Csontváros (nem hivatalos) poszterek!!!

Találtam a neten néhány nagyon jó - még nem hivatalos - promó képet, most ezeket rakom fel. Szerintem mindegyik nagyon jó lett!

Forgatási képek1. (Clary, Simon, Jace és Alec)

Akkor most közzétennék néhány forgatási képet azokról a karakterekről, akikről eddig sikerült jó fotót készíteni. Ők pedig Jace, Alec (ők mindketten árnyvadász ruhában!!!), és közös képen látható Clary és Simon.

Csontváros film, kezdődik a forgatás, cast hírek

Már A végzet ereklyéi megjelenése után nem sokkal olyan nagy siker lett belőle, hogy az egyik filmstúdió egyből megvette a megfilmesítései jogokat, aztán pár évig ültek a dolgon, elkezdték a szereplőválogatást, meg az előkészületeket, volt itt botrány, meg csalódás is, és végül 2012. augusztus 20.-án elkezdődött az első könyv, a Csontváros, forgatása Torontóban.
Mivel manapság teljesen végzet ereklyéi extázisban vagyok, így úgy döntöttem, hogy folyatamosan írni fogok bejegyzéseket a film forgatásának haladásáról, rakok ki forgatási képeket, majd ha lesz akkor pedig hivatalos promóképeket és később a trailer-eket is megosztom. A film 2013. augusztusában kerül a mozikba.

Mivel már több mint egy hete elkezdődött a forgatás így a neten már jópár forgatási kép kering, én most 4 szereplőről hoztam képet, akiket a képeken jól lehet látni és már elkezdték a munkát. A többiekről majd akkor ha róluk is lesz jobb fotó. Na de elsőnek leírom hogy áll össze a szereplőgárda, hogy kik alakítják az egyes karaktereket.

Tehát a hivatalos cast: (csak a főbb szereplőket sorolom fel)
Karakter neve- Színész/színésznő
Clary Fray- Lily Collins
Jace Wayland- Jamie Campbell Bower
Simon Lewis- Robert Sheehan
Alec Lightwood- Kevin Zegers
Isabelle Lightwood- Jemima West
Magnus Bane- Godfrey Gao
Jocelyn Fray- Lena Heady
Luke Garrowey- Aidan Turner
Valentine Morgenstern- Jonathan Rhys Meyers

George R.R. Martin: Varjak lakomája (Tűz és Jég dala 4.)

Elsőnek elkezdtem nézni a sorozatot, és mikor megtudtam, hogy könyvekből készült, akkor nem tehettem mást, azonnal el kellett olvasnom. Az első három könyvet már vagy egy éve olvastam, de mivel még nem írtam róla bejegyzést, gondoltam újraolvasom és most friss élményekkel pótolom a lemaradásomat.

Miről szól a 4. könyv?

„A Varjak lakomája méltó folytatása George R. R. Martin világhírű fantasy ciklusának, A tűz és jég dalának. A Trónok harcában megjelenő, az ősi királyságot szétszakító kegyetlen erők, a Királyok csatájának kísértetei, vademberei és boszorkányai, a Kardok viharának a másvilágról előretörő inváziója után a ciklus negyedik kötetében Martin ismét egy sokszereplős, tabudöntögető művel rukkolt elő. Az ősi Westeros földjén lassan véget ér a hosszú, véres háború, Észak ifjú királya halott, családja ősi székhelye romokban hever, a sebeiket nyalogató hadvezérek és királyi házak meghúzzák magukat. A nyugalom azonban látszólagos – a koncért mások is vetélkednek. A Vas-szigetek harcias népe a Hét Királyság zöld földjeire vágyik, miközben a kikötőkben egyre több tengerész regél a Sárkánykirálynőről és három sárkányáról… A Varjak lakomája a sorozat előző köteteitől megszokott színvonalú, lebilincselő és egyben felkavaró olvasmány.” (Leírás a könyv hátuljáról)

Mint azt már az előbbi bejegyzésben kifejtettem az eredetileg trilógiának induló könyvet Martin bácsi túl rövidnek gondolta, így megtoldotta további 4 kötettel, így ha minden igaz, akkor összesen 7 kötetes lesz. Most a 4.-et frissen olvastam több mint egy évvel az első három után. Fontos kiemelni, hogy ez nem egy egész könyv, hiszen az 5.-el alkot egészet, így nem csoda, ha alig történik kevés dolog, és a korábbi kedvenc szereplők nagy része meg sem jelenik benne (5. könyv címe: Sárkányok tánca). Ennek az oka, hogy a könyv túl hosszúra sikeredett, így félbe kellett vágni, és a nézőpontos vágás mellett döntött az író, vagyis a karakterek fele átkerült a másik részbe.

És ez a megosztás nyomokat hagyott a könyvön, legalábbis ezen, amit most olvastam. Igaz, hogy a Varjak lakomája jó a maga módján, hiszen nem lehet megunni George Martin történetét, (legalábbis én nem tudom), de kicsit fura, hogy szinte semerre se halad az esemény és a kedvenc karaktereim nem szerepelnek benne… de komolyan… se Dany, se Tyrion, se Stannis. Az egyetlen, aki megmaradt az Jaime, akit most is imádtam, ő az egyik, akinek a jellemfejlődése elnyerte a tetszésemet, szépen ki van dolgozva és le van írva. Három helyszínen játszódik a fő történet. Az egyik központ Királyvár, ahol Cersei-t kapjuk meg POV-ba, az ő esetében csak a múltra való emlékezéseit szerettem, egyébként ki nem állhatom ezt a nőt, és a végén ujjongva sikítottam fel, mikor végre belebukott a saját játszmájába.

Aztán ott vannak a Vas-szigetek, ahol Balon halála után nincs uralkodó és mindenki – értem ezalatt Asha-t, és Balon két testvérét, Euron-t és Victarion-t – a hatalomért küzdenek. Itt nem sok minden történik, csak megválasztják, ki legyen a következő uralkodó. És a harmadik fő helyszín Dorne, a királyság, amiről eddig nem sokat tudhattunk meg. Örültem, hogy végre részletesebb képet kapunk a Martell-ekről, és mondhatjuk úgy, hogy megszerettem őket. A 3. könyvben Oberyn-t kedveltem, és reméltem, hogy a rokonai hozzá méltóak lesznek, és nem kellett csalódnom, Doran herceg és lánya Arienne, mind szimpatikusak számomra, itt sem történik sok minden, ezért várom a folytatást.

Ayra, Brienne és Sam untattak, velük már nem tudok azonosulni, és nem nagyon hoz lázba, ami velük történik, Sansa meg sem lepett, hozta a szokásos formáját… ismét semmi izgalmas nem történt körülötte. Röviden csak ennyit szerettem volna, ebben a könyvben Jaime tetszett a legjobban, meg persze a Martell-ek, kíváncsi vagyok, miben mesterkednek, mondjuk, segíthetnének Dany-nek végre hazatérni, remélem ez fog történni. Várom az ötödik könyvet, amit nem tudom, mikor fogok olvasni, lehet csak hónapok múlva, mert nemsokára kezdődik az egyetem és rengeteg egyéb dolgom is lesz. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/george-r-r-martin-varjak-lakomaja
5/4

George R.R. Martin: Kardok vihara (Tűz és Jég dala 3.)

Elsőnek elkezdtem nézni a sorozatot, és mikor megtudtam, hogy könyvekből készült, akkor nem tehettem mást, azonnal el kellett olvasnom. Az első három könyvet már vagy egy éve olvastam, de mivel még nem írtam róla bejegyzést, gondoltam újraolvasom és most friss élményekkel pótolom a lemaradásomat.

És akkor befejeztem a 3. könyvet is, na, lássuk ez miről szól tulajdonképpen: „Az első részben a Trónok harcában megismertük Westeros ősi királyságát, amelyet a könyörtelen hatalomvágy taszított hanyatlásba. A Királyok csatájában könyörtelen ragadozóként söpört végig az uralkodóját vesztett birodalmon a háború, a mágia és az őrület. A Kardok vihara képes még tovább fokozni a feszültséget és még sokkolóbbá tenni Westeros történetét: most közeledik tetőpontjához a hatalomért folytatott embertelen küzdelem… A megosztott, megtépázott királyság eddigi legszörnyűbb ellenségével kénytelen szembenézni, amely a síron túlról érkezik….” (Leírás a könyv hátuljáról van)

Az eddigi leghosszabb könyv maga 1100 oldalával méltó folytatása az előző köteteknek, és ahogy az ajánlóból olvashattuk, tényleg itt érnek tetőpontjára az események, mondhatjuk úgy, hogy minden egyes szálon. Ahogy már korábban írtam az első három könyvet még régebben olvastam elsőnek és már akkor ez a 3. tetszett a legjobban. Mert ez a legfordulatosabb, legizgalmasabb és a végén a csavarok és minden egyes árulás vagy intrika csak még jobban fokozza az idáig sem éppen unalmas történetet.

George Martin szokásához híven most sem bánik kegyesen szereplőivel, mindenki kedvenceit megöli, és míg a jók sorsa egyre rosszabb és reménytelenebb lesz, addig a gonoszok és a negatív karakterek csak még magasabbra emelkednek és még nagyobb hatalmat kaparintanak meg. Mindezek a kliséket teljességgel nélkülöző fordulatok azonban már nem lephetik meg az olvasót, főleg ha idáig eljutott, hiszen Martin írói nagysága pont ebben rejlik… olyan lépéseket tesz meg, amit mások egyáltalán nem mernének megtenni, mert félnének, hogy elvesztik a rajongóikat. Nem akarom lelőni a nagy csavarokat és fordulatokat, mindenki olvassa el maga és higgyetek nekem, nem fogtok csalódni.

A harmadik könyv színvonala megegyezik az előző kettővel, ugyanaz a nyílt erotikaábrázolás, ugyanaz a véres izgalom és árulás, hatalmasok játszmája, amiben ezidáig nagyon úgy tűnik, hogy a becstelenek és az árulók fognak győztesen kikerülni, míg a jók és a becsületesek pedig hullanak, mint a legyek.
Ugyanaz a szerkezeti felépítés jellemzi, fejezetekre bontott részek, melyeknek az egyes szereplők nevei adják a címét, aki a központi figura, abban a fejezetben. Láthatjuk a még életben maradt régi nézőpontkaraktereinket, és persze kapunk újakat melléjük.

Két új nézőpontkarakterünk lesz, Sam és Jaime, akik korábban is fontos szereplői voltak a történetnek, ám most még kitüntetettebb szerepet kapnak… Sam POV-jait nem nagyon szerettem, túl unalmas volt a története és egy idő múlva már unalmas folyton azt olvasni, hogy mennyire fél mindentől és hogy milyen hideg és komor idő van a Falon. Vele ellentétben Jaime… oh, te jó ég! Jaime most lett az egyik nagy kedvencem, imádtam minden egyes POV-ját, és Brienne-nel nagyszerű párost alkotnak. Jó volt látni a férfi jellemváltozásának leírását, és azt, hogyan jön rá, milyen elcseszett volt a korábbi élete. A régi kedvenc szereplőim is megvannak még persze (őket még szerencsére Martin bácsi nem ölte ki a sorozatból) Jon, Dany, Tyrion, Davos, Stannis… ugyanolyan szórakoztatóak voltak, mint ezelőtt. Továbbra is imádom őket!
Számomra három nagy fordulat van a könyvben, persze nem akarom elSPOILERezni őket, így csak annyit mondok, hogy az egyiknek kifejezetten örültem (azt a szereplőt már régen halottan szerettem volna látni), a másik kettő meg teljesen meglepett és elborzasztott.

Akkor röviden ennyi lenne, A Tűz és Jég Dala nagyszerű sorozat, mely eredetileg trilógiának készült, de mikor Martin bácsi befejezte akkor rájött, hogy egy olyan nagyszabású és terjedelmes történetet alkotott, amit nem lehet három (így is elég vaskos) könyvbe belesűríteni, így további folytatásokat írt hozzá, és ha minden igaz, akkor 7 kötetet tervez végül összesen. A 4.-et most olvasom, már nagyon kevés van belőle, az 5. megjelent már (magyarul is) és most írja a 6.-at, arra még várni kell pár évet.
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/george-r-r-martin-kardok-vihara
5/5*

George R.R. Martin: Királyok csatája (Tűz és Jég dala 2.)

Elsőnek elkezdtem nézni a sorozatot, és mikor megtudtam, hogy könyvekből készült, akkor nem tehettem mást, azonnal el kellett olvasnom. Az első három könyvet már vagy egy éve olvastam, de mivel még nem írtam róla bejegyzést, gondoltam újraolvasom és most friss élményekkel pótolom a lemaradásomat.

A Tűz és Jég Dala sorozat 2. kötetében tovább haladunk az időben és a történettel, ami miről is szól?
„Az idő kizökkent menetéből. A béke és a bőség évtizedes nyara a vége felé közeledik és a kegyetlen, fagyos tél haragos szörnyetegként kúszik egyre közelebb. A két nagy hadvezér Lord Eddard Stark és Robert Baratheon – akinek uralkodása kényes békét teremtett – halott… a legfelsőbb körök árulásának áldozataivá váltak. Most Sárkánykő ősi erődjétől Deres komor vidékéig a káosz az úr. A Hét Királyság trónkövetelői viharon, zűrzavaron és háborún át készülnek érvényt szerezni akaratuknak. Miközben az eget az ég hírnöke – a vér- és lángszínű üstökös – hasítja, 6 párt esik egymás torkának a megosztott birodalom feletti uralomért.” (Leírás a régebbi kiadás könyvborítójának belsejéből való)

5 király indul útnak a hatalom megszerzéséért, ott vannak a Lannisterek, akik a gyermekkirály Joffrey támogatásával ragadták magukhoz a hatalmat. Aztán Ned legidősebb fia, Robb Észak királyának kiáltotta ki magát. A vasföldek szülöttei, a Greyjoy-ok harcba indulnak a szabadságuk kivívásáért és fosztogatni kezdenek az északi vidékeken, Robert két öccse, Renly és Stannis szintén maguknak követelik a trónt és még ott van a tengeren túl a Sárkányok anyja, Dany, aki pedig próbálja visszaszerezni az őt megillető koronát. Nagyon bírtam az elején, a vörös üstököst, mikor megjelenik az égen és mindenki mást olvas ki belőle.

Nem nagyon tudok mást leírni, mint az első könyv esetében, ugyanaz az egyedi szerkezeti felbontás, ugyanaz a szépen leírt és részletezett események és környezet, ugyanaz a legkisebb részletekig kidolgozott világ, melyet annyira megszerettem. A Királyok csatája méltó folytatása a Trónok harcának és nekem még izgalmasabb és fordulatosabb volt, mint az első kötet, főleg ha magát a történetet nézzük.
Új nézőpontkaraktereket is kapunk, Eddard helyett, aki ugyebár meghalt, azt hiszem Davos és Theon lettek csak ketten újak. Theon-t már ismerhetjük az első könyvből, ahol még csak mellékszereplő volt, de nekem most nőtt a szívemhez, és habár kegyetlen és nagyképű, de én mégis átéreztem a lelki vívódást, amin keresztül ment… mikor nem tudja eldönteni, hogy kihez legyen hű és kit áruljon el. (Ezt a sorozatban is nagyon jól megoldották).

A másik új nézőpontkarakter pedig Davos, akit mintegy Eddard helyettesként kaptunk szerintem, hiszen sok mindenben hasonlítanak egymásra, mint karakterek, mindketten becsületesek, hűségesek és komolyak, az egyetlen különbség, hogy míg Eddard vérbeli nemes volt, addig Davos csak egy csempész. A két új nézőpontkarakteren kívül kaptunk persze egyéb új szereplőket is, közülük kiemelném Stannis Baratheon-t, Robert idősebbik öccsét. EGYSZERŰEN IMÁDOM EZT A FÉRFIT! Hideg, kemény, igazságos és meg nem alkuvó ember, akinek semmi nem számít az életben csak az, hogy teljesítse a kötelességét. Stannis-t Davos szemszögéből ismerhetjük meg, így első kézből kaphatunk információkat a Sárkánykői eseményekről és láthatjuk milyen mély barátság alakult ki kettejük között, melynek alapja a bizalom és az őszinteség, na meg a tisztelet, főleg Davos részéről.

Egyéb új szereplők, például Melisandre, aki egy új vallást hoz magával és persze rengeteg boszorkányságot és titkokat, aztán Theon családját is megismerhetjük, a hideg és a múltbéli sérelmei által vezérelt apját, Balon-t, vagy a fiús nővérét, Asha-t. És persze vannak még rengetegen, akiket felsorolni is nehéz lenne.
Ebben a kötetben maradtak a kedvenc szereplőim: Dany, Jon (habár az ő történetük kicsit itt lassú és unalmas volt számomra), meg persze Tyrion és Bronn akik sziporkáztak, ezt a párost szintén imádom. Az újak közül meg Stannis és Davos, ahogy már említettem.

A történet fordulatos és izgalmas és a végére már igazi csatajelenetet is kapunk, de senki ne higgye, hogy megint minden teljesen kiszámítható lesz, George Martin még mindig képes minket meglepni a váratlan fordulataival, és éppen ezért szeretjük őt és a könyveit annyira.
Gőzerővel olvasom a 3. részt, pár napon belül arról írok.
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/george-r-r-martin-kiralyok-csataja
5/5*

George R.R. Martin: Trónok harca (Tűz és Jég dala 1.)

Elsőnek elkezdtem nézni a sorozatot, és mikor megtudtam, hogy könyvekből készült, akkor nem tehettem mást, azonnal el kellett olvasnom. Az első három könyvet már vagy egy éve olvastam, de mivel még nem írtam róla bejegyzést, gondoltam újraolvasom és most friss élményekkel pótolom a lemaradásomat.

Imádom George Martin sorozatát, és természetesen a könyvek itt is ezerszer jobbak, mint az adaptáció. Aprólékosan és részletesen írja le a környezetet, a körülményeket és a történetet, szinte az egész megelevenedik az olvasó előtt, és mivel fordulatos és izgalmas, így könnyen olvasható és szinte letehetetlen.

Fő jellegzetessége, hogy több nézőpontból láthatjuk a történetet, most pontosan nem tudom hányból összesen (angolul ők a POV, vagyis a nézőpontkarakterek) így rögtön már az elején több szereplővel ismerkedünk meg, így nagyon figyelni kell, ha nem akarjuk elveszteni a fonalat. Minden egyes fejezet egy nézőpontkarakter szemszögéből íródik, de nem egyes E/1. személyben, hanem maradunk továbbra az E/3. személyes mesélésnél, a fejezet címét meg az adott karakter neve adja. Ez a szerkezeti bontás/tagolás máris egyedivé teszi George Martin könyveit.

És hogy miről szól az első könyv?
„Westeros fölött valaha a sárkánykirályok uralkodtak, ám a Targaryen dinasztiát 15 évvel ezelőtt elűzték, és most Robert Baratheon van hatalmon hű barátai, Jon Arryn, majd Eddard Stark segítségével. A konfliktus középpontjában Deres urai, a Stark-ok állnak. Olyanok, mint a föld, ahol születtek: makacs, kemény jellemű család. Szemünk előtt hősök, gazemberek és egy gonosz hatalom története elevenedik meg.” (A könyv hátuljáról van a leírás)

Miért olyan nagyszerű ez a könyv? Mert csodálatosan kidolgozott és egymástól különböző karakterek szerepelnek benne, senki nem egyszerűen jó és rossz, mindenkinek vannak félelmei, vágyai, céljai, múltbéli sérelmei és ezek vezérlik tetteiket, legyenek azok jók vagy rosszak. A történet egy a középkori jellegű világban játszódik és habár fantasy-nak van besorolva, mégsem a természetfeletti elemek uralkodnak benne, hanem inkább ez a lovagias, középkori hangulat, lovagokkal, nemes urakkal és hölgyekkel, árulókkal, rabszolgákkal, vad emberekkel, idősekkel és fiatalokkal, ártatlan kishölgyekkel és vadóc lázadókkal, zsarnok királlyal, törpével és jóképű férfiakkal, zsoldosokkal, a legnemesebb lelkűektől egészen a legvérszomjasabbakig. Nincs olyan ember, aki ne találna itt magának kedvencet, és ami szintén zseniális az íróban, hogy nem csak a főszereplők vannak részletesen kidolgozva, hanem még a legutolsó mellékszereplő is szerethető akár.

Westeros saját régmúltra visszatekintő történelemmel rendelkezik, régebben hét különálló királyság volt, de aztán megjelentek a Sárkánykirályok és egyesítették őket. Mind a hét nagy királyságnak vannak urai, ez a hét nemesi család a történet fő szereplői, aztán vannak még földek Westeros-on túl, azokat is megismerhetjük, mint például a Dothrakik földje, ahova az utolsó két Targaryen menekült, vagy az északi fagyos vidékek a Falon túl, ahol olyan borzalmak rejtőznek, amire senki nem számít. A nemesi családoknak van saját címerük, jelmondatuk, saját jellemzőik… a világ és a benne lévők részletesen ki vannak dolgozva, semmiben nem lehet hibát találni.

Nekem mondhatni könnyű dolgom volt, mert a könyvek olvasása előtt láttam a sorozat első évadát, így már nagyjából képben voltam ki kinek a rokona, milyen családi és baráti kapcsolatok vannak és pár ismerősöm, aki meg minden előzetes tudás nélkül vágott neki az első kötetnek, arról panaszkodott, hogy az elején nehéz megjegyezni azt a sok megjelenő szereplőt. Így aki tudatlanul áll neki a könyveknek, annak azt javasolom, hogy ezt problémát megelőzvén inkább jegyzeteljen magának és akkor nem fog belezavarodni.
A történetről részletesen most nem akarok írni, inkább mindenki olvassa el maga, legyen elég csak annyi elöljáróban, hogy lesznek itt még meglepetések, hiszen az író nem nagyon szereti a sablonokat alkalmazni és olyan csavarokat tesz a történetbe, melyeket mások nem igazán mernének meglépni. Ja és még azt megjegyzem, hogy egy fantasy könyvhöz képest szokatlanul nyíltan van kezelve az erotika és a testiség kérdése, így ne lepődjetek meg, mikor már nem tudom, hányadik szex jelenetet olvassátok, méghozzá elég részletességgel kidolgozva (bár ez inkább csak a későbbi kötetekre jellemző)

Végezetül kiemelném a kedvenc szereplőimet, akiket már rögtön az elején a szívembe zártam. Elsőnek itt van Dany, aki a száműzött Targaryen dinasztia utolsó leszármazottja bátyjával Viserys-sel, és a könyv folyamán végigkövethetjük, ahogyan a gyenge, rettegő kislányból, igazi nő és királynő válik a végére. Szeretem az erős és magabiztos nőkről szóló történeteket, talán ezért zártam őt rögtön a szívembe. Aztán ott van a deresi fattyú, Jon Snow, aki hasonló kategória csak fiúban, keresi a helyét a világban, nagyon imádtam őt. És persze az egyik leggazdagabb és legfélelmetesebb családból származó, Tyrion Lannister, akit ezek ellenére mindenki – még saját családja is – megvet és lenéz, csak azért mert törpének született. És persze vannak olyan karakterek, akiket már rögtön meggyűlöltem, ilyen a királyné, Cersei és drágalátos fia, Joffrey.
 Röviden ennyit szerettem volna írni, ez egy remek és tökéletes könyv, mindenkinek csak ajánlani tudom. Nemsokára érkezik a második könyv kritikája is.
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/george-r-r-martin-tronok-harca
5/5*

Dorian Gray

Ígértem, hogy a filmről is fogok írni, és hát itt vagyok. Ha jól tudom nem ez az első könyvadaptáció, van egy régebbi változat, de én most a 2009-est néztem meg, Ben Barnes-al és Colin Firth-el a főszerepben.

A történet alapját természetesen a könyv adja, ezt nem akarom újra leírni, hanem megtalálható az eggyel ezelőtti bejegyzésemben, csak annyit emelnék ki, mint az a filmek esetében lenni szokott, néhány dolgot megváltoztattak, főleg a film végét említeném meg, mely egy az egyben csak kitaláció. Ugyanis a könyvben Henry-nek nincsen lánya, akivel nem jön össze Dorian később. Bár ha őszinte akarok lenni, akkor valamilyen szinten tetszett ez a változtatás, hiszen így a filmben Henry végül is megkapja, ami jár neki. Megtudhatja milyen az, ha az ő kicsi lánya kerül veszélybe Dorian által, és természetesen a kedvenc jelenetem mikor a végén Dorian beolvas Henry-nek, hogy ő csak azzá lett, akivé a lord változtatta… hiszen Dorian egész jellemváltozása, életének kisiklása csak azért következett be, mert Henry régen teletömte a fejét mindenféle ostobasággal és ostoba téveszmével, amit persze Dorian elhitt és azok alapján kezdte el élni az életét.

A karakterek szerintem jól lettek a filmvászonra adaptálva, mindenki hozza a könyvbéli vonásokat, Ben Barnes mind az elején elbűvölő, mikor az ártatlan és naiv Dorian-t hozza, és mind később mikor elkezd egyre mélyebbre süllyedni és egyre gonoszabbá és ridegebbé válni. Épp ezért azt is megbocsájtom, hogy kinézetét tekintve nem a könyvbéli Dorian-t kaptuk, nem a szőke fürtöket, kék szemeket és fehér bőrt, hanem Ben Barnes sötét vonásait, melyek ennek ellenére ugyancsak angyali szépségűek. Nem mintha annyira odalennék érte, de azt meg kell jegyeznem, hogy igenis nagyon szép férfi… és a „szép” szót csak nagyon kevés férfira lehet használni.

Imádom Colin Firth-ot, akit én eddig csak pozitív szerepekben láttam (szerintem ő az egyik legjobb és legtehetségesebb angol színész) épp ezért fura volt megszoknom a manipulatív, okoskodó, gonosz Henry Wotton lordként… de azt mindenképp meg kell jegyeznem, nagyon hitelesen hozta számomra a figurát, nagyon utáltam az elejétől a végéig. És ennek éppen így kellett lennie. A többi színész nem volt annyira emlékezetes szerintem, és még azt emelném ki, hogy a film ugyebár kicsit több erotikus (és még meleg) jelenetet is mutat, ami a könyvben nem volt ennyire részletezve, de gondolom itt azért volt rá szükség, hogy szemléltetni lehessen Dorian hogyan változik egyre erkölcstelenebbé és gonoszabbá. (meg persze, hogy nézettebb legyen a film)

Jó filmnek mondanám és a maga nemében igenis megfelelő, bár sok mindenben eltér a könyvtől, de azért nekem tetszett, egyszer mindenképpen érdemes megnézni.
Trailer:

http://www.youtube.com/watch?v=5eAQWllCHHU
10/8

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Nem valami hosszú regény így egy délután alatt simán kiolvastam. És elmondhatom, hogy tetszett, nem nagyon szeretem a régi klasszikus irodalmat, de Oscar Wilde könyve nagyon jó és eredeti.

Miről szól a történet: Adott nekünk egy egyszerű, kedves és romlatlan főszereplő, Dorian Gray, aki nemrég költözött Londonba, mikor a gazdag nagyapja meghalt. Aztán egy estélyen összebarátkozik a tehetséges festővel, Basil Hallward-al, aki egy képet fest róla. Basil-nak van egy másik ismerőse, Henry Wotton lord, akitől szeretné megvédeni a naiv és ártatlan fiút, de megtörténik elkerülhetetlenül a végzetes találkozás… és hogy miért nem akarta Basil, hogy Dorian megismerje Henry-t? Mert, hogy Henry jól ért az emberek manipulálásához és elrontásához.

És mint később látni lehet Dorian-re is egyre rosszabb hatással lesz… a fiú elkezd megváltozni… meggyőzi őt arról, hogy csakis a fiatalság és a szépség számít az életben, és mikor kész lesz Dorian festménye és a fiú elsőnek szembesül saját önön szépségével, akkor azt kívánja bárcsak örökké fiatal és szép maradhatna és helyette a festmény viselné azokat a következményeket, amiket az idő múlása és személyisége romlása hoz rá. A fiú kívánsága valamilyen módon valóra válik… Dorian lelke a festménybe költözik.

A történet nem nagyon csavaros, egyetlen természetfölötti elem van benne, méghozzá a festmény esete, amire se az elején, se később nincs magyarázat. Így nem tudjuk meg, hogy pontosan hogyan és miért vált valóra Dorian kívánsága. Bár ha jobban belegondolok ezen se Dorian, se a többiek nem gondolkoznak el még egy percig se… (egyetlen negatívumként tudnám ezt megemlíteni, nekem szükségem lett volna erre a magyarázatra…)

Három szereplőt szeretnék jobban kiemelni. Elsőnek itt van a főszereplőnk Dorian, aki tényleg tökéletes kívülről, arany fürtjeivel, csodálatosan kék szemeivel, rózsás ajkaival, fehér bőrével és ifjonti ártatlanságával… belülről meg kedvességével, naivságával és romlatlanságával… egészen addig, amíg meg nem ismeri Henry-t. Eztán elkezd fokozatosan megváltozni és életét csakis a saját szabályai szerint éli… aminek az a lényege, hogy nincsenek szabályai. Mindent megtesz, amit csak akar, semmilyen élvezettől, szépségtől és gyönyörtől nem fosztja meg magát. Egyre mélyebbre süllyed és minden rossz dolog utóhatása és következménye a festményen látszódik meg. Mondhatjuk úgy, hogy a festmény reprezentálja Dorian lelkét, ami egyre csúfabb és csúfabb lesz az évek során.

Két ember tudta volna talán megmenteni még Dorian-t az elején, az egyik Basil, a festő, akivel jó barátok voltak, és még maga is megjegyzi, hogy ha tőle segítséget kért volna, akkor talán nem süllyed később olyan mélyre. A másik meg Sibyl Vane, a fiatal színésznő, akibe Dorian beleszeret, eljegyzi és feleségül akarja venni, de aztán hirtelen kiábrándul belőle, összevesznek és akkor Sibyl öngyilkos lesz. Így elveszti a lányt. Dorian számomra egy gyenge és könnyen befolyásolható karakter, akit Henry kénye-kedve szerint rángat a madzagon… a férfi akármit mond neki, akármilyen hülyeséggel tömi tele a fejét, Dorian hisz neki, teljesen a befolyása alá kerül… soha nem értettem az ilyen könnyen befolyásolható embereket, az ilyeneket csak szánni vagyok képes, így nem tudtam Dorian-nal együtt érezni, sőt a végén inkább örültem a bukásának és hogy megkapta, amit megérdemelt.

Henry Wotton egy förtelmes karakter, hirtelen csak ezzel a jelzővel tudnám illetni, egy unatkozó nemesember, akinek az jelenti az egyetlen örömöt, hogy mások életébe beleavatkozik, irányítgatja őket és mindent és mindenkit tönkretesz, akihez van, volt vagy lesz valamilyen köze. Most épp Dorian-t szemeli ki magának, bemeséli neki a zagyvaságait, folyamatosan traktálja a képtelen világnézeteivel és mivel Dorian - ahogy korábban írtam – egy gyenge ember, így mindent elhisz neki, Henry-nek meg sem kell erőltetnie magát… fütyül egyet és Dorian máris ugrik neki. Gyűlölöm az ilyen Henry féle embereket, szívesen vettem volna, ha a végén megkapja, ami neki jár. És végül itt van Basil, a tehetséges festőnk, akivel végül is az egész elkezdődött, merthogy ő találkozott elsőnek Dorian-nal, megkérte, hadd készíthessen róla egy portrét, annyira beleszeretett, hogy az egész művészete felvirágzott tőle, és ő kezdett el fecsegni Henry-nek az ártatlan és csodaszép fiúról, Henry pedig ezért akart vele megismerkedni.

Telnek az évek, és ahogy Dorian egyre mélyebbre süllyed, a kép annál ocsmányabb és förtelmesebb lesz, tulajdon lelkének pusztulását látja maga előtt… a festmény a lelkének tükre tulajdonképpen. Minden korábbi barátja és ismerőse elfordul tőle, szégyellik azt, hogy valaha ismerősei voltak, Dorian meg egyre jobban, ha mondhatom ezt, megőrül és paranoiás lesz. Elzárva tartja a festmény egy szobában, ahova csak neki van kulcsa, mégis folyamatosan attól retteg, mi lesz, ha valaki megtalálja. Aztán egy napon már annyira elege lesz az egészből, hogy véget akar vetni ennek, meg akar szabadulni a portrétól és leszúrja, de mivel a kép a saját része volt, lelkének kivetülése, így Dorian is belehal… a cselédek találnak rá holtan és itt lesz vége a könyvnek.

Oscar Wilde remek író, bejön a stílusa, szépen leírt képeket és hasonlatokat használ, rengeteget idézhetnék tőle, gyönyörűen fogalmaz és olyan nagy igazságokat fogalmaz meg, amelyek örök érvényűek. Mindenképpen megérte elolvasni ezt a könyvet…
(Szerintem még ma megnézem a filmet, és arról is írok, összehasonlító véleményt a könyvhöz viszonyítva… ha lesz időm és kedvem.)
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/oscar-wilde-dorian-gray-arckepe
5/4

Anne Rice: A kárhozottak királynője (Vámpírkrónikák 3.)

Imádom Anne Rice Vámpírkrónikáit és ki tudja mióta próbáltam megszerezni ezt a könyvet, amit szinte már sehol se lehet kapni, de végül mégis sikerrel jártam. Már tudtam előre miről fog szólni a történet, hiszen nagyvonalakban értesültem róla barátaimtól, meg persze láttam a borzalmas filmet (ami ugyanilyen címen fut) és talán ezért nem ütött akkorát ez a könyv. Nem azt mondom, hogy rossz, de valamiért mégse tetszett annyira, mint mondjuk a 2. könyv (címe: Lestat, a vámpír).

Az első fele rettentően unalmas volt számomra, hiszen megtudjuk ki hogyan jutott el Lestat koncertjéig, különféle vámpírokat ismerhetünk meg, a történetüket, megjelenik Pandora, Haiman, Jesse, Daniel és Armand, Marius stb. Láthatjuk, hogy Lestat zenéje felébresztette több mint két ezer éves álmából Akasha-t, aki elindult, hogy bevégezze szörnyű tervét a világra. Erről később. És látjuk, ahogyan a fiatal vámpírok, pedig arra készülődnek, hogy végezzenek Lestat-tal a koncerten, de akkor Akasha elkezdi megölni az összes vámpírt, meghagyva csak azokat, akik Lestat-nak fontosak, közben meg mindenki a vörös ikrekről álmodik és senki sem érti, hogyan kapcsolódnak össze a dolgok és hogy mi fog történni.

Olyan sok szereplő jelenik meg, hogy én nehezen követtem és jegyeztem meg ki kicsoda, még szerencse, hogy nagyon ott vagyok Anne Rice világában, csak ezért nem vesztettem el a fonalat. Akiket igazán értékeltem az Daniel és Armand nagy egymásra találása, az ő történetüket bírtam, hiszen mint azt már korábban írtam, Lestat mellett Armand a másik kedvenc szereplőm (vagy hát ki tudja, talán néha jobban szeretem, mint Lestat-ot). Számomra igen megható pillanat volt épp ezért, mikor több száz év után Marius és Armand újra találkoztak… erre vártam már régen.

Lestat ebben a könyvben számomra semmi emlékezeteset nem nyújtott, csak a végén hozta megint a szokásos formáját, ugyanaz a lázadó és önfejű vámpír, amilyennek mindig ismertük, és amilyennek szeretjük. A könyv végén sem nyugszik le, hanem újabb balhét tervez. A könyv nagy központi eleme, Akasha felébredése és céljának megvalósítása, mondjuk az a cél, egy nagyon baromság, ha engem kérdeztek… erre nem kívánok több szót pazarolni, jobb is, hogy Akasha-t végül elérte a végzete.

Talán kicsit zavaró ez a túl sok vámpír egy ugyanazon könyvben, de másrészről mégis jó, hiszen végre megtörtént az, amiért Lestat az előző könyvben elindította magát a hírnév útján. Meg szerette volna találni rég elvesztett szerelmeit/társait, azt akarta, hogy mindenki összejöjjön, és együtt legyen és ez az álma valóra vált, ha úgy vesszük. És végül ebben a könyvben magyarázatot kaphatunk a vámpírok eredetére, hogyan jött létre az első vámpír, miért és ki által, milyen módon és hogy mi az egész vámpír társadalom fennmaradásának a feltétele… a mitológia összességében nekem tetszett, minden meg lett magyarázva… minden logikusan fel lett építve, ebben nem találok hibát.

A végén meg kell jegyeznem, hogy ebben a könyvben nem a történetet és fordulatokat szerettem, mert az szerintem elég laposra sikeredett, hanem az olyan apró kis mozzanatokat, mint például a korábban említett Marius és Armand nagy találkozása, vagy Armand és Daniel kapcsolatának kialakulásának a bemutatása, vagy mikor Jesse megtalálja Claudia naplóját és abból láthatunk egy részletet, és mikor a végén Lestat és Louis újra elkezdenek rosszalkodni.
Jó könyv, de azt vártam, hogy nagyot üssön, így kicsit csalódott voltam a végén.
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/anne-rice-a-karhozottak-kiralynoje
5/4

Killing Bono (Öld meg Bono-t)

Nem mintha különösebben szerettem volna valaha a U2 együttest, és nem olvastam Neil McCormick önéletrajzi könyvét melyből a film készült (könyv: Neil McCormick: I was Bono’s doppelganger – Én voltam Bono hasonmása), hanem húgom imádja Ben Barnes-t, aki a főszereplőt játssza, így megnézette velem ezt a filmet, és meg kell mondjam nem bántam meg, hogy engedtem a rábeszélésnek.
Merthogy a film igenis szórakoztató és vicces, és Ben Barnes és Robert Sheehan a főszerepben nagyon alakítanak. Na de erről később.

Miről szól a történet? Van egy testvérpár Neil és Ivan McCormick, akik gyerekkori barátságban vannak a U2 együttes tagjaival, Bono-val és a többiekkel, ott voltak, mikor megalakult az együttes, és végignézték hogyan válnak egyre híresebbé. Közben persze ők is próbálkoztak a saját zenéjükkel, de valahogy ez nekik sosem jött össze, annak ellenére, hogy Neil mindent megtesz a sikerért. Végül Írországból Londonba költöznek, és ott indul be az élet igazán… a film azt mutatja be, hogy milyen nehéz érvényesülni a zeneiparban és hogy sokszor a tehetség vagy az akarás vajmi kevés a sikerhez, hiszen megtörténhet, hogy annak ellenére, hogy mindent megteszünk a céljaink eléréséért, akkor sem tudjuk álmainkat megvalósítani.

Mint már mondtam ez a film Neil McCormick önéletrajzi könyvéből készült, nem olvastam, így nem tudom mi mindent változtattak meg a könyvhöz képest, persze ha jól értesültem a pisztolyos jelenetek nem történtek meg a valóságban, csak a filmben a hatásfokozás kedvéért rakták bele, na meg persze a valóságban Neil nem csalta meg Gloria-t azzal a másik nővel, a többi viszont elvileg mind megtörtént.

Akkor beszéljünk egy kicsit a szereplőkről, Ben Barnes Neil és Robert Sheehan Ivan szerepére nagyszerű választás volt (de azok a ruhák és azok a hajak, egyszerűen förtelmesek), azok ketten folyamatosan sziporkáztak, bírtam amilyen arcokat vágtak, vagy ahogyan lereagáltak néhány dolgot. Ivan szeretnivaló, viszont ha Neil valóságban is ilyen volt, akkor párszor jól fejbe vertem volna, mondjuk, mikor nem tudom hány nagy lehetőséget utasít vissza, csak azért mert ő a saját erejéből szeretne boldogulni. Értem én, és nagyon szép dolog, hogy nem akar mások hátán felkapaszkodni, de ha már Bono ennyiszer felajánlja a segítségét puszta barátságból, akkor én biztosan nem teketóráznák, hogy elfogadjam vagy sem… főleg mikor látom, hogy magamtól nem tudom összehozni az olyannyira vágyott sikert.

Nagyon bírtam még a meleg főbérlőt, akihez Londonba költöztek, meg a „maffiózót” akitől a pénzt kapták, meg persze az a pasi is jó volt, aki végül leszerződtetett őket. A film tele volt apró kis poénokkal, amelyek jót mulattam, és habár nem valami nagy műalkotás az egész, de mégis tetszett. Főleg az ír akcentus és a fülbemászó zenék, amit imádtam hallgatni.
Trailer: (csak angolt találtam)
http://www.youtube.com/watch?v=TGCOryLwgiY&playnext=1&list=PL229BF497B19BA7B6&feature=results_video
10/9

Cassandra Clare: Az angyal (Pokoli szerkezetek 1.)

Már régóta szemezgettem ezzel a könyvvel és mivel az írónő másik sorozatát, a Végzet Ereklyéit imádom, így gondoltam ezt is el kellene olvasni, ez ugyebár az előzménytörténete a másiknak új szereplőkkel. Nem bántam meg, hogy belekezdtem, hisz teljesen lekötött és nagyon magával ragadó a történet.

Lássuk csak elsőnek, miről szól a könyv. Tessa Gray a nagynénje halála után Londonba utazik, hogy meglátogassa a bátyját, de elrabolják, ha jól emlékszem Sötét Nővérek névre hallgató két asszony (boszorkánymesterek), akik eztán megmutatják a lánynak, hogy milyen képességgel rendelkezik – képes bárkivé átalakulni, ha megérint egy a személyhez tartozó tárgyat - és mindent megtesznek annak érdekében, hogy Tessa megtanulja, hogy kell használni a képességét.
A lányt végül az árnyvadászok – vagyis pontosabban Will Herondale – mentik meg, akik rejtélyes gyilkosságok után nyomoznak. Így Tessa tudomást szerez erről a mondénok elől rejtett világról, az árnyvadászok, az alvilágiak, a démonok és a mágia létezéséről. Elviszik magukkal a Londoni intézetbe és megígérik a lánynak, hogy segítenek neki megtalálni a bátyját, kideríteni, hogy mit akarhat Tessa-tól a rejtélyes Magister, aki elraboltatta és kideríteni, hogy kicsoda is valójában Tessa.

Ennyit röviden a történetről, ami nem kevésbé fordulatos és izgalmas, mint a Végzet Ereklyéi, és mivel én szeretem a régi korban játszódó történeteket, így az, hogy a Viktoriánus korszakban játszódik, számomra csak dobott a hangulaton. Milyen szereplőink vannak? Ha őszinte akarok lenni, akkor a főszereplő számomra nem nagy karakter, az a tipikus hősnő, aki bennem sosem hagy mély nyomot, kedves, udvarias, igazi 19. századi hölgy. Aztán ott van a két férfi főszereplő.

Az egyik Will, a „rosszfiú”, aki „enyhén” hasonlít Jace-re jellemüket tekintve, és igen a Pokoli szerkezeteket a Végzet Ereklyéihez fogom hasonlítani, és ha mondhatok ilyet, akkor Will még Jace-en is túltesz bunkóságát és önteltségét tekintve, ami szerintem igen nagy teljesítmény. Míg Jace valahogy szimpatikus volt számomra, addig Will csak idegesített a folyamatos szákhősködésével és beszólásaival, és amit a könyv végén leművelt Tessa-val, nos, én is csak azt tudom mondani, amit Tessa felelt neki, hogy erre nincs semmilyen jó magyarázata. Merthogy igen, utalások vannak rá az egész könyvben, hogy Will valójában nem olyan, mint amilyennek mutatja magát, hanem van egy nagy titka, amit senkivel sem oszt meg… erre remélem a 2. könyvben fény derül… bár mondjuk számomra az akkor sem lesz mentség arra, ahogyan beszélt szegény Tessa-val. Will-ben egyetlen szimpatikus dolog volt számomra, az őszinte és mély barátsága Jem-el, akit mindenkinél jobban szeret, és akiről gondoskodik a betegsége miatt. Mikor Will és Jem együtt voltak, nos, akkor csak akkor szerettem Will-t valamelyest.

A másik férfi főszereplő pedig James Carstairs vagy, ahogy mindenki hívja: Jem. Őt azonnal a szívembe zártam, pedig általában nekem a rosszfiúk jönnek be, most mégis Jem került közel a szívemhez, Will meg csak irritált. Jem igazi úriember, kedves és megértő, olyan igazi szőke herceg a fehér lovon, aki mégsem unalmas, hanem valamiért nagyon kedvelhető. Persze meg van a saját szomorú múltja, a titokzatos betegsége, aminek terhét örökké cipelnie kell magával, talán ez a tragikus sors teszi olyan szerethetővé a szememben.

Persze hármójukon kívül vannak még egyéb mellékszereplők, hogy csak a fontosabbakat említsem, Henry és Charlotte, akik a Londoni intézet vezetői, ha pontos akarok lenni, akkor inkább Charlotte a vezető, ami igen nagy teljesítmény, ha azt nézzük, hogy ő csak egy nő, és ne felejtsük most a 19. században vagyunk, még az egyenjogúság kivívása előtt. A férje Henry meg egy tipikus szórakozott feltaláló, aki inkább tölti minden idejét a saját kis zugában a saját kis szerkezeteivel, minthogy mással foglalkozzon. Aztán ott van még Jessamine, az angol „rózsaszál”, aki gyűlöli az árnyvadász létet, igazi hölgyként szeretne élni normális életet, nem pedig démonokat és alvilágiakat püfölni az éjszakában.

Megismerhetjük jobban Camille-t, aki ugyebár a Végzet Ereklyéi 4. részében tűnik fel, aki ekkor még Magnus-sal volt együtt… és igen szerepel Magnus Bane is, a kedvenc boszorkánymesterem, ő volt az abszolút kedvenc szereplőm a Végzet Ereklyéiben, így kitörő lelkesedéssel olvastam mikor ebben a történetben felbukkant, még ha csak egy rövid időre, de akkor is. És volt valami, ami különösen elnyerte a tetszésemet, hogy Tessa imád olvasni, és Will is – mint később kiderül – így folyamatosan könyvekből és versekből idézgetnek.

A végén meg kell jegyeznem, hogy ez a könyv egy trilógia első része, mely Pokoli Szerkezetek néven fut, már várom, hogy a második rész megjelenjen magyarul, kíváncsi vagyok a folytatásra. Összességében ez egy remek könyv, nekem tetszett, természetesen nem szárnyalhatja túl a Végzet Ereklyéit, de szorosan mögötte van a sorban. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
UI: a borítón Will szerepel:)
Könyv trailer:
http://www.youtube.com/watch?v=4nxQVz0uhNg
5/4