A párválasztó kezdetekor a lányok még harmincöten voltak, de közülük csak egy nyerhet.
Eljött az idő, hogy a korona végre a győztes fejére kerüljön.
Amikor beválogatták a Párválasztóba, America még csak nem is álmodott arról, hogy valaha eljuthat a korona közelébe – vagy Maxon herceg szívéhez. Ahogy azonban egyre közeleg a versengés vége, és a palota falain túl fokozódik a fenyegető veszély, America rádöbben arra, hogy mennyi mindent veszíthet – és hogy milyen keményen kell küzdenie a vágyott jövőért.
Mikor megjelent a trilógia első része külföldön, akkor annyira megtetszett a történet, hogy elhatároztam, nekem ezt mielőbb olvasnom kell. Annyira érdekelt az egész, hogy az első két részt angolul olvastam még a magyar megjelenés előtt, de ha visszakeresitek a véleményemet róluk, akkor egyértelműen kiderül, hogy a könyvek nálam nem ütöttek akkorát, mint vártam. Szimpla romantikus könyv ez, amibe az írónő próbált némi disztópikus elemet belecsempészni, de hogy minek, arra most sem találtam meg a választ. Az első két rész csalódást okozott, és nem bírtam elviselni America-t, így nem nagyon kapkodtam a trilógia befejező része után. Csak hónapokkal a magyar megjelenés után jutottam hozzá, így a harmadik könyvet már magyarul olvastam.
Elsőnek szeretném kijelenti, hogy az utolsó könyv alapján a magyar kiadó remek munkát végzett. Elégedett vagyok a fordítással, és azzal is, hogy meghagyták számunkra ezeket a csodaszép eredeti borítókat. A Párválasztó trilógia egyik legnagyobb ereje a gyönyörű borító, ami valljuk be minden lány/nő figyelmét egyből felkelti, hiszen ki ne álmodozott volna arról, hogy valaha hercegnő lesz belőle? A magyar cím hangzatos, a fordítással sem volt bajom. Vagyis a magyar kiadó jó munkát végzett. Most pedig térjünk át a lényegesebb dolgokra, hiszen ez a könyv se lett tökéletes. Nem lett se jobb, se rosszabb, mint az előző kettő. Számomra a trilógia egy erős közepes szintet képvisel. Egyszer olvasható, de nem azt adja, amire korábban számítottam. Nálam ez az "egynek elmegy" kategória.
Az a legnagyobb bajom vele, amit az első bekezdésben is megemlítettem. Kiera Cass disztópiát akart írni, és ebben a műfajban csúfosan megbukott. Szerintem ez a legnagyobb hibája a könyvnek. Számomra egy kemény disztópia nem ilyen. Persze van itt kasztrendszer, elnyomás, lázadók meg minden, de a sok romantikus nyál mindezt elnyomja. Az írónő behozta ezeket a disztópikus elemeket, de aztán semmit nem kezdett velük. A lázadókról gyakorlatilag még mindig nem tudunk semmit. Embereket ölnek, két csoportjuk van és miegymás, de szerepelnek összesen két jelenetben, meg a könyv végén random rátörnek mindenkire és a fél szereplőgárdát kinyírják, de ez nem elég számomra. Sőt, mint kiderült még America családjának is van kapcsolata a lázadókkal. Az írónő elénk böki ezt az infót, de aztán nem magyarázza meg, hogy miért és hogyan alakult ez így. Egy jól felépített disztópia nem ilyen, hanem olyan, mint mondjuk Az Éhezők Viadala, a Tiszták, vagy mondjuk A beavatott.
Úgy vélem, hogy a Párválasztó trilógia remek könyv lehetett volna, ha ezt az egész disztópikus vonalat kihagyják belőle, és csakis magán a Párválasztón lett volna a hangsúly. Persze akkor csak egy szimpla romantikus könyvről beszélhetnénk, de hát valljuk be ez az igazság. Ez a trilógia nem több, mint egy kellemes és aranyos romantikus történet a nélkülözhetetlen idegesítő főszereplővel és a szokásos szerelmi háromszöggel. Az írónő nagyot akart alkotni, de csak egy átlagos történet lett belőle, ami nagyobbnak akar tűnni, mint ami.
America-t most sem kedveltem meg, és ez már nem is fog változni. Annak viszont örültem, hogy azért fejlődött egy kicsit, és végre döntött a két pasi között. Sőt, elismerem, hogy jelentősebb karakterfejlődésnek indult, de még most is nyavalygott egy sort olyan lehetetlen dolgokon, hogy csak fogtam a fejem. Példának okáért: egész végig azon akadékoskodott, hogy ő nem mondja ki elsőnek Maxonnak, hogy szereti a fiút, mert azt jaj, nem teheti meg, hiszen nem is biztos, hogy Maxon szereti őt. Könyörgöm.... már az elejétől teljesen nyilvánvaló, hogy Maxon odavan érte. Mit nem lehet ebből látni? Ezek ketten annyit szenvedtek össze-vissza, hogy a végére meguntam őket. Most a trilógia végére érve gondoljatok bele, hogy mennyivel jobb könyvet lehetett volna írni, ha mondjuk Celeste vagy Kriss a főszereplő. Igazából így a végére engem Kriss története sokkal jobban megfogott, mint America-é. És itt a másik nagy hiba. Az említett két lány ezerszer érdekesebb karakter, mint America valaha volt, bármelyik szemszögéből ezerszer ütősebb lett volna az egész trilógia.
Nem hagyhatom ki a végén, meg kell említenem még valamit. Utálom a szerelmi háromszögeket. Ezt többször le is írtam, aki sokat olvassa az írásaimat az ezzel tisztában van. Ez is egy nyavalygós, nyűglődős, unalmas szerelmi háromszögnek indult. Aspent sosem csíptem, Maxon viszont olyan aranyos és bizonytalan volt, hogy egyből a szívembe zártam. America persze őrlődött köztük, és a végére kiderült, hogy America igazából már nem is szerette Aspent. Csak tartaléknak tartotta meg, hogy akkor jó lesz ő is, ha Maxon véletlenül nem őt választja. Puff. Néztem itt nagyokat, mert America ismét az utálatos kategóriába került át nálam. És aztán kiderült, hogy már Aspen se szerette igazán America-t. Akkor meg könyörgöm mi értelme volt az egész szerelmi háromszöges nyavalygásnak? Miért kellett akkor végigszenvednie America-nak (és nekem) ezt az egészet?!
Ez a könyv is tipikusan az a kategória, ami többnek akart tűnni, mint ami. Ha az írónő elhagyta volna a disztópikus elemeket, és vállalta volna, hogy ez csak egy szimpla romantikus könyv rengeteg nyállal és szerelmi nyűglődéssel, akkor talán nem csalódtam volna ekkorát benne. Nem azt mondom, hogy rossz könyv, csak nem az, aminek mutatni akarja magát. America az egyik legirritálóbb főszereplő, akivel valaha találkoztam, és habár a végére mutatott némi karakterfejlődést, mégsem sikerült megkedvelnem. A trilógia utolsó része pontosan ugyanazt nyújtja, mint az előző kettő, bár szerintem a lezárás mintha kissé el lett volna sietve. De még ha a történet nem is annyira emlékezetes és megragadó, legalább a csodaszép borítókban lehet gyönyörködni. Mert mindhárom borító valami eszméletlen szép.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kiera-cass-the-one-az-igazi
Értékelés: 5/3
Elsőnek szeretném kijelenti, hogy az utolsó könyv alapján a magyar kiadó remek munkát végzett. Elégedett vagyok a fordítással, és azzal is, hogy meghagyták számunkra ezeket a csodaszép eredeti borítókat. A Párválasztó trilógia egyik legnagyobb ereje a gyönyörű borító, ami valljuk be minden lány/nő figyelmét egyből felkelti, hiszen ki ne álmodozott volna arról, hogy valaha hercegnő lesz belőle? A magyar cím hangzatos, a fordítással sem volt bajom. Vagyis a magyar kiadó jó munkát végzett. Most pedig térjünk át a lényegesebb dolgokra, hiszen ez a könyv se lett tökéletes. Nem lett se jobb, se rosszabb, mint az előző kettő. Számomra a trilógia egy erős közepes szintet képvisel. Egyszer olvasható, de nem azt adja, amire korábban számítottam. Nálam ez az "egynek elmegy" kategória.
Az a legnagyobb bajom vele, amit az első bekezdésben is megemlítettem. Kiera Cass disztópiát akart írni, és ebben a műfajban csúfosan megbukott. Szerintem ez a legnagyobb hibája a könyvnek. Számomra egy kemény disztópia nem ilyen. Persze van itt kasztrendszer, elnyomás, lázadók meg minden, de a sok romantikus nyál mindezt elnyomja. Az írónő behozta ezeket a disztópikus elemeket, de aztán semmit nem kezdett velük. A lázadókról gyakorlatilag még mindig nem tudunk semmit. Embereket ölnek, két csoportjuk van és miegymás, de szerepelnek összesen két jelenetben, meg a könyv végén random rátörnek mindenkire és a fél szereplőgárdát kinyírják, de ez nem elég számomra. Sőt, mint kiderült még America családjának is van kapcsolata a lázadókkal. Az írónő elénk böki ezt az infót, de aztán nem magyarázza meg, hogy miért és hogyan alakult ez így. Egy jól felépített disztópia nem ilyen, hanem olyan, mint mondjuk Az Éhezők Viadala, a Tiszták, vagy mondjuk A beavatott.
Úgy vélem, hogy a Párválasztó trilógia remek könyv lehetett volna, ha ezt az egész disztópikus vonalat kihagyják belőle, és csakis magán a Párválasztón lett volna a hangsúly. Persze akkor csak egy szimpla romantikus könyvről beszélhetnénk, de hát valljuk be ez az igazság. Ez a trilógia nem több, mint egy kellemes és aranyos romantikus történet a nélkülözhetetlen idegesítő főszereplővel és a szokásos szerelmi háromszöggel. Az írónő nagyot akart alkotni, de csak egy átlagos történet lett belőle, ami nagyobbnak akar tűnni, mint ami.
America és Maxon
America-t most sem kedveltem meg, és ez már nem is fog változni. Annak viszont örültem, hogy azért fejlődött egy kicsit, és végre döntött a két pasi között. Sőt, elismerem, hogy jelentősebb karakterfejlődésnek indult, de még most is nyavalygott egy sort olyan lehetetlen dolgokon, hogy csak fogtam a fejem. Példának okáért: egész végig azon akadékoskodott, hogy ő nem mondja ki elsőnek Maxonnak, hogy szereti a fiút, mert azt jaj, nem teheti meg, hiszen nem is biztos, hogy Maxon szereti őt. Könyörgöm.... már az elejétől teljesen nyilvánvaló, hogy Maxon odavan érte. Mit nem lehet ebből látni? Ezek ketten annyit szenvedtek össze-vissza, hogy a végére meguntam őket. Most a trilógia végére érve gondoljatok bele, hogy mennyivel jobb könyvet lehetett volna írni, ha mondjuk Celeste vagy Kriss a főszereplő. Igazából így a végére engem Kriss története sokkal jobban megfogott, mint America-é. És itt a másik nagy hiba. Az említett két lány ezerszer érdekesebb karakter, mint America valaha volt, bármelyik szemszögéből ezerszer ütősebb lett volna az egész trilógia.
Nem hagyhatom ki a végén, meg kell említenem még valamit. Utálom a szerelmi háromszögeket. Ezt többször le is írtam, aki sokat olvassa az írásaimat az ezzel tisztában van. Ez is egy nyavalygós, nyűglődős, unalmas szerelmi háromszögnek indult. Aspent sosem csíptem, Maxon viszont olyan aranyos és bizonytalan volt, hogy egyből a szívembe zártam. America persze őrlődött köztük, és a végére kiderült, hogy America igazából már nem is szerette Aspent. Csak tartaléknak tartotta meg, hogy akkor jó lesz ő is, ha Maxon véletlenül nem őt választja. Puff. Néztem itt nagyokat, mert America ismét az utálatos kategóriába került át nálam. És aztán kiderült, hogy már Aspen se szerette igazán America-t. Akkor meg könyörgöm mi értelme volt az egész szerelmi háromszöges nyavalygásnak? Miért kellett akkor végigszenvednie America-nak (és nekem) ezt az egészet?!
Ez a könyv is tipikusan az a kategória, ami többnek akart tűnni, mint ami. Ha az írónő elhagyta volna a disztópikus elemeket, és vállalta volna, hogy ez csak egy szimpla romantikus könyv rengeteg nyállal és szerelmi nyűglődéssel, akkor talán nem csalódtam volna ekkorát benne. Nem azt mondom, hogy rossz könyv, csak nem az, aminek mutatni akarja magát. America az egyik legirritálóbb főszereplő, akivel valaha találkoztam, és habár a végére mutatott némi karakterfejlődést, mégsem sikerült megkedvelnem. A trilógia utolsó része pontosan ugyanazt nyújtja, mint az előző kettő, bár szerintem a lezárás mintha kissé el lett volna sietve. De még ha a történet nem is annyira emlékezetes és megragadó, legalább a csodaszép borítókban lehet gyönyörködni. Mert mindhárom borító valami eszméletlen szép.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kiera-cass-the-one-az-igazi
Értékelés: 5/3
Sajnos egyet kell értsek veled. Én most tartok a második kötet felénél, és... Hát America egyáltalán nem szimpatikus ezzel a "mindkettőt szeretem de egyiket sem" hozzáállásával. Az egész kötetben azt várom, hogy valami kiderüljön, hogy miért "titkolják" a múltat, akik a lázadók, stb. A párválasztó része valahogy kezd teljesen hidegen hagyni.
VálaszTörlés