"Az egész történelem során nem találtam senkit, akit ennyire szerettem volna, mint téged… senkit." Ezek voltak Rhode utolsó szavai hozzám. Az utolsó alkalom, amikor szerelmet vallott. Az utolsó alkalom, hogy láttam az arcát. 592 éve először újra lélegeztem. Kifekhettem a napra. Éreztem az ízeket. Rhode feláldozta magát, csak hogy én, Lenah Beaudonte, újra ember lehessek. Hogy képes legyek véget vetni a vérszomjas időknek. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd újra szerelembe esem valakivel, aki nem Rhode. De Justin olyan… vakmerő volt. Izgalmas. Gyönyörűbb, mint a legvadabb álmaim. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd újra tizenhat éves leszek… ahogyan azt sem, hogy visszatér a múltam, és kísérteni kezd.
Kedvenceim a vámpíros könyvek és Anne Rice Vámpírkrónikái óta kitartó szorgalommal és lelkesedéssel vadászom a jobb vámpíros könyvekre, habár eddig sajnos nem nagyon jártam sikerrel. Mindenesetre nem adom fel, keresem a vámpíros könyveket és amelyek felkeltik valamiért az érdeklődésemet, azokat próbálom megszerezni magamnak. Így jutott el hozzám a Végtelen napok és mivel a fülszöveg ígéretesen hangzott, így gondoltam nekem ezt olvasnom kell. Nagy elvárásaim voltak, amit nem kellett volna, hisz így ismét nagyot csalódtam.
Igazából az a legnagyobb problémám ezzel a könyvvel, hogy annyira jó és tökéletes lehetett volna, annyi mindent ki lehetett volna hozni belőle, hogy fáj az a sok elvesztegetett lehetőség. Vegyük sorra mi nem tetszett, és szerintem min kellett volna változtatni. Az írónő fogott egy érdekes témát, amivel nagyot üthetett volna, de ő úgy döntött, hogy az egészet leegyszerűsíti, beleilleszti az ifjúsági könyvek egyszerű keretei és kliséi közé, és ezzel máris elrontotta az egészet. Ha merészet álmodott volna, ha fogta volna az alap koncepciót és mondjuk felnőtt fantasy-t ír belőle, akkor ez a könyv ezerszer jobb és különlegesebb lett volna. Hogy pontosan mire gondolok?
Lenah egy csaknem 600 éves vámpír, aki újra ember szeretne lenni. Teremtője és szerelme, Rhode egy szertartás segítségével teljesíti a lány kívánságát, és saját életét feláldozva Lenahból újra embert kreál, majd elrendezi számára azt az emberi életet, amire a lány annyira vágyott. *Dobpergés!!!* Visszaküldi a gimnáziumba! Igen, jól olvastátok. Ez a 600 éves vámpír, aki újra ember lesz, mihez kezd az életével? Visszamegy a gimibe tanulni. Mert tényleg ez lenne a nagy álma? Hogy éretlen 16 éves tinik között tengesse újdonsült emberi életét? Igazából számomra itt bukott meg alapvetően a könyv és innentől egyszerűen képtelen voltam komolyan venni.
Könyörgöm szépen, gondoljunk bele... Lenah 600 évet élt, ezernyi tapasztalat van a háta mögött, megélt rengeteg örömöt, kudarcot, bánatot, látta az élet jó és rossz oldalát, nem hiszem, hogy neki lehetne bármi újat mutatni. Jóval túl van már egy 16 éves értelmi szintjén, és erre mégis mi az élete álma? Hogy újra gimibe járjon agyhalott tinédzserek közé. Nem, egyszerűen ez számomra hiteltelen és lehetetlen. Az alap elgondolás remek lett volna, csak azt nem bírom felfogni, hogy miért egy ifjúsági könyv keretei között kellett ezt az egészet kidolgozni. Persze nem az írónő találta fel a spanyol viaszt, Anne Rice ezt a témát korábban ennél sokkal jobban feldolgozta már egyszer A testtolvaj meséje című könyvében. Ott Lestat reakciója és cselekedetei újbóli emberi létére ennél sokkal reálisabbak voltak.
Másik legnagyobb problémám a férfi főszereplő, Justin. Az a bajom vele, hogy egy sablon karakter, akiben semmi egyediség sincs, nem értem Lenah mit látott benne. Egy éretlen 16 éves kamaszfiú, akinek csak a külsőségek, a bulik és az számít, hogy ki mit gondol róla. Nehezen tudom elhinni, hogy egy Lenah-hoz hasonló 600 éves vámpír, aki korábban Rhode-ba és Vickenbe volt szerelmes, hogy pont a másik két sokkal érdekesebb és összetettebb férfi karakter után, egy ilyen lapos és jellegtelen Justinba szeret bele. Számomra ez egyszerűen felfoghatatlan. Justin helyett én sokkal szívesebben olvastam volna többet Rhode-ról és Vickenről, szívesebben ismertem volna meg őket jobban, mert mindketten érdekes karakterek a maguk módján. Persze szerepeltek Lenah visszaemlékezéseiben, de az számomra vajmi kevés volt.
Hogy valami pozitív dolgot is mondjak, mert olyan is volt, kifejezetten tetszett az elgondolás, hogy a főszereplőnk most nem egy naiv, kedves, jószívű és segítőkész lány lett, hanem egy igenis antipatikus, utálható, sőt mondhatni gonosz lélek. Lenah egyáltalán nem kedvelhető karakter, sőt utálatos a maga módján, rengeteg embert megölt hosszú élete során, egyiket se bánta, sőt élvezte a dolgot. Önimádó, nagyképű és iszonyúan önző, kihasználja az embereket, szinte mindenkit maga körül, és habár negatív karaktere miatt nekem is utálnom kellene, mégsem tudom. Mert ettől lett érdekes, és ettől emelkedett ki a többi hasonszőrű könyvek főszereplői közül. Egyetlen dolog nem tetszett vele kapcsolatban, hogy olyan gyorsan változott meg a történet folyamán a személyisége. Számomra ugyancsak hihetetlen, hogy 600 évnyi "gonoszkodás" után mindössze pár hónap alatt ennyire drasztikusan megváltozik valakinek a személyisége. A rossz tulajdonságokat nem lehet ilyen egyszerűen elhagyni, sajnos ez így van. És valahogy az ez mögött húzódó okok is annyira értelmetlenek, hogy pont Justin miatt változott meg ennyire.
Nagyon kár ezért a könyvért, mert az alap elgondolás remek, és ha ezt érettebben, netán talán reálisabban dolgozza ki az írónő, akkor valami igazán egyedit alkothatott volna. Volt néhány érdekes gondolat, ami nekem is tetszett, de a korábban felsorolt hibák sajnos rányomták a bélyeget a könyv megítélésére. Átlagos, sablonos, logikai hibákkal teli történet lett végül a Végtelen napok, aminek legnagyobb problémája, hogy az ifjúsági műfajban lett megírva. Felnőtt fantasy-ként szerintem nagyobbat ütött volna. Kár érte. Nagyon kár.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rebecca-maizel-infinite-days-vegtelen-napok
Értékelés: 5/2
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése