C. J. Roberts: Fogoly a sötétben (Sötét duett 1.)

Fülszöveg:
Caleb olyan ember, akit csak a bosszú érdekel. Amióta egy hatalomra éhes gengszter kiskorában elrabolta, majd eladta rabszolgának, másra sem tud gondolni – kizárólag a revans foglalkoztatja. Tizenkét évre merült el az élvezeti célból tartott rabszolgák világában, az egyedüli felelősnek tartott férfit keresve. A szenvedését okozó építész végül előkerült: a személyi igazolványa új volt, a személyisége azonban a régi maradt. Ha Caleb elég közel akar kerülni a céljához, muszáj azzá vállalnia, amit gyűlöl. Elrabol egy gyönyörű lányt, hogy azzá tegye, ami ő maga volt egykoron.

Már akkoriban felkeltette az érdeklődésemet a könyv, mikor megjelent. Szokatlan stílus a Könyvmolyképző Kiadótól, és szerintem nem túlzok, ha kijelentem, hogy erre a könyvre mindenki felkapta a fejét, már csak azért is, mert a KMK új saját márkát teremtett "Rázós Könyvek" címkével, aminek a Fogoly a sötétben az első darabja. Tényleg szokatlan a kiadótól, akik eddig inkább a gyermek- és ifjúsági könyvek piacán tevékenykedtek, és ha engem kérdeztek, akkor ez nem is illik be a profiljukba, így én a helyükben nem kezdtem volna bele. Persze érthető a döntésük, változik a könyves piac, és nem szeretnének lemaradni, de szerintem ezek a könyvek, akkor sem nekik valók. Nehogy a sok fiatal, akik nagy részben a könyveiket olvassák azt higgyék, hogy ezek a könyvek is nekik íródtak. Mert nem. Figyelem, ez a könyv nem véletlen kapott 18-as besorolást, tényleg csak felnőtteknek ajánlott. Én szóltam. (Vagy erős idegzetűeknek.)

Nem szeretem a horror és a kaszabolós/kínzós filmeket, engem nem szórakoztat, ha halálra rettegek, vagy ha valakit előttem széttrancsíroznak vagy épp mindenféle módon megaláznak, így alapból kerülöm az ilyeneket. Ez a könyv is ebbe a kategóriába sorolható, erős és durva dolgok vannak benne, amit helyén kell kezelni, amit jól kell leírni, mert csak akkor lehet hatásos, mert csak akkor lehet reális és sokkoló. Az ilyen témájú könyvek éppen ezért íródnak, hogy megdöbbentsenek, hogy bekússzanak a bőröd alá, hogy napokig el se felejtsd, független attól, hogy tetszett-e vagy sem. Garantálom, hogy nem hagy hidegen a Fogoly a sötétben, vagyis a célját tökéletesen elérte. Hogy szerettem-e vagy sem? Nem tudnék konkrét választ adni, és szerintem nagyon kevesen tudnának. Ha azt mondom, hogy tetszett, akkor furán néznétek rám, ha azt mondom, hogy nem, akkor meg azt hinnétek, hogy semmit nem mozgatott meg bennem.

Nem véletlen tehát a 18-as besorolás, mert ahogy a fülszöveg is elárulja komoly témákat feszeget a történet. Caleb megtört ember, akik gyerekkorában elraboltak és szexrabszolgának adtak el. Évek múltán sikerült megszöknie, és azóta semmi más nem érdekli csak, hogy megtalálja és megölje a férfit, aki mindezért felelős. Lányokat rabol el, hogy őket is szexrabszolgának kiképezve a férfi közelébe juttassa őket, így a lányok által teljesítve a bosszút, amiért éveken át dolgozott. Ugyanerre a célra szemeli ki és rabolja el történetünk másik főszereplőjét Livvie-t. Caleb meg akarja törni őt, hogy a lány teljesítse a feladatot, amit kiszabott számára, hogy tökéletes szexrabszolgát faragjon belőle, így közel juttatva a férfihoz, hogy Livvie-nek esélye legyen megölni az ellenségét.

Mindig kedveltem a "bosszú történeteket", egyik kedvenc sorozatom (volt) például a Revenge, de imádom a Monte Cristo Grófját, a Dél királynőjét, és még sorolhatnám, hogy mi mindent, és valamilyen szinten a Fogoly a sötétben szintén ebbe a kategóriába tartozik. Azoknál sokkal durvább, és habár a bosszú adja az alap történetet, mégsem ezen van a hangsúly. Hanem azon, hogy Caleb hogyan töri meg, hogyan szelídíti meg Livvie-t, hogyan éri el, hogy a lány Mestereként tekintsen rá, hogyan éri el, hogy engedelmeskedjen neki és legyen az ő kis "Cicája". Kemény lélektani folyamatot ír le nekünk az írónő, és éppen emiatt szerettem volna olvasni a könyvet. Érdekelt, hogy milyen hitelesen és reálisan tudja átadni számunkra az "elrabló és a fogoly" kapcsolatát, annak alakulását, és hogy mennyire leszek képes majd megkedvelni (vagy épp megutálni) a két főszereplőt. Ennek a könyvnek ez a lényege, és ezen állt vagy bukott, hogy mennyire fogom szeretni.

Félreértés ne essék, ez nem szex könyv, nem azért kapott 18-as karikát, bár azért némileg ez is szerepet játszik benne. Ez nem A szürke 50 árnyalata koppintása, és a műfaj egy újabb "gyöngyszeme". Persze van benne szex, de itt nem a szex maga a lényeg. A szex a kínzás része, a megalázás egyik formája és a bosszú eszköze, így gyakorlatilag semmiféle élvezet sincs benne. Így aki a szex miatt olvassa, vagy akit emiatt érdekelt, az inkább keressen ehelyett egy másik pornókönyvet, mert ebben nem fog élvezeteket találni. (Ha meg igen, akkor azzal valami baj van, legalábbis szerintem.)

A könyv váltott nézőponttal íródott, így mind Caleb, mind Livvie fejébe betekintést nyerhetünk, gondolataik, érzéseik révén mindkettejük nézőpontját megismerhetjük. Caleb egy könyörtelen pszichopata, és sajnálom, de az. Nem lehet mást mondani rá. Megtört karakter, és sok rossz dolgot tettek vele, így érthető miért lett olyan, amilyen. Mégis egy szimpla pszichopata, aki gyerekként tört meg, aki elvesztette a képességét, hogy szeressen és érezzen bármit bárki iránt, és akit semmi és senki nem érdekel a bosszúján kívül. Remek antikarakter lett volna, ha a könyv végére az írónő nem kezdte volna el "romantizálni" őt.

Ne mondja nekem senki, hogy egy ilyen mélyre süllyedt pszichopata férfi, akit évek óta semmi nem érdekel csak a bosszúja, aki ki tudja hány lányt rabolt el és kínzott meg, aki rengeteg embert megölt, aki sokakat kihasznált, és aki senki iránt soha nem érzett semmit, hirtelen pár hét alatt olyan gyökeres és releváns változáson megy át, mint Caleb. Persze értem én, hogy testileg vonzza őt Livvie, hisz mégis csak férfiból van, de akkor sem szeret bele ilyen hirtelen. Egy ilyen ember nem képes ehhez hasonló érzelmekre. A könyv legnagyobb hibája éppen ebből ered, a végén a kapcsolatuk "elromantizálása" tette tönkre számomra az egészet.

Vegyük a másik oldalt, és ott gyakorlatilag ugyanaz történik. Livvie karaktere sokkal szerethetőbb és szimpatikusabb, egy egyszerű és ártatlan lányként kezdi, akit Caleb fokozatosan tör meg (és be), és aki egyre inkább elveszti az emberségét és a hitét abban, hogy bármikor szabadulhat a fogságból. Tökéletesen át tudtam érezni a reményvesztettségét, a küzdelmét, és azt, ahogy fokozatosan megadja magát, mert azt hiszi, nincs más út. Tetszett a múltjának a bemutatása, és még komplexebbé tette így a jelenét, és a döntéseit. Livvie karaktere is akkor fordult át unszimpatikusba, mikor beleszeretett az elrablójába.

Nem értem én ezt. Jó, persze Stockholm- szindróma, oké, de itt annyi az egészre a magyarázat, hogy Caleb olyan jóképű, meg minden, és hogy ezért Livvie szinte rögtön el is felejti neki, hogy miket tett vele és hogy mire akarja kényszeríteni. Lányok, ugyanazt érzem ennél a könyvnél, mint a Szürkénél. Mindkettőnél egy gazdag Adonisz a főszereplő, és csakis ezért megbocsájtjuk neki azt, hogy miket művel a nőkkel. Kérem szépen... akármilyen helyes, jóképű, izmos, sármos, gazdag egy férfi, ha ilyet tesz egy lánnyal, mint Caleb Livvie-vel, akkor az egy pszichopata. Ne érdekeljen, hogy maga egy Adonisz, menekülj, amilyen gyorsan csak tudsz. Már amíg még megteheted.

Mondjam azt, hogy nem tetszett a könyv? Nem, ezt nem tehetem, mert akkor hazudnék. Mondjam azt, hogy tetszett és imádtam? Ezt se mondhatom, hisz így se igaz. Erősen kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban, és néhány résznél még nekem is meg kellett állnom egy kicsit, hogy feldolgozzam, amit olvastam. Épp ezért tartott sokáig megírnom ezt a kritikát. A fogoly és elrabló kapcsolatának alakulása reális volt számomra egészen addig, míg a vége nem kezdett el átfordulni hirtelen rózsaszín romantikába, amitől annyira hitelét vesztette a sztori, hogy azt el sem tudom mondani. Ilyen egyszerűen nincs, épp ezért sajnálom, de egy erős közepesnél nem tudok rá jobb pontot adni. Mégis, perverz módon tetszett, és milyen jó könyv lett volna, ha be meri vállalni, hogy az, ami. Egy sötét horror, amiben szemernyi fénynek sem kellene lennie. Várom a folytatást, érdekel, mi lesz a vége, és nagyon remélem, hogy nem lesz happy end. Talán akkor még menthető lenne a sztori.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/c-j-roberts-captive-in-the-dark-fogoly-a-sotetben
Értékelés: 5/3

Revolution

Ez volt az egyik sorozat, amit olyan régen el szerettem volna kezdeni, hogy arra igazából már nem is emlékszem. Közben persze elszaladt mellettem az idő és lement két évad, és mire feleszméltem el is kaszálták a sorozatot, amit iszonyatosan sajnálok, mert nekem nagyon elnyerte a tetszésem, és ezt a két évadot alig egy hét alatt daráltam le. Szerintem ez jelent valamit, nevezetesen azt, hogy iszonyatosan tetszett, imádtam az elejétől a végéig, épp ezért gondoltam, hogy mindenképp kell írnom róla, hogy titeket is megismertessek vele, ha esetleg még nem hallottatok volna róla.

A történet: Óriási riadalmat keltve világméretű áramszünet veszi kezdetét a Földön. Semmi nem működik, és kitör az anarchia. Az emberek egy falat élelemért bármire képesek. A szerencsésebbek kijutnak a nagyvárosokból, és megpróbálnak a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni. A hatalmat a Milícia veszi át, és fegyvereikkel rettegésben tartanak mindenkit. Senki se tudja, mi az áramszünet oka, de az emberek még 15 év múltán is félelemben élnek. Vannak azonban, akik lázadnak a Milícia ellen, és meg akarják dönteni Monroe tábornok hatalmát. (Forrás: port.hu)

A manapság olyan divatos poszt-apokaliptikus történetek egyikéről van szó, mint azt a leírásban olvashatjátok. Nekem nagy kedvencem a műfaj, és tulajdonképpen ez volt az egyik fő okom arra, amiért olyan régóta bele szerettem volna nézni. És végül ezért vettem rá magam. Ha jól tudom jelenleg csak az első évad van szinkronosan (a Cool csatorna adja), és mivel belenéztem kíváncsiságból, így nyugodtan kijelenthetem, hogy senkinek sem ajánlom. Aki teheti az maradjon a feliratos verziónál, mert úgy élvezhető igazán. Két évad készült belőle, 2x20/22 rész, és eztán törölték a sorozatot. Ami nagy kár, mert én szívesen néztem volna tovább.

Miért is olyan remek ez a sorozat? Egyrészt ott van az izgalmas háttérvilág, aminek az alapötlete szerintem zseniális. Nagyon izgalmas volt egy a 18. századba visszafejlődött modern korról olvasni, és arról, hogy mennyire megváltoztatná a mai modern emberek életét, ha hirtelen elmenne az elektromos áram az egész világon. Az elméleti és tudományos hátterét most nem szeretném kritizálni, hisz nem tudom tényleg lehetséges lenne-e egy ilyen helyzet, de szerintem nem is ez a lényeg, és régen rossz, ha valaki ebbe köt bele. Ez csak egy kitalált történet, amiben megszűnt a világon az elektromos áram, és azt mutatja be, hogy mennyiben változtatta meg ez az emberek életét. Természetesen kitört a pánik, anarchia döntötte romba a nemzeteket, sokan meghaltak vagy elvesztették mindenüket, míg mások hatalomra emelkedtek. Több diktatórikus rendszer alakult ki a volt USA területén, ami felbomlott és a nemzetek feletti irányítást Milíciák vették át.

Történetünk 15 évvel az Elsötétülés után veszi kezdetét. Még mindig nem tudják, hogy miért ment el anno az áram, és hogy mi okozta a leállást. Ben Matheson és két gyermeke a Monroe Köztársaságban élnek. Egy napon a Milícia parancsnoka el akarja fogni Bent, mert azt hiszi, hogy tud valamit arról, hogy miért ment el az áram. A férfit véletlenül megölik, helyette a fiát hurcolják magukkal. Így a lányára, Charlie-ra marad a feladat, hogy apja kérésére felkeresse a nagybátyját, Milest, és kérje meg, hogy segítsen neki megmenteni az öccsét, akit elvittek a katonák. Charlie úgy tesz, ahogy az apja kéri tőle, és itt veszi kezdetét a történetünk. Mondanom sem kell, hogy a két évad során rengeteg fordulat alakított a történeten, karakterek haltak meg, akiken még én is megdöbbentem, ellenségek szövetségesek lettek, szövetségesek ellenségek, és habár természetesen voltak kissé laposabb részek is, de az epizódok többségét élveztem, és végig fent tartotta az érdeklődésemet.

Sok minden tetszett benne, az érdekes háttérvilág, a konfliktusok, a kalandok és izgalmak, amiket a karaktereiknek át kellett élniük, de ezeken felül úgy hiszem, hogy a sorozat legnagyobb erőssége maga a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok. Szinte az összes főszereplő komplex és szerethető karakter, és mindenkinek meg van a maga fontos szerepe. Egyik sem nélkülözhető, és akik mégis azok voltak, ők amúgy is kihullottak idő közben. A két kedvenc karakterem ki más lehetne, mint Miles és Bass. A köztük lévő "bromance" a sorozat legjobb eleme és történetszála. Már a pilot epizód lelövi nekünk az egyik fő csavart, miszerint Miles és Bass gyerekkori barátokból váltak ellenségekké, és én már akkor tudtam, hogy ebből valami remek dolog fog kisülni. És milyen igazam lett.

Az első évadban kevés interakció van közöttük, de az összes közös jelenetüket imádtam, és szerencsére a második évadban sokkal több időt töltöttek együtt, amiért iszonyat hálás vagyok a készítőknek. Bass karakterfejlődése, és az, ahogy belerázódott Miles-ék csapatába, a második évad legjobb része. Imádtam őket együtt látni. Komplikált kapcsolat az övék, ahogy Neville többször megjegyezte, és habár sokszor nem értenek egyet, és néha keresztbe is tesznek egymásnak, de mégis ott van közöttük az a kötelék, amiért képtelenek egymást megölni. Amiért mindig fedezni és védeni fogják egymást. Főleg Bass erős ragaszkodása kap nagy szerepet, ahogy a második évadban mi mindent meg nem tesz, hogy újra elnyerje Miles bizalmát és barátságát. Mellesleg nem csak a köztük lévő kapcsolat teszi őket érdekessé, hanem külön-külön a karakterük is. Mindketten komplexek, antihősök, és összetettek, igazából órákig tudnám őket boncolgatni, de nem fogom. Csak az értheti meg igazán, miért szeretem őket ennyire külön és együtt is, aki nézi a sorozatot.

A harmadik nagy kedvencem, szerintem sokak meglepetésére, Tom Neville kapitány. Az elején nem nagyon csíptem, de ahogy árnyalni kezdték a karakterét, ahogy megismertem a múltját, rájöttem, hogy ő is ugyanolyan összetett és érdekes karakter, mint Miles vagy Bass, és épp ezért csatlakozott a kedvenceim közé. Giancarlo Esposito remek munkát végzett a karakterrel, és habár antikarakter, és sokszor Miles és Bass ellen áskálódik, én mégis kedvelem őt. Kedvelem, mert mindig mindent megtesz a túléléséért és a családjáért, mert hihetetlenül okos és intelligens és bármilyen kényes helyzetben feltalálja magát, és ha kitűz valamilyen célt maga elé, akkor addig nem nyugszik, amíg el nem éri. Ja, és soha nem szeretnék az ellensége lenni, az biztos. Még érdekesebbé teszi a fiával, Jasonnal való bonyolult kapcsolata, amit szerintem remekül építettek fel. Jasont magában nem kedvelem annyira, de az apjával együtt elviselhetővé vált számomra.

Még van három főszereplőnk, akiket a világért sem szeretnék kihagyni. Mindenképp említést kell tennem róluk, már csak azért is, mert az egyiket párszor szívesen ütöttem volna, annyira idegesítő volt, a másikat pedig a végére egészen megkedveltem, pedig az elején csak egy picsogó tinilánynak tűnt. Az előbbi természetesen Rachel. Istenem, én azt a nőt párszor szívesen fejbe vágtam volna valamivel, főleg mikor elkezdett okoskodni, meg mikor kavarta a dolgokat. Ő a legunszimpatikusabb karakter számomra, és az elejétől nem kedvelem, mellesleg a színésznő sem szimpi valamiért. Az utóbbi pedig Charlie, aki Basshez hasonlóan nagy karakterfejlődésen megy keresztül a két évad során. Szomorú volt látni, ahogy egy életteli, vidám, kissé talán picsogó és idegesítő fiatal lányból, a vele történt sok rossz dolog hatására egy erős, kalandvágyó, de kiábrándult és reményvesztett harcosnő vált. Elvesztette az apját, az öccsét, és a barátját is, (nem tudom minek lehetne nevezni Jasont, na mindegy), és közben rengeteg egyéb rossz történt vele, így megedződött és közben kemény és határozott felnőtt lett belőle. Aaront sem akarom kihagyni, ő a vicces műszaki zseni, akinek fontos szerepe van a történetben, és akit az elején még kedveltem, de a második évadra kissé elegem lett belőle, főleg mivel a fő történetszálból teljesen kivált és untattak az ő részei.

A két évad két merőben más koncepciót dolgoz fel, de azért abban hasonlítanak egymásra, hogy mindig az éppen hatalmon lévőket akarják hőseink megdönteni. Vagyis lázadoznak. :) Az első évad a Monroe Köztársaság megdöntését és bukását mutatja be, a második pedig a volt USA visszaállításáért mesterkedő Hazafiak elleni küzdelemről szól. Nekem mind a két évad tetszett, de az első talán egy picit jobban, hisz ott Bass volt az ellenség, és irtó jól állt neki a magányos, keménykezű tábornok szerepe. A második is tetszett, de ott a "Nano" szálat valahogy nem tudtam hova tenni. Olyan furának hatott ez a mesterséges intelligencia abban a közegben, és tulajdonképpen semmi köze nem volt a fő történetszálhoz, így nem is nagyon izgatott, de ha lenne harmadik évad, akkor az róla szólna, és akkor már érdekelne a dolog. Kár, hogy nem lesz, pedig megnéztem volna, hogy mit hoztak volna ki belőle.

Hosszú sorokon keresztül tudnék még írni erről a remek sorozatról, de igazából felesleges, hisz csak azt tudhatja meg, hogy milyen izgalmas, kalandos és roppant szórakoztató, aki látta, vagy aki veszi a fáradtságot és belenéz. Mindenképp ajánlom azoknak, akik szeretik a poszt-apokaliptikus történeteket, akik szeretik a "lázadásos" sztorikat, vagy akik imádják a karakterközpontú történeteket, mert nekik szerintem be fog jönni a Revolution. Viszont azt is vegyétek figyelembe, hogy a második évad után törölték, és nem készül folytatás. Bár úgy vélem, hogy ennek ellenére ezt a két évadot igenis megéri megnézni. Nekem kedvenc sorozataim egyike lett, és épp ezért bátran ajánlom mindenkinek.
Értékelés:
10/8

Előzetes:

Pierre Boulle: A majmok bolygója

Fülszöveg:
A nem túlságosan távoli jövőben három űrhajós ér földet egy bolygón, ami teljesen olyan, mint a Föld. Buja erdők borítják, mérsékelt éghajlatú és a levegője is belélegezhető. De hamarosan kiderül, hogy ami paradicsomnak látszott, valójában valami egészen más…

Igen, igen, jól sejtitek, én is elsőnek a filmet láttam, nevezetesen a Tim Burton féle változatot, ami úgy nagyjából tetszett, de azért nem voltam elragadtatva tőle. A film végén lévő " csavar" ütött nagyot igazán nálam, és talán csak amiatt maradt emlékezetes a film. Sokáig fogalmam sem volt róla, hogy könyvből készült, de nem olyan régen találtam meg a könyvet, és gondoltam miért ne? Egy próbát megér, hisz rövid, hisz érdekelt is valamilyen szinten, vagyis gondoltam nem veszthetek vele sokat. Így adtam neki egy esélyt, és egyáltalán nem bántam meg.

Mivel a fülszöveg nagyon rövid és az avatatlanok részére gyakorlatilag semmit nem árul el a történetről, így gondoltam kiegészítem egy kicsit. Miről is szól a könyv? Két űrhajós éppen megszokott útjukat tölti az űrben, mikor találnak az éterben egy rejtélyes üzenetet, melyben egy titokzatos és izgalmas történetet írtak le. Ez az üzenet három űrhajós kalandját meséli el, akik egy ismeretlen és veszélyes bolygóra keveredtek, ahol olyan elképesztő dologgal találkoztak szembe, amit álmukban sem mertek volna elképzelni. Ezen a bolygón máshogy alakult az evolúció, és itt az emberek ragadtak meg az állatok szintjén, míg a majmok agya fejlődött értelmi szintre. Ők tanultak meg gondolkozni, ők tanultak meg beszélni, ők alapítottak nemzetet, míg az emberekre itt egyszerű állatként tekintenek. A három űrhajós közül Ulysse történetét láthatjuk, hogy miként alkalmazkodik ehhez a számára szokatlan világhoz.

Az eleje nagyon nehezen indult be, és bevallom untam magam rajta, de miután megszoktam a stílust, és elkezdtem beleélni magam e sajátos világba, máris sokkal könnyebben haladtam vele. Ulysse a főszereplő, vagyis ő meséli el nekünk a történetet, az ő üzenetét találja meg a két űrhajós fent az útjuk során. Ulysse okos és talpraesett ember, hisz könnyen megtalálja a módját, hogy kivívja a tiszteletet a majmok között, hogy megértesse velük, hogy ő nem olyan, mint az ottani emberek, és kemény elhatározásának köszönhetően egészen magas rangra sikerül felküzdenie magát. A könyv első fele inkább csak leírás és monológ, hisz Ulysse nem tud kivel beszélni, majd a második felében sokkal több párbeszéd jelenik meg, mikor Ulysse eléri, hogy a majmok rá is értelemmel rendelkező "lényként" tekintsenek.

A könyv tulajdonképpen három nagy részre van osztva, az első részben a Soror bolygó bemutatása, a másodikban Ulysse fogságban töltött ideje, míg a harmadikban a szökés kerül a középpontba. A történet íve logikusan felépített, és a történetvezetés nem is lehetne ennél tökéletesebb. Ulysse rácsodálkozása a világra, az, ahogy kezeli a helyzetét, hogy milyen okosan éri el, hogy a majmok figyelmét magára irányítsa, mind annyira logikusan és reálisan volt leírva, hogy teljesen el tudtam képzelni, hogy tényleg így reagálna egy értelmes ember, ha hasonló helyzetbe kerülne. Úgy, mint Ulysse, az ő felfedezései által kaphatunk mi is részletesebb képet erről a világról, a helyzetéről, a történelméről, és titkairól.

Szerencsére a könyv végén se maradunk válaszok nélkül, hiszen gyakorlatilag minden kérdésünkre ott lesz majd a magyarázat. Nekem csak egy dologban volt egy kis hiányérzetem. Szívesen olvastam volna többet a majmok társadalmáról, hogy pontosan mennyien vannak, milyen társadalomban élnek, csak egy nagy város van, vagy több-e. Hogy csak egy nyelven beszélnek mindannyian, vagy pedig több külön országuk is van, mint nálunk a Földön, és ehhez hasonló apróságok. Persze lehet, hogy ezek csak engem érdekeltek volna, és végül is nem olyan fontosak, mert a lényeges dolgokra megkapjuk a magyarázatot, mégis szerintem a világkidolgozáson lehetett volna egy kicsit javítani.

Említettem az elején, hogy én már láttam a filmet, így nagyjából tudtam mire számítsak, így meglepetten láttam, hogy a film itt se hasonlít sok mindenben az eredeti könyvhöz. Nem mondom azt, hogy a könyv jobb, hanem inkább csak más. Itt jóval lassabban haladnak az események, néhány helyen más a magyarázat, míg a filmben inkább felpörgették a dolgokat, és néhány karaktert és történetszálat jelentősen megváltoztattak. Itt a könyvben sem maradtam meglepetés nélkül és habár a filmes csavarra számítottam, de a könyvben kaptam a végén még egy nagy csavart, ami szerintem iszonyat remek húzás volt és egy időre nekem is elállt a szavam és gondolkoznom kellett, hogy akkor most mi is a helyzet. Azért tetszik annyira a könyv vége, mert lesokkolt, mert meg tudott döbbenteni, és elgondolkodtatott. Többféleképpen értelmezhető a vége, és szeretem az ilyen szokatlan csavarokat, amivel meg tudnak lepni.

Érdekes könyv volt ez, és nem bántam meg, hogy a kezembe vettem. Mivel a filmet láttam már korábban, így volt némi fogalmam arról, mit fogok kapni, ennek ellenére a könyv is tartogatott meglepetéseket, amiért igen hálás vagyok. Nem olyan hosszú olvasmány, így a sci-fi rajongóknak bátran ajánlom, mert ők rajongani fognak érte. Nekem is tetszett, pedig azt hittem csak olyan "egyszer elolvasom és semmi jelentős" kaliberű történetként fogom értékelni, ez azonban szerencsére nem így lett.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/pierre-boulle-a-majmok-bolygoja
Értékelés: 5/4

Jessica Sorensen: Callie, Kayden és a véletlen

Fülszöveg:
Kayden megtanulta, hogy egyetlen esélye a túlélésre az, ha némán tűri a szenvedést. Ha szerencséje volt, meg tudta húzni magát, és tette a dolgát, kibírta egyik napot a másik után. Ám egy este úgy tűnt, végül mégis oda a szerencséje – és az élete… míg fel nem bukkant egy Callie nevű lány, éppen időben, hogy őrangyalként megmentse.
Callie nem hisz a szerencsében. A tizenkettedik születésnapján történt szörnyűség óta nem. Miután túlélte a borzalmat, Callie eltemette magában az érzelmeit, és megfogadta, hogy soha senkinek nem árulja el, mi történt. Most, hat évvel később, még mindig küszködik ezzel a fájdalmas titokkal, ami kis híján felemészti.
Amikor a sors úgy hozza, hogy Kayden és Callie ugyanarra az egyetemre kezdenek járni, a fiú elszánja magát: megismerkedik a gyönyörű lánnyal, aki megváltoztatta a végzetét. A csöndes és visszahúzódó Callie még mindig fél bárkit is beengedni a világába. Kayden azonban biztos benne, hogy Callie okkal tért vissza az életébe. És minél inkább igyekszik a lány életének részévé válni, annál inkább rádöbben, hogy ezúttal Callie szorul megmentésre…

Ha elolvassátok a fülszöveget akkor süt a könyvről, hogy ez megint egy realista kategóriába ágyazott, komoly témával operáló történet, ami valójában mégis csak egy szimpla New Adult, ami többnek akar tűnni annál, mint ami. Manapság egyre több ilyen műfajú könyvet jelentetnek meg kis hazánkban, aminek biztos sokan örülnek. Nekem nem kedvencem a műfaj, és nagyon óvatosan válogatok a hatalmas kínálatból, és akkor is egyre nehezebben. Sokszor nem lehet bízni a fülszövegben, se a rengeteg pozitív kritikában, mert már sokszor megesett, hogy ezekre hallgatva végül egy borzalmas könyvet vettem a kezembe, amit utána nagyon is megbántam.

Sorensen a könyvét váltott nézőpontos történetmeséléssel tárja elénk, így mindkét főszereplő gondolataiba és életébe (valamint a gondjaikba) is beletekinthetünk. Callie és Kayden habár szinte egy világ választja el őket egymástól, mégis mindketten súlyos titkokat hordoznak magukban. Mindkettőjüknek saját démonaikkal, problémáikkal és félelmeikkel kell megküzdeniük, és azt hitték, hogy nem létezik számukra megváltás. Egészen addig ebben a hitben éltek, amíg igazán meg nem ismerték a másikat és egymásba nem szerettek, és innen gondolom sejtitek, hogy mi következik. A szerelem mindent legyőz és boldogan élnek, amíg.... Na jó, nem akarok gúnyolódni, de ezek az egy kaptafára készülő könyvek nagyon nehezen tudnak egyediek lenni, nagyon nehezen tudnak valami olyat adni, amivel kiemelkednek az átlagból. Hogy ez a könyv képes volt-e erre? Kétes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban.

Ássunk egy kicsit mélyebbre és tárjuk fel, miről szól valójában. Vegyük először a két főszereplőt. Callie-vel gyerekkorában valami szörnyűség történt, aminek következtében egyik napról a másikra hirtelen megváltozott. Levágta a haját, stílust váltott, magába fordult, nem barátkozott senkivel és depresszióssá vált. Elég látványosan a világ tudtára adta, hogy valami történt vele, de ezzel a családja gyakorlatilag nem is foglalkozott. A szülei, akiknek észre kellett volna venniük, hogy valami nincs rendben, mit tesznek?

Még ők haragszanak meg Callie-re, amiért már nem illik bele a tökéletes kislány szerepébe és még ők róják fel neki, hogy mégis mit képzel magáról és mi a fene baja van. A családja gyakorlatilag nagy ívben letojja, hogy mi baja van a lánynak, aki hirtelen teljesen kifordult magából. Soha nem értettem, hogy létezhetnek ilyen szülők, akiket ennyire nem érdekel, hogy a gyereküknek valami baja van, pedig tudom, hogy a valóságban is vannak ilyenek. Nem akarom lelőni a poént, hogy mi baja Callie-nek, de szerintem nem nehéz kitalálni, hogy milyen trauma érhet egy kislányt, aminek hatására kifordul önmagából.

Persze a nemi erőszak kényes téma, olvastam több ilyen könyvet és ekkor mindig az a kérdés merül fel bennem, hogy miként lehetséges, hogy valaki meghúzza magát és nem mondja el senkinek, hogy mit tettek vele. Értem én, hogy csak egy kislány volt meg minden, de akkor is tudta, hogy amit vele tettek, az nem normális, épp ezért kellett volna szólnia valakinek, segítséget kérni, hogy valaki segítsen neki feldolgozni, és megbüntetni azt, aki ilyet tett vele. Számomra annyira hihetetlen, hogy vannak, akik évekig magukban szenvednek, ahelyett, hogy inkább segítséget kérnének valakitől, akikben megbíznak.

Aztán ott van Kayden, aki ugyanolyan tragikus múltú fiatal, csak őt épp nem megerőszakolták, hanem az apja gyerekkora óta terrorizálja és veri, és gyakorlatilag folyamatos rettegésben kellett felnőnie. Ezért "enyhén" labilis lett, és önként bántja magát, mert úgy érzi, csak így tud felülkerekedni a fájdalmán. Kayden és Callie máshogy birkóznak meg az őket ért sérelmekkel, és azon a napon törik meg köztük a jég, mikor Callie egyszer megmenti Kaydent az erőszakos apjától. Kayden akkor kezd el érdeklődni a lány iránt, és eztán közeledik csak felé. Folyamatosan kezdik megismerni egymást, és a szokásos, szinte már kötelező "tini kavarás" és rengeteg bénázás után szerintem mindenki tudja mi lesz a vége.

Két nagy problémám volt a könyvvel. Az egyik a túlzottan erőltetett rengeteg tragikus dolog. Ezt egy kicsit furán fogalmaztam meg, így hadd fejtsem ki bővebben, mire gondolok. Szinte mindenki lelki sérült, de komolyan, mindenkinek van valami hatalmas tragédia az életében, ami annyira irreálissá tette az egészet a szememben, hogy nem tudtam komolyan venni. Az írónő szerintem kicsit túlzásba vitte a dolgot, és túlságosan drámai akart lenni, de annak az lett a vége, hogy átesett a ló túlsó oldalára. Csak néhány példa: Kaydent veri az apja és vagdossa magát, Callie-t megerőszakolták gyerekként, emiatt depressziós és anorexiás lett, Kayden apja egy részeges, önimádó, labilis, erőszakos férfi, az anyja gyógyszerfüggő, Luke cukorbeteg, és Seth pedig meleg, amiatt gimnáziumban elverték és az anyjával se jó a kapcsolata a nemi identitása miatt. De komolyan, mindezt a sok komoly témát az írónő ebbe az egy könyvbe sűrítette bele, és annyira, de annyira nagyon komolynak akart tűnni tőle, hogy számomra inkább nevetségesbe fordult át a dolog. Szeretem én, ha a könyv komoly témákról szól, de akkor válasszunk ki egyet vagy kettőt és inkább azt fejtsük ki bővebben, nekem az úgy mindig jobban tetszik.

A másik, ami nem tetszett, a könyv erőltetett és klisés függővége. Nem tudom, hogy tényleg sorozatnak szánta-e az írónő, vagy csak később tette azzá, de remélem az utóbbi, mert ez a lezárás annyira izzadtságszagú, hogy már teljesen bűzlik. Gondoljatok bele, teljesen logikátlan az egész, inkább csak azért lett beletéve, hogy mennyire drámai legyen a befejezés, mikor a józan ész szerint, Kayden soha nem tette volna azt, amit. Teljesen logikátlanul viselkedett. Kayden beleszeretett Callie-be, megtalálta azt az embert, akiben megbízhat, és bevallott neki minden rossz dolgot, ami vele történt korábban. Elmondta neki, hogy az apja verte őt, és komolyan mindent, és örült, hogy végre rátalált a lányra, akit mindennél jobban szeret. Aztán végre erőt gyűjtött, hogy szembeszálljon az apjával, és végül sikerül is neki. Összetűzésbe került az apjával, mire az jól elintézte őt, erre Kayden nem hogy mentette volna magát, nem hogy inkább bármit megtett volna, hogy túlélje és Callie-vel lehessen, mit tesz? Öngyilkos akar lenni. Puff, tényleg nagyon drámai akart lenni, de ismétlem ez annyira logikátlan lépés számomra, hogy nem tudtam komolyan venni.

Igaz, hogy belekötöttem a könyv legfontosabb részeibe, és az eddig leírtak alapján azt hihetnétek, hogy nem tetszett, pedig ez azért korántsem igaz így. A hibái, a túlzottan hatásvadász stílusa ellenére, kellemes olvasmány volt, és igen gyorsan haladtam vele. Rövid és egyszerű, így könnyen lehet olvasni, és nem annyira rossz olvasmány ez, mint a korábbi megjegyzéseim alapján tűnhet, de akkor sem tudom elfeledni azt, hogy túlírt, hogy túlságosan drámainak akar tűnni, miközben éppen az ellenkezőjét érte el vele. Nem tudom még, hogy érdekel-e majd a folytatás, talán ha nem lesz semmi más, amit olvashatnék, akkor egyszer a kezembe veszem, de azért annyira nem lett kedvenc, hogy őrülten kapkodjak érte. Nem tudom, lehet mégsem nekem való a New Adult műfaj, de azért ne féljetek, nem adom fel. A sok könyv között csak vannak igazi gyöngyszemek, és azokat meg fogom találni.
Ui: A borító valami értelmetlen. Sem a stílusa, sem a kép, sem a két ember rajta... semmi nem utal a könyvre. Mintha nem is ehhez a történethez készült volna. Szerintem rémes egy borító, ehhez a könyvhöz legalábbis biztosan nem illik.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/jessica-sorensen-the-coincidence-of-callie-kayden-callie-kayden-es-a-veletlen
Értékelés: 5/3

Erich Segal: Szerelmi történet

Fülszöveg:
"Mit mondhat el az ember egy huszonöt éves lányról, aki meghalt?
Hogy szép volt. És okos, mint a nap. Hogy szerette Mozartot és Bachot. És a Beatlest. És engem. Egyszer, amikor éppenséggel egy kalap alá vett ezekkel a zenei példaképekkel, és megkérdeztem, mi a sorrend, mosolyogva azt válaszolta: betűrend szerinti. Akkor én is mosolyogtam. De most csak ülök és töprengek, vajon a keresztnevemen sorolt be – mikor is csak Mozart kullog utánam –, vagy a vezetéknevemen, mikor is beékelődöm Bach és a Beatles közé. De az első nem lehetek semmiképp, s ez valami ostoba okból pokolian dühit, mivel világéletemben azt képzeltem, hogy nekem mindenben az elsőnek kell lennem. Tudják: családi örökség."

Ez az a könyv, amit még magam sem tudom pontosan, hogy miért akartam elolvasni. Egyrészt régóta kíváncsi voltam a történetre, mert a filmet még nem volt szerencsém megnézni. Mindig mikor meghallom a film híres zenéjét, akkor elkap a hév, hogy meg kell néznem a filmet, vagy elolvasnom a könyvet. Most pedig a könyvtárban járva megakadt a szemem a köteten, és gondoltam miért ne. Rövid és szimpla romantikus könyv, és most éppen ilyenre vágytam.

Nem voltak nagy elvárásaim, bár azért érdekelt, hogy miért magasztalják fel annyira a filmet. Persze nem kellene a könyvet a filmhez hasonlítanom, és tulajdonképpen nem is tudnám, hisz ismétlem, nem láttam a filmet, de csak felkelti az ember érdeklődését, ha egy film ki tudja hány Golden Globe és Oscar díjat nyer megjelenése évében. Ismertem nagy vonalakban a történetet, hogy egy tragikusan végződő szerelemről szól két fiatal között, de ennél többet nem tudtam. Épp ezért nem vártam sokat tőle, mert valami Rómeó és Júlia típusú "elátkozott szerelmesek" sztorira számítottam.

Elsőnek azt jegyezném meg, hogy alapjáraton is rövid a könyv, inkább kisregény, mint normális regény, és emellett a történet is csak a lényegre szorítkozik. Értem azalatt, hogy nincsenek terjengős leírások, nincsenek mellébeszélések, se felesleges mellékszálak, amiket mindenki un és csak időkitöltésnek vannak a fő történetszál mellett. Itt mindettől megkímélt minket az író, és csak a lényeget vázolta fel. Oliver és Jenny szerelmének történetét, és az életük alakulását. Röviden, tömören. Valószínűleg tudatos koncepció volt ez a részéről, és az egyik felemnek tetszett a megoldás. A lényeget kaptam, ami érdekelt, és semmi maszlag nem volt mellette.

Viszont ha jobban belegondolok, akkor éppen emiatt a tömörség miatt lett ez a könyv... hogy is fogalmazzak? Száraz és lelketlen. Igen az. Néha kell a körítés, néha kellenek a kiegészítő leírások és gondolatokat, és bevallom őszintén, hogy a történet egyes részeinél ezt hiányoltam. Oliver szemszögéből olvashatjuk a történetet, és talán ez is az oka annak, hogy semmilyen érzelem nincs a könyvben. Egy férfi a narrátorunk, és a férfiak nem szeretnek az érzéseikről hadoválni, ami mondjuk nem meglepő, de éppen ezért olyan érzelemmentes lett a könyv. Oliver szárazan elmeséli, hogy ismerte meg Jenny-t, hogy jöttek össze és így tovább, mintha csak egy dokumentumfilmet olvasna fel. A végére érve jöttem rá, hogy az érzelmeket hiányoltam végig.

Igazából nem nagyon lehetne erről a könyvről többet írni, mert rövid, mert velős, és csak a lényegre szorítkozik, és mert semmi másról nem szól. Egy szerelmi történetet ismertet meg velünk, aminek a vége tragikus, épp ezért valami szörnyen szívfacsaró történetet várunk tőle. Ezt nem kapjuk meg, csak a száraz igazságot mindenféle érzelmet mellőzve. Az író részéről a stílus szerintem tudatos volt és szándékosan csak a lényegre szorítkozott, és valamilyen szinten érthető is, hogy így akart tenni, de ha valaki romantikus szerelmes könyvet akar írni, akkor nem hagyhatja ki a legfontosabbat, amiről a műfajnak kellene szólnia. Az érzelmeket. Nem mondom, hogy nem tetszett, olyan egyszer olvasós könyv számomra, de az előbbit nagyon hiányoltam belőle. Talán a filmet megnézem valamikor, ha olyan hangulatban leszek, mert abban biztos vagyok, hogy ott nagyobb hangsúlyt fektettek az érzelmek közvetítésére.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/erich-segal-szerelmi-tortenet-love-story
Értékelés: 5/4

American Horror Story: Freak Show (Amerikai Horror Történet: Horror cirkusz)

Megmondom őszintén az évek folyamán valahogy megkopott az AHS iránti lelkesedésem, aminek valószínűleg az lehet az oka, hogy az első évad remek és izgalmas történetét valahogy azóta sem sikerült megismételniük. Aki esetleg nem ismerné a sorozatot, minden évad más történetről szól, és nekem vitathatatlanul az első a kedvencem. A második évad számomra túl morbid és undorító volt, a harmadik évad tetszett a boszis történettel, így őszintén nem tudtam mire számítsak a negyedikben. Annyira nem is követtem a híreket, csak annyit tudtam, hogy egy cirkusz lesz a helyszín és mindenféle torz ember a főszereplő. Hétről hétre néztem a részeket, inkább csak megszokásból, mint igazi rajongóként, és ahogy teltek a hetek azt vettem észre, hogy nekem ez tetszik. Jobban, mint vártam. Mert az igaz, hogy nem lett olyan ijesztő, amit sokan szerettek volna, (amit mellesleg én cseppet sem bánok), ehelyett viszont remek üzenetet közvetített és érdekes karakterekkel operált az idei szezon.

Nézzük röviden, hogy miről is szólt idén az American Horror Story. Most nem egy szellemekkel teli házba, nem egy ijesztő elmegyógyintézetbe, de nem is egy boszorkányok által vezetett iskolába látogattunk el, hanem egy cirkuszba. Pontosabban egy horrorcirkuszba, ahol mindenféle torz testű emberek adtak műsort az 50-es évek Amerikája unatkozó embereinek. Van itt homárkezű fiú, hihetetlen erős ember, szakállas nő, hermafrodita vagy épp a legmagasabb és legkisebb nő a Földön, a lényeg, hogy olyan emberek élnek a cirkuszban együtt és alkotnak egy családot, akiknek valamiért szokatlan a külsejük, és amiért kitaszítja őket a társadalom. A cirkusz vezetője Elsa Mars, aki a történet elején a kétfejű sziámi ikerpárral akarja feldobni a showt, így kerül közéjük Dot és Bette. Persze, ha így sem lenne elég nehéz az itteniek élete, meg kell küzdeniük az előítéletekkel, egy a környéken ólálkodó bohócnak öltözött sorozatgyilkossal, és egy öntelt és számító férfival és segítőjével, akik a torzszülöttekből szeretnének meggazdagodni...

Nem akarok többet elárulni a történetről, legyen mindenkinek meglepetés. Azért tetszett nekem jobban ez az évad, mint az előző kettő, mert sokkal összeszedettebbnek éreztem, a karakterek sokkal érdekesebbek és szerethetőek lettek, együtt tudtam velük maximálisan érezni, és mint már utaltam rá ezelőtt, most nem voltak olyan undorító vagy épp gusztustalan jelenetek, mint mondjuk a másodikban. Ismét több kisebb történetszálból épült fel a sztori, melyek némelyike hamar kifutott, némelyike sokkal tovább tartott, és a végén mindenki megkapta azt, ami járt neki. Az évad története logikusan és szépen fel lett építve, és a végén csúcsosodott ki minden az utolsó két részben. Nekem személy szerint nagyon tetszett az évadzáró, és az, ahogy lezárták a történetet.

Természetesen itt is volt néhány véresebb halál, hisz azért mégis csak egy horrorsorozatról van szó, és megszokott módon az utolsó pár részben a szereplőgárda nagy része meghalt minden különösebb ok nélkül, de hát nem is nagyon számítottunk másra a korábbi tapasztalatok alapján. Szerintem a legdurvább halál Maggie-é volt, akit élve vágtak ketté. Ott néztem nagyokat, és kellett néhány másodperc mire túltettem magam a látottakon.

Nekem nagyon tetszett Jessica Lange alakítása, és imádtam a német akcentust, amivel beszélt, és annak ellenére, hogy legtöbbször unszimpatikus karakterként jelent meg az évadban, azért összességében együtt lehetett vele érezni. Remekül előadta a kiöregedett dívát, aki bármit megtenne azért, hogy híres és elismert legyen, és aki ezért mindenkin képes átgázolni. Nem csak ő nyújtott remek alakítást, Evan Peterst is kedveltem, habár megint pozitív hőst játszott, de még mindig jobb szerepet kapott, mint az előző évadban, amit gyakorlatilag csak végigmorgott zombiként. Próbáltak volna egy fiatal szerelmi szálat behozni, de valamiért nem hagyott bennem maradandó nyomot Jimmy és Maggie románca. Emma Roberts sosem volt számomra szimpatikus, de legalább most nem egy idegesítő ribancot alakított, mint egy éve a Kovenben.

A "szörnyek" nagy része egészen szimpatikus ember volt, és az a megdöbbentő az egészben, hogy ők tényleg a való életben is így néznek ki. Ott a világ legkisebb hölgye, majd mellette a legnagyobb, az alsótest nélkül nő, a csonka kezű férfi és még sorolhatnám. Nem tudom én képes lennék-e így élni, mindenesetre csodálom őket, hogy testi hibáik ellenére nem adták fel a reményt, hanem így is remekül boldogulnak. Pont mint a sorozatban. A leggyűlöltebb karakter mind közül ki más lehetne, mint rezidens sorozatgyilkosunk, az elkényeztetett, őrült ficsúr, Dandy Mott, aki mellesleg kísérteties hasonlóságot mutat az első évados Tate Langdonhoz. Dandy karaktere abszolút gyűlölhető, de hát vele éppen ezt szerették volna elérni, és szerintem egyetlen ember sincs, aki a végén megsajnálta volna őt, azért, amit kapott. Bár azt meg kell jegyeznem, hogy Finn Whittrock, aki Dandy-t játszotta a való életben tök helyes, így ha a karaktere idegesített is, legalább a látványában gyönyörködhettem, miközben néztem a sorozatot.

A fő történetszál mellett két kisebb mellékszálat szeretnék kiemelni, mert ez a kettő nagyon tetszett. Az AHS eddigi évadaiban is szívesen építettek bele a történetbe a készítők valós legendákat, és ez idén se maradhatott ki. Edward Mordrake legendáját az AHS kicsit átalakította, és bosszúszomjas Halloween-i szellemet kreáltak belőle, de én imádtam, ahogy megoldották az egészet. A két részes Edward Mordrake rész talán a kedvencem az évadból, meg a finálé, és Wes Bentley az említett szerepben remek munkát végzett. Az a brit akcentus... egyszerűen csodás volt. A másik, akit szintén nem hagyhatok ki Neil Patrick Harris, aki nagyon szokatlan volt számomra ebben az őrült szerepben a vicces és nőcsábász Barney után, de pozitívum, hogy mindenképp hihető maradt. És hát ő vágta ketté Maggie-t, vagyis a szerintem legdurvább halál is hozzá köthető. És amit leművelt a babával, tiszta ijesztő volt.

Nagyon összetett évadot kaptunk, és habár voltak gyengébb részei, nekem mégis összességében tetszett. Főleg az üzenet miatt, amit közvetített. Szólt a társadalmai kirekesztésről, szólt a külső alapján történő elítélésről és a felszínesség kritikájáról, és szólt arról, hogy milyen nehéz egy ember élete akkor, ha már csak egy kicsit is más, mint a nagy átlag. Értékeltem a társadalomkritikát, és azt, ahogy mindezt felvázolták. Talán ez a legjobb üzenet és tanulság, amit eddig az AHS-ban valaha láthattunk. És mielőtt elfelejteném... az idei főcím szerintem a legjobb, nekem nagyon tetszik, mind a kissé átkomponált zene, mind a képek. Az elejétől a végéig.

Sokaknak nem tetszett a negyedik évad, de nekem sokkal jobban bejött, mint mondjuk a második vagy a harmadik. Ha eddig imádtad a sorozatot, akkor ezt a szezont sem hagyhatod ki, hisz méltó az elődeihez, de ha eddig még nem néztél bele, akkor talán ezzel is kezdheted, hisz mint már mondtam, minden évad önálló történetet mesél el, így nem baj, ha nem láttad az első hármat. Várom ősszel az ötödik felvonást, és kíváncsi vagyok rá miről fog szólni. Sajnos, még nem lehet tudni.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár

Fülszöveg:
Daisyt, míg apja rémes, új felesége gyereket vár, lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik cigiznek, autót vezetnek, és egyáltalán: olyan szabadok, mint bármelyik felnőtt. Daisyt elvarázsolja a szabad élet, na meg az unokatestvére, Edmond. Főleg az után, hogy felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború. A háború, amelynek méreteit és súlyát képtelenek felfogni egészen addig, amíg be nem kopogtat hozzájuk egy rokonszenvesnek távolról sem nevezhető alak személyében…

Azért ezt a könyvet választottam az iszonyat hosszú várólistámról, mert egyrészt most becsömörlöttem a fantasy-tól és a disztópiáktól, így eldöntöttem, hogy más témában keresgélek. A Majd újra lesz nyár régóta tervbe volt véve nálam, a könyv és a film is, és szerencsére sikerült a könyvvel kezdenem. Ha a film van fele annyira jó és összeszedett, mint ez a könyv, akkor abban sem kell majd csalódnom. Nem valami terjengős olvasmányról beszélünk, hétvégén egy nap alatt kiolvastam két nekifutásra, és ebben az is nagy szerepet játszott, hogy imádtam az elejétől a végéig.

Ez megint egy pozitív kritika lesz, mert ebben a könyvben szerencsére semmilyen kivetnivalót nem találtam, és így rögtön az elején mindenkinek szívből ajánlom. Ha egy dolgot kellene mondanom, hogy mi fogott meg benne annyira, akkor a stílus lenne az. Nagyon egyszerű, könnyen olvasható és szimpatikus az írónő által megteremtett hang, amivel elmeséli a történetét. Mindezt a főszereplő, Daisy elmesélésén keresztül láthatjuk, és a lány karaktere viszi egyértelműen a hátán a könyvet. Daisy egy szeretetéhes, az elején kissé talán elkényeztetett és sznob lány, aki semmi másra nem vágyik csak figyelemre, amit az otthoni körülmények között nem kap meg. Az apja nem foglalkozik vele, a mostohaanyja ki nem állhatja, és a családja lepasszolja vidékre a brit rokonokhoz, hogy foglalkozzanak ők vele. Daisy egy számára teljesen idegen környezetben találja magát, de akkor még csak nem is sejti, hogy itt fog rátalálni az a boldogság, amit régóta hiányolt az életéből.

Daisy karakterfejlődése szépen fokozatosan lett ábrázolva, a könyv tulajdonképpen egy átlagos lány felnövését mutatja be az elképzelt 3. világháború árnyékéban. Ne tévesszen meg senkit a fülszöveg, ez a könyv nem a háborúról szól, az a második feléig gyakorlatilag semmilyen szerepet nem kap benne. Persze nem sokkal Daisy Angliába érkezése után kitört a háború, de az akkor boldog gyerekek, akiknek az életére még semmilyen látható hatással sem volt, ebből semmit sem érzéketnek. Annyira távoli akkor számukra, mintha igazából nem is lenne háború. Aztán hirtelen vége szakad az idillnek, mikor katonák rontanak rájuk a felnőtt nélkül maradt házban, lefoglalják azt maguknak, és a gyerekeket pedig elszakítják egymástól. Daisy-t és Pipert elhelyezik egy családnál az ország egyik végében, a három fiút pedig máshol, és így kell visszatalálniuk egymáshoz.

A filmben Saoirse Ronan alakítja Daisy-t

Daisy fokozatosan nő fel a vele történt dolgok hatására. Mikor bekerül e szeretettel teli család közé, akkor talál rá a szerelem, akkor jön rá, milyen is az élet olyan emberek közt, akik feltétel nélkül szeretik. Miután elszakadnak egymástól, mikor magára marad a kilenc éves Piperrel, és ő lesz a kislány egyetlen támasza, akkor érzi meg a súlyát annak igazán, ami történt velük. Hirtelen kell felnőnie, és tudja neki kell cselekednie. Haza kell juttatnia magát és Pipert, és mindehhez felnőttként kell immár viselkednie. A könyv Daisy karakterfejlődését szépen ábrázolja, nekem ez tetszett a legjobban. Valamint a lány hihetetlen beszélőkéje. Az egyik legjobb narrátor, akivel könyvben találkozni lehet, és épp emiatt a stílus miatt iszonyat könnyen olvasható a könyv. Hitelesen ábrázolja Daisy-t, tényleg olyan, mintha egy 16 éves lány mesélne nekünk, és olyan dolgokat mond ki, amilyeneket mindenki gondol ennyi évesen.

Mint mondtam a könyv nem kifejezetten a háborúról szól, inkább azt mutatja meg, hogy egy háború milyen hatással lehet a hétköznapi emberek életére. Daisy és a többiek nem vonulnak be harcolni, ők csak próbálnak túlélni ezekben a furcsa időkben, és újra egymásra találni, hogy boldogok legyenek együtt. Nem szeretném kihagyni, és nem szeretném elbagatellizálni a dolgot, meg kell említenem a szerelmi szálat, ami biztos sokaknál kiverte a biztosítékot, hisz rokonok közötti szerelmi kapcsolatról van szó. Daisy és Edmond unokatestvérek, és egymásba szeretnek, ami csakis a szülők hiánya miatt alakulhatott így, mégsem ez az egyetlen magyarázat szerintem. Megbotránkozhattam volna, de nem tudtam, hisz aranyosak voltak együtt, és valahogy ez a szerelmi szál nem is kapott akkora szerepet, hogy zavart volna a dolog. Így nekem semmi bajom nem volt vele.

Nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet, annyira tetszett, hogy egy nap alatt kiolvastam és végig lekötött. Elszórakoztatott és elborzasztott, ahol kellett, egy szépen felépített történet ez, ami szól egy fiatal szeretetéhes lány felnőtté válásáról, ami szól a háború hétköznapi emberek életére való hatásáról, és szól arról, hogy mennyire fontos a család és a szeretet. Mert ezekben az elveszett időkben Daisy-ben már csak az tartja a lelket, hogy újra együtt lehessen azokkal, akiket mindennél jobban szeret. A filmet még a napokban megnézem, és remélem, hogy jól sikerült könyvadaptáció lesz, mert nem szeretnék csalódni benne.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/meg-rosoff-majd-ujra-lesz-nyar
Értékelés: 5/5

Nyereményjáték eredményhirdetés!

Tegnap éjfélig tartott a blogom 3. születésnapjára meghirdetett nyereményjáték, ahol három kérdésre kellett válaszolni, és két könyv közül lehetett kiválasztani a nyereményt.

Tudom, hogy már mindegy, de azért gondoltam leírom, hogy melyek voltak a helyes válaszok:

1. rejtvény:

Boleyn Anna

(Itt sok könyvet lehetett írni, mindegyiket elfogadtam, amelyikben feltűnik a karakter.)

2. rejtvény:

Daenerys Targaryen

(George R.R. Martin: Tűz és jég dala könyvsorozat, de az egyes részcímeket is elfogadtam.)

3. rejtvény:

Ronan Lynch

(Maggie Stiefvater: Hollófiúk könyvsorozat)

A rendszer pedig az alábbi nyertest sorsolta ki:

PENI PENI

a Rafflecopter giveaway

Mindenkinek köszönöm, aki játszott, és a nyertesnek pedig gratulálok. Még ma küldöm az emailt az általa megadott címre, és egyeztetjük a részleteket, hogy hova továbbíthatom a nyereményét. :)