Az ötödik hullám végigtarolta a világot, és elpusztított szinte mindenkit, aki az első négy hullám után még életben maradt. A túlélők maroknyi csapatára már csak a világvége vár. Mindegy, hogy emberek vagy az Azok soraiból származó, hibás programozású lények, továbbfejlesztett szuperhősök. Öt napjuk van, aztán az égen lebegő zöld anyahajóból záporozni kezdenek a bombák, amelyek egyszer s mindenkorra eltakarítják a Föld felszínéről az emberi civilizáció minden nyomát – a fertőzést, aminek Azok az emberiséget tekintik. Cassie, Adu, Zombi, Evan, Dumbo és Sam együtt és egyenként is szembesül a dilemmával: vajon mi a fontosabb, menteni az életüket, vagy menteni azt, ami emberré teszi őket? Rejtőzködés vagy harc? Megküzdenek még egy-egy Némítóval, védelmezik a gondjaikra bízott gyerekeket, igyekeznek betartani régi ígéreteiket, és ráébrednek, hogy a szeretet a világvége fenyegetésétől sem sorvad el. Végül Cassie megpróbálkozik a lehetetlennel: egy utolsó küldetésben, akár az élete árán is megkísérli elpusztítani a mélyében bombákat rejtő anyahajót…
Bevallom őszintén igen régen olvastam már az első két könyvet, de nem is ez a fő oka annak, hogy kb. semmire nem emlékszek belőle. Ez sajnos annak a jele, hogy nem hagyott bennem maradandó nyomokat, ami lássuk be nem egy pozitív kezdet. Persze ne úgy értsétek, hogy a nulláról kezdtem neki, mert a karakterek és a fő történetszál rémlett, de az apró kis csavarok és minden egyéb nem igazán maradt meg. Az egyetlen, ami mélyen belém ivódott, hogy mennyire utáltam Cassie és Evan nyáladzását, meg hogy kedveltem Adut és Zombiet. Meg talán annyi, hogy az első rész nem jött be annyira, de ahhoz képest a második már jobban sikerült.
Azt kell mondjam ez is azok közé a könyvsorozatok közé sorolható, amiknek nem tett jót, hogy trilógiává nyújtották az amúgy sem túl bonyolult alap konfliktust. Adott volt egy remek ötlet, amiből annyival de jobb és izgalmasabb történetet lehetett volna kihozni, hogy kár a kihagyott ziccerért. A befejező rész nem nyűgözött le, sajnálom, de ez így van, és ekkor még egészen finoman fogalmaztam. Mondjuk ki nyíltan. Untam. Hatásvadász és nagyon epikus akart lenni, de közben csak ismételte önmagát és nem hozta azt a várva várt katarzist, amit el szeretett volna érni.
Nem kapunk normális magyarázatot a végén a földönkívüliekre, a Némítókra, a technológiai háttérre, a második rész végén belebegtetett "fordulatról" kiderül, hogy nem is úgy van, ahogy eddig hittük. Aztán kapunk egy folyamatosan hisztiző és nyivákoló Cassie-t, meg egy papucs Evant, aki aztán önszántából az ellenség kezei közé kerül, hogy aztán egy tök értelmetlen álhalált haljon. Aztán, ami nem maradhatott ki, Cassie hősi halált hal, mert az kell minden ifjúsági poszt-apokaliptikus könyvbe, mert nem elég drámai, ha az egyik főszereplő nem hal meg a végén. Mondjuk annak legalább örülök, hogy Cassie halt meg, és nem Adu vagy Zombie, mert értük fájt volna a szívem.
Adu
Evan és Cassie szerelmi drámája tovább folytatódott, és nem igazán értettem, hogy akkor ők most mit éreznek egymás iránt. Az egyik percben még nem szeretik egymást, a másikban igen, és ez így folytatódott a végéig én meg csak azért szurkoltam, hogy Vosch tényleg dobja rájuk a bombát, vagy Adu végre puffantsa le Evant. Szóval katyvasz, katyvasz hátán, unalmas és önismétlődő történet, klisés drámák és fordulatok, és mintha a stílus sem lenne a régi. Furán lettek vágva a jelenetek, kaptunk felesleges nézőpontokat, amit nem értettem minek kellett, szóval volt itt minden... csak épp nem az, ami nekem kellett volna.
Adu és Zombie maradtak a kedvenc karaktereim, ők a legérdekesebbek, nem kétség, és csakis az ő történetszáluk ért valamit ebben a részben. Mindketten érdekes karakterek, akik sok mindenen mentek keresztül, de még mindig nem adták fel. Bírtam, ahogy egymást osztották néha, és bírtam a kis szikrát közöttük, ennyi épp elég volt, nem kellett ide semmilyen nyáladzás. Jó páros lennének, csak hát eddig nem igazán jött össze nekik. Mondjuk ez épp így volt jó, ha összejönnek, akkor talán a végén őket is megutálom, mint a másik párost.
Nem sokat vártam a könyvtől, igazából nem tudtam mire számítsak, de nem azzal szerettem volna szembesülni, amivel végül sikerült. Nem kötött le a történet, olyan volt az egész, mintha önmagát ismételte volna és ez mellé kötelezően belepakolták volna a poszt-apokaliptikus sztorik nagy klisés drámáit. Csak hogy ezekkel nem azt érték el, amit szerettek volna, hanem inkább közönyös unalmat.
El sem hiszem, hogy ilyen sok idő eltelt és idén a negyedik évadát zárta a sorozat, amibe anno hatalmas reményekkel és elvárásokkal kezdtem bele. A Batman univerzum hatalmas rajongójaként sosem volt kérdés, hogy nekem ezt néznem kell és szerencsére volt annyira jó, hogy nem untam bele mindössze néhány rész után. Az első évad hagyott még némi kívánnivalót maga után, a másodikat sokkal összeszedettebbnek éreztem, aztán valahogy a harmadik évadra odáig fajult a dolog, hogy a kezdeti lelkesedés elmúlt és csak megszokásból néztem tovább. Na meg persze azért, hátha történik valami csoda és ismét magával ragad a sorozat. Ezért se írtam tavaly kritikát a harmadik évadról, mert nem tudtam róla mást vagy többet mondani, mint korábban.
Idén azonban valami megváltozott és sikerült elérni azt, hogy újra feléledjen a lelkesedésem és hirtelen azt vettem észre, hogy a negyedik évad második felére újra tűkön ülve vártam az újabb részeket. Ismét 22 részes évadot kaptunk két részre bontva, de most ez a két fele nem különölt el annyira egymástól, mint a korábbi két évad folyamán. Alapjában véve megmaradt a "heti nyomozós" felépítés, de közben kaptunk több részen átívelő, nagyobb volumenű történetszálakat, aminek kifejezetten örültem, mert lássuk be, a heti nyomozós séma kezdett kifulladni. A hangulat, a humor, a korábbi remek karakterek most sem hiányoztak, miközben tovább mélyítették a karaktereket, sokuk fejlődött és változott, ki jó, ki rossz irányba, miközben korábbi kapcsolataik ugyanilyen vegyes módon alakultak.
4. évad szereplőgárda
Miért lehet szeretni a Gothamet? Sok oka van, és elmondom én miért szeretem a sorozatot, így bemutatva a negyedik évad erősségeit és sok pozitívumát, ami miatt ismét lelkesedve néztem az újabb részeket. A legnagyobb erőssége maguk a karakterek, és az út, amit a többségük bejárt idáig. Mindenkit hihetően és szinte művi pontossággal árnyaltak és építettek, sok mindent átéltek, hol egymásnak feszülve, hol egymással vállvetve, de folyamatosan haladtak előre. Természetesen most csak a főszereplőkre célzok ezzel, mert hát a mellékszereplőknek sajnos nem volt ilyen szerencséjük. Köztük van olyan, aki még mindig ott toporog, mint az elején, és aki még mindig azokkal a gondokkal küzd, amikkel megismerhettük.
Szépen vezetik végig Bruce felnövését és útját a sorsáig, amit aztán be kell majd töltenie Batmanként. Ez a gyerek iszonyat sokat nőtt az első rész óta és szerencsére már sokkal több lehetőséget kap arra, hogy megmutassa mire is képes. A Selina-val való gyerekkori románcuk szépen alakul, de szerencsére nincs semmi elkapkodva bár még most is tartom a véleményemet, hogy nem "gyerekkori szerelemnek" kellett volna az övékét ábrázolni, hanem sokkal később kellett volna találkozniuk. De ez csak az én személyes véleményem. Gordon még mindig a sorozat hőse, aki szintén tett néha egy kis kitérőt a rossz oldalra, de valamiért mégis egy irritáló jófiúként marad meg a nézők szemében, mert nála kb. mindenki más ezerszer érdekesebb és összetettebb karakter.
Selina, Barbara és Tabitha
Egyértelműen a gonosztevők kapják a rivaldafényt és az ő eredettörténetükön van a hangsúly, így nem csoda, hogy ők a legjobban kidolgozott karakterek. Pingvin és Rébusz még mindig remekek, főleg ha együtt dolgoznak, vagy épp egymás ellen. Mivel a harmadik évadról nem írtam korábban, így Tetchről és a Madárijesztőről még nem esett szó, de én őket is nagyon bírtam korábban, és örültem, hogy visszatértek a negyedik évadban. Jerome-al egy csapatban megmutatták, hogy igenis tőlük is kell félni. És igen, Jerome-t se kellett nélkülöznünk, mert több részre tért vissza, hogy tovább nehezítse meg mindenki életét.
Jerome, Jeremiah és a Gotham sorozatbeli Joker történetszál mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Ez az ikres csavar nem lehetett volna klisésebb annál, mint amilyen lett, és elsőnek csak húztam a fogam miatta, de aztán olyan jól sült el az egész, hogy talán mégsem találhattak volna ki jobbat ennél. Jerome túlzott őrülete és elkerülhetetlen bukása keltette életre az úgy tűnik igazi Jokert, akire a kezdetektől vártunk. Jeremiah normális emberként kezdi és a szemünk előtt őrül meg, így ha azt nézzük sokkal nagyobbat bukik, mint Jerome bármikor. Mert Jerome mindig is kattant volt, Jeremiah pedig normális életet élt normális, elismert emberként.
Jeremiah
Így azzal, hogy Jerome megőrjítette a saját ikertestvérét, korábbi önmaga egy kifinomultabb és sokkal okosabb és ravaszabb verzióját hozta létre, aki tovább fogja vinni az örökségét, még akkor is, ha Jeremiah sosem akart olyan lenni, mint Jerome. Mindezt nem lehetett volna ilyen remekül kivitelezni, ha nem egy olyan csodás fiatal színészt szereznek meg a szerepre, mint Cameron Monaghan, aki lássuk be, erre született és iszonyat jól áll neki mind a két testvér karaktere.
A negyedik évad utolsó pár részét ölelte fel a Jerome és Jeremiah története, amit öröm volt nézni, így az évad egyik fő gonosztevőjeként végre megszületett a sorozatbeli Joker. Sajnos az idei másik kettő új gonosztevő nem maradt ugyanilyen emlékezetes. Sofia Falcon az évad elején talán a sorozat történetének legunalmasabb és legbénább gonosztevője és a színésznő sem tett hozzá semmit, amitől valamennyire meg lehetett volna kedvelni. Aztán megkaptuk Ra's al Ghult, aki maga egy roppant érdekes karakter lehetne és annyi mindent ki lehetett volna hozni belőle, ami sajnos nem történt meg. Ahelyett hogy jobban felépítették volna a Bruce-al való mentor-tanítvány kapcsolatát és az ellentéteik forrását, inkább megölték többször, hogy aztán visszahozzák, és közben Rasről nem tudtunk meg igazán semmit. Megint csak erőszakosan loholt Bruce után, hogy az örökösévé nevelje, mintha semmi másból nem állna Ras karaktere, csak hogy örököst találjon. (Az Arrowban is ezt csinálta, nem? Csak ott Olivert üldözte ugyanezzel.)
Két nagy problémám sem maradhat említés nélkül, mert egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni mellettük. Egyrészt nekem totális ellenszenves és mérhetetlenül feleslegesnek tűnik Lee karaktere. Nem értem miért kellett őt ide visszahozni és azt nem is kell mondanom, hogy az egész történetszála untatott és a Rébusszal való "kapcsolata" előtt pedig máig értetlenül állok. Mi értelme volt őket összeboronálni? Mindkettejüktől annyira karakteridegen volt ez a kapcsolatot, hogy nem értem kinek a fejéből pattant ki, hogy ezt a kettőt összehozza.
Ra's al Ghul
A másik problémám nem az idegesítő fajtából való, hanem a részben számomra érthetetlen és kihagyott ziccer kategóriából. Ivy, vagyis a későbbi Méregcsók karaktere az, akivel olyan mostohán bánnak ebben a sorozatban, hogy azt kifejezetten fáj nézni. Nem értem minek kellett behozni már az elején, mikor teljesen világos mindenki számára, hogy az íróknak fogalmuk sincs, hogy mihez kezdjenek vele. Már három színésznő váltotta egymást a szerepben, de még mindig nem tudtak neki kreálni egy értelmes és normális célokkal és motivációkkal rendelkező karaktert és valahogy az igazi színésznőt se találták meg eddig hozzá. Egyik se illett igazán erre a szerepre, de talán még a kislány volt a legelviselhetőbb a három közül. Pedig belőle olyan jó dolgokat lehetne kihozni, annyi mindent lehetne vele kezdeni, de ez idáig sajnos nem jött össze.
A negyedik évad lett talán eddig a legjobb, most sikerült újra felkelteni a lelkesedésemet és az érdeklődésemet, ami anno a harmadik évad során megcsappant. Ez az évad lassabban indult, volt benne néhány húzó szál és felesleges kavarás, de a második fele mindenért kárpótolt, főleg az utolsó néhány rész a Jerome+Jeremiah párossal. Annak ellenére, hogy ez lett talán a legjobb évad, a nézettség sajnos lecsökkent annyira, hogy már csak egy utolsó, ötödik évad fog készülni. De legalább kapunk egy normális lezárást, és nem marad befejezetlen a sztori. Ősszel érkezik a folytatás, reméljük egy a mostanihoz hasonló izgalmas, érdekes és fordulatos befejezéssel.
Szerencsére pozitív meglepetést okozott számomra a sorozat első évada, így nem kellett megbánnom, hogy belekezdtem. Egy igazi guilty pleasure, mely műfajának összes hibáját felvonultatja szépen sorban egymás után, ám a pozitívumok mindezt egyensúlyozzák annyira, hogy igenis lehet szeretni a Riverdale-t. Nem egy klasszis, nem emlékezetes remekmű, de a fiatalos, humoros és az izgalmas történetszálak garantálják, hogy nem fogunk rajta unatkozni. Persze ha valaki már csak a tini sorozatok említésétől sikítófrászt kap, akkor ez nem neki találták ki.
Az első évad kellemes meglepetése tehát arra ösztönzött, hogy folytatnom kell, így rögvest belevágtam a második évadba, beérve a sorozat idei friss részeit. Mindenképp külön szerettem volna írni az évadokról, mert van bőven mit írni a másodikról. A második évad már 22 részt kapott az első 13 részével szemben, a részek ugyanúgy 40 percesek. Hogy jó döntés volt-e a teljes évados berendelés, ezen vitázhatnánk, de szerény véleményem szerint, nem volt az. Később kifejtem miért. Magyar szinkron még mindig nincs, így csak felirattal nézhető online.
A Fekete Maszkos
Vágjunk bele a dolgokba, elég volt ennyi a bevezetőből. A második évad ott folytatódik, ahol az első abbamaradt, de kapunk egy teljesen új fő történetszálat és mellé még több rejtélyt, izgalmat és problémát. Ha végigvesszük mi minden történt, akkor említhetünk érdekes és izgalmas történetszálakat, és sajnos olyat is, ami szerintem totál feleslegesen és értelmetlenül lett belekényszerítve az évadba. Rögtön kezdjük akkor azzal, hogy úgy vélem, rossz döntés volt a 22 részes berendelés, mert az évad közepe nagyon leült és több olyan mellékszálat erőltettek bele, amik aztán sehova nem futottak ki, nem illetek ide, sőt még unalmasak is voltak. Ha maradt volna a 13 részes mid-season felállás, az nagyon jót tett volna a második évadnak, mert így gyakran egy feleslegesen hosszúra nyújtott rétestésztára emlékeztetett. Elfogadtam és "megettem", mert ezt tették elém, de a felével bőven jól laktam volna és akkor nem émelyegnék ennyire utána.
A túl hosszú évad miatti felesleges történetszálak és azok elnyújtása következtében néha kezdtem azt érezni, hogy semerre se haladunk, hogy sehova se fog kifutni semmi és a végére kapok egy hatalmas zagyvaságot, amivel elveszik a kedvem a folytatástól. Részben igazam lett, magyarázom miért. Vegyük elsőnek górcső alá az évad rejtélyét, a Fekete Maszkos kilétét és tetteinek magyarázatát. Próbáltak a készítők "trükkösek" lenni és félrevezetni minket és hamarabb kaptunk egy megoldást, de szerintem abban mindenki egyetért velem, hogy senki se hitte el, hogy a takarító a sorozatgyilkos. Egy abszolút mellékkarakter, aki semmi szálon nem kötődik a főszereplőkhöz és életükhöz elég béna magyarázatnak, ezen szerencsére javítottak.
A déli Kígyók
Nem itt volt a gond, hanem az, ahogyan kezelték ezt a rejtélyt. Kaptunk egy magyarázatot és némi motivációt, de mindez számomra nem elég ahhoz, hogy értelmet nyerjen, hogy Hal Cooper a Fekete Maszkos. Sőt, ha nagyon kötekedni akarok, akkor Archie hogy a fenében nem ismerte fel korábban? Oké, persze nem sokszor futott össze Betty apjával, de kérem szépen... hosszú évek óta szomszédok... és ennyi nem esett le neki? És ha már Halból egy pszichopata kattant gyilkost akartak faragni ilyen váratlanul, akkor csinálhatták volna jobban és rafináltabban. Egyet kell értenem Betty anyjával... Hal még ezt sem tudta normálisan megcsinálni. És azt már figyelembe se veszem, hogy ezzel megkaptuk ugyanazt, mint amit az első évadban. Ismét az egyik főszereplő apja a gyilkos. Ennél azért lehettek volna kreatívabbak az írók.
Sőt, továbbmegyek. Cheryl és Betty apja mindketten gyilkosok, FP sem egy ma született bárány... és ha úgy nézzük Veronica apja se jobb. Jó... ő persze nem ölt meg senkit konkrétan a két kezével, de egy kvázi maffiafőnök, aki miatt szintén rengetegen meghaltak, tehát nem jobb a többinél. Már csak Archie apja tartja magát, de ha a harmadik évadban ő is bekattan és elkezd mészárolni, akkor esküszöm rögtön abbahagyom a sorozatot. Mindezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem mennyire erőltettet és nevetséges, hogy majdnem minden főszereplő apja gyilkos.
A Lodge szülők
Ha már szóba került Hiram Lodge, róla szintén ejtenék néhány szót. Jól sejtitek, hogy nem lopta be magát a szívembe és a Lodge család történetszála a másik, amiben hatalmasat csalódtam. Mikor még nem tudtam mire készül Hiram, addig érdekelt valamennyire, de miután kiderültek a céljai, csak fogtam a fejem és vártam, hogy valaki puffantsa le végre, (ami sajnos nem történt meg). Lehet csak én nem látom át az alvilág ténykedéseit meg minden, de miért jó az Hiramnek, ha épít egy börtönt Riverdale-ben? És hogy-hogy nem veszi észre senki, hogy mit művel? Na jó, azért páran észreveszik, de persze megint nem a felnőttek azok, akik átlátnak a dolgokon, hanem a tinédzserek. Irreális, hihetetlen és idegesítő, ezzel a három szóval tudnám jellemezni a Lodge családot ebben az évadban.
Két dolgot tudnék még negatívumként megemlíteni. A Lodge család sötét ténykedései sajnos Veronica-t is magukkal rántották és értetlenül néztem, hogy Veronica milyen egyszerűen és könnyedén magáévá tette az apja alvilági stílusát Archie-val az oldalán. Mert hogy se Veronica, se Archie nem a józan eszükről és életlátásukról voltak híresek ebben az évadban, hisz gyakorlatilag mindketten kifordultak korábbi önmagukból és mindenkin átgázolták, akin csak lehetett. Hiram úgy játszott a lányával és a hiszékeny Archie-val, mint a bábukkal, azok meg ostobán asszisztáltak mindenhez. (Én meg csak fogtam a fejem, hogy mi lett ezzel a két karakterrel.)
Nem hagyhatom ki Chicet sem, aki előtt tényleg értetlenül állok. Most komolyan? Mi szükség volt erre a történetszálra? Azt hittem valami értelmeset hoznak ki belőle és nem kötekednék, ha valóban Betty bátyja lett volna (bár ebben ez esetben se látom létjogosultságát, inkább csak húzószálnak nevezném), de mivel nem az, így végképp nem értem, kinek a fejéből pattant ki a karakter. Tökéletesen működött volna nélküle a sorozat, valami mást kellett volna kitalálni a Cooper családdal.
Betty és Jughead
Lehet hogy túl sokat panaszkodtam és most azt hiszitek, hogy nem szerettem a második évadot, de ez nincs így teljesen. A fentebb felsorolt sok negatívum persze nagyban rányomta a bélyegét a történet élvezeti faktorára és az évad közepén több unalomba fulladt húzószálat kellett végigszenvednem. Ezek mellett azonban bőven akadtak jó dolgok, amik miatt még mindig évezni lehet a sorozatot, annak történet és karaktereit. A Fekete Maszkos valódi kilétével és magyarázatával voltak gondjaim, de tetszett az eleje, ahogy felvázolták a rejtélyt és ahogy fokozatosan generálták a feszültséget és a zűrzavart a városban és a karakterek életében. A rejtéllyel és a nyomozási szállal nem akadt problémán, ezt izgalmas volt végignézni és találgatni, hogy mi lesz majd a megoldás.
A másik, ami tetszett, hogy Jughead révén alaposabb bemutatást kaphattunk a Déliekről és főképp a Kígyókról. FP visszatért, így tovább építették és javítgatták a kettejük közti apa-fia viszonyt, amit öröm volt nézni és szerencsére nem rontották el, hanem közelebb és közelebb kerültek egymáshoz és már valódi családként működnek együtt. Míg Veronica és Archie átállt a "sötét oldalra", addig Betty és Jughead pedig a másik oldalt képviselték az évadban, így elég sokszor szembekerültek egymással a korábbi nagy barátok. Az északi és déli oldal közötti ellentétet ugyanolyan fokozatosan és szépen vázolták fel az írók, mint a Fekete Maszkos rejtélyét.
Jughead igazi "szabadságharcossá" vált, aki küzd az igazáért, az igazságtalanságért, a barátaiért és azért, amiben hisz. Igazi Kígyóvá vált, és aztán annál többé, amit meg is érdemelt, ez nem kétség. Betty és Jughead még mindig irtó jó páros együtt, és ha nem vesszük figyelembe a bénázást és azt az erőltetett szakítást, akkor nagyon jól működtek együtt és külön is az évadban. Külön örültem annak, hogy kaptunk néhány új fiatal Kígyót, én például nagyon bírtam Sweetpea-t és Tonit, belevaló karakterek a maguk módján, remélem maradnak a folytatásban.
Cheryl és Toni
Cherylt sem felejtettem el, hisz ő a harmadik kedvenc karakterem Jugheadék párosa után. Cheryl iszonyat sokat változott és fejlődött a sorozat kezdete óta, és ugyanolyan nagy utat járt be az évadban, mint Jughead. Végre felvállalta azt, aki valójában és végre sikerült megszabadulnia az elnyomó és ellenséges még megmaradt családtagjaitól, akik többé nem húzzák le és nem hozzák elő belőle a rosszabbik énjét. Lehet figyelmetlen vagyok és azért nem tűnt fel korábban, de én semmi jelet nem vettem észre abból, hogy Cheryl talán biszexuális lenne, így engem gyakorta villámcsapásként ért, mikor elkezdtek Tonival egymásra "kacsintgatni". Nem azt mondom, hogy nem tetszett ez a szál és nem imádom a párosukat, de nekem kicsit túl hirtelen jött ez az egész, valahogy jobban fel lehetett volna mindezt vezetni. Nagyon jók ők ketten, a második kedvenc párosom lettek és nagyon örülök annak, hogy Cheryl végre a csapat igazi tagjává vált és nem a "gonoszkodó liba" többé. Az pedig csak a bónusz a végére, hogy a Kígyók szintén befogadták maguk közé, így nem kell többé egyedül lennie.
Ahogy láthatjátok elég vegyes érzéseim vannak a második évaddal kapcsolatban, mert volt benne elég sok felesleges vagy épp számomra idegesítő és ostobán felépített történetszál. A jó dolgok persze megmaradtak benne, mint a kedvenc karaktereim fejlődése, a két kedvenc párosom életútja, és az apróbb meglepetések, mint mondjuk a musicales rész, így ezek segítettek elfeledtetni a negatívumokat és összességében tetszett az évad. Persze az elsőt nem szárnyalja túl a szememben, ahhoz viszonyítva eléggé lemaradt, de annyira még érdekel, hogy folytassam az ősszel érkező harmadik évadot. Mert hogy igen, szerencsére berendelték, így bízom benne, hogy ott valami teljesen újat kapunk minden téren. (Ha megint valakinek az apja lesz a gyilkos, akkor viszont nagyon csalódni fogok.)
Agatha már úgy érzi, bárcsak más boldog befejezést kívánt volna a mesének, ám ekkor véletlenül megtalálja és kinyitja a Jók és Rosszak Iskolájának kapuját. A lányok azzal szembesülnek, hogy az a világ, amit az első tanévben tapasztaltak, megváltozott. A boszorkányok és a hercegnők a Lányok Iskolájában laknak. Elhatározták, hogy kirekesztik életükből a hercegeket. Tedros és a fiúk a Rossz Iskolája régi tornyainak lakói lettek. A két iskola között háború van kitörőben. Vajon Agatha és Sophie helyre tudják állítani a békét? Vajon Sophie jó tud maradni úgy, hogy Tedros állandóan üldözi? És kihez húz Agatha szíve? A barátnőjéhez vagy a hercegéhez?
Nem sok gyerekkönyvet olvasok, mert lássuk be nem én vagyok a célközönségük, de azért akad mindig egy-két érdekesebb darab, aminek adok egy esélyt. Ha nem jön be az első rész, akkor nem folytatom, de legalább megpróbáltam. Egyik ilyen próbálkozásként került a kezeim közé a Jók és Rosszak Iskolája sorozat első része, ami kellemes csalódásként vonult be az emlékezetembe. Szerettem a történetet, a két főszereplőt, a könyv kérdéseit és üzenetét, így biztos lehettem benne, hogy valamikor sort kerítek a folytatásra.
Mi a helyzet a második résszel? Ugyanannyira bejött, mint anno az első és annál az egyszerű oknál fogva, hogy éppen ugyanazt kaptam, mint amire számítottam. Cseppet se ült le a történet, sőt igen hamar ismét a cselekmények sűrűjében találtuk magunkat a két főszereplővel, akik ha lehet most még nagyobb kalamajkába keverednek, mint korábban. Minden egy ártatlan kívánsággal kezdődik és aztán elfajulnak a dolgok. Sophie és Agatha kénytelen megküzdeni előre megírt sorsukkal, a velük szemben támasztott elvárásokkal és előítéletekkel, miközben barátságuk ismét veszélybe kerül az iskolák között ólálkodó új gonosz ténykedései nyomán.
Kaptunk tehát egy korrekt folytatást, egy még mindig izgalmas történetet, ugyanolyan szerethető és érdekes két főszereplőt, és habár a fordulatok és a rejtélyek nem hoztak semmi újat, de azért lehetett élvezni a könyvet. Még mindig egyszerű és olvasmányos a stílusa, nem használ nagy szavakat, éppen megfelelő a korosztálynak, akik számára készült. Korábban nagyon tetszett az is, hogy kérdéseket vetett fel, és ezekre kereste rejtve a választ. Úgy szőtte az író a történetet, hogy elgondolkodtassa és közben nevelje az olvasót, ami nem csak, hogy jó ötlet, hanem sikerült mindezt átadnia a részünkre.
Az első részben körbejártuk a barátság fontosságát, és a kérdést, hogy a szépség együtt jár- a jósággal, vagy a kissé egyszerűbb külső a gonoszsággal, vagy épp fordítva van minden. Ezek a kérdések és gondolatok ugyanolyan végigfutnak a második részen, kiemelve fontosságukat. Sophie és Agatha a barátságukat választották korábban és ezért lemondtak a mindkettejük számára kijelölt útról. Próbálnak kitartani egymás mellett, de a barátságuk ismét nehéz helyzetbe kerül a háttérben szorgosan dolgozó cselszövők jóvoltából. Habár erősnek hitték a barátságukat, megtörhetetlennek, a mellékelt ábra mutatja, hogy mégsem az, mert ha az lett volna, akkor bárki bárhogy mesterkedik, nem sikerül őket egymás ellen fordítani.
Agatha és Sophie
A barátság fontosságával párhuzamosan felvetődik a kérdés, hogy melyik fontosabb egy ember életében? A barátság vagy a szerelem? Nem létezhet a kettő egymás mellett? Nem kaphatjuk meg mindkettőt? Jó, ez így eléggé ki lett sarkítva, de ha belegondolok a való életben szintén gyakran az történik, hogy amíg nincs párunk, sok időt vagyunk együtt a barátainkkal, és mikor már találtunk párt magunknak, hajlamosak vagyunk elhanyagolni a barátainkat. Érdekes kérdés ez is, és nekem meg van rá a válaszom. Szerintem létezhet a kettő egymás mellett, csak meg kell találni az egyensúlyt.
A könyv fő történetszála egy újabb izgalmas gondolatot generál. Sophie és Agatha első rész végi döntésének következményeként a hercegek, és úgy általában a férfiak haszontalanná válnak a mesevilágban, így a korábbi Jó és Rossz iskola helyett immár Lány és Fiú iskola jön létre. Mivel Agatha Sophie-való való barátságát választotta Tedros iránti szerelme helyett, így a többi lány is azt veszi példának. Mert hogy ők is lehetnek erősek, önállóak és így nem kell abból állnia az életüknek, hogy a hercegek után ácsingóznak.
Ez roppant érdekes gondolat volt számomra, legalább annyira tetszett, mint a barátság és a szerelem egymás melletti kontrasztba állítása. Tényleg boldogan tudnának a nők élni férfiak nélkül? Tényleg lehetne úgy normális életük? És a férfiak meglennének nők nélkül? Nehéz a női-férfi kapcsolat, ez tény, de nyugodtan leszögezhetjük, hogy a két nem nem tudna egymás nélkül élni. Ez már csak így van, ne legyünk álszentek. Persze gyerekkönyv révén nem mélyül el annyira ebben a témában a történet, csak kapargatja a felszínt, de engem sikerült elgondolkoztatnia.
Nem okozott csalódást a folytatás, és kicsit jobban is tetszett, mint anno az első rész. Megkaptuk ugyanazt az egyszerű, de olvasmányos stílust, a meseszerű, humoros és könnyed hangulatot, két egymással tökéletesen ellentétes főszereplőt, akik ennek ellenére mégis legjobb barátok. Barátságuknak újabb próbát kell kiállnia, ám sajnos újra megtörik köztük valami. A könyvnek sikerült elgondolkodtatnia, miközben jól szórakoztam rajta. A végén kaptunk egy remek függővéget, amitől nagyon érdekel a folytatás. Remélem sikerül mihamarabb sort kerítenem rá.
Ui: A mostani borító is tetszik, szeretem a rajzolt borítókat, és itt mindhárman épp úgy néznek ki, ahogy én elképzeltem őket. Mintha Sophie, Tedros és Agatha életre keltek volna.
Én nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem. Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött. Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött. Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról. Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot.
Nem olyan régen olvastam a sorozat elő részét, a Tüskék és rózsák udvarát, kizárólag csak azért, mert az írónő másik könyvsorozatát, az Üvegtrónt annyira megszerettem, hogy gondoltam adok egy esélyt a másik történetének is. Nem aratott nálam osztatlan sikert az első rész és ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz lett volna, hanem inkább csak azt, hogy semmi maradandó élményt nem hagyott bennem. Egyszeri olvasmánynak tökéletes, de valahogy nem vált a kedvencemmé. Mivel az Üvegtrónnal ugyanígy kezdtem, és ott is a folytatások által egyre jobb és jobb lett a történet, így itt is adtam egy esélyt, hogy ez újra megtörténjen.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy szerencsére nem kellett csalódnom, mert ez a rész erősen túlszárnyalta a korábbit szinte minden téren. Kezdjük rögtön a kritikát, mert sok minden van, amiről beszélni lehet. Feyre teljesen más emberként éli túl a korábban vele történteket, vagyis miket beszélek én? Ő már nem ember, hanem tündérként élesztették újjá, ezáltal hozzá kell szoknia új énjéhez és életéhez. Tamlinnal visszatérve a Tavasz udvarába próbálnak túllépni mindenen, de a kezdetben boldognak tűnő közös élet elég hamar fojtogatóvá válik Feyre számára. Közben a Sötétség udvarának ura, Rhysand sem felejtette el korábban megkötött alkujukat, így Feyre köteles havonta egy hetet vele tölteni. És csak eztán kezdődnek a bonyodalmak.
Legyen elég ennyi bevezetőnek és nem túlzok, ha azt mondom, hogy eztán tényleg csak bonyolódnak az események. Nagy félelmem volt, hogy egy irritáló szerelmi háromszögben találom magam Feyre-vel együtt, de nem így lett, amiért hálát adok az égnek. Az írónő olyan jól alakította és építette Feyre karakterét és fejlődését, hihetően ábrázolta a Tamlinnal való kapcsolatának a nehézségeit és bonyodalmait és megromlását, hogy nem vált erőltetetté az "átállás" egyik pasiról a másikra. Jó ez így durván hangzik, de egészen hihetően ábrázolta Feyre jellemfejlődését, a hatalmas bukás utáni újbóli megerősödését és felemelkedését, hogy valóban elhittem, hogy kiszeretett Tamlinból a történtek miatt és aztán szeretett bele Rhysbe. Nem ugrott hirtelen egyiktől a másikig, hanem megvolt az az átmenet, azok a reálisok okok és okozatok, amitől hitelessé vált az érzéseinek az alakulása.
Feyre és Rhysand
A nyavalygó szerelmi háromszögtől tehát megkíméltek, amiért hatalmas köszönet. Ehhez kapcsolódva jegyezném meg, hogy igazán tetszett ahogy a két férfiről alkotott képünk lassacskán darabokra tört és szinte egymás ellentéteivé váltak Feyre és egyben az olvasó szemében is. Korábban Tamlin volt a jófiú, a hősszerelmes, Feyre és mi szintén így láthattuk őt. Ám kiderült, hogy nem olyan, mint amilyennek hittük és Feyre-vel együtt csalódtunk benne. Rhys pedig, akit mindenki a negatív hősnek tekintett, levetette rideg álarcát és megtudtuk, hogy mögötte egy igenis érzelmes, hősies, a barátaiért, a népéért és a szerelméért bármit megtevő férfi áll. Korábban is kontraszt volt kettejük közt, de míg akkor Tamlin képviselte a jó oldalt és Rhys a rosszat, most fordult a kocka. Rhyst imádtam, (ki ne imádná?), és jó volt végignézni, ahogy megismerhettük valós énjét és érzéseit. Tamlin nem olyan, amilyennek hittük, de legalább ő is kapott egy kis mélységet és nem maradt egysíkú karakter.
Na, de ne hagyjuk ki magát a főszereplőt. Feyre-t korábban Celaena-hoz hasonlítottam, és már akkor igazam volt abban, hogy az írónő két sorozatának két főhősnője kísértetiesen hasonlít egymásra. Aki korábban kételkedett ebben, az most már tényleg nem vitatkozhat velem, mert itt Feyre olyan karakterfejlődésen megy át, hogy majdnem olyan kemény és elszánt harcos válik belőle, mint Celaena. Feyre szintén sokat változott, és ahogy többször elmondja, már nem az az ember, aki volt (szó szerint, mert már nem is ember, éritek). Megtörték a vele történtek, és ebből a mélységből kell magához térnie és újra felépíteni az életét. Nagyon mélyről indul, hogy aztán meglelje magában az erőt és megtalálja ki ő mostantól és mik az igazi céljai és vágyai. Feyre-t most kedveltem meg igazán.
A három főszereplőn kívül még meg kell említenem az Éjszaka udvarának néhány tagját, Rhys igaz barátait, a "sötét csapatot", ahogy elneveztem őket. Cassian, Azriel, Morrigan és Amren, valahogy mindegyiket sikerül emlékezetes és érdekes karakterré tenni, amiért vártam, hogy újra és újra megjelenjenek. Feyre-vel együtt ismertük és szerettük meg őket, remélem a későbbiekben még többet megtudhatok róluk, mert biztosan több van még bennük ennél. Korábbi kedvencek közül, Lucient se hagyhatom ki, aki most habár keveset szerepelt, de még mindig bírtam, és bízom benne, hogy a folytatásban ismét nagyobb szerephez jut. Mondjuk ez valószínűleg így lesz a könyv végén történtek miatt.
A sötét csapat: Morrigan, Feyre, Rhys, Cassian, Azriel és Amren
A karakterekre és azok fejlődésére, a szerelmi szálak alakulására nem lehetett egyáltalán panaszom. A lelki és érzelmi tényezők mellett maga a történet se állt meg, hanem egyre izgalmasabban alakult, főleg a végére fordult nagyot néhányukkal az élet. A könyv végén két felettébb érdekes csavart kaptunk, főleg a lezárás az, amitől iszonyúan várom a folytatást. Kíváncsi vagyok ebben a helyzetben mi lesz Feyre-vel, hogy miként fog boldogulni egy ilyen kényes szituációban, és arra is, hogy a testvérei mihez kezdenek új önmagukkal.
Egyetlenegy negatívumot azonban meg kell említenem. Utaltam rá, hogy Feyre érzelmeinek változása és alakulása két férfi között számomra hitelesen lett bemutatva, hisz tökéletesen meg lehetett érteni, hogy miért csalódott iszonyatosan Tamlinban és hagyta ott őt. Kicsit talán korán is adta fel a kapcsolatukat és hagyta őt faképnél. Később kiderül Rhys szintén hazudott neki valamiben, és neki persze elég könnyen megbocsátott. Nem értettem ezt a kettősséget és igaz, hogy nem lehet összehasonlítani a két helyzetet, de ha úgy vesszük, Rhys ugyanúgy hazudott neki, mint ahogy Tamlin be akarta zárni és akár erőszakkal is maga mellett tartani. Talán az lehetett a magyarázat, hogy Tamlinba nem volt igazán sosem szerelmes, csak azt hitte, hogy az, és az az igaz szerelem, amit Rhys iránt érez. Vagy talán azért, mert Rhys az igazi társa, azért bocsátott meg neki könnyebben. Talán erre is kapunk később magyarázatot. Ha nem, akkor pedig erős kettős mércének lehettünk szemtanúi.
Sokkal jobban tetszett a második rész, mint anno a sorozat első része. A karakterek, főleg a főszereplő igen nagyot változott és mindezt hitelesen vázolta fel nekünk az írónő. A szerelmi szálak kuszálódtak és aztán merőben átalakultak, miközben Tamlin és Rhys között fordult a kocka és a korábbi jófiúból lett a rossz és fordítva. Iszonyatosan izgalmasan ért véget ez a könyv, nagyon nagy függővéggel, amitől el sem tudom mondani, mennyire érdekel a folytatás. Remélem jön mihamarabb! Remélem ez a sorozat is egyre jobb lesz, ahogy érkeznek az új részei. Majd meglátjuk. Mindenesetre bizakodok.
Fülszöveg: A napos Los Angeles igazán sötét hely is tud lenni. Emma Carstairs végre megbosszulta a szülei halálát. Azt hitte, békében élhet, mégsem tud megnyugodni. Hiába vágyakozik Julian után, meg kell védenie őt a parabataiok közötti szerelem rettenetes következményeitől, ezért inkább a fiú bátyjával, Markkal jár. Mark azonban öt évet töltött a tündérek között – vajon lehet-e még belőle valaha igazi árnyvadász? Tündérföldén sincsen nyugalom. Az ellentündérek királya belefáradt a hidegbékébe, és többé nem hajlandó úgy ugrálni, ahogy az árnyvadászok fütyülnek. A tündérkirálynővel kötött alku és a Klávé törvényei között egyensúlyozva Emmának, Juliannek és Marknak meg kell találnia a módját, hogy megvédjék mindazt, ami kedves a szívüknek, még mielőtt túl késő lenne.
Habár némi előítélettel viseltettem Cassandra Clare immár harmadik Árnyvadászos sorozata iránt, és nem hittem volna, hogy tetszeni fog, az első rész, az Éjfél kisasszony végül meggyőzött. A Végzet Ereklyéi eredeti trilógiája máig nagy kedvenc (talán újra is kellene olvasni, olyan rég volt már!), a Pokoli szerkezetek engem nem igazán fogott meg, és ezért nem jósoltam túl nagy esélyt a harmadik sorozatnak sem. Ám tévedtem és az Éjfél kisasszony igenis izgalmas olvasmány volt annak ellenére, hogy ugyanabban az Árnyvadász világban járunk, ahol már kétszer korábban.
Amint lehetőségem adódott hát rögvest kézbe vettem a folytatást, az Árnyak urát. Kezdjük azzal, hogy úgy érzem ez a rész a tipikus "trilógiák középső része" szindrómában szenved. Vagyis nem igazán sok fontos és sorsdöntő dolog történik benne, inkább csak az időhúzás a fő célja, hogy aztán majd az utolsó részben csúcsosodhasson ki minden. Itt szintén ez történt, ám ennek ellenére összességében tetszett. Persze nem vagyok vak és látom a hibákat, mert azok vannak bőven, azokról a dolgokról nem is beszélve, amikkel jómagam nem értek egyet vagy nem szeretek ebben a sorozatban.
Kezdjük akkor a negatív dolgokkal, mert most ilyen hangulatban vagyok. Igazából ugyanazt mondhatom, mint amit korábban. Hiányoltam a Clare-re jellemző korábbi humort, mert lássuk be erre a könyvsorozatára ez nem nagyon jellemző. Persze van néhány poén vagy vicces megjegyzés, de a Végzet ereklyéihez képest most olyan, mintha egy gyászmenetet kellene végigszenvednünk. Értem én, hogy nehéz az élet és ez egy más világ már, de nekem valamiért akkor is hiányzik a Clare jellemző humor, mert ez valahogy mindig a könyvei részét képezi számomra.
A másik, amit nem nézek jó szemmel, hogy a korábbi könyvei szereplőit foggal-körömmel szuszkolja bele az újakba. Kérdem én ismét, minek kellett ide Clary és Jace? Annyira izzadtságszagú lett az egész felbukkanásuk, Jace lagymatag poénkodása és Clary "drámája", hogy csak fogtam a fejem. Nem azt mondom, hogy ne essen róluk szó, de nem kellene őket ezekhez az eseményekhez kapcsolni, mert egyszerűen az én fejemben ők nem tartoznak ide.
Annabel és Malcolm
A második rész egyértelmű gyenge pontjai számomra négy tényezőben csúcsosodtak ki. Egyrészt sajnáltam, hogy Malcolm az első rész végén meghalt, így tökre örültem, hogy kiderült mégis él, mármint hogy valamilyen szinten él. Gondoltam kapunk részletesebb okfejtést a terveiről, meg gondoltam Annabel feltámasztásával ketten fognak gonoszkodni, erre nem kinyírják megint Malcolmot? Szerintem sokkal több rejlik ebben a két karakterben, mint amit idáig láttunk belőlük, engem érdekeltek volna a továbbiakban is. Valamiféle sötét és kissé kifacsart szerelmet építettem volna köréjük. A másik, amit nem tudok hova tenni, az Kit. Tudom, tudom... biztos sokan szeretik, és már értem, mi célja van a karakterének, de én egyszerűen nem bírom megkedvelni, mert semmi más csak egy lagymatag Jace koppintás.
Persze kaptunk néhány harcjelenetet és egy-két alkalommal voltak kisebb ütközetek, de valahogy ebben a részben sem ezek domináltak. A végén vártam volna valami nagyobb összeütközést, ehelyett kaptunk némi politikai felhanggal vegyített családi drámát, meg a Cohors fasiszta törekvéseit, amitől csak fogtam a fejem. Számomra a Cohors nem más, mint a Kör másolata. Hát nem látja senki, hogy tisztára olyanok, mint a Valentine vezette Kör volt? Jó, oké, ők még nem akarják megölni az Alvilágiakat, de majdnem ott tartunk. Hát senki nem tanult a korábbi hibákból? A Klávé nem hazudtolja meg önmagát, megint lósz*rt sem érnek, de hát ezt megszokhattuk.
Kit és Ty
Na, de térjünk rá a pozitív oldalra, mert a végén azt képzelitek, hogy utáltam a könyvet, pedig ez koránt sincs így. Az eleje kicsit lassabban indult be, de aztán felpörögtek az események és több téren zajlik az élet. Mivel rengeteg karakterrel operál a sorozat, így Clare több csapatra osztotta fel őket, így több helyszínen játszódik az esemény egymással párhuzamosan. Egyrészt ott vannak az idősebb gyerekek, Julian, Emma, Mark, Cristina (meg majd Kieran), ők többnyire így együtt vannak. Aztán később Julian és Emma különválik, míg a másik három együtt marad.
Szintén külön történetszálat kaptak a fiatalabbak, Ty, Livvie és Kit, akik próbálnak a saját módjukon segíteni, de valahogy mindig csak bajba kerülnek. Aztán van még külön Diana, aki szerintem totál felesleges ebbe a sztoriba, nem értem minek kellett ez a karakter, mikor nélküle is minden jól működött volna. De legalább kiderült a titka, és így látom a jelentőségét, de tényleg, mégis úgy gondolom, hogy Kithez hasonlóan nélküle szintén boldogan haladt volna a történet előre.
Tündérkirály és Tündérkirálynő
A történet középpontjában még mindig tündérek állnak, aminek nagyon örülök, mert korábban nem sok minden szólt róluk. Sőt, mint kiderült, tényleg a tündérek alakítják az eljövendő eseményeket és Malcolmhoz és ténykedéséhez sokkal több közük van, mint azt korábban hittük. Már az első részben tetszett, hogy kiderült van külön Seelie és Unseelie udvar és hogy a Tündérkirálynő mellett, aki a Seelie udvar feje, ott áll a másik oldalon a Tündérkirály, aki a sötét Unseelie udvar vezetője. Az Árnyak Ura, az Unseelie király sötét terveket szövöget és igen jól halad annak végrehajtásában.
Ha már a tündéreknél és az Unseelie királynál tartunk, hozzá kapcsolódóan nem lehet kihagyni Kierant, a kedvenc kis "sötét hercegemet" (már ahogy az apja hívta néha) és Markot. Biztosan utaltam erre korábban, de most sem hagyhatom ki, hogy nekem ők ketten a kedvenc karaktereim és ebből adódóan a kedvenc párosom a Gonosz fortélyok könyvsorozatban. Markot nem lehet nem szeretni, mert imádom nézni, ahogy viaskodik a családja és a tündér élete közt, Kieran pedig az apja ellen lázadó, valójában igenis jószívű és segítőkész Unseelie herceg, akit csak imádni lehet. Párosként pedig egyszerűen fenomenálisak.
Végig nekik szurkoltam, így mikor Cristina bekerült a képbe és elkezdtek Markkal kavarni, akkor előre fogtam a fejem, hogy ebből mi a fene fog kisülni. Gondoltam drámáznak egy sort és kialakul egy felettébb idegesítő szerelmi háromszög, ahol Cristinát a pokolra fogom kívánni. Erre mi lett? Mondhatjuk, hogy mindhárman kavartak egymással és ahogy Emma megjegyezte, ebből lehet édeshármas lesz a végére. Épp ezért Cristina nem idegesített annyira, de még mindig tartom a véleményem, hogy Mark és Kieran illenek igazából össze és remélem a végén csakis ők találnak egymásra.
Kieran, Mark és Cristina
Nem szeretnék elfeledkezni a két főszereplőről sem, de ahogy az általában lenni szokott, most se ők a kedvenceim. Emma és Julian... mit lehetne róluk mondani. Tudom, hogy valószínűleg mindenkinek Emma lehet az érdekesebb, de szerintem Julian sokkal komplexebb karakter. Julian tipikusan az a srác, ha a való életben létezne hozzá hasonló, minden lány rögvest beleszeretne. És nem azért mert olyan irtó dögös és nagypofájú, mint Jace vagy Will, hanem azért mert Julian a tipikus "szomszéd srác". Aki amellett, hogy jól néz ki, kedves, család centrikus, hisz a testvéreiért és Emmáért bármit, de bármit megtenne. Egy koraérett fiatal srác, akinek hamar kellett felnőnie és minden szerettéért felelősséget vállalnia. Nem adta fel, hanem küzdött tovább és tovább, és épp ezek miatt lehet bárki számára főnyeremény. Egyszerűnek és hétköznapinak tűnik, de korántsem az, hanem az "igazi férfi" ígéretét hordozza magában.
Emma sokkal vadabb és harciasabb, lobbanékony, így Juliannal épp emiatt a különbözőségük miatt alkotnak remek párost. Korábban barátokként és parabatai-ként, most pedig szerelmesekként. Ám tudjuk, hogy nem lehetnek együtt, mert a parabatai-ok között tiltott a szerelmi kapcsolat, és már az sem titok, hogy miért van ez így. Tehát ebben a részben kapunk némi csendben szenvedést mindkét fél részéről, miközben próbálnak távol maradni egymástól szerelmi téren. Ami persze nem jön össze, de hát nem gond, mármint nekünk olvasóknak, mert mindig jó látni, ahogy izzik köztük a levegő. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy oldják meg a végére ezt a kérdést.
Annak ellenére, hogy néha igencsak húzórész érzésem volt és hogy az eleje lassabban indult be számomra, aztán csak összeálltak a dolgok. Kaptunk ismét egy egészen szórakoztató és legtöbbször izgalmas történetet, amiben persze volt némi szerelmi szenvedés, igen kevéske humor, néhány felesleges karakter és történetszál, de a fő gonosz és a kedvenc karaktereim és párosom végül mindenért kárpótoltak. Sajnos elég soká jön az utolsó rész, de én nagyon kíváncsi vagyok rá.
A Marvel mozis univerzumának egészét felölelő, tíz év eseményeinek tetőpontját jelentő Bosszúállók: Végtelen háborúban minden idők legnagyobb és leghalálosabb leszámolására kerül sor. A Bosszúállóknak és szövetségeseiknek mindent kockára kell tenniük, hogy megfékezzék a nagy erejű Thanost, aki egy szemvillanás alatt elpusztíthatja a világot. (Forrás: port.hu)
A Marvel előre kigondolt tervvel és alaposan megfontolva építgeti filmes univerzumát több mint tíz éve. Vitatkozhatunk rajta vagy sem, de azt mindenképp el kell ismerni, hogy ezalatt a tíz év alatt igen sok jó film került ki a kezeik közül. Persze én se láttam az összeset, és biztosan sokan vannak még így, mert azért annyira fanatikus rajongó nem vagyok. Engem például mindig totál hidegen hagytak a Vasember, az Amerika kapitány és az új Pókember filmek, vagy épp a Thor folytatásai, nem említve az idei év nagy sikerét, a Fekete párducot. Vagyis jól sejtitek, nem tökéletes ismeretekkel ültem be a harmadik Bosszúállók filmre.
Azért ezzel kezdtem a kritikát, mert az, hogy nem láttam az összes korábbi filmet, most kapott igazán nagy jelentőséget. Eddig nem nagyon maradtam ki semmiből, legalábbis én nem éreztem, mostanra viszont elértünk arra a pontra, mikor a nagyra nőtt univerzum szinte minden szálát ismernünk kellene ahhoz, hogy a Végtelen háború maradéktalan élményt nyújthasson. Nem azt mondom, hogy voltak olyan részek, amiket nem értettem a filmben, mert ez nem lenne igaz. Inkább ott éreztem a hiányosságokat, mikor a karakterek közötti kapcsolatokat vagy épp az apró kis poénokat/beszólásokat kellett volna igazán megértenem.
Mivel nem láttam minden egyes önálló filmet, így például nekem totál kimaradt, hogy Tony és Steve min vesztek össze, hogy ki ez a Fekete párduc és mi ez a hely, ahol él, vagy hogy milyen is az új fiatal Peter Parker. Jó, tudom, ez az én hibám, nem is itt a gond, hanem inkább ott, hogy ha valaki teljes élménnyel akarja élvezni ezt a filmet, akkor sürgősen pótolja be előtte a korábbiakat. Nem azt mondom, hogy ezek nélkül totál érthetetlen és követhetetlen a film, hanem azt, hogy csakis így lehet megérteni minden apróságot. Meg lehetett volna csinálni úgy, hogy önállóan is teljesen érthető legyen azok számára szintén, akik néhány korábbi filmet kihagytak? Igen. Lett volna értelme úgy csinálni? Nem. Mert a Végtelen háborúnak direkt az a célja, hogy végre összehozza és egybekapcsolja a teljes univerzumot. Ez pedig éppen ezzel jár együtt.
Ha kötekedni szeretnék, akkor mindenképp meg kell említenem, hogy ahogy az lenni szokott, megint egy iszonyat hosszú filmet kapunk. Az eleje kicsit lassabb, míg mindenki megjelenik a színen és kialakulnak a "csoportok", de aztán gőzerővel beindul a harc Thanos megállításáért. A látvány és a humor a lényeg, ezt korábban is megszokhattuk és ennél többet ne várjunk egy képregény adaptációtól, főleg Marveléktől, mert akkor csalódni fogunk. A történet nem nagy durranás, hisz megint egy nagy hatalommal rendelkező, világuralomra törő, (de komolyan, nem csak képletesen, hanem valóban az egész világot akarja uralni) gonoszt kell megállítani, akinél erősebbel még nem volt dolguk hőseinknek. A néhány logikai bukfenctől tekintsünk el, mert ilyen téren ne keressünk értelmet képregény filmben.
Nekem két nagy problémám/kérdésem volt, amitől sajnos nem tudok eltekinteni, és ezekre még mindig keresem a választ. Először is, ott van nekünk Dr. Strange, aki ha jobban belegondolunk az idő és térmanipulációval könnyedén hatástalaníthatta volna Thanost az elején, mielőtt az nagyobb hatalomra tesz szert. Mondjuk visszamegy az időben, vagy manipulálja a valóságot, vagy mit tudom én. A lényeg, hogy ha valóban bevetette volna magát, akkor nem kellett volna ilyen sokáig tökölni. Persze ha így tett volna, akkor nem lehetne két több mint két órás filmet összehozni, így ne kötekedjek, mondhatnátok, de ezt a hatalmas logikai hibát, meg kellett említenem. Aztán lehet ez lesz a vége, így oldják meg végül a gondot, és kiderül, hogy annak, ami közben megtörtént, meg kellett történnie valamiért. Mindez kiderül a negyedik rész végén, ha valóban így lesz. (Bár én kétlem.)
A másik, amit nem tudtam hova tenni, az Thanos és Gamora hirtelen támadt "apa-lánya" kapcsolata. Ne nézzetek hülyének, mert igenis láttam mind a két Galaxis őrzői filmet, és abban egy csepp szó se esett arról, hogy Thanos egyáltalán szereti Gamorát, meg úgy általában bárkit is. Ha már egy ilyen csavart szerettek volna beletenni a filmbe, ami lássuk be igenis nagy mozgatórugója volt a történet alakulásának, akkor nem csak most, hanem korábban is kellett volna rá utalni. Mert ez itt így légből kapott ostobaságnak tűnt és Thanos egész áldozata hiteltelenné és lássuk be nevetségessé vált, legalábbis számomra. Mutattak nekünk két múltbéli emléket, és ennyiből higgyem el és érezzem át, hogy ő valóban szereti a lányát, és hogy mekkora áldozatot hoz a céljai megvalósítása érdekében. Meghatóra szerették volna, hogy némileg érezzünk együtt Thanossal, de sajnálom, ez elég bénán jött ki végül.
Nem szeretném végig csak kritizálni a filmet, mert igenis tetszett. A hossza ellenére szinte hirtelen röppent el az a két óra és mire feleszméltem már jött a stáblista. A humor és a látvány vitte a hátán az egészet, ahogy erre korábban utaltam, na meg az, hogy a karakterek hogyan ismerkednek össze és reflektálnak egymásra. Erre nem lehetett panasz, kihoztak mindent, amit ki lehetett hozni ezen a téren. A látvány pazar és a nagy összecsapások olyan gyönyörűek, hogy élvezet volt nézni. A humor ütős és főleg a karakterek különbözőségéből adódik és abból, hogyan szoknak össze. Nincs új a nap alatt, főleg azok nyomják a poénokat, akik korábban is, de ők ismét odateszik magukat.
Három részre oszlik a csapat és így veszik fel a harcot Thanos és követői ellen. Szükség volt erre a felosztásra, mert olyan sok karakter van, hogy ha mindenki egy helyen nyomná, akkor egyszerűen nem lehetett volna mindenkinek rendes mozgásteret adni és túl sok lett volna az egy négyzetméterre eső tesztoszteron. Komolyan rengeteg karakter találkozik össze ebben a filmben, és ez lehetne jó, de lássuk be a nagy részük nélkül is remekül működött volna a film. Nem mindenki kap elég teret arra, hogy fontosabb szerephez jusson, és sokan csak a háttérben maradnak és mondhatni "statisztaként" asszisztálják végig az egészet. Tony, Thor, Strange és a Galaxis őrzői, ők lettek az abszolút főszereplők, ez nem kétség. Ezt én abszolút nem bántam, mert Thor az egyik kedvencem, a Galaxis őrzői pedig mindig nyomják a poénokat, így belőlük sosem elég.
Egy szó mint száz, kaptunk egy igazán remek, egész Marvel filmes univerzumot átölelő újabb Bosszúállók filmet, amin iszonyat jót lehet szórakozni, már ha valaki szereti az ilyen filmeket. Erősen ajánlatos a korábbi filmek megtekintése, mert anélkül lesznek dolgok, amiket nem fogunk érteni (velem is így volt), így akit ez zavar, az mindenképp pótoljon a mozi előtt. Hatásos lett a vége, bár tudjuk, hogy úgyis megoldják a dolgot, de legalább elérték vele, hogy mindenki tűkön ülve várja a folytatást. Sokat kell várni rá, de van egy olyan érzésem, hogy még egy ennél is ütősebb és grandiózusabb filmet fogunk kapni. Csak bírjuk kivárni.
