Marie Lu: Bajnok (Legenda 3.)

Fülszöveg:
June és Day annyi mindent feláldozott a Köztársaságért, és egymásért, de az ország végre a megújulás küszöbén áll. June visszanyerte a Köztársaság megbecsülését, a kormányzat legfelsőbb köreiben dolgozik mint princepsjelölt, Day pedig a hadseregben emelkedett magas posztra. Arra azonban egyikük sem számított, hogy a körülmények alakulása ismét összehozza őket. Épp mikor már küszöbön áll a békeszerződés aláírása, egy járvány kitörése okoz pánikot a Kolóniákban, és ismét háború fenyegeti a Köztársaságot. A fertőzést egy minden eddiginél halálosabb vírus okozza, az ország sorsa pedig June kezében van. De hogy megmentse milliók életét, arra kell kérje, akit mindennél jobban szeret, hogy áldozza fel mindenét. Szívszorító dráma, akció és feszültség. Marie Lu nagysikerű trilógiájának elképesztő befejezése.

Talán alig egy héttel ezelőtt olvastam a trilógia második részét, a Született tehetséget, és annyira tetszett, hogy már akkor tudtam, hogy mihamarabb meg kell kaparintanom a befejező részt, mert egyszerűen tudnom kell, hogy mi lesz a történet vége. Kész szerencse, hogy már megjelent magyarul, és hogy kölcsönbe kaptam, így gyakorlatilag várnom sem kellett sokat, hogy megtudjam, hogyan zárul Day és June felettébb izgalmas és küzdelmes története. Nem csalódtam egy cseppet sem a befejező részben, annak ellenére, hogy ez kissé "nyugisabb" lett, mint az első kettő volt. Így is imádtam, és a trilógia tökéletes lezárása lett.

A történet 8 hónappal később folytatódik, és habár elsőnek furcsa volt ez a kis időugrás, de később megértettem a szükségességét és a fontosságát, így belátom, hogy kellett ide több okból is. Egyrészt az írónő így adott egy kis időt a Köztársaságnak, hogy megpróbáljon új lábra állni, továbbá adott időt June-nak és Day-nek is. Ugyebár a 2. rész végén Day és June útjai különválnak. June a fővárosban marad Anden oldalán és Princepsjelöltnek tanul, míg Day az öccsével más városba költözik, ahol kezelések sora vár rá. Olyan kezeléseké, amelyek egyetlen célja, hogy megmentsék a fiú életét, aki mint kiderült halálos betegségben szenved és nincs sok ideje hátra.

Persze a viszonylag békés és nyugodt idők nem sokáig tartanak, hisz a Kolóniákban egy rejtélyes vírus üti fel a fejét, és mivel azt hiszik, hogy a Köztársaság szabadította rájuk a vírust, hadat üzennek nekik, a háborút pedig csakúgy lehet elkerülni, ha a Köztársaság előáll a vírus ellenszerével. A gyógymód megtalálását az utolsó alany segítheti, így Anden June-on keresztül szeretné rávenni Day-t, hogy engedje meg, hogy az öccsét felhasználva kikísérletezhessék az ellenszert. June és Day így újra találkoznak, és rövidesen elszabadulnak az indulatok.

Kicsit más lett ez a könyv, mint az előző kettő. Legalábbis én így éreztem és elmondom, hogy miért. Az első két rész tele volt izgalommal, adrenalinnal és akcióval, ami mellett a szerelmi szál, a karakterfejlődés csak másodlagos kiegészítő szerepet játszottak. Tökéletes harmóniában futottak egymás mellett, tökéletes kiegészítései voltak egymásnak. Mégis az akció valahogy kicsit nagyobb szerepet kapott, szinte filmszerűen peregtek előttem az események, míg olvastam. Ezzel ellentétben azt vettem észre, hogy a 3. részben az akció mintha kissé háttérbe szorult volna, és valahogy sokkal nagyobb szerepet kaptak a magánéleti dolgok, a karakterek fejlődése és a köztük lévő kapcsolatok alakulása. Nem azt mondom, hogy itt nem volt akció és adrenalin, csak kevesebb, mint ezelőtt, és ez nagyon látszott.

Hogy ez jó-e vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Ami engem illet, engem nem zavart a dolog, mert helyette a karakterfejlődés és a karakterek kapcsolatai kerültek előtérbe, és mivel mindenki érdekes és elgondolkodtató gondokkal küszködött, így nem untam ezeket a részeket sem. Day ugyebár erősen visszavett a hősködésből, hisz 8 hónap alatt a betegsége miatt nagyon legyengült és kimerült, sőt egyre rosszabb és rosszabb lett az állapota. Ezt a folyamatot, a hatásait és következményeit az írónő szépen és fokozatosan mutatta be és írta le, ebbe nem tudok belekötni. Day persze próbálja kivenni a részét a harcokból, és minden tőle telhetőt megtesz, de csak nem kerülheti el a végzetét. Ő és June csak egymásra találnak a végén, és annyira szeretem a párosukat, hogy véglegesen bekerültek a kedvenc könyves álompárjaim közé. Sosem volt nagyon cukormázas a szerelmük, sosem ment a szerelmi szál a történet rovására, és a kapcsolatuk végig a reális és hihető maradt. Így kell megírni egy romantikus szálat az ifjúsági könyvekben.

June jobban kiveszi a részét a konkrét harcokból, és Day-el együtt mindketten ismét az események sűrűjébe kerülnek, mindketten védik és harcolnak szeretett otthonukért a Köztársaságért, miközben próbálnak rájönni arra, hogy mit is éreznek valóban egymás iránt, és hogy milyen jövő várhat majd rájuk. Végül June is megkapta a saját kis bosszúját, és sikerült elégtételt vennie a bátyja igazi gyilkosán, így végre megnyugodhat a lelke és végre valóban elengedheti Metiast. Thomast még mindig nagyon kedvelem, és talán az övé az egyik legtragikusabb sors ebben a könyvben. Nem pozitív hős, inkább negatív karakter, és utálnom kellene mindenért, amit tett, de egyszerűen nem tudom. Sajnáltam azért, ami vele történt, holott valamilyen szinten megérdemelte, de mégsem tudtam örülni neki, ahogy June sem.

Thomas az elhivatottsága és szolgálatkészsége áldozata lett, és épp ezért annyira tragikus az, ami vele történt. Különösen igaz az, amit June-nak mondott arról, hogy habár ő mindig mindent azért tett, hogy teljes erejével és meggyőződésével szolgálja a Köztársaságot, mégis árulóként és kegyvesztve hal meg, miközben Day folyamatosan lázadt a rendszer ellen és mindig is keresztbe tett a Köztársaság működésének, mégis Day-re emlékeznek majd hősként, ő lesz a legenda, akire mindenki a megmentőként tekint. Érdekes a kontraszt a két fiú közt, nekem nagyon tetszett, főleg, amikor Thomas így nyíltan megfogalmazta, ami nekem is megfordult korábban a fejemben.

Tudtam, hogy Day nem fog meghalni. Csak nagyon kevés író meri meglépni az ifjúsági könyvekben, hogy megölje a két főszereplő közül valamelyiket. Pedig milyen jó lett volna, ha tragikus vége lesz a sztorinak, akkor ütött volna nagyot. Mégis, nem csalódtam a lezárásban, mert így se lett olyan mint amire számítottam. Keserédes lett a vége, kissé erőltetett, de azért legalább keserédes, így  nekem végül is tetszett a megoldás, amit az írónő választott, főleg az utolsó fejezet, ami 10 évvel később játszódott. Így kerek egész a történet, és ennek így kellett véget érnie.

Így az utolsó rész végére érve nyugodtan kijelenthetem, hogy a Legenda  trilógia hivatalosan belekerült a kedvenc disztópiáim közé. Imádom a könyvek világfelépítését, imádom a karaktereit, és a két főszereplőt. Imádom, hogy váltott nézőpontban íródott a történet, és imádom, hogy az izgalmas és akciódús történetet sosem nyomta el a szerelmi szál, hanem a kettő mindig szinte tökéletes egyensúlyban haladt egymás mellett. Így kell az ilyet. Mindenkinek bátran ajánlom a Legenda trilógiát, higgyetek nekem nem fogtok benne csalódni.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/marie-lu-champion-bajnok
Értékelés: 5/5*

A beavatott 2.: A lázadó (film)

A történet:
A beavatott-sorozat: A lázadó emeli a tétet: Tris (Woodley) szövetségeseket és válaszokat keres a futurisztikus Chicago romjai között. Négyessel (James) együtt menekülniük kell a műveltek csoportjának hataloméhes vezetője, Jeanine (Winslet) elől. Az idővel versenyt futva Trisnek rá kell jönnie, hogy családja milyen titok miatt áldozta fel életét és miért próbálja meg a műveltek vezére megállítani őket mindenáron. Múltbeli választásai kísértik, de megtenne mindent azért, hogy megvédje szeretteit. Trisnek Négyessel az oldalán lehetetlen feladatok sorával kell szembeszállnia, hogy feltárja a múlt igazságát. (Forrás: port.hu)

A héten láttam a moziban a filmet, és ahhoz képest, hogy annyira azért nem hozott lázba, hisz nem vagyok valami őrült rajongója a könyveknek, csodálkozom, hogy ilyen hamar sikerült megnéznem. Egyik barátnőmmel néztük meg közösen, és utólag nem bántam meg, hogy elmentem érte a moziba, hisz egész jó kis film kerekedett A lázadóból. Nem azt mondom, hogy ez az év filmje, se azt, hogy az első filmnél jobb lett, csak azt, hogy nem olyan rossz, mint amire számítottam. Én balga, ismét elkövettem a hibát, hogy elolvastam előre néhány kritikát, amit nem kellett volna, mert mindenki azt szajkózta, hogy milyen egy sz*r ez a film és így tovább, én meg persze így a legrosszabbra készültem. Talán ezért ért pozitív csalódás, mert a sok negatív kritika miatt nem voltak nagy elvárásaim.

Szögezzük le rögtön az elején, hogy A lázadó film nem lett jobb, mint A beavatott. Mint már említettem, nem vagyok nagyon rajongója a könyveknek, nálam olyan egyszer olvasós kategória volt mind a három, holott a 2. és a 3. rész sokkal jobban tetszett, mint az első. Mégis, sosem tudtam ezzel a kasztrendszerrel kibékülni, nekem máig szúrja a szemem annak ellenére, hogy a 3. könyvben megkapjuk rá a magyarázatot. Így utólag valamelyest "megbocsájtottam" az írónőnek ezért a kasztrendszeres baromságért. A 2. könyv jobban tetszett, mint az első, így a filmet is jobban vártam, de sajnos a kiadott előzetesek alaposan lelohasztották a lelkesedésemet, mert azokból úgy tűnt, hogy a film tele lesz CGI-al, és ettől kezdve szúrni kezdte a szemem, hogy a történet és a karakterek mélyítése helyett inkább a látványt és az akciót helyezték előtérbe.

Bárki, akinek hasonló félelmei vannak, szeretnélek titeket megnyugtatni, a látvány és az akció nem ment a film rovására. Persze sokkal nagyobb szerepet kaptak ezek a részek, mint a könyvben, hisz a filmbe kellett a sok adrenalin és a hihetetlen látvány, értem én, és habár néhány dolog emiatt háttérbe szorult, én mégis elégedett vagyok az összhatással. Minden túlzottan agyongrafikált kép és jelenet, azok mind a szimulációk, így nem panaszkodhatok. A "normális" jeleneteknél nincsen sok és zavaró CGI, a szimulációknál pedig teljesen érthető a használata, így végül is alaptalan volt a félelmem.

A történet folydogál tovább előre, és mindenki egy rejtélyes üzenetet tartalmazó dobozt akar megszerezni, ami alapjaiban felforgatja majd Chicago városának eddig sem éppen nyugodt életét. Persze Tris csak nem tud kimaradni az események sűrűjéből, hisz pont ő kell Jeanine-nek, hogy ki tudják nyitni a dobozt, így elindul a hajsza a lány elfogásáért, miközben a többi Elfajzott is egyre nagyobb veszélybe kerül. Közben a Csoportnélküliek se tétlenkednek tovább, hanem akcióba lendülnek. Hogy ez jó-e a városnak és lakóinak... nos, az majd kiderül, de természetesen semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.

Tetszett a filmben, hogy láthattuk Tris belső küzdelmét önmagával és a lelkiismeret furdalásával. Szépen felépítették ezt a szálat a filmben, mint a könyvben is, és jó volt látni, ahogy Tris végül feldolgozza azt a sok rosszat, ami vele és miatta történt. Shailene tényleg jó színésznő, itt az alakítása valamiért jobban tetszett, mint az első részben, ez a keménykedős lány szerep jól áll neki. Négyes még mindig nem a kedvencem, és itt mintha kissé háttérbe is szorult volna. A színész pedig néha olyan bamba fejeket vág, hogy csak fogtam a fejem. Nekem nem jön be, sajnálom.

A kedvencem természetesen Peter volt, a kis beszólásai, az álnok "köpönyegforgatásai" miatt lehetett volna ellenszenves, de mégsem lett az, hisz érthető, hogy miért tette azt, amit. Talán ő az egyetlen racionálisan viselkedő ember, hisz mindig tette, amit tennie kellett azért, hogy mentse önmagát. Emiatt mégsem lett gyáva, én legalábbis nem így láttam, hanem inkább okos és alkalmazkodó. Mindig tudta, hova kell állnia. Imádom a Tris és közte lévő ellentétet, amit itt szerencsére jobban kihangsúlyoztak, mint az első részben.

A történetet jól felépítették, a lassabb és érzelmesebb részek szinte tökéletes összhangban váltogatták az akciódúsabb jeleneteket, így mindenki megtalálhatta magának a filmben azt a részt, amit szeret. A szimulációk szépen és aprólékosan lettek grafikálva, és mindegyik egész jól mutatott a képernyőn. Maga a film se nagyon hosszú, ami ismét plusz pont a készítőknek. Mégis, volt egy kis hiányérzetem. Sajnálom, hogy az új mellékszereplők nem kaptak valami nagy szerepet, pedig a könyvben mintha sokkal inkább előtérbe lettek volna helyezve. Gyakorlatilag semmi nem derült ki róluk, csak voltak ott a háttérben és kész, semmi érdemlegeset nem adtak hozzá a történethez. Ha két szót szóltak, akkor sokat mondok, így ennyi erővel ki is hagyhatták volna őket. Minek kellett becastingolni Lynnt, Uriaht, Marlene-t, ha egy szót se szóltak a filmben, és a film tökéletesen lement volna nélkülük is? Arctalan statiszták is lehettek volna a helyükön, ennyire jelentéktelenen voltak számomra.

Nem akarom sorolni a változtatásokat a könyvhöz képest, pedig volt néhány, sokkal több, mint az első filmnél, amit akkoriban szinte tökéletes könyvadaptációnak neveztem a róla írt kritikámban. Ez már nem lett olyan tökéletes könyvadaptáció, amit nagyon sajnálok, de hát oly sok minden történt a könyvben, hogy kurtítani kellett a szálakon, aminek leginkább - mint már utaltam rá az előző bekezdésben - leginkább az új és a régi mellékszereplők itták meg a levét. Mégis, talán mert sokkal rosszabbra számítottam, talán mert nem voltak nagy elvárásaim, nekem mégis tetszett a film, olyan egyszer nézős kategória ez is, de egyszer éppen jól elszórakoztatott. Talán ha kijön DVD-n majd még egyszer megnézem. Mindenesetre várom az utolsó két filmet.
UI: Sajnos szinkronosan néztem, ami borzasztó, így aki teheti inkább a feliratosat válassza. :)
Értékelés: 10/6

Előzetes:

Zafírkék (film)

A történet:
Friss szerelmesként a múltba utazni – ez talán nem a legjobb ötlet.  A tizenhat éves újdonsült időutazó, Gwendolyn legalábbis így gondolja.  Neki és Gideonnak ugyanis épp elég a gondjuk anélkül is.  Például meg kell menteniük a világot. Vagy meg kell tanulniuk menüettet táncolni. (Egyik sem igazán egyszerű!)
Amikor ráadásul Gideon nagyon titokzatosan kezd viselkedni, Gwendolyn számára világossá válik, hogy mihamarabb át kell vennie az irányítást a saját hormonjai felett. Különben semmi nem lesz az időtlen szerelemből! (Ez a Zafírkék könyv fülszövege, gondoltam berakom ide a filmhez is. :)

Ahhoz képest, hogy tavaly augusztusban jelent meg a Zafírkék a német mozikban, hozzánk megint csak hónapokkal később érkezett meg. Mielőtt valaki örömtáncba kezdene, hogy nálunk is vetíteni fogják a mozik a filmet, sajnos el kell keserítsek mindenkit, ez nem fog megtörténni. De végre online felkerült a film HD verzióban és elkészült hozzá a magyar felirat, így végre mi, magyar rajongók is megnézhetjük a filmet, amire tavaly augusztus óta vártunk.

Nekem tetszett az első rész, talán csak azért, mert sokkal később a könyv olvasása után néztem meg, így nem emlékeztem a részletekre, és nem kötöttem bele minden egyes apróságba. Így természetesen vártam a második filmet, de azért nem vertem magam a földhöz, mert ilyen sokat kellett várnom. Vagyis, hogy értsétek, most is épp csak azért néztem meg, mert épp semmi más fontosabb néznivalóm nem akadt, és nem azért, mert valami őrült nagy rajongó lennék. Bevallom, nem is igazából emlékszem már a Zafírkék könyv részleteire, olyan rég olvastam már, így megint szinte "szűz szemmel" kezdtem neki a filmnek, abszolút nem volt semmilyen elvárásom.

Szögezzük le, hogy a Zafírkék film fura. Nem tudom más jelzővel illetni. Fura és kész. Valahogy más lett a stílus, más lett a hangulat, nem tudom ennek mi lehet az oka, de míg az első film egy könnyed, szórakoztató és aranyos fantasy volt, addig a második inkább hasonlított egy tini romantikus vígjátékra, amiben mellesleg van némi fantasy szál is. Erősen rámentek a készítők a magánéleti szálakra, előtérbe kerültek a karakterek drámái, ami egyáltalán nem tett jót a filmnek. Még a készítők is érezték, hogy itt baj lesz, és próbálták feldobni a filmet némi humorral, aminek épp az ellenkező hatása lett. Nem hogy feldobta volna a filmet és oldotta volna a hangulatot, inkább nevetségessé tette az összhatást.

Tökéletes példa erre, mikor Gwen és Gideon a múltban vannak a gróf partiján, és Gwen féltékenységében lerészegedik, majd pedig szinte levetkőzve, ami ugyebár a 18. században illetlenségnek számított, táncolni kezd az asztalon és angolul elénekel egy dalt. Nagyon humorosra akarták venni a jelenetet, de szerintem abszolút nevetséges lett, nem nevettem rajta, inkább kínomban sírtam, hogy ez mennyire, de mennyire nem illik ide! És mikor Gideon és a gróf is bekapcsolódik az "előadásba", na ott fogtam végső elkeseredésemben a fejemet. Nem értem, mi történt a készítőkkel, nem értem minek kellett ez ide. Sajnos, nem. Az egész film egyébként olyan, mint ez a jelenet. Kínos és erőltetett.

A karakterek teljesen kifordultak önmagukból, az új karakterek semmi lényegeset nem adtak hozzá a történethez, talán csak a személyes kedvencemet, Xemeriust tudnám kiemelni, és míg őt a könyvben annyira, de annyira bírtam, addig itt szimplán csak legyintettem, hogy "oké, ez Xemerius". Valahogy azt hittem jobban kidolgozzák a kis vízköpőt, hogy többet szerepel, valamiért az rémlik, hogy a könyvben nagyobb szerepe van, de javítsatok ki, ha tévedek. Aranyos volt és vicces, és a animált grafikára se tudok panaszkodni, mert normálisan megoldották, hogy élőnek hasson, holott CGI-val készült, de mégis hiányzott itt is valami.

Mellesleg, távol álljon tőlem, hogy pusztán a karakterek külsején nyavalyogjak, de két dolog nagyon idegesített. Pontosabban, az egyik idegesített, a másik előtt pedig értetlenül álltam. Nem értettem, hogy miért lett Gideon haja hirtelen és minden magyarázat nélkül rövid. Félreértés ne essék, Jannis tök helyes rövid hajjal, csak Gideonnak nem végig hosszú haja van a könyvben? Ha az elsőben tudtak neki keríteni póthajat, akkor a másodikban miért nem tettek ugyanígy? A másik, ami egy idő után idegesíteni kezdett, Gwen szeme. Annyira hihetetlenül és irreálisan kék volt, hogy már szúrta a szemem. Annyira kontaktlencse hatása volt, annyira látszott, hogy az, hogy nem tehetek róla, hogy amikor csak megláttam, felment bennem a pumpa. A Rubinvörösben fel sem tűnt, de itt nagyon irritált a kék kontaktlencséje.

Még egy dolgot meg kell említenem, mert emellett sem tudok szó nélkül elmenni. Mégis mi a fene történt a zenefelelőssel? Miért gondolta, hogy ezek a számok illenek egy ilyen filmhez? Miért hitte, hogy egy múltbéli kardozós jelenet alá egy modern pop számot kell berakni? Miért hitte, hogy kellenek ide ezek a filmtől teljesen elütő stílusú és hangzású zenék? MIÉRT?! Te jó ég, mindig, mikor felcsendült egy újabb szám, csak fogtam a fejem kétségbeesetten, és arra gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Aztán bebizonyították, hogy lehet, én pedig még inkább elkeseredtem.

Nem voltak nagy elvárásaim a filmmel kapcsolatban, és már a könyvre se emlékszek részleteiben, mégis a Zafírkék film nekem egyáltalán nem tetszett. Nem azért, mert többet vártam volna, nem azért, mert idegesített a sok változtatás a könyvhöz képest, hanem azért mert a film önmagában egy összecsapott, fura és aránytalan fércmű. Értem én, hogy a karakterek személyes drámájára akarták helyezni a hangsúlyt, de akkor azt vegyék komolyan, és adjanak nekik több időt a kibontakozásra, és ne csapják össze az érzelmeket. Nem kellett volna ide a sok felesleges humor és kínosan viccesnek szánt jelenet, nekem személy szerint jobban bejött volna, ha a komolyabb szálakra helyezik a hangsúlyt, kezdve onnan, hogy kik Gwen igazi szülei, vagy hogy Gwen és Gideon hogy próbálnak meg egyensúlyozni a kapcsolatuk és a kötelességeik között.

Hirtelen azt sem tudom hány pontot kellene adnom erre a filmre, de még a legnagyobb jóindulattal sem tudok rá 5 pontnál többet szánni. Voltak benne azért értékelhető részek, nem ezt mondom, de annyi sok negatívum emelkedett ki mellettük, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha lesz Smaragdzöld film, akkor remélem az inkább majd a Rubinvörösre fog hasonlítani, és nem erre. Megérdemelnének a filmek egy méltó és ügyesen összerakott befejezést.

Értékelés:

10/5

Előzetes:

Laurell K. Hamilton: Obszidián Pillangó (Anita Blake, vámpírvadász 9.)

Fülszöveg:
„A nevem Anita Blake. Hadd mutassam be Edwardot!” Hivatását tekintve Edward fejvadász. Mindegy, hogy milyen szörnyről van szó, neki csak az a fontos, hogy a hajsza minél hosszabb és véresebb legyen. Edward most Új-Mexikóba viszi Anitát, hogy segítsen neki egy problémás ügy felderítésében. Valami ismeretlen és titokzatos szörnyeteg vérszomjas zombikat gyárt az áldozataiból, ez pedig nem jelent túl sok jót a helyiek számára.
Új-Mexikó kietlen, sivatagos világába csöppenve Anita hamarosan az események sűrűjében találja magát. A rejtélyes gyilkosságok, ősi Azték szertartások, vámpírok és farkasemberek között Anita már nemcsak az életéért küzd, hanem a józan eszéért is, hogy belőle ne válhasson olyan könyörtelen gyilkológép, mint Edward.

Mikor befejeztem a Született tehetséget, hirtelen nem tudtam dönteni, hogy mit olvassak következőnek. Több jelöltem is volt, és számos könyv van a közeljövőbeli listámon, amelyekre már mind-mind nagyon kíváncsi vagyok, de valahogy egyiket se akaródzott elkezdeni. Aztán mikor nézegettem a listát, megakadt a szemem a soron következő Anita Blake könyvön, és eztán nem kellett többet azon agyalnom, hogy mit olvasok következőleg. Így kézbe vettem az Anita Blake 9. részét, mert igen, már ilyen jól elhaladtam vele, és tudtam, hogy nem fogom megbánni a döntésemet. Tényleg nem bántam meg.

Te jó ég, el sem tudom mondani, hogy mennyire imádtam az Obszidián Pillangót, és már tökéletesen értem miért mondogatták olyan sokan, hogy ez talán a legkedvesebb könyvük a sorozatból. Értem már, miért áradoztak róla annyit, és én se tudok másképp tenni, így ismét egy pozitív kritika következik. Szerencsémre újra sikerül a jobbak közül választanom, és nem kell csalódnom a könyvekben, amiket kiválasztok magamnak. Remélem még sokáig tart ez a szerencseszériám, és akkor nem lesz gond.

Ez a könyv Edward könyve, semmi kétség. Anita és Edward közös akcióra indulnak Új-Mexikóba, mikor a férfi Anita segítségét kéri egy ügyben, amiben látszólag egyedül nem boldogul. Mivel Anita tartozik Edwardnak egy korábbi ügyük miatt, és mert éppen szabadulni akar a magánéleti válságából, így szinte azonnal elfogadja Edward ajánlatát és Mexikóban kezdetét veszi egy újabb nyomozás és hajsza. Persze most sem mennek egyszerűen a dolgok, de Anita és Edward újfent feltalálják magukat. Senkinek se kell őket féltenie.

A korábbi könyvekben is szimpi volt Edward, nagyon érdekes a karaktere, hisz tulajdonképpen teljesen olyan, mint Anita, csak épp férfi verzióban. Épp ezért értik meg annyira egymást, és épp ezért tudnak ennyire tökéletesen együtt dolgozni. Még Edward is elismeri Anita képességeit, még ő is látja, hogy mennyire egyformák, és épp ezért tudnak ennyire összehangoltan együtt dolgozni. Szinte már testvéri kapcsolat van közöttük, és talán Anita Edward egyetlen igaz barátja. Edward korábban egy nagy rejtély volt mindenki számára, és még most is az, mégis rengeteg dolgot megtudtunk róla, és épp ezért került közel még jobban a szívemhez.

Gondolkoztam én már korábban is azon, hogy vajon mi lehet Edward "sztorija", és mindenfélét elképzeltem magamban, és valamilyen szinten megkaptam azt, amire számítottam. Tudtam én, hogy Edward nem olyan hideg és közönyös, mint amilyennek mutatja magát, és tudtam én, hogy van neki szíve. Anita-vel együtt ismerjük meg Edward kis titkait, vele együtt fedezzük fel a férfi titkos érzéseit és gyengeségeit. Valamilyen szinten illik Edwardhoz ez az élet, és az, hogy egy tökéletesen normális család mellett találta meg a maga boldogságát. Már amennyire képes arra Edward, hogy boldog és hétköznapi életet élhessen. Bírtam ahogy Edward a két személyisége között váltogatott épp annak megfelelően, ahogy a helyzet kívánta. Kissé talán skizofrén lett ettől az összhatás, de hát Edward amúgy sem egy egyszerű eset. Valamilyen szinten mindkét "énje" igaz és valós... a könyörtelen, jégszívű bérgyilkos Edward, és a családszerető, mintapolgár, mindenkivel barátságos Ted.

Nem csak Anita nézett nagyokat, ahogy megtudta Edward titkait, hanem én is, és vicces volt vele együtt jobban megismerni a férfit, akiről eddig se ő, se mi nem tudhattunk valami sokat. Persze még így is rengeteg rejtély maradt körülötte, ami nem baj, hisz ez mind Edward karakteréhez tartozik, és épp ezért imádjuk őt. Edward karakterének mélyítése mellett az is tetszett, ahogy az Anita-val való barátsága szintén sokkal összetettebb képet kapott. Tényleg valamiféle testvéri/baráti kapcsolat az övék, tisztelik egymást, segítenek a egymásnak, de ugyanakkor mindig is egy egészséges versengés lesz köztük, hisz mindketten mélyen legbelül tudni szeretnék, hogy ha egyszer egymás ellen mennének, akkor melyikük élné túl az összecsapást. Ez persze sosem fog kiderülni, hisz Edward nem tudná megölni Anita-t, és Anita se őt, de azért elméletben érdekes kérdés, hogy vajon melyikük élné túl a másikat.

Anita és Edward a képregényekben

Hogy ne csak Edwardot és az Anita-val való összetett és remek kapcsolatát dicsőítsem, aminek ez a könyv a tökéletesen ékes példája, azt is mindenképp meg kell említenem, hogy imádtam magát a nyomozási szálat, mint eddig általában mindig, és ezen felül a többi karakter is érdekes volt a maga módján. Olaf és Bernardo is megérik a maguk pénzét, és annyira megkedveltem őket, hogy remélem később is visszatérnek még valamikor, mert ezek négyen remek halálos csapatot alkottak a jelenlegi nyomozás során. Nem hittem volna, hogy valaha ilyet fogok mondani, de ebbe a könyvbe még Jean-Claude se hiányzott, sőt örültem, hogy mindkét pasi eltűnt a színről egy kis időre, így Anita ismét csak a munkájával foglalkozott, és nem a pasiügyeivel.

Ugyanolyan vicces, szórakoztató, izgalmas és letehetetlen az Obszidián Pillangó, mint az előző kötetek a sorozatban, és mi mást mondhatnák, minthogy ugyanúgy imádtam, mint a korábbi részeket. Vitathatatlanul az egyik kedvenc részem a könyvsorozatban, már csak azért is mert ez Edward könyve, és mert jobban megismerhettem őt, és láthattam, hogyan fejlődik az Anita-val való barátsága vagy nevezzük bárminek, ami köztük van. A nyomozási szál rendben volt, és Anita is hozta a szokásos formáját. Bárcsak minden urban fantasy könyv ilyen lenne, akkor nem lenne sosem okom a panaszra.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-obszidian-pillango
Értékelés: 5/5*

Marie Lu: Született tehetség (Legenda 2.)

Fülszöveg:
Miután sikerül megszökniük a Köztársaság hadseregének Los Angeles-i erődítményéből, June és Day megérkezik Vegasba, és ekkor megtörténik, amire senki sem számított: az Első Polgár meghal, és a fia, Anden veszi át a helyét. Miközben a Köztársaság egyre közelebb sodródik a káoszhoz, hőseink csatlakoznak a lázadó Patriótákhoz, akik segítenének Daynek megmenteni az öccsét, és átjuttatnák őket a Kolóniákba. Cserébe egyetlen dolgot kérnek: June és Day ölje meg az új Elsőt.
Esélyt kapnak rá, hogy megváltoztassák a nemzet sorsát, hogy hangot adjanak a túl rég óta hallgatásra kényszerített nép óhajának. Ám June hamarosan rájön, hogy az új Első Polgár egyáltalán nem olyan, mint az apja volt. Így hát döntenie kell. Mert mi van, ha Anden valami újnak a kezdete? Mi van, ha a forradalom többről szól, mint veszteségről és bosszúról, haragról és vérről? Mi van, ha a Patrióták tévednek?

Januárban olvastam a Legendát, és még mindig élénken él bennem az emlék, hogy mennyire szerettem és mennyire magával ragadott a történet és a karakterek. Rögtön 5*-osra értékeltem az első részt, és már akkor folytatni szerettem volna a trilógiát, de valami mindig közbejött, vagy épp valami mást kezdtem el. Na, de, ami késik nem múlik, így végül csak elérkezett az idő, hogy kezembe vegyem a folytatást. Hétvégén belevettem magam, és alig két nap alatt kiolvastam. Ebből sejthetitek, hogy a Született tehetség-et is imádtam, és igen, ez megint egy istenítő kritika lesz.

Nem lehet érezni ezen a részen, hogy egy trilógia középső darabja. Szerencsére egyik hibát se fedeztem fel benne, ami a középső könyveknél gyakran elő szokott fordulni. Nem váltak idegesítővé vagy épp hiteltelenné a karakterek, nem lassult be a történet, és nem éreztem azt, hogy ez csak egy "húzórész", ami a végső nagy felvonást hivatott előkészíteni. Persze ez volt a dolga, és ezt sikeresen teljesítette, de mindezt úgy, hogy közben megállt a saját lábán. A Született tehetség méltó folytatása a Legendának, nekem legalább annyira tetszett, és ezek után még izgatottabban várom a trilógia utolsó részét. (Igyekszem minél hamarabb olvasni, és remélem össze is fog jönni a tervem.)

A Legenda végén June és Day sikeresen megszöktek a Köztársaság fogságából és a Patriótákhoz menekülnek. Nem sok idejük marad megemészteni azt, ami velük történt, Day gyakorlatilag meg sem tudja gyászolni az anyját és a bátyját, hisz a Patrióták nem vesztegetik az időt. Rögtön küldetéssel bízzák meg a párost, és nagy szerencsétlenségükre két külön küldetést kapnak. Nem sok időt tölthetnek kettesben, máris el kell szakadniuk egymástól, és tenniük kell a dolgukat. A könyv első felében így gyakorlatilag June és Day el van választva egymástól, de ennek is meg volt a maga célja. Aztán újra egymáshoz sodorja őket a sors, és folytatják tovább küzdelmüket az ellenség ellen. A végére viszont már azt sem lehet tudni biztosan, hogy ki az igazi ellenség, és hogy kinek az oldalára kellene állniuk.

Az írónő remekül csavarta a történeti szálakat, nagyon tetszett, ahogy a könyv elején elindul valamerre a történet, míg a végére teljesen máshol köt ki. Jól bújtatta el a titkokat, összeesküvéseket és árulásokat, és habár én az ilyeneket mindig előre ki szoktam találni, és azért most is sejtettem, hogy valami ilyesmi van a háttérben, de azért mégis szép ívvel kanyarította a történetet. June és Day ismét számos kalandban és akcióban vettek részt, tisztára filmszerűen pörögtek egymás után az események, egy percig sem lehetett unatkozni. Emellett voltak természetesen lassabb részek is. Azoknak a karakterfejlődés bemutatása volt a céljuk, amit maximálisan teljesítettek, így ezeket a részeket pedig éppen ezért olvastam szívesen. Kalandos, mozgalmas és izgalmas a történet, így ezen a téren az írónő hozta, amit vártam tőle.

June és Day

Féltem attól, hogy mi lesz most a párossal, hogy végül együtt lehetnek, féltem, hogy átfordul tömény és rózsaszín romantikába a kapcsolatuk, amit mindig nehezen viselek el, főleg ha háború közepén vagyunk, de szerencsére nem így történt. Az írónő ezen a téren is megtalálta a tökéletes egyensúlyt, így kaptunk egy kis romantikát, de ami még fontosabb, hogy ez nem nyomta el magát az izgalmas történetet. Külön tetszett ahogy alakította a kapcsolatukat, hogy nem felejtettük el, hogy mi minden történt korábban, és hogy June és Day két teljesen más világból származnak. Így volt reális a dolog, és ennek így kellett alakulnia. Mindig közéjük fog állni, hogy gyakorlatilag June a felelős Day anyja és bátyja haláláért, hogy June gazdag elit családból származik, míg Day egy szegény csavargó, hogy két teljesen másmilyen háttérből érkeztek, más morálokkal, felfogással és szemlélettel.

Igazából mindkettő remek karakter, és a személyes "tragédiájuk" és "fejlődésük" leírása az, ami tulajdonképpen ebben a részben leginkább megfogott magának. June még most sem dolgozta fel a bátyja halálát, sőt nehéz megszoknia, hogy mindent elvesztett és belőle is földönfutó vált. Világéletében gazdag polgárként élt, és mindent megkapott, most pedig ő is a lázadókhoz került egy fitying nélkül, és éppen úgy reagált, ahogy egy hozzá hasonló lánynak reagálnia kellett. Mellesleg nehéz megváltoztatnia a felfogást és az elveket, amit 15 éven át belé neveltek. A Köztársaság hűséges és elkötelezett katonájaként szerette, tisztelte és óvta a hazáját, most mégis az ellen munkálkodik, amit nehéz megemésztenie és feldolgoznia. Küzd a haza iránti hűsége és a kételyei között.

Day ezzel szemben önmagával küzd, a hitével és azzal, hogy vállalja-e a szerepet, amit neki szánnak a lázadásban. Nyilvánvalóan sosem akart lázadóvezérré válni, mégis így hozta a sors, és mivel a hazája és a szerettei sorsa függ tőle, így kénytelen vállalni a szerepet, amivel a Köztársaság népe ruházta fel. June és Day kapcsolata megtörik egy ponton, bizalmatlanság és félreértések nehezítik meg a helyzetüket, és mindketten kísértésbe esnek Anden és Tess miatt, ami még jobban nehezíti a kapcsolatukat és azt, hogy képesek legyenek igazán megismerni egymást és megbízni a másikban. Bízni akarnak a másikban, de a bizalom nem jön egykönnyen, ezt ki kell érdemelni.

Bírtam ezt a jelenetet. :)

Tesst most valahogy nem kedveltem annyira, és míg az első részben egy aranyos kislányként gondoltam rá, akit valamennyire bírtam is, itt leginkább egy hisztis, féltékenykedő libára hasonlított. De komolyan! Mondjuk érthető, hogy beleszeretett Day-be, hisz ki ne tenne így a helyében, de azért ennél normálisabban is reagálhatott a dolgokra. Anden az, akit nem tudok hova tenni. Nekem túl szép, hogy igaz legyen. Mármint nem a külsejére gondolok, hanem magára a karakterre. Hogy ő pont teljesen más, mint az apja volt, hogy ő pont meg akarja reformálni a Köztársaságot, hogy ő el akarja nyerni a nép szeretetét és tiszteletét, és hogy ő mindent jóvá akar tenni... szép álmok, és nagy tervek, csak számomra mindez annyira jónak tűnik, hogy már nem is lehet igaz. Lehet, csak én látok bele valamit, és csak én hiszem, hogy Andennek is vannak hátsószándékai és rejtegetnivalói, nem tudom. Ne legyen igazam, de valamiért úgy érzem, lesz itt még csavar az utolsó részben.

Van még valaki, akit majdnem elfelejtettem, és akire már az első részben is felfigyeltem, és akiről ebben a részben kiderült valami, amitől még szimpatikusabbá vált számomra. Ki más lehetne ő, mint Thomas. Thomas remek karakter, összetett és félreértett. Kedvelem az ilyeneket, és tudtam, hogy lesz még itt a háttérben valami vele és Metiassal. Attól, ami kiderült róluk, csak még szomorúbb az, ami velük történt, és ettől valahogy mindketten még közelebb kerültek a szívemhez. Metiast is megkedveltem annak ellenére, hogy igen hamar meghalt, és bárcsak szerepelt volna tovább, és akkor többet láthattunk volna az ő és Thomas kapcsolatából, amiből annyi mindent ki lehetett volna még hozni. Az egyik kedvenc részem ebben a könyvben, mikor June rájön, hogy mi volt Metias és Thomas között.

Igazából egyetlenegy negatívumot tudnék mondani a könyvről, de szerintem ez is csak olyan dolog, ami senki mást nem zavart rajtam kívül, de én akkor is leírom, mert hát le fogom. :) Számomra a könyv végén lévő csavar nagyon kiábrándító volt. Nem szeretem az ilyen "szappanoperás" fordulatokat. Nem számítottam rá, és nagyon meglepett, mikor kiderült, hogy Day halálos beteg, és elsőnek csak bosszankodva felsóhajtottam, hogy "ezt most miért kellett?!". Mivel meghalni úgysem fog, ezt borítékolom nektek előre, mert biztosan találnak valami módot a megmentésére, így nem értem, miért kellett ilyen erőltetetten drámainak szánt függővéget beleerőszakolni a végébe. Ha tényleg tragikus lenne a történet vége, és tényleg meghalna Day, akkor visszaszívok mindent, amit írtam most, és elismerően bólogatok majd az írónőnek, amiért meg merte lépni, hogy tragikus véget ír egy ifjúsági könyvsorozat lezárásának. Ritka az ilyen, szinte nincs is, mindig full happy és boldog mindenki. De mivel itt is ez lesz a végkifejlet, ezért gondolom én erőltetettnek és nem ideillőnek ezt az egész "halálos betegség" dolgot.

Az utolsónak említett negatívum ellenére, ami biztosan csak engem zavart, imádtam a könyvet, le sem lehet írni mennyire, és ha monumentális és felejthetetlen lezárást írt utolsó résznek az írónő, akkor már most garantálom, hogy a Legenda trilógia bekerült a kedvenc disztópiám közé. Remélem egyszer lecsapnak rá a nagy filmstúdiók, mert a trilógiából iszonyat izgalmas, látványos és egyedi filmet lehetne készíteni, és ott van benne a potenciál, hogy felérjen mondjuk Az Éhezők Viadala
, A Beavatott vagy Az Útvesztő sikeréhez. Bízok benne, hogy így lesz. Addig még hátravan az utolsó kötet, amit hamarosan tervezek olvasni, mert hát ki bírná sokáig June és Day nélkül?:)

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/marie-lu-prodigy-szuletett-tehetseg
Értékelés: 5/5* (Még mindig!)

The 100 (A Visszatérők) 2. évad összegzés

Gyorsan telik az idő, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mikor kedvenc sorozataink újabb évada a végére ér. A tavalyi szezon legjobb újonca számomra mindenképp a The 100 volt, imádom egyszerűen, és az egyik legizgalmasabb és legminőségibb sorozat manapság a tévében. Nem hittem volna, hogy sikerül megugraniuk a lécet, de higgyetek nekem, ha szerettétek az első évadot, akkor a másodikat még annál is jobban imádni fogjátok. A második évad 2014 októberében startolt, és 16 részt kapott, melyet 2x8 részes bontásban adtak le, két részre szedve ezáltal az évadot, ami tökéletes koncepciónak minősült. Kettévágták az idei szezont, és ez remek ívet adott a történetnek.

A második évad pontosan ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Clarke és a csapat egy része fogságba kerül a Weather-hegyen, míg a többiek és az immár Földre érkező felnőttek egymásra találnak, és kiépítik a táborukat. Az évad elején több külön szálon fut az esemény, de az első pár rész után egybefutnak a szálak, és kezd kialakulni az évad fő irányvonala. Megtudjuk, hogy a Weather-hegy nem olyan ígéretes hely, mint amilyennek hitték és remélték, és hogy önző és sötét céljaikkal Clarke és a többiek életét fenyegetik. Az évad a Weather-hegy elleni harcról szól, miközben közelebbi képet kaphatunk a hegy társadalmáról és terveiről, a Földiek klánjainak működéséről és harci szelleméről, valamint az Égiek elkezdik kiépíteni bázisukat a Földön.

Nem akarok többet elárulni a történetről, mert olyan sok mindent lehetne írni, annyi mindenről áradozhatnék, hogy végig se bírnátok olvasni, így csak a lényeget szeretném kiemelni. Azokat a dolgokat, amik kifejezetten tetszettek az ide szezonban. Rögtön azzal kell kezdeném, és számomra az évad legjobb eleme, hogy végre kinyírták Finnt. Egyszerűen képtelen voltam elviselni a karaktert, annyira idegesített, hogy azt el se mondhatom, így nagyon örültem a halálának. Bár, az okok elég furák voltak, és mintha a készítők sem gondolták volna át eléggé Finn "behülyülését", (nem tudom jobban megfogalmazni), így a karakterét teljesen elrontották a végére. Mivel nem szerettem őt, így azért annyira nem vettem a szívemre, de még én is furcsálltam, amit leműveltek vele. Szerintem méltatlanul búcsúzott, és az egész annyira hirtelen, hiteltelen és mondvacsinált volt, hogy habár sosem szerettem Finnt, sajnáltam azért, hogy ennyire elrontották végül a karakterét. De legalább kiírták a sorozatból, és ennél jobb nem is történhetett volna.

A másik, ami nagyon tetszett az idei szezonban a "mesterhármas", ahogy elneveztem őket. Hogy kikre gondolok pontosan? Clarke, Bellamy és Octavia. Jelenleg ők hárman a kedvenc karaktereim. A második évad egyértelműen Clarke évada lett, a lány karakterfejlődését állították a középpontba, és míg az első Bellamy "útját" mutatta be, ahogy egy bajkeverő és hangos lázadóból határozott, eltökélt és felelős vezetővé válik, addig a második évad ezzel tökéletes párhuzamban azt építette fel, ahogy Clarke egy keménykezű, taktikus, de ugyanakkor sötét oldalra sodródó vezérré válik.

Tetszik a párhuzam kettejük karaktere közt, míg Bellamy negatív karakterből csapott át pozitív hőssé, addig Clarke-nál épp fordított a helyzet. Ő a tökéletes és jó "hercegnőből" vált egy kétes döntéseket hozó, érzelemmentes és kemény tettekre elszánt megkérdőjelezhető vezetővé. Bellamy az első évadban, Clarke a másodikban tett meg nagy utat, és mindkettejük karakterfejlődése az, ami számomra a sorozat legkiemelkedőbb és legszerethetőbb eleme. Még mindig szurkolok nekik, ketten együtt tökéletes vezetők lesznek valamikor, és remélem valami többek is annál. (Most, hogy Finn kikerült a képből, talán a 3. évadban valami kezdődik majd közöttük.)

A hármas utolsó tagja Octavia, és engem lepett meg a legjobban, de őt is igazán megszerettem az idei szezonban. Ez nagy csoda, hisz az elsőben egy semmirekellő, hisztis libaként indult, akit mindig Bellamy-nak vagy Lincolnnak kellett megmentenie. Aztán gondoltak egyet a készítők, és Octavia radikális változáson esett át, ami kifejezetten jót tett a karakterének, és abszolút kedvelhetővé tette. Tetszett a folyamat, ahogy lassan megerősödött, ahogy kivívta a tiszteletet a Földiek körében, és ahogy igazi harcos vált belőle. Végre képes egyedül kiállni és megküzdeni magáért, és tökéletes katona és harcos lett. Még mindig azon a véleményen vagyok, hogy nem illenek össze Lincolnnal, nem szeretem őket együtt, de hát nagyon úgy tűnik, hogy még sokáig együtt maradnak, így kénytelen vagyok őket elviselni. Remélem Octavia marad ez az erős és határozott harcos, és akkor továbbra is bírni fogom.

A felnőttek ebben az évadban teljesen háttérbe szorultak, ami mondjuk nem meglepő, hisz tinisorozat révén még szép, hogy nem őket állítják a középpontba. Bár azért én szeretem őket, Kane. Abby és Jaha a Földön is vívja tovább hatalmi csatározásait, és még mindig egymás közt adogatják a hatalmat. Szerintem ezek hárman életük végéig ezt fogják csinálni. Kane izgalmas és érdekes karakter lenne, ha hagynának neki elég időt a kibontakozásra, és igazán jó "apa-fia" kapcsolatot építhetnének közte és Bellamy közt. Voltak erre kisebb utalások, és szerintem tök jó lenne. Abby-t nem hiányolnám, ha meghalna, és Jaha pedig szerintem teljesen felesleges, nem kellett volna visszahozni, nyugodtan meghalhatott volna az Arkon. És van még valaki, akit semmiképp se hagyhatok ki, ő pedig Murphy. Annak viszont örülök, hogy őt visszahozták a fő történetszálba, és hogy fontosabb szerepet kapott, ami remélem folytatódni fog a 3. évadban. Murphy-t mindig is ígéretes karakternek tartottam, és annyi mindent ki lehetne hozni a "vezeklő fiúból", hogy remélem az írók kreatívak lesznek (mint Octavia esetében), és kitalálják mihez kezdjenek vele.

Nem maradhat ki a két nagy ellenfél sem, róluk is érdemes néhány szót szólni. A Weather-hegy nem lopta be magát a szívembe, és őszintén szólva cseppet sem sajnáltam, ami velük történt. Húgommal már az elején arról beszéltünk, hogy ott rontottak el mindent, hogy erőszakkal akarták elvenni az Égiektől, ami kellett nekik. Ha kérték volna, ha valamilyen kölcsönös megállapodást kötöttek volna velük, akkor talán túlélhették volna. Az első néhány részben ezen problémáztam, és számomra annyira életszerűtlennek tűnt, hogy egyből erőszakhoz folyamodtak. Aztán megértettem, hogy mégis ez a reális. Hisz ilyen az ember. Inkább erőszakkal elveszi azt, ami kell neki, minthogy kérje és békés kompromisszummal érje el a célját. Ilyen gyarló az ember, hisz kérni és megállapodni nehéz és hosszú folyamat. Dante céljai nemesek voltak (az elején mindenképp), de a fia, Cage siettetni akarta a dolgokat, és ezzel pecsételte meg a népük sorsát.

A másik tábort a Földiek alkották, a mi kis barbárjaink, akiket az első évadban ismerhettünk meg, de akikkel csak most kerülhettünk közelebbi ismertségbe. A velük kötött szövetség által betekintést nyerhettünk a rendszerük működésébe, megtudtuk, hogy választanak vezetőt, hogy milyen szövetségben élnek, hogy milyen szabályok és morálok vezérlik az életüket. Lexa remek karakter, ez nem vitás, (annak ellenére, amit a végén tett, bár teljesen érthető a döntése és logikus), és én nagyon megszerettem őt. Tetszett, ahogy ő és Clarke fokozatosan közel kerültek egymáshoz, ahogy Clarke kényesen egyensúlyozott a népéhez való hűsége és a Földiekkel kötött szövetség fenntartása között, és ahogy végül elnyerték egymás tiszteletét. Lexa és Clarke végül kölcsönösen elismerik egymás vezetői képességeit, és habár Lexa a végén elárulja a szövetséget, én mégsem gyűlöltem meg, mert teljesen érthető volt a döntése. Mellesleg számítani lehetett rá, és akármennyire is szerettünk volna egy nagy monumentális csatát látni, számomra az elejétől egyértelmű volt, hogy ilyesmi úgysem fog megtörténni egy CW sorozat keretein belül. Tudjátok, erre nincs keret és lehetőség. Sorozatokban ilyet nem nagyon szoktak mutatni, és ennek megvannak az okai. (Főképp anyagi okok.)

Nem akarom hosszúra nyújtani a véleményem, így most igyekszem zárni a soraimat. Csak dicsérni tudom a sorozatot, és habár természetesen volt egy-két gyengébb rész a szezonban, mégis összességében remek, átgondolt és tökéletesen felépített folytatása volt az első évadnak. Nekem ugyanannyira tetszett, mint az első, sőt, ha lehet, akkor egy kicsit jobban is. Tetszett a fő történetszál, tetszett a kedvenc karaktereim fejlődésnek bemutatása, és szinte minden részben volt valami meglepő vagy meghökkentő dolog.

Iszonyatosan várom a 3. évadot, mert ahogy az elejtett utalásokból leszűrtem, eztán másmilyen irányt fog venni a sorozat. A 3. évad arról fog szólni, hogy anno 97 éve, hogy pusztult el a világ, így valószínűleg megkapjuk az apokalipszis magyarázatát, amibe már most belekeverték a mesterséges intelligencia dolgot, így nagyon kíváncsi vagyok mit fognak belőle kihozni. Remélem nem valami bődületes marhaság lesz a magyarázat, és nem rossz irányba viszik tovább a történetet, mert igazán kár lenne most elrontani két remek évad után. 2015 őszig azonban nem tehetünk mást, csak várunk és reménykedünk, hogy ugyanilyen izgalmas és összetett marad a sorozat, mint amilyen idáig volt.

Ha még nem kezdtetek volna bele a sorozatba, akkor épp itt az ideje, higgyetek nekem, az első pár rész után abba se bírjátok majd hagyni.

Értékelés: 10/9 (Majdnem tökéletes, de azért még nem az.:)

Előzetes:

Rick Riordan: A villámtolvaj (Percy Jackson és az Olimposziak 1.)

Fülszöveg:
A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint.  Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni?
Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba.  Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított.
Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon.

Hirtelen ötlettől vezérelve kaptam kézbe a könyvet, mert kicsit ki szerettem volna szakadni a megszokott zsáneremből. Persze nem az a helyzet, hogy fogalmam sem volt, mit fogok olvasni, csak nem terveztem a könyv olvasását. Mindez úgy jött magától, hogy még magamat is megleptem vele. Nemrég a könyvtárban futottam össze a könyvvel, és gondoltam egyet, miért ne? Hallottam már a Percy Jackson könyvsorozatról, hisz egyike a Harry Potter sikere után érkező "klónoknak", filmek is készültek belőle (az első két könyvből biztosan), de eddig valahogy nem nagyon érdekelt. Vagyis, persze, úgy voltam vele, hogy egyszer majd biztos olvasom, ha lesz valamikor kedvem hozzá, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar elérkezik az az idő.

Utaltam már rá, hogy a Harry Potter "klónjainak" egyike. Nem prejoratív értelemben mondom rá az idézőjeles szót, de legyünk őszinték, ez a könyvsorozat az, és nem is próbálja másnak mutatni magát. A Harry Potter sikere után érkeztek a hasonló könyvek dögivel, és mindegyik a nevezett által felvert gyerekkönyv hullámot akarta meglovagolni több kevesebb sikerrel. Így a Harry Potterhez hasonlóan a Percy Jackson is middle-grade könyv, ha már mindenképp műfaji kategóriába akarjuk besorolni. Vagyis gyerekkönyv, ha magyarul akarok fogalmazni, de tudjátok mit? Engem cseppet sem érdekel, ha gyerekkönyv, ha nem. A Harry Potterrel is így vagyok, és felnőtt létemre szerettem a könyveket.

Sajnos, engem már felnőttként ért el a Harry Potter láz, és habár sosem lettem őrjöngő rajongó, de azért szerettem a könyveket és láttam a filmeket. Ugyanez a helyzet most a Percy Jackson könyvvel. Sajnálom, hogy nem gyerekként olvastam, mert akkor biztosan odáig és vissza lettem volna tőle. Tudjátok, mit? Tetszett. Nem érdekel, hogy nem én vagyok a célközönség, nem érdekel, hogy egy Harry Potter klón. Tetszett a könyv, bevallom őszintén. Sőt, annyira tetszett, hogy mindenképp végig akarom olvasni a könyvsorozatot.

Aranyos kis történet ez, és tökéletesen megértem miért van olyan nagy rajongótábora a tengerentúlon, hogy Riordan egy újabb sorozattal toldotta meg az eredeti 5 könyvet. Nálunk nem annyira ismert és népszerű, valahogy nem tudott betörni a Harry Potter után, amit nagyon sajnálok, mert igazán megérdemelné a hírverést. Vagy hát ki tudja. Lehet csak én maradtam le a nagy lázról, és korábban volt hírverés körülötte. Kedves gyerekmese ez, amit minden olvasni kedvelő fiatalnak bátran ajánlok, sőt, tanulni is lehet belőle. Hogy mit? Hát a görög mitológiát. Éppen ez az első, ami miatt mindig olvasni szerettem volna.

Igen, én a 90-es években nőttem fel, így a kedvenc sorozataim egyike volt a Xéna és a Herkules, és ezekből a sorozatokból tanultam meg már az iskola előtt a görög és latin istenek neveit és legendáit. Jó volt a múltidézés, a Percy Jackson eszembe jutatta mennyire szerettem ezeket a sorozatokat, és hogy mennyire odáig voltam akkoriban a görög és latin mitológiáért. Itt nem kapunk még részletesebb képet, tulajdonképpen csak egy bevezető ez a világukba, ami nem baj, hisz ez még csak az első rész, így bízom abban, hogy a folytatásokban jobban elmélyedünk a mitológia mélységeiben és sorra bukkannak majd fel a különböző istenek, lények, és mindenféle furcsaság, ami hozzájuk kapcsolható. Tetszik a könyvsorozat alapötlete, hogy olyan gyerekekről szól, akiknek az egyik szülője görög isten, és ők rejtve élnek a világunkban.

A görög és latin mitológián túl, ami valahogy mindig a szívem csücske volt és örökre az is marad, a könyv másik nagy érdeme a szépen összerakott és abszolút kedvelhető főszereplő. Percy nem egy átlagos kis srác, és szerencsére nyomokban sem hasonlít Harry-re (sajnálom, de nem lehet megkerülni az összehasonlítást, ez van), így egyértelműen el lehet őket különíteni egymástól. Percy nekem már most sokkal szimpatikusabb, mint Harry valaha is volt. Egyszerű ennek az oka. Percy sokkal összetettebb és érdekesebb karakter, egy hihetetlenül jópofa, problémás, bajkeverő, de mégis csupaszív és bátor srác, akinek szurkolni lehet, és akit gyerekkorában mindenki szívesen elfogadott volna barátjának.

Percy és Annabeth

A többi karakterről még nincsen kialakult konkrét véleményem, de azért látom többekben a potenciált. Mégsem szerepeltek még eleget ahhoz, nem mutattak magukból olyan sokat, hogy eldönthessem, hogyan állok velük. Annabeth nyomokban Hermione-ra emlékeztet, a kis okostojás ugyebár, és nem nehéz kitalálni, hogy valószínűleg ő és Percy fognak majd összejönni, mikor idősebbek lesznek. Remélem jól lesz felépítve a kapcsolatuk a folytatásban, és nem kell csalódnom, mert nagyon aranyos páros lehetne belőlük. Bírtam még az isteneket is, már amennyit szerepeltek, de azért még ők sem kaptak olyan mélységet, hogy most eldönthessem milyenek is valójában.

Mivel gyerekkönyvről van szó, így minden adott ahhoz, hogy a fiatalok szimpátiáját elnyerje. Izgalmas kalandok, tömény fantázia alkotta meseszerű világ mindenféle mitikus lénnyel, ígéretes és szimpatikus karakterek, akiket kedvelni lehet, és persze utalás a folytatásra, hogy tudjuk mire számíthatunk a következő négy részben. Egyszerű, könnyed, humoros és olvasmányos a stílus, így könnyen lehet vele haladni, sőt nekem különösen tetszett, hogy E/1-ben íródott, és tulajdonképpen végig Percy mesélte nekünk a történetet. Riordan megtalálta a fiú hangját, és tökéletesen át tudta adni a karaktert, számomra hiteles volt az egész, és ez is nagyon tetszett a könyvben.

Érdekel a többi rész is, mindenképp olvasni fogom, sőt a filmekbe is belenézek valamikor. (Bár ahogy hallottam, nagyon sok mindent megváltoztattak a könyvhöz képes, és sokan leszólják a filmeket, de én akkor is próbálkozom majd vele.) A lényeg a lényeg, remek felütése egy többrészes sorozatnak, és várom mi minden fog még történni hőseinkkel. Persze van hova fejlődni, és lehet ez ennél sokkal jobb is, ott van benne a lehetőség, épp ezért fogom tovább olvasni.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rick-riordan-a-villamtolvaj
Értékelés: 5/4

Kelley Armstrong: Leszámolás (Sötét erő 3.)

Fülszöveg:
Kelley Armstrong nagy sikerű Sötét erő trilógiájának hihetetlenül izgalmas befejezése.
A tizenöt éves Chloé Saunders hétköznapi életet szeretne élni. Nem adatik meg neki. Chloé ugyanis genetikai módosítás áldozata, olyan nekromanta, aki akarata ellenére képes felébreszteni a holtakat. Chloé, és hasonszőrű, különleges „tehetséggel” megáldott (vagy inkább elátkozott?) társai az életüket mentik a pokoli szervezettől, amelyik létrehozta őket.
És, ha mindez nem elég, Chloé gyengéd érzései a testvérpár – Simon, a kedves varázsló, és bátyja, Derek, az annyira nem kedves vérfarkas – iránt összezavarják a fejét. Ráadásul az a szörnyű gyanúja, hogy szíve mindinkább a vérfarkas felé hajlik…

Mostanában vettem észre, hogy van néhány olyan könyvsorozat, aminek már régen kijött az utolsó része, és hát nekem is sikerült megszereznem, így semmi akadálya sincs annak, hogy befejezzek ezek közül néhányat. A könyvsorozatoknak is meg van a maguk bája, hisz ha szeretsz egy világot és annak karaktereit, akkor persze, hogy örülsz annak, hogy minél többet olvashatsz róluk. Van, amikor éveket kell várni egy-egy sorozat újabb részére, így elvész az élvezet, épp ezért mostanában próbálok úgy válogatni, hogy olyan könyveket kezdjek el, melyeknek több része is megjelent nálunk, így nem kell várnom a folytatásra, ha azonnal kézbe akarom venni. Ez nem mindig jön össze, de próbálkozok. Nem is akarok tovább mellébeszélni, térjünk át a könyvre, ami a Sötét erő trilógia utolsó része.

Tetszett az első két rész, könnyed, izgalmas, bájos és olvasmányos YA könyvsorozatként könyveltem el magamban, olyan, amilyen minden ifjúsági könyvnek lennie kellene. Adott egy izgalmas fantasy háttér, szerethető karakterek, egy csipet romantika, titkos társaságok és összeesküvés a háttérben, és mindezt olyan jó kombinációban gyúrta össze Armstrong, hogy megtalálta azt a tökéletes egyensúlyt, amitől egyik elem se billent át a ló túlsó oldalára. Értem ezalatt, hogy a nyálas romantika nem nyomta el a történet többi részét, nem lettek laposak a karakterek vagy unalmas maga a történet. Minden a helyén van, és a Sötét erő trilógia ékes példája a remek és átgondolt ifjúsági könyveknek. Ha kedvelitek a műfajt, és még nem lett volna hozzá szerencsétek, akkor én mindenképp ajánlom. A műfaj ismertebb és felkapottabb darabjait simán kenterbe veri.

Na, de mi a helyzet az utolsó könyvvel? Felér-e az első kettő színvonalához? Igen, mindenképp. Ebben nincs semmi kétség. De mint lezáró kötet, hogy teljesít? Nem rossz, mert nem az, de azt kell mondanom, hogy kissé csalódtam. Tényleg jó a könyv, és végül is ez is egyfajta lezárás, de mikor elkezdtem, akkor ennél nagyobb és monumentálisabb lezárásra és végső leszámolásra számítottam. Hisz a címe az, hogy "Leszámolás", gondoltam lesznek itt titokleleplezések, nagy harcok és összetűzések, és hát sajnos ezek mind hiányoztak, nekem pedig csalódva kellett letennem a könyvet, mikor a végére értem.

A könyv nagy része tulajdonképpen egy házban játszódik, és a karakterek ki se mozdulnak onnan. Ülnek a helyükön és gyakorlatilag semmi nem történik. De tényleg semmi. Persze értem én, hogy kellett egy kis idő, hogy gyakorolják a képességeiket, és hogy megnyugodjanak egy időre, de azt a kis időt is fel lehetett volna dobni valamivel. A könyv első fele nagyon lassan indult be, és néha egy kicsit untam magam rajta, de szerencsére a vége kárpótolt mindenért. Mármint a vége sokkal jobb lett, mint az eleje, mégis összességében akkor is csalódottan fejeztem be. Konkrét lezárást nem is kapott, olyan hirtelen lett levágva a történet, hogy szerintem folytatásért kiált.

A csapat: Derek, Chloe, Simon és Tori

Az első két részben nem sok romantika volt, amit itt már nem tudott az írónő kikerülni, és szerintem nem is akart, hiszen tudatosan építette fel ezt a történetszálat. Nem tetszett a szerelmi háromszög dolog, nekem nagyon erőltetettnek tűnt, de az, ahogy sikerült kikecmeregniük belőle, az viszont remekül lett megoldva. Nem drámáztak nagyokat, nem húzták ezt több könyvön át, hanem megbeszélték és mindenki elfogadta a helyzetet, senki se sértődött meg, hanem úgy fogadta, ahogy azt egy normális ember tenné. (A többi könyvben azért utálom egyrészt a szerelmi háromszögeket, mert mindig irritáló és felesleges műbalhéval jár együtt, amitől a falra tudok mászni. Tökéletes példa erre a Twilight sorozat.) Nem mintha nem lett volna már az elejétől teljesen egyértelmű, hogy Chloe és Derek egymásnak lettek teremtve, így nem okozott nagy meglepetést, hogy végül egymásra találtak. Nagyon aranyosak együtt, tökéletes páros. Tetszett, ahogy fel lett építve a kapcsolatuk, ahogy mindketten változtak és fejlődtek és ahogy megnyíltak egymásnak.

Chloe nagy karakterfejlődésen ment keresztül a trilógia alatt, és az írónő tökéletesen át tudta adni, hogy miként változik a lány az átélt élményei hatására. Chloe megerősödött, megtanulta használni a képességét, és megtanulta milyen a barátaival együtt lenni, és hogy milyen az, ha valakibe szerelmes. Habár ebben a részben volt néhány libás megmozdulása, mondjuk mikor csak azért is azt csinálta, amit a többiek nem szerettek volna, és önként keverte magát bajba, akkor szívesen megütögettem volna, hogy térjen észhez, de összességében normális és abszolút reális tinédzserként viselkedett, épp ezért kedveltem őt. Nem lett a kedvencem, de azért kedveltem. Rajta kívül Tori a másik karakter, aki a végére a szívemhez nőtt. Ő is rengeteget változott és fejlődött, szerencsére jó irányba, és a végére hasznos és elengedhetetlen tagjává vált a csapatnak.

Örülök, hogy elolvastam ezt a trilógiát, hisz remek darabja a műfajnak. Mindenképp megéri elolvasni, és mindenkinek szívből ajánlom, aki szereti az ifjúsági könyveket. Könnyed, laza, kissé romantikus fantasy, nem váltja meg a világot, de azért élvezetes olvasmány, kikapcsolódásnak tökéletes, ha épp nincs valami más.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kelley-armstrong-the-reckoning-a-leszamolas
Értékelés: 5/4

Jamie McGuire: Red Hill

Fülszöveg:
Scarlet, Nathan és Miranda. Három idegen, mégis közös sors.
Scarlet és két lánya egyedül néznek szembe a mindennapok nehézségeivel. Nathant elhagyta felesége, és már nem emlékszik, milyen érzés szerelmesnek lenni; csak kislánya, Zoe tartja benne a lelket. Miranda legnagyobb gondja az, hogy az új VW Bogara nem elég nagy ahhoz, hogy nővérével és két barátjukkal elmenekülhessenek egy hétvégre a záróvizsgák elől.
Amikor világszerte jelentések érkeznek egy halálos járványról, mely nem csak öl, de élőhalottá változtatja a fertőzötteket, ezek a hétköznapi emberek, rendkívüli körülményekkel szembesülnek, és sorsuk hirtelen összefonódik. Mikor rájönnek, hogy nem tudnak elfutni a veszély elől, Scarlet, Nathan és Miranda kétségbeesetten kutatnak menedék után egy félreeső, Red Hill nevű farmon.
Itt kell szembeszállniuk a rájuk támadó zombik seregével. És küzdeniük a saját életükért, ami egyben az emberiség túlélését is jelentheti. Amikor vége a világnak, túlélhet-e a szeretet?

Két ok miatt vettem kezembe a könyvet. Az egyik, hogy iszonyatosan tetszik a borító, és bevallom csakis a borító volt az egyetlen, ami felkeltette iránta az érdeklődésemet. Sötét, komor, sejtelmes és titokzatos. Tetszik a vörös út és a vörös tető. Mikor ránéztem, azonnal tudni akartam, hogy mi olyan különleges Red Hillben. Miután megláttam a csodaszép borítót, utánakerestem miről szólhat a történet, és mivel az sem tűnt rossznak, így gondoltam, miért ne? Aztán rájöttem, hogy ez egy önálló könyv, folytatás nélkül, így innentől kezdve nem volt megállás. Tudtam, hogy ezt nekem olvasnom kell. (Mostanában próbálok önálló könyveket keresni, mert kicsit néha már elegem van a sorozatokból.)

A fülszöveg alapján gondolhatnátok azt, hogy ez egy vérbeli, izgalmas és sötét zombis könyv, pedig nem az. Persze kitört a járvány és az emberiség nagy része zombivá változik, vagyis valami zombiszerű lénnyé, de itt nem a zombiapokalipszisen van a hangsúly. Egyáltalán nem. Az csak a körítés, az csak a máz, ami köré a fő történetszál épül. A könyv lényege a karakterek küzdelme, hogy miként próbálnak és sikerül nekik túlélni ebben az új és veszélyes világban. Három nézőponton keresztül követhetjük nyomon az eseményeket, a három főszereplő szemén keresztül.

Itt érkezik az első hiba. Nem értettem mi szükség volt a három nézőpontra, én nem láttam értelmét, Számomra kicsit úgy tűnt, mintha az írónő nem nagyon tudta volna mivel kitölteni azt a 300-400 oldalt, így fogta magát és három különböző karakter sorsát írta le egymás mellett, majd pedig idegesítően hihetetlen véletlenek folytán éppen egymás mellé terelte őket, hogy azért mégse legyenek egymástól totálisan külön. A három karakter útja máshonnan indult, de mindegyik ugyanoda tart, és így keresztezi egymást a sorsuk.

Ha választani kellene közülük egyetlen főszereplőt, akkor nekem Scarletre esne a választásom, és ebben szerintem senki se fog összeveszni velem. Tulajdonképpen Scarlet történetszála a legösszetettebb és legérzelmesebb, és nekem ő volt a legszimpatikusabb. Ő egymaga vágott neki a hosszú útnak, egymaga indult a lányai után, és habár közben akadt itt-ott segítsége, mégis igazából egyedül volt. Számára a legnehezebb a helyzet, hisz egyedül kell boldogulnia, miközben a lányai miatt aggódik, akikkel teljesen elkerülték egymást. Ahogy telik az idő, nem adja fel, még mindig él benne a remény, hogy végül megtalálják egymást.

Aztán ott volt Nathan, aki a második kedvencem. Egy szorgos, lelkiismeretes és okos édesapa, akit elhagy a léha és hálátlan felesége éppen a zombiapokalipszis elején, így egyedül kell mentenie magát és a lányát. Nathan ragaszkodása és feltétel nélküli szeretete a kislánya iránt jelentette számomra a könyv "cuki faktorát", és nagyon aranyosak voltak együtt. Nathan "beleerőszakolása" a történetbe hagyott némi kívánnivalót maga után, és talán az ő Red Hillre való jutása volt a leghiteltelenebb számomra. Kicsit erőltetettnek hatott a karakterek összeterelése, és míg a másik két szálon normális magyarázat volt arra, hogy miért oda tartanak a karakterek, Nathan és lánya csak véletlen kerültek oda, ami egyáltalán nem illett a történetbe.

A harmadik narrátor, Miranda, aki barátjával, nővérével és annak párjával menekül Redd Hillbe a zombik elől, hisz apjuké a ház, és tudják csakis ott lehet esélyük túlélni ezt az egészet. Miranda-t kedveltem a legkevésbé, őt és a húgát. Mindketten elkényeztetett tinilányoknak tűntek számomra, akik még a zombitámadás közben is azon izgultak, hogy nem épp úgy áll a hajuk, ahogy kellene. Mellesleg Miranda éppen ekkor kezd el rágerjedni egy pasira, akit gyakorta két napja ismer, és semmit nem tud róla. Itt következik a másik dolog, ami nem tetszett. Az erőltetett szerelmi szálak. Annyira nem illettek ide ezek a pár napos "nagy szerelmek", annyira nem ezekre kellett volna helyezni a fő hangsúlyt, hogy azt el sem tudom mondani, és a szereplők szerelmi nyavalygása rontotta el végül a karakterüket, és mindegyiket unszimpatikussá tette.

Éppen ezért a könyv első fele nekem sokkal jobban tetszett, mint a második, annak ellenére, hogy ott még lassabban indultak be az események. Mégis a karakterek addigi útja és fejlődése érdekelt és lekötött. Izgatottan olvastam a kalandjaikat, azt, ahogy boldogulni próbáltak a zombik között. Mikor aztán összejöttek Red Hillben, és elszabadultak a romantikus energiák, na akkor fordult át a könyv valami másba, amit inkább ki kellett volna hagyni. A harmadik kritikám a könyv végére vonatkozik. Nem értettem, miért nem tartottak a katonákkal, akik megmentették volna őket. Az oké addig, hogy Red Hill majdnem egy évig megvédte őket és tökéletes búvóhelynek és otthonnal minősült, de azért legyünk már reálisak. Minden normális ember elment volna a katonákkal, hogy újra visszatérjen a civilizációba. A könyv lezárása rózsaszín máz, amit szintén el lehetett volna hagyni, én legalábbis egy kevésbé romantikusan túlzó befejezésnek jobban örültem volna.

Nem mondom azt, hogy rossz a könyv, mert nem az, de ha valaki egy kemény, izgalmas, zombitámadásokkal teli poszt-apokaliptikus könyvet vár, akkor nagyot fog csalódni. Itt nem ez a lényeg, hanem a karakterek személyes drámája, az, hogy min mennek keresztül, miközben menekülnek, vagy épp próbálják megtalálni/megmenteni azt, akit szeretnek. Konkrét lezárást kapott a könyv, ami kissé cukormázasra sikeredett, és mert a második felében a romantika mindent elrontott, így sajnálom, de nem tudok ennél jobb pontot adni rá. Mégis, egyszeri olvasmánynak tökéletes, az pedig mindenképp jó pont, hogy önálló könyvről van szó. Ritka, de azért még van ilyen.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/jamie-mcguire-red-hill

Értékelés: 5/4

How to get away with murder (Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot?) 1. évad összegzés

Rég volt már vendégposzt az oldalon, így gondoltam itt az ideje. Húgom nagyon megszerette a nevezett sorozatot, ami az idei szezon egyik legjobbja, így az első évad végén írt nektek egy összegzést róla. Következzen Rami kritikája a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? sorozatról. :)

A történet: Annalise Keating a neves ügyvéd, a philadelphiai egyetem jogi karán professzori állásban is dolgozik. Keating "Hogyan lehet megúszni egy gyilkosságot" című szemináriumán saját eseteit elemzi a diákokkal, és az életszagú feladatok igencsak lázba hozzák a hallgatóságot. A professzorasszony a diákok munkáját azzal is motiválja, hogy felajánlja, a kurzus legkiválóbbjait beveszi saját csapatába dolgozni. A briliáns, karizmatikus védőügyvéd professzor, és ifjú csapata hamarosan rejtélyes gyilkossági ügybe keverednek. (Forrás: port.hu)

A sorozatot azért kezdtem el nézni, mert miután lement a pilot, az egész tumblr dashboardom ezzel volt tele és mindenki arról beszélt, hogy milyen jó ez a sorozat. Így hát fogtam magam és megnéztem azt a bizonyos első részt és mit ne mondjak, egyből beleszerettem ebbe a sorozatba - egy darabig.

A How To Get Away With Murder (HTGAWM) 2014 szeptemberében kezdődött és 2015. február 26-án ért véget az első évad, a maga 15 epizódjával. A második évadot már most berendelték, hiszen remek a sorozat nézettsége, a pilotot több mint 14 millióan, míg a legutolsó részt pedig 9 millióan nézték meg. Őszintén? Engem ez egy cseppet sem lepett meg, mert ez a sorozat tipikusan az a sorozat, amit ha egyszer leülsz megnézni az első pár részt, utána magába szippant, és ha egyszer megfogott, utána nincs menekvés. Higgyetek nekem, a saját esetemből tanulva mondom ezt.

Nehéz szülés volt ez a kritika, mert sokáig nem tudtam megfejteni, hogy miért vesz rá a sorozat arra, hogy hétről-hétre leüljek és megnézzem az újabb részeket. Aztán megvilágosodtam és a saját magam által feltett kérdésre két szóval tudnék válaszolni, azért, mert a HTGAWM elgondolkodtató és emberi.

Elgondolkodtató, mert a sorozat alapból egy „nyomozós sorozat”, "minden héten kapunk egy gyilkost” felállással, de nem azért mondom azt, hogy elgondolkodtató, mert, hogy a nézőnek ki kell találnia, hogy ki a gyilkos, stb., mint a többi hasonló sorozatnál. A HTGAWM azért elgondolkodtató, mert mind a 15 részben olyan témákat feszeget, amelyeken önmagukban napokig lehetne vitatkozni, hogy mi a helyes és mi nem. Feketék-fehérek viszonya az USA-ban, meleg-kérdés, vérfertőzés, férfiak megerőszakolása, családon belüli fizikai és pszichés erőszak, vallás, pedofília és persze a fő kérdés: mi számít gyilkosságnak és mi nem az, vagy éppen mikor „megbocsátható” egy másik ember megölése?

Mind-mind tabu-téma, amiről egy átlagos sorozat vagy nem szól semmit vagy pedig egy sitcomon belül viccet csinál a témákból, de a HTGAWM egy egész epizódot szentel annak, hogy ezeket a kérdéseket alaposabban körüljárja, és akarva-akaratlanul kifejtse az álláspontját a témákban. És ez az egyik, amit szeretek benne, hogy meglepően nyíltan mer szólni olyan témákról, amelyekről mindenki csak hallgat. Az arcunkba meri tolni és rávesz, hogy gondolkozzunk el róluk és alakítsuk ki a saját véleményünket és állásfoglalásunkat az ügyben. Imádom a sorozatban, hogy rádöbbentett, hogy igazából soha nem ismerhetünk senkit igazán és, hogy nem tudhatjuk, hogy egy családban vagy egy párkapcsolatban mi minden zajlik a zárt ajtók mögött.

A másik ok, amiért még mindig nézem a sorozatot az, hogy emberi. Először arra gondoltam, hogy azért ilyen jó ez a sorozat, mert tele van rossz emberekkel, Samtől kezdve, Annalise-en keresztül az összes diákig mindannyian rossz emberek, egytől egyig. Önzők, nagyképűek, képmutatóak, hálátlanok, kihasználják az embereket és még sorolhatnám a rengeteg negatív jelzőt, ami ráillik a sorozatban szereplő összes - de tényleg az összes - karakterre. Aztán ahogyan ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy nincs igazam, mert ezek a karakterek nem rosszak, csak emberek.

A fent említett elgondolkodtató jelzővel függ össze az, hogy minden epizódban, amikor X szereplő tesz valami rosszat azért, hogy magát mentse (vagy valaki mást), először mindig az jutott eszembe, hogy „Úristen, ennél rosszabb embert én még életemben nem láttam”, de aztán továbbgondoltam a dolgot és mindig rá kellett jönnöm, hogy meglehet, hogy hasonló helyzetben én is úgy cselekedtem volna, mint az a karakter. Mert hát lássuk be, emberek vagyunk, így természetünkből adódóan önzők és mindig mindent úgy alakítunk, hogy nekünk és a szeretteinknek jó legyen, nem érdekelnek minket a következmények vagy az, hogy a tettünk, hogyan hat egy másik ember életére. És ezzel a sorozatban szereplő karakterek sincsenek másképpen és ezért persze lehet őket gyűlölni, én biztosan nem teszem, mert nagyjából mindegyik karakternek egy-egy tulajdonságát magaménak érzem.

Összegezve én azt mondom, hogy ezt a sorozatot lehet nagyon gyűlölni és lehet, nagyon szeretni is, de abban biztos vagyok, hogy nincs köztes út. Az évad első pár részét egyszerűen imádtam, de aztán ahogy kezdtem megsejteni, hogy mi fog történni a mid-season fináléban, és amikor végül igazam is lett, bevallom csalódtam a sorozatban, mert azt hittem ennél jobbal jönnek elő. Aztán mikor januárban kijött a 10. rész adtam neki egy utolsó esélyt és újra sikerült elérnie, hogy megszeressem. Látom én az égbekiáltó hibáit – mert hát az van bőven, közel sem tökéletes a sorozat -, de egyszerűen nem érdekel, mert amíg képes rávenni, hogy hétről-hétre érdekeljen, hogy mi lesz a karaktereivel, addig nekem megfelelő ez a sorozat.

Annalise-t sokáig nem voltam képes megérteni, hogy miért teszi azt, amit, de aztán az utolsó előtti részek valamelyikében végre megértettem, hogy miért állt ki olyan sokáig a férje mellett. A két segítőjéről annyit, hogy mindkettőt csak akkor szeretem, ha kapcsolatban vannak valamelyik diákkal (Bonnie és Asher, óh igen!). Ha már Asher, akkor elmondom, hogy ő az egyik karakter, aki számomra kilóg a többiek közül és nagyon remélem, hogy a következő évadban őt is bekapcsolják a főtörténetbe és végre kiszakad ebből a bárgyú, „vicces karakter” sablonból. Wes a másik, aki felé nem érzek semmit, mert nekem túlságosan jellemtelen (ezért is nem értem, hogy Annalise miért őt babusgatja folyton). Laurel és Michaela két teljesen ellentétes karakter, de ugyanolyan szerethetők és megérthetők és végül ott van nekünk Connor, akit az évad első felében szeretve-gyűlöltem azért, ahogyan Oliverrel bánt, aztán az évad második részében mindent jóvátett és most már csak azért szurkolok nekik, hogy a következő évadban minden „tisztázódjon” és, hogy ne hozzanak ki az írók az Oliverrel való kapcsolatából egy latin szappanoperát.

Várom a 2. évadot, bár kicsit megint csalódtam a sorozatban, hogy már harmadik alkalommal akarják ugyanazzal a csavarral fenntartani az érdeklődésünket. Bár már most tudom, hogy úgyis megint mindent jóvá fognak tenni, amint kijön a 2. évad 1. része.
10/8

Előzetes: