A Dollanganger gyerekek élete rendbe jön, boldogságuk mégsem lehet teljes. Carrie egész életében, tragikus haláláig viseli a szörnyű rabság következményeit. Chris nem tud lemondani a padláson született álmáról, és a testvérszeretet ellen lázadó Cathy is hiába vágyakozik arra, hogy békés révbe érjen.
A szerző Virágok a padláson című regényének hősei – már felnőtt fejjel – kétségbeesetten keresik helyüket az életben. Mindhármójukban ott munkál a keserű emlék, nyomasztja őket Foxworth Hall baljós árnya, megállíthatatlanul sodródnak a tragédiájukat okozó, anyjukkal való végső drámai találkozás felé.
Nem olyan régen, mindössze pár héttel ezelőtt olvastam a Virágok a padláson című könyvet, ami a Dollanganger saga első része. Nagyon tetszett a könyv, izgalmas, szörnyű és ugyanakkor brutálisan kegyetlen volt, amit a Dollanganger gyerekeknek át kellett élniük benne. Az első könyvnek ott lett vége, hogy a testvéreknek sikerült megszökniük a fogságból és megpróbáltak olyan messzire eljutni a Foxworth Hall-tól amennyire az csak lehetséges. A második rész, ami a Virágszirmok a szélben címet kapta, itt veszi fel a fonalat.
Kezdeném rögtön azzal, hogy itt szintén hamarabb láttam a 2014-es filmet, így magáról a történetről azért volt már némi fogalmam, tudtam mire számítsak. Azt is tudtam, hogy itt már sokkal több eltérés van a könyv és a film között, mert míg az első rész azért elég hiteles és majdnem 100%-os adaptációnak tekinthető, a második filmben azért jóval lazábban álltak hozzá a könyvhűséghez. Csak hogy pár igen fontos dolgot említsek, íme néhány példa. Könyvben a második rész onnan indul ahol az első abbamaradt és fokozatosan látjuk, hogy telik el 10-15 év, addig a filmek esetében a második rész rögtön 10 éves időugrással indul. A könyvben Paul Sheffield igen nagy szerepet kap, míg a filmben nem szerepel, az ő halálával kezdődik a film a 10 éves időugrás után. Teljesen máshogy alakulnak időrendben az események, az egyes karakterek interakciója, és a filmben látott Sarah peig, aki ugyebár Chris menyasszonya lesz, ilyen karakter nincs is a könyvben.
Láthatjátok hát, hogy a könyv itt már merőben más, mint maga a 2014-es film, de én most főképp a könyvről szeretnék beszélni, mert azt olvastam most. Örültem annak, hogy a könyv maga részletesebb és pontosabb képet mutat nekünk a Dollanganger testvérek életének alakulásáról és látjuk, hogy sikerült fokozatosan túltenniük magukat a szörnyű múlton és mindazon a sok borzalmon ami velük történt. Vagyis miket beszélek én, hisz az roppant nagy hazugság, hogy valaha sikerült volna túltenniük magukat rajta, fogalmazzunk inkább úgy, hogy azt látjuk, hogy próbálnak boldogulni az életben, hogy birkóznak meg a felnőtté válás nehézségével és azzal, hogy egyszer fel kellene nőni és önállóan boldogulniuk kellene az életben.
A Dollanger gyerekek: Carrie, Cathy és Chris
Legnagyobb segítségük mindebben Dr. Paul Sheffield és szolgálója, Henny, akik befogadják a három gyermeket és akiket Paul eztán szárnyai alá vesz, így lehetővé téve, hogy tudják folytatni az életüket. Paul megmenti őket minden tekintetben, vagyis minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy segítsen rajtuk. Tetőt rak a fejük felé, eteti és ruháztatja őket, valamint mindenben a segítségükre lesz, hogy azt kezdjenek az életükkel, amit csak akarnak. Ha Paul és Henny nem lett volna, akkor ki tudja mi lett volna a Dollanganger gyerek sorsa. Persze vitatkozhatnánk azon, hogy Paul tényleg ilyen önzetlen és segítőkész lélek, csupa emberbaráti szeretetből tette azt, amit értük tett, mert hát lássuk be ez azért nem teljesen igaz. Azért elég nagy szerepe volt ebben annak is, hogy Paulnak már rögtön megtetszett Cathy még akkor is, ha csaknem 25 év korkülönbség van közöttük. De erre térjünk vissza később.
Cathy, Chris és Carrie máshogy próbálnak boldogulni és feldolgozni a történteket, mindhárman másmilyen utat választanak. Carrie az, aki a legcsendesebb és leginkább „beletörődő” utat választja, némán tűri, ahogy az iskolában csúfolják és kiközösítik, ahogy a testvérei igen gyakran magára hagyják, hogy a saját igen negatív önértékeléséről már ne is beszéljünk. Carrie önbizalomhiányos, halk szavú, önmarcangoló, depressziós és úgy hiszi, hogy semmit sem érdemel meg az életben, és a sok ideig tartó magában szenvedése lesz a veszte. Nem sokáig marad meg az életkedve, és aztán egy végzetes lépésre szánja rá magát.
Chris választja talán a legracionálisabb és a legérzelemmentesebb utat, mert számára az lesz a legfőbb és talán az egyetlen cél, hogy tanuljon, tanuljon és tanuljon és hogy orvos lehessen belőle hosszú évek kemény munkája révén. Közben persze tovább ácsingózik Cathy után, de a lány határozottan próbál tovább lépni és mindent megtesz annak érdekében, hogy sose történhessen meg köztük az újra, amit anno a padláson tettek. Nem mintha Cathy nem vágyna rá, de tudja, hogy a normális világban nem lehetnek sosem együtt és ezért mindenáron próbálja magát távol tartani Christől.
És itt térnék át Cathy-re, mert ugyebár továbbra is Cathy a narrátorunk, az ő szemén keresztül látunk mindent, így legjobban az ő lelkébe, gondolataiba és érzéseibe pillanthatunk bele. A többieket pedig csak az ő szemén keresztül látjuk. Cathy az, aki a legvehemensebb módon reagálta le a velük történteket, ő nem a csendes szenvedést vagy a racionális továbblépést választja mint a bátyja vagy a húga. Nem, Cathy a gyűlölet és a bosszúvágy karmába kerül és hosszú éveket tölt azzal, hogy bosszút forral anyjuk és nagyanyjuk ellen. Gyerekként még csak távoli célnak tűnik mindez, de aztán felnőttként igenis véghez viszi, amit eltervezett. És ebben a bosszúban senki és semmi nem tudja őt megállítani.
Ha nagyon őszinte akarok lenni nem hibáztatom Cathy-t mindezért, mert szerintem igenis jó oka volt arra, hogy így érezzen, sőt még a bosszúhoz is, mert igenis vannak olyan dolgok, amik bosszúért kiáltanak és amiket egyszerűen nem lehet megbocsátani. Cathy-vel nem ez volt most a gondom, hanem az, hogy mindeközben négy férfin ment keresztül és gyakorlatilag mind a négyüket szinte teljesen tönkretette valamilyen módon. Nem igazán tudtam követni, hogy akkor most épp kit szeret és kit nem, és azon már csak kínomban nevetni tudtam, amikor mindig akkor jött rá, hogy ő tényleg szereti az adott férfit, mikor az már meghalt. Paul, Julian és Bart (hogy Christ ne is említsem ugyebár) mind megszenvedték valamilyen módon Cathy bosszúvágyát és haragját, Cathy használta őket mikor szüksége volt rájuk, aztán pedig szörnyen viselkedett velük.
Tetszett itt is az a párhuzam, mikor Cathy egyre többször hasonlította magát az anyjához, és itt már nem csak a külsőségekre gondolok. Mert ahogy Cathy és Chris felnőtt, úgy már tényleg a szüleik mondhatni tökéletes másaik lettek külsőleg. Cathy az évek múlásával rájön, hogy talán nem is különb, mint az anyja, hisz ő sem képes férfi nélkül élni, ő is hiú és sokat foglalkozik a külsejével és ezt használja fel a férfiak elcsábítására, és ő is legalább annyira önelégült és akaratos. És azt már meg sem említem, hogy ő is néha épp azokat bántja, akiket a legjobban szeret.
2014-es film plakát
Nem olyan rövid ez a könyv se, mégis sokkal kapkodósabbnak és tömörebbnek éreztem, mint az első részt. Talán azért mert míg az első könyv nagyjából 3 év történetét meséli el, itt a másodikban már csaknem 15 év telik el, és ebben a 15 évben igen sok minden történik, így néha olyan az érzése az embernek, hogy az írónő kapkodva mesél, és elnagyolva mond el dolgokat és mutat be karaktereket. Talán ha mondjuk kevesebb szerelmi szálat kap Cathy és azok jobban ki vannak dolgozva, akkor jobban működött volna a dolog. Bár lehet ez a zsúfoltság és kapkodás csak engem zavart.
Mindezek a néhány negatívum ellenére, tetszett a második rész is, mert a könyv sokkal alaposabban és részletesebb meséli el a sztorit, mint anno a 2014-es film, amit láttam. Itt jobban érthetőek a karakterek és azok motivációi, az ok-okozati összefüggések és miértek. A Dollanganger gyerekek sorsa mondhatjuk jóra fordult, vagyis ők mindent megpróbáltak tenni ennek érdekében ki-ki a maga módján, ám sajnos hármójuk közül nem mindannyian tudnak a múltjukkal megbirkózni, így most is keserédes a vég, és így volt ez életszerű. Van még három további könyv a sorozatban, a következő kettőben Cathy két fia a narrátor, az utolsóban pedig a nagymama eredettörténetét kapjuk meg, nem tudom, hogy valaha olvasni fogom-e ezt a három könyvet, mert ha nagyon őszinte akarok lenni, azok már nem érdekelnek annyira, de nem tudom mit hoz az élet. Majd meglátjuk, lehet egyszer sorra kerülnek.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése