On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál (Calderon 2.)

Fülszöveg:
Calderon kapitány élete pokol: a sajtó árulónak hiszi, a nemesi körök megvetik, ráadásul még az űrhajón is próbára teszi türelmét a nőkből álló legénység. Calderon el akar jutni a hadgyakorlatra, nehogy merényletet kövessenek el a császár ellen, de áldásos tevékenységének hála a Ferrero Ház a bukás szélén táncol. Ami a legbosszantóbb, Taina körül is felbukkan egy jóképű, szőke szamuráj. Calderon kénytelen cselekedni, bár nem épp úgy, ahogy mások várják…
Taina élete is kemény. A nagyapja férjjelölteket válogat, ám a lány megsejti, hogy a szamurájokat nem a keze érdekli, hanem egy érthetetlen politikai játszma. Kicsoda ő? Miért irtották ki a család Tivesgei-ágát? Barátja vagy gyilkosa a szamuráj, aki a nyomában jár? Taina csak két dolgot szeretne: nyugalmat és Calderont.
A fiatal főnemes és a makacs japán lány összefog a Birodalom megmentéséért. Azonban most Sexert báró az ellenség, aki mindenkinél ügyesebben űzi a Játékot. Vajon sikerül megvédeni a császárt a merénylőktől? És önmagukat a császártól? De legfőképpen, ki kerül ki győztesen abból a harcból, ahol a szerelmi ötszög tagjai rajtuk kívül egy nemes hölgy, egy szamuráj és egy élő kard?

Emlékszem rá, hogy az első rész mennyire tetszett, és mennyire újszerű és különleges volt, és legjobban azért tett rám mély benyomást, mert egy magyar írónő írta. Tudom, tudom... még mindig előítéletes vagyok a magyar írókkal szemben, holott már többen bebizonyították, hogy igenis képesek olyan színvonalon, vagy még jobbon is könyvet alkotni, mint a külföldi írók, akiknek könyveit általában annyira az egekig magasztaljuk. Szerencsére manapság az ifjúsági irodalomban is egyre több magyar író tűnik fel, akiknek én is kedvelem a stílusát és a könyveit, így próbálok nekik bizalmat szavazni. Benina, Kemese Fanni és On Sai, ők azok, akik eddig meggyőztek arról, hogy igenis van helyük ezen a piacon.

Nem volt kérdés, hogy olvasni fogom a Calderon második részét annak ellenére, hogy még mindig úgy érzem, hogy az első könyv kerek egész volt, és nem feltétlen lett volna szükséges hozzá a folytatás. Persze nem kapott lezárt véget, és végül is lehetett folytatni, ahogy a mellékelt ábra mutatja, de én akkor is boldog lettem volna, ha nem készül el a második rész. Mindezzel nem azt akarom sugallni, hogy utáltam a folytatást, vagy hogy annyira rossz lett volna, sőt... ugyanannyira imádtam és élveztem, mint az első részt. On Sai olyan kalandos, izgalmas és érdekes világot teremtett meg egy elképzelt jövőbeli űrben, amiben talán én is szívesen élnék.

A világkidolgozás ugyanolyan remek, mint volt, és most talán még részletesebb képet kaptunk az egész rendszer felépítéséről, a japán kultúráról és annak elemeiről, valamint a kényes háborús helyzetről, mely felé egyre inkább halad az egész galaxis. Legjobban a japán kultúra bemutatása tetszett, és habár engem valahogy sosem vonzott ennyire ez a keleti kultúra, mégis a szokásaik érdekesek voltak, és jó volt látni egy tőlünk ennyire más kultúra tagjai hogyan élik mindennapjaikat. On Sai ha lehet még jobban bonyolított a sztorin, pedig azt hittem az első után ez már nem lehetséges, és megkaptuk a Játszmát. Tényleg ez volt a Játszma, ami még magán Calderonon is kifogott. A végére nem csak ő zavarodott össze, hanem én is, és nagyon oda kellett figyelnem, hogy követni tudjam a szálakat, hogy akkor ki kinek a pártján áll, kinek mi a célja, mit tervez és hasonlók. Mindez persze megérte, mert egy percre se unatkoztam. Nem akarok spoilerezni, de tetszettek a csavarok, amikkel élt az írónő.

Még mindig imádom a karaktereket, főleg Calderont és Taina-t, akik egyszerűen zseniális és komplex karakterek. Csak az nem tetszett, hogy a könyv gyakorta feléig nem is találkoznak és még csak nem is beszélnek, hanem külön utakon járnak. A könyv első fele kissé talán lassabban indul be, vagy lehet csak azért éreztem így, mert annyira vártam már, hogy Calderon és Taina egy helyen legyenek és forrjon a levegő köztük, ki tudja... de a könyv második fele tényleg izgalmas volt, főleg mikor javában beindult a Játszma. Calderon és Taina tökéletes pár, és nagyon örültem annak, hogy a végén VÉGRE normálisan összejöttek.

Kicsit féltem, hogy egy béna szerelmi háromszög belerondít majd ebbe a folyamatba, így Agurit nem nagyon csíptem, de aztán szerencsére a végére nem ez történt, és így a másik férfit is igazán megkedveltem. Ibrahim pedig egy igazi játékos, aki már az elejétől gyanús volt számomra, tudtam én, hogy valamiben sántikál, hisz annyira egyértelmű volt, hogy nem véletlen került Calderonék hajójára. Calderon méltó ellenfelet talált a személyében. Nem akarok mindenkit egyesével felsorolni, de még a Békanyál legénységét is bírtam, mindegyik szórakoztató személyiség volt a maga módján.

A remek csavaros történet mellé ismét zseniálisan kidolgozott karaktereket kaptunk, akiktől tényleg élt ez a történet, és akikért tényleg izgulni lehetett. Akik szerethetőek, emberiek és esendőek, akik tudják mire van szükségük, hogy boldoguljanak a Játszmában. On Sai saját egyedi stílust alkotott meg, imádtam olvasni mind a két Calderon könyvet, hisz olyan jó stílussal és fogalmazással dolgozik az írónő, amit szerintem tanítani kellene. Ha nem lenne semmilyen történet és a karakterek ellenszenvesek lennének, talán akkor is élvezettel olvastam volna a könyvet, mert ezt a stílust egyszerűen nem lehet nem szeretni. Mindenesetre On Sai bebizonyította, hogy érdemes odafigyelnem rá, és ezek után biztosan adok esélyt a többi könyvének is. Abszolút megérdemli a könyv az összes dicséretet, amit idáig kapott.
Ui: A borító nagyon tetszik, a címválasztás pedig ismét ötletes és egyedi.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/on-sai-calderon-avagy-felsegarulashoz-bricsesz-dukal
Értékelés: 5/5

Anna Sheehan: Hosszú álom (Rosalinda Fitzroy 1.)

Fülszöveg:
Rosalinda Fitzroy 62 évig aludt, majd egy csókra ébredt.
Elzárva az altató-keltette álomban, egy hibernáló kamrában, egy elfeledett pincében, a 16 éves Rose átalussza a Sötét Korszakot, amely milliók halálát követelte és alapjaiban változtatta meg az általa ismert világot. Most, hogy a szülei és az első szerelme régen elhunytak, Rose – akit egy rég letűnt csillagközi birodalom örököseként ünnepelnek – egy olyan jövőben ébred, ahol egyesek csodabogárként, mások fenyegetésként tekintenek rá.
Rose mindent megtesz, hogy maga mögött hagyja a múltat és megtalálja a helyét az új világban. Mindeközben egyre jobban vonzódik az őt csókkal felébresztő fiúhoz és abban reménykedik, hogy ő segíthet neki az újrakezdésben. Amikor azonban halálos veszély fenyegeti törékeny új életét, Rose-nak szembe kell néznie múltja árnyaival, mert a jövője múlik rajta.

Két dolog miatt vettem kezembe a könyvet. Egyrészt a fülszöveg már régóta felkeltette az érdeklődésemet, és emiatt már régen olvasni szerettem volna, egészen a magyar megjelenése óta. A másik nagy vonzereje abban rejlett, hogy elvileg önálló könyv lenne... vagyis csak volt. Manapság nehezen lehet olyan YA könyvet találni, ami nem minimum trilógia, így ez is csodaszámba ment. Azért írtam, hogy "elvileg" mert sajnos (vagy nem, ez csakis nézőpont kérdése) az írónő úgy döntött, hogy folytatja a könyvet. Én nem látom értelmét a döntésének, mert ez a történet így egy kerek egész, kapott egy normális lezárást, szerintem vétek lenne folytatni, de hát a pénz nagy úr ezek szerint. Mindegy is, nem ez a lényeg, mégis valamennyire kiakadtam tőle. Az ilyen esetek mindig zavarnak, nem tehetek róla. Egy író csak akkor írjon már, ha van mondanivalója, és ne akkor ha a kiadó vagy a pénz ösztönzi rá.

Különleges könyv a Hosszú álom, hiszen tulajdonképpen egy modern mesefeldolgozásról beszélhetünk. A klasszikus Csipkerózsika történetet ültette át az írónő egy modern disztópikus környezetbe, miközben a mese elemeinek egy részét mégis meghagyta, csak talán átalakította egy kicsit. A fülszöveg felvázolja nekünk az alap szituációt, így azt én nem kívánom most leírni. Mivel mesefeldolgozásról van szó, így ebből valahogy alapjáraton következik, hogy nem valami kalandos olvasmányról beszélünk és a disztópikus máz tulajdonképpen csak köretnek van mellé. A sci-fis elemeknek és a disztópikus világnak nincs nagy szerepe a könyvben, a történet hangsúlya se errefelé terelődik, így ebből következik, hogy nem is olyan részletesen a világkidolgozás.

Persze kapunk néhány magyarázatot, de az vajmi kevés, nem is nagyon lehet érteni, hogy most hol élnek a szereplők, hogy akkor bolygókon lehet-e keresztül utazni vagy sem, hogy milyen a világuk hatalmi rendszere, hogy kinél van a hatalom. De ismétlem nem is ez a lényeg. Épp ezért itt az első negatívum. Kicsit úgy érzem, hogy az írónő ezt a sci-fis vonalat csak azért tette bele, hogy valamivel meg tudja magyarázni Rose "hosszú alvását". Nem akarta a mágiát behozni, így valamilyen futurisztikus tudományos magyarázatot dobott össze, amivel nem is lenne baj, ha a sci-fi vonalnak nem csak ez lenne az egyetlen értelmes célja.

Ha nincs kalandos és izgalmas történet, ha nincsenek nagy rejtélyek, akkor csakis a karakterábrázolás, a jellemfejlődés, a karakterek közötti kapcsolatok, vagy épp a romantikus szál lehet értékelhető. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ez egy szimpla romantikus regény némi disztópikus elemmel vegyítve, ahol az utóbbinak igazából semmi jelentősége. A történet Rose karaktere körül forog, a lány ébredésének lehetünk szemtanúi a szó minden egyes értelmében. Nagy utat jár be, és nekem iszonyatosan tetszett ez a jellemfejlődés, ez a karakterábrázolás. Alapjáraton Rose egy gyenge, manipulálható, önbizalom hiányos és kissé talán butácska főszereplő, és ezen rossz tulajdonságok ellenére mégsem volt unszimpatikus. Valamiért mégis érdekessé tette, hogy ilyen negatív karaktert kapott, valamiért ennek ellenére mégis szerethető maradt és egyáltalán nem volt unalmas sem ő, sem az, ami vele történt. Persze ahogy halad előre fokozatosan a történet Rose úgy erősödik meg, nyílik meg a külvilág felé, és úgy rázza le magáról a szülei miatt rá ragadt "engedelmes jó kislány" szerepét.

Nem szokványos szerelmi szálat kapunk, ami éppen ezért tetszett nekem, hisz ilyet még nem nagyon olvastam korábban. Habár szerintem elég kiszámítható volt a dolog, és én már az elejétől tudtam, hogy Xavier igenis életben van, mégis annyira szépen vezette fel ezt a szálat az írónő, amiért csak dicsérni tudom. Tetszett az egész Rose és Xavier kapcsolat, főképp azért mert ilyen jobb szó híján tragikus véget ért a szerelmük, és éppen emiatt nem tudtam őket utálni. Megértettem Rose-t és Xaviert is, és annyira sajnáltam őket, amiért rajtuk kívülálló okok miatt nem tudtak együtt maradni és amiért örökre el kellett szakadniuk egymástól. Mellettük Ottót bírtam még nagyon, és szerintem a jelenben Rose és ő aranyos pár lennének, hisz sok mindenben hasonlítanak egymásra, és épp ezért értik egymást, épp ezért lennének jók együtt. Rose szülei pedig... rájuk szót sem érdemes pazarolni. Az ilyeneknek engedni sem szabadna, hogy gyereket vállaljanak.

Nagyon olvasmányos a könyv, így könnyen lehet vele haladni, én is csak faltam a sorokat, annak ellenére, hogy nem egy adrenalinlökettel teli olvasmány. Inkább a karaktereken, az érzelmeken van a hangsúly, és azon, hogy Rose miként alkalmazkodik ehhez a számára új világhoz, hogy miként erősödik meg és lesz belőle önálló és értékes ember. Nem örülök a folytatásnak, mert ez most kapott egy tökéletes befejezést, remek lezárása van, szerintem ezt már csak elrontani lehet.
UI: Nem bírom ki, de a végén meg kell jegyeznem, hogy mi ez a név, hogy Rosalinda Fitzroy?! Az írónő ennyire szereti a latin szappanoperákat? Tisztára mintha egy latin szappanopera főhősnőjének neve lenne... az elején nagyon nehezen tudtam komolyan venni a lányt éppen a neve miatt. :)

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/anna-sheehan-a-long-long-sleep-hosszu-alom
Értékelés: 5/5

Az Útvesztő (film)

Tartalom:
Thomas egy liftben ébred, és a nevén kívül nem emlékszik semmire. Az ajtón túl különös világ várja. 60 srác, akik elzártan, szigetszerű univerzumukban élnek, és egyetlen dolgot tanulnak: a túlélés trükkjeit. Ők nem lepődnek meg az újonnan érkezőn: havonta egyszer mindig jön valaki. Világukat útvesztő veszi körül. Aki szökni próbál - és sokan vannak ilyenek - mind ottvesznek. Ezek a szabályok, melyek nem változnak és nem változtathatók. Valami mégis átalakul. Egy titokzatos üzenet hatására néhány srác azt hiszi, van remény a lázadásra. Még akkor is, ha fogalmuk sincs, ki ellen kell lázadniuk, és mekkora veszéllyel próbálnak szembenézni. (Forrás: port.hu)

Ez volt az év filmje számomra, el sem tudom mondani mennyire vártam és mennyit bizakodtam, hogy ne rontsák el úgy, ahogy általában a többi YA könyvadaptációt szokták. Hosszú volt ez az egy éves várakozás a forgatás után, de csak eljött a szeptember 18.-a és végre beülhettem a moziba megnézni Az Útvesztőt. Én már az első nap délután beültem a filmre, mert egyszerűen képtelen lettem volna hétvégére halasztani. Nekem ezt minél hamarabb látnom kellett és kész. Erre a kis felvezetőre azért van szükség, hogy érezzétek mennyire vártam ezt a filmet, és hogy mennyire szerettem a könyvet. Nagy rajongója vagyok, ezért is kezdtem bele a rajongói oldal szerkesztésébe, amit húgommal több mint fél éve elég szorgalmasan vezetünk.

Na de térjünk rá a filmre, hisz az most az érdekes. Mit mondhatnék róla, így az elején? Nekem tetszett, élveztem, elszórakoztatott, izgultam az elejétől a végéig. Wes Ball szép kis filmet rakott össze annak ellenére, hogy tulajdonképpen kezdő rendező, így a munkáját csakis dicsérni lehet. Imádom a szereplőgárdát, őket csakis méltatni tudom, mert igencsak tehetséges fiatalokat sikerült összeválogatni. Dylan O'Brien, Will Poulter, Thomas Brodie-Sangster, Ki Hong Lee és Kaya Scodelario mind-mind remekek voltak a szerepben, amit alakítottak, és ha mégis kicsit súlytalan lett a szereplésük, az sem rajtuk múlt, hanem azon, hogy túl kevés időt kaptak a képernyőn. Remek fiatal színészeket gyűjtöttek össze, ebbe nem nagyon tudok belekötni. Dylan vitte a prímet, és egyszerűen tökéletes volt Thomasnak az elejétől a végéig. Tökéletesen átadta Thomas érzéseit, gondolatait és fejlődését, olyan kifejező arcokat és tekintetet tudott vágni, hogy mindenképp dicséret illeti.

Imádtam a Siratókat, akiket hasonlóan képzeltem el magamban, elég undorítóak és félelmetesek voltak ahhoz, hogy elhiggyem róluk, hogy "gonosz szörnyetegek", és ebből kifolyólag jól sikerültek az akciójelenetek. A Siratók támadása, a harcok az útvesztőben, az útvesztő átalakulása mind-mind szemkápráztató lett, lehetett rajta izgulni és bámészkodni is. Mellesleg a film talán legnagyobb erőssége, hogy hiányzik a már talán halálra unt kötelező tini szerelmi szál, és emiatt különleges a hasonszőrű társai között. Nekem nem hiányzott a romantika, sőt, ez így volt tökéletes. Nem kellett ide semmilyen szerelmi nyavalygás, mikor az életükért futnak a szereplők. Nagyon hangulatos volt a film zenei aláfestése, tetszett, mindegyik zene illett az adott jelenethez, ezt is remekül összehozták a készítők.

Eddig hihetnétek azt, hogy ez egy tökéletes film lett és hogy semmi kivetnivalót nem találtam benne. Ez korántsem igaz, és biztosan az az oka, hogy a könyv nagy rajongója vagyok, és ezért nem tudom pártatlanul nézni a filmet, ha akarnám se tudnám, de sajnos el kell mondanom, hogy sok mindent megváltoztattak a filmben. A változtatások egy része nem zavaró és talán még indokolt is, de voltak olyanok, amikkel nem értettem egyet, amik nem nyerték el a tetszésem. Igazából a legnagyobb gondom az, hogy a moziból kijövet végig azon kattogott az agyam, hogy ezt a filmet bizony nagyon leegyszerűsítették. Úgy érzem, hogy sok mindent leegyszerűsítettek, hogy az átlag mozinéző tudja követni a dolgokat. A legnagyobb szívfájdalmam, hogy a filmben mondhatni teljesen máshogy jutnak ki az útvesztőből, az egész térképes, 6 szavas kódos kijutást lecserélték egy szimpla számsorra. Lehet, hogy nekik van igazuk, és az átlag mozinéző nem tudta volna követni az eredeti kódok "bonyolultságát" (bár szerintem egyáltalán nem volt az), de engem ez akkor is zavar, mert úgy érzem, mintha hülyének néznének minket. Vagyis pontosítok... nem minket, hanem az amerikai mozinézőket, mert ugyebár lássuk be elsősorban minden filmet nekik készítenek. Az amerikai Box Office adatok számítanak, azok döntenek a folytatásról.

A másik, ami kis keserű szájízt hagyott maga után a karakterek közötti kapcsolatok ábrázolása. Kezdjük ott, hogy habár a többség remek volt a filmben, senki se kapott elég időt a kibontakozásra. A könyves karaktereik halovány árnyékai lettek, és míg többen így is tudtak csillogni (pl. Thomas, Minho, Gally vagy Newt), addig mások háttérbe szorultak (pl. Teresa és Alby), és ezért nem lettek annyira emlékezetesek vagy kiemelkedőek. Mellesleg szerintem van egy nagy baki a film végén, vagy lehet csak én nem értem, így szívesen várom a magyarázatot. Gally hogy a fenébe került oda az Alkotókhoz a végén, és hogy került a kezébe egy olyan Siratós szerkezet, mikor azt az egyet, amit találtak, a többiek elvitték magukkal? Gally honnan tudta, hogy merre kell menni, hogy miként kell kijutni az útvesztőből? Korábban nem járt az útvesztőben, így nem kellett volna tudnia hogy merre kell menni. (A könyvben ugyebár a Siratók ragadják el, ők viszik oda, így ott értem a dolgot.)

Ami még tetszett az a film szerkezeti felépítése, ugyanolyan jól osztottak el az információkat, az ismerkedést és az akciót, mint a könyvben. Így a film eleje talán kicsit lassabb, ennek ellenére egyáltalán nem unalmas, hiszen mi is Thomassal együtt fedezzük fel ezt az ismeretlen világot. Pont olyan értetlenül szemlélődünk, mint ő, és ezt az érzést sikerült remekül átadnia Dylannek és a készítőknek. Aztán fokozatosan kapjuk az információkat, beindulnak az események, kiderülnek a rejtélyek és a végére egy egész izgalmas akció-kalandfilm lett az egészből. Örültem a kis poénoknak, ami mintha sokkal kevesebb lett volna itt, mint a könyvben, és nagyon tetszett a végén a James Dashner cameo, amit végül nem vágtak ki. Ahogy feszített ott az asztalnál, olyan kis aranyos volt. :)

Igazából még hosszú sorokon át elemezhetném a filmet, de azt nem szeretném. Így is elég hosszú lett ez a kritika. Volt egy remek könyves alapanyag, amiből kicsit kivettek, kicsit átalakítottak, kicsit formáltak, és mindezt úgy ültették át a nagy vászonra, hogy filmben is élvezhető legyen. Leírtam a dolgokat, amik nem tetszettek, mert nem vagyok vak, látom én azokat, ennek ellenére nem tudom azt mondani Az Útveszőre, hogy rossz lett, mert ellenkezőleg... élveztem az elejétől a végéig. Most már csak annyit tehetünk, hogy várunk a hétvégi adatokra, hogy mennyi bevételt hoz a készítőknek, mert sajnos csakis ettől függ a folytatás. Remélem elkészül a második és a harmadik rész, remélem sokan mennek a moziba megnézni. Titeket is erre biztatlak, mert higgyetek nekem ebben a filmben nem fogtok csalódni.
Értékelés:
10/8

Előzetes:

Samantha Shannon: Csontszüret (Csontszüret 1.)

Fülszöveg:
2059. Scion London.
Paige Mahoney látszólag egy átlagos tizenéves lány, aki titokban egy alvilági szervezetnek dolgozik. Kisstílű lopások helyett ő nagyobb tétben játszik. Paige egy álomhacker, aki feltöri mások elméjét, és a gondolataikban kutat fontos információk, összeesküvési tervek után. Mindezt pénzért. Egy nap azonban sötét és gonosz erő keríti hatalmába… beláthatatlan következményekkel
Oxford több évszázada lekerült a térképről, azóta titkos börtönváros, ahol a paranormális bűnözőket tartják fogva egy idegen faj felügyelete alatt. A rephaiták belőlük toboroznak a hadsereget, hogy véghezvigyék titkos tervüket. Paige mentora és kiképzőtisztje Arcturus, a vérhitves, aki halálos ellensége az embereknek. Ahhoz, hogy szabaduljon, be kell törnie mestere elméjébe, és fel kell fedni a titkát…

Bevallom, engem nem kapott el a nagy láz a könyv magyar megjelenésekor, így csak most jutottam el odáig, hogy elolvassam. Igazából olvastam róla anno jót és rosszat is, így kissé féltem, hogy ez nem nekem való, és hogy olyan dolgokkal lesz tele, amik felidegesítenek, így halogatni kezdtem, majd pedig elfelejtődött. Hosszú hónapok után végül csak a kezembe került a könyv, és mivel nem nagyon volt más, ami jobban érdekelt volna, így ennek kezdtem neki.

Mielőtt mélyebben belemennénk a dolgokba, annyit még el kell mondanom, hogy ha rossz hangulatomban talált volna a könyv, akkor biztosan nem tetszett volna. Igazából most valami kis könnyed sztorira vágytam, valami kis lagymatag romantikára, valami rejtélyes fantasy-ra, ami kikapcsol és ami elfeledteti velem a hétköznapokat, ami elvarázsol. És erre tökéletesen alkalmas volt a Csontszüret, a fiatal írónő első és máris hihetetlen sikeres könyve. Igen, hallottam én is a körülötte kialakult hatalmas mizériáról, de ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy azért ez mégsem egy Harry Potter, ne legyenek illúzióink. (Úgy utálom, mikor egy új könyvet egy sikeres szériával akarnak eladni, szerintem ez annyira gáz és eleve óvatosan figyelem az ilyeneket, mert általában mindig csalódás a vége.)

Elég legyen a mellébeszélésből, térjünk a lényegre. A könyv egyértelmű erőssége a világ, amit az írónő megteremtett, amiben a szereplőknek élniük kell. Shannon egy teljesen új világot teremtett, saját szabályaival és törvényeivel, saját nehézségeivel és szépségeivel, amivel óriási képzelőerőről tett tanúbizonyságot. Lehet nekem volt most nehéz a felfogásom, de az elején nehezen rázódtam bele ebbe az egészbe. Túl sok volt az idegen szó és kifejezés, "túl új" volt ez a világ, és mire megjegyeztem, hogy ki, micsoda, hol, mikor és miért... na ez csak a könyv végére sikeredett teljesen. Sőt, még most is néha keverem a kifejezéseket. Mondjuk ez lehet csak nekem volt gond, ennek ellenére Shannon egy érdekes világot teremtett. Persze akadt itt néhány logikai baki, és pont azokról nem tudtunk meg sok mindent, akik igen fontosak lennének a történet szempontjából, de gondolom majd erre választ kapunk a folytatásban. Hisz 7 kötetesre tervezi az írónő a sorozatot. (Ötletem sincs mi lesz itt még a maradék 6 könyvben, de kíváncsian várom.)

Rengeteg karakter vonul fel a színen, de valahogy egyik se kapott igazi mélységet, egyiket se lehetett igazán megismerni és megszeretni. Paige ugyebár a főszereplőnk, aki számomra erősen ellentmondásos sok helyen. Nem értem a karakterét. Paige elvileg egy erős, okos, bátor és ravasz fiatal lány lenne, már 19 éves, tapasztalt, otthon mozog ebben a világban, tudja mi a túlélés kulcsa, és mégis néha olyan hülyeségeket csinált és mondott, hogy csak néztem. Mindenki szerint milyen okos meg miegymás, de a cselekedetei valahogy nem épp ezt sugallták.

Például tudja, hogy nem szabadna a metrón utaznia, mert ott folyton felügyelők vagy mik kutatnak a hozzá hasonló látók után, erre mégis mit tesz? Igen, egyedül megy haza metróval és persze hogy elkapják. Mert nem akart várni pár percet, amíg valaki hazaviszi. Aztán mikor fogságba kerül és az élete függ azon, hogy engedelmeskednie kell a fogvatartóinak, akkor is mindig épp az ellenkezőjét csinálja annak, amit mondanak neki. Persze értem én, hogy ezzel lázad, meg hogy ő nem fog behódolni meg ilyenek, de ha már az élete a tét, akkor inkább húzza meg magát és ne ellenkezzen. A nagy túlélőnek, akinek mindig próbálják őt beállítani, ezzel pontosan tisztában kellene lennie. Paige ellentmondásos karaktere volt szerintem a könyv egyértelmű gyenge pontja. Valahogy nem tudtam megkedvelni, nem tudtam őt hova tenni.

Paige a "Sápadt Álmodó"

Rengeteg karakter bukkan fel Paige mellett, de egyiküket se lehet igazán megismerni, így megkedvelni sem. Mindenki irtó keveset szerepel, nem ismerjük meg a céljaikat és a motivációikat, nem kapnak mélységet, így a két "megható halálesetet", aminek szíven kellett volna érintenie, inkább csak ilyen "hmm... oké, de ezek kit érdekelnek?" vállrándítással fogadtam. Egyedül Jax fogott meg valamennyire, de ő is csak talán azért mert egy rohadék volt a maga sajátos főnöki stílusával. Tudom, hogy biztosan sokan odáig lettek meg vissza a Nagymestertől, de nekem valahogy ő is semleges maradt. Az a tipikus komoly és tartózkodó férfi, aki igazából bármit megtenne, hogy megvédje a lányt. Aki titkolózik, és aki titokban szereti a lányt, de neki teljesen mást mutat. Aki csodaszép, tökéletes, erős és minden, amire egy lány vágyik. És aki teljesen klisés.

És itt értünk el az utolsó dologhoz, amit még mindenképp meg kell említenem. Egészen a végéig azt hittem, hogy nem lesz semmilyen szerelmi szál, és ennek el sem tudom mondani mennyire örültem. Gondoltam, végre egy YA könyv, ami be meri ezt vállalni, de aztán a végén nagyot koppantam és pislogtam jobbra-balra, mikor Paige és a Nagymester egymásnak estek random módon. Talán megint csak én nem vettem észre a jeleket, de egyáltalán nem értem, hogy ezek miért estek egymásnak ilyen váratlan módon, mikor előtte gyakorlatilag utálták egymást. Jó, ez nem igaz, Paige utálta a Nagymestert, az meg ki tudja mit érzett iránta. A lényeg, hogy semmilyen romantikus jellegű utalás nem volt köztük, Paige az elejétől megvetette és gyűlölte őt, amaz meg lenézte és folyton okította, de hogy bármilyen szikra lett volna köztük, azt én biztosan nem láttam. Erre a végén teljesen váratlanul egymás karjába omlanak, amit én még most sem tudok felfogni teljesen. Így számomra a romantika olyan hiteltelen volt, hogy ilyet én még esküszöm nem láttam.

Nem tökéletes a könyv, voltak hibái, amiket ki is emeltem, ennek ellenére nem tudom miért, de ez a könyv most teljesen elszórakoztatott és tökéletesen kikapcsolt. Talán csak jó hangulatomban olvastam, talán... nem tudom miért tetszett a hibái ellenére is, mindenesetre tetszett. Kellemes kis ifjúsági könyv volt, egyedi világkidolgozással, ami egyértelműen a legnagyobb érdeme és vonzereje ennek a történetnek. Remélem a második részre az írónő javítja a hibákat és a hiányosságokat, és akkor ennél még inkább jobb lehet majd. Kíváncsi vagyok mi lesz még itt 6 köteten át.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/samantha-shannon-csontszuret
Értékelés: 5/4

Rebecca Maizel: Végtelen napok (Vámpírkirálynő 1.)

Fülszöveg:
"Az egész történelem során nem találtam senkit, akit ennyire szerettem volna, mint téged… senkit." Ezek voltak Rhode utolsó szavai hozzám. Az utolsó alkalom, amikor szerelmet vallott. Az utolsó alkalom, hogy láttam az arcát. 592 éve először újra lélegeztem. Kifekhettem a napra. Éreztem az ízeket. Rhode feláldozta magát, csak hogy én, Lenah Beaudonte, újra ember lehessek. Hogy képes legyek véget vetni a vérszomjas időknek. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd újra szerelembe esem valakivel, aki nem Rhode. De Justin olyan… vakmerő volt. Izgalmas. Gyönyörűbb, mint a legvadabb álmaim. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd újra tizenhat éves leszek… ahogyan azt sem, hogy visszatér a múltam, és kísérteni kezd.

Kedvenceim a vámpíros könyvek és Anne Rice Vámpírkrónikái óta kitartó szorgalommal és lelkesedéssel vadászom a jobb vámpíros könyvekre, habár eddig sajnos nem nagyon jártam sikerrel. Mindenesetre nem adom fel, keresem a vámpíros könyveket és amelyek felkeltik valamiért az érdeklődésemet, azokat próbálom megszerezni magamnak. Így jutott el hozzám a Végtelen napok és mivel a fülszöveg ígéretesen hangzott, így gondoltam nekem ezt olvasnom kell. Nagy elvárásaim voltak, amit nem kellett volna, hisz így ismét nagyot csalódtam.

Igazából az a legnagyobb problémám ezzel a könyvvel, hogy annyira jó és tökéletes lehetett volna, annyi mindent ki lehetett volna hozni belőle, hogy fáj az a sok elvesztegetett lehetőség. Vegyük sorra mi nem tetszett, és szerintem min kellett volna változtatni. Az írónő fogott egy érdekes témát, amivel nagyot üthetett volna, de ő úgy döntött, hogy az egészet leegyszerűsíti, beleilleszti az ifjúsági könyvek egyszerű keretei és kliséi közé, és ezzel máris elrontotta az egészet. Ha merészet álmodott volna, ha fogta volna az alap koncepciót és mondjuk felnőtt fantasy-t ír belőle, akkor ez a könyv ezerszer jobb és különlegesebb lett volna. Hogy pontosan mire gondolok?

Lenah egy csaknem 600 éves vámpír, aki újra ember szeretne lenni. Teremtője és szerelme, Rhode egy szertartás segítségével teljesíti a lány kívánságát, és saját életét feláldozva Lenahból újra embert kreál, majd elrendezi számára azt az emberi életet, amire a lány annyira vágyott. *Dobpergés!!!* Visszaküldi a gimnáziumba! Igen, jól olvastátok. Ez a 600 éves vámpír, aki újra ember lesz, mihez kezd az életével? Visszamegy a gimibe tanulni. Mert tényleg ez lenne a nagy álma? Hogy éretlen 16 éves tinik között tengesse újdonsült emberi életét? Igazából számomra itt bukott meg alapvetően a könyv és innentől egyszerűen képtelen voltam komolyan venni.

Könyörgöm szépen, gondoljunk bele... Lenah 600 évet élt, ezernyi tapasztalat van a háta mögött, megélt rengeteg örömöt, kudarcot, bánatot, látta az élet jó és rossz oldalát, nem hiszem, hogy neki lehetne bármi újat mutatni. Jóval túl van már egy 16 éves értelmi szintjén, és erre mégis mi az élete álma? Hogy újra gimibe járjon agyhalott tinédzserek közé. Nem, egyszerűen ez számomra hiteltelen és lehetetlen. Az alap elgondolás remek lett volna, csak azt nem bírom felfogni, hogy miért egy ifjúsági könyv keretei között kellett ezt az egészet kidolgozni. Persze nem az írónő találta fel a spanyol viaszt, Anne Rice ezt a témát korábban ennél sokkal jobban feldolgozta már egyszer A testtolvaj meséje című könyvében. Ott Lestat reakciója és cselekedetei újbóli emberi létére ennél sokkal reálisabbak voltak.

Másik legnagyobb problémám a férfi főszereplő, Justin. Az a bajom vele, hogy egy sablon karakter, akiben semmi egyediség sincs, nem értem Lenah mit látott benne. Egy éretlen 16 éves kamaszfiú, akinek csak a külsőségek, a bulik és az számít, hogy ki mit gondol róla. Nehezen tudom elhinni, hogy egy Lenah-hoz hasonló 600 éves vámpír, aki korábban Rhode-ba és Vickenbe volt szerelmes, hogy pont a másik két sokkal érdekesebb és összetettebb férfi karakter után, egy ilyen lapos és jellegtelen Justinba szeret bele. Számomra ez egyszerűen felfoghatatlan. Justin helyett én sokkal szívesebben olvastam volna többet Rhode-ról és Vickenről, szívesebben ismertem volna meg őket jobban, mert mindketten érdekes karakterek a maguk módján. Persze szerepeltek Lenah visszaemlékezéseiben, de az számomra vajmi kevés volt.

Hogy valami pozitív dolgot is mondjak, mert olyan is volt, kifejezetten tetszett az elgondolás, hogy a főszereplőnk most nem egy naiv, kedves, jószívű és segítőkész lány lett, hanem egy igenis antipatikus, utálható, sőt mondhatni gonosz lélek. Lenah egyáltalán nem kedvelhető karakter, sőt utálatos a maga módján, rengeteg embert megölt hosszú élete során, egyiket se bánta, sőt élvezte a dolgot. Önimádó, nagyképű és iszonyúan önző, kihasználja az embereket, szinte mindenkit maga körül, és habár negatív karaktere miatt nekem is utálnom kellene, mégsem tudom. Mert ettől lett érdekes, és ettől emelkedett ki a többi hasonszőrű könyvek főszereplői közül. Egyetlen dolog nem tetszett vele kapcsolatban, hogy olyan gyorsan változott meg a történet folyamán a személyisége. Számomra ugyancsak hihetetlen, hogy 600 évnyi "gonoszkodás" után mindössze pár hónap alatt ennyire drasztikusan megváltozik valakinek a személyisége. A rossz tulajdonságokat nem lehet ilyen egyszerűen elhagyni, sajnos ez így van. És valahogy az ez mögött húzódó okok is annyira értelmetlenek, hogy pont Justin miatt változott meg ennyire.

Nagyon kár ezért a könyvért, mert az alap elgondolás remek, és ha ezt érettebben, netán talán reálisabban dolgozza ki az írónő, akkor valami igazán egyedit alkothatott volna. Volt néhány érdekes gondolat, ami nekem is tetszett, de a korábban felsorolt hibák sajnos rányomták a bélyeget a könyv megítélésére. Átlagos, sablonos, logikai hibákkal teli történet lett végül a Végtelen napok, aminek legnagyobb problémája, hogy az ifjúsági műfajban lett megírva. Felnőtt fantasy-ként szerintem nagyobbat ütött volna. Kár érte. Nagyon kár.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rebecca-maizel-infinite-days-vegtelen-napok
Értékelés: 5/2

Laurell K. Hamilton: Égő áldozatok (Anita Blake, vámpírvadász 7.)

Fülszöveg:

Anita Blake napjai eddig sem voltak eseménytelenek, de mióta kifejezetten szoros szálak fűzik Jean-Claude-hoz – St. Louis vámpírmesteréhez –, az élete bonyolultabb és veszélyesebb, mint valaha. Anitának rá kell döbbennie, hogy vannak dolgok, melyektől még Jean-Claude is fél. Ilyen például az öreg és hatalmas vámpírokból álló Tanács, melynek tagjai most eljöttek, hogy kielégítő magyarázatot kapjanak társuk halálára. Amikor egy romantikus vacsorát a Jean-Claude titokzatos múltjából felbukkanó vámpírok zavarnak meg, Anita már sejti, hogy a dolgok hamarosan még rosszabbra fordulnak. Miközben a vámpírvadász a vérfarkasok falkájával is összetűzésbe keveredik, a város vérszívóit egy paranormális képességekkel rendelkező gyújtogató veszi célba, és ha Anita nem vigyáz, ez a tűz mindent elemészthet, ami fontos az életében.

Nem haladok gyorsan ezzel a sorozattal, mert ki akarom élvezni és minél tovább el akarom nyújtani az első néhány jobb részt, amit mindenki az egekig magasztalt... mégis, immár a 7. könyvet fejeztem be, vagyis egyre jobban közelítek a "törésvonalhoz", amiről sokan figyelmeztettek korábban. Az Anita Blake könyvek eddig mindig azt adták, amire számítottam, ennek ellenére egyiket se untam. Szerencsére nem kellett még csalódnom, így igazából nem fogok semmi újat se mondani.

Így a hetedik résznél járva úgy érzem, mintha mindig csak ismételném önmagam, de nem tehetek róla. Minden egyes Anita Blake könyv ugyanarra a kaptafára épült fel idáig. Anita nyomoz valamilyen rejtélyes gyilkossági ügyben, emellett belekeveredik egy másik természetfeletti kalamajkába is, miközben a magánéletében szintén zajlik az élet. Csak az ellenségek változnak, hisz Anita minden egyes részben megszabadul a delikvenstől. Senki sem tud vele szembeszállni.

Szerettem ezt a részt is, hozta az elvárt szintet, mégis most valahogy elmaradt az a nagy katarzis, amit korábban mindig éreztem. Nem arról van szó, hogy rossz lett volna, sőt felettébb izgalmas, kalandos, humoros és minden, ami korábban is volt, csakhogy valamiért végig az járt a fejemben, hogy én ezt már korábban elolvastam hatszor, és valamiért most nem ütött akkorát. Szerintem most tartok majd egy hosszabb szünetet a következő rész előtt, és csak aztán fogom folytatni.

A karaktereket még mindig imádom, de ők is pontosan ugyanolyanok voltak, mint ezelőtt. Két kivételtől eltekintve. Anita habár valamilyen szinten még mindig a régi önmaga, de azért látszik, hogy néhány dologban kezd változni a hozzáállása. Ő és Jean-Claude nagyon aranyosak együtt, remélem még sokáig együtt maradnak. Aki viszont most kezdett el idegesíteni... az pedig Richard. Már értem miért mondták sokan korábban, hogy Richard felettébb idegesítő, hisz most tényleg az volt. Nem, ez nem is jó szó rá. Inkább gyerekes, kicsinyes és rohadtul féltékeny, ami egyáltalán nem áll jól egy pasinak. Miért nem lehet emelt fővel elfogadni, hogy szakítottak vele, miért kell ehhez folyton pofákat vágni és beszólogatni? És még csodálkozik, hogy Anita sokkal szívesebben van Jean-Claude-al. A nők sokkal jobban szeretik a magabiztos, erős, okos és talpraesett pasikat azoknál, akik folyton nyavalyognak valamin és akik mindig önmagukat marcangolják bánatukban. Asher lett volna még érdekes, de olyan keveset szerepelt, hogy igazából meg se ismerhettük, így még nem mondanék róla véleményt. Majd később, ha jobban megismerem.

Ez elég rövid kis értékelés lett most, de hát nem tudok semmi újat mondani. Még mindig szeretem ezt a könyvsorozatot, de tartani fogok egy hosszabb szünetet a folytatás előtt, mert hátha akkor következőleg ismét nagyot üt.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-ego-aldozatok
Értékelés: 5/5

Sin City 2.: Ölni tudnál érte

Tartalom:
A Sin City: Ölni tudnál érte olyan történeteket mutat be, melyek nem kerültek bele az első filmbe, de Miller vadonatúj szálakkal is gazdagította az eredeti anyagot. A cselekmény Marv történetével (Mickey Rourke) folytatódik azon az éjszakán, amikor Hartigan (Bruce Willis) meghal. Elmeséli, milyen konfliktus vezetett ahhoz, hogy Dwight (Josh Brolin) átoperáltassa az arcát. Láthatjuk, hogyan próbálja Nancy (Jessica Alba) túlélni Hartigan áldozatszerű öngyilkosságát. Új figuraként megismerhetjük Johnnyt (Joseph Gordon-Levitt), az aranykezű szerencsejátékost, aki megtudja, milyen rosszul végződhet egy este, ha egy nagykutyába botlik a bűnös városban. Eva Green pedig a femme fatale szerepében sorvasztja a férfilelkeket. (Forrás: port.hu)

Iszonyatosan tetszett az első film, és szerintem nem kell különösebben magyarázni, hogy mit szerettem benne. Aki imádja, az pontosan tudja az okokat, aki meg nem, annak hiába magyarázom a magamét. A Sin City tipikusan az a film, amit valaki vagy nagyon szeret, vagy nagyon utál. Szerintem senkiben sem vált ki közömbös érzelmeket. Én szerencsére az előbbi kategóriába tartozom, így a remek első rész után még szép, hogy vártam a másodikat. Nagyon vártam.

A film megnézése előtt elolvastam néhány kritikát, és azok nagy része egyáltalán nem volt pozitív, így kicsit félni kezdtem, hogy nekem is csalódnom kell. Nem kellett volna a "profi kritikusokra" hallgatnom, sőt el sem kellett volna olvasnom az írásaikat (mindig beleesek ebbe a hibába, pedig engem aztán nem befolyásol egy ilyen kritika sem), mert így félni kezdtem, hogy mennyire rossz lesz ez a film. Egyáltalán nem lett rossz, én élveztem az elejétől a végéig. Nem értem a fanyalgókat, hisz pontosan tudtuk, hogy a 2. film stílusában olyan lesz, mint az első, sőt az első rész után nem nagyon lehet már újat mutatni, így nem is értem mit nyavalyogtak azon, hogy ez szinte az első lekoppintása. Ismétlem, az első rész után nem nagyon lehet már újat mutatni, így erre valahogy számítani lehetett volna. Lehet ott a hiba, hogy van, aki 9 évet várt a folytatásra, és ezért voltak magasak az elvárásai, Én szerencsére csak pár hónapot vártam. Ki tudja, talán emiatt csalódtak sokan.

A film stílusa, hangulata és atmoszférája ugyanaz, régi szereplők térnek vissza, újak bukkannak fel, és ismét ugrálunk az időben oda-vissza, így figyelni kell, hogy most akkor ki, mikor, hol és mit csinál, ha nem akartok belezavarodni a történetbe. Egyetlen gondom, hogy alig másfél órás a film, ami szerintem irtó kevés, és bőven meg lehetett volna toldani egy plusz fél órácskával. A film 4 képregény történetet dolgoz fel, amiből kettőt direkt a filmhez írtak, így azoknak még nincs magyar megfelelője, vagyis az eredeti angol címet fogom használni. 4 történet együtt, és mégis csak másfél órás, szerintem mindegyik kis történetet meg lehetett volna toldani néhány jelenettel,

A Mint minden szombat este című rövid történettel indul a film, melynek Marv a főszereplője. Bevallom őszintén nem nagyon értem, miért kellett ez a történet ide. Úgy érzem csak azért rakták bele, mert Marv közönségkedvenc, és nélküle talán még ennyi embert se érdekelt volna a film. Nekem ez tetszett a legkevésbé. Rövid volt, értelmetlen, nem kapcsolódott az előző filmhez, se a mostani többi történeteihez. Valahogy kilógott a sorból. Nem tudom miért cserélték le Marv magyar hangját, de nekem a régebbi sokkal jobban tetszett.

Eztán következett a Long Bad Night (A hosszú, rossz éjszaka), amit ketté bontottak, de én szeretném egyben letudni. A lényeg, hogy egy Johnny nevű fiatal szerencsejátékos szeretne bosszút állni Roark szenátoron. Nem, ő nem megölni akarja a férfit, hanem megalázni mindenki előtt. Elsőnek ez a sztori se tetszett annyira, de mikor megtudtam milyen kapcsolat van Johnny és a szenátor között, akkor rájöttem, hogy ez mégis zseniális. Jól kigondolták az írók, és azok után már sajnálni kezdtem szegény fiút. Valahogy sejtettem, hogy olyan véget ér majd, amilyet.

A harmadik történet maga a címadó, és egyértelműen az Ölni tudnál érte lett az, amelyiket legjobban és legalaposabban kidolgoztak. Ez a legérdekesebb és szerintem a legjobb is a négy közül. Nekem a személyes kedvencem. Eva Green egy igazi dög a szó minden értelmében, remekül hozta az önző, manipulatív ribanc szerepét, és nagyon jól állt neki. Dwight most csak egy manipulálható, elveszett férfi volt, ami merőben más a korábban megismert karakterétől, és ezért nem is nagyon tudtam őt itt hova tenni. Értem én, hogy Ava mennyire jól tudja előadni magát, de könyörgöm, egy pasi se jött rá, csak már későn, hogy mindegyiket kihasználja. Pedig szerintem elég nyilvánvaló a dolog, csak rá kell nézni arra a nőre és máris tudni lehet, hogy milyen is valójában.

A film végül Nancy történetével zárul, a Nancy's Last Dance-el (Nancy utolsó tánca). Ez a másik, amit direkt a film kedvéért írtak meg. Nancy még mindig szenved Hartigan halála miatt, pedig már négy év telt el, és fokozatosan züllik le, tervezgeti, hogy fogja megölni Roark szenátort bosszúból. A leépülését és azt, hogy egyre inkább kezd megőrülni remekül ábrázolták, és elég hitelesen, bár azért ez a történet se adott olyan sokat, mint vártam volna. Nancy gyakorlatilag az egész filmben vedelt, kéjesen vonaglott a színpadon és magában beszélt. Persze értem én, hogy kell a sok meztelen nő ide, mert hát kell, de azért Nancy csinálhatott volna valami mást is a táncon kívül.

Mindenesetre nekem tetszett a film, azért annyira nem rossz, mint amilyennek többen is mondták. Persze nekem is van egy kis hiányérzetem, főleg a Marvos és a Nancys történetben, mindkettőt ki lehetett volna bővíteni plusz jelenetekkel, és akkor talán összeszedettebbnek tűnik a kettő. A másik két történetet imádtam, habár azért a sok (majdnem) meztelen női test a végére már kezdett néha idegesíteni.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

Gail Carriger: Szégyentelen (Napernyő Protektorátus 3.)

Fülszöveg:
Viktória királynő elbocsátja Alexiát az árnyékkormányból, és az egyetlen személy, aki bármiféle magyarázattal szolgálhatna – Lord Akeldama – váratlanul elhagyja a várost. Mindennek tetejébe Alexiára gyilkos gépkaticák támadnak, jelezve (ahogy azt csak a katicák képesek), hogy immár London minden vámpírja igencsak érdekelt Lady Maccon meglehetősen alapos halálában.
Mindeközben Lord Maccon szeszben pácolja magát, Lyall professzor pedig kétségbeesetten igyekszik összefogni a Woolsey-falkát. Alexia végül elmenekül Angliából, és meg sem áll Itáliáig, hogy megkeresse a titokzatos templomosokat; csak ők tudnak eleget a természeten túliakról ahhoz, hogy feltárják előtte növekvő mértékben terhes állapotának titkait. Csakhogy ők még a vámpíroknál is rosszabbak lehetnek – és pestót hordanak maguknál. A szezon botránya – Lady Maccon elhagyta a férjét, és visszaköltözött rémes családjához!

Az előző rész érdekesen ért véget, és épp ezért nagyon vártam a folytatást, habár valahogy sejtettem, hogy mit fogok kapni. És ennek nem lehetett előre örülni. Mert pontosan azt kaptam, amire számítottam, annak minden pozitív és negatív aspektusával együtt.  Épp ezért ez a könyv most nem okozott akkora meglepetést, mint azt szerettem volna, mégis iszonyatosan élveztem. Mert a Napernyő Protektorátus könyvsorozat tipikusan olyan, amit csakis élvezettel és mosolyogva lehet olvasni.

Aki már olvasott akár csak egy könyvet is ebből a sorozatból, az tisztában van vele, hogy az előbb mire gondoltam. Gail Carriger és a magyar fordító valami olyan egyedi és utánozhatatlan stílust alkottak meg, amitől a könyv még akkor is remek olvasmány lenne, ha épp semmi releváns nem történne a szereplőkkel. Nagyon tetszik a könyvek hangulata, stílusa, írásmódja, a megfogalmazás, tehát minden, ami az írói stílust alkotja. A magyar fordítás remek, talán az egyik legjobb, amit idáig olvastam, mert tökéletesen meg tudta ragadni az eredeti mű hangulatát, mindezt a választékos és színes magyar nyelv segítségével. Alexia narrációja egyszerre komoly, humoros, okos és pimasz.

Tudtam mire számítsak ebben a könyvben, hisz sejteni lehetett, hogy a gyerek miatt Alexia és Conall összevesznek, és a nő erre elviharzik és addig vissza se megy, amíg a férje porban csúszva bocsánatot nem kér tőle. De arra még én se számítottam, hogy a teljes könyvön át nem is fognak beszélni. Egyetlen negatívum, aminek nem örültem, hogy Conall alig szerepelt a könyvben, és mikor igen, akkor is csak részegen fetrengett az önsajnálatban. Nem bírom ki, meg kell jegyeznem. Annyira tipikusan reagálta le ezt a dolgot. Annyira "pasisan" viselkedett, hogy az már nem vicces, hanem inkább nevetséges és kiábrándító volt. Nem hogy inkább próbált volna Alexia mellett állni, és ha állítólag annyira szereti, akkor hinni neki, és együtt rájönni, hogy mi lehet az oka a gyereknek... nem, ő inkább besértődött és leitta magát a sárga földig. Számomra ez egy kicsit karakteridegen volt, nekem eddig Connal sokkal komolyabb és normálisabb férfinak tűnt. Csalódtam benne úgy, mint Alexia is.

A történetre nem lehet panaszom, mert talán az most volt a legmozgalmasabb. Alexia és kis csapata végigszáguldoznak Európán, miközben keresik a magyarázatot Alexia gyermekének mibenlétére, amit végül a nő Olaszországban talál meg. Tényleg mozgalmas egy kaland volt, nem unatkoztak az biztos, bár mindezt terhesen véghezvinni valóban nagy mutatvány volt Alexia részéről. Csak csodálni lehet érte.

Alexia még mindig szimpatikus főhős, imádom az eszét és a humorát. Ha a régi időkben éltem volna, én is olyan nő szerettem volna lenni, mint ő. Rajta kívül egészen kezdem megkedvelni a mellékszereplőket is. Madama Lafeouex és Lyall Professzor mindketten kezdenek a szívemhez nőni, főleg az utóbbi, aki ugyebár Conall önmarcangolása miatt átvette a falka ügyeinek intézését. Egy valakit hiányoltam csak, mégpedig Lord Akeldamát. Ő a másik kedvencem Alexia után, és sajnáltam, hogy csak a könyv végén bukkant fel és alig szerepelt. Remélem a következő részben ennél többet fog.

A Szégyentelen ugyanolyan izgalmas és szórakoztató, mint az első két rész. Ha a korábbi könyvek tetszettek, akkor ezt is imádni fogod. Érdekes helyzetet vetít előre a folytatásra, engem nagyon érdekel, hogy mi lesz itt a "gyerekteherrel" és a szülőkkel. Még mindig imádom ezt az utánozhatatlan hangulatot és stílust, amiben a könyv íródott, és még mindig imádom Alexia narrációját is. Mikor jön már a következő rész?

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/gail-carriger-blameless-szegyentelen
Értékelés: 5/5

Mats Strandberg - Sara B. Elfgren: Tűz (Engelsfors 2.)

Fülszöveg:
Az Engelsfors trilógia második kötete. Vége a nyárnak és a kiválasztott hat lányt a gimnázium második osztálya várja. A szünidő szinte rettegésben telt el, és ők felkészültek a gonosz erők következő lépésére. Ám a veszedelem olyan irányból fenyegeti őket, ahonnan egyáltalán nem számítanak rá. Egyre nyilvánvalóbb, hogy valami nagyon nincs rendjén Engelsforsban. A múlt összefonódik a jelennel, az élő találkozik a holttal. A Kiválasztottak között még szorosabb lesz a kötelék, és a lányok megint rádöbbennek, hogy a rendkívüli képesség vagy a varázslat sem vigasztalja a boldogtalan szerelmeseket és nem gyógyítja meg az összetört szíveket… A svéd szerzőpáros fiatal felnőtteknek szóló trilógiájának első kötete, a Kör, óriási sikert aratott az egész világon, és nagy várakozás előzte meg a folytatást, melyben újabb sötét és misztikus fordulatok borzolják az olvasók idegeit.

Nagyon szerettem az első részt, mert valami olyat adott amire akkor éppen nagy szükségem volt. Az Engelsfors trilógia egy kellemes, szórakoztató és logikusan felépített ifjúsági fantasy történet, olyan, amilyen minden hasonló könyvnek lennie kellene. Minden téren hozta azt, amit elvárok egy ilyen könyvben, és épp ezért szeretem annyira. Nem volt kérdés, hogy olvasni fogom a folytatást, és szerencsére igen hamar lehetőségem adódott erre. A trilógia második része Tűz címen jelent meg, a harmadik ki tudja mikor várható, de remélem mihamarabb, mert arra is irtó kíváncsi vagyok. Mennyivel lett jobb a második rész, mint az első? Ugyanolyan remek és élvezetes olvasmány, sőt, most szerettem bele végleg ebbe a történetbe és a karakterekbe.

Korábban említettem, hogy miért annyira szerethető ez a könyv: mert minden téren hozza azt az elvárt szintet, amitől számomra tökéletes lesz egy könyv. Ez így volt az első résznél, és így van a másodiknál is. Adott egy remek írói stílus, amitől olvastatja magát a könyv, ami itt azért nagy szó, mert ketten írták a könyvet. A két író ellenére nem érzem a töréseket, sem azt, hogy valamely részek gyengébbek lennének, mint a többi. Ugyanolyan kereknek és egésznek tűnik az elejétől a végéig, nem látszik az íróváltás bizonyos időközönként. Nem tudom, hogy osztották fel egymás közt a munkát az írók, de akárhogy is csinálták, mi olvasók ebből semmit se vehetünk észre. És ez nagy szó.

Aztán ott van a remek történet, ami tulajdonképpen két részből tevődik össze. Egyrészt izgalmas a fantasy szál, a lányok jobban belevetik magukat a mágia rejtelmeibe, mint ezelőtt. Hiába is, tanulniuk kell, és meg kell akadályozniuk az apokalipszist, így gyakorolniuk kell a képességeiket, össze kell fogniuk és együtt kell dolgozniuk. Ha tetszik nekik, ha nem. És ez nagyon nehéz dolog 5 ennyire különböző fiatal lány esetében. Ha mindez nem lenne elég, akkor elérkezett Anna-Karin perének ideje, és a Tanács emberei rájuk szállnak, így a gimnázium második éve még izgalmasabb kalandokat tartogat számukra, mint anno az első. A második könyv tehát ugyancsak egy tanévet ölel fel és annak eseményeit mutatja be.

Külön örültem annak, hogy reálisan folytatódott a történet, hogy még mindig nem lettek a lányok mindannyian örök puszipajtások. Persze már tudják, hogy össze kellene fogniuk a gonosz és mindenki ellen, aki ellenük tör, de ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Ha nem derült volna ki, hogy mindannyian boszorkányok, akkor soha az életben nem beszéltek volna egymással. Össze kell szokniuk, és össze kell dolgozniuk, ez a túlélésük kulcsa. Hosszú idő és közös kalandok szükségesek ahhoz, hogy két személy barátságot kössön, hogy megkedveljék egymást, hogy legalább elfogadják a másikat, és ez itt több hónap alatt megy végbe, ami lássuk be a valóságban is így van. Nem szeretem az olyan könyveket, ahol a karakterek beszélnek két szót és máris örök barátoknak hiszik egymást. Itt szerencsére nem ez történik, hanem mindez reálisan van ábrázolva.

A könyv fantasy szála tovább bővül és kiderül néhány olyan dolog, amit idáig még nem tudtunk. Nicolaus visszakapja az emlékeit, és kiderül, hogy ki volt az előző Kiválasztott, és hogy miként kapcsolódik a lányokhoz. Megjelenik a Tanács két embere, akik által jobban beleláthatunk a szervezet céljaiba és működésébe, akik ugyanolyan romlottak és idióták, mint általában minden szervezet, aminek az lenne a dolga, hogy fenntartsa a rendet és a békét.  Két fontosabb új szereplő mutatkozik be, Alexander, a Tanács hű embere, akinél ütnivalóbb férfit nem hordott a hátán a Föld, és a fia Victor, aki pedig Minoo szavaival élve egy teljesen kiismerhetetlen figura. Én sem tudom őt hova tenni, néha kedves volt, néha nem, Fogalmam sincs mi lehet a valódi célja, hogy mit akarhat a lányoktól.

Ebben a részben is előkerül egy nyomozási szál, ami az előzővel ellentétben (számomra legalábbis) nem volt annyira nyilvánvaló. Az első részben már az elejétől tudtam, hogy Max áll a dolgok hátterében, itt viszont meg nem tudtam volna mondani, hogy ki mozgatja a szálakat. Persze Elias szüleire mutatott minden jel, de hát az annyira egyértelmű lett volna, hogy biztos voltam benne, hogy nem igaz. Végül mikor kiderült, hogy ki áll az egész mögött, akkor kissé csalódtam, mert a személy indokai számomra olyan "mondvacsináltak" voltak. Valami ütősebb magyarázatot vártam volna.

Film cast: Linnéa, Vanessa, Anna-Karin, Rebecka, Minoo és Ida

És direkt a végére hagytam azt, ami a legjobban tetszett, ami a könyv egyik legnagyobb vonzereje és sikere... mégpedig a karaktereket. Imádom ezt az öt lányt, mindegyiket a maga módján, és mostanra jutottam el arra a pontra, hogy mindegyiküket megértettem teljesen és így megkedveltem. Ezek a karakterek élnek a lapokon, saját vágyakkal, célokkal, egyedi jellemmel, családi problémákkal, és épp ezek dolgok teszik őket annyira egyedivé és szerethetővé. Tetszett, hogy most is mindenkinek volt egy kis saját magánéleti gondja a fő történetszál mellett, és hogy senkinek se állt meg az élete, hanem normálisan haladt tovább. Linnéa az önálló életéért küzd, mikor valaki be akarja mártani a gyámhatóságnál, Minoo szülei elválnak és a lánynak meg kell küzdenie azzal, hogy így a korábbi tökéletes élete a feje tetejére áll, Vanessa végre megszabadul Nicke-től, és Wille-vel se mennek olyan jól a dolgaik, mint azt szeretné. Anna-Karin a korábbi önző és felelőtlen tettei következményével küzd még mindig, és ez majdnem az életébe kerül, miközben Ida is rájön, hogy a korábbi élete talán mégsem annyira fényes és remek, mint azt korábban hitte. Kétségbeesetten próbál közelebb kerülni Gustafhoz, akibe reménytelenül szerelmes, miközben a háta közepére se kívánja ezt a boszorkányos kötelezettséget.

A második részben mindegyik karakter fejlődik, sokuk élete megváltozik, és ez hatással lesz a karakterük alakulására is. Nekem Ida jellemfejlődése és történeti szála tetszett most a legjobban, és pontosan a vége miatt annyira szomorú ez az egész. Pont mikor végre normális ember lett volna belőle, akkor lesz késő számára. Nem csak a karakterek fejlődtek, hanem a kapcsolataik is változtak. Kezdenek összeszokni, kezdenek összekovácsolódni és igazi barátokká válni. Az a testcserés dolog erre segített rá a legjobban, igazából ez volt a legnagyobb haszna, hisz így tökéletesen megismerhették a másikat. Jó kis banda lesz belőlük. Egy szó, mint száz, imádtam ezt a könyvet, és iszonyatosan várom a harmadik részt.

Ui: Egy örömteli hírrel szolgálhatok minden rajongó számára. Én se tudtam róla egészen addig, amíg Annie fel nem hívta rá a figyelmem az előzetessel, hogy A Körből film készül. Igen, film készül az első részből, és ha sikeres lesz, akkor gondolom a többiből is. Svéd film lesz, ami pozitív reményre ad okot, hisz az eredeti Tetovált lány filmeket is imádtam. Bár valószínűleg nálunk nem fogják adni a mozik, én mégis el sem tudom mondani mennyire várom. A film premierje 2015 februárban lesz Svédországban.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/mats-strandberg-sara-b-elfgren-tuz
Értékelés: 5/5*