Július: TOP 5 realista könyv

Most, július végén hozom el nektek az utolsó könyves toplistát. Ezen kívül már csak egy lista lesz a jövő hónap végén, aminek még nem árulom el a témáját. A lényeg, hogy most a realista könyvek kerültek terítékre. Összeszedtem az általam olvasott realista könyveket és felállítottam a saját listámat. A realista műfaj szintén nagy kedvencem a fantasy és a disztópiák után. Imádom azokat a realista könyveket, melyek meghatóan és szívbemarkolóan mutatnak be egy komoly témát úgy, hogy olvasás közben nem unom el magam rajta, vagy nem idegesít fel a realitás hiánya. Nem is húzom tovább az időt, lássuk az 5 kedvenc realista könyvemet. :)

A korábbi hónapok listái ITT tekinthetők meg.

Júliusi téma: TOP 5 REALISTA KÖNYV

1. Jay Asher: 13 okom volt...

Fülszöveg:
Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP.
Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat.
Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.
Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát.
Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért.
Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat…
…és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét.

Imádom a könyvet évek óta, mert olyan problémákra hívja fel a figyelmet, ami sok fiatal életét keseríti meg. Nehéz témát dolgoz fel, az öngyilkosság gondolata és kérdése áll a középpontban. Szokatlan a könyv formája, hiszen párhuzamos narrációval meséli el a történetet. Ha még véletlenül nem olvastátok, akkor épp ideje bepótolni.

2. John Green: Csillagainkban a hiba

Fülszöveg:
A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.

Szerintem erről a könyvről nem kell sokat mondanom, hiszen a film óta körülötte kialakult hype miatt még az is tudja miről szól, akit egyáltalán nem érdekel. Habár nem annyira a komoly témákon van hangsúly hanem inkább a romantikus részén a történetnek, én mégis imádom John Green könyvét, hiszen két rákos fiatal életébe nyerhetünk betekintést benne.

3. Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Fülszöveg:
Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül.
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.

Ez a könyv nem annyira ismert nálunk, ami nagy baj, hiszen remek a műfajában. Egy anorexiás fiatal lány a főszereplő és történetében az anorexiás fiatalok fejébe nyerhetünk egy kis betekintést. Sosem értettem az ezzel a betegséggel küzdő lányokat és fiúkat, de a könyv után talán valamennyire meg tudtam érteni, hogy mi minden jár a fejükben és miért teszik azt, amit.

4. Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el

Fülszöveg:

Hadd mondjam el…
Miért kerülik Melindát iskolatársai? S ő miért viselkedik olyan különösen? Alig beszél, egyre inkább magába zárkózik, pedig nagyon is szeretne ismét a közösséghez tartozni. Történhetett valami, de mi és mikor?
Mi okozza a zavart a tizennégy éves lányban s körülötte? Mi oszlathatja el annak a borzalmas nyári bulinak az emlékét, s teheti a helyére az ott történteket?
Ezt meséli el a szerző díjnyertes, több nyelvre lefordított, drámai erejű, ugyanakkor az iróniát sem nélkülöző könyvében.

Anderson másik könyvét szintén imádom. Itt a főszereplőnek egészen másfajta problémával kell megküzdenie, és mivel a fülszöveg se árulja el a könyv nagy titkát, így én se teszem. Melindaval történik valami szörnyű, és ezt kell feldolgoznia magában. Gyönyörű lélektani ábrázolás egy fiatal lány szomorú tragédiáján keresztül.

5. Lauren Oliver: Mielőtt elmegyek

Fülszöveg:

Samantha Kingstonnak mindene megvan: övé a világ legjobb pasija, a három legtutibb barátnő, valamint egy igazán kitüntetett helyzet a Thomas Jefferson Gimiben – a menza legjobb asztalától kezdve a legideálisabb parkolóhelyig. Február 12. péntek csak egy újabb napnak ígérkezik irigylésre méltó életében.
De végül kiderül, hogy a legutolsó.
Aztán kap egy második esélyt. Tulajdonképpen összesen hét esélyt kap. Egy elvarázsolt héten keresztül mindennap újraélheti élete utolsó napját, és kibogozhatja a halála köré fonódott rejtélyeket. Közben arra is rájön, mekkora a valódi értéke mindannak, amit elveszíthet.

Ez a könyv annyiban lóg ki a sorból, hogy van benne egy kis fantasy elem, méghozzá az időutazás, de nem ezen van a hangsúly és csak egy eszköz a magasabb mondanivaló érdekében. Samantha lehetőséget kap arra halála előtt, hogy kijavítsa azokat a hibákat, amiket életében elkövetett. Rájön, hogy korábban semmi sem az volt, aminek látszott, és hogy vannak dolgok, amiket helyre kell hoznia. Imádtam a könyvet.

Ezek voltak az én kedvenc realista könyveim. Nektek melyik a kedvencetek? Tudnátok nekem ajánlani valami igazán jót, amit még nem olvastam? :)

George Orwell: 1984

Fülszöveg:
1988-ban kommentálva az 1984-et, a valóságos és jelképes évszám között tűnődően botorkálva szükségszerű a kérdés: a történelmi rémképet illetően érvényes-e, érvényes maradt-e Orwell regénye? Nem és igen. Igen és nem. Nem, ha megkönnyebbülten nyugtázhatjuk, hogy az a totalitárius diktatúra, amely az 1984-ben megjelenik, a regény megírása óta nem valósult meg a valóságos történelemben, és a kommentár fogalmazása közben nincs jele – kopogjuk le, persze – , hogy a közeljövőben bármelyik nagyhatalom megvalósítani kívánná. Igen, ha a tegnapi történelem némely államalakzatára gondolunk. Nem a náci Németországra, nem a sztálini Szovjetunióra, hanem időben közelebbi képződményekre: Enver Hodzsa Albániájára, Pol Pot Kambodzsájára. Hogy jelen idejű államképződményeket a diplomáciai illem okából ne említsünk. Röviden elmerengve ennyit mondhatunk ma az 1984 történetfilozófiai érvényességéről. És a regény? Ünnepelték és kiátkozták a hidegháború hosszú évei során. A sorompótól balra ezért, a sorompótól jobbra azért. Jelképpé és jelszóvá lett. Sorompó arra kell, hogy két oldalán ugyanazt a szöveget kétféleképpen lehessen érteni és értelmezni. Regény azonban nem arra való, hogy jelkép és jelszó legyen. Regény arra való, hogy olvassák, hogy szabadon olvasható legyen.

Nem gyakran olvasok klasszikus szépirodalmat, mert a gimnáziumban megutáltatták velem az összeset. Nem akarok hosszasan értekezni arról, hogy mennyire rossz a magyar oktatás felépítése és az irodalom órák kialakított tananyaga, mert akkor egy baromi hosszú posztot kellene erről írnom. (De ha érdekel titeket a véleményem, akkor egyszer majd kifejtem.) Úgy gondolom, hogy az irodalom órán kötelező olvasmánynak feladott könyvek nagy része olvashatatlan és unalmas. Az egyetlen, amit szerettem a Bűn és bűnhődés volt, de mi azt csak röviden vettük át, nem is volt kötelező nálunk kiolvasni, én csak önszorgalomból tettem, mert érdekelt a története. Mióta elkezdtem ezt a blogot, próbálok nyitni a klasszikusok felé is, de ez még nehezen megy, és ahogy látjátok igen kevésről írtam idáig. Olvastam a Legyek Urát, és az 1984-et, és mivel mindkettő iszonyatosan tetszett, felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem ezek a kötelező olvasmányok a gimnáziumban. Ha nekem ezeket kellett volna olvasnom 5 évvel ezelőtt, akkor talán nagyobb kedvvel ültem volna be az irodalom órára.

Nagyon tetszett az 1984, és sajnálom, hogy nem olvastam hamarabb, mert ez tipikusan az a könyv, ami mintha nekem íródott volna. Történelmi vonatkozások, komoly és érdekes téma, filozofikus gondolatok és egy remek írói stílus. Ez mind megtalálható ebben a könyvben, amit bárkinek szívből ajánlok. Mivel a fülszöveg nem árul el sokat, így gondoltam összefoglalom röviden miről is szól Orwell eme remek műve. A történet egy elképzelt disztópikus világban játszódik egy diktatórikus államban, ahol az állam Pártja, élén a vezetővel, a Nagy Testvérrel totális hatalmat gyakorol a nép felett. Ebben a világban él a főszereplő Winston, aki Párttag és évek óta éli az engedelmes polgárok életét, míg nem lassan elkezdi megkérdőjelezni a Párt hatalmát, módszereit és az egész társadalmi rendszert.

A történetről nem akarok többet elárulni, egyrészt mert ez nem valami kemény harcos disztópia. Itt nincsen lázadás, se harcok, hanem a fizikai harcok helyett egy lélektani csatát mutat be, melyben Winston küzd a Párt hatalma és elnyomása ellen. A könyv három nagy fejezetre van elosztva. Az első fejezet és különösen annak az eleje számomra kimondottan unalmas volt. Bevallom, nehezen keltette fel a könyv az érdeklődésemet és amíg el nem értem az első 100 oldal végére, addig úgy voltam vele, hogy ez talán mégsem nekem való. Nehezen indul a be a sztori, így erre hagyni kell egy kis időt, de miután megszoktam a stílust és több információt kaptam a világról, a szereplőkről és jobban beindultak az események... na onnan már nem volt megállás. Onnantól kezdve mélyen elmerülve benne és érdeklődve olvastam, és a másik 250 oldalt alig egy nap alatt befejeztem.

Az a felettébb különös és egyben rémisztő ebben a könyvben, hogy ez nem teljesen kitalált spekuláció. Hiszen világosan látszik, hogy Orwell igenis ötletet merített a 20. század második felében kialakult diktatórikus államok berendezkedéséből. Az 1984 világa egy eltúlzott Szovjetunió tulajdonképpen, és épp az a megdöbbentő és szomorú ebben, hogy ilyen országok igenis léteznek a valóságban. Sőt még ma is vannak diktatórikus államok, ahol így mennek a dolgok. Ahol nincs szabadság és ahol egy elnyomó hatalom irányít egy egész nemzetet. Persze Orwell néhány dologban alakított a szovjet mintán, sokkal kegyetlenebb, irányításmániásabb és még inkább sötétebb lett ez az ország. Ebben a világban három nagyhatalom jött létre a háborúk után. Eurázsia (amely Európát és Ázsia nyugati felét jelenti), Óceánia (amely Brit-szigeteket és Amerikát foglalja magába), és Keletázsia (amely a mai Kína és Japán tulajdonképpen).

A történet Óceániában játszódik, itt él és dolgozik Winston. Nekem legjobban az egész diktatórikus rendszer felépítése és bemutatása tetszett. Mint már említettem, a szovjet minta adja az alapot, de Orwell ezen csavart még egyet és még szigorúbbá tette a rendszert. A Gondolatrendőrség vadászik az árulók után és embereket már azért is kivégeznek, ha gondolatban vagy álmukban mondanak valamit a hatalom ellen. Gyerekek jelentik fel szüleiket, szomszédok árulják be egymást. Mindenki figyel mindenkit és folyamatosak az árulások. Közben a Párt igyekszik rendet tartani, minden fronton irányítani a polgárok életét, természetesen elnyomó eszközökkel. Az ellenségeket és a lázongókat eltüntetik, teljesen kitörlik őket mindenhonnan, mintha ezek az emberek sosem léteztek volna. Minisztériumokat működtetnek a lázadók átnevelésére és kivégzésére, a gondolatbűnösök elfogására, az emberek megfigyelésére. A vezető pedig a Nagy Testvér képében figyel és vigyáz a rendre. Teleképen és telerádión, modern mindent felvevő eszközök segítségével figyelik az embereket. Olyan, hogy magánélet többé nem létezik.

A másik, ami nagyon tetszett a könyvben, az a második nagy fejezetben olvasott kis történelemlecke, ami tulajdonképpen e rendszer létrejövetelét hivatott bemutatni. Winston kap egy könyvet, ami erről szól, ezt olvassa és ebben Orwell olyan szépen és lényegretörően összefoglalja a háborúk és a diktatúrák lényegét, hogy ennél jobban még a történelemtanárom se tudta volna nekem elmagyarázni. Minden egyes szavával egyetértek és sajnos a háborúk így működnek. Ez ellen nem lehet mit tenni.

A könyv legfőbb mondanivalója és üzenete tulajdonképpen az, hogy bemutatja az egyén és a hatalom kapcsolatát, egymáshoz való helyzetüket és hatalmi viszonyaikat. Winston lassan kezdi megkérdőjelezni a Párt működését, látja a rendszer hibáit, lázadozni kezd némán a saját kis életében szerelmével Júliával, és azt hiszi ezzel változtatni tud a dolgokon. Azzal még ő is tisztában van, hogy egy egész országot nem tud (és nem is lehet) megváltoztatni, de legalább a saját életén szeretne. Azt hiszi sikerrel jár, de végül kiderül, hogy mindez csak tévedés volt. Winston a Párt és annak emberei fogságába kerül és megkezdődik harca a hatalom és saját lelkiismerete ellen. Nem akar meghasonlani, nem akarja feladni az elveit és nem akarja megmásítani a tényeket, amikkel nagyon is tisztában van. Nem akar meghunyászkodni és megadni magát. De végül kénytelen lesz. A hatalom győzelmet arat fölötte és Winston elbukik. Ez a lélektani harc, ez a belső emberi vívódás a regény legkiemelkedőbb teljesítménye.

Ez az a könyv, amit mindenkinek olvasnia kell, mert a klasszikus szépirodalom egyik legjobb darabja. Orwell olyat alkotott, ami egyszerre fikció, kora társadalmának kritikája, emellett érdekes és elgondolkodtató történet egy izgalmas belső lélektani harccal, amin a főszereplőnek kell keresztül mennie. Habár az eleje nehézkesen indul be, de megéri tovább olvasni, mert a végén egy remek élménnyel lehet mindenki gazdagabb, aki ezt a könyvet választja.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/george-orwell-1984
Értékelés: 5/5

Jenny Downham: Amíg élek

Fülszöveg:
Előbb-utóbb mindenki meghal – mindannyian tudjuk. A tizenhat éves Tessa, akinek csupán hónapjai vannak hátra, talán mindenki másnál is jobban tudja. De van egy listája: felsorolta azt a tíz dolgot, amit még meg akar tenni, mielőtt meghal. Az első helyen a szex áll. Lehetőleg még ma. De nem mindig könnyű elérni, amit az ember akar, és amit akar, nem mindig esik egybe azzal, amire szüksége van. És néha a legváratlanabb dolgok lesznek a legfontosabbak. Felemelő, életigenlő és boldog – ez a rendkívüli regény azzal ünnepli az életet, hogy szembenéz azzal, milyen valójában a halál.

Nem vagyok egy mazochista alkat és nem szántszándékkal keresem a "rákos könyveket". Mégis, már régóta olvasni szerettem volna ezt a könyvet, így mivel most komoly témás hangulatban voltam, gondoltam miért ne? Olvastam a Csillagainkban a hibát és imádtam, ennek ellenére még én is úgy gondolom, hogy az inkább csak egy romantikus könyv. Habár rákos fiatalokról szól, mégis inkább a romantikára helyezte az író a hangsúlyt. Nekem ez nem volt gond, de ha valaki egy igazi rákos könyvet szeretne olvasni, annak sokkal inkább ajánlanám Jenny Downham eme remek könyvét. Mert ez sokkal jobban bemutatja, hogy milyen nehéz egy rákos fiatal étele.

Az alap szituáció hasonló, mint a Csillagainkban a hibánál. Főhősünk, Tessa 16 éves, és csaknem 4 éve küzd a halálos rákkal. Rengeteg kezelésre járt az évek folyamán, bízva abban, hogy sikerül meghosszabbítani valamennyire az életét, vagy hogy sikerül megtalálni a gyógymódot. Van, amikor jobban van, van, amikor kevésbé. Már nem jár iskolába, barátai sincsenek, csak egy barátnője, Zoey, és még nem is járt együtt senkivel. Tessa haldoklik és ezzel nagyon is tisztában van, régen elfogadta a halált. Csak egyetlen dolgot szeretne még az életben megtenni. Megcsinálni azt a 10 dolgot, amit korábban felírt egy listára... lehetőleg még a halála előtt.

El nem tudom képzelni milyen nehéz lehet egy Tessa-hoz hasonló fiatalnak, megküzdeni azzal a gondolattal, hogy hamarosan meg fog halni és ez ellen senki nem tehet semmit. Nem tudom én hogy viselném a helyzetet, de talán hasonlóan, mint Tessa tette. Olyan tipikusan "tinédzseresen" reagált rá. Volt amikor elfogadta a helyzetet, és várta a halált, volt, amikor dühöngött azért, ami vele történt. Volt, amikor azt szerette volna, hogy legyenek körülötte emberek, volt, amikor messziről próbálta elkerülni őket. Erősen depressziós szegény lány, de azért ez teljesen érthető az ő állapotában. Nem érti miért pont vele történt meg mindez, és sajnos erre senki se tud neki választ adni.

Kedveltem Tessa-t, szimpatikus narrátor, és remek meglátásai voltak az életről. A könyv tulajdonképpen arról szól, hogyan valósítja meg azt a 10 dolgot, amit korábban felírt egy listára, és hogyan éri el őt a végzete. Egy ilyen témájú könyv esetében nem csak az a fontos, hogy a főszereplő hogyan reagálja le a helyzetét... sőt, annál talán még fontosabb, hogy a környezete miként viselkedik ebben a kényes helyzetben. Tessa apja mindent megtenne, hogy megmentse a lányát, egész nap otthon van vele, kezelésekre viszi, és tulajdonképpen ő tartja még benne a lelket, mert Tessa réges-régen feladta már. Tessa anyját nem tudtam megérteni és megkedvelni. Sőt, szerintem ő volt a legutálatosabb karakter az egész könyvben. Gyakorlatilag nem is érdekelte, hogy a lánya halálos beteg. Nem értem, hogy viselkedhet így egy szülő. Persze az apja " mindent túlaggódó" magatartása se jobb megoldás, valahogy az anyja és az apja viselkedése között kellett volna megtalálni a helyes szülői magatartást egy ilyen helyzetben.

Mivel egy ifjúsági könyvről beszélünk, így természetesen nem maradhatott ki az elengedhetetlen szerelmi szál sem. Adam számomra teljesen semleges karakter maradt, nem is ismertük meg igazán, gyakorlatilag semmit nem tudtunk meg róla, csak annyit, hogy az anyjával él, és hogy szereti Tessa-t. Olyan szürke maradt az egész karakter, sőt... szerintem ezt a könyvet nyugodtan el lehetett volna adni a szerelmi szál nélkül is. Nem azt mondom, hogy nem voltak aranyosak együtt, és végül is örültem annak, hogy Tessa a halála előtt átélhette, milyen az igaz szerelem, de nálam akkor is siker lett volna a könyv, ha nincs benne semmilyen romantikus szál sem. Mert anélkül is van mondanivalója a történetnek, anélkül is szól az emberhez. És épp ezért olyan remek ez a könyv. Ha tetszett a Csillagainkban a hiba, akkor az Amíg élek-et mindenképp ajánlom, de ha nem, akkor is. Mert hogy a rákos témában Jenny Downham sokkal jobbat alkotott, mint John Green.
Ui: A könyvből film készült egy-két éve, Most jó címmel, amit mindenképp meg fogok nézni a közeljövőben. Főszerepben Dakota Fanning, ami csakis jót jelenthet.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/jenny-downham-amig-elek
Értékelés: 5/5

Gayle Forman: Hova tűntél? (Ha maradnék 2.)

Fülszöveg:
HÁROM ÉV MÚLVA
Képzeld el, hogy azt az életed éled, amiről álmodtál. A világ egyik leghíresebb rockzenésze vagy, az újságok címlapon hozzák a képedet, és a lábad előtt hever a világ. Az első lemezed olyan sikeres lett, hogy soha nem lesznek már anyagi gondjaid. A barátnőd nem elég, hogy tehetséges és felkapott filmproducer, de jobban megért téged, mint bárki a világon.
Képzeld el, hogy mindennek ellenére mégsem lehetsz boldog, mert három évvel ezelőtt olyasmi történt, amitől valami meghalt benned. Amikor egyetlen éjszakán találkozik a múlt és a jövő, esélyt kapsz, hogy mindent helyrehozz, ami félresiklott, már csak az marad kérdés, hogy tudsz-e élni vele. De létezik egyáltalán újrakezdés? És milyen árat kell fizetni érte?

Láttam a készülő film előzetesét, és így akadtam rá az első könyvre. Bevallom csakis az előzetes hatására olvastam el, mert korábban még csak nem is hallottam róla. Az első könyv tetszett, amit ti is láthattok, ha elolvassátok, hogy mit írtam róla. Így nem is volt kérdés, hogy valamikor olvasni fogom a második részt is. Mielőtt belekezdtem volna a második könyvbe, nem tudtam semmit a folytatásról. A fülszöveg nem árul el sok mindent, és az első könyv is új fejeződik be, hogy nem mondja ki világosan, hogy Mia meghalt vagy sem. Kicsit féltem ettől a könyvtől, mert számomra az első tökéletes volt és nem szeretem ha a realista könyvek folytatásosak. Szerintem egy jó realista könyv legyen önálló kötet, nem értem minek kell az ilyeneket elhúzni több részesre. Mikor azonban elkezdtem olvasni a Hova tűntél?-t, rögtön elpárolgott minden félelmem. Mert ez a könyv ugyanolyan remek, mint az első volt. Talán még jobb is.

A történet fonalát három évvel a tragikus baleset után vesszük fel, és ahogy a fülszövegben olvasni lehet, Adam élete ezalatt gyökeresen megváltozott. Világhíres rocksztár vált belőle, akinek gyönyörű barátnője van, aki világturnékra jár a bandájával és akinek a lába előtt hever az egész világ. Valóra vált az álma, de mindezt nem tudja élvezni, mert pont azt vesztette el, akit a legjobban szeretett. Mia-t. Ebben a könyvben már nem Mia a narrátor, hanem Adam veszi át tőle a feladatot, ennek pedig kifejezetten örültem, mert én mindig nagyon szeretem a fiú főszereplős történeteket. Már ha azok jól vannak megírva. Ez pedig jól lett.

A könyv szerkezeti felépítése hasonló az elsőhöz. A jelenben haladnak az események és Adam folyamatosan visszaemlékszik a korábbi éveire, az életének fontosabb mozzanataira. Jobban megismerhetjük a fiút, akit Mia korábban egyszer már bemutatott nekünk, most konkrétan Adam saját emlékein keresztül, és megtudhatjuk Adam hogyan élte meg a balesetet és az azt követő időket. Nekem az tetszik különösen ebben a történetben, ahogyan az írónő továbbszőtte a szálakat. Azt gondolnánk, hogy a baleset után, mikor Mia felébred a kómából, minden megy tovább a normális kerékvágásban. Hogy Mia nehezen, de túlteszi magát a családja halálán, hogy Adammel örökre együtt maradnak és itt a vége fuss el véle. Nem pontosan ez történik, és nekem ez kifejezetten tetszett, hiszen a való élet se egy habostorta.

Mia és Adam kapcsolata megsínyli a baleset következményeit és csak fokozatosan, Adam visszaemlékezésein keresztül tudjuk meg, hogy mi is történt köztük pontosan. Hogy miért mentek szét. Mia eltaszította magától a fiút, és erre nem adott semmilyen magyarázatot. Adam három év múlva se tudta a lányt elfelejteni, annak ellenére, hogy olyan álom életet él, amiért bárki ölni tudna. Három év után keresztezik újra az útjaik egymást, mikor Adam besétál Mia egyik koncertjére, és ennyi év után ismét találkoznak. Egy teljes napot töltenek együtt, és közben lehetőségük adódik arra, hogy tisztázzák és megbeszéljék a gondjaikat. És hogy aztán mi lesz? Olvassátok el a könyvet és kiderül.

Ahogy már korábban említettem, az egyik dolog, ami kifejezetten tetszett a könyvben, hogy a baleset után nem lett egyszerű az élet, hogy nem rózsaszín nyáltengerben fulladozva omlottak egymásba karjaiba a főszereplőink, hanem az életükben törés következett be és három évre elszakadtak egymástól. Teljesen megértem Mia indokait, és azt, hogy egyedül kellett talpra állnia. Ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy elfogadja a szülei halálát, hogy megerősödjön, hogy fel tudja dolgozni mindazt, ami vele történt, és hogy tisztázza magában az érzéseit. Persze nem kellett volna így elbánnia szegény Adammel, ebben én is a fiúval értek egyet, de ha ez kellett az akkori túléléséhez, akkor talán meg tudom őt is valamennyire érteni.

A másik, ami nagyon tetszett a könyvben, az a sztárok világának ábrázolása és annak bemutatása, hogy ez az egész csillogás milyen hatással lehet egy normális ember életére. Adam ugyebár világsztár lett a bandájával, megtudjuk, hogyan értek el a csúcsra, ennek ellenére egyre inkább unja az egészet. Adam megtört, mikor Mia szó nélkül elhagyta, és ebből a fájdalomból született tulajdonképpen a karrierje. Adam nem bírja ezt az életet, utálja az interjúkat, szorong a rá irányuló hatalmas figyelemtől, cigizik, gyógyszereket szed és annyira tönkrement lelkileg, hogy már a korábbi barátai, a banda többi tagja se viseli el könnyen. Nem tudom, milyen lehet egy világsztár élete, de ebben a könyvben egy kicsit a kulisszák mögé láthattam és elmondhatom nektek, hogy én a világ összes pénzéért se vállalnám be azt, amit Adam. Jó nekem az egyszerű kis életem, én is biztosan összeroppannék attól a nagy figyelemtől, ami Adam felé irányult.

Habár úgy gondolom, hogy a realista regények legyenek önálló kötetek, és nem szívesen pártolom a több részeseket, mégis a Ha maradnék folytatása van annyira jó, mint az első könyv volt. Vagy talán még jobb is. Mia helyett itt már Adam mesél nekünk, melyben tovább szövi a baleset utáni történéséket, elmeséli mi történt a kapcsolatukkal és hogyan lett belőle híres rocksztár. Remek kiegészítő könyve ez az első résznek, és egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. Egyetlen hibája, hogy igen rövid, így viszonylag gyorsan végeztem vele. Az biztos, hogy Gayle Forman többi könyve is felkerült a várólistámra.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/gayle-forman-hova-tuntel
Értékelés: 5/5

Kiera Cass: Az Igazi (A Párválasztó 3.)

Fülszöveg:
A párválasztó kezdetekor a lányok még harmincöten voltak, de közülük csak egy nyerhet.
Eljött az idő, hogy a korona végre a győztes fejére kerüljön.
Amikor beválogatták a Párválasztóba, America még csak nem is álmodott arról, hogy valaha eljuthat a korona közelébe – vagy Maxon herceg szívéhez. Ahogy azonban egyre közeleg a versengés vége, és a palota falain túl fokozódik a fenyegető veszély, America rádöbben arra, hogy mennyi mindent veszíthet – és hogy milyen keményen kell küzdenie a vágyott jövőért.

Mikor megjelent a trilógia első része külföldön, akkor annyira megtetszett a történet, hogy elhatároztam, nekem ezt mielőbb olvasnom kell. Annyira érdekelt az egész, hogy az első két részt angolul olvastam még a magyar megjelenés előtt, de ha visszakeresitek a véleményemet róluk, akkor egyértelműen kiderül, hogy a könyvek nálam nem ütöttek akkorát, mint vártam. Szimpla romantikus könyv ez, amibe az írónő próbált némi disztópikus elemet belecsempészni, de hogy minek, arra most sem találtam meg a választ. Az első két rész csalódást okozott, és nem bírtam elviselni America-t, így nem nagyon kapkodtam a trilógia befejező része után. Csak hónapokkal a magyar megjelenés után jutottam hozzá, így a harmadik könyvet már magyarul olvastam.

Elsőnek szeretném kijelenti, hogy az utolsó könyv alapján a magyar kiadó remek munkát végzett. Elégedett vagyok a fordítással, és azzal is, hogy meghagyták számunkra ezeket a csodaszép eredeti borítókat. A Párválasztó trilógia egyik legnagyobb ereje a gyönyörű borító, ami valljuk be minden lány/nő figyelmét egyből felkelti, hiszen ki ne álmodozott volna arról, hogy valaha hercegnő lesz belőle? A magyar cím hangzatos, a fordítással sem volt bajom. Vagyis a magyar kiadó jó munkát végzett. Most pedig térjünk át a lényegesebb dolgokra, hiszen ez a könyv se lett tökéletes. Nem lett se jobb, se rosszabb, mint az előző kettő. Számomra a trilógia egy erős közepes szintet képvisel. Egyszer olvasható, de nem azt adja, amire korábban számítottam. Nálam ez az "egynek elmegy" kategória.

Az a legnagyobb bajom vele, amit az első bekezdésben is megemlítettem. Kiera Cass disztópiát akart írni, és ebben a műfajban csúfosan megbukott. Szerintem ez a legnagyobb hibája a könyvnek. Számomra egy kemény disztópia nem ilyen. Persze van itt kasztrendszer, elnyomás, lázadók meg minden, de a sok romantikus nyál mindezt elnyomja. Az írónő behozta ezeket a disztópikus elemeket, de aztán semmit nem kezdett velük. A lázadókról gyakorlatilag még mindig nem tudunk semmit. Embereket ölnek, két csoportjuk van és miegymás, de szerepelnek összesen két jelenetben, meg a könyv végén random rátörnek mindenkire és a fél szereplőgárdát kinyírják, de ez nem elég számomra. Sőt, mint kiderült még America családjának is van kapcsolata a lázadókkal. Az írónő elénk böki ezt az infót, de aztán nem magyarázza meg, hogy miért és hogyan alakult ez így. Egy jól felépített disztópia nem ilyen, hanem olyan, mint mondjuk Az Éhezők Viadala, a Tiszták, vagy mondjuk A beavatott.

Úgy vélem, hogy a Párválasztó trilógia remek könyv lehetett volna, ha ezt az egész disztópikus vonalat kihagyják belőle, és csakis magán a Párválasztón lett volna a hangsúly. Persze akkor csak egy szimpla romantikus könyvről beszélhetnénk, de hát valljuk be ez az igazság. Ez a trilógia nem több, mint egy kellemes és aranyos romantikus történet a nélkülözhetetlen idegesítő főszereplővel és a szokásos szerelmi háromszöggel. Az írónő nagyot akart alkotni, de csak egy átlagos történet lett belőle, ami nagyobbnak akar tűnni, mint ami.

America és Maxon

America-t most sem kedveltem meg, és ez már nem is fog változni. Annak viszont örültem, hogy azért fejlődött egy kicsit, és végre döntött a két pasi között. Sőt, elismerem, hogy jelentősebb karakterfejlődésnek indult, de még most is nyavalygott egy sort olyan lehetetlen dolgokon, hogy csak fogtam a fejem. Példának okáért: egész végig azon akadékoskodott, hogy ő nem mondja ki elsőnek Maxonnak, hogy szereti a fiút, mert azt jaj, nem teheti meg, hiszen nem is biztos, hogy Maxon szereti őt. Könyörgöm.... már az elejétől teljesen nyilvánvaló, hogy Maxon odavan érte. Mit nem lehet ebből látni? Ezek ketten annyit szenvedtek össze-vissza, hogy a végére meguntam őket. Most a trilógia végére érve gondoljatok bele, hogy mennyivel jobb könyvet lehetett volna írni, ha mondjuk Celeste vagy Kriss a főszereplő. Igazából így a végére engem Kriss története sokkal jobban megfogott, mint America-é. És itt a másik nagy hiba. Az említett két lány ezerszer érdekesebb karakter, mint America valaha volt, bármelyik szemszögéből ezerszer ütősebb lett volna az egész trilógia.

Nem hagyhatom ki a végén, meg kell említenem még valamit. Utálom a szerelmi háromszögeket. Ezt többször le is írtam, aki sokat olvassa az írásaimat az ezzel tisztában van. Ez is egy nyavalygós, nyűglődős, unalmas szerelmi háromszögnek indult. Aspent sosem csíptem, Maxon viszont olyan aranyos és bizonytalan volt, hogy egyből a szívembe zártam. America persze őrlődött köztük, és a végére kiderült, hogy America igazából már nem is szerette Aspent. Csak tartaléknak tartotta meg, hogy akkor jó lesz ő is, ha Maxon véletlenül nem őt választja. Puff. Néztem itt nagyokat, mert America ismét az utálatos kategóriába került át nálam. És aztán kiderült, hogy már Aspen se szerette igazán America-t. Akkor meg könyörgöm mi értelme volt az egész szerelmi háromszöges nyavalygásnak? Miért kellett akkor végigszenvednie America-nak (és nekem) ezt az egészet?!

Ez a könyv is tipikusan az a kategória, ami többnek akart tűnni, mint ami. Ha az írónő elhagyta volna a disztópikus elemeket, és vállalta volna, hogy ez csak egy szimpla romantikus könyv rengeteg nyállal és szerelmi nyűglődéssel, akkor talán nem csalódtam volna ekkorát benne. Nem azt mondom, hogy rossz könyv, csak nem az, aminek mutatni akarja magát. America az egyik legirritálóbb főszereplő, akivel valaha találkoztam, és habár a végére mutatott némi karakterfejlődést, mégsem sikerült megkedvelnem. A trilógia utolsó része pontosan ugyanazt nyújtja, mint az előző kettő, bár szerintem a lezárás mintha kissé el lett volna sietve. De még ha a történet nem is annyira emlékezetes és megragadó, legalább a csodaszép borítókban lehet gyönyörködni. Mert mindhárom borító valami eszméletlen szép.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kiera-cass-the-one-az-igazi
Értékelés: 5/3

Sherry Gammon: Szerethetetlen (Port Fare 1.)

Fülszöveg:
A tizenhét éves Maggie Brown kiugró arccsontjával és karikás szemével a kábítószeres modellek mintapéldánya lehetne. Maggie problémáját azonban nem a drogok, hanem az anyja jelenti. A lány ráadásul egyre jobban belegabalyodik Seth Prescottba, az új srácba a suliban, és attól fél, hogy a fiú is cserben fogja hagyni, mint mindenki más. Seth Prescott a rendőrség beépített embereként került a Port Fare High iskolába, de munkája dacára beleszeret Maggie-be. Miközben Seth azon fáradozik, hogy a New York állambeli Port Fare-t megszálló szadista drogdílereket kifüstölje a kisvárosból, a hajsza halálosra fordul, és Maggie élete is veszélybe kerül. Seth és Maggie önmagukat is megismerik humorral tarkított, összetört szívekkel övezett, romantikus útjukon, és eközben a világuk mindörökre megváltozik.

Mostanában próbálom hanyagolni a fantasy könyveket, főleg az ifjúsági típust, mert őszintén szólva becsömörlöttem a sok klisés könyvtől, melyek mind egy kaptafára készülnek. Így előszedtem néhány realista, romantikus vagy disztópia könyvet, amelyek régóta a várólistámon vannak, és gondoltam elkezdem csökkenteni ezt a listát, ami így is elég hosszú. Így akadt a kezembe a Szerethetetlen, amivel a megjelenése óta szemeztem, de csak valamiért most jutottam el hozzá. Valamilyen szinten azért örülök, hogy korábban nem kapkodtam ezért a könyvért... nem hozta azt, amit vártam tőle. Na, de kezdjük az elején.

Több problémám van a könyvvel. Elsőnek szeretném megemlíteni, hogy nekem már a szerkezeti felosztása se tetszik. Hogy miért mondom ezt? Több nézőpontból ismerhetjük meg a történetet, van itt Maggie, Seth és még Alan és Bill nézőpont is, amivel úgy alapjáraton semmi bajom nem lenne, ha indokolt lenne a dolog, csak hogy itt egyáltalán nem indokolt. Sőt, még logikátlan is. Nem látom értelmét a Seth valamint Alan és Bill nézőpontoknak, mert egyrészt ellövik a történeti csavarokat, és gyakorlatilag elspoilereznek minden fontos elemet, amit inkább a végéig titokban kellett volna tartani, másrészt ezek a fejezetek sokkal rövidebbek és jelentéktelenebbek, mint a Maggie-é. Szerintem teljesen felesleges volt így felosztani a könyvet. Én szívesebben olvastam volna végig Maggie szemszögéből, szerintem nem kellett volna se a Seth, se a többi nézőpont ebbe a történetbe. Mert azzal, hogy mégis így íródott meg a könyv, elveszett a történet titokzatossága és semmi rejtélyes nem maradt benne.

Persze elolvastam a fülszöveget és sejthettem volna, hogy ez romantikus könyv lesz, de én azt hittem, hogy nem teljesen romantikus, hanem mellette a komolyabb témák is nagyobb szerepet kapnak. Nem azt mondom, hogy nem voltak benne komoly témák, hisz a könyv érintette az alkoholizmus, a szülői szeretet hiánya, a drogok és még egyéb kérdéseket, de ezek valahogy eltörpültek amellett, hogy Maggie és Seth hogyan olvadoztak egymásra, és hogy miként alakult éppen a kapcsolatuk. Engem konkrétan Maggie és az anyja közti kapcsolat érdekelt volna jobban, és ebből a "szeretethiányos" állapotból még annyi mindent ki lehetett volna hozni, hogy ez miként alakította Maggie személyiségét, de valahogy elveszett az egész a sok romantikus nyáltenger közben. Kicsit úgy érzem, hogy a könyv komolynak akart tűnni, de végül mégis csak egy átlagos ifjúsági romantikus történet maradt. Sokkal többet ki lehetett volna hozni az alap koncepcióból, és sajnálom, hogy nem a komoly dolgokra helyezte az írónő a hangsúlyt, hanem a romantikára.

Arról már ne is beszéljünk, hogy voltak benne olyan logikátlan dolgok, amiken csak fogtam a fejem. Elsőnek is, ne mondja már nekem senki, hogy ha valaki olyan helyzetben lenne, mint Maggie, az még képes lenne normálisan iskolába járni és életben maradni. Persze Maggie sovány, sápadt és látszik rajta, hogy nem eszik rendesen, de könyörgöm, ha valaki évekig olyan alultáplált, mint Maggie az már rég a kórházban kötött volna ki és csöveken etetnék. Másrészt pedig ha volt is otthon némi étel, akkor Maggie azt mindig az anyjának adta, akinek éppen az volt az első dolga, hogy ezeket az ételeket rendszerint a falhoz kente. Értem én, hogy Maggie az anyja kedvében akart járni, ápolni őt, és megszerettetni magát vele, de ha tudta, hogy az anyja sosem eszi meg az ételt, akkor mi a fenének adta oda neki? Miért nem ette meg saját maga, mikor így is alig volt mit ennie?

Nem azt mondom, hogy nem sajnáltam Maggie-t, vagy hogy nem volt érdekes karakter, mert lehetett volna az. Kicsit úgy érzem vele kapcsolatban is, hogy valami nagy mártírnak akarta őt ábrázolni az írónő, de tett olyan buta dolgokat, amitől inkább csak irritálóvá és szimplán hülyévé vált. Példának okáért a végén. Ezerszer megígértették vele, hogy nem megy ki a házból, mert szabadon kószál a gyilkos, aki meg akarja ölni, de erre Maggie mit tesz? Igen, jól sejtitek. Kinyitja az ajtót, és persze, hogy elkapja a gyilkos. Tudja jól, hogy meg akarják ölni, ezerszer megígértették vele, hogy nem megy ki a védett házból, ő pedig egy egyszerű és bugyuta, annyira átlátszó cselnek bedől, hogy csak fogtam a fejem, és nem tudtam feldolgozni, hogy lehet valaki ennyire idióta. Lehet, hogy ez kegyetlenül fog hangzani, de ha választanom kellene egy kutya és a saját életem közt, akkor nyugodt szívvel hagynám a kutyát meghalni, bármilyen aranyos is.

Voltak szép és megható pillanatok a könyvben, és a romantika egy része se annyira émelyítően édes, hogy az már sok legyen, mégis úgy érzem, hogy lehetett volna ezt ennél sokkal jobban is megírni. Nem láttam indokoltnak a váltott nézőpontot, mert gyakorlatilag minden rejtélyt vagy érdekességet ellőttek benne, és a komoly témák nem kaptak olyan hangsúlyos szerepet, mint azt reméltem. Nálam ez a könyv csak erős közepes, az a néhány logikátlanság és ostobaság erősen levett a történet élvezeti értékéből. Mellesleg nekem a borító sem tetszik, olyan sötét és komor, nem illik a témához, és valahogy a könyvhöz sem. De legalább ez nem sorozat, ez is valami.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/sherry-gammon-szerethetetlen
Értékelés: 5/3

Bates Motel

Nem szándékozom hosszú bevezetőt írni. Rami ismét egy vendégposztot készített nekünk, melyben a Bates Motel című sorozatról kapunk egy összegzést. Fogadjátok újabb írását szeretettel. :)

Rami ajánlója:

Ez az a sorozat, amit az egyik délutáni unatkozásom közepén kezdtem el nézni. Mint valami isteni szikra bevillant a Bates Motel így hát leültem a laptopom elé és elkezdtem nézni az első évadtól. Ezzel a sorozattal kapcsolatban nincs semmi izgalmas történetem arról, hogyan szerettem meg vagy egy jó kis anekdota arról, hogyan ismertem meg. Egyszerűen bekúszott az agyamba az ötlet, hogy nekem meg kell néznem ezt a sorozatot (pedig előtte nem ismertem) és így is tettem, mert nem volt jobb dolgom és egyébként is nézni akartam valami új sorozatot a kedvenc sorozatom (Hannibal) századik újranézése után.

A Bates Motel csak nekem számít újdonságnak, a sorozat eddig összesen 2 évadból áll és minden évad 10 részből. 2013 márciusában vetítették le az első részt, a 3. évad pedig majd 2015 tavaszán érkezik az USA-ban. Magyarországon eddig az első évad ment le szinkronosan (még nem mertem megnézni, hogy kinek milyen szinkronhangot adtak, egyelőre nem is fogom), arról, hogy a 2. évadot átveszi-e bármelyik csatorna nem tudok semmit.

Nehéz megfogalmazni, hogy miről szól ez a sorozat. A sztori alapját Robert Block Psycho és Hitchcock azonos című 1960-as filmklasszikusa (igen, amiben az a híres zuhanyzós-sikítós jelenet van) adja. Az eredeti történet Norman Bates pszichopata sorozatgyilkosról szól, aki a saját anyjának képzelve magát olyan nőket gyilkol meg, akik betérnek a moteljébe. Nem olvastam a könyvet és nem is láttam a filmet így az eredeti történetről nem akarok, és ha akarnék, se tudnék többet írni. A sorozat tehát a Psycho eredettörténete, azt a korszakot jeleníti meg, amikor Norma és Norman megveszik a híres motelt és üzemeltetni kezdik azt. A történet kettőjükről szól, alaposan bemutatja az anya és fia közötti szoros viszonyt és a mindennapi életüket együtt, de külön-külön is. Láthatjuk, hogy Norma miként éli meg és rendezi le a felnőtt élet problémáit és ugyanezt kapjuk Normannél is, akinél végigkövethetjük, hogyan birkózik meg az iskolával és, hogy milyen a kapcsolata a lányokkal.

Bevallom őszintén ezt a sorozatot két okból kezdtem el nézni. Ebből az egyik a főszereplőt alakító Freddie Highmore (kövezzetek meg, én is csak lányból vagyok), a másik pedig ez a furcsa és kitekert viszony, ami Norma és Norman között van. Na és persze kit ne érdekelne a csodálatos Hannibal után még egy sorozatgyilkos eredettörténete? Egy szó, mint száz én bizalmat szavaztam neki, mert egész életemben érdekelt minden nem átlagos ember és az ő történetük.

Freddie Highmore-t eddig nem ismertem, egy szerepében sem láttam, de olyan megkapóan hozza a pszichopata Norman Bates karakterét, hogy mostantól oda fogok rá figyelni. (bár továbbra is megdöbbentő számomra, hogy egy ilyen édes angol fiú, hogyan tudja ennyire jól hozni ezt a tőle teljesen távol álló karaktert) Norman karaktere érdekes, összetett és bonyolult. Egyszerre egy átlagos középiskolás fiú, anyuci pici fia, egy aggódó barát és egy olyan ember, aki törődik másokkal és persze eközben egy skizofrén sorozatgyilkos is, aki úgy öl, hogy azután nem emlékszik rá. Életem során nem találkoztam még skizofrén emberrel, így nem tudom, milyen lehet valójában ez a betegség, de a sorozat elképesztően jól bemutatja, hogy hogyan történik meg ez valakivel és hogyan nyilvánul meg a való életben. Imádom, hogy Norman ennyire komplex és érthetetlen karakter, mert éppen ezért jó és szeretnivaló.

Dylan Massett Norman Bates féltestvére és én az érem másik oldalának tekintem őt. Teljesen az ellentéte Normannek, rá nincs hatással Norma, ő olyan ember, aki a saját életét éli és mindezt önerőből téve. Dylan karaktere számomra ugyanolyan szerethető, mint Normané, sőt az ő történetszálai voltak, hogy jobban érdekeltek, mint a Normané vagy éppen a Normáé. (a Normáénál mondjuk, kb. minden jobban érdekel) Dylan egy normális, egyszerű fiú, aki a legelső részben állít be a boldog családhoz és megzavarva a nagy kettősüket mindent felborít az életükben. Eleinte azt hittem, hogy egy bunkó, nagyképű, idegesítő, kavaró szereplő lesz, akit majd Norman vagy Norma megöl az egyik részben, de egyáltalán nem így lett. Dylan a sorozat legésszerűbb, legtalpraesettebb, legkompetensebb és legokosabb szereplője. Imádom, ahogyan a Normannel való testvéri kapcsolatuk alakul, azt, hogy bármit megtenne a családjáért és én személy szerint azt is, ahogyan az elején viselkedett Normával. Nagyon tetszik, hogy az összes részben szerepel és bár nagyon sajnáltam a 2. évadban, de ugyanakkor még jobban a szívembe is zártam. Mindig ő lesz számomra a stabil, racionális alapkő, még ha a sorozatban majd minden a feje tetejére is áll.

A fenti két szereplő: Emma Decody és Alex Romero. Nem sokat tudunk róluk így a két évad elteltével sem, Emma a beteg lány, aki szerelmes Normanbe és egyben a legjobb barátja is, Alex pedig a város sheriffje. Valamiért mindkét karakter szimpatikus számomra és remélem a 3. évadban még többet fognak szerepelni. Emmában szeretem, hogy olyan átlagos – de a szó jó értelmében – és hogy mindig Norman mellett van, még azután is, hogy a fiú elmondja neki, hogy nem érez iránta semmit. (ennek ellenére én nagyon remélem, hogy végre lesz köztük valami a 3. évadban) Romero-t a 2. évadban szerettem meg, amikor jobban megértettem a motivációit és többet megtudtam róla. Komoly, összeszedett és alapos férfi, aki ismeri a várost és a város szabályai szerint, de rendet akar tartani a békés együttélés érdekében. (remélem lesz valami köztük Normával a 3. évadban. Igen, én mindenkit össze akarok pároztatni mindenkivel a 3. évadban)

És persze nem maradhat ki Norma Bates, a híres pszichopatánk édesanyja. Nem tudom megfogalmazni, hogy miért, de engem nem kötött le az ő története (inkább mondanám, hogy megnevettetett) és egyáltalán nem lett szimpatikus sem. Ő a legrosszabb anya, akit a Föld eddig a hátán hordott, a Normanhez való szoros kötődése és „szeretete” pedig számomra undorító. Inkább nézném azt, hogy egy ember feltrancsíroznak, mint azt, amit Norma néha a fiával csinál. Az én lelki világomnak ez a beteg és groteszk viszony, ami anya és fia között van visszataszító.

Mindkét évad remek volt, de természetesen voltak gyengébb történetszálak (Bradley és Cody, miért?!). A sorozat egységes képet mutat, habár az első évad utolsó három vagy négy része egy elég erős váltást hozott és az addigi creepy és félelmetes sorozatból átment egy valamivel viccesebb és „fekete-humorosabba”, amit én egyáltalán nem bántam. Egyébként is szerintem a Bates Motel – ne kérdezzétek ez hogyan lehetséges, de – az American Horror Story és a Született Feleségek keveréke. Megkapó kis sorozat én két nap alatt ledaráltam a két évadot, teljesen beszippantott a világa. Várom a 3. évadot.
10/9

Előzetes:

Veronica Roth: A hűséges (A beavatott 3.)

Fülszöveg:
Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek.
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.

Valamiért hadilábon állok ezzel a disztópiával. Az első könyv számomra egy erős közepes volt, elolvastam, tetszett, de mégsem tett rám olyan mély benyomást, hogy kedvenccé váljon. Egy ideig szünetet tartottam, és majdnem egy év után folytattam. A második könyv sokkal jobban tetszett, mint az első. Izgalmasabb lett, imádtam olvasni Tris karakterfejlődését és tragédiáját és a végén egy nagy cliffhanger-rel ért véget, így mielőbb folytatni szerettem volna a harmadik résszel. Most értem el idáig, és a trilógia befejezése után kissé vegyes érzéseim vannak. Nem akarok most negatív lenni, így kezdjük a pozitív dolgokkal.

Nem tudom mi történt az írónővel, talán valaki "beszólt" neki, hogy el kéne ide egy normális magyarázat, vagy ezt az elejétől így tervezte, de én annak örültem a legjobban, hogy végre kaptunk egy normális, érthető és érdekes magyarázatot az egész csoportrendszer kialakulásáról. A legnagyobb kifogásom mindig ez volt a könyvvel kapcsolatban, én egyszerűen nagy baromságnak tartottam a csoportrendszert, és sosem tudta bevenni a gyomrom, hogy egy ember magától tudja csak egy tulajdonság szerint élni az életét. Örömmel jelentem, hogy megkapjuk a csoportrendszer magyarázatát, és így már teljesen érthető a dolog, én sem tudok kötekedni. Mellesleg az írónő csavart még egyet a történeten, és nekem tetszett a gondolat, hogy fordult a kocka. Hisz akik korábban a rendszer "ellenségei" voltak, vagyis az Elfajzottak.. kiderült, hogy igazából ők a normálisak, az egyediek és az értékesek, míg azok, akik csak egy tulajdonság szerint élnek, nos, ők pedig éppen a "hibás" emberek. Nekem nagyon tetszett ez a csavar és ez a kis irónia.

Érdekes magyarázatot kaptunk a csoportrendszer kialakulásáról, és kiderült, hogy ez az egész többről szól, mint korábban bárki hitte. Kiderül, mi van Chicago falain kívül, hogy milyen a világ odakint, és mostantól biztosan ki lehet mondani, hogy ez egy ízig-vérig igazi disztópia. A kormány megint irritálóan pökhendi és könnyűszerrel áldoz fel ártatlanokat, és ismét bebizonyosodott, hogy az öncélú kísérleteknek sosem lesz jó vége. A Genetikai Jóléti Hivatal olyan kétszínű szervezet, mint az ilyenek lenni szoktak, és a végén megérdemelték, amit kaptak.

Ezen felül imádtam a karakterek nagy többségét, főleg Trist. Váltott nézőpontos történetmesélés segítségével Tris és Négyes szemén keresztül látjuk a történet alakulását, aminek először nem nagyon értettem az okát, de persze a végén kiderül, miért volt erre szükség. Szeretem a váltott nézőpontos történetmesélést, ha mindkét karakter érdekes és szerethető, ha mindkettőnek leköt a saját kis történetszála, és ha nem csak időhúzásnak írja meg így a könyvet a szerző. Itt kissé mintha ez lenne a helyzet, és talán azért se tudtam élvezni Négyes részeit, mert ebben a könyvben az agyamra ment. Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért kellett folyton pont úgy intézni a dolgait, hogy éppen Trissel ellenkezően cselekedjen. Mondjuk ki őszintén, Négyes néha még mindig lenézi Trist, és habár a lánynak gyakorlatilag mindig mindenben igaza volt, Négyes már csak azért se hitt neki, hanem éppen ellenkezőleg cselekedett. És persze mindig Trisnek lett igaza a végén, és aztán meg Négyes elkezdte sajnáltatni magát. Négyes kifejezetten irritált az elejétől a végéig, és nem csodálom, hogy Trisnek is néha már az agyára ment.

Az egész trilógia legösszetettebb és legtöbb mindenen keresztülment karaktere egyértelműen Tris, aki így a végére az egyik kedvenc női főhősömmé lépett elő. Az első könyvben egy gyenge és szégyenlős lányból lett erős, harcos Bátor, a másodikban kissé megtört az őt ért tragédiák miatt, de még mindig harcolt azért, amit igaznak vélt, és itt a harmadikban sem tett másként. Tris igazi lázadóvá vált, egy erős harcossá, aki küzd a céljaiért, aki ezekért bármit hajlandó megtenni, akinek (szerencsére) nem a szerelmi nyavalygásokon jár az esze, akkor mikor nem kellene, és aki a végén igazi hőssé válik. Nem tudom, miért a sok negatív kritika a könyvvel kapcsolatban, és nem értem miért háborodtak fel azon sokan, hogy Tris meghal a végén. Lehet én vagyok vele egyedül, de szerintem ennél tökéletesebb befejezést nem lehetett volna kitalálni. Tris feláldozza magát az ügyért, amiben hisz, és igazi hős lesz belőle. Én imádom a negatív befejezéseket, mert ettől a történetek valahogy még reálisabbak lesznek. Hisz valljuk be, hogy a való életben sincs olyan, hogy "boldogan éltek, amíg meg nem haltak".

Most, hogy leírtam a két dolgot, ami nekem legjobban tetszett, következzenek azok, amelyek nem. A könyv első fele számomra kicsit unalmas volt. Persze kiderült rengeteg érdekes titok, de az akció valahogy eltűnt a történetből. Tris és a kis csapat a Hivatalban gyakorlatilag csak üldögéltek a seggükön, és még ők sem tudták, hogy mit kezdjenek magukkal. Veszekednek, kibékülnek, Tris és Négyes romantikáznak egy kicsit, de mindettől leült a történet, így mikor a közepétől beindult újra minden, akkor nagy sóhajjal nyugtáztam a helyzetet, hogy VÉGRE! Mint már írtam, Négyes most az agyamra ment, és mindig mikor épp Tris ellen cselekedett, akkor szépen fejbe kólintottam és ráüvöltöttem volna, hogy "hé, hát nem látod, hogy Trisnek van igaza, de idióta?!". És valamiért számomra az epilógus is teljesen felesleges volt, én boldogan meg lettem volna nélküle. Nem láttam sok értelmét.

A gyenge kezdés ellenére a könyv második felében csak beindultak az események, és a végére egy egész kis izgalmas záró kötet lett A hűségesből. Tris igazi hőssé vált, és számomra ő lett a kedvenc karakter ebben a történetben, míg most Négyes kifejezetten idegesített a "csak azért is pont az ellenkezőjét csinálom annak, amit Tris javasol" hozzáállásával. A negatív végkifejlet nálam telitalálat, és szerintem ennél jobb befejezést nem is lehetett volna írni.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/veronica-roth-a-huseges
Értékelés: 5/4