Fülszöveg:
Írás közben egy csöppet sem fogom vissza magam. Úgy fogalmazok, mintha ő soha nem olvasná el. Merthogy nem is olvassa. Minden egyes titkos gondolatomat, gondos megfigyelésemet, mindent, amit eltettem magamban, belesűrítem egy levélbe. Amikor megírtam, lezárom, megcímezem, majd elteszem a pávakék kalapdobozba.Ezek nem szerelmes levelek a szó legszorosabb értelmében. Akkor íródnak, amikor már nem akarok többé szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem emészt többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni reggel a gabonapelyhet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem neki éneklem. Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis azt kéne tenniük.
Sajnos az a helyzet, hogy sosem szerettem a szimpla romantikus könyveket, legyen az akár felnőtt vagy épp ifjúsági. Ritkán olvasok ilyet és amikor mégis, akkor nagyon megválogatom, hogy mit veszek a kezembe, ennek ellenére mégis gyakran melléfogok. Ilyenkor abba a hibába szoktam esni, hogy az agyon hype-olt könyvek felkeltik az érdeklődésemet és azt hiszem, hogy a sok pozitív kritika miatt nekem is tetszeni fog az adott könyv, pedig ez csak nagyon ritkán fordul elő. Most is ebbe a hiába estem, pedig tudhattam volna, hogy ez a könyv nem nekem való.
Nem akarom leszólni az ilyen típusú könyveket, és nem azt mondom, hogy rosszak, csak azt, hogy engem sosem hoznak különösen lázba. Hogy egy szimpla romantikus könyv tetsszen, ahhoz nem elég annyi, hogy a főszereplő lány a szerelmi háromszög hálójából próbál kivergődni 300 oldalon át, miközben az író(nő) felsorakoztatja előttem a műfaj kliséit, amiket ezerszer olvastam korábban. Egy szó mint száz, engem nem köt le, ha egy lány és egy fiú bénáznak 300 oldalon keresztül, az pedig csak felidegesít, ha mindezt egy szerelmi háromszögbe csomagolva tálalják fel nekem.
Ha ennyire negatív vagyok és ennyire nem szeretem a műfajt, akkor kérdezhetnétek miért vettem a kezembe a könyvet, mikor már a fülszövegből és a borítóról is ordít, hogy mire számíthatok tőle. Nos, gondoltam valami igazán egyedit fog kihozni az írónő az alap szituációból, és gondoltam ez a "leveles dolog" valami jó kis katyvaszt teremt, amitől érdekesebbé válik a könyv. Jelentem, nem lett igazam. A levelek véletlen kiküldése nem okozott semmilyen egetrengető galibát, semmilyen érdekes vagy szokatlan szituációt, mert a könyv ugyanazokkal a már ezerszer lerágott klisékkel operál, mint a műfajának többi példánya. A szerelmi szál kiszámítható és unalmas, a karakterek súlytalanok és felejthetőek, és könnyen ki lehet találni ki küldte ki a leveleket, tehát még ez a kis izgalom is kiveszett a történetből.
Talán a családi drámából ki lehetett volna hozni némi értékelhető történetszálat, ha erre lett volna helyezve a hangsúly, de sajnos ez nem így történt. Lara Jean és a nővére kapcsolata, a lányok anyjuk nélküli felnövése és a szoros testvéri kötődés, ami összekötötte őket, ezek azok amik egy kicsit is érdekeltek és amikről szívesen olvastam volna többet. Persze az itteni csavarok szintén előre láthatóak voltak, de legalább ebben a történetszálban lett volna némi potenciál, amit az írónő nem is igyekezett kihasználni. Sajnálom, mert jobb lehetett volna általa a könyv.
Igazából nem nagyon tudok mást írni a könyvről. Nem több, mint egy átlagos, romantikus ifjúsági történet. Itt vannak a megszokott klisék, az elengedhetetlen és már rohadtul unalmas szerelmi háromszög, és abszolút felejthető karakterek, akikben semmi egyedi, semmi szerethető nincs. Csak vannak és kész, nincs mély és komplex karakterük, nem érdekesek a kapcsolataik. Számomra ez egy gyengébb átlagos könyv, és meggyőzött abban, hogy egy időre hanyagoljam a romantikus könyveket, mert lássuk be, ezek nem nekem valók.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/2
Akkor ez nem az én műfajom szintén :)
VálaszTörlés