Fülszöveg:
Anita Blake napjai eddig sem voltak eseménytelenek, de mióta kifejezetten szoros szálak fűzik Jean-Claude-hoz – St. Louis vámpírmesteréhez –, az élete bonyolultabb és veszélyesebb, mint valaha. Anitának rá kell döbbennie, hogy vannak dolgok, melyektől még Jean-Claude is fél. Ilyen például az öreg és hatalmas vámpírokból álló Tanács, melynek tagjai most eljöttek, hogy kielégítő magyarázatot kapjanak társuk halálára. Amikor egy romantikus vacsorát a Jean-Claude titokzatos múltjából felbukkanó vámpírok zavarnak meg, Anita már sejti, hogy a dolgok hamarosan még rosszabbra fordulnak. Miközben a vámpírvadász a vérfarkasok falkájával is összetűzésbe keveredik, a város vérszívóit egy paranormális képességekkel rendelkező gyújtogató veszi célba, és ha Anita nem vigyáz, ez a tűz mindent elemészthet, ami fontos az életében.
Nem haladok gyorsan ezzel a sorozattal, mert ki akarom élvezni és minél tovább el akarom nyújtani az első néhány jobb részt, amit mindenki az egekig magasztalt... mégis, immár a 7. könyvet fejeztem be, vagyis egyre jobban közelítek a "törésvonalhoz", amiről sokan figyelmeztettek korábban. Az Anita Blake könyvek eddig mindig azt adták, amire számítottam, ennek ellenére egyiket se untam. Szerencsére nem kellett még csalódnom, így igazából nem fogok semmi újat se mondani.
Így a hetedik résznél járva úgy érzem, mintha mindig csak ismételném önmagam, de nem tehetek róla. Minden egyes Anita Blake könyv ugyanarra a kaptafára épült fel idáig. Anita nyomoz valamilyen rejtélyes gyilkossági ügyben, emellett belekeveredik egy másik természetfeletti kalamajkába is, miközben a magánéletében szintén zajlik az élet. Csak az ellenségek változnak, hisz Anita minden egyes részben megszabadul a delikvenstől. Senki sem tud vele szembeszállni.
Szerettem ezt a részt is, hozta az elvárt szintet, mégis most valahogy elmaradt az a nagy katarzis, amit korábban mindig éreztem. Nem arról van szó, hogy rossz lett volna, sőt felettébb izgalmas, kalandos, humoros és minden, ami korábban is volt, csakhogy valamiért végig az járt a fejemben, hogy én ezt már korábban elolvastam hatszor, és valamiért most nem ütött akkorát. Szerintem most tartok majd egy hosszabb szünetet a következő rész előtt, és csak aztán fogom folytatni.
A karaktereket még mindig imádom, de ők is pontosan ugyanolyanok voltak, mint ezelőtt. Két kivételtől eltekintve. Anita habár valamilyen szinten még mindig a régi önmaga, de azért látszik, hogy néhány dologban kezd változni a hozzáállása. Ő és Jean-Claude nagyon aranyosak együtt, remélem még sokáig együtt maradnak. Aki viszont most kezdett el idegesíteni... az pedig Richard. Már értem miért mondták sokan korábban, hogy Richard felettébb idegesítő, hisz most tényleg az volt. Nem, ez nem is jó szó rá. Inkább gyerekes, kicsinyes és rohadtul féltékeny, ami egyáltalán nem áll jól egy pasinak. Miért nem lehet emelt fővel elfogadni, hogy szakítottak vele, miért kell ehhez folyton pofákat vágni és beszólogatni? És még csodálkozik, hogy Anita sokkal szívesebben van Jean-Claude-al. A nők sokkal jobban szeretik a magabiztos, erős, okos és talpraesett pasikat azoknál, akik folyton nyavalyognak valamin és akik mindig önmagukat marcangolják bánatukban. Asher lett volna még érdekes, de olyan keveset szerepelt, hogy igazából meg se ismerhettük, így még nem mondanék róla véleményt. Majd később, ha jobban megismerem.
Ez elég rövid kis értékelés lett most, de hát nem tudok semmi újat mondani. Még mindig szeretem ezt a könyvsorozatot, de tartani fogok egy hosszabb szünetet a folytatás előtt, mert hátha akkor következőleg ismét nagyot üt.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-ego-aldozatok
Értékelés: 5/5
Így a hetedik résznél járva úgy érzem, mintha mindig csak ismételném önmagam, de nem tehetek róla. Minden egyes Anita Blake könyv ugyanarra a kaptafára épült fel idáig. Anita nyomoz valamilyen rejtélyes gyilkossági ügyben, emellett belekeveredik egy másik természetfeletti kalamajkába is, miközben a magánéletében szintén zajlik az élet. Csak az ellenségek változnak, hisz Anita minden egyes részben megszabadul a delikvenstől. Senki sem tud vele szembeszállni.
Szerettem ezt a részt is, hozta az elvárt szintet, mégis most valahogy elmaradt az a nagy katarzis, amit korábban mindig éreztem. Nem arról van szó, hogy rossz lett volna, sőt felettébb izgalmas, kalandos, humoros és minden, ami korábban is volt, csakhogy valamiért végig az járt a fejemben, hogy én ezt már korábban elolvastam hatszor, és valamiért most nem ütött akkorát. Szerintem most tartok majd egy hosszabb szünetet a következő rész előtt, és csak aztán fogom folytatni.
A karaktereket még mindig imádom, de ők is pontosan ugyanolyanok voltak, mint ezelőtt. Két kivételtől eltekintve. Anita habár valamilyen szinten még mindig a régi önmaga, de azért látszik, hogy néhány dologban kezd változni a hozzáállása. Ő és Jean-Claude nagyon aranyosak együtt, remélem még sokáig együtt maradnak. Aki viszont most kezdett el idegesíteni... az pedig Richard. Már értem miért mondták sokan korábban, hogy Richard felettébb idegesítő, hisz most tényleg az volt. Nem, ez nem is jó szó rá. Inkább gyerekes, kicsinyes és rohadtul féltékeny, ami egyáltalán nem áll jól egy pasinak. Miért nem lehet emelt fővel elfogadni, hogy szakítottak vele, miért kell ehhez folyton pofákat vágni és beszólogatni? És még csodálkozik, hogy Anita sokkal szívesebben van Jean-Claude-al. A nők sokkal jobban szeretik a magabiztos, erős, okos és talpraesett pasikat azoknál, akik folyton nyavalyognak valamin és akik mindig önmagukat marcangolják bánatukban. Asher lett volna még érdekes, de olyan keveset szerepelt, hogy igazából meg se ismerhettük, így még nem mondanék róla véleményt. Majd később, ha jobban megismerem.
Ez elég rövid kis értékelés lett most, de hát nem tudok semmi újat mondani. Még mindig szeretem ezt a könyvsorozatot, de tartani fogok egy hosszabb szünetet a folytatás előtt, mert hátha akkor következőleg ismét nagyot üt.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-ego-aldozatok
Értékelés: 5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése