Mary E. Pearson: Az árulás csókja (A Fennmaradottak krónikái 1.)

Fülszöveg:

EGY HERCEGNŐ KERESI A HELYÉT AZ ÚJJÁSZÜLETETT VILÁGBAN.
Megszökik az esküvője napján. Ősi iratokat lop el a kancellár titkos gyűjteményéből. A saját apja küld fejvadászokat utána. Ő Lia hercegnő, Morrighan Királyságának Első Leánya.
Morrighan Királyságának rendjét hagyományok és egy letűnt világ történetei szabják meg, de bizonyos hagyományoknak Lia nem hajlandó engedelmeskedni. Az elrendezett házasság elől menekülő és új életre vágyó lány az esküvője reggelén egy távoli halászfaluba szökik. Egy fogadóban talál munkát, ahová hamarosan két idegen érkezik, de Lia mit sem tud arról, hogy egyikük az elhagyott herceg, a másik pedig egy ellene küldött orgyilkos. 

Megtévesztés és árulás szövi hálóját a három fiatal köré, és Lia veszedelmes titkokra bukkan, amelyek elpusztíthatják a világát. A titkokon túl azonban olyasmit is talál, amire nem számított – szerelmet.

Az írónő korábbi regényét, Az imádott Jenna Fox-ot már olvastam, és nekem nagyon is tetszett, így sajnálom, hogy magyarul nem fog érkezni a folytatás. Mindenesetre megjegyeztem magamnak az írónő nevét, és mikor kiadták a másik könyvsorozatának első részét nálunk, akkor feltettem a várólistámra. Elég sok pozitív véleményt olvastam Az árulás csókjáról, így gondoltam adok neki egy esélyt, pedig valahogy sejtettem, hogy ez is csak egy átlagos ifjúsági fantasy lesz.

Sajnos beigazolódtak a félelmeim, mert annak ellenére, hogy high-fantasy-ként van aposztrofálva a könyv, megragadt egy átlagos ifjúsági fantasy színvonalán annak minden hibájával és sablonjával együtt. Nem is értem miért kell próbálkozni a high-fantasy-val, ha közben az írónő ifjúsági könyvet akar írni. Ha már valaki a high-fantasy-ban gondolkozik, akkor írjon valami komoly, véresebb, izgalmasabb és monumentálisabb történetet, hisz éppen ez lenne a műfaj lényege, nem?

Ehelyett itt megkaptuk az ifjúsági könyvek több kliséjét, amik a könyökömön jönnek ki, és mivel nem volt semmi egyedi vagy izgalmas, ami elvonta volna erről a tényről a figyelmemet, így a könyv nem érte el nálam azt a hatást amit szerettem volna. Sablonosak a karakterek, unalmas a történet és kiszámítható a történetvezetés, és persze az "elengedhetetlen" szerelmi háromszöget se lehetett kihagyni, mert anélkül már nem is ifjúsági könyv az ifjúsági könyv. (Remélem éreztétek az iróniát.) Az írónő stílusa se valami érdekes, nem humoros, nem egyedi, így ez se mentette meg nálam a könyvet.

Két dolgot szeretnék kiemelni, amit mégis pozitívumként értékeltem. Az írónő próbálkozott valami értelmesebb háttérvilág felépítésével, és talán ez az egyetlen, amibe fektetett némi energiát. Itt vannak a kötelező hatalmi harcok, a kiválasztott főszereplő, aki menekül a sorsa elől, de végül mégis kénytelen arra az útra lépni, amit mások jelöltek ki számára, miközben kiderül, hogy különleges képességekkel rendelkezik. Most lehet én olvastam figyelmetlenül, de mi is volt pontosan Lia képessége? Látja a jövőt? Vagy csak én nem értem? Érdekelt volna még a királyság szokásainak bemutatása, a múlt krónikái, hogy kik is azok a fennmaradottak tulajdonképpen. Érdekelt volna a két királyság, és a barbárok részletesebb bemutatása, de talán erre csak a folytatásban került sor. Mindenesetre a világfelépítés alapjai felkeltették annyira az érdeklődésemet, hogy többet akarjak róla megtudni.

A másik, ami tetszett, hogy az írónő a könyv elejétől kezdve majdnem a végéig úgy vezette a történetet, hogy homályban tartotta az olvasót. Értem ezalatt, hogy mivel nem kerülhettük el a szerelmi háromszöget, biztos érezte, hogy ez azért elég elcsépelt így magában, így csavart egyet rajta. Nem árulta el nekünk, hogy ki a két férfi, vagyis nem árulta el, hogy melyik a herceg és melyik a bérgyilkos. Persze Lia se tudta, de mi sem, ami azért nem gyakori dolog, hisz az olvasó általában előbb megtudja ezeket a dolgokat, itt viszont mi is csak Lia-val együtt jöttünk rá ki-kicsoda valójában. Próbáltam kitalálni a jelekből és az utalásokból, de én pont fordítva tippeltem, így nem jöttek be a számításaim. Olyan jól megoldotta az írónő ezt az egészet, hogy tényleg nem lehet sejteni, hogy Rafe és Kaden melyik a kettő közül, hogy melyikük a herceg és melyikük a bérgyilkos.

Nekem az írónő másik regénye, a Jenna Fox trilógia első része jobban tetszett, ezt pedig sajnos csak egy átlagos YA könyvként tudom értékelni. Ha már high-fantasy-t ír az ember, akkor vegyen elő kicsit nehezebb témákat és komolyabb stílust, és ne csak a klisés ifjúsági sablonokkal dobálózzon. A szerelmi háromszögekről még mindig ugyanaz a véleményen, mint eddig, vagyis hogy rohadtul unom már őket, de itt legalább csavart rajta valamit az írónő, és kicsit érdekessé tette a dolgokat, amíg nem tudtuk, melyik fiú kicsoda. Sajnos a könyv végére ez kiderült, így a folytatásból még ez a kis izgalom is kiveszett, így nem hiszem, hogy érdekel a trilógia többi része, főleg mert nagyjából könyvelni lehet mi lesz a végkifejlet.

További információk a könyvről:

 http://moly.hu/konyvek/mary-e-pearson-az-arulas-csokja

Értékelés: 5/3

Deadpool

A történet:

A szuperhősök korát éljük, de vár még néhány meglepetés. Wade Wilson (Ryan Reynolds) a különleges erőknél szolgált, azután zsoldos lett. Egy furcsa, alig legális kísérlet eredményeképpen a szervezete meghökkentő képességekre tett szert: hihetetlenül gyorsan meggyógyul, bármi baj éri.
De nem ez az egyetlen fegyvere: őrült, gonosz humora is van - és nem fél használni. A szupererős ember, aki a valóságból átlépett a hősök birodalmába, most élete legnehezebb háborújába indul: bosszút akar állni azon az emberen, aki egykor majdnem tönkretette őt. (Forrás: port.hu)

Ha régóta olvassátok a blogomat, akkor bizonyára feltűnt már nektek, hogy mennyire oda vagyok a képregény adaptációkért. Ez fura lehet egy lánytól, de én valamiért mindig is szerettem a szuperhősös filmeket. Tudom, hogy nem valami minőségi alkotásokról van szó és hogy az egyszerű történet mellett inkább a látványvilág a lényeg, és sokan emiatt nem is értékelik sokra a képregény filmeket, de én szeretem a hősös történeteket, szeretem a nagy látványos csatákat, és az ikonikus gonoszokat is. Így nem volt kérdés sosem, hogy nekem a Deadpoolt látnom kell, méghozzá olyan hamar ahogy csak lehet. Így elmentem a moziba.

Ha láttátok a film előzetesét, vagy hallottatok róla valamit (hisz az utóbbi hetekben szinte a csapból is ez folyt), akkor tudjátok, hogy ez nem egy megszokott szuperhős film. Éppen emiatt lett olyan sikeres, és éppen emiatt várták sokan epekedve hónapok óta, hogy végre megjelenjen. Én nem tartozom az eszelős rajongók közé, de azért megnéztem moziban a filmet, mert érdekelt, hogy tényleg olyan vicces és egyedi lesz-e, mint ahogy azt az előzetes sugallta. Kicsit féltem, hogy csalódni fogok, és hogy a füstje nagyobb lesz, mint a lángja, de szerencsére nem így lett. A Deadpool egy tényleg remek film, és megérdemli a nagy hype-ot, ami kialakult körülötte.

Ha megnézitek az előzetest és felkelti az érdeklődéseket, akkor máris elkönyvelhetitek magatokban, hogy a film pontosan ugyanazt fogja nyújtani, amit az előzetes is kínált, csak épp töményebb mennyiségben. Rengeteg látványos akció, igen szépen megkoreografálva, még annál is több humor, de olyan humor, ami tényleg vicces és fetrengve röhögős, nem pedig az a kínosan vicces, amin senki se nevet. Nálunk a moziban rengetegszer nevettünk fel hangosan, de tényleg! Majdnem az egész mozi együtt nevetett a jobb poénokon, szinte egyszerre. Vicces volt, és ez a lényeg, mert éppen erre építettek.

Már a film elején lévő stáblista se megszokott, és ha megnézitek a filmet, akkor megértitek mire utaltam ezzel. Deadpool szokatlan karakter a Marvel univerzumban, hisz ő az egyetlen olyan képregény karakter, aki "kibeszél a nézőnek". Ezalatt azt értem, hogy a jelenetek közben odafordul a nézőhöz és kommentálja a történteket, persze az ő szokatlanul fanyar, ugyanakkor humoros stílusában. Laza, könnyed, vidám, és kissé örült, egyszer fent van, egyszer lent, sosem lehet tudni, éppen milyen hangulatban kapjuk el. Én nagyon bírtam a karaktert, az biztos. Rajta kívül a többiek nem valami emlékezetesek, és ha már kötekednem kell egy kicsit, akkor nem értem, minek kellettek a filmbe az X-menek. Főleg ez a kettő. Szerintem totál feleslegesek voltak, nélkülük is jó lett volna a film, főleg, hogy szinte semmit nem adtak hozzá a történethez. Valahogy nem illettek ide.

Ha a színészek játékát kellene elemeznem, akkor egyértelműen a főszerepet játszó, Ryan Reynoldsot emelném ki. Nem vagyok nagy rajongója, ezelőtt sem voltam, de el kell ismernem jól állt neki a szerep és remekül hozta ezt a fura karaktert. Mintha csak erre a szerepre teremtették volna. A többiek hozták, amit kellett a saját szerepükben, de egyik se maradt emlékezetes. A csajt nem bírtam, és ha már itt tartunk, akkor ez az egész "bosszút állok azért, amit velem tettetek, és megmentem a csajt, aki belekeveredett a sztoriba" történetszál annyira elcsépelt és unalmas már, hogy nem is értem, miért nem lehetett valami egyedibb eredettörténet kitalálni szegény Deadpool számára.

Ha a film legnagyobb negatívumát kellene megemlítenem, akkor ezt tudnám mondani. De mivel nem ezen volt a hangsúly, és nem a történet volt itt a lényeg, hanem a sok akció és a még több humor, így nem tekintem a történetbeli sablonokat olyan nagy hibának. Őszintén szólva a film nézése közben eszembe se jutott milyen elcsépelt az eredettörténet, mert akkor nem arra figyeltem. Csak később, mikor átgondoltam a filmet és a benyomásaimat róla, hogy megírjam ezt a kritikát, csakis akkor esett le, hogy milyen klisés volt az egész.

Igen rövid a film, nem lett olyan hosszú, mint a képregényfilmek általában, de ez éppen így volt jó, nem kellett ennél jobban bonyolítani a dolgokat. Első filmnek megfelelő, kaptunk egy eredetsztorit, ami nem valami egyedi, de ezt megbocsájtjuk, mert ezen felül minden más remekül sikerült. Látványos akciók, humor humor hátán, és nagyjából rendben lévő színészi játékok. Sajnos magyarul néztem a filmet, és valamiért sejtem, hogy a poénok fele elveszett a fordításban, így ha kijön DVD-n, akkor felirattal tuti megnézem még egyszer, mert ez tipikusan az a film, amit többször is látni kell. Bátran ajánlom mindenkinek. Annak is, aki szereti a képregény filmeket, de annak is, aki szereti a szimpla vígjátékokat, mert a Deadpool a két műfajt tökéletesen ötvözi. Hatalmas siker volt pénzügyileg Amerikában, így garantált a folytatás.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Tiffany Reisz: A szent (Eredendő bűnösök 5.)

Fülszöveg:

Eleanor Schreiber egy zavarodott, zabolátlan tizenéves lány, aki megesküszik, hogy soha többé nem lép templomba. A lázadó tini azonban találkozik Stearns atyával, aki örökre megváltoztatja az életét. Már semmi nem állhat annak útjába, hogy az legyen, amit a sorsa diktál neki: Nora Sutherlin, az ismert erotikus regényíró, egyben Manhattan legismertebb dominája…

Ömlengtem arról már eleget, hogy mennyire imádom az Tiffany Reisz Eredendő bűnösök könyvsorozatát. Sosem hittem volna, hogy sikerül találnom egy olyan erotikus-romantikus könyvsorozatot, ami levesz a lábamról és ami egyike lesz a kedvenc könyvsorozataimnak, de mégis így történt, és ennek nagyon örülök. Ez is bizonyítja, hogy nem szabad feladni, hanem keresgélni kell az olyan műfaj könyvei között is, amik alapjáraton nem állnak közel a szívünkhöz. Az első négy rész alkotta az első sorozatot, de szerencsére itt nem ért véget a történet, mert az írónő megtoldotta mindezt újabb négy résszel, melyek valamiféle előzménytörténetként értelmezhetőek. Mivel képtelen voltam elszakadni a történettől és a karakterektől, rögtön a negyedik rész után, azonnal belekezdtem az ötödikbe.

Már az elején ért az első meglepetés. Én úgy tudtam, hogy A szent valamiféle előzménykönyv lesz, ami Nora kezdeti éveit meséli el. Nos, ebben nincs is hiba, a könyv nagy része erről szólt, de képzelhetitek mennyire meglepődtem, mikor kiderült, hogy közben a jelen eseményei szintén haladnak tovább, tehát nem csak egy szimpla előzménytörténetről van szó. Az írónő újfajta keretbe foglalta a történetet. A negyedik rész végén ugyebár kiderült, hogy Kingsley-nek van egy fia, Nico, így Nora elindult Franciaországba, hogy megkeresse a fiút. Közben történik egy haláleset Nora szerettei körében, így a nő gyásza közepette Nico karjai között vigasztalódik. Hogy megértesse a fiúval ki ő, Soren és Kingsley, hogy megértesse vele milyen világban élnek is ők, elmeséli a fiúnak saját történetét, hogy miként ismerte meg Sorent és lett az alárendeltje. Vagyis Nora Nico-nak meséli el a kezdeti éveket, amikor bekerült Soren világába. Haladnak tovább a jelen eseményei, miközben megelevenedik a múlt.

Tetszett ez a megoldás, mert ezt még nem használta korábban az írónő és szeretem az ilyen felépítésű könyveket. A jelen mellett ott halad párhuzamosan a múlt, és a múlt eseményei éppen mindig a megfelelő időben és a megfelelő mértékben magyarázzák meg a jelent. Hogy az írónő jobban szétválassza a két idősíkot, mindig feltüntette, hogy most ki fog hozzánk szólni. A fiatal Eleanor a múltban, majd pedig a felnőtt nő, Nora a jelenben. A jelenben nem sok minden történik, de annak mégis jelentősége van. Mikor kiderült, hogy Nora valakit gyászol, és ugyebár Sorenről kezdett el mesélni, akkor első kétségbeesésemben azt hittem, hogy Soren halt meg és már majdnem kiakadtam, de aztán rájöttem, hogy Soren nem halhatott meg, mert akkor nem lenne értelme a történetnek. Így csak olvastam tovább és vártam mi sül ki ebből. Mindenkire gondoltam volna, csak éppen arra a bizonyos személyre nem, és talán azért volt ez így, mert nem hittem volna, hogy Nora-t ennyire mélyen lesújtja annak a bizonyos személynek a halála.

A jelen mellett sokkal nagyobb jelentőséggel bírt a múlt. Habár az előző négy részben is igen sok mindent megtudhattunk Nora és Soren korai kapcsolatáról, azért engem mindig is érdekeltek volna a részletek is, így örültem ennek a könyvnek. Elismerem, hogy sok volt az ismétlés, és sok dolgot már korábban leírt egyszer az írónő, de most kibővítette ennek a furán különös szerelmes párnak a történetét, most még részletesebben tárta elénk, hogy mi hogyan történt közöttük a kezdeti években. Engem nem zavart a sok ismétlés, mert mellé sok újdonságot kaptam.

Eddig is tudtuk, hogy Nora nem egy átlagos nő, elég különleges személyiség. Sokáig nem tudtam őt hova tenni és nem értettem meg, hogy képes valaki ilyen szabados életet élni (és még finoman fogalmaztam), de aztán rájöttem, hogy annak ellenére, hogy nem értem őt, igazán remek karakter. Nora olyan, amilyen. Élvezi a szabad életét, rengeteg férfival és nővel fekszik le és nem szégyenkezik miatta. Nem egy feleség típus, és nem vágyik gyerekre. Sorent teljes szívéből szereti, de más férfiak ugyanúgy fontosak számára. Nem érdekli ki mit gondol róla, és mindenről meg van a saját véleménye. Tud alárendelt lenni, de igazi domina, ha úgy tartja kedve. Roppant bonyolult nő és éppen ezért érdekes. Távol áll tőlem a személyisége, az biztos, de mégis összetett és remek karakternek tartom. Igazából kedvelem is őt, de csak akkor, ha nincs Kingsley közelében. Mert ha Kingsley bekerül a képbe, akkor mindig eszembe jut, hogy Nora a fő oka annak, hogy Soren és Kingsley nincsenek együtt. (Jó, ez nem teljesen így van, de nagy szerepet játszik benne.)

Ennek a könyvnek vitathatatlanul Nora a főszereplője, ő áll a középpontban, róla tudunk meg sok mindent. Elmeséli Nico-nak, és így az olvasónak is, hogy milyen volt tinédzserként, mesél a szüleiről és arról, hogy milyen családból érkezett, és legfőképp arról mesél, hogyan ismerte meg Sorent, és hogyan került be általa a BDSM világába. Kapcsolatuk első pár évét mutatja be. A könyv címe alapján azt hittem, ez a könyv Sorenről fog szólni, vagy hogy ő kerül majd a középpontba, így emiatt szintén meglepődtem egy kicsit, hogy ez végül is Nora könyve lett. Persze sokat feltűnt Soren, és nem szenvedtem belőle hiányt, de csak most tudatosult bennem igazán, hogy mennyire hiányolom én a Soren nézőpontokat. De komolyan, volt itt már rengeteg narrátor, Nora, Zach, Kingsley, Grace, Micheal, Wes, Laila... mindenki más, csak épp Soren nem. Pedig én olyan szívesen belemásznék a gondolataiba. Vagy épp ez az érdekes Sorenben? Hogy mindig csak mások szemével látjuk őt? Talán ezért szeretjük annyira? Nagyon valószínű.

Ez a könyv most nem volt olyan izgalmas és feszültségekkel teli, mint a negyedik rész, de ez másképp volt jó. Lassabban haladt a történet, és inkább csak a "mesélésen" volt a hangsúly, a múltidézésen és azon, hogy Nora megmagyarázza azt, hogy ki ő és hogy miért él úgy, ahogy. Az írónő stílusa még mindig olvasmányos, és a sok szex jelenet se zavart, mert mellette ott volt az, amiért annyira a szívemhez nőtt a könyvsorozat... a remek karakterek, a remek történetmesélés, és a remek hangulat. Az ötödik rész, Kingsley könyve, és alig várom már, hogy a kezemben tarthassam. Kedves kiadó, kérem jelenjen meg mihamarabb, mert már annyira olvasni szeretném az én kis franciám történetét!

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/tiffany-reisz-a-szent

Értékelés: 5/5*

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

Tiffany Reisz: Az úrnő (Eredendő bűnösök 4.)

Fülszöveg:

Az Eredendő Bűnösök sorozat befejező része ott folytatódik, ahol a harmadik kötet félbemaradt: Nora Sutherlin, az ünnepelt dominatrix, a híres erotikus szerző egy szobában találja magát, két férfi társaságában. Más körülmények között élvezné ezt a kis játékot, de most partnerei nem játszani akarnak. Hamarosan megérti: ha életben akar maradni, fogvatartói Seherezádéjává kell válnia, miközben bíznia kell abban, hogy szerettei – Wesley, Kingsley, de legfőképpen Soren – rá fognak jönni, hogyan mentsék meg.
Egy halottal azonban nehéz vitázni, és Marie-Laurie, Kingsley nővére és Soren elhunytnak hitt neje minden, csak nem kompromisszumkész. Egy sértett nőnél pedig nincs veszélyesebb ellenség, és bár Nora mindezt tudja, lassacskán mindent elmesél az asszonynak arról, hogyan lett egy katolikus pap szeretője, miközben egyre mocskosabb részleteket tár fel a múltból…
A háttérben Soren, Nora és Kingsley életének minden fontos szereplője csendben várakozik, hogy aztán az összekuszált szálakat kibogozva az olvasó is megtudja, kicsoda Nora Sutherlin valójában. Vagy legalábbis elhiggye, hogy tudja…

Nem vagyok a romantikus-erotikus irodalom nagy rajongója és nem hittem volna, hogy valaha találni fogok olyan könyvet ebben a műfajban, ami nem hogy csak tetszeni fog, de egyenesen a kedvencemmé válik. És lássatok csodát, mert ez tényleg csoda, higgyetek nekem, mégis bekövetkezett a lehetetlen. Tiffany Reisz Eredendő bűnösök könyvsorozata a kedvencemmé vált a harmadik rész óta. Annyira imádtam A herceget, hogy nem akartam sokat várni a folytatással és szerencsére nem is kellett.

Ha úgy vesszük, akkor a negyedik rész, Az úrnő közvetlen folytatása a harmadiknak. Nora-t elrabolták és nem is húzzuk sokáig az időt, hamar kiderül, hogy ki áll a dolgok mögött. Soren és Kingsley múltjának egyik sötét alakja tér vissza, hogy bosszút álljon az őt ért sérelmekért. Az előző résznél is írtam, hogy számomra nem volt annyira meglepő, hogy SPOILER Marie-Laure a titokzatos személy, aki ellenük áskálódik SPOILER VÉGE! Könnyen ki lehetett találni a kis utalásokból. Nem értem én ezt a nőt, és számomra teljességgel elfogadhatatlan voltak az indokai és a motivációi.

Ha csaknem 30 évig nem érdekelte sem Soren, sem az öccse, Kingsley sem az, hogy mi van velük, akkor miért pont 30 év után jutott eszébe, hogy de jó lenne mégis csak bosszút állni? Emellett semmi joga se volt a bosszúhoz, mert az elején tisztázták vele a helyzetet, tudta mibe megy bele, így nincs oka arra a nagy felháborodásra és hisztire, amit produkált. Szóval, igen... Marie-Laure nem lett a kedvencem, az indokai és a magyarázata teljességgel nevetséges, de erre is valamilyen szinten számítani lehetett. Pedig meg lehetett volna ezt jobban magyarázni, talán ha az írónő valami jobb magyarázatot talál ki, akkor nem lennék most egy kicsit sem csalódott. Jó volt ez a történetszál és izgalmasan vezette végig a cselekményt, csak éppen a "főgonosz" cselekedeteinek a magyarázata sántított számomra. Igazából ez az egyetlen negatívum a könyvben, ami nem tetszett.

Ha figyelmen kívül hagyjuk az előbb említett dolgot, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy még mindig imádom a könyvsorozatot. Ez volt a legizgalmasabb, a legmozgalmasabb és a legösszetettebb rész, az írónő egy komplett és remek befejezést rakott össze, ahol összeérnek a korábban elkezdett szálak, ahol megmagyaráz mindent és eloszlat minden kétséget és ahol a helyére kerülnek a dolgok. Erőteljesen bonyolódtak a szálak és a karakterek kapcsolatai, főleg a harmadik részben kapott egy nagyobb csavart az addig is amúgy sem éppen egyszerű kapcsolatrendszer, de itt végre mindenki magára talál és rájön, hogy kit akar és hogy ki mit érez iránta.

Még mindig tartom a véleményemet, hogy ennek a könyvsorozatnak a legnagyobb erőssége maguk a remek és összetett karakterek, és a kapcsolataik. Majdnem mindenkit imádok, mert olyan egyedi és szerethető karaktereket alkotott meg az írónő, hogy szinte már azt kívánom, bárcsak igazi emberekről lenne szó. Holott ha jobban belegondolunk, mindegyikük elég elrugaszkodott a valóságtól, hisz kétlem, hogy sok Nora típusú nő, vagy épp Soren típusú férfi mászkálna a világon. Esendőek, romlottak, bűnösök, mégis tele vannak szívvel és lélekkel, teljes erővel szeretik azt, aki fontos számukra és egy olyan világban élnek, ami sokak számára érthetetlen, távoli vagy egyenesen visszataszító lehet.

Wes talán az egyetlen karakter, akit sosem sikerült a szívembe zárnom, sajnos még most se, de már értem, miért kellett ide. Ő reprezentálja magát az olvasót, hisz ő a normális ember a történetben. Belecsöppen ebbe a világba, meg akarja érteni, meg szeretné onnan menteni Nora-t, miközben nem veszi észre, hogy Nora-nak és a többieknek éppen úgy jó minden, ahogy van. Ők így érzik jól magukat, hisz önként választották ezt az életet, és köszönik szépen jól vannak. Az Eredendő bűnösök könyvsorozat hitelesen mutatja be a BDSM világát, és érthetően tárja elénk ennek a fura világnak a szokásait és legfőbb jellemzőit. Tőlem nagyon távol áll, és eddig nem is nagyon értettem mit lehet ebben szeretni, de ennek a könyvsorozatnak hála, kicsit közelebb került hozzám a téma. Jobban képbe kerültem, már értem miért lehet ez valakik számára vonzó. Értem, de továbbra se vonz ez a fura világ.

Kedvenc karaktereim ki mások lennének, mint Kingsley és Soren. Most szerettem meg kettejüket véglegesen, és el sem hiszem, hogy ilyen lezáratlan vége lett a könyvnek. Most akkor mi lett velük? Mindenki éli a saját életét és többé nem lesznek együtt? Remélem a folytatásban mindez ki fog derülni, mert én teljes mellszélességgel nekik szurkolok. Szerintem remek páros ők ketten. Sorent szerettem meg elsőnek, de már ott tartok, hogy Kingsley őt is lekörözte a kedvenc karaktereim listáján. Imádom Kingsley-t, valahogy kicsit közelebb áll a szívemhez ez a kemény, de egyben mégis léhűtő francia férfi. Tényleg olyan, mint Nora férfiban, mintha csak a testvére lenne. Nem csoda, hogy Soren csak kettőjüket szerette igazán életében.

Kaptunk két új karaktert is, Laila-t és Grace-t. Laila nem tett rám mély benyomást, és mondjuk ki, ő csak azért lett ide behozva, hogy végül Wesley se maradjon társ nélkül. Mindketten "vaníliák", mindketten fiatalok, tapasztalatlanok és mindketten a BDSM világán kívülről érkeztek, és épp ezért illenek össze tökéletesen. Grace nem teljesen új karakter, hisz őt már korábban is emlegették az első részben, révén ő Zach felesége, ha valaki nem emlékezne rá. Nem az van, hogy bajom lett volna vele, vagy hogy ne lett volna érdekes, de valahogy mégis teljesen feleslegesnek éreztem a karakterét ebbe a történetbe. Szerintem nyugodtan ki lehetett volna hagyni, hisz nem sok vizet zavart, és nélküle is minden ugyanígy mehetett volna. Nem is értem az írónő miért "kényszerítette" bele a Grace történetszálat, nyugodtan ki lehetett volna hagyni, vagy pedig valamikor korábban behozni, ha már annyira ragaszkodik hozzá.

Mielőtt még jobban elragadtatnám magam, próbálok a mondandóm végére érni. Az Eredendő bűnösök könyvsorozat már a harmadik résszel felkerült a kedvenceim listájára, és szerencsére a negyedik rész se okozott csalódást. Nagyon fordulatos, mozgalmas, érdekes és érzelmes volt a befejező rész, a végére összeértek a szálak és mindenki tisztába jött azzal, hogy ki iránt mit érez és ki mellett van a helye. Voltak nagyon megható pillanatok, és voltak nagyon izgalmasak is, főleg a "túszejtős" rész megoldása tetszett igazán és ahogy Nora mindent megtett, hogy minél tovább életben maradhasson. A karaktereket még mindig imádom, Kingsley-vel és Sorennel az élen. Sajnálom, hogy vége lett az első könyvsorozatnak, de szerencsére nem kell kétségbe esnem, mert itt van a második könyvsorozat, ami Nora "Fehér éveit" meséli el. Itt van nálam a következő rész, és azt is olvasom hamarosan. Nem tudom ezt hova lehet még fokozni, de remélem továbbra sem kell csalódnom az írónőben és a történetben.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/tiffany-reisz-az-urno

Értékelés: 5/5*

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

Jesse Andrews: Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

Fülszöveg:

Egy kis barátságba még nem halt bele senki.
Greg Gaines, a különc kamasz mindent megtesz, hogy bármelyik iskolai társaságban elvegyüljön, vagyis láthatatlan maradjon. Egyetlen barátja van, Earl, akivel kultikus művészfilmekért rajonganak, és szabadidejükben nagy lelkesedéssel és minimális tehetséggel újraforgatják a kedvenceiket. Egy nap az édesanyja ráveszi Greget, hogy élessze újra barátságát Rachellel.
Rachelnél leukémiát diagnosztizáltak, és Greg eleve hadilábon áll a lányokkal, de anyja utasításának kénytelen engedelmeskedni. Ráadásul, hogy felvidítsa Rachelt, Earllel kamerát ragad, és így nem csak a valaha készült legrosszabb film születik meg, hanem fordulópont jön el mindannyiuk életében.

Nem olyan rég volt, hogy megnéztem a könyvből készült filmet, ami ugyanezen a címen fut. A film tetszett, mert egyedi volt, megható és szerencsére nem egy nyáltengerbe fulladt boldog befejezést kaptunk. A színészek rendben voltak, vagyis a film nem okozott csalódást. Akkor megfogadtam magamnak, hogy ha már a film tetszett, nem szabad kihagynom a könyvet sem, mert tudjátok, hogy van a mondás: a könyv mindig sokkal jobb, mint a film, amit belőle készítettek. (Persze vannak kivételek, de ezt most hagyjuk!)

Épp ezért a film után vártam egy kis időt, hogy ülepedjen az élmény, és csakis aztán kezdtem neki a könyvnek. Nem valami terjengős olvasmányról van szó, emellett iszonyat gyorsan lehet olvasni a szerkezeti felépítése és a fiatalosan egyszerű stílusa miatt. Az író tökéletesen átadta Greg karakterét és stílusát, annyira beleélte magát a karakterbe, hogy tényleg elhittem, hogy Greg meséli nekem a történteket. Greg fura figura, nem egy szokványos fiú, az biztos, és épp ezért volt más, mint az ifjúsági könyvek megszokott narrátorai.

Greg egy önbizalomhiányos, magányos és sajátos világnézettel rendelkező fiú, akinek nincsenek igazi barátai, aki meghúzódik a háttérben, és aki köszöni szépen, jól meg van így. Nem kesereg a sorsán, sőt ő maga alakítja úgy a dolgokat, hogy ne tűnjön ki a tömegből, mert szentül hiszi, hogy a gimiben való túlélésének a kulcsa, ha senkivel se ápol igazi barátságot, de azért mindenkivel felületesen jó viszonyt ápol. Így igazából nem tartozik egyik gimis csoporthoz sem, de valahogy mégis mindenkihez tartozik, mert senki se közösíti ki, senki se bántja vagy épp piszkálja. Nem helyes, nem okos, nincsenek tervei, csak lézeng az életében, és éli a maga kis sajátos világát.

Egyetlen dolog van, amit szeret csinálni, az pedig a filmkészítés. Ő és "kollégája", Earl régi klasszikus filmek saját elgondolásuk szerinti újrafeldolgozását készítik el, de még ezt se tekinti jónak, így nem is mutatják meg senkinek. Greg hobbija tehát a filmek készítése és ez folytán a könyv egyes részeit forgatókönyvszerű formában meséli el. Saját életére is filmként tekint, és amit nem tud érzelmekkel normálisan átadni az olvasónak, azt rövid és tárgyilagos formában tár elénk. A könyv szerkezeti megoldása tehát igen fura, hiszen a hagyományos könyves felépítés keveredik benne a hosszabb-rövidebb forgatókönyvszerű történetmeséléssel. Nagyon ötletesnek tartom ezt a megoldást, ezért mindenképp jár a plusz pont, és ez az egyik, ami nagyon tetszett benne.

Greg unalmas és monoton életét az változtatja meg, mikor az anyja nyomására elkezd "barátkozni" Rachellel, akiről nemrég derült ki, hogy leukémiás. A filmes kritikámban már írtam a történetről és a karakterekről, így itt nem szeretném ismételni önmagam. A karakterek a könyvben természetesen sokkal jobban átjöttek és a motivációik, érzelmeik sokkal érthetőbbek voltak, mint a filmben, de erre számítani is lehetett, és csakis így kaptam teljesebb képet erről a történetről. Van persze néhány dolog, ami a filmbe nem került bele, de azok olyan jelentéktelenek, hogy nyugodtan kijelenthetem, a film elég jól sikerült könyvadaptációnak tekinthető.

Szerencsére azt az élményt kaptam a könyvtől, amit vártam. A történet nem okozott nagy meglepetést, hisz a filmet már láttam korábban, de a könyv elolvasásával részletesebb képet kaptam a karakterek gondolatairól, érzéseiről és motivációról, így lett teljes az élmény, ami a film megnézése után hiányzott. Tetszett a könyv szokatlan szerkezeti felépítése, és a történet negatív végkifejlete is szintén pozitív dolog számomra, hisz tudjátok, hogy szeretem, ha nem a sablonos "mindenki boldog és happy end" szerint végződik egy történet. Mégis, ha választani kellene a film valahogy sokkal mélyebb benyomást tett rám.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/jesse-andrews-en-earl-es-a-csaj-aki-meg-fog-halni

Értékelés: 5/4

Maria V. Snyder: Méregtan (Méregtan 1.)

Fülszöveg:

Koporsószerű sötétségbe zárva nincs körülöttem az égvilágon semmi, ami elterelhetné figyelmemet az emlékeimről. Megöltem Reyadot. Megérdemelte a halált – ám a törvény szerint a tettemért én is halált érdemlek. Ixiában a gyilkosságért kivégzés jár. S most már csak a hóhér kötelére várok. Ám ugyanaz a törvény, amely ítélettel sújt, akár meg is mentheti az életemet. Ixia ételkóstolója, akit arra választottak ki, hogy a Parancsnok egészségét a mérgezett ételektől megóvja, immár holtan hever. A törvény pedig kimondja, hogy a soron következő halálbüntetésre ítélt fogolynak – vagyis nekem – fel kell ajánlani a tisztséget. Merénylet, mágia, megpróbáltatások…

Jól haladok a saját magamnak felállított várólista csökkentéssel. Sok olyan könyv van, amit már ki tudja mióta el akartam olvasni, de csak halogattam és halogattam. Nos, most ezeket szeretnél mihamarabb letudni, mert már zavar, hogy ilyen régóta halogatom őket. Következő alanynak a Méregtan könyvet választottam, és igazából már nem is emlékszem miért keltette fel a kíváncsiságomat, de valamiért el akartam olvasni. Így végül belevágtam.

Ismét nehéz helyzetben vagyok. Tudnék én írni órák hosszat az általam olvasott könyvekről, főleg ha nagyon jó vagy nagyon rossz könyvekről van szó. Ebben az esetben nincs gond, csak úgy ömlenek a gondolatok, és nagyon nehezen tudom leállítani magam, hogy ne vigyem túlzásba. Azonban vannak azok az "átlagos" könyvek, és ha ilyennek kerülök szembe, akkor mindig bajban vagyok. Tudjátok... az "átlagos" könyvek azok a könyvek, amik se nem jók, se nem rosszak, hanem azt az elvárható szintet képviselik, szinte művi pontossággal vannak összerakva, ahol igazából minden adott a sikerhez, de valamiért mégsem nyújtanak felejthetetlen élményt olvasás közben. Elolvasom, nyugtázom magamban, hogy jó volt egynek, de nem sokáig marad meg az emlékeimben, és nem is tesz rám mély benyomást. A Méregtan éppen egy ilyen könyv.

Igazából nem tudnék annyira belekötni, és nem is akarok, mert mint mondtam, nem rossz könyv ez, csak valahogy hiányzik belőle az a plusz, az az egyediség, amiért sokkal emlékezetesebb olvasmány maradt volna számomra. Van benne minden, ami kell a sikerhez, az írónő semmit nem hagyott ki, de valahogy mégsem sikerült neki az, hogy maradéktalanul lenyűgözzön. Lássuk csak röviden, mire is gondolok.

A HÁTTÉRVILÁG

Tipikus high-fantasy ötlet, vagyis középkori jellegű világba öltött hatalmi rendszer, ahol a tartományok fölött tábornokok, egész Ixia fölött pedig a Parancsnok uralkodik. Katonai elnyomás, és a mágiát száműzték az országból, így minden Mágusnak a szomszédos országba kellett menekülnie. Előkerülnek a hatalmi harcok, van itt összeesküvés, visszatér a mágia Ixiába, és a főszereplő felfedezi, hogy különleges képességei révén ő is Mágus. Árulás, ármány, politikai harcok és minden más, ami kell egy high-fantasy-ba. Nem volt ez unalmas, korántsem sem, nem ez a gond, csak ezt már száz másik helyen olvastam, és ott valahogy sokkal emlékezetesebben oldották meg.

A KARAKTEREK

Itt is az átlagos jelzőt tudom használni, mert ez az ami a leginkább jellemzi a könyvet. Kapunk egy elítélt főszereplőt, Yelena-t, aki egy véletlen folytán megmenekül a halálbüntetéstől, és a Parancsnok ételkóstolója lesz belőle. Yelena egyre erősebb, okosabb és ravaszabb nővé válik a történet során, felfedezi, hogy különleges képességei vannak, és hogy ő is Mágus. Vagyis ismét egy kiválasztottal van dolgunk. Aztán ott van a rideg, hideg profizmussal megáldott Valek, akitől mindenki fél, vagy akit mindenki tisztel, és aki mellesleg roppant jóképű. Yelena és Valek az elején nem szívlelik egymást, de aztán az ahogy lenni szokott, lassan beleszeretnek egymásba. Lehet ismét csak velem van a baj, és csak én nem éreztem át a nagy vonzódást közöttük, de én szemernyit szikrát sem éreztem kettejük között, így kissé random volt a végén, amikor hirtelen összejöttek. A többiek tipikus sablon karakterek, nem is érdemes szót pazarolni rájuk.

ÍRÓI STÍLUS

Mindig itt bukik el egy könyv, amit én csak "átlagosnak" titulálok. Ha valaki átlagos, vagy épp sablonos könyvet ír, akkor legalább tegyen bele valami egyediséget, valami pluszt, amitől kiemelkedik a története a számtalan hasonló stílusú közül. Snydernek ez nem sikerült, a humort se erőltette, hanem végig komolyan meséli el nekünk a történetet. Nem nyújtott semmi olyat, amitől legalább más lett volna, mint a sok hasonló témájú könyv.

Nem rossz könyv ez, csak tipikusan egy olyan, amit már vagy ezerszer olvastam és láttam máshol ezelőtt. Kapunk egy sablonosan felépített háttérvilágot, aztán sablonos karaktereket, akik közül talán csak a két főszereplő említésre mélót,a t öbbiek meg csak vannak a háttérben, miközben a történet is elég kiszámítható a maga módján. Tudni lehet előre, ki kivel jön össze, ki mit tervez, és ki kit akar elárulni, így nem is akarom tovább sorolni. Kiszámítható a könyv az elejétől a végéig, és sajnos semmilyen plusz vagy egyediség sincs benne, ami legalább kiemelné az átlagos könyvek közül. Gyorsan lehet olvasni, és nem annyira hosszú, de nem tetszett meg annyira, hogy izgatottan várjam a folytatást. Majd meglátjuk, hogy folytatni fogom-e, de egyáltalán nem vagyok biztos benne.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/maria-v-snyder-poison-study-meregtan

Értékelés: 5/3

Anthony Burgess: Gépnarancs

Fülszöveg:

A Gépnarancs 1962-ben látott napvilágot, s azóta mit sem veszített aktualitásából. Nemcsak mert cselekménye a pontosan meg nem határozott jövőben játszódik, hanem mert Burgess írói képzelete és nyelvteremtő zsenialitása a napi politikánál is, a múló irodalmi divatoknál is időtállóbb. Ezt az antiutópista történetet egy tizenéves bandavezér, a jókedvvel kegyetlenkedő, ugyanakkor igen éles elméjű és a klasszikus zene iránt rajongó Alex mondja el, a maga egyéni, orosz eredetű szavakkal megtűzdelt szlengjén. Az ő egyszerre taszító és vonzó személyiségén keresztül kapunk képet az alattvalóira gondolattalan, gépies konformitást kényszerítő Államról, amely a fiatalok számára életformává vált erőszak visszaszorítására az „agymosástól” sem riad vissza – holott ez az erőszak paradox módon már a méltóság megőrzésének egyetlen eszköze, amikor az állati ösztönöknek kell eluralkodniuk a tudaton, hogy az ember legalább az embertelenségben ember maradhasson.

Mikor bejött Az Éhezők Viadala, akkor sokan azért kritizálták, mert azt csak egy lányoknak íródott könnyed kis disztópiának titulálták. Mind tudjuk, hogy ez nem így van, és hogy Az Éhezők Viadala egy remek trilógia mély mondanivalóval és izgalmas történettel. Az egyik ilyen cikkben sorolták fel a nagy elődöket, amiket mindenképp érdemes elolvasni, ha egy igazi disztópikus történetet akarunk. Az egyik ilyen volt a Gépnarancs című könyv, a Battle Royale és az 1984 mellett. Azóta tervbe volt véve, hogy el fogom valamikor olvasni a Gépnarancsot, és most jutottam el idáig.

Nem valami terjengős olvasmány, ami nem is gond. Rövid, velős és csakis a lényeget írja le a főszereplő roppant fura stílusán keresztül. Az író megalkotott egy szleng nyelvet, ami a könyv fiatal huligánjainak sajátja. Nagyon fura volt számomra ez a szleng, mert az elején teljesen belezavarodtam és nem is értettem, hogy Alex mit magyaráz. Aztán ahogy haladtam előre, kezdtem megjegyezni a fontosabb szavakat és a fiú mondandója is kezdett kikristályosodni előttem. Burgess kreatív író, és mindig díjazom, ha valaki egy teljesen új nyelvet, jelen esetben szlengnyelvet, alkot meg a könyvében.

Alex a narrátor, ő meséli el a történetét. Ebben a disztópikus világban az állam gyakorol hatalmat az emberek élete fölött. A felnőttek megtörten, engedelmes birkák módjára beálltak a hatalom nyomása alá. Dolgoznak, élik az unalmas és sivár életüket, melyben mindent az állam irányít. Nem lázadnak, nem küzdenek, hanem tengődnek a mindennapokban. A fiatalok ezzel szemben lázadnak és hangos, erőszakos, lázadókként törnek-zúznak mindent és mindenkit, akivel csak szembe kerülnek. Élvezik az erőszakot, a haragot, a verekedéseket, a lopást és minden rossz dolgot, amit csak el tudtok képzelni. Hazudnak, csalnak, lopnak, balhéznak és ölnek is. Semmitől nem riadnak vissza.

Burgess gyakorlatilag két részre osztja az emberiséget. Vannak a fásult és engedelmes felnőttek, akik a rendszer részeivé váltak, és vannak az eredendően kegyetlen és rossz fiatalok, akik ott tesznek keresztbe az államnak és mindenki másnak, ahol csak tudnak. Kissé fekete-fehér elgondolás ez, ha engem kérdeztek, és nem tartom helyénvalónak, mert nincsen olyan, hogy valaki jó, valaki meg rossz, de ha az író így képzelte el, akkor ki vagyok én, hogy belekössek? Az itt a nagy kérdés, hogy meg lehet-e változtatni az eredendő gonoszságot? És ha igen, akkor van-e joga ehhez az államnak? Megfosztathatja-e az embert a saját személyiségétől, a saját akaratától? Képes-e rá? És megteheti-e?

Középen Alex az 1971-es filmváltozatban.

(A fiatal Malcolm McDowell kiköpött Evan Peters. El se akartam hinni, mikor megláttam!)

Alex is az egyike ezeknek a züllött és bajkeverő fiataloknak. Nem érdekli semmi és senki. Három haverjával járják az utcákat és szimplán élvezetből verekednek, bántanak másokat, kirabolnak és megerőszakolnak embereket. Aztán Alexet elárulják társai és börtönbe kerül, ahol egy új kísérleti eljárást próbálnak ki rajta, amivel elvileg kiirtják belőle a benne lappangó gonoszságot. Agymosás ez, semmi más, és Alex ennek következtében megjavul. Igaz, hogy jó embert csinálnak belőle, de ezzel elvették tőle a választás lehetőségét, elvették tőle az igazi személyiségét. Nem önmaga többé. Mi is a szabadság? Jó-e a szabadság, ha valaki bármit megtehet? Vagy néha el kell venni az ember szabadságát, hisz csak akkor tudunk belőle jobb embert csinálni?

Fura egy könyv ez, és az elején nagyon nehezen szoktam meg a szleng nyelvet, amin Alex össze-vissza hadovált, de aztán csak sikerült megszoknom a kifejezéseket. Nem valami terjengős olvasmány, és habár disztópia itt sem ezen van a hangsúly. A fő kérdés az, hogy a hatalom mennyire irányíthatja az emberek életét? Joguk van arra, hogy megváltoztassák valaki alapvető személyiségét, még ha ezzel jót is akarnak elérni? Vagy az embernek joga van a saját választásához, még akkor ha, ha rossz dolgokat csinál és csakis rossz szándékai vannak? Fura, de egyben érdekes kis történet volt ez, az biztos.

Ui: Film is készült a könyvből Mechanikus narancs címen. Kíváncsi vagyok rá, mert elvileg jó kis film lett, és főképp az érdekel, mennyire sikerült átadni a könyv hangulatát és mondandóját.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/anthony-burgess-gepnarancs

Értékelés: 5/4

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

Fülszöveg:

Asszonyok és lányok milliói halnak meg, amikor egy terhes nőket támadó vírus elszabadul, és az emberiség sorsa is kockán forog. Isten keze, vagy a tudósok hibája? Az emberi sötétség és pusztítás gyümölcse?
Jessie Lamb egy hétköznapi kamaszlány különleges körülmények között: miközben világa összeomlik, idealizmusa és bátorsága arra sarkallja, hogy megtegye a szükséges, hősies lépést, és hozzájáruljon az emberiség megmentéséhez. Vajon Jessie valóban hős? Vagy, ahogy az apja tart tőle, könnyen befolyásolható csitri, aki fel sem fogja tettei következményét?
A Jessie Lamb testamentuma a közeljövő, biológiai terrorizmus által visszavonhatatlanul megváltozott világát mutatja meg, és egy rendkívüli fiatal lány döntésének folyamatát, aki a gyermekkorból kilépve azért küzd, hogy az élete – és talán a halála – értelmet nyerjen.

Ez is egy olyan könyv, ami már lassan évek óta csücsült a várólistámon, de valahogy sosem kaptam kedvet igazán hozzá. Újra és újra elővettem, de valamiért mindig találtam nála érdekesebbet így csak halogattam és halogattam, és telt az idő. Most már úgy voltam vele, hogy ideje lenne elolvasni. Nem is tudom miért nem akaródzott annyira olvasni, pedig nem egy rossz könyv. Korántsem az, és így az elolvasása után nyugodtan kijelenthetem, hogy nem bántam meg, hogy végül kézbe vettem.

Habár a fülszöveg is utal rá, hogy poszt-apokaliptikus történetről van szó, korántsem ezen van itt a hangsúly. Persze ez adja meg a történethez a hátteret és a fő konfliktust, de mivel az író se helyez erre nagy hangsúlyt, és maguk a karakterek is kijelentik, hogy van egy vírus és kész, és nem számít, hogy miként jött létre és hogy mi is ez pontosan, így erről én se beszélnék sokat. Próbálják megtalálni a vírus ellenszerét, tehát nem tehetetlenül ülnek, miközben siránkoznak a hamarosan bekövetkező pusztuláson, mégsem ez a könyv lényege. Én se helyeznék erre nagy hangsúlyt, és nem is kötök bele a kidolgozatlan háttérvilágba, mert mint mondtam, itt nem ez a lényeg.

Akkor mi a lényeg? Nem a poszt-apokaliptikus háttérvilág, nem a kalandosan izgalmas és adrenalinnal teli történet, de nem is a humor, mert ezek közül egyik sincs benne. Ez egy szomorú, melankolikus és elgondolkodtató története annak, ahogy egy lány feláldozza magát az általa elképzelt jobb jövőért. Jessie öngyilkos küldetését olvashatjuk végig, és a könyv legfontosabb kérdése is éppen ehhez kapcsolódik. Mi Jessie tulajdonképpen? Egy önfeláldozó hős, aki saját életét feláldozva a jobb jövő érdekében példát mutat mindenkinek vagy csak egy agymosott és iszonyatosan naiv tinilány, aki feleslegesen áldozza fel a saját életét, mikor nincs remény egy szebb jövőre.

Igazából én se tudnám megmondani melyik Jessie a kettő közül, mert ahhoz, hogy ezt meg tudjam mondani, bele kellene képzelnem magam a helyébe, hogy én milyen döntést hoznék. Azt pedig semmiképp se szeretném megtenni, mert nagyon nehéz a döntés. Az író úgy alakította a történetet, hogy az olvasó sokáig elgondolkozik azon, hogy helyes-e, amit a lány tesz és hogy tényleg van-e értelme a dolognak. Ha egyik szemszögből nézzük, akkor Jessie igenis egy hős, egy bátor fiatal lány, aki hisz a boldog jövőben, és saját önön érdekei elé helyezi az emberiség sorsát. De ha más szemszögből vizsgáljuk a dolgokat, akkor csak egy buta csitri, akit rávett a hatalom egy értelmetlen önfeláldozásra, mikor nincs is valódi remény a világ megmentésére. Érdekes kérdés, az biztos.

A másik, ami tetszett a könyvben, a Lamb család helyzete és az, ahogyan a szülei, különösképpen az apja reagált Jessie döntésére. Hihetnénk azt, hogy Jessie döntése, akármilyen merész, senki más életére nincs hatással, csakis az övére. Ez azonban nincs így, mert a családja életére ugyanolyan nagy hatást gyakorol. A szülei elvesztik a lányukat, és igaz, hogy kapnak helyette egy unokát, de az nem ugyanaz mégsem. A szülei kapcsolata így is problémás volt, de Jessie döntése még jobban belezavart a családi idillbe és még szép, hogy a szülők egymást kezdték el hibáztatni.

Különösen fontos kiemelni Jessie apját, aki a legkétszínűbb karakter a történetben. Tudósként teljes mellszélességgel támogatta a Csipkerózsika programot, és nem nagyon érdekelte, hogy hány fiatal lány áldozza fel az életét csak azért, hogy ők megtalálhassák a megoldást a szülési problémára. Egészen addig tartott a nagy támogatása amíg meg nem tudta, hogy a saját lánya is fel akarja áldozni az életét ezért a célért. Ekkor vett teljes pálfordulatot. Képmutató ember, mert csak akkor jön rá mennyire rossz és etikátlan az, amit kitaláltak, mikor a saját lánya belekeveredik az ügybe. Ha Jessie nem döntött volna így, akkor nyugodtan folytatta volna a munkáját és nem érzett volna semmilyen megbánást azért, hogy hány fiatal lány hal meg a kezei között.

Habár poszt-apokaliptikus történetről van szó, mégsem ezen van a fő hangsúly, hanem a könyv morális és etikus részén, és azon, hogy egy fiatal lány döntése mennyire meg tudja változtatni a saját és a környezete életét. Jessie hős vagy csak egy befolyásolható csitri? Ez itt a nagy kérdés, amit mindenki megválaszolhat saját magának. Elgondolkodtat a könyv, az biztos, és nekem éppen ezért tetszett.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/jane-rogers-jessie-lamb-testamentuma

Értékelés: 5/5

Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó

Fülszöveg: 

Megejtően szép kamasz szerelem három hónapja ez a sodró lendületű és megrázó történet, de még ennél is több: élet, halál, betegség, előítéletek és megbélyegzés, önfeláldozó igyekezet, gyász és a tragédiából való katartikus feltámadás körül forog Theo és Violet love storyja. A két végzős középiskolás fiatal öngyilkosságra készülve ismerkedik meg az iskola óratornyának keskeny párkányán állva. Ki menti meg a másik életét? Ki a felelős a másikért? Ki és mit tehet (tehetne) a leselkedő végzet ellen? Bepillanthatunk egy szeretnivaló fiú gondolat- és érzésvilágába, gyermekkori traumáiba, amelyek elkerülhetetlenül sodorják őt a kezdettől fogva sejthető végzet felé. A paradox módon felemelő vég mégis meglepetést tartogat az olvasónak, és egyhamar nem feledjük, ahogy Theót sem, aki rövid, üstökösszerű létével új életre serkenti szerelmét, Violetet.

Most valami komoly témáról szóló ifjúsági könyvet szerettem volna olvasni, így e szerint keresgéltem a várólistámon. Két jelöltem is volt, de most valahogy mégis ezt a könyvet választottam ki. Egyrészt megnéztem a moly.hu oldalon lévő értékelését és a 94%-os pontszám meggyőzően hatott rám, de persze bennem volt a félsz, hogy ha valamit ennyire hype-olnak, akkor az nekem nem fog tetszeni. Aztán mégis minden előítéletemet és félelmemet félresöpörtem, és elkezdtem a könyvet.

Rögtön már az elején magába szippantott a történet és úgy merültem el benne, mint egy éhező, akinek most éppen egy ilyen "csemegére" volt szüksége. Szeretem a realista ifjúsági könyveket, azokat, amik valamilyen komoly és elgondolkodtató témát dolgoznak fel. Persze a komoly téma felvetése nem elég ahhoz, hogy tetsszen egy ilyen történet, hanem ahhoz kell még egy épkézláb történet, normális és szerethető karakterek, akiknek tudok szurkolni, és akikkel együtt tudok érezni a gondjukban, és persze egy normális vagy épp egyedi írói stílus se árt. A legtöbb komoly témás realista könyv ott bukik el, hogy oké, hogy bedobott egy komoly témát (mint pl. az öngyilkosság, bulimia, anorexia, a családon belüli erőszak, alkoholizmus vagy épp a nemi erőszak), de azt nem reálisan fejtette ki, vagy épp klisés sablon karakterekkel és unalmas vagy vontatott író stílussal tálalta elénk. Itt szerencsére nem állt fent ez a veszély.

Szerettem tehát a könyvet, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy képtelen voltam letenni és elég hamar kiolvastam. Sok minden tetszett benne és ezeket mindenképp szeretném megemlíteni, hátha valaki másnak is meghozom a kedvét ehhez a könyvhöz. Rögtön az elején belecsapunk a közepébe és máris egy kényes helyzetben találkozunk a két főszereplőnkkel. Finch és Violet mindketten öngyilkosok akarnak lenni, természetesen más és más okból, és a sors úgy hozza, hogy Finch feladva eredeti tervét, megmenti a lányt és így maga sem tud leugrani a tetőről. Azt hazudják, hogy Violet mentette meg a fiút, mert így a többiek számára is hihetőbb és Finchnek már oly mindegy, hogy mit gondolnak róla a többiek. Ezelőtt nem is ismerték egymást, de most összeköti őket ez a titok, és tudják, hogy csakis a másik értheti meg, hogy mind mennek keresztül.

Nem akarok többet elárulnia történetről, de gondolom sejtitek mi következik. Persze itt se lehetett kihagyni néhány klisét, minthogy egy iskolai házi dolgozat miatt kénytelen párban együtt dolgozni és így fokozatosan jobban megismerik egymást. Vagy hogy az egyikük menő a suliban, a másik nem, és persze hogy a szokásos iskolai gúnyolódások és kiközösítések se hiányozhattak. De tudjátok mit? Ha ilyen jó a könyv és ennyire magával ragad, akkor még a szememet kibökő kliséhalmok se zavarnak.

Váltott nézőpontos történetmeséléssel olvashatjuk a történet, ami a kedvenc könyvszerkezeti megoldásom, főleg ha van létjogosultsága a dolognak. Ide mindenképp ez a megoldás kellett, hogy a mind a két főszereplőt meg tudjuk érteni, hogy meg tudjuk őket ismerni és magyarázatot kapjunk a viselkedésükre és a motivációikra. Violet autóbalesetben vesztette el a nővérét, és azóta is hibásnak érzi magát. Ettől változott meg az élete, emiatt sodródott az öngyilkosság gondolata felé. Bár ha engem kérdeztek, ő akkor se tette volna meg végül, ha nem lett volna ott Finch. Nála ez csak pillanatnyi elmezavar volt, és sosem gondolta komolyan. Violetet is kedveltem, de nem ő lett a kedvencem.

Innen már sejthetitek, hogy Finchet szerettem meg igazán, és számomra az ő karaktere az, ami igazán megfogott. Violet élete se könnyű, és nem akarom ledegradálni a gondjait, de Finch sorsa ezerszer rosszabb és nehezebb, mint a lányé valaha volt. Az apja gyerekkorától kezdve bántalmazta, az anyja nem foglalkozik vele, így a családi háttere egy merő romhalmaz. Senkit nem érdekel a fiú, senki nem foglalkozik vele. Az iskolában évek óta gúnyolják, kiközösítik, ő pedig passzív vagy agresszív támadással reagál ezekre a támadásokra. Rossz híre van, és mindenki egy lököttnek tartja, és a két barátján kívül mindenki nagy ívben elkerüli. Évek óta fontolgatja az öngyilkosságot és aggasztóan sok tényt és információt szedett össze magának az öngyilkosság különféle módjairól. Érdekes karakter az biztos.

Finch életében az jelent némi vigaszt egy kis időre, hogy megismeri Violetet és hogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Egy ideig jól lesz és elfeledi minden negatív és sötét gondolatát és terveit. De ez sem tart sokáig, és Violet egyedül nem képes arra, hogy észrevegye tényleg valami nagy gond van, és hogy Finch valódi orvosi segítségre szorul. Az elméjével is gondok vannak, mániákus depressziós, és egyedül érzi magát a világon. Az egyikük képes feldolgozni az életében lévő traumákat, míg a másiknak ez nem sikerül, így a történetük tragikus véget ér. Tetszett a tragikus befejezés, így még nagyobbat ütött számomra a történet. Tetszik, ha egy író meg meri lépni, hogy nem boldog befejezést ír a könyvéhez. Attól valahogy sokkal reálisabb lesz a történet, hisz a való életben is csak ritkán van happy end.

Kellett nekem most ez a könyv, mert most pont egy ilyen elgondolkodtató és komoly történetre volt szükségem. Tetszett, hogy a váltott nézőpontos történetmesélés segítségével mind Violet és mind Finch életébe és gondolataiba belepillanthattam. Így érthettem csak meg mindkettejük motivációit és érzéseit. Egy szép, mégis tragikus szerelmi történet az övék, két remek karakterrel, és egy olvasmányos írói stílussal. Imádtam a könyvet.

Ui: Ebből is filmet fognak készíteni, elvileg jövőre érkezik a mozikba valamikor és most tavasszal kezdik a forgatást. Azt már tudni lehet, hogy Elle Fanning kapta Violet szerepét. Tökéletes választás, mintha csak rá öntötték volna a szerepet.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/jennifer-niven-veled-minden-hely-ragyogo

Értékelés: 5/5