R.F. Kuang: Sárga

Fülszöveg:

Két ​írónő, June Hayward és Athena Liu sorsa két sikertörténet lehetett volna: ugyanakkor jártak a Yale-re, és ugyanabban az évben jelent meg mindkettejük első könyve. De míg Athena sikere műfajokon át ívelt, addig June műve az utánnyomásig sem jutott el. June utólag úgy véli, hogy manapság senkit nem érdekelnek a hétköznapi, fehér lányokról szóló történetek.

Amikor June szemtanúja lesz Athena furcsa balesetben bekövetkezett halálának, ösztönösen cselekszik: ellopja barátnője frissen befejezett és nagy titokban tartott kéziratát, egy merész, kísérletező stílusban megírt regényt kínai munkások elfeledett történeteiről, akik az első világháborúban a britek és franciák oldalán szolgáltak.

Mert hát mi rossz történhet, ha June átszerkeszti Athena regényét, és saját alkotásaként küldi el az ügynökének? Mi rossz történhet, ha hagyja, hogy kiadója újrapozicionálja az írói pályáját a Juniper Song álnévvel és olyan szerzői fotókkal, amelyekbe akár még bele is láthatóak nem létező ázsiai gyökerei? Hát nem érdemli meg ez a történet, hogy elmeséljék, bárki is legyen a mesélője? June legalábbis így gondolja, és a New York Times bestsellerlistája, valamint az ezzel járó anyagi siker hamarosan alá is támasztja ebben.

A lopott státusz azonban hamar veszélybe kerül. És miközben June a titkait védelmezi, felfedezi, hogy meddig hajlandó elmenni mindazért, amiért állítólag vért verejtékezve megdolgozott.

Kuang a Mákháború trilógiával rögtön megnyert magának, amit igaz, hogy csak a tavalyi év során fedeztem fel, de akkor hatalmas kedvenc lett. Nem volt kérdés, hogy egy ilyen erős kezdés után olvasni fogom az írónő további könyveit, így utána a Bábel következett. A Bábelt szintén érdekesnek találtam, remek témákat és kérdéseket boncolgatott benne, így összességében kellemes olvasmány volt. Mivel Kuang még igen fiatal és eddig nem sok könyve jelent meg, így már csak egy maradt hátra, ami magyarul a Sárga címet kapta. (Idén jelenik meg külföldön Kuang legújabb könyve, a Katabasis, amit remélem mielőbb magyarul is megkapunk.)

Rögtön érdekesnek találtam a Sárga fülszövegét, mert azonnal nyilvánvalóvá vált két dolog. Egyrészt most messze kerültünk a fantasy világtól, amiben eddig Kuang alkotott, másrészt olyan témát tett a könyvének központi elemévé, ami máris felkeltette a kíváncsiságomat. A történet által bepillantást nyerhetünk a könyvkiadás és úgy alapjáraton a teljes könyves szakma kulisszái mögé, aminél talán kevésbé izgalmasabb dolgot lehetett volna kitalálni. Mindenképp meg kell jegyeznem, hogy most főképp az amerikai könyves piac működéséről kapunk közelebbi képet, amit véletlenül sem lehet és nem is szabad egy lapon emlegetni a magyar könyves piaccal. Főképp azért mert Amerika egy sokkal nagyobb piac, sokkal több íróval és sokkal több megjelenéssel évente, így ott nagyobbak az esélyek a kitűnésre és a befutásra. (A magyar piac kisebb és sokkal kevesebben kapnak esélyt bármilyen megjelenésre, de ebbe inkább most nem mennék bele részletesebben.)

A könyvkiadás egy üzlet és mint minden üzletben itt is csak a pénz és a várható hozam számít. Lehetsz akármennyire kreatív és minőségi író, ha az amit írsz senkit nem érdekel, és amit nem lehet eladni. De nem csak a könyvek, hanem maguk az írók is „eladandó termékek", akiket meg kell alkotni és akiket aztán el kell adni a közönségnek. Könyves ügynökök segítik az írókat ezen az úton, ők keresnek nekik kiadót, ők egyengetik az útjukat. És annyi, de annyi mindent lehetne még mesélni erről az egészről, de akit érdekelnek a részletek, az olvassa el a Sárgát. Nem az mondom, hogy mindent megtudunk erről az egészről, de azért elég alapos képet fest nekünk Kuang June történetén keresztül arról, hogy működik mindez. Talán ez tetszett a legjobban ebben a könyvben, na meg az, hogy felmerül bennem a végére a kérdés, hogy vajon ebből mennyi volt Kuang saját tapasztalata az útja során? Biztos saját tapasztalatból (is) írt, ez nem kétség.

A könyvet habár valamiféle szatíraként próbálják pozicionálni, és van benne ilyen jelleg mindenképp, de főként a második felében talán még valamiféle pszichológia thrillernek is simán elmenne. Mikor June egyre inkább kezd elmerülni a lelkiismeret-furdalása és a lebukás okozta félelem miatti sötétségben, hirtelen én se tudtam volna megmondani, hogy most akkor valóban követi és fenyegeti őt valaki, vagy June inkább csak képzelődik. Tetszett az, ahogy Kuang egészen a végéig játszott ezzel a dologgal, és őszintén mondom, hogy én tényleg nem tudtam megmondani, hogy most akkor mindaz a valóság, vagy June kezd egy kicsit bekattanni és csak képzeleg.

A felnőtt, főként nők közötti barátságok kérdése szintén kiemelt szerepet kap, és valahogy ehhez is sikerült reálisan és elgondolkodtatóan hozzányúlni. Miért voltak Athena és June barátok, ha valójában Athena lenézte June-t, June pedig végig irigykedett rá a sikerei miatt? Mondjuk ki érdekbarátság volt az övék. Athena csak akkor kereste June-t, ha nem volt más dolga vagy más akivel lehetett és akkor is inkább csak saját sikereivel „hencegett”. June pedig csak azért fogadta el ilyenkor Athena hívását, mert annyira irigy és féltékeny volt a másikra, hogy nem tudott távol maradni tőle és azt hitte a közelségével talán juthat majd neki valami a sikeréből. És hát így is lett a végére, mert June szemtanúja lesz Athena halálának (aminél nevetségesebb dolgot elképzelni se tudok jelenleg, de ezt inkább hagyjuk) és amint lehetősége adódik rá ellopja a másik nő munkáját, hogy aztán a sajátjaként adassa ki. Sok női barátság ilyen, felszínes, üres és az egymás iránti irigység és féltékenység a fő mozgatórugója. Nem hiába a mondás, hogy nő nőnek a farkasa és ez a mondás itt tökéletesen lett ábrázolva.

Külön üdítő volt egy June-hoz hasonló női főszereplőt a középpontba helyezni. Nem azt mondom, hogy Kuang korábbi könyveiben annyira nagyon kedves és jó emberek lettek volna a főszereplők, mert nem így van. De June annyira emberien komplex, annyira tipikus nagyravágyó fiatal nő, aki bárkin és bármin képes átgázolni azért, hogy elérje az álmait. Aztán ahogy a nagy hazugság lelepleződése veszélybe kerül, mindent megtesz, hogy azt meg tudja akadályozni. Önző, irigy, felszínes, egoista, kicsinyes és sokszor kicsit rasszista. Csak önmaga érdekli és senki más. Nem egy kedves és szimpatikus nő, de valahogy épp ezek miatt a rossz tulajdonságai miatt működött nagyon jól és lett belőle igazán érdekes karakter. Számomra mindenképp.

A Kuangra jellemző témák és sémák szintén megjelennek a könyvben. Egyrészt a kínai kultúra nem hiányozhat, Kína egy nem annyira ismert időszakának történelmét kapjuk meg a könyvbe ágyazva. Minden ezzel kapcsolatos kérdés ugyanúgy megjelenik mint korábban a Mákháborúban vagy a Bábelben. Másrészt nem tudom nem megemlíteni a történet lezárását, ami itt is ugyanolyan hirtelen és befejezetlen, mint a korábbi könyvek esetében. A Sárga esetében sem kapunk „normális” befejezést, hanem teljesen váratlanul elvágja a sztorit és aztán a többit a képzeletünkre bízza. Más kérdés, hogy én nem annyira szeretem az ilyesmit, jobban örülök egy rendes és mindent kielégítő befejezésnek és az epilógusokat se vetem meg, de az annyira "Kuang-os", hogy nem tudok benne kivetnivalót találni.

Teljesen más ez a könyv Kuang korábbi műveihez képest, hogy nem vártam, hogy ennyire tetszeni fog, de mégis így lett. Nagyon érdekes volt a központi téma és hogy mélyebb bepillantást nyerhettünk az amerikai könyves piac és a könyvkiadás világába. Örültem az igen összetett és kérdéses morálú és erkölcsű főszereplőnek June személyében, és tetszett a könyv stílusa, ami valóban a szatíra vonalán mozgott néha egy kis pszicho thrilleres beütéssel. Bár lehet az utóbbit csak én képzeltem bele, de nekem így jött le főleg a könyv második fele. Rövid, de tényleg jó kis olvasmány a Sárga, mindenkinek bátran ajánlom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/r-f-kuang-sarga

Értékelés: 5/5

Kerri Maniscalco: Átkozottak királysága (Gonoszok királysága 2.)

Fülszöveg:

Egy ​nővér. Két bűnös herceg. Folytonos megtévesztés némi bosszúval fűszerezve… Üdvözlünk a pokolban!

Miután eladta a lelkét, hogy a Gonoszok királynéja legyen, Emilia a Harag hercegével a Hét körbe utazik, ahol kitárul előtte a bűn csábító világának kapuja.

Megfogadja, hogy bármit megtesz, hogy megbosszulja szeretett testvére, Vittoria halálát… még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy jegyességre kell lépnie a Kevélység hercegével, a démonok királyával.

A Gonoszok udvarának legelső szabálya? Ne bízz meg senkiben! A csalárd hercegek, fényűző paloták, titokzatos meghívók és ellentmondásos nyomok között Emilia magányosabb, mint valaha. Megbízhat egyáltalán Haragban, aki szövetségese volt a halandók világában? Vagy a herceg veszélyes titkokat rejteget a valódi természetéről?

Útja során Emilia minden elképzelhető próbatétellel szembekerül. Vajon megleli a mágikus tárgyakat, amelyek feloldják a múltja talányait, és megadják a válaszokat, melyekre vágyik…?

Vesd bele magad a szenvedélybe!

Nem olyan régen olvastam a trilógia első részét és tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás. Nem lett instant nagy kedvenc, de azt se mondanám rá azért, hogy rossz lett volna. Tipikusan olyan könyv ez, amit egyszer elolvas az ember, ami hozza a hasonló típusú ifjúsági könyvek minden jó és egyben minden rossz tulajdonságát, de aztán eltelik pár hét és hirtelen már nem is emlékszel a részletekre. Csak arra, hogy elment a könyv a maga nemében és kész. Bíztam abban, hogy a folytatásban valahogy jobban beindulnak az események vagy hogy kapunk valami pluszt, amitől kikerülhet az erőteljesen középszerű trilógiák sorából ez a könyvsorozat, de sajnos nem ez történt.

Ha röviden le szeretném tudni ezt a kritikát, akkor csak annyit írnék, hogy ez a könyv szinte ugyanazt hozta, mint anno az első rész. Csak épp több spicy jelenettel. Vagyis miket beszélek én itt… ez a könyv gyakorlatilag csak túlfűtött jelenetekből állt némi egyéb körítéssel, amik adtak valami vázat a történetnek, de magukon az erotikus jeleneteken volt a hangsúly. Maga a történet nem haladt tovább semerre és gyakorlatilag semmilyen új információt nem tudtunk meg. Jó, persze a végén van egy „nagy csavar”, aminek meg kellett volna lepnie, de aki nem számított rá, az nem tudom hol élt eddig.

Tényleg semmi nem történt, semmivel nem lettünk okosabbak, semmi rejtély nem oldódott meg, csak annyi derült ki, hogy Emilia és Harag igazából még mindig házasok. Majd az egész második rész során azon szenvedtek, hogy folyamatosan izzott közöttük a levegő és a mágikus kapcsolat miatt folyton egymásra vetették volna magukat. Aztán mindig megálltak akkor, mikor épp jobban belemerültek volna a dologba. Hol egymásra másztak, hol nem, hol egymásra izgultak, hol nem, és ezt játszották végig a második könyvben. És nem azt mondom, hogy nem voltak jók a spicy jelenetek, hanem azt hogy a végére azért már kezdtem unni a dolgot. Az ég szerelmére, essetek már normálisan egymásnak és legyünk túl rajta.

Emilia és Harag

Úgy érzem az írónő nem gondolta át alaposan a könyv szerkezeti felépítését, mert ha így tett volna, akkor látta volna, hogy mennyire semmi nem történik itt igazából a folyamatosan túlfűtött hangulaton felül. De mivel egy fantasy könyvről van szó, elvártam volna több mágiát, több drámát (és most nem a sok erotikus dologra gondolok), nagyobb csavarokat, rejtélyeket, titkokat és leleplezéseket. Továbbra is tartom a véleményem, hogy olyan érzésem van ezzel a könyvsorozattal kapcsolatban, mintha az írónő minden a műfajra jellemző klisét összeszedett volna, hogy tuti legyen a siker, csak közben arra nem gondolt, hogy adjon hozzá valami pluszt és egyedit, ami kiemeli ezt a trilógiát a számtalan hasonszőrű társa közül. Nincs benne lélek, nincs benne egyediség, nincs benne szív.

A karakterekre ugyanezt tudom elmondani. Emilia és Harag vannak a legjobban kidolgozva, az írónő náluk még próbálkozik azzal, hogy kapjanak némi komplexitást, vagy hogy jobban megismerjük őket. De azért itt sem viszi túlzásba a dolgot. Persze forr a két főszereplőnk közt a levegő és az erotikus jeleneteket jó volt olvasni, ezt aláírom, de ezen felül azért egyikük se lett a kedvenc főszereplő párosom. Náluk ezerszer jobb főszereplők léteznek egyéb könyvekben ugyanezen műfajon belül. Tovább vezetve a dolgot, ha a két főszereplőnk ennyire felejthető, akkor gondolhatjátok milyen a többi karakter. Semmilyen. És ez most teljesen komoly. A Pokol másik hat hercegéről csak annyit tudunk amennyit az általuk képviselt bűn enged láttatni. Vagyis Irigység folyton irigy mindenre és mindenkire, Torkosság nem ismeri a mértéket semmiben és így tovább. Sajnálom a dolgot, mert így a folytatásban azt hittem valahogy jobban megismerjük a karaktereket, vagy jobban kidolgozza őket az írónő.

Az Átkozottak királysága erősen középszerű folytatása és erősen középszerű első résznek, és ha nem mondanék mást róla, akkor is mindent elmondtam volna ezzel az egy mondattal. Érződik ezen a részen a trilógiák középső részére jellemző „átmeneti jelleg”, vagyis alig történik valami és ami igen, az se valami emlékezetes vagy érdekes. Rengeteg túlfűtött jelenetet kapunk, mintha csakis ez lett volna a lényeg, és persze én is élveztem ezeket olvasni, de valamivel izgalmasabb történet és komplexebb karakterek szintén elfértek volna mellé. Na de sebaj, talán majd a harmadik rész végre elhozza amit várnék, talán a lezárás fog nagyot ütni. Meglátjuk.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kerri-maniscalco-kingdom-of-the-cursed-atkozottak-kiralysaga

Értékelés: 5/4

Colleen Hoover: Verity

Fülszöveg:

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Colleen Hoover eddig valahogy nem lett jó „barátom” és igaz, hogy nem sok könyvét olvastam, de azok épp elegek voltak ahhoz, hogy tudjam, a könyvei nem nekem valók. A sok-sok felesleges műdrámával megpakolt teljesen irreális romantikus történeteitől többnyire csak a falra másztam, pedig tényleg a leghíresebb könyveivel próbálkoztam, amikért elvileg sokan oda vannak. Szóval adnia kellett volna magát a dolognak annak ellenére, hogy a szimpla romantikus könyvek sosem voltak a nagy kedvenceim. Húgom régóta ajánlgatta a Verity-t azzal a címszóval, hogy ez teljesen más hangulatú, mint Hoover többi könyve és hogy szerinte ez nekem tényleg tetszene, így végül beadtam a derekam és adtam ennek egy esélyt.

És te jó ég, milyen jól tettem! Mert lássatok csodát, csak elérkezett ez a nap, ami azt hittem sosem fog, tényleg találtam egy olyan Hoover könyvet, ami tetszett. És nem csak hogy szimplán tetszett, hanem tényleg nagyon bejött. Persze itt is voltak dolgok, amik nem igazán nyerték el a tetszésemet (főleg a szerelmi szál, mily meglepő), de összességében igenis kellemes meglepetés volt ez a könyv számomra. Tényleg nem hittem, hogy ennyire fog tetszeni és hogy ennyire olvastatni fogja magát. Innentől spoileresen folytatom, mert erről nem lehet máshogy beszélni.

Ami a leginkább tetszett az az éles műfajváltás. Szeretek thrillerek olvasni, bár nem sokat szoktam. De mégis ki ne szeretné a rejtélyeket és a nyomozásokat? A könyv hangulata volt az, ami a leginkább megfogott, tetszett ez a sötét, borús stílus, hogy a történet nagy része egy házban játszódott, és a főszereplőnknek az ott történő furcsaságokkal kellett megbirkóznia, miközben ahogy telt az idő, már jó maga se tudta, hogy mi a valóság és mi az, amit csak beképzel magának. Úgy lett felépítve a sztori, hogy fokozatosan és éppen megfelelő tempóban és minőségben adagolta a feszültséget, hogy aztán a végén olyan nagy leleplezések történjenek és igazságok derüljenek ki, hogy csak kapkodtam a fejem. Persze most sem maradhatott ki a szerelmi szál, de itt nem ez áll a középpontban, hanem inkább a Verity és a családja körüli rejtélyek.

Tényleg nem tudom miért imádják olyan sokan Hoover egyéb könyveit, mert amiket eddig én olvastam azokban mindig teljesen hihetetlen és irreális szerelmi történeteket kaptunk. Vagy pedig olyan nagy magánéleti dráma volt a középpontban, amit nem hogy nem tudtam komolyan venni és átérezni (mert Hoover borzalmasan írta meg ezeket), de kifejezetten felidegesített a sok baromság, ami miatt sajnálnom kellett volna a főszereplőket vagy együtt érezni velük. Nos, a szerelmi szál terén most is kaptunk egy baromságot, és ezt nem tudom szebben megfogalmazni.

Lowen és Jeremy mindketten borzalmas emberek és ha az elején ezt nem tudtuk még egyértelműen, a végére mindenki számára teljesen nyilvánvalóvá válik. Bár ha engem kérdeztek, szerintem már onnantól kezdve nyilvánvaló hogy ezek ketten borzalmasak, mikor alig 5 nap ismertség után összefekszenek úgy, hogy az agyhalott és beteg Verity ott van velük a házban. Jeremy lazán megcsalja a feleségét, Lowen pedig lazán összefekszik egy nős férfival úgy, hogy a férfi beteg felesége ott van mellettük egy másik szobában. Hogy a történet végéről már ne is beszéljünk, amikor nagyjából minden bűntudat nélkül megölnek valakit csak úgy random, amikor azért máshogy is el lehetett volna intézni a dolgot. Jeremy Lowen szeme láttára öl meg valakit, ő meg minden késlekedés nélkül falaz neki. Ismétlem, egy férfinak akit alig pár hete ismer. Mert ez teljesen reális és életszerű, nem?

Három főszereplőt kapunk igazából, Lowen, Jeremy és Verity története ez, de mindent Lowen szemszögéből látunk. Ő csöppen bele a Crawford család drámájába és kezd elmerülni a sötét titkaik tengerében. Hoover mesterien játszott azzal, ahogy építgette a három főszereplőnk karakterét és olvasó általi megítélését. Lowen és Jeremy kezdik a „jó fiúkként”, míg Verity rögtön a „gonosztevő” szerepében tetszeleg, aztán ahogy haladunk előre úgy fordul meg teljesen a dolog és kiderül, hogy senki és semmi nem az, aminek korábban hittük vagy gondoltuk.

De ami személy szerint nekem a legjobban tetszett az a könyv lezárása. Kapunk egy dupla leleplezést a végén és az írónő mondhatni nyitott véget hagy nekünk, ahol aztán mindenki eldöntheti a saját maga verzióját, hogy kinek hisz és kit tart a jónak és a rossznak ebben a történetben. Most akkor mi volt az igazság, merült fel bennem a kérdés. Verity önéletrajza lett volna a kitaláció, ahogy a nő állította és tényleg nem érdemelte meg azt, amit kapott? Vagy talán az utolsó levél volt a kitaláció és azzal csak Verity még egyet csavarni akart a dolgokon és valójában minden igaz, amit az önéletrajzában írt? Lehet csak én képzelem bele a könyvbe ezt a nyitott lezárást, de nekem így jött le a dolog és ezt tartom talán a legjobb húzásnak a könyvben.

Nagy meglepetés lett számomra a Verity, mert nem ilyesmire számítottam Hoovertől a korábban tőle olvasott könyvek után. Szerintem nagyon jól áll neki ez a thrilleresebb, sötétebb, baljósabb hangulat, és több ilyen műfajú könyvet kellene írnia. Tetszettek a leleplezések és a dupla csavar a történet végén és tetszett a nyitott lezárás. Rövid, de nagyon szórakoztató könyv volt ez, örültem, hogy végül elolvastam. És ezt a könyvet tényleg bátran ajánlom mindenkinek.

UI: Film fog készülni belőle hamarosan, na, arra nagyon kíváncsi leszek, mert ebből remek filmet lehet kihozni. Reméljük sikerül megragadni majd a könyv hangulatát és nem rontják el.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/colleen-hoover-verity

Értékelés: 5/4

Pierce Brown: A sötétség kora (Vörös lázadás 5.)

Fülszöveg:

Egy ​évtizede már annak, hogy Darrow forradalmat robbantott ki a Társadalom ellen. Most, a saját maga által alapított Köztársaság kitaszítottjaként elkeseredett háborúba kezd a Merkúron annak reményében, hogy még mindig megvalósíthatja Eó álmát. A nyomában azonban csak halál és pusztulás jár, ezért felvetődik a kérdés: ő még mindig ugyanaz a hős, aki egykor letörte a láncait, vagy a helyét hamarosan át kell vennie valaki másnak?

Lysander au Lune, a Lune-ház száműzetésben lévő örököse visszatért a Magba. Eltökélt célja, hogy helyreállítsa a rendet, és ismét elhozza a békét az emberiségnek. Ehhez azonban előbb az irányítása alá kell vonnia – vagy legalább egyesítenie – a Mag hűtlen Arany családjait, majd szembe kell néznie Darrow-val a rettenetbe borult Merkúr ege alatt. De a világ jövője nem csak az ő sorsukon múlik.

Virginia, a Köztársaság uralkodója egyesíteni próbálja a házakat, és felsorakoztatni őket Darrow mögé. Vajon képes-e megmenteni őt, miközben politikai bűnözők és gyilkosok közt kell neki is életben maradnia?

Lyria, az egykori Vörös menekült árulás vádjával néz szembe. Az egyetlen reménye, ha sikerül elmenekülnie a váratlan helyekről felbukkanó, új szövetségesekkel együtt.

Pax és Electra a Köztársaságra leselkedő egyik új fenyegetés áldozataiként fogságba kerültek. Nincs más választásuk, mint megbízni a tolvaj Ephraimben, aki a megmentőjükké válhat – és egyben számára is ez lehet az esély a megváltásra.

Ahogy a különböző szövetségek változnak, felbomlanak, majd újraformálódnak, és ahogy a hatalom egyre kiszámíthatatlanabbul tömörül, minden oldal nagy veszélynek van kitéve ebben az egyre véresebb galaktikus háborúban, aminek a végkimenetele könnyedén elhozhatja újra a sötétség korát.

A Vörös lázadás könyvsorozat nagy kedvencem lett, és szépen haladok sorban a részekkel. Legutóbb az ötödik részt olvastam, mert a negyedik után mindenképp rögtön folytatni akartam a következővel, pedig akkor nem tudtam, hogy milyen nagy fába vágom a fejszémet. Az ötödik rész, ami A sötétség kora címet kapta lett eddig a leghosszabb az összes közül, így el voltam vele egy ideig. Ha mindez nem lett volna elég, tovább nőttek a tétek, haladt előre a történet és annyi háborút és izgalmat kaptunk, hogy kis túlzással egyik történetszálon se lehetett unatkozni. Vagy mondjuk ki, mindegyik történetszál izgalmas volt, engem most mindenki lekötött és csak kapkodtam a fejem az újabbnál újabb izgalmak láttán.

Ismét több szálon futottak az események több nézőpont karakter mesélésében. Az előző részben megjelent négy nézőpont karakter mellé kaptunk egy ötödiket Virginia, vagyis az Uralkodónk személyében, én meg ujjongva fogadtam a dolgot, mert mindig szerettem volna Musztáng nézőpontot olvasni. Az egész univerzumban harcok dúlnak, mindenhol a feje tetejére állt a világ, és most cseppet sem túloztam. A korábbi rend véglegesen felbomlott, a korábbi erős és úgy tűnt megtörhetetlen szövetségek szűnnek meg és szinte mindenhol lázadoznak az emberek.

Darrow

A Merkúron Darrow harcol megmaradt hűséges katonáival és híveivel a Grimmus ház és szövetségesei ellen és itt fut egybe Darrow és Lysander történetszála elsőnek. Egy másik helyszínen Ephraim, Pax és Elektra az Obszidiánok fogságába esik, mert időközben Szefi kitalálta, hogy ők sem követik tovább a Köztársaságot, hanem saját maguknak foglalnak és alakítanak hazát a Marson. Lyria pedig Victra fogságába esik és így keveredik bele végül abba a mentőakcióba, amit Pax és Elektra megmentéséért indítanak, hogy aztán végül a marsi harcok kellős közepén találják magukat. A Lunán pedig az Uralkodó próbálja egyben tartani a Köztársaságot, hogy aztán élete legkeményebb lázadásával és árulásával találja szemben magát.

Sehol sincs béke, sehol sincs nyugalom, a Köztársaság rendszere végleg megbukott és mindenhol lázongások és harcok dúlnak. Teljesen nyilvánvaló vált mostanra a tény, hogy a világegyetemben egyszerűen képtelenség egy demokratikus rendszert működtetni és fenn tartani, hisz alig tíz év se kellett hozzá, hogy minden összeomoljon. Tetszett hogy ebben a részben sokat filozofáltak arról, hogy vajon miért bukott meg ez a rendszer, és hogy miért nem tudott működni. Felvetődik a kérdés, hogy talán mégse jó ötlet, ha a többség dönt, talán mégse jó ötlet, ha mindenkinek szavazati jogot adunk. Egy ekkora mértékű birodalomban, egy ilyen nagy univerzumban talán sosem működhetett volna egy demokratikus rendszer. Talán mégis szükséges egy felsőbb réteg, egy vagy több vezető, akik aztán tejhatalommal uralkodnak a nagyobb jó érdekében. Persze senki se a korábbi Társadalom rendszerét sírja vissza, hisz az se működött jól, de valamilyen erős központi hatalom akkor is kell, aki kézben tart mindent és mindenkit.

Lysander

A könyv szerkezeti felépítése annyiban változott az előző részhez képest, hogy most inkább „tömbösítve” kapjuk a helyszínek közötti váltást. Több időt maradunk egy helyszínen és egy adott nézőpont karakternél, és csak utána váltunk a következőre. Ez szerintem igen jó döntés volt, mert nem ugrálunk oda-vissza a helyszínek között és valahogy jobban lehetett így felosztani a könyv egyes részeit. És ami a legjobban sikerült az ötödik könyvben, hogy tényleg mindenkivel izgalmas és érdekes dolgok történtek. Én tényleg nem untam senki fejezeteit sem, azt pedig külön öröm volt látni, hogy a karaktereink fejlődtek, tanultak és változtak, ahogy azt kell.

Darrow és Lysander történetszála összefutott, ahogy az várható volt, hogy történni fog. Ezzel pedig véglegesen bebizonyosodott legalábbis szerintem, hogy Lysander lesz az új nagy „fő ellenfél”. Ez pedig nem is alakulhatott volna másként. Ha a dolgok mélyére nézünk Lysander Darrow ifjonti tükörképe, és maga Darrow volt az, aki „létrehozta” a nagy nemezisét. Hasonlóan alakul az életük és Darrow a múltbéli cselekedetivel alkotta meg Lysandert és vívta ki maga ellen a sorsot. És most nem azt akarom mondani, hogy Lsyander már most méltó ellenfele Darrownak, mert dehogy. Lysander még sehol sincs Darrowhoz képest, ez az igazság. De Lysander olyan, mint a fiatal Darrow volt. Ugyanúgy mindenkit elvesztett gyerekkorában, akit szeretett, és ugyanúgy csak a bosszú élteti és az, hogy bosszút állhasson és megölhesse azt, aki miatt ilyen tragikus fordulatot vette az élete.

Még Darrownak Nero volt ez a személy, aki körül a bosszúja forgott, addig Lysandernek maga Darrow az. Lysander karakterútja tehát igen hasonlóan kezd alakulni, mint Darrow-é, még akkor is, ha teljesen más háttérből származnak, mégis sok kísérteties hasonlóságot mutat az életútjuk. Aztán meglátjuk, hogy Lysander mire jut a terveivel és a szövetségesekkel, akiket maga köré gyűjtött, mert lássuk be Darrow igen kemény ellenfél lesz számára. Darrow pedig tovább harcol azért, amiért kell és az sem akadályozza meg ebben, hogy Sevro ott hagyta és csak kevés követője és támogatója maradt vele. Darrow sosem adja fel, ez már csak így megy, és újra és újra bebizonyítja, hogy szinte elpusztíthatatlan.

Ephraim és Pax

Kicsit meglepett az Obszidiánok és Szefi lázadása és hogy mindent és mindenkit letojva a saját ügyükért kezdtek el dolgozni. Bár ha jobban belegondolunk, abszolút reális hogy így alakult a dolog, mert ők se azt kapták a Köztársaságtól, amit annak idején ígértek nekik. Nem csoda, hogy elegük lett és szervezkedni kezdtek. Igen, persze árulók, ez nem kétség, de érthető a tettük. Persze az nem érthető, hogy fogásban tartják Ephraimet, Paxot és Electra-t, de ez a kényszerű helyzet hozta el Ephraim számára azt a fordulatot, amit reméltem tőle.

Ephraim korábbi léhűtő, önző és irritáló karaktere szinte eltűnt és önzetlen módon kezdett végre hasznos dolgokat tenni, főleg Pax és Electra védelmében és hogy megmentse magukat a fogságból. És pont amikor Ephraim kezdett volna érdekes karakterré válni, akkor éri el őt a vég és az a nagyon szomorú ebben, hogy épp amikor valami jót és önzetlent akar cselekedni, akkor éri a kegyetlen halál, amit azért nem kívántam volna neki. Ephraim karakterútja igazán jó lehetett volna, ha több időt kaptunk volna őt igazán megismerni és megszeretni, és akkor nagyobbat ütött volna a halála. De épp akkor halt meg, mikor kezdtem volna megszeretni, így annyira azért nem rázott meg a halála.

Lyria

Lyria kapta most a legkisebb „szerepet” ebben a könyvben, és neki voltak a legrövidebb fejezetei. Bár ennek ellenére vele szintén sok minden történt, jó volt látni, ahogy végre tisztába került önmagával és hogy mihez kezdjen az életével. Jó volt látni, ahogy barátokat szerzett és végre nem mástól várta a segítséget, hanem a saját lábára állt és saját bosszúhadjáratba kezdett, hogy megtorolja a vele és a családjával történteket. Közben összebarátkozott Volgával, Victra pedig már nem akarja megölni a korábbiak miatt, sőt valamiféle kis „szövetség” jött létre hármójuk között a közösen átélt szörnyűségek miatt. Ezen a történetszálon nagyon bírtam Victra-t, mert újra tanúbizonyságot tett arról, hogy mennyire egy erős és kemény nő. Ezt persze eddig is tudtuk róla, hisz Victra mintha Darrow női verziója lenne (ezt korábban is írtam már), de hogy kilenc hónapos terhesen végig harcolta az utolsó napokat, arra már végképp nincsenek szavak.

Külön megjegyezném, hogy tetszett hogy a terhes Victra-t nem valamiféle óvatos "nebántsvirágként" ábrázolta az író, mert hát a terhesség ugyebár nem betegség és nem is valamiféle fogyatékosság. Más könyvekben a terhes nők nagyjából semmit se csinálnak, mert hát mi lesz ha történik valami a babával alapon. És nem azt mondom, hogy kilenc hónaposan normális az űrben harcolni és emberekre vadászni, mert hát nem az, de Victra karakterénél abszolút hihető volt, hisz mégis csak egy erős Arany nőről beszélünk ugyebár.

Virginia

Az utolsó történetszálon pedig a Köztársaság totális bukását követhetjük nyomon és Virginia teljes kudarcát. Ahogy szó szerint ráomlik az idillikus és kissé utópisztikus rendszer, amit megálmodtak Darrow-al maguknak. Olyan váratlan árulás és kegyetlen leszámolás történik, hogy Musztáng csaknem ott hagyja a fogát és majdnem szétszedi a tömeg (de szó szerint majdnem szétszedik és meglincselik), és kész csoda, hogy végül életben maradt. Aztán kiderül, hogy ki áll a nagy szervezkedés és árulás mögött és konkrétan bárkire és bármire számítottam volna csak erre nem. Tényleg nem tudom még, hogy viszonyuljak ehhez a gyerek klón Adriushoz, mert erősen felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt nem értem minek kellett ez a klónozás dolog ide és ha ennyire jó volt Adrius karaktere, akkor miért kellett megölni az első trilógia végén. Mert hát tényleg jó volt, Adrius volt az egyik kedvenc karakterem. Örülnöm kellene, hogy valamilyen módon visszahozta őt az író, de ez a gyerek klón nem Adrius és sosem lesz az. Csak egy gyenge utánzata és kissé erőltetett próbálkozás a karakter vissza hozatalára, ami inkább csak furán sült el. Azt tudom rá mondani, amit Musztáng is… ez egy Förtelem és kész. Csak Adrius halovány és kínos másolata, amit nem igazán lehet komolyan venni.

Nagyon sok minden történt ebben a könyvben és épp emiatt nagyon hosszú lett a korábbi részekhez képest. Öt történetszálon és öt főszereplő narrálásán keresztül halad előre a történet, miközben a Köztársaság rendszere végleg megbukik és szinte mindenhol az univerzumban harcok és lázongások folynak. Tényleg a sötétség kora ez, ahogy arra a cím utal. Egyik történetszálon se untam magam, és nagyon élveztem az elejétől a végéig. Kezdenek az új karakterek hozzám nőni, csak kár, hogy valaki már túl későn. Tetszett ahogy az író tovább vitte a történetszálakat és hogy sehol se lehetett unatkozni. Tényleg nagyon érdekel a folytatás, mert van még a hatodik könyv, de mégis tartok most egy kis szünetet ebben a sorozatban, mert már csak egy rész van. Az utolsó, hetedik könyv pedig csak jövőre, 2026-ban jelenik meg, akkor is csak angolul és ki tudja mikorra lesz magyar fordítás. Szóval addig tartalékolni kellene még egy kicsit a hatodik részt, hogy utána ne kelljen sokat várni a hetedikre. Aztán lehet nem bírom sokáig és mégis elolvasom mihamarabb a hatodik könyvet, meglátjuk.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-a-sotetseg-kora-i-ii

Értékelés: 5/5

Pierce Brown: A káosz évei (Vörös lázadás 4.)

Fülszöveg:

Egy évtizeddel ezelőtt Darrow volt annak a forradalomnak a hőse, amitől azt remélték, hogy majd felszabadítja a Társadalmat. Béke és szabadság helyett azonban végtelen háború dúl a világokban. Darrow-nak ezért egy újabb, elkeseredett küldetésre kell most indulnia, mellyel kockára tesz mindent, amiért eddig harcolt. Továbbra is hisz abban, hogy megmenthet mindenkit, de vajon képes lesz-e arra, hogy közben ne változzon át borzalmas szörnyeteggé?

A különböző bolygókon átívelő útját ráadásul olyan új szereplők fonják körbe, akik örökre megváltoztatják a sorsát: egy menekülttáborból érkező vörös lány, aki olyan életet kap, amiről álmodni sem mert; egy megtört szürke ex-katona, akinek a galaxis legnagyobb értékét kell ellopnia akár az élete árán is; és egy kitaszított arany trónörökös, aki mentorával vándorol a csillagok közt, siratva azt a világot, amit Darrow eltörölt, de bízva a visszatértében.

Míg a Vörös lázadás-trilógia egy univerzum végét örökítette meg, A káosz évei egy új kezdetének az első krónikája. A New York Times bestsellerszerző Pierce Brown új ciklusa ismét bukásról és felemelkedésről szól, ám ezúttal népszerű hőse mellett új szereplőket is megismerhetünk ebben az epikus történetben, ami új izgalmaival és emlékezetes jeleneteivel méltó folytatása Darrow küzdelmének.

A tavalyi év egyik nagy kedvence lett Pierce Brown Vörös lázadás trilógiája és mind a három részről mondhatni ódákat zengtem akkoriban. Az író azonban nem állt meg csak három résznél, hanem az első trilógiához készített egy folytatást, egy újabb sorozatot, amivel tovább vitte a történetet. Ha minden igaz négy további plusz könyvet kapunk, melyből három már megjelent (magyarul is), az utolsó hetedik rész pedig elvileg jövőre várható. Az első trilógia úgy tökéletes ahogy van, és habár örültem annak, hogy lett hozzá folytatás, de féltem is kicsit, hogy mit lehet ebből még kihozni, hova lehet tovább csavarni a történetet. Egy kis szünet után gondoltam essünk neki a negyedik résznek, ami A káosz évei címet kapta magyarul.

Tíz évet ugrunk az időben és tíz háborúval töltött hosszú év után vesszük fel újra a fonalat. A korábbi Aranyak vezette Társadalom bukása után beköszöntött a Köztársaság kora, melynek élére új Uralkodóként Virginia került, aki támogatóival együtt mindent megtett azért, hogy az új Köztársaság rendszert kiépítse és megszilárdítsa. Persze nincs könnyű dolga mert sokan nem fogadják el az új rendet, sok korábbi ellenség megmaradt akik tovább lázadoznak. Persze maga az új világ se lehetne ennél törékenyebb, mert alig kell hozzá egy kis félrelépés és egy kis uszítás és máris repedezni kezd a Köztársaság szilárdnak hitt váza.

Darrow

A legnagyobb változás az első trilógiához képest, hogy az új sorozatban nem Darrow az egyetlen narrátorunk és nem csak a korábbi főszereplőnk szemén keresztül látjuk a történetet. Az író váltott nézőpontos mesélésre tért át és rögtön kaptunk négy nézőpont karaktert. Ebből kettő adta magát és teljesen logikus választásnak tűnt, kettőt viszont bevallom még nem tudok hova tenni. Darrow persze maradt, ez nem kérdés, hisz mégis csak továbbra is ő a főszereplőnk vagy mi a fene. Tíz év távlatából már egy középkorú Darrowt látunk, aki szinte legendás magasságokba emelkedett és akit a többség élő Istenként tisztel és követ. Darrow élete cseppet sem lett nyugodtabb és békésebb, hisz az ő feladata a Köztársaság ellenségeinek megtalálása és likvidálása és bármit meg is tesz azért, hogy elkaphassa talán legnagyobb ellenségüket, a Hamu lovagját. Annyira elvakultan végezni akar az ellenséggel, hogy a Köztársasággal és magával az Uralkodóval (na meg a feleségével) szembemenvén saját partizán akcióba kezd, amit persze senki se díjaz különösebben így hirtelen ő is a Köztársaság ellenségeinek listáján találja magát.

Darrow tehát nem lágyult meg és nem puhult el az évek alatt és az engedelmesség továbbra se lett az erőssége. Csinálja amit jónak lát, teszi, amit akar és kis túlzással ebben senki és semmi nem tudja megakadályozni. De hát mit vártunk Darrowtól, akit mindig a háború éltetett? Hogy otthon üljön a feleségével és a fiúkkal és hagyja, hogy mások vívják meg helyette a csatákat? Aki bármi mást várt Darrowtól, mint amit ebben a könyvben művelt, az sosem értette igazán Darrow karakterét korábban. Mivel Darrowt mindig a harc éltette, így a családos élet egyértelmű hogy sosem fog neki feküdni igazán. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy nem Darrow hibája, hogy Virginia és Pax eltávolodtak tőle és hogy a fiúval mondhatni távoli és rideg a kapcsolatuk, hanem azt, hogy teljesen reális volt ez az egész Darrow karaktere szempontjából. Családi fronton sajnos nem fényes a helyzet, de innen már csak felfelé vezethet az út és bízom benne, hogy Darrow és a fia, Pax végül megtalálják az utat egymáshoz.

Lysander

Második nézőpont karakterként Lysandert említeném meg és számomra ő volt az egyetlen logikus választás az új nézőpont karakterek közül. Lysander au Lune, a néhai elhunyt Uralkodó unokája, aki Darrow lázadásának győzelme során elvesztette a családját és a szeretetteit és mondhatni teljesen magára maradt a világban. Az akkori kisfiú időközben felnőtt és fiatal férfiként lép be újra a történetbe. Az elmúlt tíz évben Cassius párfogásában bujkáltak és Cassius minden tőle telhetőt megtett azért, hogy Lysanderből normális felnőttet neveljen. Nem mintha Cassius maga annyira nagy példakép vagy jó szülői minta lenne, mert hát tudjuk Cassius milyen utat járt be korábban és nem egy szent a báránykám, de Cassius tényleg mindent megtett azért, hogy Lysandert becsületre és kiválóságra nevelje. Csak kár, hogy igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Cassius mellett töltött tíz év nem volt elég ahhoz, hogy az első kilenc év nevelését eltörölje.

Lysandert mégis csak a volt Uralkodó, Octavia nevelte gyerekként, az Aranyak egyik legkiváltságosabb családjából származik és a lázadás során mindent, de tényleg mindent elvesztett. Nem csoda, hogy mélyen legbelül mindig a bosszút áhította és azt, hogy valaha visszavágjon majd Darrownak és mindenkinek, akinek köze volt hozzá. Úgy tűnik Lysander pedig elhatározásra jutott és innen indul majd a nagy szervezkedés. Kíváncsi vagyok mi lesz ebből és nagyon bízom benne, hogy Lysander lesz a Köztársaság és Darrow elleni harc vezetője és agya. Az esze úgy tűnik meg van hozzá és talán az ereje is. Lysanderben a fiatalok ifjonti magabiztossága és ereje lobog, meglátjuk mihez kezd vele és hogy méltó lesz-e Darrow ellen.

Lyria

Most pedig térjünk át a két új nézőpont karakterünkre. Jobban belegondolva teljesen értem miért kellett ide két ilyen típusú karakter, hisz az író szerette volna bemutatni nem csak a volt vagy jelenlegi hatalmon lévők harcait, hanem hogy a lentebbi kasztok között milyen az élet, hogy két „egyszerűbb” ember miként boldogul ebben a feje tetejére állt világban és ebben az új rendszerben. Lyria a Marsról származik és Darrowhoz hasonlónak Vörösnek született. Egy az otthona ellen intézett támadás során elvesztette a családját és véletlenek folyamán végül a Lunára kerül a hatalmon lévők közelébe és így keveredik bele akaratán kívül egy összeesküvésbe és támadásba, aminek célja a Köztársaság összeomlása. Lyria karaktere szinte tökéletes tükörképe a fiatal Darrownak, hasonlóan indul a történetük, csak Lyria kissé naiv módon keveredik bajba, nem olyan szánt szándékkal és bosszú által vezérelve, mint anno Darrow. Szerettem olvasni Lyria fejezeteit, habár azért előre kiszámítható volt mikor mi fog vele történni. Mégis jó volt újra egy igazi kis „Vöröst” látni, ahogy próbál boldogulni a még lássuk be mindig Aranyak által dominált világban. Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz vele a folytatásban és hova fog kifutni a karaktere, remélem lesz valami értelme a fő történetszál szempontjából.

Ephraim

Utolsónak hagytam Ephraimet, mert ő az egyedüli, akit nem tudtam sajnos megkedvelni és akit nem csak hogy nem kedveltem, hanem kifejezetten irritált a folyamatos erőltetett ripacskodásával. Megértem én a fájdalmát és hogy gyászolja azt, akit elvesztett, de kérem szépen mindez elegendő indok arra, hogy mindent és mindenkit átverjen maga körül és minden lelkiismeret nélkül tegyen keresztbe bárkinek? Csak szánalmasan nyivákolt és önsajnáltatás közben nem csak hogy a saját élete nem érdekelte, de senki másé se. Belekeveredik az Uralkodó elleni összeesküvésbe, aztán mikor kénytelen jóvá tenni a hibáját és megpróbálja azt helyrehozni, csak még nagyobb bajba kerül. Saját magának ásta meg a sírját, és egyszerűen képtelen voltam sajnálni vagy épp szurkolni neki. Remélem azért történik nála valami jelentősebb karakterfejlődés, mert eddig nem csak hogy semleges számomra, hanem kifejezetten idegesítő. És nincs rosszabb egy idegesítő karakternél, főleg ha nézőpont karakterről van szó.

Annak ellenére, hogy a világ és annak felépítése adott, tudjuk mi történt korábban és ki kicsoda, így nem kellett újra elkezdeni világot építeni, mégis a negyedik könyv megint mintha csak az alapokat vázolná fel. Jobban belegondolva nem olyan sok minden történik ebben a könyvben főleg ha az előző trilógiához hasonlítjuk, ahol azért fordulat volt fordulat hátán és egy percig se lehetett unatkozni. Mivel négy nézőpontunknak van így több mindent látunk egyszerre, mégse éreztem azokat a nagy izgalmakat és csavarokat, mint korábban. Nem azt mondom, hogy rossz volt, vagy hogy untam volna magam, csak teljesen más lett a hangulat és a történet üteme, hogy többfelé darabolódott a sztori és ide-oda ugráltunk a helyszínek között. Ehhez még hozzá kell szoknom.

Tényleg örültem annak, hogy Brown folytatást írt az első trilógiához, bár azt be kell vallanom, hogy nagy elvárásokkal kezdtem neki a negyedik résznek. Talán ezért vagyok kicsit „csalódott” vagy talán nem ez a legjobb szó, inkább mondjuk azt, hogy nem teljesen azt kaptam, amit vártam és reméltem. Meg kell szoknom a több nézőpontos történetmesélést és meg kell szoknom az új főszereplőinket, főleg Lyriát és Ephraimet, mert őket igazából még nem nagyon tudom hova tenni. Megkaptuk a felvezetést az új történethez és innen már csak előre vezet az út. Remélem a folytatásban azért minden szálon izgalmas dolgok fognak történni. Jöhet is egyből az ötödik rész.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-a-kaosz-evei

Értékelés: 5/4

C.S. Pacat: Feltörekvő királyok (A rab herceg 3.)

Fülszöveg:

Akielosi Damianos visszatért. A rab herceg-trilógia letehetetlen zárókötete!

Miután lelepleződött a kiléte, Damen kénytelen úgy a gazdája, Laurent herceg elé állni, mint Akielosi Damianos – akire Laurent esküt tett, hogy megöli.

Egy gigászi csata küszöbén mindkettőjük országának sorsa hajszálon függ. Délen Kastor erői gyülekeznek. Északon a Kormányzó seregei készülnek a háborúra. Damen egyetlen reménye az őt illető trón megszerzésére, ha Laurent-nal együtt száll harcba a trónbitorlóikkal szemben.

A kellemetlen szövetségre kényszerített két férfi Akielos mélyére utazik, ahol szembekerülnek az eddigi legveszélyesebb ellenségükkel. De ha a közöttük kialakult törékeny bizalom még túl is éli Damen kilétének lelepleződését, vajon kibírja-e a Kormányzó utolsó, halálos cselszövését a trónért?

Különleges, egyedi, magával ragadó, ellenségekből szerelmesek történet.

Hagyd, hogy elraboljon!

Még mindig alig hiszem el, hogy csak pár hete kezdtem el olvasni A rab herceg trilógiát, és hogy idáig valahogy sosem keveredtem ennek a könyvsorozatnak a közelébe. A borítók olyan kis egyszerűek, a magyar kiadó se tolta annyira ezeket a könyveket, így lássuk be szerintem nem sokan ismerik ezt a trilógiát. Ami nagyon nagy baj, mert nem tudják, hogy miről maradnak le. Sosem értettem, hogy miért a sablonos, már ezerszer olvasott történetek lesznek híresek és miért ezeket hype-olja fel mindenki, mikor A rab herceghez hasonló kevésbé ismert, de mégis igazi gyöngyszemek pedig szinte észrevétlenül jelennek meg és kerülnek ki a piacra. Aztán pedig merülnek a feledés homályába.

Engem teljesen magával ragadott ez a trilógia, amit mi sem bizonyít jobban, hogy rögtön egymás után kiolvastam mind a három könyvet, mert annyira érdekelt mi lesz a folytatásban, hogy képtelen voltam bármi másba belekezdeni közben. Az egyetlen pozitívuma annak, hogy csak most fedeztem fel ezeket a könyveket, hogy nem kellett éveket várnom a részek magyarul történő megjelenésére, hanem egyben el tudtam olvasni mind a három részt. Mert ha nekem éveket kellett volna várnom mondjuk a harmadik részre, abba biztos belepusztultam volna.

Kicsit gyengébben indult a trilógia az első résszel, hisz láthatjátok, hogy azzal azért voltak némi ellenérzéseim, de azok inkább csak abból fakadtak, hogy az első részben még nem éreztem teljesen kiforrottnak vagy teljesnek a történetet és maguk a karakterek se voltak akkor még rendesen kigondolva. De így hogy befejeztem a harmadik részt és minden titokra, utalgatásra és ármánykodásra fény derült, sok minden értelmet nyert az első részből, amit akkor még nem tudtam hova tenni és csak értetlenül álltam előtte. Szóval most megkövetem magam, mert a végére minden és mindenki a helyére került ahogy annak egy könyvsorozat befejező részében lennie kell. Innentől SPOILERESEN folytatom!

Mind Damen és mind Laurent kegyvesztettként próbálja visszaszerezni a saját birodalma koronáját, és hogy ezt sikeresen véghez tudják vinni, össze kell fogniuk. Nem könnyíti meg az akadálymentes és problémamentes összefogást a tény, hogy kiderült kicsoda Damen valójában. Ha mindez nem lenne elég sokkoló a vereieknek, akkor az is kiderül, hogy Laurent az első perctől kezdve tisztában volt ezzel a ténnyel. Visszagondolva így már értem, hogy Laurent miért volt rettenetesen kegyetlen Damennel az elején, és ha nagyon őszinte akarok lenni erre minden oka meg volt, hisz mégis csak Damen volt az, aki megölte a szeretett bátyját. Nem csoda, hogy szimplán bosszúból meg akarta ölni őt és nem csoda, hogy olyan sok rossz dolgot művelt vele és folyton megalázta őt. Persze Laurentnek voltak olyan elszólásai vagy cselekedetei főleg a második részben, amikor bennem is felmerült a kérdés, hogy Laurent vajon tudja-e kicsoda Damen, de nem voltam benne biztos. De lám jól sejtettem a dolgot.

Damen és Laurent között tehát nem lehetne rosszabb és ridegebb a viszony a harmadik rész kezdetén, de mivel kénytelenek egymás segítségére támaszkodni, így nincs más választásuk a dologban. Egyesült seregként Laurent és Damen hűséges követői együtt vonulnak Akielos fővárosa felé, hogy ott visszaszerezzék a trónt Damen féltestvérétől, Kastortól, és végezzenek Laurent nagybátyjával, a Kormányzóval. Mert mint kiderült a Kormányzó összedolgozva Kastorral mindkét főszereplőnk örökségét és életét fenyegeti. A verei és az akielosi tábor kezdeti idegenkedése és ellentéte nehezen csillapodik, de az úton aztán sikerül összeszokni és Damen és Laurent szintén megtalálja az utat újra egymáshoz.

A könyv első felében Damen és Laurent magában szenved és távol tartják magukat egymástól, és ahogy az eddig volt, Damen inkább az erejére támaszkodva halad előre, Laurent pedig az eszét használva megint terveket sző és okosan lavíroz előre a céljai felé. Aztán persze ahogy telik az idő és kénytelen megbeszélni a problémáikat és nézeteltéréseiket, tisztázni minden korábbi hazugságot és titkot, újra közelebb kerülnek egymáshoz. Rég olvastam ilyen aranyos párosról utoljára, imádtam minden egyes közös pillanatukat és hogy mennyire bele voltak bolondulva egymásba. Annyira, de annyira szurkoltam nekik, hogy végül újra egymásra találjanak. A végén pedig ahogy önzetlenül próbálták egymást megmenteni semmi és senki mással nem törődve, azt egyenesen megható volt olvasni.

Laurent és Damen

Ahogy említtetem az utolsó részben tényleg minden és mindenki lelepleződik, és őszintén szólva ezen a ponton annyi ármánykodást és cselszövést láttam, hogy én nem lepődtem meg semmin, ami történt. Guion tanácsos árulása várható volt, és az is hogy Laurent sosem bízott benne, hanem egy „dupla csavarral” ő verte át a tanácsot és a Kormányzót, mikor azok nem számítottak ilyesmire. Örültem annak, hogy végre nagyobb szerepet kaptak az akielosiak, és megismerhettünk párat közülük, mert eddig inkább a vereiek voltak a középpontban és inkább abban a királyságban játszódtak a történések. Nem mintha jobbak vagy rosszabbak lennének, mint a vereiek, inkább csak mások, hisz már ország, más szokások és hagyományok.

A Kormányzó lett végül az egész könyvsorozat nagy „fő gonosza”, amire szintén számítani lehetett, mert valahogy adta magát a dolog, hogy ő machinált a háttérben és volt köze ahhoz is, hogy Dament elkapták és rabszolga sorsra jutott. Kastor és Jokaste szerepe ezzel inkább csak másodlagossá vált, és nem nagyon tudtunk meg róluk igazából semmit, ha jobban belegondolok. Laurent szavaival élve, ők a féregkirály és a ribanckirálynő és ennyiben ki is merült a karakterük. A Kormányzó csak használta őket a saját céljai eléréséhez és azok ketten voltak olyan vakok és ostobák, hogy összefogtak vele. Sajnos a másik feltételezésem szintén igaz lett, mert sejtettem én, hogy a Kormányzó korábban abuzálta és zaklatta a gyerek Laurent-et, erre ugyancsak voltak utalások az első két részben. Most hogy ez kiderült, sok mindent megmagyaráz, hogy miért volt olyan rossz a kapcsolat Laurent és nagybátyja közt és tökéletesen érthető, hogy Laurent hogy lett olyan, amilyen és hogy miért viselkedett úgy a Vere királyságban a Kormányzó és emberei között. Mert máshogy nem tudott volna boldogulni.

A végén megtörténnek a nagy leszámolások, mindenki megkapja, ami jár neki és rég olvastam annál szebbet, mikor a Kormányzó és Kastor megkapja amit érdemeltek. Egyetlen negatívumként mindenképp meg kell említenem, hogy a könyv vége igen random és teljesen váratlan módon el van vágva, mintha kimaradt volna egy záró fejezet, vagy mintha lemaradt volna egy kis epilógus vagy valami. Emiatt olyan befejezetlennek érződik a lezárás számomra, nyugodtan lehetett volna legalább egy epilógust írni, ami előre vetíti és bemutatja, hogy eztán Damen és Laurent hogy lesznek királyok és hogy élnek boldogan tovább a saját királyságaik élén és együtt egy párként.

Kaptunk egy tökéletes lezárást ehhez a különleges és egyedi trilógiához, ami így a történet végére teljesen a szívemhez nőtt és még mindig alig hiszem el, hogy csak most jutottam el odáig, hogy elolvassam a könyveket. Damen és Laurent nagy kedvenceim lettek és mint páros nagyon szerettem őket, ilyen egy igazi „ellenségekből szeretők” történet, mert hogy ők tényleg azok voltak. Csatlakoztak a kedvenc könyves párosaim sorához, ez nem kétség. A harmadik könyv lett a legjobb, látszik, hogy eddigre már kiforrott az írónő stílusa és tudta, hogy kivel merre akar haladni. A végére minden a helyére került, minden meg lett magyarázva, minden titokra fény derült. A lezárás kicsit gyors és hiányos lett, de ez legyen a legkisebb gond, mert minden más remek volt. Imádtam A rab herceg trilógiát, és várom, hogy az írónő más könyvei szintén megjelennek majd magyarul, mert az biztos, hogy azokra is kíváncsi vagyok.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/c-s-pacat-feltorekvo-kiralyok

Értékelés: 5/5*

C.S. Pacat: Hercegi csel (A rab herceg 2.)

Fülszöveg:

„Fogalmuk sem volt, mit tesznek, amikor nekem ajándékoztak téged.”

Így, hogy országaik a háború szélén állnak, Damen és új gazdája, Laurent herceg kénytelen lecserélni a palotabéli intrikákat a csatatér végletes világára, miközben a határ felé tartanak, hogy megakadályozzák egy halálos terv megvalósulását.

A személyazonosságát titkolni kényszerülő Damen azon kapja magát, hogy egyre jobban vonzódik a veszélyes és karizmatikus Laurenthez.

Ám miközben a két férfi között elmélyül a lassan kibontakozó bizalom, mindkettejük múltjában olyan titkok rejtőznek, amik halálos csapást mérhetnek rájuk…

Kövesd őket útjukon!

A rab herceg trilógia első részét egy iszonyatosan nagy hiányérzettel fejeztem be. Olyan volt mintha csak egy félkész könyvet kaptam volna meg, ahol éppen ott maradt abba a történet, ahol beindultak volna igazán az események. Épp ezért nem volt kérdés, hogy rögtön folytatnom kell a második résszel, mert egyszerűen tudnom kellett, hogy folytatódnak a dolgok és mi fog még itt történni. És lám igazam lett, mert a Hercegi csel adta meg azt a hiányzó második felet, ami aztán teljessé tette a dolgokat.

A második részben végre mindent megkaptunk ami véleményem szerint az elsőből hiányzott és történt egy igencsak éles stílusváltás, ami igencsak jót tett ennek a történetnek. Nem tudom miért döntött úgy az írónő, hogy elhagyja a kezdeti brutalitást és explicit kegyetlenkedést, de határozottan jó döntésnek bizonyult, ha engem kérdeztek, mert korábban sem láttam értelmét mindennek. Igen, értem, hogy így mutatta be a Vere királyság züllöttségét és dekadenciáját, de szerintem annyira átesett a ló túloldalára, hogy a végére inkább csak untam a sok kegyetlenkedést, mert mellette nem volt izgalmas történet és maguk a karakterek szintén hagytak némi kívánnivalót maguk után.

Talán meghallgatta a kritikákat vagy sem, ezt már nem tudjuk meg, a lényeg, hogy a második részben kapunk egy jobban összerakott és izgalmas történetet. Ahol tényleg izgalmas cselszövések, szövetségek, árulások és harcok történnek, és nem csak azt kell olvasnom, hogy épp kit erőszakolnak vagy vernek meg a palotában. Maga a történet alakulása és hogy kiléptünk a Vere királyság palotájából tette lehetővé, hogy kicsit kiszabaduljunk annak dekadens és fojtogató környezetéből. Megszabadultunk a Kormányzó és az emberei közelségétől és Laurent és általa Damen egy olyan környezetbe került, ahol Laurent támogatói és hívei vannak többségben és így máris megváltozott a hangulat. Eltűnt a sok felesleges erőszak nagy része, de persze nem lehetett teljesen kigyomlálni a bajkeverőket a sereg soraiból.

Ebben a megváltozott környezetben Laurent-nek egy teljesen más oldalát látjuk és ahogy sejtettem, sokkal több van a karakterében, mint ahogy korábban tűnt. Laurent kihasználva a kényszerű helyzetet amibe került, és hogy pontosan tudja, hogy a nagybátyja miért akarta határszolgálatra küldeni, saját titkos terveket sző, hogy szövetségeseket szerezzen magának és hogy végül amikor a Kormányzó nyíltan a koronája megszerzésére és az életére tör, akkor meg tudja majd magát védeni. Ehhez pedig szövetségesek és támogatók kellenek, akik az ügye mellé állnak.

Laurent és Damen

Eddig is sejteni lehetett, hogy Laurent okos és agyafúrt karakter és ebben a részben mindezt be is bizonyítja számunkra. Öröm volt olvasni, ahogy elevenében van ez a fiú, ahogy végre kikerült a kegyetlen környezetből, ahol fel kellett nőnie és hogy végre aktívan próbál tenni valamit önmagáért és a céljaiért. Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy Laurent teljesen kifordult önmagából, mert azért a rossz tulajdonságait nem mindig tudta teljesen hátrahagyni, és még mindig képes egoista, kegyetlen és irányításmániás lenni, főleg azokkal akik ellene törnek vagy áskálódnak. De határozottan „kivirágzott” ahhoz képest, amilyennek az első részben láttuk őt. Fokozatosan veti le a rideg és hideg álarcát, amit a külvilág számára öltött magára. És ahogy egyre jobban megismerhetjük őt, úgy lehet igazán megszeretni… Damen-nel pedig pontosan ez történik.

Ugyebár eddig is nyilvánvaló volt, hogy Laurent csoda szép és olyan külsővel áldotta meg az élet, mintha Damen „álmaiból” lépett volna elő. Külső adottságait tekintve minden tekintetben megtestesítette Damen ideálját. A jelleme és a viselkedése tartotta eddig távol tőle Dament, habár azért Damen fizikailag mindig vonzódott hozzá, lássuk be ez az igazság. Akármennyire kegyetlen és rideg volt vele Laurent, Damen-nek rögtön az első perctől fogva nagyon tetszett. Most viszont hogy Damen megismeri Laurent egy teljesen más oldalát, hogy tud másmilyen is lenni, mint amilyennek a verei palotában megismerte, Damennek teljesen vége és totálisan belezúg a másikba.

Nagyon aranyosak voltak, ahogy lassan és fokozatosan kerültek közelebb egymáshoz, ahogy jobban megismerték a másikat és ahogy a végére teljesen leomlottak köztük a korábbi falak. Damen szintén többet mutat magából Laurent felé, mert ahogy lassan kezd elmosódni köztük a gazda és rabszolga határvonal, ahogy Laurent egyre többet enged Damennek, Damen egyre nyíltabb és őszintébb lesz a másikkal. Már nem fogja vissza magát, hanem igenis keményen odaszól neki vagy szembe áll Laurenttel, ha az a szükséges. És Laurentnek néha igenis erre volt szüksége, mert senki más nem merte volna a szemébe mondani az igazságot vagy rávilágítani a valóságra, csakis Damen. Nagyon szerettem olvasni ahogy alakult a kapcsolatuk ebben a részben, és annyira aranyosak ők ketten együtt.

Két dolgot szeretnék megjegyezni a végén. Lehet csak nekem nem esett le vagy csak nekem nem világos teljesen, de Laurent most akkor a végén már tudta, hogy kicsoda Damen valójában? Mert egyik percben még úgy tűnt, mintha tudná, aztán meg mégse történt semmi, ami ezt alátámasztaná. Erre nagyon kíváncsi leszek a folytatásban, mert lehet csak én értettem félre valamit, és csak én láttam bele az egészet, és valójában nem tudott semmiről. A másik, ami ennél sokkal szörnyűbb, hogy abban mostanra viszont teljesen biztos vagyok, hogy a nagybátyja gyerekkorában bántalmazta és zaklatta Laurent-et, erre a fejemet rátenném. És ez igen sok mindent megmagyaráz. Sejtettem korábban, de már teljesen biztos vagyok benne. Hisz mi másért lenne olyan feszült a viszony Laurent és a Kormányzó közt? Ha nem így lett volna, Laurent honnan tudná mik a nagybátyja „szokásai” és hogy miként intézi a „dolgait”? Remélem ez szintén kiderül a folytatásban.

Jobban összerakott és izgalmasabb történetet kaptunk, mint anno az első részben. Szerencsére a háttérbe szorult a korábbi sok erőltetett kegyetlenkedés és brutalitás és most tényleg inkább a cselszövésen és az ármánykodáson volt a hangsúly. Laurent és Damen karakterét most ismerhetjük meg igazán, mindketten olyan oldalukat mutatják meg egymásnak és nekünk olvasónak, amit korábban nem láttunk még tőlük. Imádtam olvasni a kapcsolatuk alakulását és nagyon szurkolok nekik hogy végül valójában egymásra találjanak. Persze iszonyatos függővéggel ér véget a második könyv, engem pedig megöl a kíváncsiság, hogy mi várható az utolsó részben, szóval mielőbb folytatni fogom a sorozatot.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/c-s-pacat-hercegi-csel

Értékelés: 5/5

C.S. Pacat: A rab herceg (A rab herceg 1.)

Fülszöveg:

„Ez ​itt Vere. Kéjsóvár és dekadens. A mézédes méreg földje.”

Damen népének hős harcosa, és Akielos trónjának jogos örököse. Ám amikor féltestvére magához ragadja a hatalmat, Damen fogságba esik, megfosztják az identitásától, és elküldik ágyas rabszolgának az ellenséges ország hercegéhez.

Új gazdája, Laurent herceg gyönyörű, manipulatív és halálos – a verei királyi udvar legrosszabb oldalát testesíti meg. Az ottani életveszélyes politikai cselszövések közepette azonban semmi sem az, aminek látszik. Így amikor Damen a verei trónért folytatott harc kereszttüzében találja magát, kénytelen összefogni Laurent-nal, hogy életben maradjon, és megmentse a hazáját.

Damen számára csak egy szabály létezik: soha, de soha nem szabad felfednie a személyazonosságát. Hiszen pont arra az emberre van szüksége, akinek a legtöbb oka van rá, hogy mindenkinél jobban gyűlölje őt…

Ármány, intrika és bizarr társadalmak.

Nem nagyon emlékszem már rá, hogy miért keltette fel a kíváncsiságom ez a könyv, de az biztos, hogy régóta ott csücsült a várólistámon. A fülszövege alapján valami könnyed sztorira számítottam és mivel most kifejezetten valami rövid történetre vágytam és ez a könyv még a 300 oldalt se éri el, így gondoltam következzen most ez. Aztán képzelhetitek mennyire meglepődtem mikor rögtön pár oldal után kaptam egyenesen a képembe a brutális és hajmeresztő dolgokat, én meg csak pislogtam, hogy mi a fene ez, kérem szépen.

Teljesen abban a tudatban kezdtem neki az olvasásnak, hogy kapok egy "áltörténelmi" sztorit, ami nem fantasy, de mégsem egy valós történelmi korszakban játszódik, hanem egy kitalált világban. Ha nagyon hasonlítanom kellene valamihez akkor az ókori Római birodalom világát mondanám mindenképp, mert mind Vere királyságának furcsa „szokásai” éppen arra hajaznak. És amikor a Római birodalmat említem, akkor annak minden dekadens, buja, gyilkos, számító és kegyetlen világát értem alatta.

Jobban visszagondolva, nekem nem tűnt fel, hogy a Könyvmolyképző Zafír pöttyös sorozatában jelent meg a könyv, abba a kategóriába pedig nem az ártatlan romantikus tini könyvek szoktak kerülni. Így mikor túl tettem magam a kezdeti sokkon és hogy most nem egy laza kis történetet kapok, akkor újult erővel folytattam és annyira magával ragadott az egész, hogy majdnem egy nap alatt sikerült kiolvasnom. Annyira kegyetlenül nyílt az egész és az írónő annyira könnyelműen a képünkbe vágja Vere királyság és az ott élők romlottságát, hogy nem csak Damen, hanem mi olvasók is pislogva vettük tudomásul a helyet és az embereket, akik közé kerültünk.

Kicsit úgy érzem, hogy az írónő néhol túlságosan nyíltan és meghökkentően fogalmazott, mintha direkt az lett volna a célja, hogy megbotránkoztasson és ezzel szögezze le az olvasót a könyv elé. Mindezzel viszont nekem az a bajom, hogy közben annyira rövid lett maga az első rész, a sok ocsmányságra és minden explicit erotikus témára sokkal nagyobb figyelmet fordított ahelyett, hogy inkább maga a történet vagy maguk a karakterek lettek volna jobban kidolgozva. Mert lássuk be a történet nem valami bonyolult és a karaktereket se ismerjük meg igazán. És ezt nagyon sajnálom. Vere királyságból például csak annyit látunk, hogy milyen züllöttek és milyen buja életet élnek, hogy miként paráználkodnak és nem vetik meg a nyílt erotikát annak minden formájában. Mást nem igen tudunk meg a helyről.

Két egyértelmű főszereplőt kapunk Damen és Laurent személyében, bár igazából a történetet Damen szemszögéből látjuk. Ő az akit rabszolgasorba taszítanak és akit elhurcolnak az ellenséges királyság hercegéhez rabszolgának, vagy ha pontosabb akarok kéjrabszolgának, azt hiszem ez volt a hivatalos megnevezése. Igen, két férfi a főszereplőnk, ha ez még valakinek a nevekből nem esett volna le, így aki nem bírja az ilyesmit, annak ez a könyvsorozat egyáltalán nem való. Bár ennél azért sokkal durvább dolgok is történnek be, így aki már két férfi kapcsolatától rosszul lesz, az inkább tényleg ne kezdjen bele ebbe a könyvbe, mert ennél ezerszer komolyabb dolgokkal fog még itt szembesülni.

Laurent és Damen

Damen karakterét jobban megismerhetjük révén ő a narrátorunk, de azért őt se nevezném annyira alaposan kidolgozottnak, mint azt ahogy én szerettem volna. Hozza azt, amit egy igazságtalanul fogságba esett és rabszolgasorsba taszított karaktertől általában kapni szokott az ember. Vagyis próbál életben maradni és minden egyes percben azon töri az agyát, hogy mikor és hogy tudna innen megszökni. Közben pedig újra és újra elborzad a dolgokon és az embereken amikkel és akikkel szembesül Vere királyságában. Kezdetben csakis ellenérzései vannak a fogva tartója, Laurent iránt, ami később persze változik, mert úgy hozza a sors, hogy a történések miatt jobban megismerik egymást és kénytelenek lesznek egymásra támaszkodni a köréjük szőtt ármánykodások és cselszövések közepette.

Laurent egy angyalszépségű, ám halvérű, kegyetlen és arrogáns herceg, és az elején ki nem állhattam, meg mondom őszintén. Aztán ahogy haladtam előre a történetben és előkerült a Kormányzó, meg megindult a sok machináció és cselszövés Laurent ellen, kezdtem megérteni, miért viselkedik úgy, ahogy és hogy miért lett belőle ilyen ember. Kénytelen volt azzá válni aki lett, mert másképp nem maradt volna életben abban az udvarban, ahol nagyjából végig mindenki ellene volt és mindenki a halálát kívánta, vagy ha azt épp nem, akkor pedig ki akarta őt használni. Teljesen egyedül maradt a szülei és a bátyja halála után, és a nagybátyja, a Kormányzó, meg az aki, szóval tőle se számíthatott sose nagy szeretetre vagy bármiféle őszinte támogatásra. Nagyon kíváncsi vagyok Laurent karakterére, örülnék neki ha később lenne Laurent nézőpont, hogy jobban megismerhessük a múltját és akkor sokkal tisztább képet kapnánk róla, mert szerintem sokkal több van a háttérben, mint amit eddig láttunk belőle. Meglátjuk mi lesz a folytatásban.

Az a baj, hogy annyira rövid ez a könyv, hogy a sok brutalitáson és explicit erőszakon kívül mást hirtelen nem tudnák kiemelni belőle. A legnagyobb problémám, hogy maga a történet és a karakterek sincsenek annyira kidolgozva, mint azt én vártam volna. Olyan az egész mintha egy normális könyv felét kaptuk volna meg, épp ott fejeződik be, ahol jobban beindulnának az események. Mintha ez az egész csak egy nagyon hosszúra nyújtott felvezető lett volna. Mindenesetre érdekel a folytatás, mert látni akarom mi lesz ebből a történetből és szerintem rögtön folytatom is a második résszel.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/c-s-pacat-a-rab-herceg

Értékelés: 5/3

Cassandra Clare: A kardfogó (A kardfogó 1.)

Fülszöveg:

A ​tiltott szerelem romba dönthet egy királyságot?

Kel árva, akit azért szakítottak ki megszokott életéből, hogy kardfogó legyen – a királyi trónörökös, Conor Aurelian herceg dublőre.

A herceggel együtt nevelkedett, remek kiképzést kapott harcművészetekből és az államvezetés művészetéből. Olyan közel állnak egymáshoz Conorral, mintha fivérek lennének, ám Kel tudja, az a végzete, hogy meghaljon Conorért…

Lin Caster az ashkarok közül való, így mágikus képességekkel bír, és titokban folyamatosan ellátja Castellane betegeit. Képességei ellenére sem tudja meggyógyítani a legjobb barátnőjét anélkül, hogy hozzáférne a tiltott tudáshoz.

Miután egy sikertelen gyilkossági kísérlet összehozza Lint és Kelt, bekerülnek a rejtélyes Guberáló Király hálójába, aki a castellane-i alvilág vezéreként mindkettőjüknek felajánlja azt, amire a legjobban vágynak, de magas árat kér a tudásért…

Ahogy a régóta őrzött titkok kezdenek kiderülni, fel kell tenniük maguknak a kérdést: megéri a tudásért árulónak lenni? A tiltott szerelem romba dönthet egy királyságot? A felfedezéseik vajon háborúba taszítják az országot, és káoszba a világot?

Cassandra Clare-el nagy múltam van, mert mondhatjuk, hogy A végzet ereklyéi könyvsorozata volt azon könyvek egyike, amik sok-sok évvel ezelőtt megszerettették velem igazán az olvasást. A végzet ereklyéi első trilógia nagy kedvencem máig, habár már nagyon régen olvastam utoljára. Clare aztán a nagy sikerre való tekintettel egy kész univerzumot épített fel az Árnyvadász világból sok-sok új trilógiával amik ugyanabban az univerzumban, csak más időszakban, más-más karakterekkel játszódnak. A végére kicsit becsömörlöttem a dologtól, és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor se a Pokoli szerkezetek, se a Gonosz fortélyok trilógiák nem lettek instant kedvencek, és ami ezek után jött, azt pedig már nem is olvastam. Kissé elegem lett az Árnyvadászokból és az első A végzet ereklyéi trilógiát úgyse fogja semmi sem felülmúlni.

Ezért lettem izgatott, mikor megtudtam, hogy Clare egy teljesen új könyvsorozatba kezd, teljesen új világot hoz létre az Árnyvadász univerzumon kívül. Ha mindez nem lenne elég, akkor kilép az ifjúsági könyvek zsáneréből a high fantasy zsánerbe vagyis műfajt vált, így gondoltam valami új és egyedi történetet kapok, ami sokkal nagyobb léptékű, sokkal összetettebb és sokkal komolyabb lesz, mint a korábbi könyvei. Biztos nagy váltás volt ez az írónő számára ilyen sok árnyvadászos könyv után, és az igaz, hogy jó ötlet volt a váltás, de az más kérdés, hogy szerintem így elsőre eléggé beletört Clare bicskája a dologba.

Látszik, hogy Clare részletes aprólékossággal dolgozta ki az új világ alapjait, történelmét és szabályait. Az első résznek, ami A kardfogó címet viseli, gyakorlatilag az első fele a világ bemutatásával és részletes magyarázatával indul, megismerjük a karaktereket, hogy ki honnan jön, honnan származik és mindeközben apró adagokban kapjuk a világ történelmét és a magyarázatokat, hogy miért tartunk jelenleg ott, ahol indul a sztori. Rögtön kapunk két narrátort, amit kezdetben nem tudtam hova tenni. Első blikkre gondoltam biztos a két főszereplőnket kaptuk meg, de kettejük útja elég későn ért össze és aztán pedig igen hamar szétvált, így elég hamar nyilvánvaló lett, hogy nem ők lesznek a „fő páros”, hanem csak a két külön főszereplőnk. A sok magyarázkodás, a részletes világbemutatás és felépítés miatt nagyon lassan indult be a sztori számomra. Értem, hogy ezekre mind szükség van, és nem az, hogy unalmas lett volna vagy valami, csak hát nagyon kellett figyelnem, hogy megjegyezzem azt a sok új nevet és információt, amit Clare rám öntött rögtön az elején a semmiből. Valahogy jobban meg kellett volna találni az arányt a világépítés és a történet izgalmas előrehaladása között.

Conor és Kel

A másik nagy problémám, hogy Clare-től megszokhattuk, hogy jó karaktereket alkot meg, hisz mindegyik korábbi karaktere emlékezetes vagy szerethető volt valamiért. Ki tudná elfelejteni Clary-t, Jace-t vagy épp Magnust? Ugye, hogy senki? Most pedig olyan semmilyen és szürke karaktereket rakott össze ebben a könyvben, hogy így elsőre senki se keltette fel igazán az érdeklődésemet, és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem látom senkiben azt a potenciált, hogy érdekessé válhat majd valamikor számomra. Olyan papírmasé és klisés karaktereket kaptunk, mint az elkényeztetett és egoista herceg, vagy a szegény, de jó szándékú fiú, akit amúgy mindenki csak kihasznált. Aztán a kívülálló és nagyon-nagyon segítőkész lány, aki „más” mint a többiek, és akit mindenki csak lenéz. Na meg a szintén elkényeztetett és ostobának tűnő kisasszony, aki amúgy eszesebb nagyjából mindenkinél, de ez valahogy senkinek nem tűnik fel, mert mindenki csak a külsejével van elfoglalva.

Igen, röviden így lehetne bemutatni a négy főbb szereplőnket, amiből csak ketten nézőpont karakterek. Sajnálom, de se Kel, se Lin nem került hozzám igazán közel, és ahhoz képest, hogy ők a nézőpont karaktereink, alig tudunk meg róluk valójában valamit. Aztán ott van Conor és Antonette a két másik véglet, akik nem nézőpont karakterek, így csak annyit látunk belőlük, amennyit Kel és Lin lát, az pedig hát igen elfogult vélemény mindkettejük esetében. Kidolgozatlanok és kiforratlanok a karakterek, mintha csak a vázukat kaptuk volna meg, mintha nem mentünk volna bele az igazi mélységükbe, ami nagy kár. Mert értem én, hogy ez csak az első könyv, de ha egy író azt szeretné, hogy „beleszeressek” a karaktereibe és a történetbe, ahhoz ennél jobban meg kell ismernem őket, vagy ennél érdekesebbnek kellene őket megírnia.

Nagy szerelmi szálakat nem igen kapunk, ezen a téren is inkább csak csipegetünk még, inkább csak kisebb utalások vannak, de semmi jelentős nem történik. Említettem már, hogy azt hittem, hogy Kel és Lin lesz a fő párosunk, de hála az égnek, hogy nem így lett, hanem máshogy alakultak a dolgok. Bár ezek a párok még annyira kezdetlegesek, hogy talán nem is lesz belőlük semmi, hanem másfele fognak elmenni a dolgok. Itt is úgy érzem, hogy Clare a megszokott kliséket hozta, ami nem lenne baj, ha mindezt izgalmasan vagy érdekesen tálalta volna, de sajnos nem így lett. Conor most komolyan csak azért kezdett el érdeklődni Lin iránt, mert a lány nem fogadott el tőle fizetséget? Tényleg? (Itt fogtam a fejem, hogy ezt nem hiszem el.)

Lin és Antonetta

Értem, hogy nagyon modernek akarunk lenni és persze nem gond, hogy Conor és Kel mindenkire rámozdul aki él és mozog, legyen az nő vagy férfi. De kérem szépen ha ennek nincs valami értelme a történet vagy a karakterük fejlődése szempontjából, akkor minek kellett, hogy mindketten biszexuálisak legyenek? Mert pont a két férfi főszereplőnk mindkettő épp biszexuális, mi? (Itt megint csak fogtam a fejem.) Engem speciel Kel és Conor kényszerű és egyben igen fura kapcsolata nagyon érdekelt volna, és persze pont, hogy a könyvnek erre a részére nem fektetett az írónő nagyobb hangsúlyt. Vagy legalábbis olyan nagy hangsúlyt nem, amilyet én vártam volna. Olyan jó lett volna látni Conor nézőpontot is, engem speciel nagyon érdekelt volna.

Kaptunk néhány egyéb karaktert is, de gondolhatjátok, hogy ha a négy főszereplő ilyen kis semmilyen és kidolgozatlan lett, akkor a többiek milyen haloványak lehetnek mellettük. Persze Clare próbálkozott valami izgalmas mellék történetszállal a Guberáló király és bandájának főszereplésével, de nem tudtam komolyan venni őket és egyelőre nem értem, hogy mit csinálnak ők, vagy hogy minek kellenek ide. Az már csak a hab a tortán, hogy a Guberáló király és csapata kísértetiesen emlékeztet a kedvenc kis Hat varjúmra, Kaz, Inej és a többiek ugyebár, csak kár, hogy itt a halovány és teljesen érdektelen másolatukat kapjuk meg. De talán később értelmet nyer minek kellenek ők a történetbe ha többet megtudunk róluk.

A végére hagytam a legnagyobb problémámat a könyvvel kapcsolatban, ami a következő. Bevallom őszintén nem sok high fantasy-t olvastam, mert hozzám valahogy mindig közelebb álltak az urban fantasyk. Viszont azt tudom, hogy egy jó high fantasy-nak mindig van egy fő célja, egy fő történetszál, egy nagy probléma, amit meg kell oldani, vagy egy nagy fő gonosz, akit el kell pusztítani, hogy megmentsük a világot és mindenkit aki benne él. Csak példának okáért a Tűz és jég dalában mindenki a Vastrónért harcol, A gyűrűk urában a gyűrű elpusztítása és Szauron legyőzése a nagy cél. Kell valami magasztos cél, amiért küzdenek a karakterek. Itt mi a fő cél? Csak én siklottam el mellette?

Könyörgöm mondja meg nekem valaki, hogy mi volt az első könyv fő történetszála, mert az nem volt, akárki akármit mond. Megkaptuk a világbemutatást, megismertük a karaktereket, ők megismerték egymást, egy-két veszekedés, a végén egy jelentéktelen és abszolút érdektelen halál és ennyi. De mi lesz ebben a könyvsorozatban a fő cél? Az ashkarok vissza akarják hozni a mágiát a világba? Az Aurelian királyi családot akarják majd eltörölni? Vagy háború lesz a mágiát támogatók és az ellenzők közt? Vagy mi? Mert tényleg nem tudom megmondani. És ez nagy baj, mert egy jó high fantasy történetben mindig kell egy nagy cél, amiért küzdenek a karaktereink.

Clare valóban nagy fába vágta a fejszéjét azzal, hogy maga mögött hagyta az ifjúsági könyveket és az Árnyvadász univerzumát és valami teljesen másba fogott egy új felnőttesebb és komolyabb műfajban. Látszik, hogy sokat dolgozott rajta és látszik, hogy a világot aprólékosan kitalálta, csak sajnos a világépítés és bemutatás mellett minden más elsikkadt, amit egy jó könyvnek és főleg egy új sorozat első részének mindenképp tartalmaznia kellett volna. A történet sok helyen vontatott, klisés és néha unalmas, a karakterek egysíkúak és sablonosak, és igazából a világ felvázolásán kívül és alapok elhelyezésén túl nem igen történik semmi nagyívű dolog ebben a részben. Mintha egy túlnyújtott felvezetőt olvastam volna, csak kár, hogy maga a történet nem nagyon indult be a végére sem. De talán majd a folytatásban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-sword-catcher-a-kardfogo

Értékelés: 5/4