Batman Superman ellen: Az igazság hajnala

A történet:

Milyen hősre van szüksége a világnak? Gotham City védelmezője úgy érzi, hogy Metropolis megmentője már istenként tekint magára, senki és semmi nem korlátozza, így szembefordul vele. De a világ nem törődik velük, mert más kérdésekre keresi a választ: senki nem tudja, mit szeretne: mindenható védelmezőt, vagy függetlenséget.
Amíg Batman és Superman az egymás ellen folytatott háborújukkal vannak elfoglalva, egy új, minden eddiginél rémisztőbb fenyegetés egyre erősebbé válik. Az emberiség még sosem volt ekkora bajban - és talán már nincs, aki segíteni tud rajta. (Forrás: port.hu)

Mivel mindent imádok, ami Batmannel és a Batman univerzummal kapcsolatos, így gondolhatjátok mennyire vártam ezt a filmet attól a pillanattól fogva, hogy megtudtam, további Batman filmek fognak készülni a Nolan trilógia után. Izgatottan néztem az előzeteseket, és mikor megtudtam, hogy ez lesz az Igazság ligája filmek tulajdonképpeni felvezetője, még izgatottabb lettem, hisz már azt is nagyon várom, és kíváncsi vagyok, hogy mennyire sikerül összerakni egy jó és izgalmas filmet, hasonlót a Marveles Bosszúállókhoz. Ne szaladjunk azonban annyira előre, lássuk hogy sikerült a Batman Superman ellen.

Az előzetesek nagyjából megmutatták miről fog szólni a film, csak épp azt nem lőtték le számunkra, hogy mi miatt feszül egymásnak a két szuperhős. Gondoltam én itt mindenre, csak arra nem, hogy Lex puszta jókedvében - és mert épp unatkozott - ugrasztja össze őket. Persze az írók próbáltak némi magyarázatot csempészni a történetbe és némelyiknek volt is értelme, de a dolgok mögött Lex állt, és Lex motivációi pedig annyira hiányosak voltak, hogy csak fogtam a fejem és csakis arra tudtam gondolni, hogy "Ez most komoly?" Lehet én nem értettem a lényeget, de Lexnek miért volt jó az, ha összeugrasztja őket? Mi lett volna a célja vele? Vagy ne törjem ezen a fejem és fogadjam el, hogy Lex őrült és csakis ezért tette, amit tett? Mert ha az utóbbi a magyarázat, az azért elég gyér indok, lássuk be. Lex karaktere így hagy némi kívánnivalót maga után, de Jesse Eisenberg így is kihozta a szerepből, amit tudott. Jó színésznek tartom, így remélem láthatjuk még Lex szerepében további filmekben is.

Tehát igen, rögtön az első nagyon negatívummal kezdtem. És ha már először panaszkodni és kritizálni támadt kedvem, akkor rendezzük le elsőnek a negatívumokat. Lex ostoba és megmagyarázhatatlan motivációi mellett, mit tudnék még negatívumként megemlíteni? Nem csak Lex karakterét nem értettem, hanem Lois se lopta meg magát a szívembe. Ez a nő valami borzalmas volt, egyszerűen semmi mást nem csinált, csak folyton bajba keverte magát, hogy aztán Clark megmentse. De komolyan! Semmi értelmeset nem csinált, csak mindig a golyók és a rossz fiúk karjaiba futott. Aztán ott van még, hogy a film elején iszonyat lassú és nyögvenyelősen indul be a történet. Persze értem én, hogy kellett a felvezetés, és hogy kellett mindkét oldalra egy kis magyarázat, hogy ki kicsoda, mit csinál és hogy mi a bajuk egymással, de nem lett volna muszáj mindezt ilyen unalmasan elénk tárni. Szeretem én a Batman univerzumot, de tényleg, de még én is untam, hogy már vagy századjára néztem végig, ahogy megölik Bruce szüleit.

Nem vagyok nagy Superman rajongó, valahogy sosem értékeltem a karaktert, de talán csak azért nem volt sosem szimpatikus számomra, mert egyszerűen nevetnékem és sírhatnékom támad egyszerre, mikor eszembe jut Superman "nagy álcája". Engem kifejezetten idegesít, hogy Clark "nagy álcája" mindössze egy szemüvegből és egy lenyalt séróból áll, és ennyi elég ahhoz, hogy senki se ismerje fel, hogy ő Superman. Nem értem ez miért így alakult, és nem értem a karakter kitalálói miért nem fektettek ebbe nagyobb erőfeszítést, de mikor eszembe jut ez az egész, egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni Supermant. Ezért se vonzott soha, hogy megnézzem a Superman filmeket. Hisz azért amiatt senki se kezd el velem vitatkozni, hogy Batman/Bruce ezerszer érdekesebb, összetettebb és komplexebb karakter, mint Superman/Clark valaha volt vagy lesz. Tehát... igen, csakis Batman miatt érdekelt ez a film, és azért, mert látni akartam, hogy hozzák össze a két ikonikus karaktert és hogy fektetik le a DCU alapjait.

Utolsó negatívumként azt említeném meg, hogy nem értem az írók miért ugrottak bele rögtön a sztori közepébe és miért nem először a karakterek önálló filmjeit készítették el. A Marvel ezt okosabban csinálta, és itt is így kellett volna. Hiányzott a Wonder Woman és egy új Batman film, ez a kettő különösen, hisz ebben a filmben igen nagy szerepet kaptak, és így jobban el tudtuk volna őket és a karaktereiket helyezni ebben az újonnan kiépített világban. Wonder Woman is ott volt, és abban a kevés jelenetben érdekes is volt, mégsem tudtam hova tenni őt, mert semmit nem lehetett róla megtudni. Egyáltalán mit keresett Lex partiján? Minek kellett neki ugyanaz a felvétel, ami Bruce-nak is? És milyen nagy véletlen, hogy éppen akkor volt ő is ott, mikor Bruce? Kissé erőltetett húzás, ha engem kérdeztek, de még benyelhető, ha nagyon muszáj. És muszáj, mert nem szolgáltak erre az írók semmilyen magyarázattal.

Most, hogy kipanaszkodtam magam, térjünk rá a film többi részére, mert minden mást imádtam. Tetszettek az akciójelenetek, mindegyik látványos és izgalmas volt, épp ahogy az egy képregényfilmbe szükséges. Tetszettek a színészek és az, amit a karakterükkel csináltak. Külön szeretném kiemelni Ben Afflecket, aki nem volt olyan rossz Batmanként, és igazán el tudta adni a szerepet. Más Batman/Bruce volt ő, mint a Nolan féle. A mostani Batman idősebb és csaknem 20 éve hajkurássza Gotham bűnözőit. Rengeteget küzdött és harcolt, miközben sokat vesztett, és mindezt tökéletesen át tudta adni Affleck a játékával. Míg a Nolan filmekben Bruce Batman pályafutásának kezdetét láthatjuk, itt a végével kerülünk szembe, így nem csoda, ha Bruce fáradt, kiábrándult és reményvesztett. Jó volt a karaktert más szemszögből látni és egyre jobban érdekel az önálló Batman film is, ami remélem 1-2 éven belül érkezik.

Tetszettek az Igazság Ligája utalások, különösen a leendő tagok cameo szereplése, ami nagyon meglepett, mert én teljesen lemaradtam arról, hogy kaptak egy kis cameo jelenetet a filmben. Ezra Miller az egyik kedvenc színészem, épp ezért várom, hogy milyen lesz Flashként.  Jason Momoa-t még most sem sikerült megszoknom Aquamanként, de ez legyen az én bajom, Cyborgról meg nem tudok semmit, így nem tudok belekötni abba, hogy milyen lett. Majd meglátjuk a karaktert, ha kijönnek az Igazság Ligája filmek. Nagyon tetszett a filmzenék, és szerintem mindegyik illett éppen oda, ahol hallhattuk. Hatásos soundtracket dobtak össze a zeneszerzők, ezt el kell ismernem.

A film lényege mindenképp az, hogy miként sikerült megteremteni az Igazság Ligája alapjait és a három főszereplő kapcsolatát. Superman számomra kissé fura volt, abszolút nem vártam tőle, hogy embereket öl mindenféle hezitálás nélkül, mert lássuk be, ez elég szokatlan Clarktól. Kicsit mintha ő lett volna itt a rossz fiú. Batman vele ellentétben épp a hős szerepébe tetszelgett, hisz most inkább ő volt az, aki az ártatlanok életéért aggódott. Tetszett, ahogy a két karakter egymásnak esett, és ahogy Batman magabiztosan és tökösen a földbe döngölte Supermant. Mikor megtudtuk, hogy a filmben egymásnak esnek, akkor sokan azon értetlenkedtek, hogy mégis mennyi esélye lehet Batmannek Superman ellen. Most komolyan? Senkinek nem jutott eszébe a zöld kriptonit? Ne nézzük már le ennyire Batmant és vele párhuzamosan az egyszerű embereket. Bruce okos, ravasz, talpraesett és kitartó, egyértelmű volt, hogy megtalálja a módját annak, hogy kell Supermant legyőzni. És milyen remekül csinálta! Clark sose az eszéről volt a híres, így mondjuk nem is volt nehéz dolga Bruce-nak.

Kicsit talán tényleg hosszú lett a film, és ha az elejéből lecsippentenek egy kicsit, és kihagyják a hosszú felvezetés egy részét, akkor inkább a lényegre koncentrálhattak volna. Nekem összességében mégis tetszett. Tetszett, ahogy a két ikonikus karakter egymásnak feszült, és ahogy a film megteremtette az Igazság Ligája alapjait. Wonder Woman is érdekes volt a maga módján, bár többet is szerepelhetett volna. Nem értem a sok negatív kritikát a filmről, komolyan nem, bár lehet én elfogult vagyok, és azért nem láttam annyira reménytelennek a filmet. Amint kijön DVD-n, felirattal újra megnézem. Nagy meglepetésemre a magyar szinkron se volt rossz, amiért külön dicséret illeti a magyar forgalmazót.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Laurell K. Hamilton: Égkék bűnök (Anita Blake, vámpírvadász 11.)

Fülszöveg:

Hogy változik a világ. Anita Blake egykoron minden vámpír esküdt ellensége volt, most azonban társa Jean-Claude-nak, a vámpírúrnak és Micah-nak, az alakváltó leopárdnak. A szerelmi élete azonban nem áll meg itt. Nem is állhat. Anitát ugyanis – aki már korántsem annyira emberi, mint régen – egyszerre emészti a vámpírok vágya és a vérleopárdok éhsége. A vágyakat pedig ki kell elégíteni. Újra és újra. Most viszont Jean-Claude-nak van szüksége rá. Legősibb leszármazottja elküldte gonosz és hatalmas követét St. Louis-ba, így Jean-Claude-nak és a klánjának védekeznie kell. Anita nem tudja, hogyan viszonyuljon a betolakodóhoz, ám hamarosan olyan próbákat kell kiállnia, amilyenekről nem is álmodott. Szenvedélye minden sötét erejére szüksége van ahhoz, hogy megmentse azokat, akiket szeret.

Az Anita Blake könyvek számomra olyanok, mint egy remek kis csemege, amit bármikor előkaphatok, amikor elvesztem a hitem a könyvekben. Egy végtelenített sorozat ez, ami sosem ér véget, és amit örökké olvasni lehet, mert úgy tűnik az írónő nem nagyon akar pontot tenni a történet végére. Nem is baj ez, én nem rovóm a szemére, írjon jó sokat, hisz olyan bő és széles ez a világ, hogy mindig van mit róla mesélni. Időnként előkapom az újabb Anita Blake könyvet, és tudom, hogy ilyenkor mindig jó kis szórakozás vár rám.

Most nem teljesen kaptam azt az élményt, amire vártam. Nem azt mondom, hogy rossz ez a könyv, mert nem az, legalábbis szerintem nem, hanem azt, hogy kissé laposabbra sikeredett az előzőekhez képest. Alig volt benne akció, a gyilkosságok ellenére a nyomozási szál totál felesleges és irreleváns volt számomra, arról nem is beszélve, hogy a szex és az erotika vette át a hangsúlyt a történetben az izgalmas kalandok helyett. Persze tudom én, hogy elértem az Anita Blake könyvek paradigmaváltásának határvonalához, és tudtam is, hogy ez be fog előbb-utóbb következni, de azért reménykedik az ember, hogy mégis tetszeni fog neki, amit olvas.

Ismétlem, nem volt ez rossz, csak fura, hogy éppen a nyomozási szál volt az, ami teljesen felesleges volt a történetben, holott korábban mindig az tetszett a legjobban. Két szálon futnak az események. Egyrészt látogatóba érkezik Jean-Claude teremtőjének és vérvonalának fejének, Belle Morte-nak egyik küldötte, Musette és társasága, így Anita és a többiek megint a vámpír politika kereszttüzébe kerülnek. Ahogy sejteni lehet, Belle Morte nem éppen jó szándékkal indította útnak kompániáját, hanem azért, hogy bajt keverjenek. Másrészt ott vannak a rejtélyes gyilkosságok, amit Anita-nak kellene kinyomoznia, és ami ismétlem teljesen felesleges volt a történetbe.

Kicsit úgy éreztem, mintha csak erőszakkal tette volna bele az írónő azt a szálat, hogy azért ne csak a szexről szóljon minden, hanem legyen benne egy kis akció is, miközben nem nagyon fáradozott azon, hogy érdekessé vagy épp izgalmassá tegye a könyvnek azt a részét. Mert hát Anita nyomozó, és milyen lenne már egy könyv nyomozás nélkül? Valami ilyesmi járhatott a fejében, így beleerőltette ezt a szálat, mégsem kezdett vele semmihez. A vége megoldás is olyan volt, hogy paff... ennél azért valamivel összetettebb magyarázatot is kitalálhatott volna hozzá.

Remélem azért a folytatásban nem ehhez hasonló lesz a helyzet, és a sok erotika nem fogja elnyomni az izgalmas nyomozásokat. Nem mintha bajom lenne az erotikával, mert itt legalább van rá normális magyarázat és valamilyen szinten érthető, hogy miért szexel Anita össze-vissza mindenkivel. Anita nem az a nő, akit 10 résszel ezelőtt megismertünk, ez tény, és nincs is ezzel baj, hisz mindenki változik és fejlődik az évek előrehaladtával és a sok minden miatt, ami vele történik. Nekem nincs problémám Anita karakterének fejlődésével, mert igaz, hogy már sokkal természetesebben veszi a sok erotikát és azon sem problémázik, ha egyszerre több pasival kell csinálnia, de azért ő még mindig az az Anita, akit megszerettem... csak hát most már többet szexel és kész.

Ahogy halad előre a történet nem csak Anita karaktere változik, hanem a többiek is. Jean-Claude még mindig nagy kedvenc és imádom a párosukat Anita-val. Örültem annak, hogy ebben a észben Asher nagyobb szerepet kapott, és hogy kicsit jobban megismerhettem, mert mindig is kíváncsi voltam rá. Örülnék annak is, ha többet megtudhatnék Jean-Claude és Asher közös múltjáról. Belle Morte érdekesen veszélyes, az a tipikusan, már bocsánat a nyers kifejezésért "rohadt ribanc", aki csak kavarja a bajt és akinek senki és semmi nem fontos csak önmaga és a saját vágyai. Remélem hamarosan megindul St. Louis-ba és akkor összecsapnak Anita-val. Lesz itt még kavarás az biztos, és én nagyon várom.

Egy újabb Anita Blake könyv és egy újabb kaland, amit végigizgulhattunk Anita-val együtt. A nyomozási szál elég gyenguszra sikeredett és annyira érdektelen volt számomra, hogy akár ki is lehetett volna hagyni és maradhatott volna csak szimplán a vámpír politika és annak zűrzavara. Nem lehet tagadni,  a könyvek stílusváltáson estek át, és az erotika ma már hangsúlyos szerepet kap. Biztos vannak olyanok, akik ennek örülnek, és olyanok is, akik nem, engem egyelőre még nem zavar. Kissé átlagos volt ez a történet az előzőekhez képest, így nem tudom egy közepesnél jobbra értékelni, de bizakodom, hogy a folytatás azért jobb lesz.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-egkek-bunok

Értékelés: 5/3

C.J. Roberts: Megigézve a sötétben (Sötét duett 2.)

Fülszöveg:

A The Dark Duet második kötete – a Captive in the Dark izgalmas, bizsergető, mozgalmas folytatása.
Mi a bosszú ára? Calebet egy titokzatos pakisztáni férfi tartotta fogva szexrabszolgaként. Kiszabadulása óta olyan adósságot cipel, amit csak vérben lehet visszafizetni. Az út hosszú és bizonytalansággal teli, de Caleb és Livvie számára minden véget ér. Vajon Caleb képes odadobni a szeretett nőt a bosszú kedvéért? Vagy meghozza a végső áldozatot?

Az első könyv körül nagy felhajtás alakult ki a megjelenés idején, és mivel én is fogékony vagyok az ilyesmire, (akármennyire nem szeretnék az lenni), végül csak felkeltette annyira az érdeklődésemet, hogy elolvassam. Nagyon nehéz és kemény könyv a Fogoly a sötétben, amit nem ajánlok mindenkinek, csakis annak, aki helyén tudja kezelni a benne lévő dolgokat és aki bírja a kegyetlenkedést és a szadizmust. Nem való minden ember gyomrának az, ami a könyvben történik, sajnos ez a helyzet. Ugyanez igaz a folytatásra is.

Sokat gondolkoztam azon, hogy olvassam-e a folytatást, mert igaz, hogy mély benyomást tett rám az első rész, de sajnos nem a pozitív értelemben. Számomra olyan volt ez a könyv, mint ha egy trancsírozós horrort összekevertek volna egy romantikus filmmel, és mivel a két műfaj abszolút nem passzol össze, így a végére egy értelmetlen és teljesen irreális végkifejletet kaptunk eredményként. Nem akarom ismételni magam, az első részről írt értékelésemben bőven kifejtettem, hogy miért olyan komoly és miért olyan irreális könyv a Fogoly a sötétben, és miért teljesen lehetetlen az, ami benne történik.

Persze... ez csak egy könyv. Egy kitalált fikció, ami szórakoztat, kikapcsol és elborzaszt egy kis időre. Nem kellene ilyen véresen komolyan vennem, de kérem szépen, mikor azt olvasom, hogy van akinek tetszik ez a könyv, és van aki imádja!!! Caleb és Livvie párosát és még drukkol!!! is nekik, hogy végül összejöjjenek, akkor nem tudok egyszerűen másra gondolni, minthogy ezek az emberek betegek. Lehet, hogy durván fogalmazok és ezzel megbántok valakit, de nem érdekel, mert ez a könyv nem egy romantikus lányregény, és olyan komoly témákról szól, amiket nem kellene elbagatellizálni holmi romantikus tévképzetekkel.

Nem értem én, hogy képzelheti valaki azt, hogy reális és helyes az, ami a könyvben történik. A valóságban ilyen sosem történne meg, és mivel csupa komoly dolgokat vonultat fel a könyv, így szerintem komolyan is kell venni. Elrablás, nemi erőszak, lelki terror, testi bántalmazás, szexrabszolgaság, gyilkosság, politikai botrányok, árulás és még sorolhatnám. Ami Livvie-vel történik az olyan borzalmas és annyira rettenetes, hogy ezek után egyetlen épeszű és normális lány sem szeret bele az elrablójába és kínzójába, akármilyen Adonisz is maga a férfi. Ha velem valaki ilyet tenne, nem az lenne az első dolgom, hogy beleszeretek!!!!, hanem az, hogy hidegvérrel kinyírom az első alkalommal, amikor lehetőségem lenne rá. Durván hangozhat, amit mondok, de kérem szépen... gondolkozzunk már egy kicsit!!!! Ezeket a komoly dolgokat nem lehet elromantikázni, egyszerűen hiteltelen az a nagy romantikus lamour, ami Caleb és Livvie között alakult ki és ami miatt végig szenvednek a második részben.

És nem! Az sem érdekel, hogy Caleb csak egy megtört karakter, aki önmaga is számos rossz dolgon ment keresztül, mert ez a tény sem menti fel a tettei alól. Nem csak Livvie karaktere és viselkedése abszolút hiteltelen és épp ezért iszonyatosan bosszantó, hanem Calebé is. Egy olyan férfi, mint Caleb nem változik meg röpke pár hét alatt és nem lesz hősszerelmes, aki hirtelen száz fokos fordulatot vesz. Nem és nem! Ilyen a valóságban nem létezik és épp ezért bosszant annyira. A második könyv erősített meg abban, hogy az írónő maga sem tudta, hogy mi akar írni. Az a legnagyobb gondom a könyvsorozattal, hogy egyszerűen képtelen eldönteni, hogy mi akar lenni.

Ha már komoly és megbotránkoztató témákat szedett elő az írónő, akkor nem kellett volna mindezt az irreális romantikával elrontania. Ha valami keményet és véreset akart írni, akkor a romantikát kihagyva, csakis Livvie jellemének torzulására, megtörtségére és folyamatos reményvesztettségére kellett volna helyeznie a hangsúlyt és valami jó kis bosszú sztorit kreálni lezárásnak, vagy épp egy tragikus véget, ami egyedivé tehette volna a történetet. Ha viszont egy epikus romantikus drámát szeretett volna, akkor ki kellett volna hagynia ezeket a véresen komoly témákat és valami mással helyettesíteni, ami végül a szerelmesek útjába áll. Számomra ez a két merőben eltérő téma nem passzol össze, és tudom, hogy kb. századjára ismétlem, de teljesen hiteltelen az egész.

Nem akartam megint belelovalni magam ebbe az egészbe, de annyira feldühít mikor ezekre gondolok, hogy azt le se lehetne írni. Hogy valamit a könyvről is mondjak, a történet ott folytatódik ahol az első abbamaradt. Kicsit más lett a könyv szerkezete, mint az elsőé. Egyrészt ott kezdődik a sztori, hogy Livvie kórházban van, és nem tudjuk mi történt vele. Egy rendőrnek meséli el a dolgokat és folyamatos visszaemlékezésekkel tárul elénk, hogy mi lett végül Livvie és Caleb sorsa, és hogy miként menekült meg a lány a szexrabszolgaság elől. Mesél nekünk Livvie, közben van néhány Caleb nézőpont is, meg a rendőr is kap egy kisebb szerepet, ami szerintem teljesen felesleges volt, de mindegy. Most sem kellett nélkülöznünk a rengeteg szexet, a sok megalázást, volt itt árulás, cselszövés, gyilkosság, meg minden, ami kell. Valamilyen szinten izgalmas is volt, mert végig fenntartotta az érdeklődésemet így gyorsan kiolvastam.

A második rész csak még inkább megerősített abban, amit már az első rész után is írtam a könyvről. Megbotránkoztat, elgondolkodtat és felháborít, és mivel gondolom éppen ez volt vele az írónő célja, így azt sikeresen is teljesítette. Nem értem miért kellett ezt a komoly történetet az irreális romantikával elrontani, vagy ha már valami epikus szerelmi történetet akart volna írni az írónő, akkor azt nem így kellett volna megközelítenie. Durva könyv, mégis izgalmas és végig fenntartja az érdeklődést, így gyorsan lehet vele haladni, de helyén kell kezelni a benne lévő dolgokat. A sok negatív és engem idegesítő irreális dolog miatt azonban nem tudtam maradéktalanul élvezni, mert végig csak az zakatolt a fejemben, hogy ez hülyeség, és hogy ilyen a valóságban sosem történhet meg. A harmadik részt is elolvasom valamikor, ha már idáig eljutottam, de csak akkor, ha ehhez szükséges hangulatban leszek. Mert ehhez kell az a bizonyos hangulat, lássuk be.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/c-j-roberts-seduced-in-the-dark-megigezve-a-sotetben
Értékelés: 5/3

Bitten (A Falka) 1.-2. évad összegzés

A történet:

Elena Michaels az egyetlen női vérfarkas, mégis semmire sem vágyik jobban, minthogy normális életet élhessen. Korábbi barátja harapta meg őt és mindenki nagy meglepetésére nőként ő volt az első, aki túlélte az átváltozást. A falka kegyetlen és sokszor véres életét megelégelve hátrahagyta őket, hogy normális életet kezdjen tőlük távol. Új szerelmet talált, remek munkája van és szerető barátai, de vérfarkas énjét nehezen tudja elrejteni és eltemetni magában. Immár nyugalmas és hétköznapi életét az bolygatja fel újra, mikor korábbi falkáját Korcsok kezdik el támadni azzal a céllal, hogy megszabaduljanak a falka fennhatósága és szabályai alól. Elena-t hazahívják, hogy segítsen megtalálni a gyilkosságok elkövetőjét, és hogy segítsen véget vetni a Korcsok lázadásának.

Így indul a történet és természetesen később bonyolódnak a szálak. Most úgy döntöttem, hogy az első két évad ledarálása után egyben fogok írni egy összegzést a két évadról. Az első évad a rejtélyes gyilkosságokról és a Korcsok lázadásáról szól, míg a második évadban megjelennek a boszorkányok és egy sötét erőkkel rendelkező férfivel gyűlik meg a falka és a boszorkányok baja. A két évad teljesen más koncepcióra épül, míg az első a falka belső ügyeivel, Elena normális és vérfarkas élete közötti vergődésével és a Korcsokkal foglalkozik, addig a második évadban megtudjuk, hogy léteznek boszorkányok, akik egy korábbi prófécia beteljesülését próbálják megakadályozni és ebben kérik a falka segítségét. Habár a farkasok és a boszorkányok kezdetben nem nagyon bíznak egymásban, de aztán a közös ellenség és a közös cél közel hozza őket egymáshoz.

Igazából már régebben felfigyeltem erre a sorozatra, de máig nem tudom megmagyarázni miért csak most kezdtem el nézni. Kezdtem kifogyni a sorozataimból, és rólam tudni kell, hogy mindig néznem kell valamit, ha van egy kis szabadidőm, így keresgélni kezdtem, mibe lenne érdemes belekezdeni. Aztán véletlen belefutottam az új harmadik évad poszterébe, és annyira tetszett, hogy bevillant, miért nem kezdem el nézni a Bittent. Így fogtam magam, és adtam egy esélyt az első résznek, ami megtetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás. És milyen jól tettem! Habár az első pár rész csak építkezik, és még nem annyira szippant be, mint az utána következők, de higgyetek nekem, ha az első néhány részen túl vagytok és úgy igazán beindulnak az események, onnan nincs megállás. Velem is ez történt. Annyira megszerettem a sorozatot, hogy alig pár nap alatt daráltam le az első két évadot, és mindig ezt néztem, ha volt egy kis időm.

Tudni kell azonban, hogy minisorozatról van szó, vagyis nem teljes 22 részes az évad, így érthető, hogy miért végeztem olyan hamar vele. Az első évad 13 részből áll, míg a második évad 10 részből, és a részek nagyjából 40 percesek, így ha úgy nézzük nem is olyan sok idő megnézni az első két évadot. Magyarországon még nem vetítették a sorozatot, így online felirattal lehet megnézni, amit persze egyáltalán nem bánok, mert sokkal jobban szeretem így nézni a sorozatokat. Nemrég kezdődött el az utolsó, harmadik évad, arról külön fogok majd véleményt írni. A sorozat egyébként Kelley Armstrong azonos című könyvének adaptációja az "Alvilág Női" könyvsorozat első része. Nálunk a könyv Bitten - Megmarva címmel jelent meg nemrégiben.

Habár nekem mindig is a vámpírok voltak a nagy kedvencem és örökké ők lesznek azok, azért érdekelnek a vérfarkasok és a mitológiájuk is. Nem sok vérfarkasok film vagy sorozat van manapság, sorozatok között pedig tényleg kevés fut a képernyőn. Hirtelen csak a Teen Wolf jut az eszembe, de az fiataloknak készült és teljesen más stílusú, mint a Bitten. A Bitten egy komoly témájú, sötét és néhol horrorisztikus hangulatú, felnőtt fantasy sorozat. Vagyis folyik benne a vér, van benne szex dögivel, főleg az első évadban, és a vérfarkasok átváltozása miatt a szereplők is meztelenkednek igen sokat. Itt azonban mindezt teljesen helyénvalónak érzem, hisz a vérfarkasok életének részét képezi. Itt nem terem rajtuk a ruha varázsütésre, mikor visszaváltoznak, és átváltozás előtt is levetkőznek, nem pedig szétszakítják a ruháikat minden egyes átváltozás alkalmával. Sokkal reálisabb volt az egész farkas dolog ábrázolása, mint korábban bárhol.

A Bitten vérfarkas mitológiája nem mutatott semmi újat, csakis a szokásos dolgokat hozta. Nem értettem pontosan, de ha jól vettem ki a dolgokat, akkor minden egyes országnak van egy falkája, akik az adott országban fenntartják a rendet és az alfa uralkodik a terület fölött falkája támogatásával. A falkán kívüli farkasokat Korcsoknak hívják. Korcsok lehetnek azok, akiket száműztek valamelyik falkából, vagy akik önszántukból akarnak szabad életet élni mindenféle szabályok nélkül. Csak férfiak lehetnek vérfarkasok, mert elvileg csak a férfiak képesek arra, hogy túléljék az első átváltozás kínjait, épp ezért lepett meg mindenkit, mikor Elena első nőként képes volt minderre. Még nem kaptunk magyarázatot arra, hogy Elena hogy élte túl a dolgot, mikor előtte egyetlen nőnek sem sikerült, de remélem lesz erre valamilyen épkézláb és reális magyarázat, mert ha nem, akkor elég nagy baki lenne. Ezt meg kell magyarázni valahogy, mert az nem elég indok, hogy "csak mert és kész".

A második évadban a boszorkányos szál behozatala a vérfarkasok párhuzamaként nagyon találó lett. A boszorkányok között csakis nőket találhatunk, és náluk pedig éppen a fordítja a szabály. Csak lányokat szülnek és csakis nőkből válhatnak boszorkányok. Ők kovenekben élnek és úgy gyakorolják a varázserejüket. Az is kiderül, hogy a boszorkányok miatt léteznek maguk a vérfarkasok is, így az ismeretlen fenyegetés miatt mindannyiuk élete ugyanolyan veszélyben forog, épp ezért kellett összedolgozniuk és együtt felvenni a harcot a közös ellenség ellen. A második évad fő ellensége Elena, az egyetlen női vérfarkas párhuzamaként az egyetlen férfi boszorkány, Aleister, aki minden boszorkányt el akar pusztítani. A két évad merőben más koncepcióra épül fel, és összességében nekem mindkettő tetszett a maga módján, de ha választanom kellene, akkor azt mondanám, hogy az első egy kicsit közelebb áll hozzám. Ott jobban bejött a falka harca a Korcsok ellen, Elena belső vívódása a normális élet és a falka között, és az, hogy Elena és Clay újra egymásra találtak.

Mindkét évadnak logikusan felépített érdekes története volt, rengeteg akcióval, elég sok erotikával és meztelenkedéssel, megfelelő színészi játékkal és persze érdekes karakterekkel, akiket szeretni vagy épp gyűlölni lehetett. Elena az első évadban még nem került annyira közel hozzám, de mikor végre túltette magát a vívódásán, és visszatért a falkához és elfogadta a vérfarkas énjét, akkor kezdtem igazán megszeretni. Ez inkább csak a második évadra bontakozott ki és a rengeteg veszteség és tragédia miatt megtalálta magában az erőt és a kitartást ahhoz, hogy elfogadja a sorsát. Megerősödött, kemény csaj lett belőle, egy igazán erős és szerethető karakter. Imádtam az elejétől fogva Elena és Clay kapcsolatát és ahogy fokozatosan ismét közel kerültek egymáshoz. öröm őket együtt látni és remek párt alkotnak.

Nagyon szeretem Jeremy-t is, aki tökéletes alfája a falkának. Komoly, erős és határozott, igazi magányos farkas, aki a felállított szabályai szerint él és mindenkitől feltétlen engedelmességet vár el, de mégsem egy könyörtelen vezető. Szereti a társait és mindenben támogatja őket, különös tekintettel a nevelt fiára, Clay-re és Elena-ra, akit annak ellenére szeretett meg végül, hogy kezdetben csak fenyegetést látott benne. Nick az ügyeletes humoros szépfiú, aki kajtat a nők után, de a második évadra ő is kapott egy épkézláb szerelmi szálat az egyik boszorkánnyal, így lassan megkomolyodott a végére. Logan és Rachel számomra a legunalmasabb karakterek, nem értem minek kellenek ide, amikor jól elvannak magukban és a fő történetszálban nem sokat zavarnak. Mindig csak a baj van miattuk, és egyik se egy nagy karakter.

A Bitten egy itthon méltatlanul kevéssé ismert fantasy sorozat, pedig van annyira jó és érdekes, mint az agyon hype-olt Teen Wolf, a Vámpírnaplók vagy épp a többi fantasy sorozat, amit nem akarok felsorolni. Nekem nagyon bejött az első két évad, és alig várom, hogy nézhessem az utolsó harmadik évadot. Sajnos elkaszálták a sorozatot, és a harmadik évad lesz az utolsó, épp ezért bízom benne, hogy legalább egy normális lezárást kapunk, mert annyit igazán megérdemelne.

Értékelés:

1. évad: 10/8

2. évad: 10/7

Előzetes:

Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem

Fülszöveg:

Írás közben egy csöppet sem fogom vissza magam. Úgy fogalmazok, mintha ő soha nem olvasná el. Merthogy nem is olvassa. Minden egyes titkos gondolatomat, gondos megfigyelésemet, mindent, amit eltettem magamban, belesűrítem egy levélbe. Amikor megírtam, lezárom, megcímezem, majd elteszem a pávakék kalapdobozba.
Ezek nem szerelmes levelek a szó legszorosabb értelmében. Akkor íródnak, amikor már nem akarok többé szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem emészt többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni reggel a gabonapelyhet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem neki éneklem. Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis azt kéne tenniük.

Sajnos az a helyzet, hogy sosem szerettem a szimpla romantikus könyveket, legyen az akár felnőtt vagy épp ifjúsági. Ritkán olvasok ilyet és amikor mégis, akkor nagyon megválogatom, hogy mit veszek a kezembe, ennek ellenére mégis gyakran melléfogok. Ilyenkor abba a hibába szoktam esni, hogy az agyon hype-olt könyvek felkeltik az érdeklődésemet és azt hiszem, hogy a sok pozitív kritika miatt nekem is tetszeni fog az adott könyv, pedig ez csak nagyon ritkán fordul elő. Most is ebbe a hiába estem, pedig tudhattam volna, hogy ez a könyv nem nekem való.

Nem akarom leszólni az ilyen típusú könyveket, és nem azt mondom, hogy rosszak, csak azt, hogy engem sosem hoznak különösen lázba. Hogy egy szimpla romantikus könyv tetsszen, ahhoz nem elég annyi, hogy a főszereplő lány a szerelmi háromszög hálójából próbál kivergődni 300 oldalon át, miközben az író(nő) felsorakoztatja előttem a műfaj kliséit, amiket ezerszer olvastam korábban. Egy szó mint száz, engem nem köt le, ha egy lány és egy fiú bénáznak 300 oldalon keresztül, az pedig csak felidegesít, ha mindezt egy szerelmi háromszögbe csomagolva tálalják fel nekem.

Ha ennyire negatív vagyok és ennyire nem szeretem a műfajt, akkor kérdezhetnétek miért vettem a kezembe a könyvet, mikor már a fülszövegből és a borítóról is ordít, hogy mire számíthatok tőle. Nos, gondoltam valami igazán egyedit fog kihozni az írónő az alap szituációból, és gondoltam ez a "leveles dolog" valami jó kis katyvaszt teremt, amitől érdekesebbé válik a könyv. Jelentem, nem lett igazam. A levelek véletlen kiküldése nem okozott semmilyen egetrengető galibát, semmilyen érdekes vagy szokatlan szituációt, mert a könyv ugyanazokkal a már ezerszer lerágott klisékkel operál, mint a műfajának többi példánya. A szerelmi szál kiszámítható és unalmas, a karakterek súlytalanok és felejthetőek, és könnyen ki lehet találni ki küldte ki a leveleket, tehát még ez a kis izgalom is kiveszett a történetből.

Talán a családi drámából ki lehetett volna hozni némi értékelhető történetszálat, ha erre lett volna helyezve a hangsúly, de sajnos ez nem így történt. Lara Jean és a nővére kapcsolata, a lányok anyjuk nélküli felnövése és a szoros testvéri kötődés, ami összekötötte őket, ezek azok amik egy kicsit is érdekeltek és amikről szívesen olvastam volna többet. Persze az itteni csavarok szintén előre láthatóak voltak, de legalább ebben a történetszálban lett volna némi potenciál, amit az írónő nem is igyekezett kihasználni. Sajnálom, mert jobb lehetett volna általa a könyv.

Igazából nem nagyon tudok mást írni a könyvről. Nem több, mint egy átlagos, romantikus ifjúsági történet. Itt vannak a megszokott klisék, az elengedhetetlen és már rohadtul unalmas szerelmi háromszög, és abszolút felejthető karakterek, akikben semmi egyedi, semmi szerethető nincs. Csak vannak és kész, nincs mély és komplex karakterük, nem érdekesek a kapcsolataik. Számomra ez egy gyengébb átlagos könyv, és meggyőzött abban, hogy egy időre hanyagoljam a romantikus könyveket, mert lássuk be, ezek nem nekem valók.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/jenny-han-a-fiuknak-akiket-valaha-szerettem

Értékelés: 5/2

Nem vagyok sorozatgyilkos film: poszter, első jelenetfotók, és az első klip

Egyik kedvenc könyvsorozatom Dan Wells Nem vagyok sorozatgyilkos sorozata, és már mind a négy megjelent részt többször is elolvastam. Ha esetleg még nem hallottatok volna erről a remek könyvről, és szeretitek a szokatlan, komor témájú, férfi narrátoros, lélektani könyveket, akkor ezt nektek találták ki. Én mindenkinek szívből ajánlom a könyveket, aki szeretne egy egyedi és érdekes történetet olvasni.

A könyvről írt véleményeimet az alábbi linkeken tudjátok elérni. A könyvsorozat eddig megjelent részei:

1. Nem vagyok sorozatgyilkos

2. Szörnyeteg úr

3. Nem akarlak megölni

4. Az ördög egyetlen barátja

El sem tudjátok képzelni mennyire örültem, mikor megtudtam, hogy film készül az első könyvből. Szerencsére független filmről beszélünk, kis költségvetéssel, viszonylag kevésbé ismert színészekkel, így nem lesz körülötte akkora hype, mint a többi könyvadaptáció esetében, de én ennek csak örülni tudok. A két főszereplő Max Records John, és Christopher Lloyd Mr. Crowley szerepében. Tavaly forgatták a filmet és idén fogják bemutatni, elsőnek a különféle filmes fesztiválokon, aztán pedig moziban, majd pedig kijön DVD-n. El sem tudom mondani mennyire várom.

Eddig viszonylag csend volt a film körül, de végre megkaptuk hozzá az első hivatalos posztert, és az első jelenetfotókat is. Íme elsőnek a poszter:

És íme az első jelenetfotók a filmből:

És még egy kis csemege, az első filmklip:

Eddig ígéretesnek tűnik a film, és remélem sikerül majd átadni a könyv hangulatát. Kiss elvont lesz a film és más, mint a nagy hollywoodi remekművek, de éppen ezért várom annyira. /*-*

Pittacus Lore: Kilencedik titka (Lorieni Krónikák 3.)

Fülszöveg:

Kilencen érkeztünk a Földre. El kellett menekülnünk a Lorienről, mert bolygónkat megtámadták a gyilkos mogadoriak. Érkezéskor elváltunk, és egymástól távol húztuk meg magunkat. Köztetek élünk. Hétköznapi tiniknek nézünk ki. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, mint ti. De másmilyenek vagyunk. Olyan hatalommal rendelkezünk, amiről nem is álmodhattok. Elképzelni sem tudjátok, milyen erősek és gyorsak vagyunk.
Míg rá nem bukkantam Negyedikre, egyedül menekültem és bujkáltam, egyedül küzdöttem az életben maradásért. Együtt még erősebbek vagyunk, mint külön. Ám hamarosan el kellett válnunk. Spanyolországba utaztam, hogy megkeressen Hetediket. Most pedig vele együtt indulnunk Negyedik után. Meg kell találnunk, mielőtt a mogadoriak kezébe kerül.
Elsővel Malajziában végeztek. Másodikkal Angliában. Harmadikat Kenyában ölték meg. Engem New Yorkban kaptak el – de sikerült megszöknöm. Hatodik vagyok. Be akarják fejezni, amit elkezdtek. De ahhoz le kellene győzniük minket.

Míg az első rész egy átlagos ifjúsági könyvként kezdte, a második rész már sokkal izgalmasabbra és érdekesebbre sikerült. Mégis láttam a történetben a potenciált és érdekelt is valamennyire, ezért adtam esélyt a folytatásnak. Nem bántam meg a döntésemet, és azt sem, hogy folytattam a harmadik résszel, mert ahogy az eddigi ábra mutatja, a Lorieni krónikák részről-részre egyre jobb és jobb. Nem olyan régen fejeztem be a Kilencedik titkát, és igazán kellemes olvasmány volt.

A könyvsorozat harmadik részében tovább folytatódik a történet közvetlen azután, ahol a második rész abbamaradt. Két szálon fut az esemény. Az egyik történetszál John és Kilencedik útjáról szól, akik sikeresen megmenekültek a mogok barlangjából, habár Samet hátra kellett hagyniuk. A másik szálon Marina, Ella és Hatodik találtak egymásra, és együtt folytatják útjukat tovább. Egy véletlennek köszönhetően Nyolcadik nyomára bukkannak, így eldöntik, mielőtt visszatérnének Amerikába Johnhoz, megkeresik Nyolcadikat is

Tetszik, ahogy bonyolódik a történet és öröm látni, ahogy egyre izgalmasabb és összetettebb lesz a történet. Tényleg nő a tét, és egyre több szereplőt ismerhetünk meg. Sorban egymás után kerülnek elő a lorieni fiatalok, és most már csak Ötödik hiányzik a sorból és vele együtt végre teljes lesz a banda. A régi karakterek közül Johnt, Hatodikat és Marinát még mindig kedvelem, de egyértelműen Hatodik a legérdekesebb karakter hármójuk közül. Okos, erős és talpraesett, igazi "badass" csaj, én meg imádom az erős női karaktereket, így nem csoda, hogy ő az, aki igazán közel került a szívemhez.

Két új szereplőt ismerhettünk meg. Ha pontos akarok lenni, akkor Kilencedik már az előző részben megjelent, de akkor a történet végén, így csak most volt igazán alkalmunk arra, hogy közelebbről megismerhessük őt. És milyen egy nagy arc ez a csávó! Nem hittem volna, hogy ilyet fogok mondani, de egészen megkedveltem ilyen rövid idő alatt is. Bírtam, ahogy Johnnal közösen útnak indultak és ahogy folyamatosan szívatták egymást. (Na jó, inkább Kilencedik szívatta Johnt, aki meg próbált a másikba némi józan észt verni.) Kilencedik laza srác, de ravasz és hűséges. Persze neki is vannak érzései, amiket titkolni próbál a múltban történt tragédiák miatt. A cím miatt azt hittem itt valami nagy titok lappang, így kissé csalódtam mikor megtudtam a "dolgot", de ez csak a magyar cím hibája, mert utána direkt megnéztem, és az angol cím nem éppen ugyanazt jelenti.

Kilencedik

A másik szálon lévő új karakter, Nyolcadik. Elég nagy felvezetőt kapott ahhoz képest, hogy nem egy nagy karakter. Mármint... nagyon úgy tűnik ő lesz a csapat "humoros csávója", de azon kívül nem sok mindent sikerült róla megjegyeznem. Persze ott van a kis szerelmi szál, ami közte és Marina közt alakult, de remélem eztán azok ketten nem csak annyiból fognak állni, hogy ők lesznek a "cuki szerelmespár", és azon kívül mást se csinálnak. Valamiért Nyolcadik kissé súlytalan volt számomra... Kilencedik karaktere sokkal megkapóbb és szimpatikusabb lett, de ez természetesen csak az én véleményem.

A történet tehát két fő történetszálon fut, három narrátor által mesélve. John, Hatodik és Marina meséli el nekünk a történteket, és nem nagyon értettem minek kellett a Marina nézőpont, amikor ő és Hatodik együtt voltak, de aztán elváltak útjaik, így már teljesen indokolt volt a dolog. Szerencsére a mogokról is kiderül néhány infó, a vezetőjük, Setrakus Ra is megérkezik, bár eddig nem valami egyediek ezzel a "pusztítsunk el minden világot, csak mert rombolni akarunk és kész, de nincs is rá semmilyen normális okunk" indokukkal, de hátha később lesz erre valamilyen értelmesebb magyarázat. Aztán ahogy ez lenni szokott, a normális emberek mindig a rossz oldalra állnak és csak kavarják a... tudjátok mit... de hát erre is valamilyen szinten számítani lehetett.

Egyszerű, olvasmányos stílusa miatt könnyen olvasható a könyv, és mivel roppant mozgalmas és izgalmas volt a harmadik könyv története, nagyon gyorsan haladtam vele. Tetszett a két történetszál egymás mellett, az, ahogy fokozatosan haladtunk a végkifejlet felé, és ahogy a végén kaptunk egy kisebb összecsapást is. Persze még semmi se dőlt el, de a lorieni csapat nagy része már összeállt, és egy kivétellel egymásra találtak a csapat tagjai. Már csak Ötödik hiányzik, bár ahogy utánanéztem a következő könyv róla fog szólni, így nem kell sokáig nélkülöznünk. Szépen fejlődik a könyvsorozat, bővül a világ, jönnek az újabb és újabb karakterek, és egyre jobb a történet. Csak így tovább és akkor nem lesz gond.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/pittacus-lore-kilencedik-titka

Értékelés: 5/4

Sylvia Plath: Az üvegbura

Fülszöveg:

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Ebben az évben megfogadtam, hogy próbálok több klasszikus könyvet elolvasni, mert ezen a téren eléggé le vagyok maradva és hát azért van néhány alapmű, amivel illene megpróbálkoznom. Nem a kedvencem a régi klasszikus műfaj, mert elavultnak és sokszor túlírtnak tartom a stílust, és ha megsértek vele valakit, ha nem, manapság már nem szívesen olvas az ember önként ilyen könyveket. Egyre kevesebbet olvasunk, és akik mégis kezükbe vesznek valamilyen könyvet, azok se éppen a klasszikusok után fognak nyúlni. Persze semmi baj nincs velük, nem azt mondom, hogy rossz könyvekről van szó, és aki szereti nyugodtan olvassa azokat, csak arra akarok kilyukadni, hogy a mai fiatalok, ha olvasnak egyáltalán, biztos nem klasszikust fognak, hanem modern könyveket.

Na, de mielőtt túlságosan elkalandoznék, térjünk rá a lényegre. Tehát megfogadtam, hogy idén próbálok több klasszikust elolvasni, írtam is egy listát néhány könyvről, amiket az évben kezembe kellene vennem, és meglátjuk ebből mennyi fog sikerülni. Kezdtem a Gépnaranccsal, és most folytattam Az üvegburával. Sok jót hallottam a könyvről, ezért került fel a listámra, és természetesen ismerem a könyv körüli szenzáció okát is, vagyis, hogy a megjelenése után nem sokkal lett öngyilkos maga az írónő. Próbáltam ezt a dolgot külön kezelni a könyvtől, és elvonatkoztatni a valóságban történteket a könyvtől, de nem volt ez olyan könnyű, mint ahogy képzeltem.

Külön akartam kezelni a történetet, és nem belelátni az írónő magánéletét és személyes gondjait, de ez lehetetlen volt. Kicsit tényleg olyan, mintha Sylvia Plath önéletrajzát olvasnám, mintha a saját jellemét, gondjait és problémáit írta volna bele a főszereplő, Esther történetébe. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mennyire volt tudatos részéről ez a dolog, hogy csak véletlen, vagy pedig tudatos tett, és ha választanom kellene, akkor én az utóbbira szavaznék. Talán egyfajta segélykiáltás volt ez a könyv a részéről, amivel fel akarta hívni a figyelmet arra, hogy nincsen minden rendben vele, és talán már ekkor tudta, hogy maga is öngyilkosságot követ el valamiikor.

Érdekes a dolog és nagyon elgondolkodtató. Esther karaktere és története sok mindenben hasonlít az írónőjéhez. Esther újságíró, míg Sylvia Plath író. Mindketten okos, tehetséges fiatal nők voltak, akik sikereket értek el, akik bármit és bárkit megkaphattak volna, de úgy gondolták a világ nem elég számukra, és hogy valami akkor is hiányzik, amikor tulajdonképpen mindenük meg volt, amit csak akarhattak. Számtalan lehetőség, sikeres karrier... eszükkel, kitartásukkal és talpraesettségükkel tényleg bármit elérhettek volna, ennek ellenére mégis ott volt a hiányérzet, ami az igazi boldogságban megakadályozta őket.

Esther és maga az írónő is depressziós volt, és nem csak az enyhébb változatban szenvedtek, hanem annak a durvább típusában. ami mindkettejüket az öngyilkosságba kergette. A könyv úgy indít, hogy bemutatja Esthert és az életét, aki és ami látszólag tökéletes. Minden jól alakul, mindene meg van, amit csak szeretne. Aztán megtudjuk, hogy Esther ennek ellenére nem boldog, hogy depressziós és hogy az öngyilkosságot fontolgatja. Kiábrándult, szomorú és elveszett. Elkezdi megtervezni, hogy végezzen magával és végül megteszi a dolgot. És itt a nagy különbség a főszereplő és az írónő sorsa között. Esther túléli és végül meggyógyul, próbál új életet kezdeni, míg az írónőnek ez a sors nem adatott meg.

Nehéz könyv Az üvegbura, mely egy kiábrándult és elveszett fiatal lány zavarodott lelki világát és depresszióját mutatja be. Rengeteg igaz és szép gondolat van a könyvben, azonban néhány helyen kissé túlírt volt számomra, és sajnos voltak benne olyan részek is, amik untattak. Összességében tetszett, bár ha nagyon rosszmájú akarok lenni, akkor felteszem a kérdést: vajon akkor is ekkora siker lett volna a könyv, ha az írónő nem lett volna utána öngyilkos? Véleményem szerint nem, és éppen emiatt nem tudom igazán értékelni a könyv körüli felhajtást.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/sylvia-plath-az-uvegbura

Értékelés: 5/4

The Shannara Chronicles (Shannara krónikák) 1. évad összegzés

A történet:

Évezredekkel civilizációnk pusztulása után bolygónkat - amit ekkor már Négyföldként ismerünk - az emberek mellett trollok, gnómok és elfek lakják. Utóbbiak közé tartozik a Shannara-család, akik felmenőik révén olyan természetfeletti képességek birtokosai, amelyek segítségével döntően befolyásolhatják a világ alakulását. A világét, amit most rég feledésbe merült, sötét erők fenyegetnek. A gonosz ellen három, egymástól gyökeresen eltérő személyiség fog össze: Amberle, az elf hercegnő, a Shannara-család utolsó leszármazottja, a félig ember, félig elf Will és Eretria, a bandita. Küldetésük, hogy megmentsék a világot - ám eközben saját félelmeikkel is meg kell küzdeniük. (Forrás: port.hu)

Amíg el nem kezdtem nézni a sorozatot, nem is voltam tudatában annak, hogy mennyire hiányzott már az életemből egy igazi fantasy sorozat. Manapság nem sok ilyet látni a tévében a Trónok harcán kívül, de tényleg nem, gondoljatok csak bele, így nem volt kérdés, hogy bele kell néznem a sorozatba. Nem került el engem se az intenzív reklámkampány, na meg persze az ismerősök pozitív véleménye a sorozatról, így az elejétől nézni kezdtem. Ha jól emlékszem a 3. rész táján kapcsolódtam be és rögtön rajongóvá lettem.

Nem méltatlan a nagy hype a sorozat körül, mert a Shannara krónikák igenis egy remek fantasy sorozat. Persze nem tökéletes, de semmi sem az, mégis a műfajában egy igen jól sikerült darab. Az amerikai MTV készítette ezt a mindössze 10 részből álló 1. évadot, és ha úgy vesszük, hogy ez csak egy MTV sorozat, akkor igenis jól teljesítettek, főleg a látvány terén. Sorozathoz képest gyönyörű képi világgal rendelkezik a sztori, hihetetlenül szép helyeken forgattak és még a CGI se annyira rossz, hogy zavaró legyen. A kosztümök és a díszletek szintén szuperek, tehát minden adott volt a világ életre keltéséhez.

Az első évad mint már említettem 10 részből állt és egy tökéletesen logikusan felépített történetet tárt elénk. Az összes történetszálat alaposan megtervezték, és ahogy az elején különváltak a szálak, a végére úgy futottak össze újra szépen. Meg volt a fő történetszál, és mellette folytak a hatalmi játszmák, a félreértések és ármánykodások is. A fő történetszál ugyebár Amberle, Wil és Eretria útjáról szólt, arról, hogy milyen viszontagságok árán, milyen akadályokon keresztül jutottak el Mentsvárba, hogy megmenthessék a haldokló Ellcryst. Emellett ott futott párhuzamosan a tündér királyi család történetszála, akik az udvarban próbáltak boldogulni, kezelni az egyre kényesebbé váló helyzetet és felkészülni a közelgő nagy csatára. Mind a két történetszál tetszett, mert remekül kiegészítették egymást, és egyiket se untam. Mind a két szálon érdekes dolgok történtek, mind a két szálon lettek kedvenc karaktereim.

A remek történetvezetés és az izgalmas kalandok mellett, imádtam magukat a karaktereket és a karakterfejlődést is. Nem sokszor mondok ilyet, mert általában nem a főszereplők szoktak a kedvenceim lenni, de most egészen a szívemhez nőtt a főszereplő trió, és mindhármójukat szerettem valamiért. Na jó, ha nagyon őszinte akarok lenni, Wil azért nem lett igazán kedvenc, ő önmagában nem valami mély és komplex karakter, pedig annyi mindent ki lehetett volna belőle hozni. Úgy éreztem, hogy most inkább a két lányra helyezték a hangsúlyt, az ő karakterük valahogy jobban magával ragadott. Amberle egy naiv, elkényeztetett hercegnőként kezdi, de a végére sokkal fontosabb szerep jut neki. Feláldozza magát azért, hogy megmentsen mindenki mást, és ezért roppant bátornak és önzetlennek tartom őt.

Eretria teljesen más karakter, mint Amberle, más háttérrel, így az elején persze, hogy nem szívlelik egymást. Ha kedvencet kellene választanom, akkor egyértelműen Eretria-t választanám. Bírtam az emberlányt, a tragikus múltját, a szabadság iránti vágyát, és azt, ahogy ő is fokozatosan közel került Wilhez és Amberle-hez és hogy előítéletei ellenére rájött, hogy igenis sok közös van hármójukban, és hogy nem olyanok, mint amilyennek gondolta őket az elején, Külön tetszett a romanó-k világa, bár azért örültem volna annak, ha többet megtudunk róluk és a szokásaikról. Willel kapcsolatban az az egyetlen problémám, hogy néha kissé súlytalannak éreztem a karakterét a két lány mellett. Wil ugyebár félszerzet, félig ember, félig tündér, nem tartozik igazán sehova sem, és hogy emiatt mit érez, azt valahogy sokkal mélyebben ki lehetett volna fejezni.

Wil alkotta az összekötő kapcsot a két világ között félszerzet révén, és ő volt az összekötő szál a tündérhercegnő Amberle, és az emberlány Eretria között. Ahogy köztük őrlődött, úgy őrlődött a két világ között is, hisz sehol se volt számára igazán hely. És itt értünk el a harmadik dologhoz, amit szerettem a sorozatban. A szerelmi háromszög. Nem gyakran mondok ilyet, mert tudjátok én ki nem állhatom a szerelmi háromszögeket, de itt valahogy mégis működött. Egyrészt mert nem ezen volt a fő hangsúly, hanem csak finoman utalgattak rá, másrészt mert most a fordított felállással kerültem szembe. Vagyis egy fiú mellett volt két lány, és a két lánynak tetszett ugyanaz a fiú. Ritka ez a fordított felállás, pedig az ilyet mindig könnyebben elviselem, mint amikor egy átlagos lányért epekedik két Adonisz. Imádtam hármójuk kapcsolatának az alakulását, ahogy a kezdeti unszimpátia és bizalmatlanság után egyre közelebb kerültek, egyre jobban megkedvelték egymást és igazi barátokká váltak.

A többi karakter bevallom nem nőtt annyira a szívemhez, így a halálokat se sirattam meg annyira. Számítani lehetett rá, hogy a király meghal, és az idősebb fiára is. Valahogy sejtettem én, hogy Ander lesz végül a király, és lám igazam lett. Őt is bírtam valamilyen szinten, és remélem a második évadban láthatjuk majd, hogy birkózik meg az uralkodás súlyával. Allanon és Bendon számomra totál semlegesek, és mielőtt elfelejteném megemlíteni, bírtam még Cephelo-t is, Eretria nevelő apját. Jobb lett volna, ha még jobban kifejtik az Eretria és közte lévő fura és komplikált kapcsolatot és ha nem hal meg ilyen hamar, mert szerintem még sok lehetőség lett volna a karakterben, de hát ez sajnos így alakult.

Egészen jól sikerült fantasy sorozat a Shannara krónikák, gyönyörű látványvilággal, kosztümökkel és díszlettel melyet hangulatos és fülbemászó zenék és soundtrackek kísérnek. Logikusan felépített történetszálak vezettek a végkifejletig és az első évad egy szépen lezárt történetet mutatott be. Imádtam a főszereplő hármast, és most kivételesen a szerelmi háromszöget is. Bárkinek szívből ajánlom a sorozatot, aki szereti a fantasy-t, az izgalmas történeteket, mert higgyetek nekem, ebben a sorozatban nem fogtok csalódni. Remélem készül majd folytatás, mert iszonyat nagy kár lenne, ha elkaszálnák a sorozatot.

Értékelés: 10/8

Előzetes: