Ernest Cline: Ready Player One ("Egyes játékos, készülj!")

Fülszöveg:

2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan a gimnazista Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-ba, a világméretű virtuális utópiába, ahol az avatárján keresztül mindenki szabadon tanulhat, dolgozhat, és szórakozhat. Ugyancsak az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade is arról álmodozik, hogy ő találja meg elsőként a virtuális világ elrejtett kincsét. A szimuláció tervezőjeként ismert James Halliday ugyanis ördögi feladványt hagyott maga után, amelynek leggyorsabb megfejtője szédületes vagyonra és hatalomra tehet szert.
A Halliday által kifundált feladatok sikeres teljesítéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség, Wade pedig éppúgy otthon van a Gyalog galoppban, mint a Pac-Manben, a Rush életművében vagy az animékben. Amikor a tizennyolc éves srác hosszú évek kitartó munkája után megoldja az első feladványt, hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és ez életveszélybe sodorja. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért.

Talán soha az életben nem hallottam volna erről a könyvről, (ami igen szomorú lett volna!) ha nem értesülök egy véletlen folytán arról, hogy filmet fognak belőle készíteni. Igen, jól olvassátok, a könyvből film készül, és már előre elmondhatom nektek, hogy ez a film vagy iszonyat nagyot fog ütni vagy pedig olyan gagyi lesz, hogy csak fogni fogjuk miatta a fejünket. Ha elolvassátok a könyvet, akkor megértitek miért mondom ezt. Mindenesetre nem a még el sem készült filmről szeretnék most írni, hanem magáról a könyvről. Örülök annak, hogy végül felfigyeltem rá és hogy el tudtam olvasni, mert ismét egy remek könyv élménnyel gazdagodtam. (Nem értem miért nem fordították le a címet magyarra, így odaírtam nektek a fordítást mögé. Remélem ez nem lesz gond.)

A könyv két manapság annyira közkedvelt műfajt ötvöz egybe, és így egy sci-fi elemekkel tarkított disztópia történetben elevenedik meg ez a különös kaland. A jövőben járunk, ahol az emberiség nagy része meghalt, a városok eltűntek és a Föld elpusztult. A túlélők zord életét csak a modern technológia által megalkotott számítógépes játékok teszik valamelyest elviselhetővé. Nagy forradalmat jelentett, mikor feltalálták az OASIS nevű szimulációs játékot, ahová a reményvesztett és kilátástalan életükből az emberek menekülhettek. Az OASIS egy szimulációs játék, ahol egy saját karaktert létrehozva, bárki kalandos és izgalmas életet élhet a számtalan mesterségesen kialakított világ egyikében. A játék feltalálója, James Halliday halála után elindít a versenyt. A férfi játékot hirdetett a vagyonáért, a vállalatáért, és a játék feletti tulajdonjogért. Bárki, aki végigviszi a játékot, megfejti a rejtélyeket és megtalálja az OASIS-ban elrejtett nyereményt, megkapja a játék hihetetlen díját.

Egy roppant összetett és izgalmas történet ez, mely azonnal beszippant. A könyvben tulajdonképpen Wade, a későbbi nyertes meséli el nekünk, hogy találta meg a nyomokat, és hogy sikerült megnyernie a játékot, miközben barátokra talált és menekülnie kellett azok elől, akik a nyereményért az életére törtek. Sokkal nagyobb volumenű játék ez, mint amilyennek tűnik, és a pénzéhes rivális cég mindenáron meg akarja kaparintani az OASIS tulajdonjogát, és ehhez semmitől sem riadnak vissza. Ami az elején csak egy játéknak indult, az később véresen komoly valósággá válik. El sem tudom mondani mennyire izgalmas volt végig a történet és imádtam, ahogy haladt előre és Wade-el együtt fejtettük meg az újabb és újabb feladványokat. Vele vetettük bele magunkat a játékba, vele küzdöttünk és végül az oldalán győzedelmeskedtünk. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha magam is a játék részese lettem volna.

Az OASIS feltalálója, Halliday egy igazi kocka volt, és a 80-as évek megszállottja minden téren. Megszállottsága tárgyait beépítette a játékba és ezzel vett rá szinte mindenkit, hogy ugyanúgy rajongjanak ezekért a dolgokért, ahogy ő tette. A játékosoknak meg kellett ismerniük a 80-as éveket, hogy megtalálják a nyomokat és a megfejtéseket, és velük együtt én, mint olvasó is kaptam egy gyors kiképzést a 80-as évek emlékezetesebb dolgaiból. Az író biztosan maga is a korszak nagy rajongója, mert annyi mindent összeszedett, hogy csak na. Kaptam egy elég részletes képet a kor számítógépes játékairól, asztali játékairól, kedvelt filmjeiről, sorozatairól és zenéiről és több apró popkulturális utalást épített bele, mellyel egészen retro hangulatba hozott. Néha talán túl sok volt a sok technikai cucc és leírás, bevallom volt, amit untam, és sajnos a többségét nem is értettem, de akik ugyanolyan számítógépes kockák, mint a könyv karakterei, azoknak biztosan érdekes lehetett olvasni ezt a sok technikai miegymást.

A könyv nagy erőssége a rejtélyes és végig izgalmas történet. Játéknak indul, de aztán a szereplők élete lesz a tét. Így komolyodott maga a történet is, ahogy haladtunk előre, és a történettel párhuzamosan maguk a karakterek is. Három igazi főszereplőnk van, tulajdonképpen végig ők versengtek a díjért egymással, akik annak ellenére, hogy riválisokként kellett megküzdeniük, közben mégis igazi barátok lettek. Volt, amikor egymás ellen dolgoztak, de volt, amikor összedolgoztak, és a végére váltak igazán közeli barátokká. Wade, vagyis Parzival, a történet komolyabbá válásával, szintén megkomolyodik, felnő és rájön, hogy mi a fontos és mi nem az életében. Revansot vesz azért, amit vele tettek, és megnyeri a játékot. Semmi bajom nem volt a karakterekkel, de valahogy egyik se tett rám olyan mély benyomást, hogy igazán megkedveljem őket. Viszont tetszett a barátságuk alakulása, Wade és H, valamint Wade és Arte3mis között.

Amit még mindenképp meg kell említenem, hogy a könyv egyfajta "kritikája" a mai modern számítógépes generációnak. Wade és a többiek az OASIS-ban élnek, egyiküknek sincs normális élete. Bent ülnek napokig, sőt hetekig a házukban, nincsen családjuk, se barátaik, épp csak a napi fizikai szükségleteiket elégítik ki és máris beülnek a székbe és elvesznek a kedvenc szimulációs világukban. Semmi más nem érdekli őket, semmi más nem hozza őket lázba. Az internet adta névtelenség és személytelenség miatt mindenki másnak mutatja magát, mint amilyen valójában. És itt nem csak a külső megjelenésree gondolok, hanem a virtuális világban egészen más személyiséget is vesznek fel magukra.

Ha jobban belegondolunk ez a jelenség, sajnos már ma is igen elterjedt, és ha így halad, amire igen nagy az esély, akkor a végén mi is odajutunk, hogy 100 év múlva egy szimulációs világban fogjuk élni a mindennapjainkat csak mert a való világ magában teljesen érdektelenné és élhetetlenné válik számunkra. Most is ott az internet és a számtalan közösség oldal, ahol mindenki a lehető legjobb formáját akarja mutatni, ahol fontos, hogy minél több "barátunk" és ismerősünk legyen, ahol retusáljuk a képeket, és ahol csak olyan fotókat teszünk közzé magunkról, ahol a top formánkat nyújtjuk. Ahol a like-ok száma a legfontosabb, és olyan embereket fogadunk ismerősünknek, akivel alig ha két szót beszéltünk személyesen, és mindezt csak azért, hogy később dicsekedhessünk, nekünk hány száz ismerősünk van. Talán azt hihetjük, hogy a könyv világa olyan távoli, mégis valamilyen szinten már most is itt van az a jelenség, amire Cline rávilágított. Nagyra értékeltem ezt az üzenetet, és ha kritikának szánta a mai világra vonatkozóan, akkor sajnos egyet kell vele értsek.

Sajnáltam volna, ha nem szerzek tudomást a könyvről, mert akkor egy remek élményről maradtam volna le. Imádtam az elejétől a végéig, izgalmas, rejtélyes és kalandos volt. Együtt vetettem bele magam Wade-el a játékba, együtt fejtettük meg a rejtvényeket és kódokat és együtt győzedelmeskedtem vele a versenyben. Az író valami egészen szórakoztató történetet alkotott, ami egyedi és olvasmányos és minden, ami egy remek ifjúsági könyvet meghatároz. Higgyetek nekem, még ha nem is vagytok kockák, akkor is imádni fogjátok, mert egyszerűen letehetetlen. Mindenkinek szívből ajánlom. A filmet pedig természetesen várom és bízom benne, hogy nagyot fog ütni, nem pedig valami ultra gagyi katyvasz lesz belőle, mert azt nagyon sajnálnám.

Ui: Külön örülök neki, hogy önálló könyvről van szó, és az író nem nyújtotta el felesleges trilógiává. Ez éppen ennyire volt elég, ez éppen így volt jó.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/ernest-cline-ready-player-one

Értékelés: 5/5*

Leigh Bardugo: Árnyék és csont (Grisa 1.)

Fülszöveg:

Alina Starkova sosem várt túl sokat az élettől. A határháborúk során elveszítette a szüleit. Árvaként csupán egyvalakire számíthatott. Egy másik kis földönfutóra, Malra, a legjobb barátjára. Ám mostanra már rá sem számíthatott. Mindkettőjüket besorozták hazájuk, Ravka anyácska hadseregébe. A két fiatalnak életveszélyes küldetésre kell indulnia az Árnyzónába. Ezen az iszonyatos helyen a földöntúli sötétség az úr, ahol valósággal hemzsegnek az emberevő szörnyetegek. Amikor támadás éri a katonai konvojukat, mindannyiuk élete veszélybe kerül. Ám Alina ekkor olyan titokzatos erőnek adja tanújelét, amiről mindaddig még ő sem tudott. A csodálatos megmenekülés kiszakítja a hétköznapok világából.. .

Meg sem áll a fővárosig, az uralkodó udvaráig, ahol az árva lány is a Grisa testvériség tagja lesz. Vezetőjük, a titokzatos Kom úr úgy véli, Alina az, akire oly régóta vár Ravka sokat szenvedett népe. A legfőbb varázsló szerint az Alinában rejtőző erő képes lesz elpusztítani az Árnyzónát. A cári udvar fényűző forgatagában sokan Kom úr új kegyeltjének tartják a lányt, aki csak nehezen tud beilleszkedni Mal nélkül. Miközben hazája egyre nagyobb veszélybe kerül, feltárul előtte egy hajmeresztő összeesküvés. Dönteni kell. Szembeszáll a birodalom leghatalmasabb nagyuraival? Egyedül a múltja mentheti meg… hogy Alina megmenthesse a jövőt.

Ahogy így nézegettem, a korábbi könyvsorozataimmal nagyjából sikerült felzárkóznom, és aminek kijött az utolsó része, azt pedig be is fejeztem. Amivel nem haladtam előre, az pedig olyan, amit nem is tervezek tovább olvasni, mert már az első rész se ragadott magával annyira, hogy érdekeljen a folytatás. Legalábbis addig nem, amíg találok más sokkal érdekesebbet, amit olvashatok. Így most az új könyvek felé vettem az irányt, és épp ezért nem restelltem belekezdeni egy új könyvsorozatba. Régóta érdekelt a Grisa trilógia és most valahogy hozzá volt kedvem, így került hozzám.

Anno a megjelenése alkalmával emlékszem, hogy felfigyeltem a könyvre és rögtön várólistára tettem, de ahogy telt az idő kissé feledésbe merült. (Sok könyvvel vagyok így egyébként.) Most viszont eljött az idő hozzá, de ez idő alatt azt a keveset is elfelejtettem, amit korábban sikerült megtudnom a történetről, így gyakorlatilag nulla információval vágtam neki. Ami végül is remek, hisz nem vonta el a figyelmemet semmilyen spoiler, és nem volt rám hatással mások véleménye. Nem tudtam mire számítsak, de azért nagyjából azt kaptam, amit vártam. Egy tipikus YA könyvet, némi egyediséggel fűszerezve, ami habár tényleg egyedinek hangzik, de valójában mégsem az.

Hogy mit értek ezalatt? Adott nekünk a Grisák világa, akik ebben a misztikus és izgalmas cári királyságban élnek. Természetfeletti erővel rendelkeznek és több csoportba vannak osztva. Mindegyik csoport egy speciális képességgel rendelkezik, és a csoporthoz való hovatartozásukat a ruhájuk színe is jelöli. Természetesen vannak kívülállók is, mint Éjúr, aki egyedi erővel rendelkezik, vagy épp Alina, aki szintén különbözik mindenki mástól. Érdekesen hangzik, de ha jobban belegondolunk ugyanolyan ők, mint a boszorkányok, csak épp a Grisa nevet kapták. Ja és azt majdnem elfelejtettem, hogy minden Grisa csodaszép, mert hát gyönyörű főszereplők nélkül nem is YA regény a YA regény. (Remélem éreztétek az iróniát.) Nem azt mondom, hogy nem tetszett ez a természetfeletti világ, mert végül is tetszett, csak az nem, hogy többnek akart tűnni, mint ami. Szimpla boszorkányokról volt itt szó kérem szépen.

Ami viszont teljesen magával ragadott az maga az orosz folklór és hangulat megelevenítése. A történet egy olyan kitalált cári királyságban játszódik, ahol cár uralkodik, és ahol a Grisák a hadsereg egy speciális alakulatát képezik. Tetszettek az orosz nevek, az orosz királyság dekadenciájának megelevenedése, a hangulat és a miliő, amit az írónő az orosz kultúra köré épített ki. Mindig is vonzott Oroszország és a szépséges nagyvárosai, és életem egyik fő célja, hogy egyszer eljussak Moszkvába és/vagy Szentpétervárra. (Valamikor csak össze fog jönni, ezzel biztatom magam.)

A Grisák vezetője Éjúr, aki a cári hatalom megdöntésére törekszik, és aki a Grisák felemelkedéséért harcol, amit persze a saját hatalmának kiterjesztésére is használ, ehhez sikeresen manipulálva mindenkit maga körül. Főleg Alina-t, ami nem volt számára nehéz feladat, mert Alina az egyik legnaivabb főhős, akivel valaha könyvekben találkoztam. Egy helyes férfi, akitől egyébként mindenki fél és akitől mindenki óva inti, szól hozzá két szép szót, ő pedig szinte rögtön a karjaiba olvad. Azt hittem kénytelen leszek elviselni egy szerelmi háromszöget, de szerencsére a végére ez feloldódott, és nem ebbe az irányba ment el az írónő, és nagyon remélem, hogy ez így is marad. Főleg eztán lenne fura, ha Alina még valaha hinne Éjúr szavainak. (Bár amilyen naiv néha, még azt is kinézem belőle.)

Szóval igen, Alina nem lett a kedvencem, egyszerűen olyan naiv és végtelenül butácska volt végig a történet folyamán, hogy csak fogtam a fejem és nem hittem el, hogy valaki ennyire életképtelen lehet. Erőteljesen hasonlított Bellára az Alkonyatból, ha engem kérdeztek. Semmit nem volt képes egyedül megcsinálni. Vagy Mal, vagy pedig Éjúr irányította az életét, vagy az egyik, vagy a másik alakította a dolgait, ő meg csak tette, amit mondtak neki. Szinte egy önálló gondolata nem volt. Mintha a végére mutatott volna némi fejlődést, ezt nem tagadhatom le, de remélem a folytatásban azért jobban önállósodik és megerősödik lelkileg. Viszont tetszett a közte és Mal közötti gyerekkori barátság leírása és a kapcsolatuk alakulása. Mal sokkal szimpatikusabb számomra, mint Éjúr, és imádtam Alina-t és Malt együtt. Várom, hogy milyen kalandokba keverednek majd a folytatásban, és hogy mikorra tudják végre tisztázni magukban és egymás felé is, hogy mit éreznek a másik iránt.

Összességében tetszett a könyv, de inkább csak az orosz hangulat és a régi orosz dekadencia felelevenítése és egészen kellemes újraélesztése miatt. Több klisével operál sajnos a könyv, amit már ezerszer láttunk a műfajban, mégis a mesésen könnyű hangulat, az olvasmányos stílus és Alina és Mal párosa miatt, akiket imádtam, többnyire tetszett a könyv és egészen elszórakoztatott. Ha a helyén kezeljük, akkor igenis elég jó a műfajában, és ha nem várunk tőle túl sokat, akkor éppen megfelelő olvasmány lehet. Remélem viszont, hogy Alina a folytatásban kellően megerősödik, mert itt egy hihetetlen naiv és butácska fiatal lány volt, akit mindenki dróton rángatott. És ha ilyen marad, azt hosszú távon biztosan nem tudom majd elviselni. A könyv vége jóval izgalmasabb folytatást ígér, így valamikor biztos folytatni fogom.
Ui: A borító nagyon tetszik, mind a kép, mind a színvilág, mind a betűk stílusa. Nagyon egyedi és ötletes.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/leigh-bardugo-shadow-and-bone-arnyek-es-csont
Értékelés: 5/4

Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock!

Fülszöveg:

Valami olyat kell véghezvinni, ami egyszer és mindenkorra beleég a szürke átlagemberek agyába. Valami olyat, ami számít. Hogyan töltenéd a születésnapodat, ha tudnád, hogy az utolsó? A tizennyolc éves Leonard Peacock pontosan megtervezte az övét: búcsúzkodni fog.
Nem az anyjától, aki másik városba költözött és magára hagyta minden problémájával. Nem is az egykori legjobb barátjától, aki elviselhetetlenül nagy fájdalmat okozott neki. Csak négy barátjától: a Humphrey Bogart-rajongó szomszédtól, egy fiatal hegedűvirtuóztól, egy lelkész lányától és egy tanárától. Miközben az idő fogy és az igazság pillanata vészesen közelít, sorra fény derül Leonard titkaira. Talán egy nap elhiszi, hogy nem baj, ha valaki másmilyen, mint a többiek. Sőt, néha még jó is.

Te jó ég! Ha tudtam volna, hogy ilyen remek ez a könyv, akkor sokkal hamarabb a kezembe veszem. Ha belegondolok, hogy milyen régóta csücsült a várólistámon, hogy milyen régóta halogattam, akkor elfog a bűntudat, amiért ilyen hosszú idő után adtam csak meg magamnak az esélyt, hogy részese lehessek ennek a könyvélménynek. Utoljára akkor éreztem ilyen katarzist egy könyv olvasása közben, mikor Jay Asher 13 okom volt... című könyvét olvastam. Ez a könyv azonos műfajú vele, hasonló témájú és legalább annyira jó, mint az említett. Na, de akkor kezdjük.

Igazából biztos nem tudom majd átadni pontosan azt az érzést, ami hatalmába kerített olvasás közben és csak gyenge próbálkozás lesz ez a "kritika" ahhoz képest, amit adott nekem ez a könyv. Mindenesetre próbálom nektek elmesélni, hogy mi tetszett benne annyira, és hogy miért fogott meg annyira magának ez a történet. A könyv tulajdonképpen két nap eseményeit meséli el, ebből is az első nap, Leonard születésnapja adja a könyv lényegét. Leonard eldöntötte, hogy ezen a napon fogja megölni volt legjobb barátját és aztán önmagát is. Hogy mi vezetett ehhez a döntéséhez, nos, az fokozatosan derül ki visszaemlékezések formájában. Leonard pontosan eltervezte, hogy mit fog tenni ezen a napon, és hogy mi mindent kell utoljára még elintéznie, mielőtt véghezviszi a célját és leszámol a démonaival.

Nagyon tetszett a könyv szerkezeti felépítése, egyrészt az előbb említett ok miatt. Másrészt azért tetszett annyira, mert az író úgy építette fel a szöveget, hogy az Leonard zaklatott és kusza gondolatmenetét kövesse. Értsétek úgy, hogy van maga a szöveg, amiben Leonard meséli a történetet és alatta lábjegyzetben kiegészítő gondolatokat fűz hozzá a fiú ahhoz a dologhoz, ami épp az adott pillanatban történik vele és ennek hatására eszébe jut. Leonard gondolatai csaponganak össze-vissza, és ezt a könyv felépítése remekül visszaadta. Tökéletesen bemutatta a fiú megtört. zavarodott és kissé szociopata jellemvonásokat mutató karakterét.

Leonard egy rendkívül érdekes és komplex karakter, imádom az ilyeneket és igazából órákig tudnám elemezni, hogy miért olyan érdekes ő. Ahogy már említettem, ez a fiú megtört, depressziós, reményvesztett, magányos és kiégett lelkileg évek óta. Nem látja értelmét az életnek, senki se szereti, nincsenek igazi barátai eltekintve talán egy kivételtől, a szülei nem foglalkoznak vele és a múltban olyan rossz dolgok történtek vele, amit még máig se tudott normálisan feldolgozni. Minden a gyerekkori barátjához vezethető vissza, és minden a kettejük barátságának megromlása miatt alakult így. Semmit nem tudtam a könyvről, így igazán nagy sokkhatásként ért, mikor kiderült miért ment tönkre Leonard és Asher barátsága és mi tette a fiút olyanná, amilyen lett.

A főszereplő egy remek karakter, a könyv talán legfontosabb és legjobb eleme, ami rám igazán mély benyomást tett. Kicsit szociopata vonásokkal rendelkezik, hisz hidegvérrel képes lenne megölni a barátját és önmagát is, miközben nem tud senkivel sem igazán összebarátkozni. Határozott elképzelése van arról, hogy mit fog azon a bizonyos napon tenni, de közben mégis jeleket küld a körülötte lévőknek és tudat alatt azt szeretné, ha valaki felismerné, hogy milyen gondjai vannak és megállítaná a szörnyűségek elkövetésében. Produkálja azokat a tüneteket, amikről fel lehet ismerni, ha valaki öngyilkos akar lenni, és nem okoz nagy meglepetést, hogy a körülötte lévő emberek többsége ebből semmit nem vesz észre. A többség nem segít neki, és észre se veszi, hogy a fiú milyen mélyponton van, de azért akad valaki, aki végül felismeri a bajt és megpróbál rajta segíteni. Ez igen pozitív példa, mert a 13 okom volt... könyvben éppen ennek az ellenkezője történt és ott Hannah végül éppen ezért végzett magával.

A könyv olyan elgondolkodtató és nehéz kérdéseket vet fel, mint hogy milyen hatással lehet egy gyerek életére az, ha a szülei nem foglalkoznak vele. A fiú apja elhagyta a családot, de amúgy is csak egy iszákos fráter volt, aki sose törődött a fiával. Az anyjának a karrierje a mindene és olyan, mintha nem is lenne fia. Napokig magára hagyja Leonardot és felé se néz, így akkor se foglalkozott vele, mikor évekkel ezelőtt az a rossz dolog történt Leonard és Asher között. Nem segített neki akkor, észre se vették, hogy valami baj lenne, és ez nagyban rányomta a bélyegét a fiúnak az anyjával való kapcsolatára. Távol került tőle, és nem is nevezi már az anyjának. Felvetődik a kérdés, hogy mennyivel lett volna más Leonard élete, ha rendes szülei vannak, akik észreveszik a problémáit és segítenek neki.

De nem csak ez az egyik érdekes kérdés, amit felvet az író. Talán ugyanilyen elgondolkodtató lehet az is, hogy egy gyerek önmaga vagy a barátja segítségével képes-e feldolgozni egy olyan tragédiát, amit még ő maga se ért meg. Leonard és Asher gyerekek voltak még, mikor Asher egy súlyos traumát élt át, és akkor kezdett el megváltozni lassan, de végül drasztikusan. Leonard érezte és tudta, hogy történt valami Asherrel, de mivel még maga is gyerek volt, így nem tudta, hogyan segíthetne neki. Amikor mégis megpróbálta, Asher bezárkózott, és nem osztotta meg vele a gondját, hanem úgy tett, mintha minden rendben lenne, Leonard pedig elfogadta ezt. Kérdés, hogy mi lett volna akkor, ha nem tesz úgy, hogy mintha minden rendben lenne? Vajon teljesen máshogy alakul az életük, ha Leonard akkor igenis segítséget szerez Asher számára? Hibáztatható-e a fiú, aki akkor még csak gyerek volt, azért, mert nem segített a barátjának?

És ha mindezek az igen fontos kérdések nem lennének elegek, akkor ott van még egy olyan kényes téma is, mint a férfiak megerőszakolása. Azért mondom, hogy kényes téma, mert ha nemi erőszakról van szó, akkor elsőnek mindenki a nőkre gondol, mert általában az esetek többségében tényleg nőket szoktak megerőszakolni. De akármilyen ritka is, akármennyire furának és hihetetlennek hangzik, igenis egy fiút/férfit is meg lehet erőszakolni. A könyv óvatosan bánik a témával, de felhozza és beszél róla, ami igenis nagy szó, és ami igen példás értékű. Itt is megjelenik az áldozat szerepe, és hogy hol húzódik a határ az erőszak és a beleegyezés között. Hibáztatható-e egy fiatal fiú, aki nem tudja mi történik vele, és okolhatjuk-e azért, mert később se tudta feldolgozni azt, amit átélt, és ennek hatására vetkőzött ki önmagából drasztikusan.

A történet feszes tempóban halad előre, és habár rögtön belevágunk a dolgok közepébe és tudjuk, hogy mit tervez Leonard aznapra, mégis a folyamatos visszaemlékezések és Leonard kiegészítő gondolatai azok, amik felszabdalják a történetet és így kissé néha megtörik a történet vezetését. Remek könyv ez, egy hihetetlen érdekes és komplex főszereplővel, egy szokatlan szerkezeti megoldással, és több elgondolkodtató és komoly kérdéssel, amikkel foglalkozik a könyv és, amikre keresi a választ. Nem az lett a végkifejlet, amire számítottam, ami szintén meglepett és az ilyeneknek mindig csak örülni tudok. Szeretem a kiszámíthatatlan könyveket, mert azok tudnak csak meglepni igazán. Szívbemarkoló és felejthetetlen élmény volt számomra, nehéz olvasmány, de megérte. Több ilyen könyv kellene. Az író másik híres könyve, a Napos oldal, amiből filmet készítettek. Eztán biztos, hogy azt is el fogom olvasni.

Ui: Milyen jó lenne, ha ebből is készítenének egy filmet!

További információk a könyvről:

 http://moly.hu/konyvek/matthew-quick-forgive-me-leonard-peacock-bocsass-meg-leonard-peacock

Értékelés: 5/5*

Kevin Hearne: Elkalapálva (A Vasdruida Krónikái 3.)

Fülszöveg:

A norvég mennydörgésisten rosszabb minden kötekedő rohadéknál – ő ugyanis életek ezreit tette tönkre, és ugyanennyi ártatlannal végzett. A viking vámpír, Leif Helgarson több évszázad után elérkezettnek látja az időt, hogy bosszút álljon rajta, de a norvég lidércnyomásba csak barátja, Atticus O'Sullivan, az utolsó druida segítségével juthat el. Atticus első számú túlélési stratégiája a következő volt: a lehető legnagyobb ívben kerüld el a villámokat dobáló ürgét!
De Atticus hazai pályáján sem túl rózsás a helyzet: vámpírháború közeleg, a magukat Isten Kalapácsainak nevező orosz démonvadászok pedig egyre többen lesznek. Atticus és Leif egy vérfarkas társaságában minden figyelmeztetés és várható következmény ellenére elindulnak Asgardba, a norvég panteon síkjára, ahol kommandójuk kiegészül egy varázslóval, egy orosz mennydörgésistennel és egy kínai vándorral. És megindul a felejthetetlen harc a valkűrök, a feldühödött istenek és a mennydörgésisten ellen.

Mivel most valami könnyed és szórakoztató történetre vágytam, így egy kis tépelődés után döntöttem a Vasdruida Krónikái könyvsorozat következő része mellett. Az első két rész tetszett, mindkettő roppant könnyed és szórakoztató könyv volt a maga módján, és épp az tetszett bennük annyira, hogy nem akarták megváltani a világot, hanem vállalták azt, amik. Egy laza, humoros YA történet, semmi több, aminek leginkább a poénok és a kedvelhető főszereplő adja a fő vonzerejét.

A történet tovább folytatódik és Atticus ismét nagy bajba keveredik, ugyanis az előző részben tett ígéretéhez híven, segítenie kell barátjának Leifnek, hogy elmenjenek Argardba és megöljék Thort. Atticusnak nem nagyon fűlik ahhoz a foga, hogy egy újabb Istent kinyírjon, főleg mert Morrigan a halálát látja a küldetés következményeként, de mit ér a férfi a becsülete nélkül, így Atticus nem tehet mást, teljesítenie kell az ígéretét. Atticust még mindig nagyon bírom, humoros, okos, talpraesett és abszolút imádnivaló a maga módján. Talán az idei legjobb férfi főszereplő, akivel könyvben találkoztam, és kétlem, hogy akadna majd valaki, aki lelöki őt e lista éléről.

A másik, ami tetszett a könyvben, hogy fordított egyet a közismert mítoszon, és Thort nem egy hős istenként ábrázolta, hanem éppen ellenkezőleg. (Ami azért vicces, mert nemrég néztem újra a két Thor Marvel filmet, ahol ugyebár Thor a hős.) Thor itt egy pökhendi, alattomos és kegyetlen férfi, aki szeretettel nyomorítja meg mások életét, és mindezt lelkiismeret furdalás nélkül. Nem is csoda, hogy van ellensége és utálója szép számmal, így nem nehéz Atticusnak és Leifnek szövetségeseket találni az akcióhoz. A harmadik könyv tulajdonképpen erről a támadásról szól. Láthatjuk, hogyan készül fel Atticus és a csapat az Asgradba való betörésre és hogy miként akarnak revansot venni Thoron és az asgradiakon az őket ért sérelmekért.

Nagyon tetszett még a csata előtti "összeborulás", amikor Atticus kérésére mindenki megosztotta a többiekkel a saját történetét, így megtudhattuk, hogy ki miért haragszik Thorra. És hát Thor tényleg egy szemétláda, ezt nem is lehetne tagadni. Jó volt ez a "fiús összeborulás", és igaza volt Atticusnak abban, hogy kellett az a csata előtt, hogy egymásra hangolódjanak, hogy így közelebb kerülhessenek egymáshoz és mindenki magáénak érezhesse a küldetést. Egyedül Atticus az, akinek nincs semmilyen személyes sérelme Thor iránt, ő csak a korábbi ígérete miatt tartott a többiekkel. Épp ezért nehezen veszi rá magát, lelkiismeret furdalása is van, és mivel okos, tudja, hogy nem kellene még egy istent magára haragítania. De mivel Atticus régi vágású férfi, így a becsület és az adott szava neki mindennél többet ér, így végül csak eleget tesz a Leifnek tett ígéretének. Leifet is egyre jobban bírom, örültem annak, hogy végre megtudhattam a történetét, mert mindig is érdekelt, hogyan honnan származik és miért utálja ennyire Thort.

Hirtelen nem is tudnék mondani semmit, ami nem tetszett a könyvben, vagy amit kifogásoltam volna benne. Talán csak egy valami van, de azt sem feltétlen a könyv hibájaként említeném meg. Engem nagyon érdekelne Granuaile, és azt várom, hogy mikor ismerhetjük meg végre jobban, hogy mikor szerepel többet. Igazán itt lenne az ideje, de sajnos most se szerepelt valami sokat, mert Atticus elküldte a veszély miatt. Remélem a negyedik könyvben nagyobb szerepet kap és több interakciót láthatunk közte és Atticus között. Oberon pedig még mindig egy aranyos kutya, szívesen megölelgetném én is, holott alapjában nem szeretem a kutyákat. És nagyra értékeltem Jézus behozatalát is, roppant viccesre sikeredett a beszélgetése Atticussal.

Az Elkalapálva éppen olyan folytatása az első két résznek, amit az alapján várna az ember. Egyszerű, ám mégis szórakoztató, könnyed és roppant humoros könyvsorozatról van szó, amit mindenkinek szívből ajánlok, aki vágyik egy kis kikapcsolódásra. Atticus remek karakter és narrátor, és lassan a többiek is kezdenek a szívemhez nőni. Várom mi lesz még itt, vajon mibe keveredik eztán Atticus?

Értékelés: 5/4

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/kevin-hearne-hammered-elkalapalva

Az Útvesztő 2.: Tűzpróba (film)

Történet:

Az Útvesztő csak a kezdet volt. Thomas (Dylan O'Brian) és társai hiába reménykedtek benne, hogy ha kijutnak a titokzatos pokolból, a régi életük várja őket. A falak túloldalán nem a béke, hanem újabb borzalmak leselkednek rájuk. A világ rémisztően megváltozott; a rend felbomlott, az anarchia és a pusztulás az úr: félig emberi lények vadásznak az utolsó túlélőkre és az utolsó túlélők pedig az Útvesztő szökevényei nyomába erednek.

A csapat a Veszett elől menekülve átmeneti biztonságra lel, ám amikor rájönnek, hogy ez is csak egy csapda, folytatják a menekülést: a perzseltföldön azonban minden pillanat új meglepetést és új izgalmat hoz és ki tudja, hogy merre találják a többi lázadót, akinek a keresésére indultak. (Forrás: port.hu)

Tegnap este a premier napján végre nekem is lehetőségem adódott arra, hogy megnézzem a filmet, amit egy éve vártam. Imádom az egész trilógiát, és épp ezért soha nem volt kérdés, hogy a filmeket is meg kell majd néznem. Tavaly tetszett az első film, szerintem elég jóra sikeredett, épp ezért egyúttal féltem, de vártam is, hogy milyen lesz a második. Sok információt tudtam a filmről, így számos dolog nem ért meglepetésként mint másokat, de azért voltak itt olyan dolgok is, amiken én is csak néztem, pedig azt hittem, hogy teljesen felkészülten ülök be a filmre. Kissé vegyes érzéseim vannak a Tűzpróba filmmel kapcsolatban, és kellett ez az egy nap, hogy magamban feldolgozzam az élményt és átgondoljam mit is láttam a moziban.

Teljes mértékben igazak lettek a korábbi hírek, miszerint a Tűzpróba és Halálkúra könyvet összemosták, és ebből fognak két utolsó filmet készíteni. A Tűzpróba film tehát számos elemet átvett az utolsó könyvből, ami alapjáraton nem is baj, szerintem nem okozta a gondot. Hanem az, hogy közben teljesen elveszett maga a Tűzpróba története. A második film nem követi hűen a könyv eseményeit, annyira se, mint az első film tette, hanem szinte teljesen átírja a történetet. Maga az alapváz megmarad, de a karakterek és a fő történetszálak teljesen más jelentőséget és történetvonalat kapnak. Itt rögtön kiderül, hogy a csapat nem menekült meg a VESZETT-től, így kiszöknek és a Jobb Kar keresésére indulnak, miközben át kell verekedniük magukat a Perzseltföldön. És itt érkeztünk el az első dologhoz, ami nem tetszett. Thomasék menekülnek a VESZETT elől, a Jobb Kart keresik és az egész filmből így kiveszett a "próba jelleg". Kérem szépen, hol itt a "Tűzpróba"? A könyvben a VESZETT küldi ki őket egy újabb próbára, ami során megint sok Változón kell keresztül verekedniük magukat, hogy elérjenek a menedékbe. Itt ez teljesen eltűnik.

Ennek következményeként az új karakterek szerepe és jelentősége is nagyban megváltozott. Nem tetszett, hogy rengeteg útvesztő volt a filmben, holott a könyvben csak kettő, a fiúké és a lányoké, és ott ők "versenyeztek" egymással, hogy ki tudja hamarabb elvégezni a Tűzpróbát. A filmben egy rakat gyerek került elő, ki tudja hány útvesztőből, és nem értettem erre mi szükség volt. Épp ezért a B csoport teljesen elvesztette a jelentőségét, a lányok csoportjáról alig esett néhány szó, Harriet, Sonya és Aris pedig teljesen feleslegessé váltak. Semmit nem változott volna a film, ha bele se rakják őket, nélkülük is ugyanígy megtörténhetett volna minden. Nem került szóba, hogy Teresa a B csoport tagja volt, nem is ismerte Ariséket. Legalábbis így tűnt. Nem értettem mi szükség volt erre a Mary Cooper nevezetű karakterre, elég lett volna a Jobb Kar vezetője, Vincent egymaga.

Ha már így belejöttem a rossz dolgok kiemelésébe, akkor elsőnek ezt fejezem be. Nem tetszett még az sem, hogy szinte semmit nem tudtunk meg a Buggyantakról. Persze elmondják, hogy ők vírusfertőzött emberek, de nem tudjuk meg, hogy a fertőzésnek több szakasza van, hogy többféle fázisban zajlik le. Persze ott voltak a Buggyantak és támadtak, ijesztőek voltak meg minden, de azért egy kicsit több magyarázatot elvártam volna velük kapcsolatban. Aztán nem tetszett a film befejezése sem. Most komolyan, Thomas magányos merénylőként akarja megölni Ava Paiget? Nem értem miért kell Thomast valamiféle Katnisshez vagy Trishez hasonló "kiválasztott hőssé" avanzsálni, mikor ez annyira, de annyira nem illett ide. Még inkább más irányba fogja elvinni a történet fonalát, ami már így is elég távol van a könyvhöz képest. Jorge és Brenda motivációi is megváltoztak, és ki se derült a végén, hogy ők igazából a VESZETT emberei. Félek tőle, hogy a filmben lehet nem is lesznek azok, mert ezek után már furán venné ki magát, ha ez kiderülne róluk. Egyébként miért hagyták volna őket hátra a végén? Teljesen meg lett kavarva az egész, és el sem tudom képzelni milyen magyarázat lesz erre később.

Nem szerettem volna kihagyni Teresa-t sem, mert az ő történetét szintén jelentősen átalakították. Mikor megtudtam, hogy a filmben a fiúkkal lesz végig, akkor elsőnek örültem neki, mert gondoltam ebből valami jót is ki lehet hozni. Most a film megnézése után úgy gondolom, hogy Teresa fiúkhoz való csatlakoztatása csakis egyetlen okból kellett. Hogy a végén valaki elárulhassa a VESZETT-nek, hogy merre van a csapat. De komolyan, semmi más funkciót nem szolgált. Semmi pluszt nem adott hozzá a történethez, és a könyves motivációit teljesen lecserélték a filmben. Igazából nem tudom mit érezzek ezzel kapcsolatban, annyi azonban biztos, hogy a végkifejlet ugyanaz lett. Teresa itt is árulóvá vált, csak épp teljesen más okból kifolyólag. Mégis, valahogy a könyvben jobban átjött számomra Thomas megbántottsága, amit ott érzett a lány árulása miatt. Ott szinte teljesen összetöri lelkileg Thomast mindazzal, amit tesz vele és mond neki, itt pedig csak szimplán a VESZETT mellé áll.

Persze nem csak rossz dolgokat tudok mondani a filmről, nehogy azt higgyétek. Volt benne sok minden, ami tetszett. Rögtön azzal kezdeném, hogy örültem neki, most se volt benne nyálas tini romantika, hanem inkább az akcióra és az izgalomra helyezték a hangsúlyt. Ha elvonatkoztatok attól a ténytől, hogy könyvadaptációként mondhatni teljesen megbukott, és csak önmagában filmként értékelem, akkor be kell ismernem, hogy igenis roppant szórakoztató kalandfilmet láthattunk. Ha eltekintek a rengeteg változtatáshoz, akkor igenis elég jó volt ez a film. Folyamatosan pörögtek az események, volt itt kaland, akció, harcok, halál, izgalom, félelem és humor is. Imádtam az apró humort, amit többnyire Minho szolgáltatott nekünk. Brenda karakterének átalakítása az egyik, aminek örültem, mert a könyves "irritálóan nyomulok Thomasra" érzés itt eltűnt és egy kemény, harcos lányt faragtak belőle, amitől máris sokkal kedvelhetőbbé vált. Jorge is komolyabb és felnőttesebb karaktert kapott, ami illett hozzá és Giancarlo Esposito-t még mindig imádom. Tökéletesen illett a szerepre.

A felnőttek közül ott volt még Janson, akinek nem is lehetett volna tökéletesebb színészt találni Aidan Gillennél. Imádom a pasit, remekül hozta a karaktert, nem is tudnék mást elképzelni Jansonként helyette. Pont olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. Kétszínű, alattomos, pökhendi és egy igazi féreg. Mi sem bizonyíthatta jobban mennyire gonosz ő valójában, mikor a végén rátámad Thomasra és meg akarja ölni, csak mert Thomas kellőképpen felidegesítette a lázadásával. Janson sötét és kegyetlen karakterének tökéletes megnyilvánulása volt ez a mozzanat. A Jobb Kar vezetője, Vince is megjelenik már most, de valamiért ő nem tett rám olyan mély benyomást, mint a többi új karakter. Nem tudhatunk meg róla szinte semmit, csak annyit, hogy katona volt és hogy harcol a VESZETT ellen. A Jobb Kar hamarabbi behozatalának örülök, mert kellettek ők ide, és így a filmben bővebb magyarázatot is kaptak, hogy kik ők és hogy kapcsolódnak a VESZETT-hez. A könyvben az volt a gondom, hogy csak a harmadik könyv végén esik róluk szó elsőnek, és aztán se tudunk meg róluk szinte semmit. A film egyik pozitívuma, hogy benne gondoskodnak erről és egész jó kis magyarázatot kerítettek hozzájuk.

A Tűzpróba tényleg egy sokkal komolyabb és sötétebb film lett, mint Az Útvesztő. Érezhető rajta, hogy szerettek volna egy kicsit "felnőttesebb" filmet csinálni, és ezért alakították át ennyire a könyv történetét. A Próbák elvesztek, kihagyták az  ezüst golyót, a fénylényeket, a vihar habár megmaradt, de éppen azt vették ki onnan, ami a lényeg lett volna, vagyis, hogy Minho fél arca lepörkölődik, mikor belecsap a villám. Itt persze sértetlenül megússza, ami eléggé irreális, ha engem kérdeztek.

A végén azt sem hagyhatom ki, hogy mennyire utáltam, hogy csak szinkronnal tudtam megnézni a filmet. Nem értem, miért nem lehetett felirattal is adni, mert ha őszinte akarok lenni, a magyar szinkron valami borzalom volt, és erőteljesen levont számomra a film élvezeti értékéből. Főleg Brenda nyávogása ütötte ki nálam a biztosítékot, nem értem miért kell egyre több filmben és sorozatban nyomni Csifó Dorinát szinkronszínészként, de egyszerűen rühellem a nyávogását. Brendához nem illett, na. A többi hang nem is volt olyan rossz, a végére megszoktam őket, de feliratosan akkor is ezerszer jobban élveztem volna filmet. Vagy ha játszották volna legalább eredeti nyelven is, de az se történt meg, legalábbis nem Debrecenben.

Ha összegeznem kellene a filmet, kicsit bajban vagyok, mert egyrészt nem tudok pártatlan maradni. Szívem ügye az egész könyvsorozat és a filmek, de azért én is látom a hibákat, amik kiszúrják a szemem. Az első filmet imádtam, nekem nagyon tetszett, hű adaptáció volt a kisebb változtatások ellenére. De a Tűzpróba film, mint könyvadaptáció teljesen megbukott, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Ha adaptációként kellene értékelnem, akkor egy 10/3 pontot adnék rá. Ha viszont önálló filmként nézem, ami független a könyvektől, akkor se ütött nálam akkorát, mint anno az első rész. Így egy 10/6-ra értékelném.

Előzetes:

2015 legjobban várt filmjei 3.

Lassan az év végéhez közeledünk és az elkövetkezendő hónapokban is érkeznek még olyan filmek a mozikban, amikre kíváncsi vagyok. Sajnos már csak három maradt, és ezek közül is csak az egyik az, amit mindenképp moziban fogok megnézni. A másik kettő is érdekel, de még nem biztos, hogy elmegyek értük a moziba. Majd meglátom. Nézzük akkor mi az a három film, amit idén még várok.

1. Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

Nem olyan régen szereztem tudomást a könyvről, mert most fog hamarosan megjelenni magyarul. Aztán leesett az is, hogy miért most van a könyv megjelenése kis hazánkban. Azért mert most érkezik a mozikba a könyvből készült film is. Rákerestem az előzetesre, és tudtam, hogy ezt nekem látnom kell majd.

Vicces és aranyos filmnek tűnik az előzetes alapján, kicsit olyan lesz majd, mint a Csillagainkban a hiba vagy épp a Most jó, és mivel szeretem az ilyen típusú történeteket, így ezt is szeretném majd látni.

Nem biztos, hogy elmegyek érte a moziba, de ha kijön a DVD, akkor biztosan lecsapok rá. Ki nem hagynám.

Magyar premier: 2015 szeptember 24.

Előzetes:

2. Mentőexpedíció (The Martian)

Ez is egy könyvből készült, de bevallom őszintén a könyvet még nem volt szerencsém olvasni. Sokan elismerően nyilatkoznak róla, így biztosan egyszer nálam is sorra kerül, de lehet, hogy most elsőnek inkább a filmet fogom megnézni.

Az előzetes alapján egy izgalmas és érdekes történetre számíthatunk egy remek rendezőtől. Szeretem az ilyen típusú "katasztrófa filmeket", mikor adott egy ember mindenféle segítség nélkül, és így kell boldogulnia.

Talán nem megyek el érte a moziba, de amint kijön DVD-n, biztosan meg fogom nézni. És ha közben sikerül a könyvet elolvasnom, ami nagyon megtetszik, akkor talán mégis mozi lesz belőle.

Magyar premier: 2015 október 1.

Előzetes:

3. Az Éhezők Viadala: A Kiválasztott 2. rész

Nem tudom, hogy csak én vagyok ilyen béna, vagy tényleg nincs még, de mivel nem találtam magyar posztert a filmhez, így az egyik eredetit raktam ki. Nagy rajongója vagyok a könyveknek és a filmeknek egyaránt. Az összes részt moziban láttam, és az utolsót is száz százalék, hogy ott fogom.

Nagy durranásra számítok, egy epikus lezárásra, ami keretbe foglalja ezt a remek és szívszorító történetet. Habár a könyvek jobbak, ez nem kérdés, itt a filmek is olyan minőséget képviselnek, amit csak nagyon kevés könyvadaptáció mondhat magáénak.

Újra lezárul egy korszak, Katniss története a végéhez ér. El se tudom mondani, mennyire várom az utolsó filmet.

Magyar premier: 2015 november 19.

Előzetes:

Susan Ee: Túlélők világa (Penryn és a világvége 2.)

Fülszöveg:

A nagysikerű akció-fantasy, az Angelfall folytatásában az angyalok dúlásának túlélői igyekeznek összefogni mindazt, ami megmaradt a régi világból. Mikor egy csapatnyi ember foglyul ejti Penryn húgát, Paige-et, azt gondolván, hogy egy szörnyeteg, a dolog elfajul és vérfürdőbe torkollik. Paige eltűnik. Az emberek halálra rémülnek. Anya szíve majd megszakad.

Penryn fel-alá autózik San Franciscóban, a húgát keresve. De miért olyan üresek az utcák? Hová tűntek az emberek? Kutatás közben belebotlik az angyalok titkos tervébe, kezdi megérteni, hogy mi mozgatja őket, és teljes szörnyűségükben felsejlenek előtte rettenetes szándékaik. Rafi eközben a szárnyait igyekszik visszaszerezni. Azok nélkül nem térhet vissza az angyalok közé, nem foglalhatja el az őt megillető helyét az élükön. Ha aközött kell választania, hogy visszaszerzi a szárnyait vagy megmenti Penryn életét, vajon hogy fog dönteni?

Tisztán emlékszem rá mennyire odavoltam az első részért, az Angyalok bukásáért, mikor elsőnek olvastam. Angyalos témában azelőtt nem találtam még olyan könyvet, ami igazán tetszett volna, így örültem annak, hogy végre itt van ez a trilógia, és hogy végre sikerült megtörnöm az addigi balszerencsémet. Szerintem ez a legjobb angyalos könyv, ami idáig a kezembe akadt, és habár nem voltak nagy elvárásaim anno, mégis teljesen lekötött és elszórakoztatott. Nem volt kérdés, hogy olvasni fogom a folytatást, és most lám itt is van a Túlélők világa.

A történet ott veszi fel a fonalat ahol az előző rész befejeződött és rögtön pörögnek tovább az események. A második rész eleje tetszett, aztán mikor Penryn elindul (megint) a húga után, akkor kissé belassultak az események. Sajnos ez a könyv nem sodort el magával annyira, mint az első rész, több olyan dolog volt benne, ami nem tetszett, és ezeket mind ki is fogom fejteni. Kissé csalódva fejeztem be, mert végig azt éreztem rajta, ami a trilógiák középső részének "tipikus hibája" szokott lenni. Mintha minden csak egy rohadt nagy időhúzás lenne a végső nagy összecsapás előtt. Emellett sok volt az ismétlés, ami elsőre még érdekes és izgalmas volt, de másodjára ugyanazt végig olvasni, már nem okozott akkora katarzist.

Kezdjük azzal, hogy mi nem tetszett. Utaltam már rá, és akkor elsőnek a sok ismétlést mondanám. Kicsit úgy érzem, mintha a második könyv az első másolata lenne, mintha az írónő nem tudott volna valami épkézláb történetet kigondolni, így fogta magát és leírta még egyszer ugyanazt. Penryn megint a húga keresésére indul, tulajdonképpen megint őt keresi az egész könyvön át. Megint be kell törnie az angyalok fészkébe és a végén megint hatalmas bajba keveri magát. A fő történetszál megint ugyanaz, ami nekem kicsit szúrta a szemem, mert én azt vártam volna, hogy az Ellenállásról tudunk meg többet, vagy hogy ez a rész a felkelők összefogásáról, összekovácsolódásáról és terveik szövögetéséről fog szólni. Ehelyett az Ellenállás irtó keveset szerepelt az elején, aztán nem is hallunk felőlük.

A másik, ami nem tetszett maga Penryn. Míg az első részben kedveltem a lányt, és tulajdonképpen jelenleg is kedvelem (mármint nagyjából), most mégis csinált olyan baromságokat, hogy csak fogtam a fejem. Nagyon nehéz volt számomra, hogy ne pakoljam át az "irritáló főszereplők" csoportjába, mert gyakorlatilag ugyanazokat a hibákat követte el újra, amiket már korábban egyszer. Az volt a legnagyobb baromság, mikor tök egyedül beszambázik az angyalok fészkébe, hogy megmentse a húgát, mikor korábban még Rafi mellett is majdnem belehalt, mikor ugyanezzel próbálkozott. Könyörgöm! Ha egyszer nem sikerült és majdnem bele is halt, akkor ne kövesse már el ugyanazt a hibát! Ha nem lett volna ismét Rafi, akkor ott hal meg. Irtó nagy véletlen, hogy ő is pont ott bukkant fel és hogy pont kiszúrta a lányt, így meg tudta menteni. Olyan nagy véletlen, hogy szinte már erőltetett írói túlzásnak éreztem.

És ha már áttértünk Rafi-ra, akkor a harmadik dolog, ami nem tetszett, hogy a férfi főszereplőnk nagyon keveset szerepelt. Egészen a könyv utolsó harmadáig színét se lehetett látni, és nem csak Penryn hiányolta őt, hanem én is. Vártam volna, hogy ebben a részben közelebb kerülnek egymáshoz, és bíztam abban, hogy nem túl nyálasan, de azért kezd valami alakulni köztük, erre semmi ilyesmi nem történt. Félreértés ne essék, nem a túlzottan rózsaszín tini romantika hiányzott, mert kettejük között sosem volt ilyesmi, hanem az a roppant bájos és még aranyos dinamika, amit annyira szerettem közöttük az első részben. Szívesen megtudtam volna többet Rafi-ról, mert azon túl, hogy arkangyal, nem sokat lehet róla tudni. Persze ott volt az a néhány emlék, amit a kard mutatott Penrynnek, de engem a korábbi élete több részlete jobban érdekelt volna.

Hogy pozitívan fejezzem be ezt a kritikát, mindenképp meg kell említenem, hogy mi fogott meg leginkább a könyvben. Imádtam a Penryn és húga, Paige közötti fura kapcsolatot. Paige átváltozott valamiféle "szörnyeteggé", és ez teljesen tönkretette az eddig remek testvéri kapcsolatukat. Penryn nem tehet róla, sajnálja és segíteni akar a húgán, de egyszerűen képtelen másnak látni, mint aminek kinéz. Egy furcsa szörnynek, aki emberhúst eszik, és aki egy vérszomjas kis "állattá" változott. Penryn nehezen emészti meg, és nehezen tudja elfogadni a helyzetet, önmagát okolja a történtekért, és ezért birkózik meg nehezen a feladattal. Megértettem őt, és szomorú volt végignézni azt az utat, amit ők ketten megtettek, hogy újra visszataláljanak egymáshoz.

Kissé csalódottan fejeztem be a trilógia második részét, mert nem egészen azt kaptam, amire számítottam. Nem tetszett, hogy tulajdonképpen ugyanazt olvastam el még egyszer, mint az első részben, és nem tetszett az sem, hogy Penryn ugyanazokat a hibákat követte el még egyszer. A könyv nagy részében hiányoltam Rafi-t, és a közte és Penryn közötti remek dinamikát. Sajnálom a dolgot, mert nagy reményekkel vettem kezembe a könyvet. Már csak abban bízok, hogy a befejező rész ütni fog és akkor elfelejthetjük ezt a húzó részt, mintha meg sem történt volna.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/susan-ee-world-after-tulelok-vilaga
Értékelés: 5/4

Vivien Holloway: Mesterkulcs + Tolvajbecsület (Winie Langton történetek 1.-2.)

Az írónő jóvoltából, aki az első két kisregényből elindított egy utazókönyv csomagot, nekem is lehetőségem adódott arra, hogy elolvashassam első két részt. Két rövid kisregényről van szó, melyek alig 80 oldalasak, és minden egyes kisregényben folytatódik majd tovább Winie története. Hozom az első két részt és a róluk írt értékelésemet.

1. Mesterkulcs

Fülszöveg:

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekedett, mint a fiúk többsége és mindent tudott a fegyverekről. 

Amikor a legendás mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban…

Nem azt mondom, hogy nagy kedvencem a steampunk műfaj, de azért szívesen olvasgatok róla, ha van rá lehetőségem. Winie kalandjai egy ilyen időbe kalauzolnak el. Nem valami hosszú történet ez, nem is igazi regény, hanem csak egy kisregény, aminek több folytatása fog megjelenni és gondolom így állnak össze egy nagy kerek egész történetté. 

A Mesterkulcs az első rész, amiben nem sok minden történik, és inkább csak a világ és a karakterek bemutatására helyezi a hangsúlyt. Ennek ellenére érdekes volt, hisz nagyon tetszett az írónő stílusa. Sokszor jót mosolyogtam Winie megjegyzésein és gondolatain, egy igazi fiús lány ő, ami abban az időben még inkább kirívónak számított, mint mondjuk napjainkban. Winie rögtön kedvenc lett, egy okos, ravasz és igazán karakán csaj, aki tudja mi a dörgés. 

Mivel ez egy igen rövid első rész, így nem sok minden történik, és a világról se tudunk meg sokat, csak éppen annyit, amennyit kell, de ez nem is olyan nagy hiba, mert később biztosan csöpögni fognak még az infók. Kezdésnek viszont éppen elég volt ennyi.

Értékelés: 5/4

2. Tolvajbecsület

Fülszöveg:

Winie végre megszerezte a Mesterkulcsot, ám az apja úgy döntött, senki sem használhatja a szerkezetet addig, amíg ki nem derítette, hogyan működik. A probléma csupán az, hogy Winie-nek bizony sürgősen szüksége lenne rá. Az alku, amit Williammel kötött, most már sokkal inkább becsületbeli kérdés, mint pusztán üzlet, nem mellesleg a Conrey fiú is egyre türelmetlenebb. 

Közben a Langton család egy második világháborús tank elrablását tervezgeti, ráadásképpen pedig felbukkan valaki Winie múltjából, akit jobb szeretne inkább elfelejteni. 

A lány végül apja engedélye nélkül használja a Mesterkulcsot, hogy megszerezhesse Will édesanyjának gyűrűjét egy szigorúan őrzött páncélteremből, azonban hiba csúszik a gépezetbe, és Winie ezúttal talán tényleg nem fogja megúszni olyan könnyen, mint remélte.

Kicsit mozgalmasabbra sikeredett a második kisregény, aminek kifejezetten örültem. Winie és Will kezdik jobban megismerni egymást és Winie elkezdi tanítani a fiút a tolvajlás csínjaira. Vártam volna egy kicsit több „oktatási jelenetet”, mert azok mindig szórakoztatóak, de így is jó volt. Winie-t még mindig bírom, és Will pedig a tökéletes ellentéte… épp ezért fogják remekül kiegészíteni egymást. 

Új szereplőnek itt van Tony, aki miatt elsőnek attól féltem, hogy egy szerelmi háromszög üti fel a fejét, de szerencsére nem így lett, amiért hatalmas köszönet, mert nem bírtam volna elviselni. Tony egy görény, erre nincsenek jobb szavak és remélem eztán megkapja majd a magáét. Winie nagy bajba kerül a végén, kíváncsi vagyok hogy mászik ki a pácból. Jöhet a harmadik rész!

Értékelés: 5/4

Összességében annyit mondanék az első két részről, hogy egész jó kezdése egy feltehetőleg hosszú sorozatnak, és megszerettem annyira a karaktereket és a történetet, hogy valamikor biztosan olvasni fogom majd a folytatásokat is. Remélem jó sok rész lesz még.

További információk a kisregényekről:

http://moly.hu/konyvek/vivien-holloway-mesterkulcs

http://moly.hu/konyvek/vivien-holloway-tolvajbecsulet

The Flash (Villám) 1. évad összegzés

A történet: Barry Allen gyerekkorában szemtanúja volt az anyja meggyilkolásának, akit egy különösen pirosas-sárgás fényben villódzó lény ölt meg. Az apját ültették le a gyilkosságért, és senki sem hitt Barry-nek, mikor a megmagyarázhatatlan természetfelettiről beszélt. Hosszú évek múltán Barry a Central City Rendőrség helyszínelőjeként dolgozik, és egyik nap egy félresikerült kísérletnek köszönhetően egy hatalmas robbanás rázza meg a várost. Barry-be aznap belecsap egy villám, ami természetfeletti képességekkel ruházza fel, és rájön, hogy hihetetlen sebességgel tud mozogni. Újonnan kapott képességeit arra használja fel, hogy kiderítse ki ölte meg az anyját, és hogy segítsen elkapni a városban felbukkanó többi képességgel rendelkező rossz fiút.

A The Flash az Arrow spin-off sorozata, amit tavaly kezdtek el vetíteni az első évaddal. Barry karaktere tulajdonképpen elsőnek az Arrow második évadában tűnt fel, és aztán kapott saját sorozatot. Az első évad 23 részből állt, és idehaza nálunk még nem vetítették szinkronnal, így felirattal daráltam le a nyáron. Valahogy úgy vagyok ezzel a sorozattal, hogy megnéztem anno a pilot részt, és az nem keltette fel annyira az érdeklődésemet, hogy év közben folytassam a sorozatot. Így maradt a nyárra, és már nagyon a nyár végére, amikor semmi más nem jutott az eszembe helyette.

Bevallom őszintén mindig is volt bennem egy kis ellenérzés a sorozattal a kapcsolatban. Az elején hogy is mondjam... számomra gagyinak tűnt. Idegesítettek a gagyi zenék, amiket beleraktak, és nem láttam benne többet, mint egy Smallville koppintást. Az elején valóban az is volt. Az évad első fele epizódikus részekből áll, vagyis minden részben más-más rossz fiút kell elkapni, aki épp terrorizálja a várost, és mellesleg mindegyik szuper erővel rendelkezik a robbanás folytán. Így csakis Barry segíthet, csakis ő kaphatja el őket, miközben egyre jobban kezdi megismerni az erejét és feszegetni a határait. Aztán szerencsére az évad második felében összeértek a szálak és a fő történetszál is kibontakozott, így egyre izgalmasabbá vált a sorozat. Épp ezért a második fele nekem jobban tetszett, az első fele meg csak arra kellett, hogy bemutassák a karaktereket és megismerhessük őket.

Aztán ahogy egyre több részt néztem meg, úgy jöttem rá, hogy jó ez a sorozat. Nem olyan, mint az Arrow, ez teljesen egyértelmű, azt a szintet nem üti meg, de a saját nemében igenis szórakoztató és izgalmas. Még maguk a karakterek is megjegyzik valamelyik részben, hogy milyen más a két város hangulata. Az Arrow és benne Oliver komoly, sötét, racionális és rideg, míg a The Flash és benne Barry vicces, vidám, elhivatott és néhol egy kicsit gyerekes. Ez persze nem baj, hiszen épp az a jó, hogy a két sorozat ennyire más, így mindenki eldöntheti, hogy neki melyik stílus jön be inkább. Mindenesetre megférnek egymás mellett a DC sorozatos univerzumában, amit a készítők elkezdtek e két sorozattal kiépíteni. Imádtam a cross-over epizódokat, és azt, amikor Oliver vagy Barry "átugrott" a másik városba segíteni. Ez olyanná tette az egészet, mintha tényleg egy univerzumban létezne a két sorozat, mintha tényleg összekapcsolódna a történet. És ez remek, mert mindez iszonyat jól működik, és nekem nagyon is bejött.

Maguk a karakterek is teljesen mások, nem csak a hangulat és a stílus. Barry lazább, közvetlenebb, empatikusabb, ő az a klasszikus értelemben vett "hős", akinek fontosak az emberek, aki szeretne mindenkit megmenteni. Erős igazságérzete van és ez irányítja a cselekedeteit. Én bírom Grant Gustint a szerepben, jól hozza a karaktert, és látszik, hogy élvezi a munkáját. Aztán ott vannak a többiek, a két barát, akik Barry csapatának oszlopos tagját alkotják, Caitlin és Cisco. Igazából eddig egyik se tett rám mély benyomást, hisz nem is lehetett őket annyira megismerni. Cisco-nál viszont bírtam, mikor mindenféle neveket talált ki az új bűnözőknek. Na azok a "név kitalálós" beszólalásai legtöbbször tényleg viccesek voltak. Sajnos ide is kellett egy szerelmi szál Iris személyében, aki a sorozat legidegesítőbb karaktere, és akit szívesen leütöttem volna valamivel. De hát ez van, minden szuperhősös sorozatba kell egy szép, de egyébként irtó unalmas nő, akiért a főszereplő epekedik, aki folyton babja kerül és akit a főszereplőnek kell megmentenie. Eddie pedig... no komment. Ő volt itt a legfeleslegesebb, talán még Irisnál is unalmasabb volt, és csakis azért kellett a sorozatba, hogy végül ő jelentse a megoldást a problémákra.

Nem hagyhatom ki a fő történetszálat, mert ezzel kapcsolatban is van néhány gondolatom. Én bírtam Dr. Wellst, és már a pilotból teljesen egyértelmű volt, hogy ő lesz a fő gonosz, akit le kell győzni az évad végén. Barry máris egyik legfőbb ellenfelével kerül szembe, az Anti-Villámmal. Bírtam a történetét egészen a végéig, mikor is vártam volna a tetteire a magyarázatot, de végül nem kaptam semmit. Wells elmondja, hogy gyűlöli Barry-t és azért ölte meg az anyját, hogy bosszút álljon rajta. Eddig remek, ezt még a leghülyébb néző is sejtette valamennyire. De pontosan miért gyűlöli őt? Mert állítólag Barry elvett tőle mindent. Oké, értem... de mi az a minden? Nem lehetett volna konkrétabban?

A másik, hogy a végén se lett megmagyarázva, hogy Wells honnan szerezte a képességét, mert én arra mondjuk kíváncsi lettem volna. Sok kérdés maradt utána, az indokait legtöbbször nem lehetett érteni, vagy pedig igen ellentmondásosak voltak, amitől a karakter kissé átgondolatlannak tűnt számomra. Egyszer megölné Barryt, aztán segít neki és barátjának nevezi, aztán elmondja, hogy gyűlöli, majd megint meg akarja ölni, és aztán megint békét kötne vele. MI VAN?! Összevisszaság volt az egész, és épp ezért a végére egy nagy katyvasz lett a fő történetszálból.

A főszereplők kivesézése után essen pár szó a mellékszereplőkről is. Az epizódikus részeknek köszönhetően rengeteg metahumán (szuper képességgel rendelkező egyén) bukkant fel a sorozatban. A legtöbbjük sablonos és könnyen felejthető maradt, de azért volt néhány, aki jobban kiemelkedett az átlagból. Én bírtam Captain Cold-ot, és jó volt Wentworth Millert látni a szerepben. Bírtam a kapcsolatát Barry-vel, hogy ellenségekből valamiféle kényszerű szövetségessé váltak a végére. Bírtam még a Firestorm karaktert, és az is érdekes maradt a maga módján.

Nem olyan rossz sorozat ez, mint vártam, de azért van még hova fejlődnie. Aki szereti a képregényes sorozatokat annak mindenképp ajánlom, és ha valaki szerette anno a Smallville-t, akkor ez is biztosan tetszeni fog neki. Szerintem a második évadot is majd jövő nyáron darálom le egyben, nem fogom nézni hetente, mert azért annyira nem fogott meg magának, bár lehet, hogy időközben meggondolom magam. Majd meglátjuk.
Értékelés: 10/7

Előzetes:

Samantha Shannon: A Mímes Rend (Csontszüret 2.)

Fülszöveg:

Paige a Csontszüret sorozat első kötetének végén kiszabadul a Sheol I brutális világából, de a bajok csak most kezdődnek: sok szökevény még mindig bujkál, őt pedig mind közül a legveszélyesebbnek nyilvánították… Ahogy a Scion mindent látó szeme Paige után fordul, a mímeslordok és mímeskirálynők bandái számára összehívják az Abnormális Unió tanácsát. Jaxon Hall és a Hét Pecsét vezető szerepre készül, de egy végzetes fenyegetés híre terjed a látók között, és mindenhol sötét titkok sejlenek.

Emlékszem, hogy az első részre csakis azért figyeltem fel, mert akkora nagy "hype" alakult ki körülötte, hogy akkor se tudtam volna észrevétlenül elmenni mellette, ha akartam volna.  Sokan pozitívan nyilatkoztak a Csontszüretről, de persze becsúszott a sok pozitív kritika mellé néhány negatív is, így hosszasan gondolkoztam, hogy kell-e ez nekem vagy sem. Végül rászántam magam, és elolvastam az első részt. Összességében tetszett, de azért néhány dologgal nem értettem egyet, így habár voltak hibái, mégis felkeltette annyira az érdeklődésemet, hogy olvassam majd a folytatást.

Hosszú idő után megérkezett magyarul a könyvsorozat második része, mely A Mímes Rend címet kapta és melyben tovább folytatódik Paige és a többi Látó harca a világot megszálló rephaiták ellen. A könyv pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész befejeződött. Paige és a többiek sikeresen megszöktek a táborból, ahol hosszú hónapokon keresztül fogva tartották őket, és az élet visszatér a normális kerékvágásba. Már amennyire normális lehet egy Látó élete. Paige újra Jax jobbkeze lesz és Sápadt Álmodóként tovább dolgozik neki, de képtelen elfelejteni mindazt a sok szörnyűséget, amit a táborban átélt a kegyetlen rephaiták miatt. Tudja, hogy a világ veszélyben van, és szeretne tenni valamit, ehhez azonban olyan tettekre kell elszánnia magát, ami lehet, hogy meghaladja még az ő képességeit is. Paige eldönti, hogy a világnak ideje tudomást szerezni a rephaitákról és sötét testvéreikről, az emitákról, így mindent megtesz, hogy nyilvánosságra hozza a létezésüket.

Rögtön azzal kezdeném, hogy A Mímes Rend sokkal jobb lett, mint a Csontszüret volt, látszik, hogy az írónő meghallgatta a negatív visszajelzéseket, vagy lehet csak magától javította a hibákat, ki tudja, a lényeg, hogy nekem ez a könyv sokkal jobban tetszett. A történet pörög ezerrel, a karakterek sokkal közelebb kerültek hozzám, a szerelmi szál szerencsére elég kicsi ahhoz, hogy még elviselhető legyen, és van itt minden, ami kell egy izgalmas fantasy történetbe. Rengeteg kaland és akció, egy egyre erősebb és elszántabb főhősnő, akinek drukkolni lehet. Szövetségek, árulás, rejtélyek és gyilkosságok és mindez olyan jól adagolva, hogy a könyv rögtön beszippant és aztán nem ereszt el.

Kezdjük először a pozitívumokkal. Paige rengeteget változik és fejlődik, szerencsére pozitív irányba. Az első részben nem kedveltem meg igazán, mert voltak olyan ostoba húzásai, ami miatt egyszerűen nem láttam benne azt az okos, ravasz és körmönfont fiatal lányt, akinek mindenki leírta. Itt azonban végre megcsillantak azok a képességei, ami miatt oly sokan félnek tőle és amiért oly sokan csodálják. Sok szörnyűség történt vele Sheolban, és ettől látványosan megkeményedett. Vissza kell térnie a Hét Pecséthez és újra Jaxonnak kell dolgoznia, hisz nem nagyon van más lehetősége, de mikor elhatározza, hogy mit kell tennie, akkor okosan és taktikusan halad előre a céljai felé. Leleplezi a Mímes Rend korrupcióját, szövetségeket köt ott ahol kell, szembeszáll azzal, akivel szükséges, és keményed küzd a célokért, amiket kitűzött maga elé. Edzi magát fizikailag, edzi a képességét is.

Miközben törtetően és bizakodva halad a céljai felé, közben kétségek gyötrik. Egyrészt szeretné megvédeni a vele szökött többi rabot is, hogy eztán nyugodtan élhessenek, másrészt el kell kerülnie a Scion hatóságait, mert körözött bűnöző révén mindenki rá vadászik. Emellett nehezére esik visszailleszkedni a régi életébe, hogy újra Jaxonnak dolgozzon. A társai megmentették az életét, és ezért Jaxon azt várja el tőle, hogy újra neki dolgozzon engedelmesen. Mégis, az eltérő céljaik és érdekeik egymás ellen fordítják őket, így Paige akármennyire tiszteli és felnéz a mentorára, akármennyire szereti a maga módján, kénytelen elárulni őt.

Paige úgy gondolja, hogy a legfontosabb a rephaiták elleni harc és hogy mindenki tudomást szerezzen a létezésükről, míg Jaxont csak saját mímeslord hatalmának megtartása és esetleges kiterjesztése foglalkoztatja. Leginkább a kettejük közti "hatalmi harc" az, ami tetszett a könyvben. Érdekes volt végig olvasni, ahogy Paige és Jaxon egymásnak feszülnek, ahogy egyre inkább szembe kerülnek egymással, és az ellentéteik a könyv végi nagy összecsapásban érik el a csúcspontot. Jaxon egy remek karakter, a kedvencem jelenleg, és a vele kapcsolatos nagy csavar a könyv végén... hát arra cseppet sem számítottam, de iszonyatosan tetszik.

Örültem annak is, hogy ebben a könyvben a rephaiták a háttérbe szorultak, hisz az első rész gyakorlatilag róluk szólt, és helyettük most a Mímes Rend titkai és rejtélyei kerültek a középpontba. Végre jobban megismerhettük a Látók világát és szervezetét, végre kiderült micsoda korrupció gyökeredzik a szervezet mélyén, és pont azok a legnagyobb árulók és cselszövők, akikről Paige sosem gondolta volna. Maga a Hét Pecsét tagjai is sokkal többet szerepelnek, így jobban meg lehet ismerni őket, és már meg is tudtam különböztetni, hogy ki kicsoda, míg az előző részben azért még kevertem őket. Nem csak a Látokról hullt le a lepel, hanem a rephaiták történetéről szintén, így akinek maradtak kérdései velük kapcsolatban, az nyugodjon meg, itt mindent megtudhat róluk. Hogy honnan jöttek és kik/mik ők tulajdonképpen.

A Hét Pecsét tagjai: Danica, Nadine, Ezekiel, Jaxon, Paige, Nik és Eliza

Sajnos két dolgot mindenképp meg kell említenem, mert a negatív dolgok mellett sem mehetek el szó nélkül. Az egyik ami nem tetszett az maga a szerelmi szál. Az első részben se lett a kedvencem, egyszerűen nem értettem azt a hirtelen vonzódást és szenvedélyt, ami kialakult Paige és fogva tartója Arcturus, a Nagymester közt. Paige félt tőle és gyűlölte, aztán meg váratlanul egymásnak estek, ami számomra teljesen hiteltelen volt. Nem értem én, hogy ezek ketten mit szeretnek egymásban. Most folytatódik a "kapcsolatuk", már ha lehet ezt kapcsolatnak nevezni, és én még mindig nem értem mit szeretnek egymásban, de lehet, hogy ez megint csak engem zavart. Annyi pozitívum azért mindenképp volt ezzel kapcsolatban, hogy szerencsére a szerelmi szál a történet igen csekély részét képezi, így nem kellett őket elviselnem sokáig. A másik, amit nem tudok hova tenni és amit szintén meg kell említenem a magyar borító. Őszintén megmondom nem értem a fekete macskát, hisz a történetben semmi utalás nem volt rá, mellesleg nekem úgy összességében se nyerte el a tetszésemet a magyar borító. Szerintem az eredeti borító ezerszer jobb lett volna, de biztosan volt oka annak, hogy végül nem az lett. A lényeg, hogy a magyar borító senkit se tántorítson el a könyvtől.

A Mímes Rend szinte minden téren sokat fejlődött az előző részhez képest. A történet összetettebb és izgalmasabb, van itt minden, ami egy remek könyvhöz kell. Kényszerű szövetségek, árulás, gyilkosság és halál. A karakterek sokkal közelebb kerültek a szívemhez és Paige végre tényleg kezd azzá az erős, ravasz és eltökélt fiatal lánnyá válni, aminek eddig is mindenki tartotta. Jaxon a nagy kedvencem, és imádtam, ahogy zsinóron rángatta a többieket, és ahogy próbálta "betörni" Paige-t, hogy újra engedelmeskedjen neki. Szerencsére a szerelmi szál igen csekély, így nem zavart annyira, mint amire számítottam. Az írónő látványosan sokat fejlődött az első rész óta, és ennek meg is lett az eredménye. Remélem így folytatja tovább, és később sem kell csalódnom. Várom a harmadik részt, az biztos.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/samantha-shannon-a-mimes-rend
Értékelés: 5/5

A könyvet és az előolvasási lehetőséget köszönöm az Athenaeum Kiadónak!