Killing Bono (Öld meg Bono-t)

Nem mintha különösebben szerettem volna valaha a U2 együttest, és nem olvastam Neil McCormick önéletrajzi könyvét melyből a film készült (könyv: Neil McCormick: I was Bono’s doppelganger – Én voltam Bono hasonmása), hanem húgom imádja Ben Barnes-t, aki a főszereplőt játssza, így megnézette velem ezt a filmet, és meg kell mondjam nem bántam meg, hogy engedtem a rábeszélésnek.
Merthogy a film igenis szórakoztató és vicces, és Ben Barnes és Robert Sheehan a főszerepben nagyon alakítanak. Na de erről később.

Miről szól a történet? Van egy testvérpár Neil és Ivan McCormick, akik gyerekkori barátságban vannak a U2 együttes tagjaival, Bono-val és a többiekkel, ott voltak, mikor megalakult az együttes, és végignézték hogyan válnak egyre híresebbé. Közben persze ők is próbálkoztak a saját zenéjükkel, de valahogy ez nekik sosem jött össze, annak ellenére, hogy Neil mindent megtesz a sikerért. Végül Írországból Londonba költöznek, és ott indul be az élet igazán… a film azt mutatja be, hogy milyen nehéz érvényesülni a zeneiparban és hogy sokszor a tehetség vagy az akarás vajmi kevés a sikerhez, hiszen megtörténhet, hogy annak ellenére, hogy mindent megteszünk a céljaink eléréséért, akkor sem tudjuk álmainkat megvalósítani.

Mint már mondtam ez a film Neil McCormick önéletrajzi könyvéből készült, nem olvastam, így nem tudom mi mindent változtattak meg a könyvhöz képest, persze ha jól értesültem a pisztolyos jelenetek nem történtek meg a valóságban, csak a filmben a hatásfokozás kedvéért rakták bele, na meg persze a valóságban Neil nem csalta meg Gloria-t azzal a másik nővel, a többi viszont elvileg mind megtörtént.

Akkor beszéljünk egy kicsit a szereplőkről, Ben Barnes Neil és Robert Sheehan Ivan szerepére nagyszerű választás volt (de azok a ruhák és azok a hajak, egyszerűen förtelmesek), azok ketten folyamatosan sziporkáztak, bírtam amilyen arcokat vágtak, vagy ahogyan lereagáltak néhány dolgot. Ivan szeretnivaló, viszont ha Neil valóságban is ilyen volt, akkor párszor jól fejbe vertem volna, mondjuk, mikor nem tudom hány nagy lehetőséget utasít vissza, csak azért mert ő a saját erejéből szeretne boldogulni. Értem én, és nagyon szép dolog, hogy nem akar mások hátán felkapaszkodni, de ha már Bono ennyiszer felajánlja a segítségét puszta barátságból, akkor én biztosan nem teketóráznák, hogy elfogadjam vagy sem… főleg mikor látom, hogy magamtól nem tudom összehozni az olyannyira vágyott sikert.

Nagyon bírtam még a meleg főbérlőt, akihez Londonba költöztek, meg a „maffiózót” akitől a pénzt kapták, meg persze az a pasi is jó volt, aki végül leszerződtetett őket. A film tele volt apró kis poénokkal, amelyek jót mulattam, és habár nem valami nagy műalkotás az egész, de mégis tetszett. Főleg az ír akcentus és a fülbemászó zenék, amit imádtam hallgatni.
Trailer: (csak angolt találtam)
http://www.youtube.com/watch?v=TGCOryLwgiY&playnext=1&list=PL229BF497B19BA7B6&feature=results_video
10/9