Anne Rice: Lestat herceg (Vámpírkrónikák 11.)

Fülszöveg:

A világ megmaradt vérszívói közt káosz uralkodik… kárhozat és tűz, törvénytelenül burjánzó parazitasereg tombol mindenütt… 
Egy Hang riasztja fel a föld mélyén szendergő öreg vámpírokat, azt parancsolja, válogatás nélkül égessék meg elszabadult ivadékaikat Párizstól Bombayig, Hong Kongtól San Franciscóig, szerte a világon. Fogy az idő.
Ismerős hőseink csapata, Louis, Armand és a legendás Lestat herceg, aki visszatér önkéntes száműzetéséből, nem kisebb kalandra vállalkozik, mint hogy rátalál arra a valakire – vagy valamire –, akinek a Hangja ezt a rejtélyes világot vezérli, és kideríti a szándékait.
Napjaink New Yorkjától az ókori Egyiptomig, Karthágótól a reneszánsz Velencéig végső küldetésre ébrednek az árnyékvilág legősibb és leghatalmasabb erői. Anne Rice legújabb regénye ott veszi fel a fonalat, ahol majdnem negyed százada a Lestat, a vámpír abbamaradt, hogy újult erővel ragadjon magával bennünket a Vámpírkrónikák feledhetetlen világa. De ez a könyv akkor is letehetetlen, ha nem ismerjük az előzményeket: az egész vámpíruniverzumot magában foglalja.

Nem akarok rosszmájú lenni és akármennyire szeretem Anne Rice-t és a Vámpírkrónikákat, mégis fura, hogy épp akkor jut eszébe folytatni a korábban már befejezettnek tekintett könyvsorozatot, mikor a vámpíros téma éppen a reneszánszát éli. Nem mintha ez baj lenne, félreértés ne essék, csak nem szeretem, ha valaki éppen egy jól futó hullámot próbál meglovagolni, mikor korábban éppen az ellenkezőjéről nyilatkozott. Főleg akkor tekintek ellenszenvvel a dologra, ha nincs is semmilyen épkézláb ötlete a folytatáshoz, csak összedob valamit, hogy ezzel lehúzza a folytatásra kiéhezett rajongókat. Itt ugyanez lenne a helyzet? Milyen lett a Vámpírkrónikák 11. része, a Lestat herceg?

Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mire számíthatsak az új könyvben, amit sok-sok évvel a 10. rész után írt meg Anne Rice. Nem olvastam utána, semmit se tudtam róla, csak az értékelések pontszámaiból következtettem ki annyit, hogy nem sikerült olyan jól. Épp ezért kicsit félve kezdtem bele a könyvbe, de már épp ideje volt olvasni. Be kell vallanom vegyes érzések kavarognak bennem a könyv befejezése után és hirtelen én se tudnám megmondani, hogy jó vagy rossz lett. Na jó, azért nem lett ez rossz, de nem teljesen azt kaptam, amit szerettem volna.

Anne Rice Vámpírkrónikái sosem a kalandos és adrenalinnal teli történetükről voltak híresek. Sokkal inkább a remek karakterek, a történelmi korokon átívelő tragikus személyes életutak, a melankolikus és elgondolkodtató filozofálgatás az, ami a könyveit jellemzi. Megismerhettük Lestat és a többiek történetét a kezdetektől, megtudtuk, hogyan jöttek létre a vámpírok, és ez a monumentális történet több évszázadon keresztül tartott, aminek a végén kaptunk egy elfogadható befejezést. Ezért se tudtam elképzelni, miről szólhat a folytatás. Anne Rice viszont úgy gondolta, lehet itt még miről írni, így nekikezdett a folytatásnak. És eztán jönnek a következő részek, ez be is lett már jelentve.

Egy Hang kísérti az öreg vámpírokat és arra próbálja őket rávenni, hogy pusztítsák el a fiatalokat. Néhányuk fölött sikerül átvennie az irányítást, de néhányan ellenállnak neki. A közös fenyegetés újra összehozza a korábban megismert és megszeretett vámpírjainkat, hogy együtt találják ki, mit akarhat a Hang, és hogy együtt vegyék fel ellene a harcot. Én azt hittem az elején, hogy valamelyik vámpír szórakozik bosszúból, és mikor megtudtam, hogy ki a Hang, akkor először ledöbbentem, majd pedig helyeslően és elégedetten bólogattam, hogy ez milyen ötletes. Ha jobban belegondolunk, épp ideje volt annak, hogy többet megtudjunk Amelről, mert habár a vámpírok eredettörténetét már megismertük, ő valahogy kimaradt abból. Ami nagy hiba volt, mert engem személy szerint mindig érdekelt Amel és szívesebben megtudtam volna róla többet. Végül is miatta létezhetnek mindannyian, ő a forrás, ő tette lehetővé a vámpírok megszületését. Tehát a könyv fő történetszála nekem bejött.

A történetvezetés a korábbiakhoz hasonlóan alakult. Most sem kaptunk nagy epikus csatákat, hanem inkább lassan és fejtegetősen haladtunk a végkifejlet felé, miközben meséltek nekünk a korábbi és új szereplők, miközben új vámpírokat ismerhettünk meg, és miközben kaptunk egy újabb adag elmélkedést az élet és a vámpírlét nagy kérdéseiről és a lét értelméről. Annyiban különbözött csak ez a könyv a korábbiaktól, hogy itt nem mesélte senki se a történetét el senkinek, hanem volt egy központi történetszál, és akörül forogtak az események. Kicsit hiányzott ez a "memoár" érzés, mert ezt nagyon kedveltem a korábbi könyvekben.

Számomra mindig a karakterek jelentették a Vámpírkrónikák legnagyobb erősségét, mert Rice olyan remek, összetett és ugyanakkor szerethető vámpírokat alkotott meg, akik kenterbe verik a többi vámpíros könyv valamennyi szereplőit. Ezek a vámpírok tragikus és szomorú életúttal rendelkeznek, gonoszak, hiúak, önzők, mégis esendőek, védelmezőek és mindennél jobban tudják szeretni a szerelmüket és a szeretteiket. Bonyolult kapcsolataik vannak, némelyek ellenségei egymásnak, némelyek szeretők vagy egy családhoz tartoznak, és a főbb szereplők mindig szoros szálakon kapcsolódnak egymáshoz. Életük az évek múltán mindig újra és újra összefonódik.

Lestat a krónikák egyértelmű főszereplője és mindig köré csoportosultak az események. Most sincs ez másképp, de ahogy korábban inkább a negatív hőst, inkább a bajkeverő szerepét testesítette meg, addig most ő lesz a megmentő, ha mondhatok ilyet. Lestat karaktere kissé megkomolyodik, és ő ölti magára a "hős" szerepét, már ha annak lehet nevezni és ő ment meg mindenkit a veszélytől. Kissé fura volt számomra ez az egész, mert Lestatot nem egy "hős vezetőnek és megmentőnek" szoktam meg korábban, de mivel már korábban is kezdett változni és komolyodni, számítani lehetett rá, hogy idővel változni fog. Mert igazából sosem volt az a megvetemedett, önző gonosztevő, amilyennek Louis valamikor lefestette őt.

Nagyon sajnálom azonban, hogy a másik nagy kedvencem, Armand, mintha jelen se lett volna és totálisan kiherélték a karakterét. Jó persze, ez most nem Armandról szólt, és ő csak kis mellékszereplőként volt jelen az események sűrűjében, de én akkor is hiányoltam őt. Aztán ott van még Louis, Marius és David, akiket szintén nagyon szerettem, és akik Armandhoz hasonlóan háttérbe szorultak nagy bánatomra. Persze számíthattam volna rá, mert jó hogy nem volt idő a régi nagy kedvencekre, mikor az írónő egy rakat új karaktert hozott be a történetbe. Nem értettem miért kellett ez a sok új szereplő, főleg mikor a fele totál felesleges volt és egyikre se jutott annyi idő, hogy jobban megismerhettük volna őket. A jelenlétük se volt indokolt, mintha csak lapkitöltésnek lettek volna berakva. A könyv egyik nagy hibája, hogy az írónő rengeteg új karaktert hozott be, akik szerintem teljesen feleslegesek voltak. Helyette inkább a régi kedvenceket kellett jobban volna kiemelni, őket kellett volna előtérbe helyezni.

És nem bírom ki, de a végén meg kell említenem a másik nagy hibát, amit egyszerűen képtelen vagyok hova tenni. Nem értem hogy juthatott eszébe Rice-nak, hogy kitalálja, hogy Lestatnak szülessen egy fia. KOMOLYAN NEM ÉRTEM! Nem tudom hova tenni a dolgot, nem értem egyszerűen minek kellett ez ide. Egyrészt Viktor szintén totál felesleges volt a történetbe, másrészt biológiailag lehetetlen, hogy ő megszülessen, hisz még a legnagyobb tudós se tud egy halott vámpír spermájából életképes spermát varázsolni szimplán a tudomány segítségével, harmadrészt alig szerepelt, semmit se tudtunk meg róla, és semmi se indokolta a jelenlétét. Én tényleg nem értem, és még most se tudok napirendre térni fölötte.

Erőteljesen vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egyrészről tetszett, mert visszahozta a Vámpírkrónikák érzést, visszahozta a kedvenc vámpírjaimat és újra átélhettem az Anne Rice élményt. A fő történetszál még tetszett is, de Lestat "új családját", és a rengeteg új karaktert nem tudom hova tenni, mert az összes totál felesleges és hiányolható volt a történet szempontjából. A régiek közül mindenki a háttérbe szorult, amit nagyon sajnálok, hiányoltam a többieket Lestaton kívül. Nem azt mondom, hogy rossz könyv, mert igenis olvasható, csak valamilyen erőteljes paradigma váltáson vitte át a sztorit az írónő, ami nem mindenkinek fog tetszeni. Nekem se nyerte el a tetszésemet maradéktalanul, és az utoljára említett két nagy hibát nem tudom figyelmen kívül hagyni sajnos. Mégis folytatni fogom, mert hátha jobb lesz a következő rész.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/anne-rice-lestat-herceg

Értékelés: 5/3

Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg (Hatalom trilógia 1.)

Fülszöveg:

Egy merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút. 
Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti.
Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból.
Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat.

Ez is egyike azon könyveknek, amik már olyan régóta csücsültek a várólistámon, hogy vissza se tudok emlékezni, mikor került oda. Mostanában viszont mikor keresgettem, mit is kellene olvasni, váratlan megakadt a szemem A hamis hercegen, így ezt isteni jelnek vettem és tudtam, hogy eljött az ideje. Így hát kézbe vettem és milyen jól tettem! Imádtam a könyvet az elejétől a végéig.

Nem is tudom hirtelen hol kezdjem, de próbálom rendszerezni a gondolataimat és valamilyen normálisan felépített véleményt átadni számotokra. Ifjúsági könyvként van aposztrofálva, de szerintem elmenne gyerekkönyvnek is. Mondjuk úgy hogy a két műfaj határán táncol, de bármelyik kategóriába soroljuk, ez egy remek történet gyerekeknek és idősebbeknek egyaránt. Természetesen nem én vagyok a célközönség, mégis szeretek ilyen könyveket olvasni, mert hát néha ilyen is kell.

Tulajdonképpen két részre osztható a könyv. Az első részben Sage az ellen hadakozik, hogy Conner őt válassza a bábhercegnek, mert neki esze ágába sincs senkinek sem engedelmeskedni, míg a második részben Sage beszáll a harcba és szent célul tűzi ki, hogy Conner végül őt válassza. Kicsit fura volt, hogy a versengésben csak három fiú volt az ellenfele, lehetett volna sokkal összetettebb a verseny, mint mondjuk az Üvegtrónban volt, ahol Celaena a király gyilkosa címért versenyzett az ellenfeleivel. Elsőnek furcsálltam a dolgot, de aztán rájöttem, hogy jobb ez így, mert ha kevesebb szereplő van, akkor legalább több esélye van annak, hogy mindenki normális karakterkidolgozást kap.

És szerencsére így lett. Nagyon megkedveltem Rodent és Tobiast, és habár ők voltak Sage ellenfelei, mégis voltak olyan pillanatok, amikor szívesebben drukkoltam nekik. Tudjátok miért? Mert mind a két fiúnak tökéletes indoka és motivációja volt arra, hogy ők győzzenek, és mivel tökéletesen együtt tudtam velük érezni, így néha azon kaptam magam, hogy ők bizony sokkal jobban megérdemelnék a "koronát", mint Sage valaha. Tetszett, hogy a három fiú mind más-más dologban hasonlított az elveszett hercegre, és mindenki a saját erősségeit próbálta kihasználni a győzelem érdekében. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, nem mindig voltak segítőkészen egymással, ott próbáltak keresztbe tenni a másiknak, ahol csak tudtak, de valahogy sosem sikerült győznie senkinek sem. Mindig túljártak a másik eszén és mindig valaki más emelkedett ki hármójuk közül.

Aztán persze nem feledkeztem meg Sage-ről sem, mert hát ő a főszereplő és bizony ő a legösszetettebb és legszerethetőbb karakter a könyvben. Rég olvastam már fiú főszereplős könyvet, nagyon ritka az ilyen, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, most is imádtam a fiú főszereplőt. Sage egy bonyolult fiú, pimasz, ravasz, okos és kissé engedetlen, de éppen emiatt nőtt igen hamar a szívemhez, mert az ilyen szeretnivalóan rosszcsont kölyköt csak szeretni lehet. (Na jó, Connernek inkább néha az agyára ment, de az nem számít!:)) Sage roppant okos a korához képest, és ezt gyakran ki is használja, és mikor azt hittem, hogy ez a fiú már nem tud meglepni, akkor vett egy olyan 180 fokos fordulatot a sztori, hogy csak néztem.

Imádom, ha egy könyv meg tud lepni, és ha olyan csavarokat rak bele az író, amit nem látok előre, és itt most éppen ez történt. Ne értsetek félre, azt tudtam, hogy Sage lesz a választott hamis herceg, mert ha nem ő lenne, akkor hogyan folytatódna tovább a történet? Egyértelmű volt, hogy ő fog győzni és valahogy csak rá veszi Connert a dologra, még ha az elején nem is nagyon akarta ezt a szerepet. De mikor kiderült, hogy ki ő valójában, na akkor dobtam egy hátast. Nagyon meglepett ez a fordulat, mert erre semmiképp se számítottam, és itt fordult egy nagyot a sztori. A végén ismét túljárt Conner és mindenki más eszén, és mindenki megkapta azt, amit érdemelt.

Amit még külön értékelni szeretnék a könyvben, hogy nem volt bennem semmilyen szerelmi szál. Ez az egyik nagy előnye a fiú főszereplős/narrátoros könyveknek, mert a fiúk, főleg a tinédzser fiúk nem szoktak a szerelmükről ömlengeni oldalakon át. Szerencsére Sage-nek nem volt semmilyen szerelmi szála, mármint konkrét szerelmi szála, mert azért volt egy kis utalás a dologra, és sejteni lehet, hogy a jövőben nem fogjuk megúszni a dolgot, de ennyit még én is elviselek.

A csavaros történet mellett, a remek főszereplő, Sage és a többi érdekes karakter, az, ami annyira megfogott ebben a könyvben. Nem volt benne semmilyen szerelmi szál, amiért hatalmas plusz pont. Egy izgalmas történetet kellett végigjárnom a karakterekkel együtt, és közben szurkolhattam Sage-nek, hogy elérje azt, amit akar és mindenki megkapja azt, ami neki jár. Remek kis mese ez, szórakoztató, humoros, fordulatos és letehetetlen. Mindenkinek bátran ajánlom és hamarosan jöhet a folytatás.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/jennifer-a-nielsen-the-false-prince-a-hamis-herceg

Értékelés: 5/5

Rick Yancey: Végtelen tenger (Az ötödik hullám 2.)

Fülszöveg:

Az idegenek támadásának első négy hullámát szinte lehetetlen volt túlélni. A tizenhat éves Cassie magára maradt egy sivár, szinte üres világban, ahol a kevés túlélő életét a bizalom hiánya csak még kilátástalanabbá teszi. Miközben a gyilkos ötödik hullám végigsöpör a bolygón, Cassie-nek nincs más választása: igyekszik megakadályozni, hogy a megszállók végleg kiirtsák az emberi fajt. 
Az idegenek táborának felrobbantása után barátaival átmenetileg egy omladozó szállodában húzzák meg magukat. A kis csapat másik menedéket keres, ahol átvészelhetik a közeledő telet. Egy napon váratlan látogató érkezik. A nyomában pedig ott lihegnek a gyilkológépnek kiképzett idegenek…
Cassie mellett új hősnő is feltűnik: a megtörhetetlen Adu, aki küldetése során az idegenek vezérének, Voschnak a csapdájába esik. Mindkét lány erejét és kitartását megsokszorozza, hogy a kegyetlen összecsapások közepette meglepő módon erős érzelem bontakozik ki bennük egy-egy társuk iránt. Tetteiken múlik, hogy mit hoz a jövő – életet vagy halált, reményt vagy sötétséget, szeretetet vagy gyűlölködést.

Majdnem két éve volt, hogy a trilógia első könyve, Az ötödik hullám a kezembe akadt és még mindig tisztán él bennem az emlék, hogy mi is volt a véleményem róla. Akkor egy erős közepesnek értékeltem, ami tele van más könyvekből átvett momentumokkal és egy irritálóan lehetetlen és idegesítően unalmas szerelmi szállal, amivel rég találkoztam már. Gondolhatjátok, hogy nem nagyon kaptam kedvet a folytatáshoz. Aztán a napokban végre megnéztem a könyvből készült filmet, ami olyan bűn rossz lett, hogy az hihetetlen, és legyen elég ennyi róla, nem fogok a filmről kritikát írni. Mégis, eszembe juttatta, hogy nem olyan rég jött ki magyarul a második könyv, és valahogy érdekelni kezdett milyen lehet a folytatás. Jobb lett vagy sem? Ez itt a nagy kérdés.

Nem tudom ki hogy van vele, de nekem a Végtelen tenger sokkal jobban tetszett, mint Az ötödik hullám. Persze érezhető rajta a "második könyvek" átka, vagyis, hogy csak húzza az időt az utolsó nagy hajrá, a befejezés előtt, de tudjátok mit? Ennek ellenére nekem nagyon tetszett és alig két nap alatt sikerült kiolvasnom, mert egyszerűen olvastatta magát. Nem sokat halad előre a történet, nem jutnak messzire a karakterek, mégis a karakterfejlődés, az új nézőpont karakterek és a nagy plot-twist olyan jól lettek megírva, hogy engem teljesen megvett az író. Egyetlen negatívként tehát csupán azt tudnám megemlíteni, hogy nem sokat haladtunk előre, és elég sok húzószál lett beletéve a történetbe, de engem ez most nem nagyon zavart, mert jó dolgokat kaptam mellé.

Ismét hasonló szerkezeti felépítésben tárul elénk a történet, most is több narrátort kapunk egymás mellett. Cassie megmarad az egyiknek, és habár ő lenne a főszereplő, mégis egészen súlytalannak éreztem a szerepét ebben a könyvben. Mondjuk ki egyértelműen... most nem ő volt a lényeg, és a könyvnek mindenképp jót tett, hogy Cassie és az öccse a háttérbe szorultak. Na meg persze Evan is, aki lássatok csodát mégis túlélte az előző könyv végi eseményeket? (Most komolyan! Volt aki kételkedett ebben? Na, ne legyünk naivak! Jól jegyezzétek meg. Egy YA könyvben szinte soha nem halnak meg a főszereplők. Nagyon ritka az ellenezője.)

Én nem hiányoltam Cassie-t, se Evant és iszonyatosan örültem annak, hogy alig szerepeltek ebben a részben, így nem kellett újra végigszenvednem a lehetetlen szerelmi románcukat. Az első könyv legnagyobb gyenge pontja ez a fura szerelmi kapcsolat, amit máig nem értek, így jobb is, hogy nem kellett őket sokáig elviselnem. Zombie-t, vagyis Bent viszont imádtam az első részben, és sajnálom, hogy most nem kapott narrátor szerepet, remélem a harmadik részben vissza fog térni ebbe a "pozícióba".

fent: Cassie, Evan és Sam

lent: Porcelányka, Adu és Zombie (Ben)

Cassie és Ben helyett kaptunk egy teljesen új nézőpont karaktert, aki egyszeriben új főszereplővé lépett elő. Ő pedig Adu. Bevallom őszintén nem sokra emlékszek róla az első könyvből, de mivel a filmet nemrég láttam, így nagyjából tudom ki ő és hogy jön a képbe, de most sikerült a szívemhez nőnie és rögtön megkedveltem ezt az erős, magabiztos ugyanakkor belülről igenis törékeny és sokat szenvedett lányt. Megismerhetjük Adu háttértörténetét, így megtudjuk ki ő és honnan jött és a többiekhez hasonlóan ő sem leányálomként élte meg az öt hullámot. Adu elszakad a csapattól, és mivel elfogják, így visszakerül a Camp Heavenbe, ahol próbálják őt megtörni és újra engedelmességre bírni.

Adu persze nem adja fel egykönnyen és inkább meghalna, minthogy újra engedelmeskedjen Voschnak és a többi űrlénynek. Tetszett ez az út, amit Adu bejárt, tetszett a története, a karakter mélyítése és a saját kis privát története, ami igazán nagy jelentőséggel bírt a fő történetszálra vonatkozóan is. Adu-val együtt olyan titkokat tudhatunk meg Azokról, amire soha nem számítottam volna. Az író egy nagy csavarral tette komplexebbé a sztorit, és szerintem ez irtó jó ötlet volt, és nem is tudom mi lesz eztán vagy hogy ki hogy fog reagálni azokra a dolgokra, amiket majd megtudnak a lánytól. Nagyban megváltoztatja a történteket és mindent, amiben eddig hittek a szereplők (és mi is). Épp ezért már biztos érdekel az utolsó rész, és amilyen hamar lehetőségem lesz rá, biztosan olvasni fogom.

Habár kissé egy helyben toporog a történet a trilógiák középső részeihez méltóan, de most ez zavart a legkevésbé, mert mellette remek karakter mélyítéseket, új szerethető főszereplőt és egy olyan plot-twistet kaptam, hogy csak pislogtam utána egy ideig. Örültem annak, hogy Cassie és Evan most a háttérbe szorult, mert az első könyvben számomra ők voltak a gyenge pont, így a fene se bánta, hogy most alig szerepeltek. Adu most vált a kedvenc szereplőmmé, és még Zombie-t is kedvelem, holott most nem kapott narrátori szerepet. Nekem tetszett a Végtelen tenger, sokkal jobban, mint anno Az ötödik hullám és ezek után biztos olvasni fogom majd a trilógia befejező részét.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/rick-yancey-vegtelen-tenger

Értékelés: 5/5

Kerstin Gier: Silber - Az álmok első könyve (Silber 1.)

Fülszöveg:

Ez vajon tényleg lehetséges?
Liv Silber álmai az utóbbi időben meglehetősen félelmetessé váltak. Az egyik végképp nem hagyja nyugodni. Ebben az álomban egy temetőben járt éjjel, és szemtanúja volt, amint négy fiú komor hangulatú, mágikus rituálét hajt végre. Ezek a fiúk azonban nagyon is valós kapcsolatban állnak Livvel, hiszen Grayson és három barátja tényleg léteznek. Liv nemrég iratkozott be abba az iskolába, ahová ők is járnak. Tulajdonképpen egészen kedvesek. De ami igazán ijesztő – még az éjszakai temetőknél is sokkal ijesztőbb –, az az, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak Livről, amiket nappal soha nem ejtett ki a száján – álmában viszont igen.
Hogy miképpen, az tökéletes rejtély Liv számára, de egy jó kis rejtélynek Liv még soha nem tudott ellenállni…

Most hogy túl vagyok az utolsó egyetemi hajrán és végre nem kell tanulni, újra van időm és energiám olvasni. Egyrészt rossz volt ez az utolsó három hónap, hisz nem tudtam olvasni olyan sokat, mint szerettem volna és hiányzott is, hisz az életem szerves részét képezik a könyvek és a blog. Másrészt viszont ha nagyon őszinte akarok lenni, jól esett ez a kis szünet, mert azért néha még a legnagyobb könyvkukac is becsömörlik a sok könyvtől. Úgy érzem jót tett ez a pihenés és most újult erővel térhetek vissza.

Nem szerettem volna valami hosszú és bonyolult történetet választani a visszatéréshez, hanem valami kis könnyed YA történetet szemeltem ki, méghozzá Kerstin Gier új könyvsorozatának az első részét, a Silbert. Régen olvastam már az Időtlen szerelem trilógiát, de még mindig élénken él bennem az emlék, hogy mennyire szerettem, és még mindig ott van a kedvenceim között. Épp ezért már a magyar megjelenése óta kíváncsi voltam a az írónő másik könyvsorozatára is.

Nem tudom mit vártam a könyvtől, úgy vettem a kezembe, hogy utána se olvastam. Csak a címből következtettem valami olyasmire, hogy az álmokon lesz a hangsúly. Mégis... az Időtlen szerelem trilógiából kiindulva, valami hasonlóan humoros, bájos és aranyos történetet vártam volna. Be kell vallanom kicsit csalódott vagyok, mert a Silber nem épp azt hozta, amit szerettem volna. Mindenki nyugodjon meg! Nem azt mondom, hogy rossz könyv, mert egy átlagos közepes olvasmánynak mindenképp elmegy, de nem tett rám olyan mély benyomást, mint az írónő másik könyvsorozata.

Nézzük csak mi volt a probléma. Lehet ez csak az én vesszőparipám, de nem szeretem, ha egy könyv olyan dolgokat tartalmaz, vagy olyanokra épül, ami másik könyvek fő történetszálát adja. Főleg akkor szúrja ez a szemem, ha az a másik könyv, amihez kísértetiesen hasonlít épp a személyes kedvencem. Nem tehetek róla, ez az egyik vesszőparipám. Nem is a másolás a gond, hisz már nem lehet nagyon új dolgot kitalálni, inkább az szokott ilyenkor a gond forrása lenni, hogy maga a könyv nem elég jó, nem nyújt valami pluszt vagy egyedit ahhoz, hogy elfeledtesse velem a sok hasonlóságot, amit máshol olvastam korábban.

Mit értek ezalatt? Számomra a könyv olyan volt, mintha a Hollófiúkat kevertem volna össze az Ördög bújt beléd (Jennifers Body) című filmmel és a Gossip Girl sorozattal. Itt is négy fiú a főszereplő, akik legjobb barátok, és akik egy szűk kis csoportot alkotnak, ahova a főszereplő lány, Liv váratlanul betoppan. Csak az a gond, hogy míg a Hollófiúk esetében a karakterek egyediek és szerethetőek, és mindenki komoly karakterépítést kapott, itt mindenki egy papírmasé figura. Épp ez a lényeg, hogy át kellett volna jönnie a fiúk közötti csoportos dinamikának, a karakterek egyediségének és a köztük lévő kapcsolatoknak, ami sajnos itt nem sikerült. Mindenki csak lógott a levegőben, senkiről sem tudunk semmit, csak annyit hogy irtó jó pasi, de az többször is ki van emelve. mert hát az a fontos.

A négy fiú nem került közel a szívemhez, és úgy egyáltalán semmi emlékezetes nincs bennük, amiért emlékeznék rájuk. A nevüket is nehezen jegyeztem meg, hogy ki kicsoda, mert ennyire jelentéktelenek voltak mindannyian. Nem baj... gondoltam, akkor majd ott lesz Liv. Gwendolynhez hasonlítva Liv ugyanolyan papírmasé figura, mint a fiúk, és ezen az sem segített, hogy az írónő megpróbálta őt humorossá tenni. Liv gyerekes és túlontúl kíváncsi, olyan dolgokba avatkozik bele, amihez semmi köze. Nem szeretem az ilyen buzgómócsingokat, akik mások után kémkednek és mindenbe beleütik az orrukat. Tehát... számomra nem aranyos és szerethető volt a karakter, hanem inkább irritáló és végtelenül buta. Főleg akkor, mikor anélkül mond igent a fiúknak, hogy azt se tudná, mire akarják megkérni. *facepalm* Sajnos a többi karakter ugyanolyan egysíkú és unalmas, így senki nem nőtt a szívemhez.

A másik, amit nem értettem, hogy minek kellett a könyvbe a Gossip Girl történetszál. Értem ezalatt, hogy itt is van egy rejtélyes blogger, aki az iskola diákjairól mindenféle pletykát és titkokat tesz közzé saját blogján. Senki se tudja ki lehet Secrecy. A Gossip Girlben működött a dolog, mert ott épp ez volt a lényeg, de ide valahogy abszolút nem illett. Döntsük már el, hogy akkor mi is ez a könyv tulajdonképpen! Démonos fantasy? Vagy épp sulis ifjúsági könyv? Tényleg nem értem miért kell ide ez a Secrecy. Inkább a természetfelettire, az álmokra, a démonra és a karakterek alaposabb felépítésére kellett volna helyezni a hangsúlyt, és akkor sokkal, de sokkal jobb lehetett volna ez a könyv.

Én sajnálom a legjobban, de ez a könyv semmi más csak egy erőtlen és sikertelen kombinációja a Hollófiúk könyvsorozatnak, az Ördög bújt beléd című filmnek és a Gossip Girl sorozatnak. A karakterek laposak és mindegyik csak van, de semmit nem tudunk meg róluk, nem lehet őket megszeretni, csak papírmasé az összes. Az egyetlen, amit pozitívumként tudnék megemlíteni az írónő humora, amit már az Időtlen szerelem könyveknél szintén szerettem. Volt itt humor, ami kellett is, mert anélkül egy elég olvashatatlan és halálosan unalmas könyvről lenne szó. Nem tudom milyen a folytatás, de valahogy nem kaptam kedvet hozzá, és valószínűleg nem is fogom olvasni, hisz annyi jobb könyv van, ami inkább megérdemli a figyelmem.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/kerstin-gier-silber-az-almok-elso-konyve

Értékelés: 5/3

Gotham 2. évad összegzés

A történet:

Jim Gordon nyomozó és a fiatal Bruce Wayne története tovább folytatódik a második évadban. Bruce még mindig a szülei gyilkosa után nyomoz és ebben senki és semmi sem tudja őt megállítani, míg Jim Gordon és a gothami rendőrség új fenyegetéssel találják szembe magukat. Valaki veszélyes bűnözőket szöktet meg az Arkhamból, akik ámokfutásba kezdenek Gothamben, miközben újabb és újabb egyre furább gonosztevők bukkannak fel a városban. (Saját leírás)

A Batman univerzum megszállottjaként mindent imádok, ami ezzel kapcsolatos, így sosem volt kérdés, hogy nézni fogom a sorozatot. Az első évad a végére egészen jó irányba kezdett el haladni és összességében tetszett, de azért annyira nem ájultam el tőle, hanem várom még mindig azt a nagy hatást, amit reméltem tőle. Mi a helyzet a második évaddal? Sokkal jobbnak, összeszedettebbnek és izgalmasabbnak éreztem mint az elsőt, de még mindig nem az igazi. A második évad ugyanúgy 22 részből állt, mint az első, de ennek kissé más volt a szerkezeti felépítése.

Az évadot két részre bontották a készítők, így gyakorlatilag két külön történetből állt, ami persze a végére összefutott. Az évad első felében Theo Galavan mesterkedik a város és Bruce ellen saját személyes vendettája miatt, míg a második felében felbukkan Dr. Hugo Strange, aki kísérleteket végez az Arkham betegein, így különféle szörnyeket és különleges képességekkel bíró egyéneket teremt meg. Az epizódok nagy része így is maradt az "egy rész, egy gonosztevő" felállásnál, vagyis minden részben az adott heti gonosztevőt kellett elkapni, de maga a fő történetszál összefüggően haladt előre, ami legalább valami értelmes és teljes koncepciót adott az évadnak. Ennek igazán örültem, mert ezt anno hiányoltam az első évadból.

Bruce még most sem adta fel, hogy megtalálja a szülei gyilkosát és Alfred és Gordon segítségével tovább kutakodik ott, ahol nem kellene. Ezzel persze felkelti az ismeretlen elkövetők figyelmét, és akaratlanul veszélybe sodorja magát, miközben olyan dolgokat tud meg az apjáról, amiket sosem sejtett volna. Mikor indult a sorozat, azt hittem, hogy a gyerek Bruce lesz a leggyengébb láncszem, mert hát kit érdekel a gyerek Bruce, aki még távol áll a későbbi Batmantől, de ahogy egyre halad előre a sztori, olyan jól árnyalják és mélyítik a karakterét, hogy nagy meglepetés, de nem untam az ő történetszálait. Tetszenek a kis utalások a későbbi sorsára, és az, ahogy fokozatosan kezd felnőni, megkomolyodni, és megismeri az igazi világot, ami körülveszi. Csak így tovább, mert ha ezek szerint folytatják a karakter mélyítését, akkor öröm lesz végignézni, ahogy felnő az évadok során.

Gordont is szeretem a maga módján, de valahogy nem lett igazán a kedvencem. Mondjuk úgy, hogy elviselem és néha vannak igazán jó pillanatai is. Nem mondok ezzel semmilyen meglepetést, de a kedvenc karaktereim a gonosztevők közül kerültek ki. Már az első évados kritikámban is írtam, hogy nem hittem volna, hogy ennyire megszeretem Pingvint, de hát így lett, és a második évad során még jobban a szívemhez nőtt. Újra végig kellett járnia a hatalomhoz vezető utat némi kitérővel, de most is elérte azt, amit akart, és habár jó útra akart térni, mégsem tudta levetkőzni igazi énjét. Bírom azt a fura "barátságot", vagy minek is nevezzem, ami közte és Gordon közt alakult ki.

Az évad nagy kedvence két karakter lett számomra. Imádtam az első néhány részben Jerome-t, akiről aztán kiderült, hogy várakozásaimmal ellentétben mégsem az igazi Joker. Talán jobb ez így, mert nem kellett volna ilyen hamar ellőni az igazi Joker szálat, de azért nagyon sajnálom, hogy Cameron Monaghan csak ennyi szerepet kapott, mert ő az igazi Jokert is tökéletesen el tudta volna játszani. A másik, aki kedvenccé vált, Ed, vagyis a jövőbeli Rébusz, aki szintén egészen tökéletes és szépen felvázol karakterfejlődésen ment keresztül az évad folyamán. Nem valami félelmetes, inkább kínosan vicces és szórakoztató a maga módján, de nem is az a célja, hogy megfélemlítsen. Talán csak az indok nem tetszett, amitől végül bekattant, mert ennél a szerelmi szálnál azért egyedibbet is ki lehetett volna találni.

Az évad során annyi új gonosztevő bukkant fel, hogy nem is tudnám hirtelen mindet felsorolni.A korábbiak közül Selina még mindig itt van, de vele is valahogy úgy vagyok, mint Gordonnal. Nem lett a kedvencem, de nem is unom, vannak néha jó pillanatai, de valahogy nem sikerült idáig megragadnia. Viszont annak örülök, hogy lassan és fokozatosan építik a Bruce és Selina kapcsolatot. Barbarával végre sikerült valami érdemlegeset kezdeni, és egészen megszerettem ezt az őrült csajt, remélem sokáig marad még a sorozatban, mert vicces nézni, ahogy még mindig Gordon után epekedik.

De hogy néhány újat is megemlítsek, tetszett Mr. Freeze története, kedveltem Firefly-t, meg a végén Azraelt is, viszont aki valahogy teljesen semleges maradt számomra az Dr. Strange. Nem tudom miért, de valahogy totál hidegen hagyott. Annyi haszna viszont legalább lett a ténykedésének, hogy egy csomó mutánst és képességgel rendelkező egyént hozott létre, akik remélhetőleg a következő évadban fognak majd szerepelni. Mondjuk elég egyértelmű az évad végi szabadulásukat nézve, hogy a következő évad első fele biztosan arról fog szólni, hogy ezeket a szökött rabokat, hogy fogják elfogni. Nagyon érdekel a Bruce "hasonmás" szerepe és hogy mit akarnak ebből kihozni, és remélem nem valami oltári nagy baromság lesz a vége.

Összességében erősebbnek éreztem a második évadot, mint az elsőt, és sikerült megtalálniuk azt a tipikusan sötét, borongós, mégis ironikus és néhol röhejes gothami hangulatot, ahol a komoly témák és az apró poénok tökéletesen megférnek egymás mellett. Azonban még mindig nem az igazi. Bőven lenne még mit javítani, és várom még azt a bizonyos elsöprő hatást.

Értékelés: 10/8

Előzetes: