Fülszöveg:
A Gépnarancs 1962-ben látott napvilágot, s azóta mit sem veszített aktualitásából. Nemcsak mert cselekménye a pontosan meg nem határozott jövőben játszódik, hanem mert Burgess írói képzelete és nyelvteremtő zsenialitása a napi politikánál is, a múló irodalmi divatoknál is időtállóbb. Ezt az antiutópista történetet egy tizenéves bandavezér, a jókedvvel kegyetlenkedő, ugyanakkor igen éles elméjű és a klasszikus zene iránt rajongó Alex mondja el, a maga egyéni, orosz eredetű szavakkal megtűzdelt szlengjén. Az ő egyszerre taszító és vonzó személyiségén keresztül kapunk képet az alattvalóira gondolattalan, gépies konformitást kényszerítő Államról, amely a fiatalok számára életformává vált erőszak visszaszorítására az „agymosástól” sem riad vissza – holott ez az erőszak paradox módon már a méltóság megőrzésének egyetlen eszköze, amikor az állati ösztönöknek kell eluralkodniuk a tudaton, hogy az ember legalább az embertelenségben ember maradhasson.
Mikor bejött Az Éhezők Viadala, akkor sokan azért kritizálták, mert azt csak egy lányoknak íródott könnyed kis disztópiának titulálták. Mind tudjuk, hogy ez nem így van, és hogy Az Éhezők Viadala egy remek trilógia mély mondanivalóval és izgalmas történettel. Az egyik ilyen cikkben sorolták fel a nagy elődöket, amiket mindenképp érdemes elolvasni, ha egy igazi disztópikus történetet akarunk. Az egyik ilyen volt a Gépnarancs című könyv, a Battle Royale és az 1984 mellett. Azóta tervbe volt véve, hogy el fogom valamikor olvasni a Gépnarancsot, és most jutottam el idáig.
Nem valami terjengős olvasmány, ami nem is gond. Rövid, velős és csakis a lényeget írja le a főszereplő roppant fura stílusán keresztül. Az író megalkotott egy szleng nyelvet, ami a könyv fiatal huligánjainak sajátja. Nagyon fura volt számomra ez a szleng, mert az elején teljesen belezavarodtam és nem is értettem, hogy Alex mit magyaráz. Aztán ahogy haladtam előre, kezdtem megjegyezni a fontosabb szavakat és a fiú mondandója is kezdett kikristályosodni előttem. Burgess kreatív író, és mindig díjazom, ha valaki egy teljesen új nyelvet, jelen esetben szlengnyelvet, alkot meg a könyvében.
Alex a narrátor, ő meséli el a történetét. Ebben a disztópikus világban az állam gyakorol hatalmat az emberek élete fölött. A felnőttek megtörten, engedelmes birkák módjára beálltak a hatalom nyomása alá. Dolgoznak, élik az unalmas és sivár életüket, melyben mindent az állam irányít. Nem lázadnak, nem küzdenek, hanem tengődnek a mindennapokban. A fiatalok ezzel szemben lázadnak és hangos, erőszakos, lázadókként törnek-zúznak mindent és mindenkit, akivel csak szembe kerülnek. Élvezik az erőszakot, a haragot, a verekedéseket, a lopást és minden rossz dolgot, amit csak el tudtok képzelni. Hazudnak, csalnak, lopnak, balhéznak és ölnek is. Semmitől nem riadnak vissza.
Burgess gyakorlatilag két részre osztja az emberiséget. Vannak a fásult és engedelmes felnőttek, akik a rendszer részeivé váltak, és vannak az eredendően kegyetlen és rossz fiatalok, akik ott tesznek keresztbe az államnak és mindenki másnak, ahol csak tudnak. Kissé fekete-fehér elgondolás ez, ha engem kérdeztek, és nem tartom helyénvalónak, mert nincsen olyan, hogy valaki jó, valaki meg rossz, de ha az író így képzelte el, akkor ki vagyok én, hogy belekössek? Az itt a nagy kérdés, hogy meg lehet-e változtatni az eredendő gonoszságot? És ha igen, akkor van-e joga ehhez az államnak? Megfosztathatja-e az embert a saját személyiségétől, a saját akaratától? Képes-e rá? És megteheti-e?
Középen Alex az 1971-es filmváltozatban.
(A fiatal Malcolm McDowell kiköpött Evan Peters. El se akartam hinni, mikor megláttam!)
Alex is az egyike ezeknek a züllött és bajkeverő fiataloknak. Nem érdekli semmi és senki. Három haverjával járják az utcákat és szimplán élvezetből verekednek, bántanak másokat, kirabolnak és megerőszakolnak embereket. Aztán Alexet elárulják társai és börtönbe kerül, ahol egy új kísérleti eljárást próbálnak ki rajta, amivel elvileg kiirtják belőle a benne lappangó gonoszságot. Agymosás ez, semmi más, és Alex ennek következtében megjavul. Igaz, hogy jó embert csinálnak belőle, de ezzel elvették tőle a választás lehetőségét, elvették tőle az igazi személyiségét. Nem önmaga többé. Mi is a szabadság? Jó-e a szabadság, ha valaki bármit megtehet? Vagy néha el kell venni az ember szabadságát, hisz csak akkor tudunk belőle jobb embert csinálni?
Fura egy könyv ez, és az elején nagyon nehezen szoktam meg a szleng nyelvet, amin Alex össze-vissza hadovált, de aztán csak sikerült megszoknom a kifejezéseket. Nem valami terjengős olvasmány, és habár disztópia itt sem ezen van a hangsúly. A fő kérdés az, hogy a hatalom mennyire irányíthatja az emberek életét? Joguk van arra, hogy megváltoztassák valaki alapvető személyiségét, még ha ezzel jót is akarnak elérni? Vagy az embernek joga van a saját választásához, még akkor ha, ha rossz dolgokat csinál és csakis rossz szándékai vannak? Fura, de egyben érdekes kis történet volt ez, az biztos.
Ui: Film is készült a könyvből Mechanikus narancs címen. Kíváncsi vagyok rá, mert elvileg jó kis film lett, és főképp az érdekel, mennyire sikerült átadni a könyv hangulatát és mondandóját.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése