The Following (A követők)

Egy újabb sorozatajánló következik, ismét nem tőlem, hanem húgomtól. A mostani egyik kedvenc új sorozatáról fog egy kicsit mesélni.

Ajánló Ramitól:

A sorozattal olyan úton kerültem kapcsolatba, hogy tumblrön folyton Jacob és Paulos gifekkel bombázták a dashboardomat, így elkerülhetetlen volt, hogy utána nézzek, hogy kik is ők. Nagy nehezen rájöttem, hogy ebben a bizonyos „The Following” című sorozatban szerepelnek, majd ezután bele-belenézegettem azokba a részekbe, amiben ők aktívan szerepeltek. Majd rájöttem, hogy maga Kevin Bacon is szerepel a sorozatban – sőt ő a főszereplő! -, ami után már megállíthatatlan volt, hogy meg ne nézzem az egészet a legelső résztől fogva. Eleinte kicsit féltem, hogy nem fog tetszetni - mert hát ugye nem bírom az ilyen „horror/thriller” sorozatokat -, de nem így lett: a sorozat teljesen magával ragadott. Vagy az történhetett, hogy hozzászoktam az ijesztő dolgokhoz, vagy a sorozat kezdett egyre kevésbé ijesztő lenni. Ez még nincs eldöntve számomra.

A történet lényegében arról szól, hogy Joe Carrollt a sorozatgyilkost – és ex irodalomprofesszort -, 2004-ben – az akkor még FBI-os - Ryan Hardy rács mögé juttatta, azonban 2013-ban Joe, a kivégzése előtt néhány hónappal megszökik a börtönből. Ezután persze mindenki azt gondolná, hogy az következik, hogy megszökött és éli vígan az életét, de nem. Visszakerül a börtönbe és onnan közli Ryannel, hogy nagy meglepetéseket tartogat még számára. Elmondja, hogy a 9 év alatt kitalált egy tökéletes történetet, aminek Ryan lesz a főszereplője, ha akarja, ha nem végig kell asszisztálnia az összes gyilkosságot, amit Joe követői végeznek el helyette.

Oké, lehet, eddig nem hangzik túl megkapóan a sorozat vagy éppen egy átlagos „nyomozós” sorozatnak tűnik, pedig nem az – véleményem szerint legalább is nem. Miben különbözik szerintem az átlagos „nyomozós” sorozatoktól?

A két főszereplő: Ryan Hardy és Joe Carroll, avagy Kevin Bacon és James Purefoy. Először kezdjük talán a szerepeikkel: mind Ryan, mind Joe szépen kidolgozott és felépített karakterek. Igaz, hogy a sorozat még csak a 11. résznél tart, de én már látok bennük potenciált. Joe az a klasszikus, kifinomult, „öltönyös-gazember”, aki a követőire - kedvenc írójának - Edgar Allen Poe-nak a szavaival képes hatni. Mert Poe szerint az életet a gyilkolás által lehet megvalósítani. (vagy valami hasonló) Ezzel szemben Ryan képviseli a másik oldalt, tulajdonképpen egy olyan embert, akinek sikerült „kitörnie” Joe varázsa alól. Ryan nem tökéletes, nem az a tipikus „jófiú”, nem tűnik ki a „szuper okosságával”, ő csak egy hétköznapi ember, de valamiért mégis eléri, hogy szeressük őt. Kevin Baconnél azt hiszem senki nem tudta volna jobban életre kelteni a karakterét, ám most nem igazán róla szeretnék írni, hisz az ő tehetségét mindenki ismeri. James Purefoy viszont nekem meglepetés volt, eddig soha életemben nem hallottam róla. Tökéletesen illik rá a szerep, remekül el tudja játszani a sorozatgyilkost, aki egy eszméért gyilkol. Ahogyan azt Kevin mondta egy interjú során: Ha rád néz, nem tudod eldönteni, hogy most meg fog csókolni, vagy meg fog ölni.

Nagy lehetőségeket látok még Mike Weston karakterében is, remélem, hogy szépen lassan igazi jóbarátok lesznek Ryannel illetve, hogy nem fog kiderülni, hogy ő is egy Joe követői közül, mert akkor eret vágok.

És azt hiszem a legnagyobb eltérés az ehhez hasonló sorozatokhoz képest, hogy itt egyszerűen nem tudod nem kedvelni a sorozatgyilkosokat.

Oké, mielőtt valaki hívna egy pszichiátert nekem, hadd magyarázzam meg. Az ok, amiért szerintem valaki megszereti a sorozatgyilkos szektát, az az, hogy megismerjük őket. Megtudjuk szinte az egész életüket, és ha akarjuk, ha nem, megsajnáljuk őket és innen már csak kicsit hiányzik a megszeretéshez. Például:

Jacob Wells, Paul Torres és Emma Hill – avagy az elátkozott trió. Nem szeretném lelőni a poénokat idő előtt annak, aki még nem látta a sorozatot, de annyit talán mondanék, hogy már miattuk megéri nézni a sorozatot. Sőt! Én konkrétan miattuk kezdtem el és az óta sem bántam meg, mert az ő száluk – szerintem legalább is - mindig érdekes. Mindhárom karakter remek, de nem tudok úgy véleményt mondani róluk, hogy ne spoilerezném el a sorozatot (hisz a tetteik alapján tudnék róluk véleményt mondani), szóval csak annyit jegyzek meg, hogy nekem Jacob az egyik kedvenc karakterem a sorozatban.

A másik nagy kedvencem a sorozatgyilkos oldalról: Roderick, akinek még mindig nem tudom a vezetéknevét. Igaz, eddig nem sok mindent tudtunk meg róla, de fogalmazzuk úgy, hogy nekem már most szimpatikus, és ahogyan az egész sorozatban, benne is látok bőven lehetőségeket.

És akkor a sok jó után szólnék a rossz oldaláról is a sorozatnak - avagy én mit gondolok kevésbé izgalmasnak vagy éppen olyan dolognak, amin a sorozat könnyen elbukhat.

1.      eleinte voltak visszaemlékezések, amik mostanában egyre inkább megfogyatkozni látszanak, vagy éppen érdemtelenek (lásd: Parker nyomozó múltja, why?!). Én imádom a visszaemlékezéseket, úgyhogy remélem ezt a jó szokásukat visszahozzák és megőrzik a készítők.

2.      Joey + Claire: A kisfiú cuki meg minden, de túl sokat nem ad hozzá a történethez (ráadásul szerintem elég lassan kapcsol bizonyos helyzetekben a kissrác). Claire meg számomra teljesen felesleges és lényegtelen karakter, maximum azért van, hogy legyen benne egy szerelmi szál is (ami tulajdonképpen a központja lenne a sorozatnak, szomorú)

3.      Ha jól hallottam, már régen be lett rendelve a második évad a sorozatból, aminek nem is tudom, hogy örüljek-e. Ugye még 5 rész van az évadból és persze, szép és jó, hogy több részt láthatok majd, de nagyon remélem, hogy nem fogják elrontani a sorozatot, mert őszinte leszek, nekem fogalmam sincs, hogy hogyan fogják ezt elhúzni még egy évadig. Mert gondolom, a második évadban nem hoznak be az újabb gonoszt, annak nem lenne túl sok értelme.

Összegezve tehát én nagyon szeretem ezt a sorozatot és, akit egy kicsit is érdekelnek az ilyen „2 ellentétes karakter egymásnak feszül + horror elemek” sorozatok azoknak melegen ajánlom!

10/9

Előzetes:

Cassandra Clare: Clockwork Princess - A hercegnő (Pokoli szerkezetek 3.)

Ezt a könyvet angolul kellett olvasnom, mert annyira kíváncsi voltam a trilógia befejezésére, hogy képtelen lettem volna kivárni a magyar megjelenést. (Mielőtt valaki megkérdezné, magyar megjelenés szerintem legkésőbb egy év múlva lesz). Be kell vallanom, én sokkal jobban szeretem Clare Végzet ereklyéi sorozatát, és ezt a véleményemet a Pokoli szerkezetek utolsó kötete se tudta megváltoztatni.

A történet:
"Tessa Gray-nek boldognak kellene lennie… nem minden menyasszony az? Miközben az esküvőjére készülődik, új árnyak kezdik el fenyegetni a Londoni Intézet Árnyvadászait. Egy új démon tűnik fel a színen, akit vér és titkok kötnek Mortmain-hez, a férfihez, aki kegyetlen teremtményeit, a Pokoli Szerkezeteket, az Árnyvadászok elpusztítására akarja felhasználni. Mortmain-nek már csak egy utolsó dologra van ehhez szüksége: Tessa-ra. Jem és Will, akik mindketten ugyanúgy szeretnék magukénak tudni Tessa szívét, bármit megtennének, hogy megmentsék a lányt."

Hát, meg kell mondjam, ez a könyv egyáltalán nem lepett meg, mármint pontosan azt kaptam, amire számítottam, jó és rossz értelemben egyaránt. Na de lássuk sorba a dolgokat. Essen elsőnek pár szó a történetről. Most, így a harmadik könyv olvasása után nyugodtan kijelenthetem, hogy a Pokoli szerkezetek sokkal érzelemközpontúbb, inkább az érzelmekre helyezi a hangsúlyt az akció helyett, ami végül is nem baj, csak hát emiatt néha unalmassá válik, ez a befejező kötet is. Négy párosunk van és mind a négy csöpög a nyáltól, egyiket se bírtam elviselni már a végére, és persze, hogy rózsaszín felhőkben úszva lett vége a könyvnek, mindenki megkapta a boldogságot, amit reméltünk nekik, és lehet ez valakit elégedettséggel tölt el, de engem nem. Azért nem kellett volna ilyen rózsaszín véget írni ennek a történetnek, lehetett volna több tragikum is. Bár ez csak szerény véleményem, hiszen én jobban bírom a tragikus történeteket, azok helyett, amikben mindenki fuldokol a boldogságban. Tehát a történet annyira nem izgalmas számomra, alig van egy kis akció benne, de szerencsére minden rejtély kiderül a végére. A legnagyobb rejtély mind közül, hogy micsoda Tessa, és ez se volt akkora meglepetés, hisz ha jobban belegondolunk, akkor már csak ez az opció maradt, ami logikus. Aztán kiderült, hogy kicsoda Zakariás testvér, és én ezt is sejtettem, de erről majd később egy kicsit.

Aztán mivel nem az akción van a hangsúly, és nincs is nagy nyomozás szerintem, valami mással kellett kitölteni a lapokat, így kaptunk egy csomó új nézőpontot, tisztára olyan volt, mintha nem is Tessa, Will és Jem lennének a főszereplők, hanem mindenki egyenlő rangú lenne a történetben. Kapunk itt Sophie-t, Gabriel-t és Gideon-t, Cecily-t, (mondjuk Jem-et pont nem, pedig nekem ő a nagy kedvencem, de mindegy), még Magnus-t is. Ez se lenne feltétlen baj, ha érdekes dolog történne velük, de engem mondjuk Sophie és Gideon további bénázása már idegesített, Gabriel önmarcangolása untatott, Cecily meg olyan semmilyen karakter se volt. Habár azt be kell valljam Gabriel-t és Cecily-t együtt nagyon bírtam, mármint az összejövetelüket. A karakterek tehát semmi újat nem hoztak, nekem a mellékszereplők közül senki se lett a nagy kedvencem, talán csak a Lightwood fiúkat bírtam egy kicsit.

Wayland Konzul végig az agyamra ment, de szerencsére a végére elintézték és végre befogta a száját és nem kampányolt tovább Charlotte ellen, Magnus-t még mindig imádom, habár itt a Pokoli szerkezetekben nem olyan vicces és magával ragadó, mint a Végzet ereklyéiben, vagy lehet csak nekem tűnik így. Mindenesetre itt is segített az Árnyvadászoknak, aztán pedig továbblépett és mind tudjuk, hogy végül New York-ban kötött ki. Külön tetszett, hogy azok a kis apróságok, melyek a Végzet ereklyéihez köthetők így a végére értelmet nyertek, és Clare szépen összekapcsolta a két sorozatot, gondolok itt például arra, hogy megtudjuk, honnan származik Izzy vörös rubint nyaklánca, aztán hogy miként keletkezett a Herondale-k sebhelye (ami ugye Jace-n is van), akkor hogy miért volt különleges Tessa angyal nyaklánca, hogy miben segítette a lányt.

És direkt igen, megint a végére hagytam a főszereplő hármast. Elsőnek azt kell megjegyeznem, hogy én utálom a szerelmi háromszögeket, mert szerintem csak egy embert lehet szeretni egy időben igazán szívből, a másikat maximum barátságból vagy testvéri szeretetből. Nos, az már az első kötettől kezdve világos, hogy Tessa bele van esve Will-be, épp ezért nem értettem, hogy miért akart hozzá menni Jem-hez, mikor őt nem is szerette... mármint szerelemből biztosan nem, akárki akármit mond. Törődött a fiúval, sajnálta, mert halálos beteg, de szerelemből soha nem szerette, ezt senki ne próbálja meg nekem bemesélni. Persze nem jött össze a házasság, pont ahogy számítottam rá ("Nem is vártam mást!"), hisz Clare már az elején nem szép szóval élve, eltünteti Jem-et az útból, a fiú legyengül és majdnem meghal, az életét csak az menti meg ha Néma Testvér válik belőle... Tessa és Will így ott maradnak egymásnak, és azt hiszik, hogy Jem meghalt...  és most jön a könyv számomra legundorítóbb és legellenszenvesebb momentuma (amiért nagyot csalódtam Tessa-ban és Will-ben, és NEM, nem tudom megérteni a körülményeket, nekem az nem lett volna elég indok ehhez).... még szinte egy nap se telik el Jem halála után és ők máris összefekszenek. Hát én itt néztem nagyokat, és lehet ez másoknak megható, romantikus, vagy mit tudom én milyen volt, de engem inkább felháborított, és teljesen kiábrándított mindkettejükből. Hát ennyire szerették ők Jem-et, nem igaz? *Remélem érezni lehetett az iróniát.* No komment, ehhez nincs több hozzáfűznivalóm, és nem, nem tudom megérteni a helyzetet, se a körülményt, amiben voltak, mikor megtörtént.

Összegezzünk, a Pokoli szerkezetek nálam nem szárnyalta túl a Végzet ereklyéit, és ebben a sorozatban nekem abszolút Jem a kedvencem, (meg persze Magnus), rajtuk kívül a többiek nem hagytak bennem mély nyomokat, a történet és a rejtélyek se olyan izgalmasak, és Mortmain a nyomába se ér, mint fő ellenség Valentine-nak, vagy akár Sebastian-nak. És habár végül Jem is megkapta a maga happy end-jét a végére, akkor is bántott, hogy Will és Tessa mit tettek nem sokkal a fiú állítólagos halála után.

Ui: A borítón természetesen Tessa szerepel, bár nekem ez a lány egyáltalán nem Tessa. Én nem így képzeltem el őt.

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-clockwork-princess

5/3

Könyv előzetes: (nekem nagyon tetszik!)

Karen Marie Moning: Új nap virrad (Tündérkrónikák 5.)

És végeztem, sikerült befejeznem a Tündérkrónikák sorozatot, szerintem igenis rekord idő alatt. De hát nem tehetek róla, annyira tetszett a történet és olyan izgalmas volt, hogy amikor csak alkalmam volt rá, olvastam és olvastam tovább... amíg el nem értem a végére.:) Kicsit fáj is a szívem, mert nincs tovább, de ennél jobb lezárása nem is lehetett volna. ISMÉT SPOILERES A BEJEGYZÉSEM, ÍGY AKI NEM AKARJA MAGÁNAK LELŐNI A NAGY CSAVAROKAT, AZ NE OLVASSA TOVÁBB!

A történet:
"Mac sokszor érezte már, hogy mindent elveszített, de ahogy ott áll a sziklaszirten, lábai előtt egy halott férfival, akit ő segített megölni, már tudja minden átélt borzalom csak rózsaszín közjáték volt.
A nővére miatti bosszú már túl kevés, a szülei utáni aggódás eltörpül, a világ megmentése csupán másodlagos. A bűntudat, amit az emberélet kioltása okozott, és a remény, hogy van kiút az ismeretlen, tündérátokkal sújtott világból, szinte jelentéktelenné válik az egyre több kérdés, és a sürgető vágy mellett, hogy visszaszerezze azt, amit saját önön hibájából elvesztett. Az Új nap virrad nem csak az alternatív tündérbirodalmakat, de Olvasók világát is kiforgatja a négy sarkából, mielőtt választ adna bármelyik kérdésre is! Titkok és izgalmak rejtőznek minden oldalon, ahogy egyre inkább haladunk a történet vége felé. Az Új nap virrad is elemi erővel ejti rabul az embert a legelejétől, és nem is ereszti egészen a legvégéig, ahol a legnagyobb rejtély megoldása vár. Mit akar a Sinsar Dubh? Igaz-e a prófécia, és Mac tényleg pusztulást hoz-e a világra? Még mindig az Alina halála miatti bosszú a legfontosabb? Mi történet valójában V’Lane-nel? Egyáltalán ki a halott férfi Mac lábainál? Na és kicsoda valójában Mac? De ami a legfontosabb, maradt-e még annyi fény a világban, hogy minden jóra forduljon?"

Az utolsó kötet döbbentett meg eddig a legjobban, voltak olyan "Te jó ég" pillanataim, mikor le kellett tennem a könyvet és csak bámultam magam elé, míg végül sikerült megemésztenem az információt, amit rám zúdított az írónő. Itt aztán tényleg (majdnem) minden titokra fény derül, újabb és újabb csavarokkal tette még rejtélyesebbé a történetet, és mikor már azt hittem, hogy igen, végre mindent értek, akkor csavart még egyet rajta, és megint összezavarodtam. De a végére csak kiderült minden Mac és az olvasó számára is.

Akkor lássuk mi minden történt, kezdjük elsőnek az apró negatívumokkal, mert hát ezek is vannak.

Továbbra se értettem miért kellett az a néhány Dani nézőpont, habár jó volt a lányt olvasni, mert nagyon bírom őt, de olyan mintha csak időhúzásnak lett volna belerakva. Szerintem itt is elég lett volna a Mac nézőpont és kész. Aztán Barrons csak nem halt meg, mint hittük, de szerencsére ez is normálisan meg lett magyarázva, hogy miért van így, bár ez egy kicsit így is klisés húzás volt, de még lenyeltem neki. Bár azt még mindig nem tudom, hogy akkor most micsoda pontosan Barrons és a társai, hogy miképp lettek ilyenek... jó megátkozták őket, de ki és miért? Vagy lehet csak én nem figyeltem oda eléggé. Ennyi negatívum volt benne, vagyis ezek nem feltétlenül azok, inkább csak olyan dolgok, amik nekem személy szerint nem tetszettek. De ezeken kívül minden más szuper volt.

Mac most már véglegesen az egyik kedvenc főszereplőm lett, most, hogy az egész sorozatot elolvastam látom igazán, hogy az írónő milyen szépen és aprólékosan építette fel a jellemfejlődését, hogy a szőke barbiból egy önálló, kemény harcos nőt csinált. Nagyon jól kigondolta és leírta ezt a folyamatot. Mac nekem ebben a könyvben volt a legszimpatikusabb, mert nagyon okosan cselekedett végig. Bátor volt mikor az elején "szövetkezett" Darroc-cal, hiszen nem volt más lehetősége, és igenis megtette, annak ellenére, hogy mindenki árulónak hitte.

Aztán bírtam a fejezetek elején lévő kis idézeteket, amikben Mac és a Sinsar Dubh beszélgettek egymással és az egész könyvön át tartó folyamatot, miközben a könyv üldözte a lányt, csábítgatta, próbálta a gonosz oldalra állítani, míg Mac pedig erősen próbált neki ellenállni. Barrons előkerülése után végre igazán közel kerültek egymáshoz, nem csak testileg, hanem lelkileg is, végre kiderültek az egymás előtti titkaik és Barrons is visszavett egy kicsit a vadállat énjéből. Vicces volt, mikor mindenki együtt tanácskozott arról mi tévők legyenek, és folyamatosan veszekedtek, azokat a jeleneteket nagyon élvezetes volt olvasni.

Dani-t nagyon megszerettem és bírom a kislány stílusát, egyre jobban kíváncsi vagyok arra a könyvre, amiben már ő a főszereplő, olyan igazi kis heves, kemény tinilány, aki felnőtt szeretne lenni, aki utálja, ha parancsolgatnak neki, egy kicsit el van telve magától, de azért szeretné ha valakinek igazán számítana és foglalkozna vele. Szeret káromkodni is, de ez tőle nem alpári volt, hanem inkább aranyos. Nem csoda, hogy Mac ilyen hamar megkedvelte Dani-t, biztosan én is bírnám a "Mega"-t.

A történet még mindig izgalmas volt, szépen haladt tovább az esemény, a karakterek még mindig rendben vannak, szépen fejlődnek, derülnek ki róluk a titkok, megtudjuk ki melyik oldalon áll, és milyen céljai voltak valójában, ugyanúgy meg van a humor a könyvben, ez sem hiányzott és tökéletes lett a befejezés.

A végén pedig muszáj néhány szót szólnom a számomra két legmeglepőbb (és egy előre már sejtett) fordulatról. Az egyik ami megdöbbentett az, hogy Mac micsoda valójában, erre egyáltalán nem számítottam, a másik meg az, hogy V'lane kicsoda valójában. Azt sejtettem, hogy V'lane körül még lesznek nagy titkok, tudtam, hogy van valami hátsó szándéka, de arra még álmomban sem számítottam volna, hogy ő maga Cruce. Habár sejthettem volna, hogy a gyakran emlegetett és halottnak hitt Cruce elő fog kerülni, mert ha valakit egy történetben halottnak hisznek, az sosem az általában. De, hogy mindvégig ő mozgatta a háttérben a szálakat, az még jobban megdöbbentett, és épp ezért az én szememben most sikerült legyőznie Barrons-t. Csakis azért, mert végül is ő volt a gonosz, aki meghúzódott a háttérben, aki türelmesen várt, aki mindent irányított okosan, ravaszan és várva az alkalomra mikor megszerezheti magának a hatalmat. Csak kár, hogy ilyen könnyen elintézték... :(

És hát az is kiderült, hogy ki ölte (ölette) meg igazából Alina-t, ezt sejtettem egy kicsit, Rowena túl gyanús volt nekem, és őszintén szólva ki tudtam belőle nézni, bár az meglepett, hogy Dani-vel végeztette a piszkos munkát. Szegény Dani és Mac, nem tudom mi lesz így a barátságukból, hogy meg lehet-e még ezt menteni ezek után. De legalább Rowena megkapta amit érdemelt.

A Tündérkrónikák bekerült a kedvenc könyvsorozataim közé, ez vitathatatlan. Örültem, hogy olvashattam és Dani könyveit se fogom kihagyni az biztos.

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/karen-marie-moning-uj-nap-virrad

5/5*

Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel (Tündérkrónikák 4.)

Nem sok van már hátra a Tündérkrónikákból, és most, hogy befejeztem a negyedik könyvet tudatosult bennem, hogy már csak az utolsó kötet maradt. ELŐRE FIGYELMEZTETEK MINDENKIT, HOGY SPOILERES A KRITIKÁM, SAJNÁLOM EZT MOST NEM TUDOM MEGKERÜLNI, ÍGY MINDENKI CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASSA TOVÁBB!!!

A történet:
"Elvesztette a nővérét, távol került a családjától, az otthonától, a régi, gondtalan életétől. Egy új, veszélyes helyen, két világ között üldözi testvére gyilkosát, ám őt még többen akarják kiiktatni. MacKayla Lane azt hitte, készen áll, hogy szembenézzen a pokollal is, ám rá kell döbbennie, hogy sokkal rosszabb is van, mint a halál. A Rossz hold kelt fel ott folytatódik, ahol a Hajnalra várva vége szakadt. Amikor a világok közötti kapu kinyílt, a Dublinra szabaduló szörnyű hercegek Prí-yát csináltak Macből, aki így immár a szabad akaratától is megfosztatott.
Meztelenül fekszik egy templom kőpadlóján, kiszolgáltatva a lelket is porrá zúzó szexuális éhségtől, s immár nem az a kérdés, hogy a sidhe-látó véghez tudja-e vinni tervét – hogy megszerezi a Sinsar Dubh-t és megöli testvére gyilkosát –, hanem, hogy van-e még egyáltalán esély arra, hogy valaha újra önmaga legyen."

Nos, lássuk mi minden történt. A könyv ott folytatódik ahol abbamaradt és hát egy kis gondolkodás után magam is előre rájöttem, mi lesz most Mac-el, és hát tényleg az történt, Pri-ya lett belőle. Szegény lányt Dani menti meg (kérdem én hol a fenébe voltak a többiek ilyenkor, már másodjára hagyták magára). Az első amit nem értek, hogy miért kellett az elejére a Dani nézőpont, és ezzel most nem azt akarom mondani, hogy nem bírtam Dani-t, sőt ebben a kötetben kedveltem meg véglegesen. Korábban igen keveset szerepelt, most meg igazi főszereplő lett belőle, Mac-el tényleg összebarátkoztak, és remek csapatot alkottak. Na, de visszatérve a kérdésemre, nem értem miért kellett a Dani nézőpont, mikor korábban nem volt nézőpontváltás, elég lett volna, ha később mikor Mac jól lesz, akkor elmesélik neki, hogy ki mentette meg.

A Pri-ya Mac igen érdekes volt, és azt vártam, hogy ezt a szexrabszolga létet a könyv nagy részében el fogják húzni, de szerencsére nem így lett, hanem igen hamar túlléptünk rajta. Barrons (önzetlen????) segítségével Mac ismét önmaga lesz, és eztán minden tündérmágiának, tündércsábító erőnek képes lesz ellenállni. Ebben a részben Mac még erősebbé válik, tényleg majdnem teljesen eltűnt a szivárvány lány, rózsaszín Mac halott és helyére az újabb, sötét verziója lépett. Nekem biztos nem hiányzik a barbi Mac, sokkal jobban örülök annak, amivé vált, végre képes magát megvédeni, nem kell senkire se hagyatkoznia... Ebben a részben megkaptam a kívánt Mac és Barrons "akciózást", bár kár, hogy ez nem az érzelmek miatt alakult ki közöttük, hanem csak azért, mert Mac-nek erre volt szüksége.

Közben az emberek világa is teljesen megváltozik, a falak leomlásával minden gonosz tündér a földre érkezik, és hát az emberiség (már ami megmaradt belőlük) természetesen két részre szakad. Egy részük bátran felveszi a harcot a rusnya tündérek ellen, nagyon csodáltam Jeyne felügyelőt és csapatát, a másik részük meg ostoba módon isteníti kezdi a szörnyetegeket, hogy cserébe halhatatlanságot kaphassanak. Vannak hülye emberek, ez itt sincs másképp, én erre csak annyit jegyeznék meg, hogy az ilyenek meg is érdemlik, hogy eztán vacsora legyen belőlük. Könyörgöm, Rowena-t valaki csapja már agyon, az a nő az agyamra megy, nem értem miért pikkel ennyire Mac-re, V'Lane-t még mindig bírtam, de várom már a nagy csavart, ami vele lesz kapcsolatos, mert eddig még nem derültek ki a hátsó szándékai, ez az utolsó kötetre marad. Kíváncsi vagyok mi lesz a Sinsar Dubh sorsa, és arra is, hogy akkor most igaz lenne, amit Darroc állít, mégse ő ölte volna meg Alina-t, vagy csak ezzel akarja félrevezetni Mac-et? Milyen nagy csavar lenne már, ha nem is Darroc ölte volna meg a nővérét, hanem valaki, akire senki nem gondolt?

És direkt a végére hagytam Barrons-t, mert ez döbbentett meg a legjobban. Elsőnek nem értettem, hogy most mi van, de aztán beleolvastam gyorsan az 5. könyv elejébe, és akkor már nem voltak kétségeim. Tényleg Barrons volt az a szörny. Rengeteget gondolkoztam azon, hogy mi a franc lehet Barrons, de erre nem számítottam. Azt hittem valamiféle különleges tündér, de nem találtam el. Barrons igazából egy szörnyeteg. Azt nem tudom, hogy került a földre, hogy pontosan milyen szörny, mert oké, hogy egy szörny, de hogy honnan jött, miként keletkezett, hogy tud ember alakot ölteni, meg ilyen apró kérdésekre még mindig nem kaptam választ, és ezek a dolgok engem nagyon érdekelnének. ÉS HÁT BARRONS MEGHALT!!!!!! Ez most komoly? Úgy értem nem fog többet szerepelni? És akkor nem fogjuk megtudni, hogy akkor ő most tulajdonképpen hogy került ide a földre, mit akart a könyvvel, meg ilyenek? Remélem azért ezt valaki megmagyarázza még később, mondjuk V'lane, ő elvileg úgyis tudja micsoda volt Barrons és most, hogy amaz halott, nyugodtan elmondhat mindent Mac-nek róla.

A könyv vége nagyon meglepett, nem erre számítottam, azt hittem a történet legeslegvégén Mac és Barrons összejönnek, de hát a férfi meghalt, és pont Mac ölte meg, habár nem tudta, hogy a férfi az, de hát mégis ő volt, milyen ironikus nem? Barrons végig azon dolgozott, hogy erős, önálló és magabiztos nőt csináljon Mac-ből, és hát végül mondhatjuk, hogy pont emiatt érte el a végzete. El nem tudom képzelni mi lesz eztán, vagy hogy miként zárják le a történetet, de remélem hogy nem játsszák el azt az olcsó klisét, hogy Barrons mégsem halt meg, ahogy mindenki hitte, mert az igen idegesítő húzás lenne. Majd meglátjuk mi lesz....

UI: Ez a borító tetszik eddig a legjobban.:)

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/karen-marie-moning-rossz-hold-kelt-fel

5/5* (Még mindig!!!)

Karen Marie Moning: A hajnalra várva (Tündérkrónikák 3.)

Ez a Tündérkrónikák sorozat harmadik része, az első két könyv nagyon tetszett, így természetes, hogy olvastam tovább a folytatást.

A történet:
"MacKayla Lane már nem az a naiv, idealista, divatbolond lány, aki Írország földjére tette gondosan pedikűrözött lábát. A Dublinban töltött néhány hónap megváltoztatta, de még mindig hajtja a bosszúvágy. Tudja, hogy a nővére gyilkosa közel van, de a gonosz még közelebb. Barrons megtanítja használni újonnan felfedezett adottságát: látja a tündéreket, sőt akár megölni is képes a máskülönben halhatatlan lényeket, megérzi a varázserejű tündérrelikviák közelségét, köztük az egymillió éves Sötét Könyvét, a Sinsar Dubh-ét, amelynek tulajdonosa kezében tartja a világ sorsát. Dublinban eluralkodik a káosz , az idő egyre fogy. Közeledik az év világos és sötét felét elválasztó nap, amikor a legkönnyebben lehet közlekedni a világok között. Halloween őrületes éjszakáján Dublinban elszabadul a pokol, Mac pedig ezúttal teljesen magára marad a sötét erőkkel szemben…"

Ezt a könyvet szintén igen hamar kiolvastam, most sem kellett csalódnom, szépen haladnak tovább az események, a stílus még mindig szuper, érdekes és vicces, nem lehet okom panaszra. A történet ott folytatódik közvetlenül ahol a második rész abbamaradt, és végre sokkal több mindent megtudhatnunk magáról a Sinsar Dubh-ról, ami ugyebár korántsem egy egyszerű könyv, és ezen kívül még jó pár rejtélyre is fény derül. Kicsit többet láthatunk a Nagyúrból, vagyis Darroc-ból, V'lane által megtudjuk hogy konkrétan hogyan és miért jöttek létre az Unseelie-k (a sötét tündérek), de persze a számomra legnagyobb rejtélyek még mindig nem derültek ki, például, hogy most akkor micsoda vagy kicsoda Barrons. Valahogy sejtem, hogy erre csak az utolsó kötetben kapok választ, így addig türelmesnek kell lennem.

Mac és Barrons együtt tökéletesek, szépen alakul a kapcsolatuk, tisztára forr köztük a levegő, és nem hiszem el, hogy még mindig nem estek egymásnak. Komolyan, már azért drukkoltam, hogy henteregjenek egyet, még akkor is, ha annak semmi köze nincs a történethez. Barrons még mindig irtó aranyos, mikor féltékenykedik, bár azért már kezdhetne leszokni a bunkó és erőszakos megnyilvánulásairól.

Aztán külön tetszik Mac egyre nyilvánvalóbb jellemfejlődése, vagyis inkább jellemátalakulása, már tényleg kezd eltűnni a rózsaszín kis barbi baba, aki az elején idegesített, Mac egyre önállóbb, magabiztosabb és erősebb lett, szerencsére még mindig nem bízik meg teljesen senkiben, és ezt igen jól teszi, hiszen ebben a részben gyakorlatilag négyen akarták maguk mellé állítani, persze mindannyian alantos és önző célok érdekében, Barrons, V'lane, Rowena, és Darroc. El sem hiszem, hogy ilyen kapós lett Mac, tényleg mindenki őt akarja a képességei miatt.

Nagy örömömre V'lane még többet szerepelt mint korábban, folyton nyomult a lányra, és olyan kis aranyos volt, mikor Mac-el együtt töltötték az idejüket a napon, még ha ezeknek a jeleneteknek gyakran semmi haszna nem is volt. Persze néha előjött a felsőbbrendű tündér egója, de úgy általában tisztára barátságos és segítőkész volt. Kíváncsi vagyok  miben mesterkedik, mert nem hiszem, hogy csak úgy minden ok nélkül kedveskedik a lánynak. Talán most érzem azt először egy szerelmi háromszög esetében, hogy képtelen lennék dönteni közöttük. Barrons és V'lane mindketten erős, érdekes és magabiztos karakterek, komolyan nem tudnék választani közöttük, mindketten vonzóak és veszélyesek, csak más módon.

A várakozásaimmal ellentétben a sidhe-látók csoportját nem ismerhettük meg annyira, amennyire vártam, bár Dani még mindig szimpatikus, Rowena viszont egyenesen ellenszenves, nem értem mi baja van Mac-el, talán féltékeny rá az ereje miatt, vagy azt hiszi, hogy Mac a pozíciójára pályázik vagy mit tudom én, a lényeg, hogy mindig szemét módon viselkedett a lánnyal, még szép, hogy Mac eztán nem lesz a kis csicskása.

A történet végi nagy zűrzavar tökéletesen lett tálalva, és Mac jól tette, hogy nem kezdett el hősködni, hanem inkább meglapult, hiszen egyedül amúgy sem tehetett volna semmit. Vártam mikor robban be Barrons és menti meg a lányt, de ezúttal nem jött... Mac nem volt képes megvédeni magát a három Unseelie herceg halálosan csábító erejétől, és hát finoman szólva átadta magát a kísértésnek, aminek eddig (nem épp magabiztosan, de sikeresen) V'lane esetében ellent tudott állni. El nem tudom képzelni eztán mi lesz a lánnyal, bár tuti nem hal meg, hisz ő a főszereplő, de érzem, hogy mégis sok minden meg fog változni.
UI. Eddig ez a legcsúnyább borító a sorozatban. Nekem egyáltalán nem jön be. :(

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/karen-marie-moning-a-hajnalra-varva

5/5*

Karen Marie Moning: Álom és valóság (Tündérkrónikák 2.)

Mióta belekezdtem a Tündérkrónikák sorozatba tagadhatatlanul bekerült a kedvenc könyveim közé, így elhatároztam addig semmi mást nem fogok olvasni, amíg ezt a sorozatot be nem fejezem. Még szerencse, hogy már mind az öt könyv megjelent, így nem kell tűkön ülve várnom a folytatásra. Nos, ma sikerült megint egy délután alatt kiolvasnom a második kötetet.

A történet:
"Még csak néhány hét telt el azóta, hogy a sorozatunk első kötetéből megismert MacKayla Lane repülőgépe földet ért Dublinban, és az ír fővárosban máris fenekestül felfordult a világ. Mac erre alighanem csak annyit mondana: na és, az övé is felfordult, abban a pillanatban, amikor értesítették róla, hogy Írországban tanuló nővérének brutálisan megcsonkított holttestét megtalálták egy szeméttel borított sikátorban, Dublin északi részén. Macet attól fogva a bosszú élteti. Pártfogója, a titokzatos Jericho Barrons segíti őt abban, hogy az ősi tündérvilágba vezető misztikus nyomokat követve, eljusson Alina gyilkosáig. A nyomozás során megismeri a város ódon falai között nyüzsgő ijesztő árnyfigurákat, szörnyeket, gengsztereket és gonosz tündéreket, megtanul káromkodni, lopni, hazudni és ölni."

A folytatás legalább annyira tetszett, mint az első könyv, a hangulata, a stílusa még mindig magával ragadó, a történet cseppet sem veszett lendületéből, Mac még mindig szerethető, habár nekem úgy tűnt, mintha most kevesebb vicces beszólása lett volna, mint az első könyvben, Barrons-ról pedig még mindig ötletem sincs, hogy ki vagy mi a franc lehet. Összességében tehát nagyon bejött a második könyv és akkor most beszéljünk a részletekről, azokról amik kifejezetten tetszettek, és arról ami esetleg nem.

Kezdjük a pozitív dolgokkal. Szerencsére ebből volt a több. Elsőnek itt van nekünk V'lane, akire én már az első könyvben felfigyeltem és azóta morfondírozom rajta, hogy vajon később fontosabb szereplő válik-e belőle vagy sem, és erre megkaptam a választ Annie-től, hogy igen, és hát itt már tényleg többet szerepelt, és kicsit jobban meg is ismerhettük őt. Bírom a szextündért, nem tudom megmagyarázni miért, talán a pimasz és felsőbbrendű megnyilvánulásai miatt, bár mikor szegény Mac-et párszor majdnem megerőszakolja, akkor annyira azért nem szimpi, de ha akar, akkor tud jó fej lenni. Gondolom ő is rejteget még titkokat előlünk, kíváncsi vagyok miben mesterkedik, mert tuti, hogy mesterkedik valamiben, itt senkinek sincsenek egyenes és őszinte szándékai, csak esetleg Mac-nek. Külön tetszett az a jelenet, mikor V'lane azzal a bizonyos "látomással" megajándékozta Mac-et, az nagyon kedves és megható ajándék volt tőle, így Mac végre elengedhette a nővére emlékét, és túlléphetett valamennyire a gyászon.

Akkor kaptunk új szereplőket, tudomást szerezhettünk a sidhe-látók csoportjáról, kiknek a vezetője az első kötetbéli rejtélyes öregasszony, akivel Mac abban a bárban találkozott, erről a csoportól se tudtunk meg sok mindent, de mivel Mac elhatározta, hogy egy ideig velük fog élni, így biztosan a következő kötetben  több információt kaphatunk róluk. A vörös kislány, Dani szintén szimpatikus egyelőre, olyan kis aranyos volt, mikor mindig azt bizonygatta, hogy ő milyen erős és okos vadász, azért alapjában véve elég gyerekes megnyilvánulásai voltak, valahogy mégis kedveltem. Aztán bírtam Mac és Barrons kapcsolatának alakulását, ezt nagyon szépen és hihetően építette fel az írónő, már várom mikor történik közöttük valami, szerintem nem sokáig képesek már távol tartani magukat egymástól. Most is volt valami, de engem inkább az érdekel, hogy vajon összejönnek-e. Aztán külön élvezettel olvastam, mikor Barrons majd felrobbant a féltékenykedéstől.

Néhány korábbi rejtélyre fény derült, például hogy micsoda Mallucé, és hogy mi nem Barrons, de helyettük újabbakat kaptunk, így megint fúrhatja az oldalunkat a kíváncsiság a következő kötetig.

Az egyetlen ami egy kis keserű szájízt hagyott bennem az olvasás után az a jelen kötet végső nagy "csatája". Ezalatt nem azt értem, hogy nem volt jó és izgalmas, csak a fő ellenfélt nem találtam elég érdekesnek, túl jelentéktelen személy volt szerintem ahhoz képest, hogy igazából ő lett a második kötet főbb ellenfele. Sokkal jobb lett volna, ha az első kötet végén meghal, és most ismét a Nagyúrral néznek szembe. Ja és erről jut eszembe, hogy  mi ez kérem szépen, hogy a Nagyúr is fél Barrons-tól? Mégis mi a fene lehet Barrons, hogy még az a férfi is fél tőle? El nem tudom képzelni.

Természetesen folytatom a harmadik kötettel olyan hamar ahogyan csak tudom.

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/karen-marie-moning-alom-es-valosag

5/5*

Karen Marie Moning: Keserű ébredés (Tündérkrónikák 1.)

Mindenhol csak jókat olvastam a könyvekről,  a moly.hu-n nagyon jó értékelései vannak, sőt még Annie is pozitívan írt róluk, és mivel engem is elkezdett érdekelni, így gondoltam megpróbálkozom vele.

A történet:
"MacKayla Lane Georgiában élő kisvárosi lány. A vihogós csitri egyszeriben komor felnőtté válik, amikor értesül Írországban tanuló nővére, Alina meggyilkolásáról. Mobiltelefonjáról meghallgatja testvére utolsó, kétségbeesett és rejtélyes üzenetét. Dublinba utazik, hogy a számára felfoghatatlan, misztikus nyomokat követve eljusson Alina gyilkosáig, és bosszút álljon rajta.
A válaszok keresése közben azonban nemcsak nővére titokzatos életének, szerelmének és halálának részletei tárulnak fel előtte lépésről lépésre, hanem az ír város ódon falak mögötti, láthatatlan árnyékvilága is. Az ijesztő események sodrában rá kell döbbennie, hogy a múlt egymással is könyörtelen harcban álló furcsa figuráinak mesterkedéseit csakis akkor képes túlélni, ha megtanulja használni újonnan felfedezett adottságát, amelynek révén betekintést nyerhet a tündérek veszedelmekkel teli világába. A veszélyek leküzdésében segítőtársa is akad a kiismerhetetlen könyvesbolt-tulajdonos, Jericho Barrons személyében."

Te jó ég! El sem hiszem, hogy a Tündérkrónikák eddig kimaradt az életemből. Az utolsó fantasy ami ilyen nagy hatással volt rám Julie Kagawa-tól a Vaskirály volt, és az csak különös véletlen, hogy mindkét könyv tündérekről szól. Talán több tündéres történetet kellene olvasnom, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy EZ A KÖNYV HIHETETLENÜL TETSZETT, alig egy délután alatt kiolvastam (szakdoga írás helyett, de ez mellékes). A Vaskirállyal ellentétben, ami egy kedves kis mese inkább, ez valódi felnőtt urban fantasy, egy izgalmas, kalandos történet, amiben minden megtalálható, amire nekem szükségem van egy könyvben. Csavaros és rejtélyes sztori, érdekes karakterek és rengeteg humor. Na de kezdjük az elején.

A történet ahogy már korábban említettem minden csak nem unalmas, a főszereplő nővérét már rögtön az elején meggyilkolják, és mivel a rendőrség nem keresi a gyilkost, így neki kell kézbe vennie a dolgokat. Elindul Dublinba és a gyilkos nyomába ered, közben új embereket ismer meg és egy teljesen új világba csöppen bele, tetszett, hogy nem Amerikában játszódik a történet, hanem Dublinban. A világkidolgozás tökéletes, a téma érdekes, kezdem egyre jobban megszeretni a tündéreket, és egy izgalmas nyomozásnak lehetünk szemtanúi. A szextündérek funkcióját nem értem, mármint azt, hogy miért kellett belerakni, hogy szexxel öljenek, de ez legyen a legkisebb gondom, mikor minden más a helyén van. Az írónő remekül adagolja a rejtélyeket, van amire már az első kötetben megtudjuk a választ és mikor azt hisszük, hogy már nem lephet meg minket, akkor újabb rejtéllyekkel kelti fel a kíváncsiságunkat. A történet vezetése szépen felépített, visszaemlékezve meséli el Mac a sztorit, és folyton előre utalgat a jövőre, elejt egy-egy morzsát, hogy biztos lehessen bele, mindenki kíváncsi lesz a folytatásra és emellett tele van a könyv humorral (főként Mac részéről).

Az elején nagyon nem bírtam a főszereplőnket, azt hittem egy újabb Chloe King-gel kerültem szembe, és az elején kicsit ellenszenves volt, hiszen Barronshoz hasonlóan én sem bírom a rózsaszín barbikat. De ahogy olvastam tovább rájöttem, én bírom Mac-et, nem tudom miért de ennek ellenére nagyon csípem, folyton poénkodik és a legtöbb humor tőle származik, iszonyat vicces és szórakoztató narrátort kaptunk a személyében. Persze mikor a haja miatt elkezdett nyavalyogni, akkor forgattam egyet a szemem, de ezen felül semmi bajom nem volt vele.

Aztán ott van Barrons, akit egyszerűen képtelen vagyok hova tenni, az elejétől a végéig azt hittem ő a gyilkos, akit Mac keres, mert minden jel arra mutatott, de szerencsére az írónő megkímélt ettől a klisétől, bár még mindig nem tudom micsoda vagy kicsoda Barrons, de az tuti, hogy nem normális ember. Az elején nagyon bunkó szegény Mac-el, folyamatosan ütögeti, és szorongatja, aztán meg rátelepszik, és nem hagyja békén, később se lesz udvarisabb, de akkor legalább már nem emel kezet a lányra. Csak végig utasítgatja és parancsolgat neki. Jól tette Mac, hogy nem bízott benne, én se tettem volna, sőt most sem bízok benne, szerintem sokmindent rejteget még előlünk és Mac elől.

Igazából rajtuk kívül a többi karakter egyelőre annyira nem fogott meg, Mallucé, mint Lestat utánzat kifejezetten idegesített, mert ez számomra tisztára olyan volt, mintha az írónő Lestatot szeretné leutánozni, ami nekem nem tetszett, révén imádom Lestat-ot. V'Lane esetleg még érdekes lehet, de olyan keveset szerepelt, hogy azt sem tudom, hogy egyáltalán lesz-e meg nagyobb szerepe a folytatásban.
Egyértelmű, hogy olvasom a folytatást, ki nem hagynám, tudnom kell mi minden fog még itt történni Mac-el és Barrons-sal. Néztem a moly-on, hogy az első könyvnek van a legrosszabb értékelése a többihez viszonyítva, de nekem ez nagyon tetszett, így ezek szerint a folytatások ennél még jobbak lesznek. Ez már csak jót jelent, vagyis, hogy később sem kell csalódnom ebben a sorozatban.
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/karen-marie-moning-keseru-ebredes
5/5*

J.D. Salinger: Zabhegyező

Mivel az Egy különc srác feljegyzései tetszett (inkább a film, mint a könyv, de ezt most inkább hagyjuk), és a könyv úgy hirdette magát, mint az idézem "modern Zabhegyező", így valahogy nagy késztetést éreztem, hogy nekem a Zabhegyezőt el kell olvasnom. Hogy ez jó döntés volt-e vagy sem... hát nem is tudom.

A történet:
"A regény főhőse Holden Caulfield 17 éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. A cselekmény egy meg nem értett, a társadalmi konvenciókat befogadni és gyakorolni képtelen s ezért mindenünnen kitaszított kamasz fiú háromnapos kálváriája. Holden első személyben mondja el a kicsapása utáni három napjának történetét, melyet New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodában s az utcán tölt el. Közben mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazug embereket talál. Az egyetlen élőlény, akivel őszintén beszélhet, s aki talán meg is érti valamennyire, titokban felkeresett tízéves kishúga. De ő sem tud segíteni: Holden a történteket egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el."

Nos, tényleg igaz, hogy a Zabhegyező és az Egy különc srác feljegyzései sok mindenben hasonlítanak egymásra, egyik sem egy kalandregény, vagyis ezalatt azt értem, hogy aki izgalmas és fordulatos történetet vár tőlük, az bele se kezdjen az olvasásba. Ez itt se volt másképp. A könyv néha egy kicsit unalmas lett és voltak olyan perceim mikor halálosan elegem lett Holden-ből. Inkább a lélektani dolgokon, a filozofálgatáson van a hangsúly, na meg persze folyamatos a káromkodás, a piálás és a cigizés.

Ha már nem kapunk izgalmas történetet, akkor ugyebár a karakterábrázolásnak kellene vinnie a regényt a hátán, és mivel Holden a narrátorunk, a főszereplőnk, így természetesen ő van kiemelve, a többi szereplőről szinte semmit se lehet tudni, csak annyit esetleg, amit Holden elmesél róluk. Abban meg ugyebár nem nagyon lehet megbízni, nem nagyon lehet a fiú szavait hitelesnek venni, hiszen Holden olyan amilyen.
Vagyis nem maradt más amiről beszélhetnék, mint Holden Caulfield. Adott nekünk egy fiatal fiú, akivel gondok vannak, ez már az elejétől világos, hiszen egy elmegyógyintézetben meséli el nekünk ezt a történetet, vagyis tudjuk, hogy nem alakulnak jól a dolgai. Én személy szerint azt hittem valami nagy dráma történik vele vagy a szeretteivel, hogy bekattan vagy valami, így felkészültem, hogy egy nagy drámáról fogok olvasni. Ehelyet valami egészen mást kaptam.

Holden egy tipikus, elkényeztetett, középosztálybeli, gazdag szülők gyereke, aki mivel olyan jó élete van, már nem tud magával mit kezdeni. Mindent és mindekit unalmasnak, bénának vagy nevetségesnek talál, semmiben nem leli kedvét, semmi nem érdekli. Lenézi az embereket, magát föléjük helyezi, nem találja meg senkivel sem a hangot három napos bolyongása során, és nem akarok érzéketlen lenni, de az, hogy nem tudott kapcsolatokat kialakítani csakis a saját önön hibájából alakult így, hiszen egy embert se volt képes maga mellett megtűrni pár percnél tovább. Kiábrándult és életunt, nem érdekli az iskola, a szülei, semmi. Egy tipikus elzüllött kamasz, aki azt hiszi ő a világ közepe. Nekem egyáltalán nem lett szimpatikus, utálom a hozzá hasonló embereket.

Persze érdekes a könyv egyik fő üzenete, hogy Holden képtelen beilleszkedni a normális emberek közé, mindenkit hazugnak hisz, nem akar a többiek mögé beállni a sorba, nem akar felnőni és normális életet élni, mint a szülei. Egy kicsit gyerekes is, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy csak a kishúgával képes megérteni magát, csak vele tud normálisan beszélgetni. Talán tényleg ilyen a kamaszok nagy része, de hát a regényből lehet látni, hogy mi lesz a Holden Caulfield-ek sorsa. Akármennyire nem tetszik, sajnos be kell illeszkednünk a társadalomba, élnünk kell az életünket, nem lehet örökké lázadni és gyereknek maradni.
Nem lett a kedvencem a könyv, bár azért egyszer érdekes volt elolvasni.
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/j-d-salinger-zabhegyezo
5/3

Kristin Cashore: Zsarát (Hét királyság 2.)

Az írónő másik könyvét (A garabonc) nagyon szerettem, így nem volt kétséges, hogy olvasni fogom a folytatást. Annie volt olyan kedves és elküldte nekem a 2. kötetet, amiért nagyon hálás vagyok, így szinte rögtön az első könyv után tudtam olvasni a folytatást. Annie, még egyszer itt is köszönöm szépen!:)

A történet:
"Völgyeföldén zavaros, vad idők járnak. A fiatal Naris király kapaszkodik a trónjába, miközben a lázadó főurak északon és délen is sereget toboroznak, hogy letaszítsák róla. Az erdő és hegyek tele vannak kémekkel, nyüzsögnek a tolvajok és mindenféle törvényen kívüliek. Itt él Zsarát, aki vad, ellenállhatatlan megjelenésével, a lángnyelvek minden árnyalatában pompázó színű hajával az ember-szörnyek utolsó élő képviselője. Egyszerre gyűlölt és imádott személy ő, akinek különleges képessége, hogy befolyásolni tudja a környezetében lévők elméjét. De Zsarát nem akar visszaélni e hatalmával, nem akarja ártatlan emberek titkait ellopni. Különösen, hogy neki magának is oly sok féltett titka van. Csakhogy feltűnik Brigan herceg, aki azért jött, hogy Zsarátot a Királyi Városba vigye. Az udvarnak ugyanis szüksége van Zsarát segítségére, hogy leleplezze a király ellen szőtt összeesküvést. Messze az otthonától a lány fokozatosan rádöbben, hogy képessége jóval többet ér, mint amiről valaha álmodott. Megmentheti a királyságot. De csak akkor, ha nem fél olyan szörnnyé válni, mint amilyen az apja volt."

Ha pontosabb akarok lenni, akkor a Zsarát nem A garabonc folytatása, hanem inkább az előzménytörténete, ennek eseményei 30 évvel korábban játszódnak, egy másik helyen, nem a Hét királyságban és más szereplőkkel. Így igazából nem is értem mi köze a Hét királyság trilógiához, amikor nem is ott játszódik, körülbelül semmi, csak egy szereplő van, aki onnan itt is megjelenik. A Zsarát nem jött be annyira mint A garabonc, és nem az volt a problémám vele, hogy más a történet és mások a szereplők, hanem az, hogy nagyon sok helyen unalmas volt. Itt is mentek össze-vissza, mondjuk nem annyit mint A garabonc-ban, sokkal többet voltak egy helyben, ilyenkor általában nem történt semmi, csak  tartottak egy bált, vagy épp mindenki Zsarát után epekedett.

A történet alap koncepciója sem volt rendesen felépítve, valahogy nem éreztem azt a nagy fenyegetést, amit a háború jelentene, vagyis röviden igen gyakran untam magam. Persze Cashore még mindig szépen és kifejezően ír, nem ezzel volt a gond. Ez a világ, amit itt megalkotott szintén érdekes, a színes szörnyekkel, emberszörnyekkel, meg mindennel, bár kár hogy semmi köze a Hét királysághoz, csak annyi, hogy úgy lehet onnan Völgyeföldébe eljutni, hogy valahogyan átesel ebbe a világba. Ezt jobban is kifejthette volna, hogy van valami átjáró vagy mit tudom én mi a két világ közt.

Tehát a történet annyira nem nyerte el a tetszésem, lássuk mi van a szereplőkkel. Míg Katsa nagy kedvencem lett, addig Zsarát az agyamra ment. Egy unalmas és folyton valamin nyavalygó kis nőcske, aki semmire se képes. Próbáltam megérteni a helyzetét, és végül is jó lett volna a sztorija, az apja helyzete, meg az, hogy nem tudja mihez kezdjen az erejével, de mégsem érintett meg annyira, mint vártam. Nem bírtam elviselni a nyavalygását. Emellett számos unszimpatikus dolgot művelt, például szegény Íjászt teljesen kihasználta, és csak ő tehet arról, ami a fiúval történt. Aztán mikor ezerszer elmondták neki, hogy ne járkáljon egyedül, mert mindenki meg akarja ölni, na akkor ő mit tesz? Hát persze, hogy egyedül indul el sétálni. Katsa ellentettje Zsarát, és mivel én az erős és önálló női karaktereket szeretem, így Zsarát egyáltalán nem lett szimpatikus.

Aztán itt van a gyerekkori barát, Íjász, akivel viszont együtt tudtam érezni, és megértettem, hogy miért volt csalódott, mikor Zsarát kikosarazta. Szegény fiút teljesen becsapta, hisz ha eddig csomószor lefeküdt vele, akkor még szép, hogy Íjász azt hiszi, hogy viszonozza az érzéseit. Zsarát azonban nem szereti a fiút (kérdem én, akkor minek feküdt le vele egyáltalán?). Aztán ott van a rejtélyes és kissé mogorva hercegünk, Brigan, aki elsőnek ki nem állhatja a lányt (együtt éreztem vele), aztán persze az ellentétek itt is vonzzák egymást, és végül összejönnek. Ebben nem volt semmi meglepetés, már az első találkozásukkor tudtam, hogy egymás mellett kötnek ki. Rajtuk kívül bírtam még Naris királyt, és mikor a végére összeszedte magát és nem epekedett annyit Zsarát után, akkor már elkezdtem tisztelni is, a végére mégiscsak jó király lett belőle.

Aztán van még egy szereplő, akiről mondanék pár szót, ő pedig Lekk. Igen, itt megkapjuk a fiatal Lekk-et (ugyanaz a Lekk, aki A garabonc fő gonosza), aki nem tudom hogy a francba került ide Völgyeföldére, de abban biztos vagyok, hogy Lekk már gyerekkorában se volt százas. Most is valami őrült tervet akart véghez vinni és belekavart ebbe a történetbe, de annyira gyerekes és unalmas módon, hogy valahogy nem tudtam komolyan venni. Bárcsak Zsarát jobban elintézte volna, és akkor később a Hét királyságban Katsa-éknak semmi gondja nem lett volna vele. A könyv egyik fő üzenete azonban nagyon tetszett, mégpedig az, hogy senkit sem lehet megítélni a szülei alapján, attól mert az egyik szülőnk gonosz, mi még nem leszünk azok, és igazán rossz érzés mikor az emberek a szüleink cselekedetei alapján ítélnek meg minket. Zsarát-nak is meg kellett küzdenie az emberek EnCián miatt iránta érzett ellenszenvével/gyűlöletével.

A trilógia harmadik kötete újra a Hét királyságban játszódik, és Keserkék lesz a főszereplője, már várom, hogy megjelenjen magyarul.

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/kristin-cashore-fire-zsarat

5/3

Trónok harca (Game of thrones)

Mivel nemsokára kezdődik a harmadik évad (pontosabban 2013. március 31.-én) így gondoltam eljött az ideje a Trónok harca sorozatajánlónak. Három éve úgy fedeztem fel a sorozatot, hogy Pesten mindenhol ebbe a poszterbe botlottam, aztán meglett a marketing hatása és elkezdett érdekelni hogy mi lehet ez, belenéztem csak úgy kíváncsiságból és azóta a rabjává váltam. Akkor lett vége a Tudoroknak, és szinte azonnal megtaláltam az új kedvencemet, azóta a Trónok harca az "All Time Favourite" sorozatom.

A történet: "George R.R. Martin nagy sikerű, A tűz és jég dala című regényciklusának kötetei sorozat formájában, amelyben több nagy hatalmú család vív halálos harcot a Westeros Hét Királyságának irányításáért, a Vastrónért." (Ezt a leírást a port.hu-ról vettem, elég rövid és tömör, de hát a lényeg mégis benne van.)

George R.R. Martin eddig megjelent mind az öt könyvét olvastam (Trónok harca, Királyok csatája, Kardok vihara, Varjak lakomája, Sárkányok tánca, vagyis ezek a Tűz és jég dala sorozat első öt könyve), imádom a könyveket, és a sorozat igen szépen, sőt majdnem tökéletes módon vitte vászonra a könyv világát. A helyszínek, a kosztümök, a karakterek, a történet mind mind csodás lett, nem lehet benne hibát találni. Persze mivel ez egy HBO sorozat így rengeteg szexjelenet van benne, ami néha engem személy szerint idegesít, mert semmi köze a történethez (jaj, Ros-t valaki ölje már meg könyörgöm!!!!), csak körülbelül azért van benne mert kellenek az ilyen dolgok egy kábeltévés sorozatba.

A történetet nem akarom részletesebben leírni, hisz mindenki ismeri már az első két évadot, sőt szerintem aki szereti a sorozatot, az már a könyveket is elolvasta (aki meg véletlen még nem nézett bele a sorozatba, vagy netán azt sem tudja miről van szó az sürgősen pótolja be, mert nem tudja miről marad le!!!), így inkább arról beszélek miért a kedvencem ez a sorozat, és hogy mely szereplőket imádom.

Ebben a sorozatban minden benne van, ami nekem kell. Fantasy, középkori jellegű lovagi világ, érdekes, sokszínű és fejlődő karakterek, izgalmas történet, hősök akiknek szurkolni lehet és gonoszok, akiket szívből lehet utálni. Egy tökéletesen megalkotott világ ez, ahol minden a helyén van, ahol az író még a legapróbb dolgokat is kidolgozta, nem lehet benne hibát találni, és a sorozat a legtökéletesebb módon kelti életre a könyvek történetét és karaktereit.

A hét családból nekem (mint a képekből kitalálni lehet) két kedvencem van, a Stark-ok és a Targaryen-ek, a Lannisterek-et meg szívből gyűlölöm, kivéve persze Tyrion-t. A kedvenc karaktereim hasonlóak mint a könyvekben, Dany, Jon, Tyrion, Ayra, Stannis... de rajtuk kívül még rengeteg mellékszereplőt is imádok. A sorozatba beválasztott színészek nagyrészt ismeretlenek voltak a kezdetekkor, szerintem nagyon jó ötlet volt hogy nem ismert színészekkel dolgoztak. Persze az első évadba kellett egy-két húzónév, hogy segítse az eladást (pl. Sean Bean, Lena Heady, Mark Addy), de ők nincsenek olyan sokan, a cast nagy része korábban nem annyira ismert vagy pedig kezdő színész (pl. Kit Harrington, Emilia Clarke).

Az első évad az első könyvet meséli el, elég könyvhűen, a második évad a második könyvet, itt már voltak nagyobb változtatások, ami engem kifejezetten zavart, de még nem idegesített fel annyira, és a harmadik évadtól törik meg ezt az egészet, hisz a harmadik könyvet kettébontják és két évadban mesélik el, szerintem itt már látványosabb változtatások lesznek. Egy évad 10 részből áll és az egyes részek nagyjából 50-60 percesek.

Sokan attól félnek, hogy mi lesz ha a sorozat beéri a könyveket, ami tényleg aggodalomra ad okot, hiszen eddig 5 könyv van, mi már a harmadiknál járunk, és lássuk be Martin bácsi nem ír valami gyorsan, kíváncsi vagyok mikorra lesz kész a 6. kötettel. Majd meglátjuk mi lesz, szerintem nekünk nem kell ezen aggodalmaskodni, az legyen a készítők dolga. Elvileg Martin elmondta a sorozat készítőinek, hogy mi lesz a történet vége, így ha vele történne valami, vagy épp nem haladna elég gyorsan az újabb könyvek írásával, akkor a sorozatban meg tudják oldani kivel-mit csináljanak, hogyan vezessék a szálakat.

Természetesen az első két évadot már a magyar HBO is adta, nem néztem szinkronosan (NEM IS FOGOM!!!), így erről nem tudok véleményt nyilvánítani. (De ha következetes akarok lenni, akkor a szinkron ugyanolyan rossz, mint a többi esetben.)

10/10

1. évad előzetes:

2. évad előzetes:

3. évad előzetes:

Alice Sebold: Komfortos mennyország

Erre szintén a könyvtárban bukkantam rá, aztán meg eszembe jutott, hogy van egy ugyanilyen című film, így egyből tudtam, hogy ha már egy újabb könyvadaptációra figyeltem fel, akkor el kell olvasnom. A filmről már hallottam régebben, de még nem láttam, így nem tudtam mihez hasonlítani a könyvet.

A történet:
"Susie tizennégy éves. Üldögél a kilátóban, a maga kis mennyországában, és visszaemlékezik a halálára. Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd. Családja csak annyit tud, hogy eltűnt, és visszavárják. A rendőrség nyomoz. A szomszéd eltünteti a nyomokat. Az élet megy tovább.
A kérdés persze éppen ez: hogyan megy tovább? Hogyan birkózik meg két szülő a lánya elvesztésével? A tizenhárom éves húg a nővére hiányával? Megérti-e négyéves öccse, mit jelent az, hogy elment? És megbékél-e Susie azzal, hogy csak nézheti őket?"

Nos, mint már a szokásos bevezetőben írtam nem láttam a filmet ezelőtt, és korábban eszembe se volt, hogy el kellene legalább olvasnom a könyvet, így nem tudtam miről maradtam le idáig. Szeretem a komoly témáról szóló könyveket, melyek meghökkentenek, elgondolkodtatnak és elszomorítanak, és habár végül mindig lehangoltan fejezem be az ilyen műveket, mégsem bánom meg, hogy elolvastam őket. Hisz a világ nem rózsaszín, csupa vidámság és boldogság, sőt inkább pont az ellentetje, épp ezért néha kell egy kis emlékeztető, hogy az izgalmas, kalandos és humoros könyvek olvasása közben ne felejtsem el, hogy nem csak ebből áll a világ.

A Komfortos mennyország egy komoly könyv, nem tagadom nem pörgős és nem izgalmas, ezt nem krimi, ahol a gyilkos után nyomozunk, és a végén se jön minden rendbe. Arról szól, hogy egy család hogyan dolgozza fel évek alatt a lányuk elvesztését. Hogyan engedik el az emlékét és hogyan lépnek tovább. És arról, hogy eközben Susie a maga kis mennyországában, hogyan lép tovább és szakad el a családja figyelésétől, el kell fogadnia, hogy halott és neki is tovább kell lépnie.

Lassan halad az esemény, és inkább a szép gondolatokon van a hangsúly. De ez éppen ezért jó könyv, néha ilyet is kell olvasni. A karakterek nem valami egyediek, mindenki másképp dolgozza fel a tragédiát, de valahogy olyan tipikus módon, van aki tagad, van, aki elmenekül és van aki megszállottan kutat a gyilkos után. Nekem Susie apja volt a kedvencem, hisz valószínűleg én is valahogy így reagáltam volna, ha meggyilkolják a lányomat, teljesen érthető volt a reakciója. Viszont Susie anyja, te jó ég! Ezt a nőt nem tudtam megérteni, és ő volt a legunszimpatikusabb az összes karakter közül, a legrosszabb módon reagált, pont akkor hagyta el a családját, mikor a legnagyobb szükségük lett volna rá.

Susie olyan semleges volt számomra, egy tipikus 14 éves kislány, pont a korának megfelelően viselkedett, bár a halála körülményeiről inkább nem nyilatkoznék. (Vagyis mégis... nem akarok érzéketlen lenni, de azért 14 éves korában van annyi esze egy embernek, hogy nem bújik be egy idegennel egy rejtett kis zúgba, ahol senki nem találhat rájuk és ahol akármi történhet vele. Jó értem, hogy a szomszédjuk volt a pasi és valamilyen szinten ismerte, de azért annyira nem, hogy kettesben járkáljon vele. Manapság már senkiben se lehet megbízni, még abban se, akit állítólag ismerünk.)
Nagyon tetszett a könyv, majd lehet valamikor a filmet is bepótolom. Addig is, most valami kis könnyed olvasmányra vágyom, valami kis egyszerű fantasy-ra.
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/alice-sebold-komfortos-mennyorsza
5/5

Kristin Cashore: A garabonc (Hét Királyság 1.)

Felkeltette a figyelmem a könyv leírása, érdekelt a történet, így elkezdtem olvasni.

A történet:
"Katsa, a garabonc Úrnő, egyike azoknak a ritka és fura szerzeteknek, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg; nyolc éves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni.
Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért. Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz. Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról – a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül… "

Szeretem a fantasy könyveket, és habár ebben nincs mágia mégis annak mondanám, hiszen egy kitalált középkori jellegű világban játszódik, ahol egyes embereknek különleges képességeik vannak. (Tehát mégis van benne mágia, csak nem olyan sok, hogy tipikus fantasy legyen. Igazából fogalmam sincs milyen műfajba lehetne besorolni. Ez csak egy kellemes kis YA könyv).
A történet a Hét Királyságban játszódik (ez egy kicsit Trónok harcás, de sebaj), és a főszereplője Katsa, az a különleges képességgel megáldott fiatal lány, aki képes bárkivel végezni, ez az ő garabonciája. A garanboncia csak kevés embernél jelenik meg, ez lehet bármi, például jobb harci képesség, gondolatolvasás, akaratirányítás, remek főzési adottságok, jobb íjász tudomány és még sorolhatnám a végtelenségig. A garaboncokat onnan lehet felismerni, hogy a két szemük másmilyen színű, például Katsa-é kék és zöld, vagy ami még szembetűnőbb, Pongor-é meg arany és ezüst. Ezt igazán jól kitalálta az írőnő.

Szeretem az ilyen női főszereplőket és felnézek rájuk. Katsa erős, okos, talpraesett, kemény és harcias, pont mint egy férfi, a gyerekkori sérelmei miatt csak kevés embernek nyílik meg, nincs sok barátja, nem bízik meg szinte senkiben. A király parancsait teljesíti, még maga sem érti, hogy miért. Nos, itt az első nagy kérdésem. Miért is kellett tulajdonképpen behódolnia a királynak? Hisz senki se tudná őt legyőzni, van annyira erős, hogy ellent tudjon állni egy zsarnok király parancsainak, főleg ha még nem is ért egyet velük. Persze félt tőle, és már kiskorától kezdve belé nevelték, hogy tisztelje a királyt, és hogy ő semmi más csak egy kegyetlen gyilkos, akinek a királyt kell szolgálnia, meg úgy érezte, hogy neki ennél több nem jár az életben, de ha már az elejétől kezdve nem értett vele egyet, akkor miért nem hagyta ott egyszerűen a fenébe? Randa úgy se tudott volna sok mindent csinálni, az a király egy féreg, én biztosan semmit nem tettem volna érte. Katsa karaktere van a legjobban kidolgozva a könyvben, szépen felnő és változik a történet folyamán, felfedezi magában a nőt, és rájön milyen valakit szeretni, ennek ellenére mégsem válik gyengévé.

Katsa korábbi élete akkor változik meg teljesen, mikor emberére akad Pongor személyében. (Jaj, ismét egy idétlen férfinév). Pongor az első aki képes legyőzni a lányt, akit Katsa nem tud seperc alatt legyűrni, hamar összebarátkoznak és mi más lehetne ebből később mint szerelem. Szépen fel lett építve a kapcsolatuk, nem volt túl lassú, se túl gyors, szurkoltam nekik, nagyon aranyosak voltak együtt. Aztán mikor kiderül, hogy mi Pongor garabonciája, akkor megsajnáltam szegény fiút, de azért eközben megértettem a lány felháborodását is. Bár ahogy ez esetben lenni szokott az erős női főszereplő mellé egy gyengébb férfi kerül, de hát két dudás nem fér meg egy csárdában. Ha a nő az erős, akkor a férfinak kell gyengébbnek lennie.

Nézzük a többi szereplőt. Nem azt mondom, hogy untam őket, de semmi egyedi nem volt bennük, ennek ellenére mégis kedvelhetőek valamennyire. Bírtam Raffin herceget, Katsa unokatestvérét, és a kapcsolatot, ami köztük volt. A végére a kis hercegnő, Keserkék, (jaj, ez a név ismét, te jó Isten) is a szívemhez nőtt. Az egyetlen gyenge pont a karakterek közt a főgonosz. Habár érdekes Lekk király helyzete, de semmit nem értettem vele kapcsolatban, már a karakter alapjaival voltak gondok. Nem magyarázták meg nekünk, hogy tulajdonképpen miért lett olyan amilyen, miért kegyetlenkedik az emberekkel, és hogy most mi értelme volt ennek az egész tervének.

A történet szép lassan halad előre, egyenletes tempóban, a szereplők folyton úton vannak, átkelnek erdőkön, vizeken, hegyeken és városokon, szinte az egész Hét Királyságot bejárhatjuk velük, ami igen izgalmasan hangzik, de valahogy mégis néha untam magam. Túl hosszúak voltak az útleírások, nyugodtan le lehetett volna belőle faragni egy kicsit. A vége nagy harc túl könnyen el lett intézve, Katsa szinte egy röpke pillanat alatt végez Lekk királlyal, nem volt meg a feszültség az egész végjátékban, ennek ellenére a könyv legeslegvégében nem csalódtam.

Nem lett minden cukormázas, és Katsa sem változott meg hirtelen, keserédes lett a vége, és ez éppen így történt jól. Nagyon tetszett a könyv, és annak is örülök, hogy nem kreált belőle az írónő trilógiát, hanem maradt az egy résznél. Persze van folytatás, de az már nem Katsa-ról szól, hanem egy új főszereplőnk jelenik meg a színen, Zsarát, a történet pedig még mindig ebben a világban játszódik. A második könyv főszereplője tehát Zsarát, ezt természetesen szintén olvasni akarom majd, ha meg tudom valahogy szerezni. És a harmadik kötet (ami még nálunk nem jelent meg magyarul) főszereplője pedig Keserkék lesz 8 évvel ezen könyv történései után. Kíváncsian várom, hogy az új főszereplőinkkel milyen történeteket kapok.
5/5
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kristin-cashore-graceling-a-garabonc

A csodálatos Pókember

Imádom a képregényadaptációkat és már tavaly tervbe volt véve ez a film, de aztán valahogy a feledésbe merült és csak most sikerült megnéznem (kicsit megkésve, több mint fél évvel a premier után, de sebaj). Nekem bejött az eredeti Pókember trilógia és azok közé tartozom, akik nem értik hogy alig pár évvel (ha jól tudom 4-5) a trilógia befejezte után, minek kellett ismét újraindítani a sorozatot. Talán ezért sem erőltettem annyira, hogy hamar megnézzem a filmet, valahogy idegenkedtem tőle, egészen mostanáig.

A történet:
"Peter Parker átlagos gimis srác. Kicsit magányosabb, kicsit szótlanabb a társainál - talán azért, mert a szülei még kiskorában eltűntek, és azóta Ben bácsikája neveli. Ahogy közeledik a felnőttkor, Petert egyre jobban érdekli a múltja, hogy ki ő igazán és mi történhetett a szüleivel. Úgy érzi, titkok hálója veszi körül. Egyedül iskolai szerelmében bízhat. Amikor megtalálja apja régi irattáskáját, meghökkentő dokumentumok kerülnek elől belőle: attól kezdve egészen másképpen látja magát és a világot. A nyomok az Oscorpba, az idősebb Parker régi társához, dr. Curt Connors laboratóriumába vezetnek. A tudós egy különleges gyíkkivonat-szerrel kezeli magát, és a mellékhatások szörnyszülötté teszik őt. A Pókember nem tehet mást: használni kezdi különleges képességeit, hogy legyőzze a Gyíkot."

Ismét egy összehasonlító elemzés következik, kénytelen vagyok ezt a filmet az eredeti trilógia első részéhez hasonlítani, ezt nem lehet megkerülni, és sajnálom ha ez valakinek nem tetszik. Nos, lássuk mit kaptunk most a készítőktől. Mi szükséges egy sikeres filmhez/könyvhöz az én szememben? Kell egy normális történet, ami halad valahová, érdekes és szerethető karakterek, akik fejlődnek a történet folyamán, humor (az elengedhetetlen, kivéve a komoly téma esetén) és valami egyediség, különlegesség, ami sehol máshol nem található meg... (és persze egy kis természetfeletti, hisz a fantasy a történetek a kedvenceim).

Elsőnek azt akarom leszögezni, hogy ez a film nem olyan rossz és nem olyan idegesítő mint vártam. Tetszett, annak ellenére, hogy még mindig egy kicsit feleslegesnek érzem a meglétét. Nyugodtan várhattak volna minimum 10 évet az eredeti trilógia után, és ha akkor akarják nekem ezt eladni, akkor ujjongva, rajongva fogadtam volna, hisz 10 év eltelte után egy remake már nem olyan nagy gond, hiszen felnő egy generáció, jön a következő, akiknek újabb köntösben kell tálalni ugyanazt a történetet.

Akkor elsőnek lássuk a történetet. Ez egyáltalán nem újdonság, megkapjuk majdnem teljesen ugyanazt a filmet, mint az eredeti trilógia bevezetője, csak itt a Zöld Manó helyett a Gyík van. Ja és Mary Jane helyett pedig Gwen Stacy. Ezen kívül minden ugyanaz. Peter Parker Pókemberré válik, felfedezi képességeit, az aktuális gonosz nyomába ered, aki megint egy félresikerült kísérlet következtében válik szörnyeteggé és őrültté, meghal Ben bácsi, kialakul a szerelmi szál, és a végén Peter győzedelmeskednik és rájön, hogy az életcélja New York védelme. A végén megint van egy temetés, a végén Peter megint elhagyja a lányt, csakhogy megvédje. A történet majdnem teljesen ugyanaz, így ebben nem tudtak semmi újat felmutatni, ami nem feltétlen baj, csak nem értem minek kellett ugyanazt a filmet még egyszer leforgatni.

Térjünk át a szereplőkre. Andrew Garfield vitathatatlanul helyesebb mint Toby Magurie, bár hogy jobb színész, azt nem mondanám. Körülbelül ugyanolyan szinten vannak, megfelelően hozták, amit kellett, az elején esetlen és kirekesztett fiút, aztán meg a poénkodó Pókembert. Így a színészcsere végülis nem volt olyan nagy baj, nem kaptunk se többet, se kevesebbet mint az eredeti trilógiában. Na de mi van a többiekkel? Mary Jane-t ki nem állhattam, mindig csak azért volt ott, hogy Peternek legyen kit megmentenie, csak vinnyogott, nyavalygott és sikongatott.

Vele ellentétben Gwen Stacy (szőkesége ellenére) sokkal talpraesettebb karakter, okosabb és nemhogy hátráltatná Petert, inkább segít neki a végén. Ezért máris szimpi lett nekem. Gwen magyar szinkronhangja egyszerűen borzalmas, nem tudom ki a felelős ezért, de az nagyon mellényúlt. A szerelmi szál túl gyors lett szerintem, de még ez sem zavart annyira, mert valahogy nem azt helyezték a középpontba.
Rezidens főgonoszunk a Gyík érdekes volt, bár elég későn jelent meg, nem szerepelt szerintem eleget és a célja, miszerint mindenkit olyan gyíklénnyé változtat mint saját maga hülyeség és ostobaság volt, nem értettem az neki miért jó, nem értettem azzal ő mit nyer, de mindegy. Zöld Manó valahogy szimpatikusabb gonosz volt, és sajnálom de Rhys Ifans-nak egyáltalán nem sikerült velem elfeledtetnie Willem Dafoe brilliáns Zöld Manóját. És még engem lepett meg a legjobban, de hiányzott Harry, olyan árva volt nélküle Peter, egy barátja se volt szegény fiúnak. (Úgy olvastam, hogy a második részben behozzák Harry karakterét, hurrá!)

Akkor a humor a helyén volt, bár nem hozott a film eleget belőle, így egy kicsit komorabbá és komolyabbá volt, mint a korábbi Pókember filmek. Ja és azt majdnem elfelejtettem, hogy a film eleje nagyon lassan indul, halálra untam magam rajta, de miután Peter átalakul kicsit felpörögnek az események és jobban lehet élvezni a történetet. Voltak benne persze kisebb bakik vagy idegesítő dolgok, például hogy Peter annyira hülye, hogy azt a fényképezőgépet viszi magával fotózni, amire rá van írva a neve, így mikor Connors megtalálja, akkor egyből rájön ki a Pókember. Aztán Peter folyamatosan maszk nélkül járkál a városban, ment meg embereket, komolyan, majdnem fél New York előtt felfedte már magát meg még ehhez hasonlók.
A második rész jövő nyáron jön elvileg, és mostanában kezdték a forgatást. Kíváncsi vagyok rá, bár szerintem akkor sem fogom törni magam, hogy minél hamarabb megnézzem. Nekem sajnos több idő kell, hogy el tudjam felejteni az eredeti trilógiát.
10/7
Trailer: