Kristin Cashore: Zsarát (Hét királyság 2.)

Az írónő másik könyvét (A garabonc) nagyon szerettem, így nem volt kétséges, hogy olvasni fogom a folytatást. Annie volt olyan kedves és elküldte nekem a 2. kötetet, amiért nagyon hálás vagyok, így szinte rögtön az első könyv után tudtam olvasni a folytatást. Annie, még egyszer itt is köszönöm szépen!:)

A történet:
"Völgyeföldén zavaros, vad idők járnak. A fiatal Naris király kapaszkodik a trónjába, miközben a lázadó főurak északon és délen is sereget toboroznak, hogy letaszítsák róla. Az erdő és hegyek tele vannak kémekkel, nyüzsögnek a tolvajok és mindenféle törvényen kívüliek. Itt él Zsarát, aki vad, ellenállhatatlan megjelenésével, a lángnyelvek minden árnyalatában pompázó színű hajával az ember-szörnyek utolsó élő képviselője. Egyszerre gyűlölt és imádott személy ő, akinek különleges képessége, hogy befolyásolni tudja a környezetében lévők elméjét. De Zsarát nem akar visszaélni e hatalmával, nem akarja ártatlan emberek titkait ellopni. Különösen, hogy neki magának is oly sok féltett titka van. Csakhogy feltűnik Brigan herceg, aki azért jött, hogy Zsarátot a Királyi Városba vigye. Az udvarnak ugyanis szüksége van Zsarát segítségére, hogy leleplezze a király ellen szőtt összeesküvést. Messze az otthonától a lány fokozatosan rádöbben, hogy képessége jóval többet ér, mint amiről valaha álmodott. Megmentheti a királyságot. De csak akkor, ha nem fél olyan szörnnyé válni, mint amilyen az apja volt."

Ha pontosabb akarok lenni, akkor a Zsarát nem A garabonc folytatása, hanem inkább az előzménytörténete, ennek eseményei 30 évvel korábban játszódnak, egy másik helyen, nem a Hét királyságban és más szereplőkkel. Így igazából nem is értem mi köze a Hét királyság trilógiához, amikor nem is ott játszódik, körülbelül semmi, csak egy szereplő van, aki onnan itt is megjelenik. A Zsarát nem jött be annyira mint A garabonc, és nem az volt a problémám vele, hogy más a történet és mások a szereplők, hanem az, hogy nagyon sok helyen unalmas volt. Itt is mentek össze-vissza, mondjuk nem annyit mint A garabonc-ban, sokkal többet voltak egy helyben, ilyenkor általában nem történt semmi, csak  tartottak egy bált, vagy épp mindenki Zsarát után epekedett.

A történet alap koncepciója sem volt rendesen felépítve, valahogy nem éreztem azt a nagy fenyegetést, amit a háború jelentene, vagyis röviden igen gyakran untam magam. Persze Cashore még mindig szépen és kifejezően ír, nem ezzel volt a gond. Ez a világ, amit itt megalkotott szintén érdekes, a színes szörnyekkel, emberszörnyekkel, meg mindennel, bár kár hogy semmi köze a Hét királysághoz, csak annyi, hogy úgy lehet onnan Völgyeföldébe eljutni, hogy valahogyan átesel ebbe a világba. Ezt jobban is kifejthette volna, hogy van valami átjáró vagy mit tudom én mi a két világ közt.

Tehát a történet annyira nem nyerte el a tetszésem, lássuk mi van a szereplőkkel. Míg Katsa nagy kedvencem lett, addig Zsarát az agyamra ment. Egy unalmas és folyton valamin nyavalygó kis nőcske, aki semmire se képes. Próbáltam megérteni a helyzetét, és végül is jó lett volna a sztorija, az apja helyzete, meg az, hogy nem tudja mihez kezdjen az erejével, de mégsem érintett meg annyira, mint vártam. Nem bírtam elviselni a nyavalygását. Emellett számos unszimpatikus dolgot művelt, például szegény Íjászt teljesen kihasználta, és csak ő tehet arról, ami a fiúval történt. Aztán mikor ezerszer elmondták neki, hogy ne járkáljon egyedül, mert mindenki meg akarja ölni, na akkor ő mit tesz? Hát persze, hogy egyedül indul el sétálni. Katsa ellentettje Zsarát, és mivel én az erős és önálló női karaktereket szeretem, így Zsarát egyáltalán nem lett szimpatikus.

Aztán itt van a gyerekkori barát, Íjász, akivel viszont együtt tudtam érezni, és megértettem, hogy miért volt csalódott, mikor Zsarát kikosarazta. Szegény fiút teljesen becsapta, hisz ha eddig csomószor lefeküdt vele, akkor még szép, hogy Íjász azt hiszi, hogy viszonozza az érzéseit. Zsarát azonban nem szereti a fiút (kérdem én, akkor minek feküdt le vele egyáltalán?). Aztán ott van a rejtélyes és kissé mogorva hercegünk, Brigan, aki elsőnek ki nem állhatja a lányt (együtt éreztem vele), aztán persze az ellentétek itt is vonzzák egymást, és végül összejönnek. Ebben nem volt semmi meglepetés, már az első találkozásukkor tudtam, hogy egymás mellett kötnek ki. Rajtuk kívül bírtam még Naris királyt, és mikor a végére összeszedte magát és nem epekedett annyit Zsarát után, akkor már elkezdtem tisztelni is, a végére mégiscsak jó király lett belőle.

Aztán van még egy szereplő, akiről mondanék pár szót, ő pedig Lekk. Igen, itt megkapjuk a fiatal Lekk-et (ugyanaz a Lekk, aki A garabonc fő gonosza), aki nem tudom hogy a francba került ide Völgyeföldére, de abban biztos vagyok, hogy Lekk már gyerekkorában se volt százas. Most is valami őrült tervet akart véghez vinni és belekavart ebbe a történetbe, de annyira gyerekes és unalmas módon, hogy valahogy nem tudtam komolyan venni. Bárcsak Zsarát jobban elintézte volna, és akkor később a Hét királyságban Katsa-éknak semmi gondja nem lett volna vele. A könyv egyik fő üzenete azonban nagyon tetszett, mégpedig az, hogy senkit sem lehet megítélni a szülei alapján, attól mert az egyik szülőnk gonosz, mi még nem leszünk azok, és igazán rossz érzés mikor az emberek a szüleink cselekedetei alapján ítélnek meg minket. Zsarát-nak is meg kellett küzdenie az emberek EnCián miatt iránta érzett ellenszenvével/gyűlöletével.

A trilógia harmadik kötete újra a Hét királyságban játszódik, és Keserkék lesz a főszereplője, már várom, hogy megjelenjen magyarul.

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/kristin-cashore-fire-zsarat

5/3