Az Éhezők Viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája (film)

Egyik örök nagy kedvencem Az Éhezők viadala trilógia, de nem csak a könyveket szeretem nagyon, hanem a később készült filmeket szintén. Így mikor az írónő megjelentette a Snow elnök fiatalkori éveiről szóló előzménykönyvét, hirtelen nem tudtam, hogy ennek örülnöm kellene-e vagy sem. Persze a könyv elolvasása után minden korábbi kétkedésem elpárolgott, mert az Énekesmadarak és kígyók balladája remek lett, imádtam az elejétől a végéig.

A könyv sikere után nem volt kérdés, hogy ebből szintén készül majd film valamikor, és végre a héten kijött a film, így nem volt kérdés, hogy nekem ezt mielőbb látnom kell. Csak az első megjelent előzetest láttam, többet nem akartam előre lelőni magamnak és mielőtt megnéztem volna a filmet, a könyvet újraolvastam, hogy teljesen friss emlékekkel láthassam.

Idén talán ez az egyetlen film, ami kifejezetten vártam, mert manapság egyre ritkábbak a könyvadaptációk (aminek ugyebár meg van az oka, de azt most inkább hagyjuk), így sejthetitek, hogy elég nagy elvárásokkal ültem be a moziba. Kezdjük azzal, hogy nekem nagyon tetszett ez a film, szinte művi pontossággal rakták össze úgy ahogy azt kell egészen könyvhöz hű módon, mintha csak a lapok elevenedtek volna meg előttem a vásznon. Néhány apróbb részlet persze kimaradt, amit nem lehetett máshogy megoldani, mert eléggé limitálva volt a játékidő és még így is elég hosszú lett a film a maga 2,5 órájával.

Szerencsére csak a nem létfontosságú részek vagy karakterek maradtak ki, vagy ha nem is hagyták ki őket, akkor pedig eléggé megkurtították a szerepüket, de ezek éppen azok a részletek voltak, amik nélkül is tökéletesen érthető a fő történetszál. A film felépítése a könyvhöz hasonlóan lett összerakva, így ugyanúgy három nagy fejezetre lett osztva, amit elsőnek nem tudtam hova tenni, de jobban belegondolva, ez igen okos ötlet volt. Tehát a könyv adaptálásáért jár a hatalmas taps, mert igen remek módon sikerült ezt megoldani

A következő amit csak méltatni tudok az maga a szereplőgárda, mert olyan jó színészeket sikerült találni gyakorlatilag minden egyes szerepre, mintha ők is konkrétan a könyv lapjai közül léptek volna elő. Persze sajnos nem mindenkinek jutott elég játékidő, és volt akinek kevesebb szerep jutott a filmben, mint a könyvben, de sajnos ezt megint csak a kevés idő számlájára lehet írni. Mindenki korrekt volt a maga módján és korrektül kihozta, amit ki lehetett hozni az adott szerepből.

A három főszereplőnket ismét szeretném kiemelni, mert hát mégis csak ők a főszereplők és róluk azért szeretnék több szót ejteni. Lucy Gray és Sejanus nem okozott nagy meglepetést, hozták a könyves karakterüket, gyakorlatilag nem tudnék beléjük kötni, mert nem is lehet. Mivel a könyvben csak annyit tudunk meg róluk, amit Coriolanus lát belőlük, így a filmben ugyanez történik, ezért se lehetett volna őket jobban elmélyíteni. Mondjuk ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a Sejanus történetszálat mintha kicsit megkurtították volna, bár lehet csak nekem tűnik így, így nem nagyon lehetett átérezni a fiú lázadását a rendszer ellen és a nagy fájdalmat a végén a bukásakor. Abban szerintem mindenki egyetért velem, hogy a filmben nagyobb hangsúlyt kapott Coriolanus és Lucy Gray kapcsolata és annak bemutatása, így Coriolanus és Sejanus barátságának nem jutott már annyi idő. Ami nagy kár, mert a két fiú barátsága és annak alakulása éppen olyan kiemelt fontosságú a könyvben, mint Snow és a lány kapcsolata.

És rögtön itt forduljunk át a negatívumok felé, mert párat meg kell említenem. A film készítői vitathatatlanul Coriolanus és Lucy Gray kapcsolatát és ennek a fiú életére való hatását helyezték a film középpontjába. Persze értem én, hogy a szerelmi szállal lehet eladni a filmet és a tiltott szerelem, az árulás meg a sok-sok rózsaszín szerelmi dolog mindig bejön és sok fiatal lányt lehet vele becsábítani a moziba, még azokat is, akik nem is olvasták a könyvet. De kérem szépen, a könyvnek sosem ez volt a lényege, hanem a fiatal Snow hataloméhségét és a hatalomhoz vezető útját mutatja be, mert azt már az első oldalaktól kezdve tudjuk, hogy Coryo számára semmi se fontosabb annál, hogy visszaszerezze családja rég elvesztett hatalmát, ami szerinte mindennél jobban megilleti őt. És a hatalomhoz vezető úton számára Lucy Gray, Sejanus, de még a saját családja is csak bábok, akiket úgy és addig rángatott, amíg meg nem szolgálták a célt, hogy ő minél feljebb kerüljön a ranglétrán és minél közelebb jusson ahhoz a hatalomhoz, amire annyira vágyott.

Értem én, hogy a film egy teljesen más műfaj, és míg a könyvben Coriolanus a narrátorunk és végig olvashatjuk a fiú gondolatait, vágyait, sérelmeit és véleményét mindenről és mindenkiről maga körül, ezt a filmben nem lehetett így megoldani. Persze a fiút játszó színész hozta a maximumot, amit tudott, nem azt mondom, hogy rossz volt, mert szerintem nem az ő hibája, hogy a filmben nem teljesen jött át Snow valódi személyisége, ő azzal dolgozott, amit kapott. Annyira pedig azért sajnos nem jó színész, hogy a gesztusaival, az arcjátékával vagy a pillantásával át tudja nekünk adni Snow valódi belső sötétségét. Mert hogy Coriolanus Snow nem jó ember, sosem volt az, és nem is akart soha az lenni. (Ugyanez volt a gondom Az Éhezők viadala filmekkel is, sokszor hiányzott Katniss narrációja a könyvből, csak ott Jennifer Lawrence fényévekkel jobb színész volt, és narráció nélkül is át tudta adni Katniss bonyolult és néha ellentmondásos karakterét.)

Ezért sem értem, hogy a filmben miért lett ennyire más a fókusz és miért próbálták úgy beállítani a dolgot, mintha Coryo és Lucy Gray olyan nagyon szerelmesek lettek volna egymásba és csakis a lány árulása miatt „kattant” volna meg Snow a végén és választotta a másik utat magának. Holott igazából számára sosem volt hosszútávon opció az, hogy szerelmesen andalogva elvonulnak a vadonba a lánnyal. És attól pedig egyenesen kezdek rosszul lenni, hogy Coriolanust valamiféle hősszerelmesként mutatja be a film, holott távolabb nem is állhatna valójában az igazságtól.

A másik negatívum, ami szerintem csak engem idegesített, az a sok dalolászás. Igen, értem én, hogy Lucy Gray éneklésének kiemelt szerepe volt a könyvben (bár már ott is untam a sok dalolást), de ott más, mert csak végigfutottam a szemem a pár sornyi dalszövegen és kész. Viszont itt a filmben nagyjából minden 10 percben énekelgettek valamit, főleg a film második felében és kicsit néha kezdtem úgy érezni magam, mintha valami musicalt néznék vagy nem tudom. Nem kell nekem támadni, tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg ez csak engem zavart ennyire, de engem akkor is zavart.

Az utolsó negatívum, amit nem szeretnék kihagyni, hogy számomra a film harmadik része, teljesen össze lett csapva. A viadal előtti rész, valamint maga a viadal egy teljesen korrekt munka, de a 12. körzetben töltött idő számomra rövid, összecsapott és némileg zavaros lett. Nem lett normálisan bemutatva, hogy Snow hogyan küzdi fel magát szimpla békeőrből a magasabb pozíciót rejtő lehetőségek felé, és az sem, hogy ismeri meg ezt a számára annyira idegen világot, annak embereivel és számára lenézendő dolgaival és szokásaival. A lázadókról alig tudtunk meg valamit, és ha nem olvastam volna a könyvet, szerintem azt se értettem volna, hogy Sejanus, a polgármester lánya és Lucy Gray korábbi párja, Billy mégis hogy a fenébe kapcsolódnak a lázadókhoz és hogy mibe keveredtek bele pontosan. Szerencsére a végét nem rontották el, mert Lucy Gray sorsa a filmben is rejtély maradt, kicsit féltem attól, hogy itt valami konkrét magyarázatot kapunk, de örülök, hogy a készítők ezt nem változtatták meg.

Nekem tetszett a film és mint könyvadaptáció kifejezetten jónak tartom a hibái ellenére, amik nélkül nem tudtam elmenni szó nélkül. Szinte majdnem pontosan a könyv kelt életre a szemünk előtt a vásznon, jók a színészek, izgalmas és kalandos a film, ahogy annak lennie kellett, mégis kis hiányérzetem maradt utána. Hiányzott az a plusz, amit Az Éhezők viadala filmek után éreztem, vagy lehet csak túl nagyon voltak az elvárásaim és amiatt nem vagyok maradéktalanul elégedett. Annyi biztos, hogy később újra fogom nézni még, ez nem kétség.

Értékelés:

10/7

Előzetes:

Maggie Stiefvater: Képtelen küldetés (Álmodók 2.)

Fülszöveg:

Történet ​álmokról és vágyakról, a halálról és a végzetről.

Valami történik az álmodók erejének forrásával. Valaki korlátozza. Egyre csökken, egyre gyengébb. Ha teljesen eltűnik, mi történik az álmodókkal és azokkal, akik tőlük függenek?

Ronan Lynch nem tervezi megvárni, hogy kiderüljön a válasz. Mentora, Bryde támogatásával kész megtenni, amit meg kell tennie, hogy megmentse az álmodókat és az álmodottakat… még akkor is, ha emiatt maga mögött kell hagynia a családját. És a fiút, akit szeret.

Jordan Hennessy tudja, hogy ha az álmodók kudarcot vallanak, ő meghal. Ezért beleveti magát az alvilág sötét bugyraiba, hogy megtalálja azt a tárgyat, ami életben tarthatja.

Carmen Farooq-Lane fél az álmodóktól, ezért is vállalta, hogy levadássza őket. Minél közelebb kerül azonban a céljához, annál inkább összezavarodnak az érzései. Vajon az álmodók pusztítják el a világot… vagy a világ pusztul el az álmodók kiirtása közben?

E csodás folytatásban a szerző felfedi a szereplői végső határait – és megmutatja, mi történik, ha azok a határok lassan eltűnnek. Merülj el a csodájában!

Nem olyan régen jutottam el odáig, hogy elkezdtem az Álmodók trilógiát, holott már évek óta tervben volt, hisz a Hollófiúk sorozat nagy kedvencem az írónőtől. A sólyom nyomában teljes meglepetés volt számomra, ötletem sem volt, hogy mi fog benne történni és miről fog szólni a spin-off sorozat. Összességében tetszett, habár nem lett nagy kedvenc, de azért annak örülök, hogy a Lynch fivérek kerültek most a középpontba és ezért nem volt kérdés, hogy olvasni fogom tovább a sorozatot.

Nagy meglepetésemre időközben megjelent a második rész, a Képtelen küldetés, én pedig izgatottan kezdtem neki, hogy mit lehet még ebből kihozni. Nem tudom mire vártam vagy hogy mire számítottam, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor semmire, mégis meglepett, hogy a második rész mennyire… unalmas lett. Sajnálom, nekem ez a könyv nem tetszett. Unalmas, vontatott és érdektelen lett az elejétől a végéig és ha pisztolyt szegeznének a fejemhez akkor se tudnám elmondani, hogy mi a fene történt itt, mert én magam sem értettem.

És mielőtt bárkitől érkezne a válasz, nem, nem én vagyok ostoba vagy értetlen, hanem tényleg nem szólt semmiről ez a rész és ha mégis történt valami, az unalmasan volt lefestve. Gyakorlatilag erőt kellett vennem magamon, hogy tovább olvassam, mert annyira nem kötött le, annyira nem érdekelt a nagy semmi ami történik, hogy több nap kellett ahhoz, hogy végigrágjam magam rajta. És ahhoz pedig még több nap, hogy rávegyem magam eme sorok megírására.

Ronan és Henessy

Persze most is több szálon futottak az események, csak az volt a bajom, hogy ezek nagy része semennyire se hozott lázba. Ronan, Henessy és Bryde (aki valami random módon idecsapódott Ronan-ékhez, a fiú pedig elkezdte inni minden szavát, holott nem is ismerték ezelőtt egymást) szinte végig egy láthatatlan autóban kocsikáztak és álmodtak. Ennyi. Tényleg csak ennyit csináltak. Emellett Ronan azon nyavalygott, hogy őt senki se érti meg csak Bryde, hogy minden és mindenki ellene van, és ha valaki mégis megpróbált némi értelmet verni a fejébe (mondjuk Adam vagy Declan), akkor azokat egyből ellökte magától, mint egy hisztis ötéves. És ezt én nem voltam képes már a végére elviselni. Ronan az agyamra ment ebben a könyvben és nem értem hogy lehetett ennyire elrontani egy korábban remek karaktert.

Farooq-Lane és Liliana

A másik szálon Farooq-Lane, Liliana és a titkos társaság tovább loholt az álmodók után, hogy egyesével megöljék mindet és megakadályozzanak egy állítólagos világvégét vagy mit. Aztán Farooq-Lane hirtelen támadt öntudatra ébredt és rájött, hogy talán mégse kellene mindenkit ész nélkül megölni, mert nem minden álmodó gyilkos vagy pszichopata, mint az öccse volt, így sebtében oldalt vált. Ezt se tudtam komolyan venni, sajnálom. Aki ennyire elvakultan hisz valamiben, mint ahogy a nő tette korábban, azt nem lehet ilyen könnyen megingatni a hitében és az ellentétes oldalra állítani.

Aztán nem feledkeztem meg Declanról, Jordanról és Matthew-ról sem, mert csakis miattuk olvastam végig ezt a könyvet, ők mentették meg számomra valamennyire ezt az egészet. Csak az ő történetszáluk volt érdekes számomra és mindhármukat bírtam továbbra is. Kár, hogy elég keveset bukkantak fel a lapokon a többiekkel ellentétben, ha több játékidőt kapnak, akkor talán jobban tudnám értékelni ezt a könyvet.

Declant még mindig imádom, örülök, hogy ebben a trilógiában nagyobb szerepet kapott és hogy jobban megismerhettük a karakterét, az érzéseit, céljait és a motivációit. Jordan szintén nagy kedvenc, szerintem remek kis párost alkotnak Declannel és épp azért mert alapjáraton annyira nagyon mások. Ők ketten azon dolgoznak most, hogy találjanak egy módot annak elkerülésére, hogy ha az Álmodó meghal, akkor annak minden „valóra keltett álma” vele együtt jobb létre szenderüljön. Declannek pedig ez igenis fontos cél, hisz míg korábban csak Matthew miatt kellett aggódnia, most már Jordant ugyanúgy elvesztheti bármikor.

Szegény Matthew pedig teljes identitásválságon megy keresztül, amit lehetett volna irritálóan is megírni, de Matthew esetében ez mégis aranyosan sült el, és szegény fiút annyira szívesen megölelgettem volna, hogy némi lelket öntsek belé. Tetszett a megoldás, hogy Jordan ott volt mellette és igenis meg tudta neki mutatni, hogy attól hogy valaki nem igazi ember, hanem csak egy "álom", attól igenis élhet úgy mint egy ember és igenis megérdemel egy normális életet.

Úgy érzem ez egy teljesen „töltelék” rész lett és annak se a legjobb, mintha csak időhúzásnak lett volna megírva a nagy finálé előtt. Tulajdonképpen pár mondatban össze lehetne foglalni a második rész lényegét, maga a történet pedig lassú, vontatott és mondjuk ki... néha egyenesen unalmas. Ronan karakterét nem tudtam most hova tenni, mintha nem önmaga lett volna, most ő idegesített a legjobban. Csak a Declan, Jordan és Matthew hármas mentette meg számomra valamennyire ezt a könyvet, az ő történetszálukat szerettem az elejétől a végéig. Mindenképp el fogom olvasni a harmadik részt, mert tudnom kell mi fog ebből a történetből kisülni, és remélem, hogy a harmadik rész ennél sokkal izgalmasabbra sikeredett.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-mister-impossible-keptelen-kuldetes

Értékelés: 5/3

Stephanie Garber: A soha többé balladája (Volt egyszer egy összetört szív 2.)

Fülszöveg:

Volt egyszer egy összetört szív folytatása

Amikor nem tudod, miért küzdesz. A szerelemért vagy éppen az ellen?

Miután Jacks, a Szívek Hercege elárulta, Evangeline Fox megfogadta, hogy soha többé nem bízik meg benne. Frissen felfedezett varázserejével azért harcol, hogy visszanyerje esélyét a boldogságra, amitől Jacks megfosztotta.

Csakhogy az útjaik megint keresztezik egymást.

A VOLT EGYSZER EGY ÖSSZETÖRT SZÍV folytatásában Evangeline-t gyilkos átok sújtja, amelynek megtöréséhez kénytelen elfogadni Jacks segítségét, akitől legjobb lenne óvakodnia. Régi barátokkal kerülnek szembe, új ellenségekkel veszik fel a harcot, és próbálnak megküzdeni a gonosz intrikákkal és a rontásokkal, amik fejekkel és szívekkel játszanak.

Evangeline mindig is bízott a szívében, de ezúttal nem biztos, hogy érdemes hallgatnia rá…

Szerencsére nem régen kezdtem bele a könyvsorozat első részébe, így nem kellett sokat várnom a folytatásra, hanem egyből utána kezembe vehetettem a második részt. Sajnos nem lett instant nagy kedvenc a Volt egyszer egy összetört szív, inkább azt mondanám, hogy elment egy olvasmánynak. Tipikus ifjúsági fantasy, kissé unalmas és egysíkú karakterekkel, meg persze Jacks-el, csak az volt a baj, hogy Jacks-et akármennyire imádom, egymaga nem volt elég ahhoz, hogy a könyv nagy kedvenccé váljon. Értem én, hogy Jacks olyan remek karakter, hogy az írónő egy saját trilógiát írt köré építve, de ide annyi nem elég, hogy ott van Jacks, hanem kellene mellé izgalmas és kalandos történet, valamint új érdekes és szerethető vagy komplex karakterek.

Az első részben azt sérelmeztem, hogy Jacks mellé egy összetettebb és emlékezetesebb női főszereplőt vártam volna, mert utáljatok meg érte, de nekem Evangeline olyan kis semmilyen karakter volt. Reméltem, hogy a folytatásban azért valahogy érdesebbé válik, lemegyünk a lelke mélységéig és valahogy komplexebb karaktert kap. Kissé vegyes érzéseim vannak Eva-val kapcsolatban, mert habár most valahogy szerethetőbb volt számomra, de még mindig úgy érzem, hogy az írónő nem hozta ki azt a karakteréből, ami lehetett volna. Most már legalább próbált nem naivan Jacks után olvadozni és minden egyes szavát elhinni, meg próbálta ő alakítani a sorsát, és nem csak sodródni az eseményekkel, de most pedig azzal ment az agyamra, amikor vagy nem tudom hányadik alkalommal keverte magát bajba.

Konkrétan fel tudnám sorolni (nem fogom), hogy minden egyes alkalommal mikor végre kitalált valamit, hogy márpedig ő most kezébe veszi az irányítást, akkor rögtön bajba került és persze, hogy kellett valaki, aki majd megmenti őt. Ez általában Jacks volt, amit kétségtelenül fura volt látni, tekintetbe véve, hogy Jacks azért nem egy önzetlenül segédkező fajta. Persze még mindig szüksége van Evangeline-re, hogy kinyissa neki a Valorok kapuját és érthető, hogy nem akarja, hogy baja essen vagy meghaljon, de azért itt már ennél többről volt szó. És ez teljesen világossá vált mindenki számára.

Jacks és Evangeline

Ezzel a felvezetéssel értem el ahhoz a részhez, ami nagyon tetszett a második részben. Maga a történet vett egy kisebb fordulatot, és kiderült, hogy nem a Valorok kapujának a kinyitása a lényeg, hanem Jacks valami egészen mást próbál elérni. Kicsit meglepődtem ezen a dolgon és őszintén szólva nem számítottam rá, hogy az lesz Jacks valós célja, ami lett végül, és amúgy kicsit nem is értem a dolgot. Vagyis persze érthető, hogy Jacks még mindig Tellára van rákattanva és mivel azt hiszi, hogy a lány az egyetlen igaz szerelme, így nem nagyon tudja őt kiverni a fejéből. A Szívek hercege révén az Jacks legnagyobb késztetése, hogy megtalálja és együtt legyen élete szerelmével, bár ahogy korábban már megfogalmaztam, szerintem sosem volt szerelem, amit Tella iránt érzett, inkább csak megszállottság és birtoklási vágy. De kérem szépen, Tella olyan egyértelmű és félreérthetetlen módon utasította el, (hisz konkrétan tőrt döfött a szívébe és elzavarta) hogy mégis mi a fenének ragaszkodik még hozzá? Azért az elég egyértelmű elutasítás, ha valaki tőrt döf a szívedbe és aztán nagy szerelemben lángolva elmegy egy másik férfival.

Tetszett a könyvben, ahogy Jacks és Eva közt egyre jobban forrt a levegő, mert habár az első részben is voltak aranyos jeleneteik, itt azért sokkal több interakció volt közöttük, és még közelebb kerültek egymáshoz. Mármint azért Eva nem sokáig tudta tartani magát ahhoz a fogadalmához, hogy soha többé nem segít Jacksnek és egy szavát se hiszi, Jacks pedig nem igazán tudta távol tartani magát a lánytól, hanem folyton a segítségére sietett. Jó, az más kérdés, hogy igazából Jacks miatt került ebbe a kalamajkába Eva, szóval a minimum, hogy segít neki, amiben csak tud, de ezt most akkor hagyjuk figyelmen kívül. Szóval Jacks és Eva egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ami persze mindkettejüket megrémíti, de azért képtelenek távol maradni a másiktól. Nagyon aranyosak együtt, imádtam őket, bár arra mondjuk nagyon kíváncsi vagyok, hogy az írónő, hogy fogja magát kimagyarázni abból, hogy elvileg Tella Jacks egyetlen igaz szerelme, erre itt van Evangeline, aki nyilvánvalóan szintén Jacks nagy szerelmének tűnik. Remélem erre valami értelmes és épkézláb magyarázat lesz az utolsó részben.

Káosz és Lala

Hogy a többi karakterről szintén ejtsek néhány szót, nem akarom, hogy kimaradjanak és akkor kezdjük Apollóval. Gondoltam, hogy nem fog meghalni, hanem valahogy életre keltik, és kicsit sikerült érdekessé tenni őt ezzel az átok dologgal, meg hogy elkezdett „vadászni” Eva-ra, bár még mindig nem értem, hogy mi a karaktere szerepe a történetben. Mert habár szerelmi háromszögként kezdte Eva-val és Jacksel, de azért mégsem lehet azt igazi szerelmi háromszögnek tekinteni, mert Apollo nagyjából az elejétől kezdve végig valamilyen bűbáj vagy átok hatása alatt állt. Nem értem, hogy ő most akkor tényleg érdeklődik Eva iránt vagy csak a varázslat miatt van az egész? Szerintem ezt nem is lehet megmondani, hisz Eva többször feltette ezt a kérdést magának és erre még mi olvasók se kaptunk konkrét választ.

Szerencsére az álnok Marisol szinte fel se bukkant ebben a könyvben, hanem helyette most nagyobb teret kapott két másik Fátum, Lala és Káosz. Persze ők már az első könyvben is szerepeltek, de csak a mostaniban kaptak kiemeltebb jelentőséget a történet alakulásának szempontjából. Örülök, hogy kicsit jobban megismerhettük őket, bár én valamiért azt hittem, hogy ők össze fognak jönni vagy hogy régen volt köztük valami, vagy nem tudom, de végig egy ilyen érzésem volt, aztán ebből nem lett semmi. De talán majd a folytatásban. Viszont az kiderült, hogy kicsoda Káosz valójában, megismerhettük a múltját és hogy miért akart segíteni Jacksnek a Valorok kapujának kinyitásában. Magamban pedig jót mosolyogtam azon, hogy az írónő mennyire azt akarta bemutatni, hogy milyen rossz a vámpírlét és maguk a vámpírok. Erre ott volt nekünk Luc, akit kissé megsajnáltam a sors miatt, ami jutott neki, valamint megadta nekünk Káoszt, aki egy roppant karizmatikus karakter akkor is, ha elvileg egy vérszomjas ősöreg vámpír. Tehát sajnálom Garber, de a vámpírjaid imádni valóak, ha akarod, ha nem.

Jobban tetszett ez a könyv, mint az első, a karaktereket valahogy jobban kidolgozottnak és izgalmasabbnak éreztem, a történet szintén valahogy kalandosabbak tűnt. Evangeline és Jacks nagyon aranyosak együtt, imádtam olvasni minden közös jelenetüket, Lala és Káosz pedig érdekes mellékszereplők voltak ebben a részben, és Apolló is hozott valami izgalmat a sztoriba. A könyv lezárása brutális függővég, hirtelen nem is tudnám elképzelni hogy mi várható ezek után a folytatásban, de az biztos, hogy kíváncsian várom. Sajnos még külföldön se jelent meg a harmadik rész, így magyarul ki tudja mikor érkezik, de amint megjelenik én azonnal olvasni fogom, ez biztos.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/stephanie-garber-a-soha-tobbe-balladaja

Értékelés: 5/4

Stephanie Garber: Volt egyszer egy összetört szív (Volt egyszer egy összetört szív 1.)

Fülszöveg:

Mit tennél meg azért, hogy boldogan élj, míg meg nem halsz?

Amióta az eszét tudja, Evangeline Fox hisz az igaz szerelemben és abban is, hogy a szerelmi történetek boldog véget érnek… amíg meg nem tudja, hogy élete szerelme valaki mást készül feleségül venni.

Az összetört szívű Evangeline kétségbeesetten szeretné megakadályozni az esküvőt, ezért meggondolatlanul alkut köt a karizmatikus, ámde gonosz Szívek Hercegével. A segítségnek három csók az ára, ám azt, hogy a lány hol, mikor és kinek adja, a herceg határozza meg.

Evangeline az első csók után rájön, hogy halhatatlannal alkudozni veszélyes játék – és a Szívek Hercege sokkal többet akar tőle, mint amit ígért. Tervei vannak vele, olyan tervei, amelyek vagy a létező legnagyobb boldogsággal, vagy a legfájdalmasabb tragédiával végződnek…

Nem olyan régen jutottam el odáig, hogy elolvastam a Caraval trilógiát, ami összességében tetszett, bár azért nem lett számomra igazi nagybetűs kedvenc. Inkább abba az „egyszer olvasós” kategóriába tudnám sorolni. Viszont volt egy karakter ott, akit mindig érdekesnek tartottam és akiről szívesen olvastam volna többet. Ez pedig ki más lehetett volna, mint a Szívek hercege, vagyis Jacks? Mikor megtudtam, hogy megjelent a Caravalhoz egy spin-off történet új női főszereplővel és Jacksel a főszerepben, akkor tudtam, hogy ezt nekem mindenképp olvasnom kell úgyis hogy fogalmam nem volt róla, merre halad tovább a sztori és hogy mit lehetne még kihozni ebből a világból.

Scarlett, Tella és a Santos fivérek tehát most a háttérbe szorulnak és megkaptuk Evangeline-t és Jackset helyettük, de a háttérvilág ugyanaz marad, sőt az új trilógia története ott folytatódik, ahol a Caraval harmadik részének végén abbamaradt, így egyfajta folytatásnak is tekinthető csak immár többségében új karakterekkel. Evangeline Fox az új narrátorunk, vele indul a történet, aki épp utolsó kétségbeesésében szeretné megakadályozni, hogy a szerelme elvegye feleségül a lány a mostohatestvérét. Ehhez pedig nem tud jobbat kitalálni, minthogy alkut köt a Szívek hercegével, hogy az segítsen neki. Persze mint minden Fátum, Jacks elég sajátosan értelmezi az alkuk fogalmát, így Evangeline nem épp azt kapja, amit szeretett volna, és innen nincs megállás. Egyik bonyodalomból esik a másikba, miközben Jacks fondorlatosan szövögeti a háttérben a szálakat a saját önző céljai elérése érdekében. Evangeline pedig akárhogy próbálja magát távol tartani tőle, ez nem egy könnyű feladat számára, főleg hogy valamilyen szinten vonzódni kezd a fiúhoz.

Marisol és Evangeline

A történet eleje számomra nagyon lassan indult be és nem nagyon értettem, hogy merre fogunk haladni, vagy hogy az írónő milyen fő irányvonalat akar adni ennek az új trilógiának. Persze megint egy alku, egy ősi átok, egy természetfeletti cél van a középpontban némi romantikával fűszerezve, kapunk új karaktereket Jacks mellé, de hogy hova fog ez az egész majd kifutni, azt sajnos én még nem nagyon értem. Mi történik akkor ha kinyitják majd a Valorok kapuját? És Jacks miért akarja ezt ennyire? El nem tudom képzelni. Gondolom ezekre a kérdésekre később kapunk választ és csak jobban ki fog kristályosodni a fő történetszál.

A történet tehát engem még annyira nem nyűgözött le, lássuk mi van a karakterekkel és kezdjük az újakkal. Kicsit fura volt számomra az elején, hogy megint kaptunk egy lány testvérpárt Scarlett és Tella után, nem értettem mi szükség volt erre. Nem mintha Evangeline és Marisol „testvéri” kapcsolata nyomokban emlékeztetne a Dragna lányok kapcsolatára, mert attól távolabb nem is állhatna. És nem csak azért mert Eva és Marisol nem igazi, hanem csak mostohatestvérek, hanem inkább azért mert Marisol egy sunyi, kétszínű kígyó. Nem értem, hogy ez miért nem volt már teljesen egyértelmű Eva számára attól kezdve, hogy Marisol feleségül ment volna Eva szerelméhez. Miféle jó és igazi testvér csinál olyat, hogy elveszi a testvérétől annak szerelmét? Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy Marisol egy számító liba és nem értem Eva miért volt vele kapcsolatban ennyire naiv. Szerintem a végén Marisol árulása várható volt, engem cseppet sem lepett meg.

Aztán kaptunk egy másik férfi karaktert Apolló képében, akit szintén nem tudtam hova tenni. Persze látom én Apollo szerepét a sztoriban, Jacks machinációjának egyik kulcsszereplője ugyebár és igazából Jacks volt az, aki ilyen hamar és gyorsan összeboronálta Evangeline-t Apollóval, de akkor se kedveltem meg Apollót, számomra olyan szürke és semmilyen karakter volt. Nem tudom, lehet csak a rá bocsátott átok miatt szándékosan nem kapott semmilyen karaktert, de mindenesetre engem rohadtul untatott és nem tudtam komolyan venni, hogy Eva mégis mi a francot akar tőle, mert hogy ennyi idő alatt nem lehetett belé szerelmes, az holt biztos.

És itt kanyarodjunk át Evangeline-hez mert őt se felejtettem el, révén ő a női főszereplőnk ugyebár. Nem tudom, de egyelőre számomra Evageline-ről csak annyi jött le, hogy egy végtelenül naiv és könnyen manipulálható fiatal lány, aki igazából azt se tudja mit akar és aki folyton önön hibájából újabb és újabb bajba keveri magát. Nagyon karaktere nincsen szerintem, elég egysíkú és lapos, karakterfejlődésnek még nem lehettünk szemtanúi vele kapcsolatban. Az egész könyvben ostobábbnál ostobább döntéseket hoz és mindig abban bízik meg, akiben nem kellene, hogy aztán valami csoda folytán mégis megmeneküljön minden bajtól. Olyan mintha szándékosan keresné folyton a bajt és a bonyodalmakat.

Persze értem én, hogy Jacks az elejétől a végéig kihasználja őt és igazából azt is értem, hogy a Szívek hercegének nehéz ellenállni, mert hát Jacks már csak ilyen, de azért könyörgöm, ennyire naiv csak nem lehet senki? Mondjatok akármit Evangeline-nek nincs igazi karaktere, semmit nem lehet róla mondani azon kívül hogy naiv és roppant befolyásolható. És nem, az nem számít karakter jellemzőnek, hogy valaki szép és egyedi rózsaszínes-arany színű haja van. A különleges külseje nem tesz egy karaktert emlékezetessé ha mellette lapos, unalmas és nincsenek igazi jellemvonásai, vagy karakter mélysége.

Jacks és Apollo

Direkt utoljára hagytam Jackset, mert őt nem kell bemutatni, mindannyian jól ismerjük, habár ő is kissé más „emberként” kezdi ezt a könyvet, mint ahogy a Caravalban megszokhattuk. Jacks teljesen magába roskadva a Caraval végén történtek miatt és mert Tella végleg kiadta az útját, északra menekül a többi Fátummal, hogy ott némi önmarcangolás és depresszióba süllyedés közepette „kékre festem bánatomban a hajam” stílusban próbálja folytatni az életét. Persze hamar rátalál új céljára amihez épp Eva-ra van szüksége és innen nincs megállás. Jacks újra előszedve manipulatív és önző módszereit szinte dróton rángatja a könyv végéig Evangeline-t, hogy a lány mindig és éppen akkor azt és úgy tegye, ahogy az Jacks érdekeit szolgálja. Nem tudjuk még mit akar elérni Jacks, de gondolom annak senki se fog örülni, szóval kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből az egészből.

Azt a párhuzamot viszont jól felépítette az írónő, hogy mind Eva és mind Jacks összetört szívvel kezdik a sztorit, hisz mindketten elvesztették a szerelmüket, és ilyen ramaty lelkiállapotban találkoznak és fonódik össze a sorsuk. Persze izzik köztük a levegő, ami nem meglepő, mert hát Jacks Szívek hercege révén minden nőre ilyen hatással van, kíváncsi vagyok mi lesz ebből, bár remélem nem kapunk egy szerelmi háromszöget Eva, Jacks és Apollo közt, mert annak nem örülnék.

Jó ötletnek tartom, hogy az írónő folytatta a történetet a Caraval trilógia lezárása után és annak is hogy Jacks maradt és mellé új karaktereket kaptunk. Bár eddig az új karakterek nem valami kidolgozottak, se nem emlékezetesek, és sajnos ebbe beletartozik a női főszereplőnk Evangeline szintén, így örülnék neki, ha a folytatásban valahogy jobban sikerülne mélyíteni a karakterét. Mert eddig Scarletthez, de főleg Tellához viszonyítva olyan semmilyennek se tűnik. Az első rész vége két nagy árulással zárul, és remélem ennyi elég Eva-nak ahhoz, hogy összeszedje magát és végre a saját kezébe vegye az irányítást. Várom mi sül ki ebből, hogy miért akarja Jacks ennyire kinyitni a Valorok kapuját, bár gondolom annak senki se fog örülni, ha végül sikerrel jár ebben. Szerencsére nemrég jelent meg a második rész magyarul, így szerintem mielőbb folytatni fogom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/stephanie-garber-volt-egyszer-egy-osszetort-sziv

Értékelés: 5/4

Marie Lu: Az Éjféli Csillag (Válogatott ifjak 3.)

Fülszöveg:

Egykor a sötétség teljesen elborította a világot, és a sötétséget egy királynő uralta.

Adelina Amouteru eleget szenvedett. Szakított azokkal, akik elárulták, és elégtételt vett a sérelmeiért: diadalt aratott. Fehér Farkasként dicsőségben uralkodik, de minden egyes győzelemmel egyre kegyetlenebb lesz. A benne kavargó sötétség kezd kicsúszni az irányítása alól, és azzal fenyegeti, hogy elpusztítja mindazt, amit sikerült elérnie.

Mikor új fenyegetés tűnik fel, Adelina kénytelen felszakítani a régi sebeket, és veszélybe sodorni nemcsak saját magát, de az összes kiválasztottat. Hogy megóvja birodalmát, Adelinának és Rózsáinak össze kell fognia a Tőrökkel – és nem kizárt, hogy ez a kényszerű szövetség bizonyul a legkomolyabb veszedelemnek.

Kicsit bajban vagyok most ezzel a könyvvel, mert őszintén szólva nem ilyen lezárásra számítottam. A Válogatott ifjak könyvsorozat jól indult, nekem kifejezetten tetszett az első rész és habár csak évekkel utána olvastam a másodikat, az is tetszett annyira, hogy ha már idáig eljutottam, akkor befejezzem a trilógiát. Sajnos már a második részben voltak olyan dolgok, amik nem igazán tetszettek, de összességében még egészen elfogadhatónak tartottam és akkor úgy voltam vele, hogy kíváncsi vagyok az utolsó könyvre. Csak ahogy a kritikámat is kezdtem, én nem ilyen lezárásra számítottam.

Kérdezhetnétek persze, hogy mégis akkor mire számítottam? Nem tudom, de nem erre amit kaptam, ennél gyakorlatilag bármi jobb lett volna. Az Éjféli Csillag története unalmas és vontatott, nagyon lassan haladtam vele, mert annyira nem érdekelt, hogy mi történik benne. Már csak a vasakarat tartotta bennem a lelket, hogy ezt be kell fejeznem, ha idáig eljutottam. A könyv első felében az immár királynő Adelina agresszív és minden logikát nélkülöző hódító hadjáratának lehetünk szemtanúi, amit őszintén szólva nem értettem. Nem az volt eddig Adelina célja, hogy hatalmat szerezzen és a hatalmával egy olyan országot teremtsen meg, ahol többé nem nyomják el és nem bántják a kiválasztottakat és a malfettókat? Királynőként ezt már meg tudta tenni a saját országában, és habár a módszerei vitathatóak, de legalább hatásosak és elérte velük a célját. Akkor mégis hogy jön ide ez a hódító háború? Nem értem.

A könyv második felében pedig mivel rájönnek, hogy a kiválasztottakat előbb-utóbb el fogja pusztítani a képességeik, így vissza kell menniük az alvilágba és lemondani a képességeikről, ha életben akarnak maradni. Így összeáll a nagy csapat és az ellentéteik és korábbi sérelmeik dacára együtt indulnak útnak, hogy megmentsék az életüket. Hogy mi van? Eddig arról egy szó se volt, hogy a képességeik megölik a kiválasztottakat, kicsit olyan utolsónak bedobott bonyodalomnak érzem ezt az egészet, mintha az írónő már nem nagyon tudott volna mást kitalálni a végére, csak ezt a „mindenki elveszti a képességét” dolgot.

Ebből vezetném át a következő dolgot, ami nem tetszett. Kövezettek meg, de én kedvelem Adelina karakterét, igazán érdekes és élvezetes végre egy negatív karaktert főszereplőnek látni és az ő szemszögén keresztül látni az eseményeket. Adelina nem hős és nem jó ember, sosem volt az, ezt eddigre már mindenki tisztán láthatja, épp ezért nem értem hogy miért is tartott a többiekkel a végén? Annyira nem illet mindez Adelina karakteréhez, aki eddig imádta és dédelgette a saját képességét, aki csakis annak élt, és csakis annak köszönheti minden hatalmát és erejét, miért menne önként és dalolva az alvilágba az ellenségeivel, hogy aztán önként lemondjon a képességéről? És nem, erre nem mentség az, hogy a húga haldoklott, mert érte úgysem lehetett már mit tenni, és az sem mentség, hogy ha nem így tesz, akkor ő maga szintén meg fog majd halni.

Adelina

Igen, meg fog majd halni, a képessége felemészti őt, de éppen az Adelina karakterének a lényege. Foggal-körömmel ragaszkodik a képességéhez és a hatalomhoz, és azokról soha semmi és senki kedvéért nem mondana le. Gyakorlatilag bárkit és bármit képes lenne feláldozni önmagáért és a hatalomért. Ezek mellett azt pedig végképp nem értettem, hogy minek áldozta fel random a saját életét azért, hogy a húga újra élhessen. Nem, Adelina karakterétől ez a két dolog annyira karakteridegen volt, hogy azt hittem valamit rosszul olvasok, mert nem akartam elhinni, hogy szinte egy csettintésre vált egy kegyetlen, hataloméhes személyből a világ egyik legönzetlenebb emberévé.

És félreértés ne essék, mindezzel nem lett volna semmi gondom, ha fokozatosan fel lett volna építve Adelina karakterfejlődése, ha fokozatosan láttuk volna, ahogy megváltozik és jobb ember válik belőle. Itt viszont nem ez történt, így Adelina karakterét az írónő egy pillantás alatt tönkre vágta, legalábbis az én szememben. Nem tudtam komolyan venni a nagy hősies önfeláldozást a végén, mert ez egyáltalán nem illet Adelina korábbi karakteréhez és személyiségéhez. Nagy kár, mert mint mondtam, én szerettem Adelina karakterét, és sajnálom, hogy így tönkre lett téve a végére.

A másik kedvencem se úszta meg a dolgot, bár Teren legalább önazonos maradt magához és nem váltott egyik napról a másikra 180 fokos fordulatot. Teren az őrület határán egyensúlyozva alig él már, ideje nagy részét Adelina foglyaként tölti, majd aztán őt is magukkal rángatják a többiek a nagy „magasztos” világmegmentő küldetésükre, hogy aztán teljesen jelentéktelen módon ott haljon meg. Némi vigasz Teren halálában, hogy nem nagyon lehetett neki más véget írni, ez így volt reális és ezt is érdemelte, csak azt nem értem, hogy utána mindenki milyen gyorsan és egyszerűen túllépett a dolgon. Teren meghalt és kész. Nem mintha bárkinek hiányzott volna a többiek közül (rajtam kívül ugyebár), mert hát mégis csak mindenkinek az ellensége volt, de azért kaphatott volna valami nagyobb hangsúlyt, hisz végtére ő is nézőpont karakter volt végig a trilógiában Adelina mellett.

A harmadik narrátorunk, Raffaele ugyanolyan súlytalan és felesleges harmadik maradt itt is, mint a második részben volt, amit nagyon sajnálok, mert szerintem Raffaelle karakteréből olyan sok mindent ki lehetett volna még hozni. És ha már Raffaele, akkor Enzo említése nélkül se tudok elmenni szó nélkül. A második könyv után vártam, hogy mit hoz ki az írónő Enzo feltámasztásából, mert ha már feltámasztották a fiút, akkor gondoltam ennek nagy jelentősége lesz és itt jó kis bonyodalmak születnek belőle. És mégis mi lett Enzo feltámasztásából? Semmi, az égvilágon semmi! Kis túlzással ötven oldal se telik el és Enzo újra meghal, immár véglegesen, így kérdem én… minek kellett őt feltámasztani, ha annak utána semmilyen jelentősége nem lett? Vagy csak én nem értem a dolgot? Ebből is olyan sok jó dolgot ki lehetett volna hozni, akár egy „szerelmesekből ellenségek” történetszálat lehetett volna kerekíteni belőle, ahol Adelina és Enzo egymás ellen feszül komolyabban és igazi ellenségekként harcolnak egymás ellen.

Nem tudok mást mondani, csak mint amivel kezdtem. Nekem ez a könyv nem jött be, egy trilógia lezárásának pedig egyenesen rossz. Unalmas, vontatott, alig kötött le, és csakis azért fejeztem be, mert felbosszantott az a sok ostobaság és karakteridegen dolog, ami főként a könyv második felében történt, így látnom kellett hova fog mindez kifutni. Szerintem ennél ezerszer jobb lezárást lehetett volna írni ráadásul úgy, hogy Adelina karaktere hű maradjon önmagához és korábbi énjéhez. Vagy ha már karakterfejlődést akarunk, akkor azt építsük fel rendesen, nem pedig úgy ahogy az itt történt. Nagy csalódás számomra ez a könyv, ami nagy kár, mert a trilógia olyan jól indult.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marie-lu-the-midnight-star-az-ejfeli-csillag

Értékelés: 5/3

Tahereh Mafi: Ne hazudj (Ne érints 4.)

Fülszöveg:

A lány, aki képes a puszta érintésével ölni, most a kezében tartja a világ sorsát.

Juliette és Warner története egy felvillanyozó új részben folytatódik Tahereh Mafi New York Times bestseller Ne érints-sorozatának negyedik részében.

Juliette Ferrars azt hitte, győzött. Átvette az irányítást a 45-ös szektor fölött, kinevezték Észak-Amerika új főparancsnokának, és maga mellett tudhatja Warnert is. De amikor bekövetkezik a tragédia, szembesülnie kell a sötétséggel, amely egyszerre gyülekezik körülötte és a saját lelkében.

Kivé válik a viszontagságok során? Képes lesz élni a hatalommal, amely a rendelkezésére áll, és a jó szolgálatába állítani?

Szépen haladok tovább a Ne érints könyvsorozattal annak ellenére, hogy azért nem hibátlanok a könyvek, és azért sok-sok téren lehetne rajtuk javítani. De valahogy mégis olvastatja magát mindegyik és mert a két kedvenc karakteremet imádom, miattuk ki akarok tartani a végéig. Látni akarom, hova fut ki a történet és mi lesz ennek a vége.

Nagy bánatomra a történet nem valami kalandos és mozgalmas, mert lássuk be az nem számít izgalmas sztorinak aminek a végére az írónő berak egy hatásos lezárást, de az előtte lévő idő 99%-ban gyakorta semmi nem történik, csak a karakterek drámáznak. Ez volt a legfőbb gondom a harmadik résszel, és sajnos ez a negyedik résszel is. Megint ugyanaz a séma. Kalandos sztori nulla, a végén kapunk egy sokkoló lezárást és előtte pedig végig csak a szereplők magánéleti drámáját asszisztálhatjuk végig.

Nagy történetről így most sem lehet beszélni, beszéljünk hát a karakterekről. Nagy meglepetésemre ebben a részben már nem csak Juliette-t kaptuk meg narrátornak, hanem Aaront szintén, így váltott mesélésben mondják el nekünk a sztorit, vagyis inkább saját lelki gondjaikat. De hogy ezeket miért nem egymással beszélték meg, arra még mindig keresem a választ, így nem meglepő, hogy az olyan jól alakuló kapcsolatuk rögtön válságba került.

Nézzük őket külön-külön egy kicsit közelebbről:

JULIETTE

Juliette ugyebár immár önjelölt Főparancsnokként próbál boldogulni új szerepében, és én máig nem értem, ki hitte azt, hogy remek ötlet ezt a lányt vezérré megtenni vagy hogy Juliette mégis hogy a fenébe képzelte ezt el. Oké, hogy sebezhetetlen és természetfeletti ereje van, de ez inkább csak azt jelenti, hogy jó harcos vagy katona válhatna belőle, nem azt, hogy neki kell lennie a Főparancsnoknak.

Örülök annak, hogy az írónő némileg árnyalta a dolgot, mert azért senki se gondolhatta komolyan, hogy majd a világ elfogadja ezt a 17 éves naiv és elképesztően tapasztalatlan lányt Amerika Főparancsnokának. Nem csoda, hogy rögtön mindenki összefogva szervezkedni kezd ellene, nem értem ezen miért lepődtek meg páran. Juliette vezérnek nevezte ki magát, de semmit nem kezd az új hatalmával, nem is értem mit csináltak ott a 45-ös szektor bázisán azon kívül, hogy magában nyavalygott, hogy ő márpedig lehet mégse jó erre a feladatra, meg azon kívül hogy Aaronnal enyelegtek tovább.

Aztán mikor kiderül egy-két titok Aaron múltjából, akkor Juliette úgy csodálkozik rá a dologra, mintha nem tudta volna pontosan, hogy kicsoda Aaron. Miért olyan nagyon meglepő, hogy Aaronnak volt előtte más barátnője? Az egyéb titkok persze tényleg borzalmasak, azokat valóban elmondhatta volna korábban Juliette-nek, és akkor nem jutottak volna idáig. Kicsit úgy érzem mintha ezek a titkok csak azért kellettek volna ide, hogy Juliette és Aaron kapcsolatában legyen valami dráma. Mintha az írónőnek így később jutott volna az eszébe, hogy előszedje Juliette családját, akiknek eddig színűket se láttuk. Remélem lesz valami hasznuk vagy jelentőségük a folytatásban és nem csak azért kellettek, hogy legyen ok arra, hogy Juliette és Aaron kapcsolata miért fut zátonyra rögtön az elején.

AARON (ÉS KENJI)

Az egyetlen igazi meglepetés faktor számomra az Aaron nézőpont volt, aminek nagyon örültem, már csak azt bánom, hogy hamarabb nem kaptuk meg a korábbi könyvekben. Aaront mindig remek karakternek tartottam, és benne most sem kellett csalódnom, csak ezek a „kényszerű” hazugságok dolgok ne kellettek volna ide.

Aaron teljesen poszttraumás stresszben szenved az apja halála óta, és akármennyire gyűlölte is a férfit, akármennyire meg akarta ölni jó maga párszor, mégis nehezen dolgozza fel a halálát. Mert Anderson az, aki Aaront formálta, miatta lett részben Aaron olyan, amilyen és ezt azért elég nehéz figyelmen kívül hagyni. Külön tetszett, hogy a végre újra normális és nyugodt Adam és Aaron egész jó kis testvéri kapcsolatot kezdtek itt elindítani, mert hát ki más érthetné meg milyen nehéz és bonyolult feldolgozni Anderson halálát, mint Anderson másik fia? Szörnyeteg volt az az ember, de nekik mégis csak az apjuk volt, és ezt azért nehéz elfelejteni.

A sok-sok depressziós gondolat és Juliette-el való néha émelyítően édes romantikázás közt, azért Kenji újra hozta a humor forrást Aaron életébe. Juliette bátorítására Aaron még mindig próbál barátkozni a lány barátaival, főleg Kenjivel, ami igencsak mulatságos helyzeteket produkált továbbra is, de mintha most tényleg megtört volna jég és Aaron és Kenji kezdenének valóban összebarátkozni.

A két főszereplőnk személyes és közös szenvedésén és elmélkedésén túl, azért volt még egy dolog, amit meg szeretnék említeni. Kaptunk új karaktereket, bár nem tudom ők mennyire lesznek fontosak a folytatásra, vagy hogy ki lesz közülük jobban kiemelve. Talán Nazeera az, aki érdekes lehet, voltak kis utalások arra, hogy Kenjinek nagyon bejön a lány. Remélem lesz velük valami a folytatásban, mert Kenji-nek csak egy szerelmi szál hiányzott már.

A negyedik rész hozta amit a korábbiak, most is inkább maguk a karakterek, a karakterfejlődés, és a kapcsolataik vitte a sztorit, maga a történet most sem volt valami nagy adrenalinnal töltött, pörgős hullámvasút. Inkább a belső monológok, a gyász, a veszteség feldolgozása, és az érzelmek alakulása az, ami nagyobb hangsúlyt kapott. Bár azért örülnék neki, ha most már tényleg felpörögnének az események, mert épp ideje lenne. Örültem, hogy váltott Juliette és Aaron nézőpontot kaptunk, mert így a fiút jobban megismerhettük. Remélem ez így marad a folytatásban is. Az ötödik és a hatodik rész még nem jelent meg magyarul, de amint így lesz, igyekszem őket mihamarabb olvasni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-hazudj

Értékelés: 5/4

Tahereh Mafi: Ne félts (Ne érints 3.)

Fülszöveg:

Egy napon majd…

Egy napon majd szabad lehetek

Már semmi sem lesz olyan, mint volt.

Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna.

Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet.

Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt.

Hirtelen és váratlan felindulásból nemrég kezdtem neki újra Tahereh Mafi Ne érints könyvsorozatának, és most sokkal jobban bejött, mint anno évekkel ezelőtt, mikor az első résszel próbálkoztam. A második rész fényévekkel jobb lett, mint az első, érdekelt annyira, hogy tovább folytassam annak ellenére, hogy azért voltak dolgok és karakterek, akik a második részben is még az agyamra mentek. Vártam, hogy fog alakulni a történet, hogy felpörögnek-e jobban az események, mint ahogy eddig voltak. Vártam, hogy fejlődjenek a karakterek és hogy megkedvelhessem azokat, akiket eddig annyira nem szerettem. És legfőképp azt vártam, hogy mi lesz Juliette és Warner kapcsolatával... bár legyünk inkább őszinték, ez a történetszál érdekelt a legjobban. Na, de nézzük szép sorban.

1. A TÖRTÉNET

Nem akarok megint túlságosan kritizáló vagy túlzottan kötözködő lenni, de ebben a részben alig történt valami. És nem, nem túlzok! Nem az van, hogy nekem nem elég semmi, vagy hogy valami nagy adrenalinlöketet vártam volna, hanem arra gondolok, hogy mivel elvileg egy lázadás kellős közepén lennénk, sokkal több „lázadozást”, mesterkedést, harcot, összecsapást vagy drámát vártam volna. Gondoljatok bele mi történik ebben a részben. Juliette Warner szobájában bujkál, majd kinyavalyogja, hogy a barátai Warner kegyéből szintén a 45-ös szektorban bujkálhassanak. A nagy bujkálás főként arról szól, hogy Juliette és Warner egy légtérbe legyenek „kényszerítve” és végül összejöhessenek.

Aztán Juliette kitalálja, hogy márpedig ő most már elég erős ahhoz, hogy megdöntse a Regeneráció hatalmát nem csak a 45-ös szektorban, de nem is csak Észak-Amerikában, hanem hovatovább az egész világon. Ehhez mond egy lagymatag beszédet, mire az összes katona mellé áll csak mert, csak… (ezt a részt nem tudtam komolyan venni, sajnálom), és végül szinte egy csettintésre elkapja Andersont és megöli. Ez most így leírva izgalmasnak és nagy drámának tűnik, de a könyv 80%-a a bujkálás és Juliette és Warner enyelgése, a végén az utolsó 50 oldalon van odabökve a „nagy hatalommegdöntési művelet”. Ilyen egyszerűen végeztek Andersonnal? Ha jól tudom van még vagy 3 további könyv, akkor ott ki lesz a nagy fő ellenség? Én azt hittem Anderson lesz végig a főgonosz. Számomra összecsapott és irreális volt az egész, annyira ostobán és valószerűtlen módon volt megírva, hogy csak forgattam a szemem rajta.

Kenji

2. KARAKTEREK ÉS A KARAKTERFEJLŐDÉS

Juliette továbbra sem a szívem csücske főként az előző bekezdésben leírtak miatt. Az írónő hirtelen úgy próbálta beállítani őt, mintha valami kemény badass harcosnő lenne, vagy mintha Katnisst koppintaná az Éhezők viadalából, vagy nem tudom. A lényeg, hogy Juliette szinte egy csettintésre ment át a kissé elmezavaros, önbizalom hiányos nebántsvirágból a kemény, én mindenkinek odacsapok ha kell főhősbe, amit képtelen voltam komolyan venni. És nem az a baj, hogy Juliette karaktere fejlődött és megváltozott, hanem az, hogy mindenféle átmenet nélkül hirtelen lett belőle egy totálisan más karakter, mint aki korábban volt.

Adam a korábbi ügyeletes jófiú most átment „Tamlinbe” (aki érti az érti, mire utalok ezzel), és hogy Juliette kiszeretett belőle és gyakorlatilag elhagyta, azzal reagálta le, hogy a lány képébe vágta, hogy inkább halt volna meg valójában, minthogy véget érjen a kapcsolatuk. Átment egy dühöngő állatba, ami szintén teljesen furcsa reakció volt Adamtől, nem illet az ő karakteréhez, mert korábban semmi jelét nem mutatta, hogy ilyen őrjöngő, támadó és kicsinyes férfi lenne valójában.

A két épkézláb karakter akiket még mindig imádok, sőt egyre inkább kedvencek részről-részre az Warner és Kenji. Warner, vagyis igazi nevén Aaron, és mostantól így fogom szólítani, az a karakter, aki negatívként kezdi, és mostanra már ő is rendszere és az apja ellen fordult, de azért teljesen sosem tudja és akarja levetkőzni igazi önmagát. Mert lássuk be Aaron nem egy szőke herceg (még ha külsőre az is, belsőre cseppet sem) és nem is akar az lenni. Megismerjük a múltját, megtudjuk, hogy lett olyan, amilyen, és ahogy egyre jobban ismerjük meg, úgy válik egyre szerethetőbbé. Persze csakis Juliette iránti szerelme miatt változott meg, vagyis próbálkozik megváltozni. Néha épp ezek miatt vicces volt olvasni, hogy ő próbálkozik, Juliette örül neki, hogy Aaron próbálkozik, mindenki más pedig totál ellenszenvesen és bizalmatlanul áll a fiúhoz, és ebből nagyon humoros helyzetek kerekedtek ki.

Kenji pedig imádnivaló, a humorforrást ő szolgáltatja többnyire ebben a részben is, és bírom, ahogy Juliette és Kenji szinte már legjobb barátokká váltak, jó és igaz barátság lett az övék, jókat szórakozok azon, amikor néha osztják egymást. Kenji mellől már csak valami szerelmi szál hiányzik, remélem később talál maga mellé valakit.

Aaron és Juliette

3. JULIETTE ÉS AARON

Mennyire imádom én ezt a párost, azt el se tudom nektek mondani. Az a szerencséje Juliette-nek, hogy megtalálta maga mellé Aaront, mert a fiúval együtt egész elviselhető karakter lett belőle. Nagyon bírtam őket együtt, minden közösen töltött idejüket imádtam, és jó volt végigolvasni, hogy alakul a kapcsolatuk és nyílnak meg egymás felé őszintén és hallellujah a végén végre összejöttek. Aaron megerősíti Juliette-et, Juliette pedig meglágyítja Aaront és éppen emiatt a kontraszt miatt tökéletes páros ők ketten. Innen már csak az a kérdés, hogy mi lesz velük a folytatásban. Remek, összejöttek, minden szép és jó… és hogy eztán mit kezd velük az írónő, az a nagy kérdés. Remélem nem válik valami unalmas lagymatag párocska belőlük, mint sok könyves párosból, miután végre összejöttek. Mindenesetre izgatottan várom a történetük folytatását.

A harmadik részt nagyjából hasonló szinten éreztem, mint a másodikat, csak míg abban több volt az akció, vagy legalábbis többnek éreztem, itt a harmadik részben elég lagymatag módon indul be a történet, aztán meg hipp-hopp egy csapásra minden megoldódik. Most inkább a karakterek vitték el a hátukon ezt a részt, Kenjit imádom, és persze Juliette és Aaron kapcsolata ahogy alakult, öröm volt olvasni. Folytatom tovább a könyvsorozatot, és bízom benne, hogy azért ennél akció dúsabb történetet kapok ezután.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-felts

Értékelés: 5/4

Tahereh Mafi: Ne keress (Ne érints 2.)

Fülszöveg:

AJKUNK ​ÖSSZEÉR és úgy érzem, mindjárt széthasadok. Úgy csókol, mintha elveszített és megtalált volna, mintha elsodródnék tőle, de ő soha nem lenne hajlandó elengedni engem.

Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között.

Nem tudom mi van most velem, mert megint egy olyan könyvsorozathoz kaptam kedvet, amit évekkel ezelőtt kezdtem el, de akkor az első része annyira nem tetszett, hogy folytatni se akartam. Visszakerestem milyen véleményt írtam a Ne érints könyvről akkoriban (te jó ég, 9 éve olvastam, el se hiszem, hogy ilyen gyorsan telik az idő) és cseppet se voltam elégedett vele, hogy a legfinomabban fogalmazzak. Viszont sok helyen olvastam, hogy a későbbi részek sokkal jobbak lesznek, így gondoltam adjunk neki még egy esélyt, ha már ilyen kedvemben vagyok. Ezért itt is újraolvastam először az első részt, majd utána folytattam a másodikkal.

Az első részről nem sokat változott a véleményem, ha nagyon őszinte akarok lenni, bár most évekkel később másodjára olvasva, azért nem volt olyan nagy szenvedés, mint amire emlékeztem. Így friss emlékekkel és új lendülettel vetettem bele magam a következő részbe, hogy meglássam, hogy folytatódik Juliette története. A Ne keress sokkal jobban tetszett, mint a Ne érints, bár azért a könyvsorozat néhány alapvető hibája a folytatásra is megmaradt, pedig lehetett volna ebből sokkal több és jobb mindent kihozni.

Juliette és Adam

Az első résszel a legnagyobb problémám a furcsa írásmód, a túlírt gondolatok és zavarodottan össze -vissza kavargó és csapongó elmélkedések voltak, amit képtelen voltam hova tenni. Persze értettem, hogy ez a furcsa írásmód Juliette zavart elméjét reprezentálta, hiszen Juliette a narrátorunk, ő meséli a sztorit, mindent az ő szemén keresztül látunk. Tehát abszolút értem mi célja volt vele az írónőnek, de nekem akkor se tetszett ez a stílus. A második részre Juliette azért sokkal jobban összeszedte magát, és az a könyv stílusán is nagyon érződött. Vagy lehet a magyar fordítás vagy pedig az új kiadás miatt lett jobb, nem tudom, de már egészen elfogadhatóan emészthető ifjúsági regényes nyelvezetet kapott és nem kapartam tőle a falat.

Persze ennek ellenére nem mehetünk el a tény mellett, hogy Juliette még mindig roppant irritáló Mary Sue jellegű főhős, aki most se került közel a szívemhez. Értem én, hogy mennyire sok rossz dolgon és traumán ment keresztül az életében, hogy sosem szerette senki és sokáig egyedül volt, de olyan sokat nyavalygott és nyivákolt (sajnálom, nem tudok rá jobb szót mondani), hogy néha szívesen pofán csapkodtam volna, hogy szedje már össze magát. Komolyan az volt a legjobb rész, mikor Kenji beolvasott neki, én is pont egy ilyen nyílt beolvasást vártam már, hogy végre valaki tegye helyre a csajt, hogy szedje össze magát.

Juliette folyton csak nyivákolt, magát sajnáltatta, Adam miatt nyavalygott, hogy nem lehetnek együtt, mert akkor árt neki, aztán a könyv másik felében meg azon, hogy miért kezdett el hirtelen vonzódni Warnerhez, akit elvileg gyűlölnie kellene, de mégis valamiért inkább vonzódni kezd hozzá. Egyszer Adam után ácsingózott, majd Warner után, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy döntsd már el, hogy akkor ki kell neked, te ostoba tyúk! Tehát Juliette, mint karakter még mindig nagyon irritáló és idegesítő, igazán összekaparhatná magát és kezdhetne valamit az életével és a képességével, mert így csak egy elvesztegetett hatalmas csalódás.

Warner

Nem is értem miért van oda mindenki annyira érte. Persze használni akarják a képességét, mindenki a saját maga céljaira, segíteni akarnak neki, hogy végre otthon és barátok közt érezze magát, de Juliette nagyjából senkivel nem foglalkozik önmagán kívül, meg persze a két fiún kívül, akikért olvadozik állandóan. Hogy Adam és Warner mit eszik rajta, azt még nem tudtam megfejteni, mert azon kívül, hogy szép a maga módján, nincs valami nagy személyisége, és ami van, az is inkább negatív személyiség, mint pozitív.

Bár ha jobban belegondolunk Warner iránta való vonzalma és megszállottsága jobban érthető és logikusabb, mert Warnert éppen azért kezdte el érdekelni, mert önmagát látta benne, a saját rossz tulajdonságait és a saját szenvedéseinek tükörképét. Olyanok ők ketten, mintha egymás tükörképei lennének, csak míg Juliette inkább a „jó” oldal felé húz, Warner addig a „rossz” oldal felé, és éppen ez okozza sokszor a konfliktust közöttük, holott egyikük se szimplán fehér és fekete, mindketten inkább a „szürke” karakter zónában mozognak. Kiegyenlítik egymást, és talán ezért lettek ezerszer jobb páros, mint Juliette és Adam valaha voltak.

Persze a könyv nem csak a szerelmi háromszögről és Juliette önmarcangolásáról szól, hanem azért többet megtudunk a világról, a képességekről, a lázadókról, megismerünk új karaktereket, akiknek fontos szerepük lesz a történet alakulásában. Némelyikük több háttérsztorit kap, némelyik még nem annyira, látunk némi akciót, tehát szerencsére Juliette-ék nem végig a föld alatt bujdokolnak, mert az nagyon unalmas lett volna. Bár ennél több akciót azért elbírt volna még a könyv, mert a szerelmi szenvedések és a lelkizés még mindig sokkal több időt vett el, mint ahogy én azt szerettem volna. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy bővebb magyarázatot kaptunk Juliette képességéről, és arról, hogy Adam és Warner miért tudják megérinteni anélkül, hogy komoly bajuk esne.

Castle, Adam Warner, Juliette és Kenji

Vitathatatlanul Warner a kedvenc karakterem és jó volt róla többet megtudni, a karakterének alaposabb bemutatásával és mélyítésével egyértelművé vált, hogy nem olyan kegyetlen ő, mint amilyennek az első részben láttuk. Bár sejteni lehetett, hogy több van benne annál, mint amire elsőnek tűnt. Mondhatni olyan kemény és tragikus gyerekkora és élete volt, mint Juliette-nek csak persze kicsit más módon, mint a lánynak, és míg Juliette ennek hatására összeomlott, összetört és szétesett, Warner inkább megkeményedett és rideg szívvel tette a dolgát, hogy boldogulni tudjon. Remélem az Adam sztori le van zárva és a Juliette és Warner szerelmi szál folytatódik tovább, mert olyan jók voltak együtt, hogy kár lenne, ha nem lenne belőlük semmi komolyabb.

A másik kedvenc karakter Kenji lett, az ügyeletes "humoros legjobb barát", aki tényleg mindenkinek a legjobb barátja, a "ragasztó" a csapatban, ahogy Juliette tökéletesen megfogalmazta. Mindenki annyit szenved és drámázik, hogy komolyan üdítő volt végre egy humoros karakter poénkodásait olvasni anélkül, hogy teljesen nevetségessé vált volna. Mert Kenji nem az a kínosan vicces barát, aki csak a humort szolgáltatja a sztoriban, hanem emellett igenis komoly és elengedhetetlen tagja a lázadók csapatának, aki összetartja a társaságot és aki nem fél senkinek se megmondani az igazat még akkor sem, ha azt a másik nem akarja hallani. Tényleg az volt az egyik legjobb, mikor Juliette-nek beolvasott. Várom, hogy vele is mit kezdenek a folytatásban, remélem nem öli meg az írónő, mert általában a vicces mellékkaraktereknek ez szokott lenni a sorsa. Meglátjuk.

A második rész nekem sokkal jobban tetszett, mint anno az első, és épp ezért kicsit bánom, hogy anno nem adtam esélyt a folytatásnak. De mindennek meg van az ideje ugyebár, ennek így kellett alakulnia, hogy most újra felfedeztem magamnak a könyvsorozatot. Kalandosabb és mozgalmasabb volt a történet, sok mindent megtudtunk a világról és annak felépítéséről, de Juliette nyavalygása és őrlődése a két fiú közt a végére kezdett az agyamra menni. Szedd össze magad te lány, és döntsd már el, hogy akkor melyik fiú kell neked! Remélem a harmadik részben ez így lesz. Most nagyon érdekel, hogy mi lesz a folytatásban, mert jó kis függővéget kaptunk, így szerintem egyből olvasni fogom a harmadik részt, mert miért ne?

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-keress

Értékelés: 5/4

Marie Lu: A Rózsa Társasága (Válogatott ifjak 2.)

Fülszöveg:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Volt neki apja, hercege, baráti társasága. Akik aztán elárulták őt, ő pedig elpusztította őket.

A családja és a barátai is összetörték Adelina Amouteru szívét, s az megtelt bosszúvággyal. Fehér Farkas néven ismerik és rettegik őt,mióta a húgával elmenekült Kenettrából, hogy más ifjú kiválasztottakkal szövetségre lépve saját hadsereget gyűjtsön, és legyőzze az Inkvizíciót, a fehér köpenyes katonákat, akik kis híján megölték.

Adelina nem egy tiszta szívű hős. Rettegésből és gyűlöletből táplálkozó ereje kezd kicsúszni az irányítása alól. Nem bízik az újonnan megismert kiválasztottakban. Teren Santoro, az Inkvizíció vezetője a halálát akarja. Egykori barátai, Raffaele és a Tőrök Társasága útját akarja állni bosszúszomjának. Adelina kétségbeesetten kapaszkodik a benne élő jóság maradékába. De hogy lehetne jó, akinek a léte, az egész élete a legmélyebb sötétségtől függ?

Nem olyan régen jutott eszembe Marie Lu Válogatott ifjak könyvsorozata, azt ne kérdezzétek hogyan, mert már nem is tudom. A lényeg, hogy évekkel ezelőtt olvastam az első részt, ami tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás, de aztán valamiért mégsem folytattam tovább. Be kell vallanom, hogy nem annyira emlékeztem az első részben történtekre, mint szerettem volna, így gondoltam legyen teljes az élmény, kezdjük az elejétől. Így az első rész újraolvasásával kezdtem, és utána rögtön folytattam a második résszel, A Rózsa Társaságával.

Még mindig tetszik a könyvsorozat, és most akkor a második részről szeretném összeszedni röviden a gondolataimat. A történet ott folytatódik, ahol abbamaradt, a fülszöveg leírja nagy vonalakban merre halad majd tovább a sztori, így nem ismételném meg a dolgot. Szerettem a második részt is, de valamiért olvasás közben végig az az érzésem volt, hogy ez csak az átvezető könyv egy nagyobb grandiózusabb lezárás felé. Kérdezhetnétek, hogy hát nem ez a trilógiák középső részeinek a lényege, nem igaz? Persze, igen, ezek ilyen átvezető részek, de azért nem muszáj ennek a ténynek ennyire érződnie rajta.

Violetta és Adelina

Persze mozgalmas és kalandos volt a történet, habár néhány történetszál kicsit gyorsnak és egészen irreálisnak hatott (legalábbis számomra), de minden történetszál csak arra volt jó, hogy majd elindítja a vonalat, amiből aztán valószínűleg majd az utolsó részben lesz igazán nagy dolog. Ha mindez nem lenne elég akkor kaptunk egy szerelmi háromszögszerűséget, vagy minek is nevezzem, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Adelina szerencsére nem ömleng sosem szerelmesen egyik férfi után sem az idő nagy részében, így végül is nem volt annyira zavaró a dolog. Bár akkor meg azt nem értem, hogy minek kellett felvezetni ezt a szerelmi háromszöget?

Kapunk egy új karaktert Magiano személyében, aki elég gyors és instant módon rögtön belezúg Adelinába, akinek persze ez aligha tűnik fel a bosszúvágyába és a hatalom iránti megszállottságába merülve. Aztán amire életemben nem számítottam volna, Enzo visszatér a halálból, és ezt vegyétek szó szerint, mert tényleg a halálból tér vissza, ugyanis feltámasztják halottaiból. Persze mindezt senki se önzetlen céloktól vezérelve teszi, hanem azért, hogy Enzo pozícióját és képességét használva magához ragadhassák a hatalmat. Persze a nagy feltámasztás nem éppen úgy sül el, ahogy várták és Enzo sokkal erősebben tér vissza, és persze senki se tudja őt irányítani. Kíváncsi vagyok mi fog kisülni az utolsó részben a fiú történetszálából, remélem valami értelmes fog történni vele.

Magiano

Nem értem Magiano karakterének a létjogosultságát, mert szerintem semmit nem adott hozzá a történtekhez, mindent meg lehetett volna oldani nélküle, kicsit úgy érzem, hogy csak a szerelmi háromszög miatt lett behozva. Amit tovább vezetve azért igen érdekes a dolog, mert mint már korábban említettem, nincs is nagy romantikázás a könyvben. Minek kellett ide két férfi Adelina mellé, ha nem romantikázik egyikkel sem? Nem lett volna elég Enzo karaktere és a visszatérése miatti bonyodalmak?

Habár Adelina a vitathatatlan főszereplőnk, de ismét több nézőponton keresztül futnak a szálak. Adelina egy saját „bandát” hoz össze, hogy bosszút álljon és visszavágjon azért, amik vele történtek mind a Tőrök Társaságán, mind magán Teren-en és az Inkvizíción. Megerősödvén hazatér, hogy kihasználja az Enzo feltámasztása körüli helyzetet és mindezt a saját előnyére fordítva magához ragadhassa a hatalmat. A másik szálon a Tőrök Raffaele és a külhoni Maeve királynő vezetésével szintén a Gulietta királynő és Teren hatalmának megdöntésén dolgoznak. A harmadik szálon pedig Teren az Inkvizíció élén próbál rendet tartani Kenettrában és persze leszámolni az általa förtelmes undormánynak tartott malfettókkal és kiválasztottakkal. És épp emiatt kerül aztán összetűzésbe hőn imádott Gulietta királynőjével. Tehát minden szálon mozgalmas a történet, mindenki kavar, játszmázik, halad a céljai felé, hogy aztán a végére összeérjenek a szálak és összecsapjanak az ellentétes oldalak és az általuk képviselt eszmék és célok.

Teren

A három narrátorunk közül Adelina és Teren még mindig nagy kedvencek, ők az én kis gonosz „teremtményeim”, ahogy nevezni lehet őket. Mindketten iszonyat remek és összetett karakterek és az a tragikus bennük, hogy egyik se vált volna olyanná, amilyen lett végül, ha nem lesznek a körülményeik áldozatai. Gyűlölik saját magukat és mindenkit maguk körül néhány kivételtől eltekintve, és az a nagy kár, hogy ellentétes oldalon állnak, mert lássuk be ha ugyanazon az oldalon lennének, akkor együtt megállíthatatlanok lennének. Ebben holt biztos vagyok. Kicsit furcsa gondolat, de szerintem ketten remek páros lennének.

Raffaele-t ebben a könyvben teljesen hangsúlytalannak éreztem, míg az első részben őt is kedveltem, itt mintha benne se lett volna a történetben, és amikor volt, akkor se ő irányította a sorsát, hanem a Tőrök Maeve mögé beállva ügyködtek, ami szerintem tőlük teljesen karakteridegen volt, ha nagyon őszinte akarok lenni. Azt se nagyon értem Maeve karaktere minek kellett ide, miért kellett egy külföldi királynő szálat behozni, szerintem annyi is elég lett volna, ha találnak egy kiválasztottat, aki képes feltámasztani a holtakat és akkor ő visszahozza Enzo-t. Bár az se lett volna nagy baj, ha Enzo nem tér vissza. Emellett az írónő próbálkozott még Magiano és Violetta karakterének mélyítésével és hogy megszerettesse őket az olvasóval, de számomra mindkettő lagymatag és unalmas karakter, csak a képességük miatt hasznosak a történetbe, de mint karakterek laposak és érdektelenek.

Jó volt visszacsöppenni az ifjú kiválasztottak kicsit X-men-esen középkori jellegű világába, és ütemesen, gyorsan és izgalmasan haladt tovább a történet ismét több szálon. Ezek a szálak aztán majd az utolsó részben futnak ki, amit nagyon várok, mert kíváncsi vagyok mi lesz a lezárás. Adelina és Teren vitathatatlanul a kedvenceim, a két legjobb karakter ebben a trilógiában, és ezt senki se vitathatja még akkor sem, ha nem kedveli őket. Az új karakterek nem kerültek közel a szívemhez, bár azért bízom benne, hogy lesz még valami értelmük a folytatásban, mert valami izgalmasabbat belőlük is ki lehetne hozni. Meglátjuk. Hamarosan tervezem olvasni a trilógia utolsó részét és remélem nem okoz majd csalódást a lezárás.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marie-lu-the-rose-society-a-rozsa-tarsasaga

Értékelés: 5/4