Február: Top 5 fantasy Young Adult (ifjúsági) könyv

Ebben az évben minden hónapban toplistákat tervezek összeszedni különböző témában, és így megmutatni nektek, hogy melyek az örök kedvenceim az adott témakörben. Januárban a TOP 3 vámpíros könyvet láthattátok, és februárra pedig a TOP 5 fantasy Young Adult (ifjúsági) könyvet gyűjtöttem össze. Ebben a műfajban vagyok igazán otthon és ebből olvasok a legtöbbet, pedig nem vagyok már tinédzser.

Egyetlen gondom a YA könyvekkel, hogy manapság egyre inkább azt veszem észre, hogy ugyanarra a kaptafára készülnek, ugyanazok a klisék, hibák, történeti csavarok (és a szerelmi háromszögek) ismétlődnek újra és újra csak épp más környezetben, amiből kezd igazán elegem lenni. Ennek ellenére nem adom fel a YA könyveket, mert igenis vannak jók és egyediek köztük, amiket máig imádok.

Ez persze csak a saját szubjektív kis listám, és mivel YA könyvekből olvastam a legtöbbet, így most TOP 5 lista érkezik. Nézzük!:)

(Utoljára frissítve: 2014. aug. 29.)

Februári téma: TOP 5 FANTASY YOUNG ADULT KÖNYV

1. Cassandra Clare: Csontváros és a A Végzet Ereklyéi sorozat

Fülszöveg:
Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék…

Nagy rajongója vagyok az eredeti trilógiának, és ebben a műfajban ennél nem igen olvastam jobbat. Imádom a világot, a karaktereket, Clare humorát, Magnust valamint Sebastiant, és még mindig nagy kedvencem a sorozat, annak ellenére, hogy már nem vagyok olyan lelkes, sikítós rajongó, mint annak idején. A negyedik rész borzalom, az ötödiket újra szerettem és nagyon bízom benne, hogy egy méltó befejezést kap a sorozat és hogy végre tényleg vége lesz a hatodik könyvvel.

2. Kerstin Gier: Rubinvörös és az Időtlen szerelem trilógia

Fülszöveg:

Mitévők legyünk, ha egyszerre a múltban találjuk magunkat, és csak annyit tudunk, hogy az üküküküküknagyapánk lovát Kövér Anninak hívták? Úgy van: megőrizzük a hidegvérünket. Legalábbis ezt próbálja tenni Gwendolyn, amikor kiderül: nem elég, hogy ő örökölte a családban az időutazásért felelős gént, de ráadásul az a feladat is neki jutott, hogy rendbe szedje a múltat. És mindennek a tetejébe épp ezt az arrogáns Gideont kapja útitársul! Az össze nem illő páros kénytelen-kelletlen beleveti magát a nem éppen hétköznapi kalandokba. Gwendolyn hamarosan megtapasztalja, hogy az ellentétek alighanem tényleg vonzzák egymást, és ez régen sem volt másképp. És, hogy már a múltban sem úgy mennek a dolgok, mint egykoron…

Az egyik legjobb YA könyv a kínálatból, mert minden megvan benne, amit egy ilyen könyvnek tudnia kell. Eszméletlen humor, szerethető főszereplő, egyedi történet, aranyos tini romantika, és valami egyáltalán nem elcsépelt téma, vagyis az időutazás, ami persze az elejétől a végéig logikusan meg van magyarázva. És ki ne hagyjam a kis Xemeriust, aki egyszerűen egy egyéniség!

3. Maggie Stiefvater: A Hollófiúk és a Hollóciklus sorozat

Fülszöveg:

Nem látó csak két okból pillanthat meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján. Vagy te vagy a lény igaz szereleme… vagy te ölted meg őt. Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket: ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt. A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Holló Fiúkként ismert banda csak bajt hozna rá. De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Holló Fiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél. Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát. A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Holló Fiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában.

Első olvasásra beleszerettem ebbe a könyvbe és Maggie Steifvater stílusába. Nem a történetet szerettem meg annyira, habár az is kimondottan érdekes, nekem a karakterek tetszenek. Imádom a négy hollófiút, mind a négy igazán alaposan kidolgozott és érdekfeszítő karakter, saját gondokkal, problémákkal és jellemmel. Gansey, Ronan és Adam lettek az én kis kedvenceim és el se tudom mondani, mennyire várom a harmadik könyvet.

4. Richelle Mead: Vámpírakadémia és a teljes Vámpírakadémia sorozat

Fülszöveg:

A világsikerű sorozat első kötetében Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Az akadémia falain belül a két lánynak különböző viszálykodással, rosszindulatú pletykákkal, tiltott szerelemmel és fenyegetésekkel kell megbirkóznia. De mindketten tudják, hogy a legnagyobb veszély a kapukon kívülről leselkedik rájuk.

A vámpíros könyvek között annyira nem kiemelkedő, de mint ifjúsági könyv igazán kellemes csalódás volt számomra. Egy 6 részes könyvsorozatról van szó, amit már befejeztem, és habár voltak gyengébb részek, mégis összességében a sorozat nagy kedvencem maradt. Különösen az tetszett, hogy itt nem a romantikán volt a hangsúly, hanem végig Rose és Lissa közti mély barátság volt mondhatni a legfontosabb, ezzel a barátság/ a testvériség fontosságát emelte ki az írónő. Kedvenceim Rose, Dmitrij és Christian.

5. Mats Strandberg - Sara B. Elfgren: A Kör és az Engelsfors trilógia

Fülszöveg:
Engelsfors. Egy apró, csodás kis város Svédországban, ahol hat lány épp csak elkezdte a középiskolát. Semmi közös nincs bennük – kivéve, hogy mindegyikőjükben ősi, ördögi erő lakozik. Az őszi szemeszter csak elkezdődött, amikor egy halott diákot találtak a suli egyik WC-kabinjában. Mindenki öngyilkosságra tippel. Mindenki, leszámítva a hat lányt, akik tudják az igazságot. Egy éjjel, amikor a hold kísértetiesen vörösen borítja be az eget, a lányok találkoznak a parkban. Nem tudják, hogyan és miért mentek oda, csak azt tudják, hogy szükségük van egymásra a túléléshez. Azt mondják, boszorkák. Egy ősi prófécia állítja, hogy ők a kiválasztottak. Ettől a naptól kezdve a gimiben már élet vagy halál a tét. És a lányoknak még sok mindent meg kell tanulniuk saját erejükről is. Az idő csak fogy. Valami vadászik rájuk, és ha nem ők találják meg előbb és pusztítják el azt, akkor ők halnak meg…

Azért szeretem annyira ezt az ifjúsági sorozatot, mert nagyszerűen ötvözi a fantasy elemeket a hétköznapi dolgokkal, miközben egyik sem nyomja el a másikat. A főszereplők remekül kidolgozott karakterek, és valahogy ezeket a könyveket is átlengi az a hamisíthatatlan svéd írói stílus és hangulat. És épp emiatt ennyire egyedi és szerethető.

Ez lett volna az én TOP 5 fantasy YA könyves listám. Nektek melyek a kedvenceitek? Mit ajánlanátok nekem, amit még nem olvastam? :)

On Sai: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik (Calderon 1.)

Fülszöveg:
Calderon kapitány nem mindennapi férfi. Egy jóképű, ifjú főnemes, aki eldobta a rangját egy lányért. Csakhogy a lány meghalt, így Calderon öngyilkos akar lenni. Úriember nem temetkezik hitelbe. Calderon másodkapitányi állást szeretne egy űrhajón, hogy egy kényelmes urnára gyűjtsön, de döbbenetére a kapitányi munkakört kapja meg. Vajon miért sóz rá a Flotta egy hatalmas űrcirkálót, amit nem tud vezetni? Milyen Játszma folyik körülötte? Mit kavarnak a nemesek a háttérben? És mit kezdjen Tainával, a csinos japán kadétlánnyal, akiből árad a narancsillat? És aki a parfüm per légköbméter arányt is képes kivizsgálásra felterjeszteni? Taina szamuráj családok leszármazottja, és ugyanúgy űzi a Játékot, vagyis más manipulálását, mint Calderon. Bármit megtenne, hogy az űrben maradhasson, hiszen odahaza nagyapja már férjet keres számára. A lány útmutatást kér az Ősanyáktól, de a jóskövek veszélyre és halálra figyelmeztetik. Mire rájönnek, mi folyik a háttérben, csak önmagukra számíthatnak, és a kettejük között kialakult érzékeny kötelékre. Vajon elég jó játékosok, hogy szavak nélkül is megértsék egymást? És Taina elég ügyes ahhoz, hogy a kapitányt rávegye a túlélésre?


Mindig furán érzem magam, ha egy magyar szerző művéről kell véleményt írnom. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, elvégre a magyar alkotások is ugyanolyan könyvek, mint bármelyik más külföldi íróé, mégis azért van különbség. Hiszen itt megvan az esélye, hogy visszajut magához az íróhoz az olvasó véleménye, és ha őszinte akarok lenni, akkor hallottam már egy-két balhét, ami pont emiatt robbant ki. Nem sok magyar könyvet olvasok, aminek legfőbb oka, hogy keveset adnak ki engem érdeklő témában, de szerencsére az utóbbi években változni látszik a helyzet. Én pedig egyre nagyobb bizalommal fordulok kortárs magyar írók művei felé – így szemeltem ki On Sai első könyvét is. A választott álneve és a könyv címe egyaránt figyelemfelkeltő, egyáltalán nem szokványos és hétköznapi, talán ezért is szúrtam ki rögtön a kínálatból.

A történet egy elképzelt jövőben játszódik, ahol a bolygók közötti űrutazások mindennaposak. Genius Calderon felesége meghalt, és a férfi azóta egyszerűen képtelen magára találni. Többször öngyilkos próbált lenni, de nagy bánatára ez egyszer sem jött össze. Mivel a temetés is pénzbe kerül, így Calderonnak sürgősen munkát kell szereznie. Egy másodkapitányi állás helyett rögtön az egyik űrhajó kapitányának nevezik ki a tapasztalat és tudás hiánya ellenére, ami a férfit döbbenti meg a legjobban. Később kiderül, hogy semmi sem véletlen, hiszen a háttérben nemesi családok hatalmai játszmái alakítják az eseményeket, melynek központi figurája éppen maga Calderon lett.

Kifejezetten tetszett a könyv, pedig nem erre számítottam. Nem sok sci-fi könyvet olvasok, pedig nem áll távol tőlem a téma, mégis valamilyen szinten az űropera újdonság volt számomra. Ez egy szépen összerakott történet, melyben mindent megtaláltam, amire nekem egy jó könyvben szükségem van - izgalmas cselekmény, reális és kedvelhető karakterek, hatalmi játszmák és persze az elengedetlen humor. Mindezt egy modern és talán a távoli jövőben megvalósuló technikai újításokkal felvértezett űrkalandba helyezte az írónő, ami mindenképp újdonságot jelentett a számomra. A történet során Calderon kalandjait követhetjük nyomon, aki gyászolja a feleségét és próbálja tovább folytatni az életét valamint helytállni a hajón, ahova kapitánynak nevezték ki.

A főszereplőnk annyira ijesztően pontosan kidolgozott karakter, hogy nekem rögtön a kedvencem lett. Az elején még tűnt nem annyira szimpatikusnak, hiszen a folyamatos öngyilkossági kísérletei miatt csak egy gyáva, gyenge emberként tudtam rá gondolni. Meghalt a felesége és ez valóban tragikus dolog, de nem hiszem, hogy az öngyilkosság megoldás lenne a gondjaira. Az öngyilkosság semmire sem megoldás, és szerencsére erre Calderon maga is rájön. Calderon akkor volt igazán elemében, mikor a megszokott „Játékot” kezdte el az embereken, amivel ismét unszimpatikus lett. A körülötte lévők manipulálása, a dolgok és események saját kénye-kedve szerinti alakítása közben érezte újra jól magát. Persze később megnyílt, és kiderült, hogy valójában egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mutatta magát. Nem tökéletes, ez biztos, de mégis szerethetővé válik a történet végére. Tényleg igazi férfi, és azon kevés hímnemű főszereplő közé tartozik, akiről tényleg elhiszem, hogy valóban férfiak.

Szerencsére nemcsak Calderon kedvelhető a karakterek közül. Női főszereplőnk, Taina Tives ősi szamuráj családok leszármazottja, és Calderon űrhajójának egyik legígéretesebb újonc kadétja. Szembemenvén az ősi családi renddel, nem szeretné, ha nagyapja kiházasítaná egy ismeretlen férfihez, hanem önmaga akarja irányítani a sorsát. Erős és kitartó, aki saját maga szeretne boldogulni. Modern nő és önálló, mégsem veti meg a családja ősi hagyományait, tiszteli és követi őket, ennek ellenére a saját útját szeretné járni. Tainával kapcsolatban különösen tetszett a japán kultúra néhány szeletének bemutatása, és örültem, hogy közelebbi képet kaphattam a szokásaikról és hagyományaikról. A szerelmi szál nem kapott akkora szerepet a történetben, hogy túl soknak érezzem, és ezért még ez is igazán tetszett. Az egyetlen negatívum, amit említeni tudnék, hogy a könyv végét kissé összecsapottnak éreztem. Engem például érdekelt volna, hogy mi lesz Calderon és Taina kapcsolatának sorsa, de ezt talán nem is róhatom fel hibának, hiszen már elkészült a folytatás. Gondolom abban minden függőben maradt kérdésre választ fogok kapni.

Az űropera egyik izgalmas, egyszerű és könnyen olvasható darabja On Sai könyve, ami nem akar több lenni annál, mint ami. Így még annak is szívesen ajánlom, aki esetleg nincs annyira oda a keményebb sci-fi vonalért. Persze akad itt kaland bőven, izgalmas a történet, de mégis ott vannak mellette a remek karakterek, a humor és Calderon szépen felvezetett jellemfejlődése, és nekem ezek a dolgok tetszettek igazán a könyvben.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/on-sai-calderon-avagy-hullajelolt-kerestetik

Értékelés: 5/5

Az értékelés az ekultura.hu oldalon is olvasható.

Simone Elkeles: Láncreakció (Tökéletes kémia 3.)

Fülszöveg:
A legifjabb Fuentes testvér mindent elkövet, hogy a családját megvédje.
Luis Fuentest mindig távol tartották a bandaháborúk erőszakos világától, amely a bátyjai életét megmérgezte. Luis így máshol kockáztatja az életét – hol hegyet mászik a Sziklás-hegységben, hol űrhajózásról álmodik. Mindegy, csak jöjjön az adrenalinlöket.
Nikki Cruz három szabályhoz tartja magát: minden fiú hazudik, hogy megkapja, amit akar, ne bízz olyan fiúban, aki azt mondja, hogy szeret, és soha, de soha ne randizz Fairfield déli részén élő fiúval. A szülei ugyan Mexikóból származnak, de orvosgyerekként inkább tartozik az előkelő északiakhoz, így az iskolában nem vállal közösséget a Latin Vér tagjaival. Aztán amikor Alex esküvőjén összefut Luis Fuentesszel, hirtelen kedve támad megszegni a maga által felállított szabályokat.
Luis számára először az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy elérje, Nikki újra esélyt adjon egy déli oldalon élő srácnak, de aztán felbukkan az életében Chuy Soto is, a Latin Vér új vezetője. Chuy egy igen kínos titkot tár fel Luis előtt a Fuentes családról, így a fiú kételkedni kezd mindenben, amit valaha hallott, tanult. A Nikki iránt érzett szerelme elég lesz-e ahhoz, hogy távol maradjon attól a sötét és kegyetlen világtól, amelynek a peremén pengeélen táncol?

A Tökéletes kémia trilógia azon kevés romantikus YA könyvek közé tartozik, amit annak ellenére, hogy tulajdonképpen csak a két főszereplő közötti szerelem kialakulásáról szól és semmi újat nem mutat, mégis valamiért nagyon szeretek. Az első könyvet imádtam, a másodikat közvetlen utána olvastam és lehet ez volt a baj, mert már nem ütött akkorát. Mindenesetre most több mint fél évvel a második rész után végre megérkezett magyarul a záró kötet a Láncreakció. Nem volt kérdés, hogy nekem ezt olvasnom kell. Kíváncsi voltam a legifjabb Fuentes testvér milyen bajba keveredik, és hogy kivel hozza össze a sors.

Aki ismeri Simone Elkeles trilógiáját, annak nem kell magyaráznom miről szólnak a könyvek - a három Fuentes testvér életét mutatják be. Az első könyv Alexről és Brittany-ról szólt, a második Carlosról és Kiara-ról, és így a mostani pedig Luisról és Nikki-ről. Ugyanaz a szerkezet jellemzi ezt a könyvet is, mint az első kettőt. Váltott nézőpontos E/1. személyű történetmesélés, így mind Luis, mind pedig Nikki életébe és gondolataiba beleláthatunk, ezzel elősegítve mindkettejük viselkedésének és érzéseinek megértését. Nekem ez a kedvenc "könyvszerkezeti" megoldásom, mindig szeretem, ha egy könyv ilyen szerkezetben íródik. És külön plusz pont, ha mind a két karakter érdekes a maga módján és egyikük fejezetein se unom el az agyam. Szerencsére Luis és Nikki ilyenek voltak.

Simone Elkeles könyvei mint már említettem semmi újdonságot nem mutatnak, tulajdonképpen mindegyik a klasszikus Rómeó és Júlia történet modern kori átirata a modern kori Chicago városába. A város gazdag elitjének egyik lánya és a mexikói bandák egyik rossz fiúja szeret egymásba hosszas egymás körüli bénázás és rengeteg bonyodalom után, amit bandaháborúk, ellentétek, lövöldözés, drogkereskedés és Simone Elkeles humoros és olvasmányos írásmódja ölel körbe. Könnyen lehet olvasni a könyvet, egyszerű és vicces a nyelvezete, és szerintem ez az egyik nagy sikere a trilógiának. A történet nem nélkülözi a megszokott kliséket, hisz a szerelmesek nem lehetnek együtt minden problémától mentesen, mert ugyebár akkor halálra unnánk magunkat, de ezt valahogy Elkeles könyveinél nem tudom felróni hibának. Mert az írásmód, a remek karakterek és a humor mindenért kárpótol.

A Fuentes fiúk: Alex, Carlos és Luis

Jelen esetben a két főszereplőnk Luis és Nikki. Mindkettejüket kedveltem és érdekes karakterek, de valahogy Luis számomra nem tudott felérni a testvéreihez. Persze ugyanolyan forrófejű, makacs és bonyolult, mint Alex vagy Carlos, mégis valamilyen szinten normálisabb egy kicsit, mint a bátyjai voltak. A három testvér közül én Alexet szeretem a legjobban, nekem ő a kedvencem, és Luis se tudta legyőzni. Épp ezért örültem, hogy a korábbi két páros sem tűnt el a semmibe, hiszen ugyanúgy tovább nyomon követhetjük Alex és Brittany, valamint Carlos és Kiara kapcsolatát is. Alex és Brit még mindig olyan aranyosak együtt. Jó volt látni, hogy az egész Fuentes család végre megtalálta a boldogságot, sőt még az anyjuk is párra lelt. Örültem nekik, mert tényleg sok nehézségen mentek keresztül, és mindenki megérdemelte a happy endet.

Ha őszinte akarok lenni, akkor nekem most Nikki sokkal érdekesebb karakternek tűnt, mint Luis. Sőt, szerintem a lányok közül, mármint a három női főszereplő közül neki volt a legérdekesebb és legösszetettebb háttértörténete. Persze ugyanolyan gazdag lány, mint Brit vagy Kiara, de tőlük mégis más, hiszen vele nagyobb tragédia történt, mint a másik kettővel. A mexikói származású lány, akit szülei amerikai módon neveltek, így igazából se nem igazi mexikói, se nem amerikai, még maga sem tudja, hogy akkor mi is tulajdonképpen. Luis és családja hozza közelebb Nikkit a gyökereihez, és Luis az, akinek hatására ismét képes lesz megbízni a férfiakban a múltban történt rossz dolgok ellenére, amik teljesen tönkretették korábban.

Nagyon tetszett a könyv és kár, hogy vége a trilógiának, hisz nincs több testvér. A borzalmas epilógus ellenére, ami szerintem tök felesleges volt, és nyugodtan ki lehetett volna hagyni, imádtam a könyvet az elejétől a végéig. Már el is felejtettem ezt a sok spanyol káromkodást, igazán hiányzott. :) Engem megvett magának Simone Elkeles, és ha magyarul megjelenik a többi könyve, akkor azokat is biztosan el fogom olvasni.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/simone-elkeles-chain-reaction-lancreakcio
Értékelés: 5/5

A harmadik könyvhöz készült egy hivatalos előzetes élő szereplőkkel. Imádom a három fiút, akit a három Fuentes testvérnek választottak, és a három lányt is melléjük párnak. Engem valahogy sosem vonzottak a latin amerikai macsók, de azért a Fuentes fiúknak talán én sem tudnék ellenállni. :D Ha valaha filmet készítenének a könyvekből, én biztosan ott lennék a moziban. :)

Könyv előzetes:

John Green: Alaska nyomában

Fülszöveg:
Első pia
Első balhé
Első csaj
Utolsó szavak
A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz. Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.
John Green Alabamában járt bentlakásos iskolába, amely nem sokban különbözött az Alaska nyomában Culver Creekjétől. Az Alaska nyomában az első regénye.

Eddig úgy voltam vele, hogy John Green= Csillagainkban a hiba. Az volt az első könyv, amit olvastam tőle, mert olyan nagy felhajtást csaptak körülötte, hogy tudnom kellett mire ez a nagy hype. A Csillagainkban a hiba rögtön kedvenc lett, és már nagyon várom a filmet, a lényeg viszont, hogy megjegyeztem John Green nevét és a többi könyvét várólistára tettem. Most kicsit becsömörlöttem a sok fantasytól, így kellett egy éles váltás. Elsőnek egy realista könyvet szúrtam ki magamnak, így döntöttem az Alaska nyomában mellett. Most nem írnék saját történeti összefoglalót, mert a fülszöveg tökéletesen leírja mire számíthattok a könyvben. Kezdem azzal, hogy John Green: IMÁDLAK! Nem tudom miért, de ez a könyve ismét a lelkemig hatolt és annak ellenére, hogy kissé kétkedve álltam neki, magamban arra gondolva, hogy a Csillagainkban a hibát képtelen lesz túlszárnyalni, az Alaska nyomában is a kedvencem lett. Az igaz, hogy nem szárnyalta túl az előbbit, de legalább annyira jó lett.

Mint minden realista regény ez is hétköznapi dolgokról szól, jelen esetben fiatalokról, így ifjúsági regénynek szintén nevezhetjük. Itt a mindennapi problémák, a tinédzserek élete, balhéi, gondjai és szórakozásai kerülnek előtérbe. Emellett pedig olyan nagy kérdéseket feszeget a könyv, minthogy az élet csak szenvedés, és vajon milyen módon lehet ebből szabadulni; hogy a vallásnak milyen szerepe lehet az emberek életében; hogy honnan tudod, hogy valaki bajban van és hogy miként tudsz/kellene segíteni neki. Továbbá felmerül a kérdés, hogy miként lehet feldolgozni egy közeli ismerős halálát. Már az elejétől rögtön beszippant magába a történet, pedig semmi kalandos nem történik a karakterekkel, csak olyan dolgok, ami a legtöbb fiatallal is megtörtént valamikor, mégis olvastatja magát a könyv. Egyszerűen képtelen voltam letenni, így nagyon hamar kivégeztem.

Sajátos szerkezetben íródott, rövid fejezetekre bontva és tulajdonképpen két nagy részből áll össze. Van az "azelőtt" és az "azután". És napokban számolja, hogy hány nappal "azelőtt" vagy "azután" vagyunk. Ennek a felbontásnak az előnye, hogy tudod hogy valami nagy dolog fog történni, ami ketté szeli a történetet, és ahogy telnek a napok, annál jobban érzed, hogy mindjárt robban a bomba - és robban is. Mert olyasmi történik, ami a szereplők életét merőben megváltoztatja. Most nem akarok spoilerezni, így nem árulom el. Nagyon rövid a könyv, így tényleg hamar ki lehet olvasni.

A karakterek is szokványos tinédzserek, amilyet szinte bármelyik más ifjúsági regényben megtalálhatunk valahol, de Green mégis mélységet ad nekik, szerethetővé teszi őket annak ellenére, hogy szinte mindegyikük típus karakter. Nagyon megszerettem az egész csapatot, és igazán vicces volt, hogy mindenki kapott egy becenevet, és aztán szinte mindig azon szólították egymást. A főszereplő és narrátor, Miles, akit ugyebár Chip a szobatársa rögtön az első napon Pufinak nevez el. Így ráragad a Pufi név, és eztán mindig mindenki így hívja, kivéve szülei. Tehát én is így hívom őket, ha megengeditek. Pufi imádnivaló és vicces narrátor volt, néha olyan baromságok megfordultak a fejében, hogy hangosan nevettem rajta olvasás közben. Egy szerény, magányos és csendes fiúként kezdi a könyvet, de ahogy barátokra lel és a többiek befogadják a csapatba ő is kinyílik és megerősödik. Főleg "azután" kerül közelebb mindenkihez és lel igazi barátokra. Valamint aranyos volt a hobbija is, hiszen híres emberek utolsó mondatait jegyezte meg, és ezzel villogott folyamatosan, így legalább én is megjegyezhettem egy-kettőt a sok közül. Rájöttem, hogy tényleg érdekes a híres emberek utolsó mondatait olvasgatni, mert némelyik tényleg vicces vagy sokatmondó.

A másik két kedvencem pedig (ezzel szerintem nem árulok el nagy titkot) az Ezredes (Chip), és Alaska volt. Mindkettő egy egyéniség, és mindkettő megtört, problémákkal teli karakter, főleg Alaska, aki a könyv végéig egy nagy rejtély marad. Nem tudjuk meg miért tette, amit tett és ez különösen tetszett, hiszen ezzel megoldatlanul marad a rejtély, belátják a fiúk is, hogy az már mindegy, hiszen nem lehet meg nem történté tenni a dolgokat, és ennek ellenére tovább kell lépniük, mert az élet megy tovább. Takumi és Lara is aranyos volt, de őket valahogy annyira nem szerettem meg, mint a triumvirátust. Persze itt is piálnak, cigiznek és még egyéb dolgokat is csinálnak ezerrel a fiatalok, de ez már meg sem lep, holott még mindig nem érzem azt, hogy ez az egész tinédzser nemzedéket jellemezné. Szerintem a tinédzserek többsége nem ilyen életet él, vagy lehet csak én mozogtam anno más közegben. Vagy Amerikában tényleg ennyire más a helyzet.

El sem tudom mondani, mennyire tetszett a könyv, és pont kellő felüdülés volt a sok fantasy után. John Greent még jobban megszerettem és eztán biztosan bizalmat szavazok a többi könyvének is. Azt viszont el kell mondanom, hogy a magyar borító valami borzalom. Sajnálom Gabo Kiadó, de szerintem ennél bármi jobb lett volna, a színe ocsmány, és ki az a nő rajta? Egyik karakterre se passzol, ha Alaska akart volna lenni, akkor nagyon félresikerült, mert Alaska egy fiatal lány, és egyáltalán nem hasonlít a borítón lévő középkorú nőre. A borító senkit ne tántorítson el ettől a remek könyvtől!

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/john-green-alaska-nyomaban
Értékelés: 5/5

Maggie Stiefvater: A Látó szerelme (Tündérdallam 1.)

Fülszöveg:
Hát nem tudod, mi történik a Látóval, aki nem tud uralkodni a tündérnépen? A mindössze tizenhat éves Deirdre Monaghan bámulatosan tehetséges zenész. Hamarosan rá kell azonban döbbennie, hogy Látó is – különleges tehetsége képessé teszi, hogy saját szemével láthassa a mágikus erejű tündéreket. Deirdre egy szép napon váratlanul arra eszmél, hogy fülig beleszeretett egy Luke nevezetű titokzatos srácba, aki mintha a semmiből robbant volna be addig teljesen hétköznapi életébe. Ám a fiú iránta mutatott élénk érdeklődése egyszerű nyári románcnál talán sokkal sötétebb szándékot takar. Amikor felbukkan a színen Aodhan vészjósló alakja, aki a tündérkirálynő halált hozó parancsát hozza, Dee hirtelen a tündérvilág forgatagának kellős közepébe csöppen. Az érzelmektől fűtött hatalmi játszma kereszttüzében pedig ott áll Dee mellett komolytalan, ám végletekig hűséges legjobb barátja, James is. Bár Deirdre azt kívánta, bárcsak ne várna rá még egy végtelenül unalmas nyár, talán mégsem egy több száz esztendős tündérkirálynővel vívott csata volt az, amire igazán vágyott.

Maggie Stiefvater nagy kedvencem lett a Hollófiúk könyveivel, így nem lehetett kétséges, hogy majd a többi könyvét is olvasni fogom valamikor. Ezen kívül még két sorozata jelent meg, az egyik a Tündérdallam, a másik A Skorpió Vágta, mindkettő ott csücsül a várólistámon és a tündéres könyve akadt elsőnek a kezembe. Tündérek... nyugodtan kijelenthetem, hogy a vámpírok után manapság már a tündér a második kedvenc természetfeletti lényem. A Tündérdallam a korábban olvasott tündéres könyveim közül inkább a Vastündérekre hasonlít. Ifjúsági könyv egy kis természetfeletti mázzal körítve. Igazi tündérmese szó szoros értelmében, olyan, amilyeneket gyerekkorunkban szívesen olvastattunk fel szüleinkkel elalvás előtt. A hangulat, a stílus, a történet mind-mind klasszikus tündérmesei elemeket hordoz magában... és annak ellenére, hogy tényleg inkább a fiatalabb korosztály számára készült, még nekem is tetszett.

Kezdjük először a pozitívumokkal, mert most jó kedvemben vagyok, és Maggie Stiefvater igenis megérdemli, hogy próbáljak csakis a jó dolgokra figyelni, ne pedig egyből a hibákat vegyem észre. Az írói stílus még mindig remek, sőt, nekem most kicsit jobban is tetszett, mint a Hollófiúknál. Olyan szépen át tudta adni a lapokon a zene iránti szeretetet, mintha valóban megelevenedne a muzsika olvasás közben. Ezen meg sem lepődök, hiszen önmaga is zenész, ugyanúgy hárfán játszik, mint Deidre, így nagyon is tudta mit hogyan kell leírni, hogy az reálisnak hasson. Az egész könyvet a zene járja át, és a történetben szintén fontos szerepet játszik, nem csak a főszereplő, hanem a tündérek életében is. Nagyon tetszett ennek a kihangsúlyozása, hiszen a tündérek vidám, természetközeli életéhez nagyon illet, hogy oda vannak a muzsikáért és a táncért.

A karakterekkel se volt semmi bajom, úgy értem, hogy mindegyik érdekes volt a maga módján és az írónő megint arra törekedett, hogy egyedi karaktereket alkosson meg, ami néhol összejött, néhol pedig nem. Deidre-t kedveltem valamilyen szinten, de voltak olyan "szőke libás" megnyilvánulásai mikor csak fogtam a fejem. (Pl. mikor megtudja, hogy Luke embereket ölt, és ezen gyakorlatilag ki sem borul, hanem tovább olvadozik Luke fiú után. Vagy mikor az állítólagos legjobb barátja haldoklik, de ő még csak észre sem veszi, és helyette Luke fiút akarja megmenteni.) A két fiú a szokásos klisé, semmi több. A vicces, hűséges és titokban a lányba szerelmes legjobb barát, James, valamint a hihetetlenül helyes, sötét titkokat rejtegető új fiú Luke. [Találjátok ki, hogy melyiket fogja választani...] A gonoszok papírmasé figurák, igazi mélység és reális motiváció nélkül. Mármint ugyanmár! A tündérkirálynő se volt épelméjű. Ha békén hagyta volna Deidre-t, akkor a lány fel se fedezte volna a képességeit, és soha nem jelentett volna veszélyt a számára. És akkor mindenki élhetett volna tovább boldogan a saját kis életében és akkor az egész konfliktus meg sem történt volna.

Bármennyire nem szerettem volna, azért a könyv hagyott némi kívánnivalót maga után. Annak ellenére, hogy olvasmányos és könnyen lehet vele haladni, valamint remek az írói stílus, mégis jelen vannak az ifjúsági könyvekre annyira jellemző hibák. Nem akarom ismételgetni magam, és nem is fogom, ha végre valamelyik ifjúsági könyv veszi a fáradtságot és túllép azokon a kliséken, amelyiket a nagy többségük mindig elkövet. Ugyanolyan hihetetlen volt a főszereplők közt gyakorta két nap alatt szövődő örök szerelem, mint máskor; valamint kezdem unni, hogy szinte mindegyik YA könyvben a főszereplőbe szerelmes a legjobb barátja. UNALMAS! Nem lehet valami mást kitalálni ehelyett? A szerelmi háromszögre szintén az előbbi vonatkozik. Kérem szépen, lépjünk már ezeken túl! A tündérek mitológiája se volt annyira részletesen kidolgozott, mint amennyire vártam volna, mármint tudjuk, hogy szépek és gonoszak és hogy van egy királynőjük, de ennél több nem nagyon derül ki. Engem érdekelt volna, hogy a tündéreknek hány fajtája van, milyen hierarchiai rendben élnek, milyen képességeik vannak és stb.

Nem rossz történet ez, egy szokásos ifjúsági könyv egy az átlagnál mindenképp jobb történetvezetéssel és írói stílussal, valamint tündérekkel, akikről én szívesebben olvasnák többet is. Esetleg ha valaki tud nekem tündéres könyveket ajánlani azt megköszönném. (A Tündérkrónikákat és a Vastündéreket olvastam!)
Érdekel majd a folytatás, persze, de valahogy nem érzem, hogy most azonnal olvasnom kellene.
UI: A magyar borító valami hihetetlenül tetszik, egyszerű, de mégis utal a történet lényeges elemeire, a hangjegyekkel, a kalitkával és a galambbal.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-lament-a-lato-szerelme
Értékelés: 5/4

Sin City - A bűn városa

A történet:

Üdvözlünk Sin Cityben! Ez a város hívja és vonzza a makacs, kellemetlen alakokat, a korrupt jellemeket és az összetört szívűeket. Viharedzett lelkeknek való, kemény, sötét hely. Van, akinek ez a város az otthona: tisztességtelen zsaruk, prostik, mindenre elszánt önkéntes polgárőrök. Van, aki bosszúra szomjazik. Mások megváltásért sóvárognak. És aztán vannak olyanok is, akik mindkettőben reménykednek egy kicsit. Alig hihető, nehezen kezelhető hősök univerzuma, akik nem adják fel. Az utolsó percig megpróbálnak helyesen cselekedni egy városban, amely nem törődik velük. Az ő életükből, a város szívének legsötétebb zugaiban játszódó három sokkoló, feszültséggel teli, izzó történetből épül fel a kult-hagyománnyá vált eredeti képregényt alkotó Frank Miller, Robert Rodriguez és a vendégrendezőként feltűnő Quentin Tarantino elsöprő erejű játékfilmje. (Forrás: port.hu)

Évekkel ezelőtt én már egyszer megpróbálkoztam ezzel a filmmel, de akkor ott lett elegem belőle, mikor Elijah Wood azzal a pszichopata és félelmetes képével a kamerába meredt. Akkor annyira megijedtem a filmtől (és persze Elijah Woodtól, hogy azóta A Gyűrűk Urában máshogy nézek rá, és többé nem tudok aranyos kis hobbitként gondolni rá), hogy hanyagoltam, és elkönyveltem, hogy ez nem nekem való. Pedig nem horrorfilmről beszélünk, most, hogy érettebb fejjel újranéztem, egyáltalán nem találtam ijesztőnek. Inkább csak undorítónak azt a sok gyilkolást/darabolást és miegymást. Nem olyan régen tehát újranéztem a filmet, már nem is tudom, hogy jutott eszembe annyi év után, és nagy meglepetésemre tetszett. Sőt... rögtön a kedvencem lett. Úgy tűnik ez a film valóban csak 18 év felettieknek ajánlott és erősebb idegzetűeknek. Meg persze kell hozzá egy bizonyos hangulat és személyiség is.

Frank Miller képregénysorozatából készült a film. A képregények is felnőtteknek szólnak, és amikor képregényeket mondok senki se gondoljon Batmanra és társaira. Ezek a képregények neo-noir stílusban készültek, fekete-fehérben, és igen erőteljesen megmutatkozik a történetben az erőszak, gyilkolás, erotika, tehát minden durva dolog. A képregénysorozat több különböző történetből áll össze, mindegyik történetnek más és más a főszereplője, persze vannak karakterek, akik több sztoriban is felbukkannak, a lényeg viszont ugyanaz. Mindannyian Sin City-ben élnek, ebben a sötét, korrupt és veszélyes alakokkal teli városban. A film talán az egyik legtökéletesebb képregény adaptáció, amit idáig láttam. Mintha csak a képregény lapjai elevenednének meg a vásznon. Ugyanolyan fekete-fehér a film, mint maga a képregény, szinte szóról-szóra átvett párbeszédeket hallgathatunk és meghagyták a karakterek belső monológjait, ami viszi tovább az eseményt. Különlegességét jelenti, hogy tulajdonképpen nem teljesen fekete-fehér a film, hanem egyes színek kitűnnek a vásznon közül, legtöbb esetben ez maga a vér színe, a vörös/piros, vagy épp az adott történetre legfőképp jellemző szín. (Pl. A sárga rohadék című történetben a sárga ember színe.)

A film tehát három történetet mesél el, három különböző főszereplővel, és ezt a három történetet csupán egy hely köti össze, a Cady's nevű bár, ahol mindhárom főszereplő megfordul legalább egyszer. Rengeteg neves színész tűnik fel a szerepekben, igazi sztárparádé vonul fel, és mindenki tökéletesen hozza a saját karakterét. A történet remek, a színészi játék pompás, a zenei aláfestés pontosan illeszkedik ehhez a film noir jellegű világhoz. És a karakterek... na azok, a legjobbak. Mivel három történet van, így mindháromról szeretnék röviden írni egy kicsit. A három történetet pedig az első és az utolsó jelenet foglalja keretbe, ahol egy bérgyilkos két nőt öl meg. (Mondjuk erről a bérgyilkosról nem sokat tudunk meg, de nem is ő a lényeg, hanem a három történet).

A nehéz búcsú című történet az első, amit láthatunk a filmben. Főszereplője Marv, egy magas, óriás, kemény férfi, aki valamilyen elmebetegségben szenved és többször volt már sitten. Egy rejtélyes szép nő, Goldie egyik este odaadja magát neki és a férfi segítségét kéri, mert veszélyben forog az élete. Másnapra megölik Goldie-t és Marv megfogadja, hogy megkeresi és bosszút áll a gyilkoson.

Nem tudom ki hogy van vele, de nekem Marv lett a kedvencem, hihetetlen nagy karakter és olyan dumákat lenyom magában és a többiekkel, hogy azon nagyokat pislogtam. (Nevettem is volna, ha nem lenne olyan brutális az egész, amit csinál és ami vele történik.) Mickey Rourke nagyon bizonyított ezzel a szereppel, és örökre megjegyeztem a nevét. Más filmben nem nagyon hallottam eddig róla.

A második történet címe A nagy mészárlás. SZÓ SZERINT! A főszereplő Dwight, aki újdonsült barátnőjét megvédvén véletlenül megölet egy köztiszteletben álló zsarut az Óvárosi prostituált negyed területén. Így veszélybe kerül a prostik és a rendőrök közötti megállapodás és kitör a háború.

Mindhárom történet remek és össze sem lehet hasonlítani őket, de ha sorrendben kellene raknom, akkor bizony Dwight története lenne a legutolsó. Nem rossz ez sem, de a másik kettő sokkal erősebb és érdekesebb, legalábbis számomra. Aki ebben a történetben nagyon tetszett nekem, az Alexis Bledel. Őt eddig még csak a Szívek szállodája című sorozatban láttam, ahol egy kedves és aranyos fiatal lányt alakított, itt meg egy áruló szajhát, amit nehéz volt megszoknom, mert az elején nagyon nem tudtam vele ezt az egészet azonosítani.

A harmadik történet pedig A sárga rohadék. Vagyis tulajdonképpen ezzel kezdődik a film a bevezetőt követően, de aztán elvágják a kislány megmentése után, és a java csak a film utolsó harmadában folytatódik. A főszereplő Hartigan, egy a nyugdíj küszöbén álló zsaru, aki megmenti a 11 éves Nancy Callahant egy szadista gyilkostól. Persze a gyilkos a nagy hatalmú szenátor egyetlen fiacskája, így Hartiganra verik a balhét, aki 8 évre börtönbe zárják. Mikor Nancy ismét veszélybe kerül, akkor szabadulása után Hartigan megkeresi őt, hogy ismét megvédje, nem is sejtve azt, hogy éppen ő maga lesz, aki nagy bajba keveri a lányt.

Bruce Willis remek színész, és ezt a szerepet mintha neki írták volna meg. A sárga dög undorító, már nem csak belülről, hanem kívülről is. Az ilyen pszichopata gyilkosokat minden lelkiismeret furdalás nélkül ültetném a villamosszékbe. Jessica Alba szerintem a leggyengébb a filmben, bár nem mintha nagy szerepe lenne, hiszen csak meg kell menteni, és szinte végig riszálnia magát a színpadon. Amit a férfiak lehet nyálcsorgatva bámulnak, sőt szerintem ez a kedvenc részük az egész filmben, de mivel én nem vagyok férfi így csak közönnyel méregettem őt és a karakterét.

El nem tudom mondani, mennyire tetszett a film, és már többször újranéztem. Egyszerűen megunhatatlan. Így nem árulok el nagy titkot, hogy az idén ősszel érkező második része a Sin City: A dame to kill for (Ölni tudnál érte) hihetetlenül várós nálam. Alig várom az első előzetest. :)
Értékelés: 10/10

Előzetes:

Rachel Vincent: Lélektolvajok (Sikoltók 1.)

Fülszöveg:
Valami nincs rendben Kaylee Cavanaugh-val; megérzi, ha valaki a közelében meg fog halni. És amikor ez bekövetkezik, egy ellenállhatatlan erő arra kényszeríti, hogy sikítson, mint egy lidérc. Szó szerint. Kaylee szívesebben foglalkozna azzal, hogy végre sikerült felkeltenie az iskola legjobb pasijának a figyelmét. De nehéz végigcsinálni egy romantikus randevút olyasvalakivel, aki láthatóan többet tud az ember kényszeres sikítozásáról, mint ő maga. Amikor pedig az iskolatársaik látszólag ok nélkül sorra holtan esnek össze, csak Kaylee tudja, ki lesz a következő…

Rachel Vincent neve nálam (jelenleg) egyet jelent a Vérmacskák sorozattal, amit nagyon szeretek. Így gondoltam megpróbálkozom a másik könyvsorozatával, csak nem lehet olyan rossz, ha már a Vérmacskák ennyire elnyerte a tetszésem. Nem csalódtam, ezzel szeretném kezdeni. Mindkét könyvsorozat jó a maga nevében és szerintem vétek lenne összehasonlítani a kettőt. A Vérmacskák felnőtt urban fantasy (annak ellenére, hogy a Könyvmolyképző a Vöröspöttyös sorozatba sorolta be, amit máig nem értek miért), a Sikoltók pedig ifjúsági könyv. Így minden összehasonlítástól mentesen próbálom most a könyvet értékelni.

Kaylee éli a tinédzserek megszokott és átlagos életét, de persze ő korántsem átlagos. Hiszen pár éve felfedezte magán, hogy megérzi, ha valaki meghal a közelében. Hogyan tudja ezt megmondani előre? Ha az a bizonyos ember a közelében van, akkor valamilyen sötét árnyékot lát körülötte, és persze mindig leküzdhetetlen késztetést érez, hogy sikítson egy hatalmasat. Igen. Sikítson. Mint később kiderül Kaylee ugyanis egy lúdvérc, aki a halottak lelkéért énekel és kíséri őket a túlvilágra haláluk után. Megtudjuk, hogy létezik a túlvilág, a benne élő démonok és a kaszások. Váratlanul olyan emberek esnek össze minden előjel nélkül holtan, akiknek még élniük kellene. Így Kaylee elhatározza, hogy utána kell járnia annak, mi folyik a háttérben.

A könyv eleje borzalmasan sablonos a tini élet bemutatásával, de hát ezen már fenn sem akadok, hiszen szinte mindegyik ifjúsági könyv így kezdi. És akármennyire taszító lehet a fülszöveg ezzel a "Kaylee szívesebben foglalkozna azzal, hogy végre sikerült felkeltenie az iskola legjobb pasijának a figyelmét" mondatával, ne rémisszen meg senkit. A könyv nem megy át értelmetlen szerelmi nyáladzásba, még éppen az elviselhetőség határán mozog romantikus szál. Habár kicsit túl könnyen jöttek össze, amibe akár bele is köthetnék, de most még sem teszem, mert a végén se idegesítettek fel az értelmetlen nyáladzással. Kaylee szimpatikus főhős, bár nem valami bonyolult karakter. Nincsen túlírva, egyszerű átlagos lány, aki tudja mikor mit kell tennie. Nem omlik össze, mikor kiderül az igazság, nem rendez jelenetet, hanem reálisan reagálja le a dolgokat. Igazából a többi karakter még nem fogott meg annyira, hogy egyáltalán érdemes legyen róluk beszélni. Talán a Nash és Tod lehet még érdekes, de ha nekem ilyen "két testvér ugyanazt a lányt szereti meg" csavart csinálnak belőle, mint a Vámpírnaplókban, akkor esküszöm nem folytatom tovább. (Mert a Vámpírnaplókban az híresen "jól sült el". Remélem érezni lehetett az iróniát.)

Úgy éreztem kicsit rövid a könyv, de egy hosszú könyvsorozat (Ha jól tudom 6 részes!) első részének tökéletesen megfelel a karakterek, a világ, a mitológia és a cselekmény felvázolásával. Nagyon olvastatja magát a könyv az egyszerű nyelvezetével, így könnyen haladtam vele. Egyetlen egy dolog van, amit nem tudok megemészteni: MIÉRT KELLETT A BANSHEET LÚDVÉRCNEK MAGYARUL LEFORDÍTANI? Ha ezt valaki meg tudja nekem magyarázni, azt szívesen hallanám. Elég lett volna, ha marad a banshee, mert szerintem így mindenki jobban ismeri ezt a mitológiai lényt, mint lúdvérc néven. Én végül már csak lúdként gondoltam Kaylee-re és Nash-re, amin jót mosolyogtam magamban. :)
Mindenesetre jó tudni, hogy Rachel Vincent nem fogyott ki az eredeti és még nem lerágott csont ötletekből. Vérmacskák után bansheek, mindkét fajról eddig nem sok könyvet lehetett olvasni. Csak így tovább Rachel, várom a következő eredeti és érdekes ötleted.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rachel-vincent-lelektolvajok
Értékelés: 5/4

Veronica Rossi: Végtelen ég alatt (Végtelen ég alatt 1.)

Fülszöveg:
A bioszféra falain túli világot Halálzónának hívják. Odakint millió arca van a halálnak. Aria soha nem hitte volna, hogy egyszer ilyen közel kerül hozzá.
Aria egészen eddig a külvilágtól elszigetelt, biztonságot jelentő Reverie-ben élt. Elképzelni sem tudta, mi lehet a város határain túl. Amikor azonban édesanyja eltűnik, tudja, hogy meg kell találnia. Még akkor is, ha ehhez át kell hágnia a szabályokat.
A vad Perry a külső világból való, nem ismeri a kupolák nyújtotta biztonságot, s nap mint nap meg kell harcolnia az életben maradásért. Ariához hasonlóan ő is kitaszított, és talán ő az egyetlen, aki segíthet a lánynak… a lány pedig neki.
Az éterviharok által sújtott Halálzónában Aria és Perry csak egymásra számíthatnak. Minden ellenszenvük ellenére együtt kell működniük, ha le akarják győzni a rájuk leselkedő ezernyi veszélyt, és válaszokat akarnak kapni a kérdéseikre.

Aria a bioszféra zárt falain belül él egy Reverie nevű városban. Az emberek itt tökéletesek, soha nem lesznek betegek és őket különleges génmanipuláció segítségével hozták létre. Mesterséges módon, szimulációk révén tudnak egyik világról a másikba utazni, hogy ezzel valamelyest fenntartsák számukra a korábbi valós világ látszatát. Aria számára édesanyja jelenti a családot, aki távol dolgozik tőle valamilyen titkos kutatásban. Egy igencsak rosszul elsült csíny után, Reverie biztonsági főnöke, hogy mentse saját fia hírnevét, kidobja Aria-t a külső Halálzónába. Így a lánynak egyedül kell a számára ismeretlen világban boldogulnia, miközben eltűnt édesanyját szeretné megkeresni.

Peregrine, vagyis Perry a bioszférán túl lévő úgynevezett Halálzónában élte le egész életét, ahol az emberek igencsak barbár körülmények között kénytelenek boldogulni. Törzsekben rendeződve próbálják túlélni a nehézségeket. Perry a dagály törzs tagja, nevezetesen a törzsfőnök testvére és semmi sem lehet számára fontosabb, minthogy valahogy sikerüljön megmentenie unokaöccsét, akit korábban a bioszféra emberei raboltak el. Két külön világból származnak, ám mégis keresztezik egymás útját – Perry és Aria egyezséget köt. Perry segít a lánynak eljutni az édesanyjához, cserébe Aria segít a fiúnak visszaszerezni az elrabolt unokaöccsét. Így veszi kezdetét közös útjuk, amely során rengeteg kalandot élnek át együtt.

Ismét egy újabb disztópia, és lehet, hogy már valaki szívből unja ezeket a történeteket, de nekem sosem lesz elegem belőlük. A Végtelen ég alatt egy igazán jó könyv, engem lekötött az elejétől a végéig. Külön tetszett, hogy a váltott nézőpontos történetmesélés segítségével ismerhettem meg a történetet, így mind Aria és mind Perry közel került a szívemhez. Persze teljesen más személyiségek és össze sem lehet hasonlítani őket, de mint az általában lenni szokott az ellentétek előbb-utóbb vonzzák egymást – itt is ez történik.

Pont így képzeltem el Aria-t és Perry-t

A könyv első harmadában még nem találkozik a két főszereplő, így addig mindkettejük saját korábbi életéről olvashatunk, valamint a háttérvilágot is megismerhetjük. Kapunk egy képet a bioszféra falain belüli életről, hogy Aria honnan származik, hogyan élt korábban Reverie-ben, emellett pedig látjuk, hogy milyen az élet odakint a Halálzónában Perry szemein keresztül. Miután találkoznak és együtt haladnak tovább mindketten a saját céljuk érdekében, egyre mélyebbre hatolnak a Halálzónában és sok minden történik velük, aminek hatására rájönnek, hogy egyikőjük sem olyan, mint amilyennek a másik képzelte. A kezdeti ellenszenv így elmúlik és helyét barátság, vagy (ezzel nem árulok el nagy titkot) szerelem veszi át.

Tetszett a könyv háttérvilága és az egész világ felépítése, igen érdekes kérdéseket vet fel a jövőre nézve az a néhány dolog, ami kiderül a történet folyamán. A közös útjuk izgalmas volt, tele veszéllyel és kalanddal, csak talán azért tudok neheztelni egy kicsit, hogy mindez az egész alig két hét leforgása alatt történt meg. Két hét alatt a korábbi ellenszenvüket egymás iránt legyőzve azonnal szerelembe estek, és számomra valahogy az ilyen „gyors szerelmek” sosem voltak hihetőek. Tehát a szerelmi szál felépítése hagy némi kívánnivalót maga után, ezen felül minden más érdekes lehet. Olyan amilyennek egy disztópiának lennie kell.

Nagy szerencse, hogy az izgalmas történet mellé szimpatikus karakterek társulnak, és ez külön igaz a két főszereplőre. A váltott nézőpontos történetmesélés miatt mindkettejüket jól meg lehet ismerni, látni lehet, hogyan változik a jellemük az átélt kalandok során és miként látják be, hogy a másik egyáltalán nem olyan, mint amilyennek korábban hitték. Mellettük szintén szerethető mellékszereplők bukkannak fel, akikre mind kíváncsi vagyok és bízom abban, hogy a folytatásban őket is jobban meg lehet majd ismerni. Megszerettem Perry barátját Roart, az unokaöccsét, Talont, de még a különc és veszélyes fiút, Cindert is.

Mivel ez szintén egy trilógia első része, így természetesen igencsak izgalmas befejezése van a könyvnek, ezzel biztosítva, hogy mindenki tűkön ülve várja a folytatást. Én is ezek között az emberek között vagyok, remélem, hamarosan a kezemben tarthatom majd a második részt. Addig meg nem tehetek mást, hanem türelmesen várok.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/veronica-rossi-vegtelen-eg-alatt

Értékelés: 5/4

Az értékelés teljes terjedelmében az ekultura.hu oldalon is olvasható.

American Horror Story: Coven (Amerikai Horror Történet: Koven)

Az American Horror Story sorozat első évada nagy kedvencem volt, így azóta kitartóan követem a folytatást. Aki esetleg még nem ismerné ezt a sorozatot, annak elmondom, hogy minden évad más-más történetet mesél el, nagyrészt ugyanazokkal a színészekkel, és mindegyikben csak annyi a közös, hogy a történetek sötétek, borzasztóak és kissé horrorisztikus beütésűek. Az első évad egy szellemekkel teli házról szólt, a második egy elmegyógyintézet nem éppen hétköznapi mindennapjairól, és a harmadik évad témája pedig a boszorkányok lettek.

A történet központi magját Miss Robichaux Akadémiája adja, ahol fiatal, a társadalom által elítélt és megvetett boszorkányok lelhetnek otthonra. A boszorkányok titkolják képességeiket, ugyanis az emberiség még mindig nem tudná őket elfogadni. Itt él együtt a New Orleans-i koven, egy boszorkánycsoport, akik különleges képességekkel rendelkeznek, mindenki valamilyen más-más erőt birtokol. A boszorkányok közül kiemelkedik a Supreme ("A Legfőbb"), aki az adott kovennek a vezetője és azon belül a leghatalmasabb boszorkány. Minden generációnak van egy saját Supreme-je, és minden generációval születik egy újabb. A boszorkányoknak meg kell küzdeniük a rivális wudu papnővel, Marie Laveau-val, és az ellenük megalakult boszorkányüldözők szövetségével, miközben saját démonjaikon is felül kell kerekedniük.

Nem akarom hosszasan részletezni a történetet, mert akkor órákig írhatnék meg. Igazából az nem tetszett a legjobban ebben az évadban, hogy rengeteg mindent próbáltak belezsúfolni, és a végére csak egy nagy katyvasz lett. Hisz a modern kori események mellett ugyanúgy jelen van a sorozatra jellemző visszaemlékezés, itt a 19. századi New Orleans eseményei elevenednek meg a szemünk előtt. A múlt eseményei szorosan kötődnek a jelenhez. Tehát rengeteg kis sztorit kezdtek el az elején, és aztán már annyira belezavarodtak maguk az írók is, hogy igazából egyiket se tudták normálisan kibontakoztatni és lezárni. A harmadik évad vége ismét összecsapott lett, úgy mint az előző kettő is.

Mindegyik történetszál érdekes lett volna, ha van elég idő a kibontakoztatásukra és a karakterek elmélyítésére, de hát 13 epizód erre vajmi kevés volt. Gyűjtsük össze milyen történetszálak voltak:
1. Az új Supreme keresése Fiona helyett, aki ugyebár halálos beteg és nem akar meghalni, így bármit megtenne, hogy megtalálja az utódját és megölve őt új erőre kapjon.
2. Delphine Lalaurie 19. századi kegyetlenkedései, és a Marie Laveau és közte kialakult ellentét, ami egészen a modern korig húzódik.
3. Az egyes fiatal boszorkányok saját kis sztorija.
4. A boszorkányok és a vadászok közt húzódó viszály és harc.
5. Fiona és Marie közti ellentét.
6. A legendás New Orleansi gyilkos a Fejszés Ember új életre kel, és a Fionával való kapcsolatának ábrázolása.
7. Tinirománc Zoe és Kyle között.

Talán az általam felsoroltak lennének a legfontosabbak. Az elején minden jól indul. Mindegyik történetszálat szépen felvezetik, de jön egy újabb, aztán még egy, és a végére minden összezavarodik. A tinirománc véleményem szerint baromira felesleges volt, és ezt úgy mondom, hogy imádom mind Taissa Farmigát, mind Evan Peterst, de főleg a fiú volt most tök felesleges ebben az évadban. Kyle karakterét nem hiányoltam volna, szerintem nem is illett volna ide. A boszorkányok és vadászok közti ellentét annyira súlytalan, hogy ezt is felesleges volt egyáltalán elkezdeni. Őszintén minek kellett? Fiona és Marie könnyűszerrel kiirtották az összes vadászt, és még csak meg sem izzadtak közben. Nem volt súlya és tétje az egésznek.

Sokan támadták Amerikában ezt az évadot, révén, hogy túl lányosra és "vidámra" sikeredett az előző kettőhöz képest. Valamilyen szinten igazuk van, hiszen a cast 90%-a nő volt, és a férfi karakterek nélkül is megállt volna a lábán a történet, pont a férfiak voltak a leggyengébbek. A boszorkányok, anyák és lányok, testvérek és koven társak közti kapcsolatok alakulása itt a lényeg. Az új Supreme kiléte nekem egyáltalán nem volt nagy meglepetés, szerintem az elejétől fogva annyira nyilvánvaló volt, hogy ki lesz az utód, hogy csak az nem jött rá, aki nem akart. Ebben az évadban nagy kedvencem volt Zoe, Fiona és Marie Laveau, szerintem ők voltak a három legérdekesebb karakter, a többiek nagy része vagy érdektelen, vagy pedig irritáló. Utóbbira példa Madison vagy Kyle.

Persze volt itt ismét vérengzés, undorító gyilkosságok/halálok, szörnyetegek, mind ami kell az American Horror Story-ba, mégis a boszorkányos atmoszféra miatt tényleg kissé "light"-osabbra sikeredett az évad, mint az előbbiek. Nem jelent meg erős és karakteres fő gonosz, mint Tate, habár szerintem nem is törekedtek arra. Egy dolog volt, ami idegesített, de az nagyon. Az, hogy szinte mindenki meghalt egyszer a 13 rész alatt, de aztán újjáélesztették. Így nem tudtam komolyan venni egyik halált sem, mert SENKI sem halt meg igazán. Meghaltak, újjáéledtek sorban egymás után, és a végére már ennek se volt semmi nagy jelentősége.

Az biztos, hogy nekem ez az évad jobban tetszett, mint a második, de az elsőt még mindig nem sikerült felülmúlniuk. (Szerintem soha nem is fogják!). Így egy ponttal jobbat adok, de annál többet sajnos nem érdemel. Senkit nem lepek meg vele, hogy idén ősszel érkezik a negyedik évad, hisz Amerikában még mindig töretlen népszerűségnek örvend a sorozat, és én azt is nagyon várom. Remélem a negyedik évadra összeszedik magukat az írók és végre egy sokkal átgondoltabb és alaposabban előkészített történettel rukkolnak elő, melyben Evan Peters végre egy normális, jelentős és érdekes karaktert fog alakítani.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

Jennifer L. Armentrout: Obszidián (Luxen 1.)

Fülszöveg:
Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan. A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam. Mármint ha nem ölöm meg addig én magam…

Most nagy bajban vagyok, mert ez a könyv kifogott rajtam. Olyan nagy hype alakult ki körülötte, a moly.hu oldalon 93%-os értékelést tudhat magáénak, rengetegen írtak róla véleményt és rengeteg ember megvásárolta, így azt hittem, hogy ez a könyv az év legjobbja lesz, vagy hogy valami különleges van benne, amit semmi más könyvben nem lehet megtalálni. Őszintén? Nem értem ezt a nagy lelkesedést a könyv körül, hisz csak egy tucat könyv. Mármint száz másik ilyet tudnék nektek felsorolni az olvasmányaim közül. Tipikus YA, annak minden előnyével és hátrányával. Persze nem olyan rossz, ezt elismerem, de ekkora hype-t nem érdemel. ANNYIRA azért nem tökéletes.

Katy és édesanyja a lány apja halála után másik városba költöznek, ami valahol Amerika egyik legeldugottabb vidékén található. Mit nem ad Isten, a szomszédban pont a város leghelyesebb és legérdekesebb pasija és húga lakik, így szinte az elejétől adott a dolog, hogy mi fog itt következni. Persze mivel fantasyről van szó, így kellenek bele mágikus elemek. Most a vámpírok, angyalok és egyebek helyett a még nem annyira bejáratott téma jelenik meg. Vagyis az idegenek; az űrlények. Igen... ugyanis Daemon és húga, Dee űrlények. Persze nem kis zöld, csúnyácska emberek, hanem dögösek, mint a szupermodellek, de hát ez is szinte elvárás manapság az ifjúsági könyvek esetében. (Kérdem én: mikor Daemon, Dee és a többiek a Földre érkeztek, akkor miért pont szupermodell külsőt öltöttek magukra? Ja, mert anélkül Katy nem tudott volna olvadozni mindig a fiú láttán? No komment.)

A történetről nem érdekes több szót ejteni, mert egy szóval le tudnám írni. Alkonyat. Igen, Stephenie Meyer könyve. Ha azt olvastad, akkor már szinte ezt a könyvet is olvastad. Sajnálom, de nekem túl sok volt a hasonló jelenet, olyan, mintha Armentrout könyve is korábban egy Twilight fanfiction lett volna, aztán meg csak átírta benne a neveket, és kicserélte a vámpírokat idegenekre, és ment is a nyomtatásba. Ha nem hisztek nekem, akkor íme itt egy kis ízelítő:
1. Bella új városba költözik, ami egy kis porfészek. Katy új városba költözik, ami szintén egy porfészek.
2. Edward és családja gyönyörűek és különlegesek, valamint vannak képességeik. Daemon és családja.... szóval tudjátok.
3. "Nem lehetek veled, mert akkor bajod esik, de mégsem tudok nélküled élni, ezért elsőnek bunkó vagyok, hogy szállj le rólam, de aztán mégse tudok neked ellenállni" momentum. No komment ismét.
4. Dee tisztára olyan aranyos, kedves és barátkozós, mint Alice.
5. Katy-t majdnem elüti egy autó, ami elől ugyebár Daemon megmenti, így jön rá a lány, hogy valami nem stimmel a fiúval. (Nem ismerős ez is valahonnan?)
6. Daemon szintén egy erdőben vallja meg a nagy igazságot Katy-nek csakúgy, mint Edward tette.
És esküszöm még sorolhatnám. A cselekmény gyakorta ugyanazon a szálon halad végig, egy-két kisebb eltérés van persze a történetben, de azok annyira jelentéktelenek, hogy csakis a Twilighthoz való hasonlóságra tudtam figyelni. És ez idegesített. Ha már ennyire nyilvánvaló a koppintás, amellett nem tudok szó nélkül elmenni.

Nem mintha Armentrout nem tudna írni, ezzel nem volt gond. És pontosan tudta azt is, mi hiányzott a Twilightból, hogy sokkal jobb és eladhatóbb legyen. Lecserélte a bénácska Bella-t és az ódivatú, komoly Edwardot egy modernebb főszereplő párosra. Így kaptunk egy öntelt, egoista vagyis ízig-vérig rossz fiú Daemont, és egy vagányabb, szókimondóbb Katy-t. Tényleg tökösebb főszereplők mint az előbbiek, és ezért mindenképp jár a plusz pont, ennek ellenére a két karakter se tudta számomra megmenteni a könyvet. Viszont bírtam, hogy Katy hobbija egy könyvesblog vezetése. Mintha csak magamról olvastam volna, mikor a blog dolgairól beszélt. :) Plusz a könyvben volt egy-két kisebb logikátlanság, aminél csak fogtam a fejem. Egyik mikor ugyebár Katy-n rajta volt a jel, amiért meg kellett védeni. Nagy nehezen eltüntették róla, aztán nem hogy TÉNYLEG békén hagyták volna, ha annyira meg szerették volna védeni. NEM! Utána ugyanúgy mellette használják az erejüket, így szegény lányra már megint rá kerül a jel, vagyis ismét védelemre volt szüksége. És ezt eljátszották minimum vagy háromszor, ami a végére szintén csak idegesített.

A mitológia lehetett volna ütősebb, hiszen űrlényekről tényleg kevesen írtak ezelőtt. De nem. Kaptunk ismét csodaszép és hihetetlenül gyönyörű emberkéket, akiknek természetfeletti képességeik vannak, és akik nem emberi formájukban úgy világítanak, mint egy izzó. Nem baj, legalább van mivel világítani a sötét éjszakákon, nem igaz Katy? Sajnálom, de még mindig nem értem miért lett ilyen nagy kedvenc ez a könyv. Hisz tulajdonképpen a Twilight és a Smallville összekapcsolása. Semmi egyedi, semmi újdonság. A gonoszokról nem is beszélve, akik csak gonoszok és kész. Semmi mélység, semmi karakter, csak jönnek, ölnek, és ezért végezni kell velük.

Nem igaz, amit előbb írtam. Valójában értem miért lett ilyen nagy kedvenc ez a könyv. Egyetlen egy magyarázat van: Daemon. Amit valamilyen szinten értek is, hisz tényleg kedvelhető a fiú, de azért nem lett akkora kedvenc, hogy elnyomja a könyv gyengeségeit és ne vegyem észre a hibákat, amik szinte kiszúrják a szemem. Nálam gyenge közepes a könyv, és csak erős jóindulattal. Talán a folytatás lemossa magáról a Twilight hasonlóságot, nem tudhatom, de bevallom nincs nagy kedvem a második részhez.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/jennifer-l-armentrout-obszidian
Értékelés: 5/3