végén ilyen egyszerűen és könnyen végzett Cassiussal, arra én se számítottam. Azzal a férfival, aki tíz éven át nevelte, vigyázott rá és apja helyett apja volt, aki próbált belőle rendes és tisztességes embert faragni. Hát ennyit értek Cassius leckéi és tanításai, ennyit ért a hit és bizalom, amit Lysanderbe vetett. Ha ezek után Lysandert nem emészti fel a bűntudat azért, amit tett, akkor tényleg csak egy érzéketlen rideg hatalommániás pixi ő, semmi más.
Jó választás volt egy ilyen nagyívű és grandiózus történettel kezdeni az idei évet, mert imádtam az elejétől a végéig. Minden volt, aminek egy jó könyvnek lennie kell, izgalmas és fordulatos, érzelmes és humoros, kaptunk akciójelenetet bőven, de a karakterdrámák se maradtak el és az árulásokat se kellett nélkülöznünk. Imádtam ebben a részben Darrow, Cassius és Lsyander karakterét. És innen már nincs tovább, nem maradt más hátra, csak a nagy lezárás, a könyvsorozat utolsó része. Ha minden igaz, idén érkezik angolul, aztán reméljük magyarul is mihamarabb.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése