Sarah J. Maas: Felperzselt királyság (Üvegtrón 7.)

Fülszöveg:

Elérkezett a végső háború.

Aelin Galathynius rabszolgából a király orgyilkosává, majd egy birodalom királynőjévé vált. Útjának utolsó, szívbe markoló szakasza a háború kitörésével veszi kezdetét.

Aelin mindent kockára tett, hogy megmentse a népét – csakhogy hatalmas árat fizetett érte. A tündérkirálynő vaskoporsóba zárta, és most tüzes akaratának utolsó lobbanására is szüksége van, hogy elviselje a kínokat.

Ha megtörik, Maeve pusztulásra ítél mindenkit, akit szeret. Csakhogy Aelinnek fogytán az ereje…

De hiába került ő fogságba, a barátainak mennie kell tovább. Bizonyos kötelékek elmélyülnek, míg mások örökre megszakadnak.

A tenger túlpartján Rowan, hű társaival foglyul ejtett hitvesét és királynőjét keresi – nehogy végleg elveszítse!

A sors fonalai végül összeérnek, és kénytelen mindenki összefogni, miközben Aelin a saját életéért és egy jobb világért küzd.

Nem olyan régen olvastam a sorozat hatodik részét és ha már így benne voltam a dolgokban, gondoltam miért ne folytatnám a záró kötettel. Úgyis nagyon érdekelt a történet lezárása és szerencsére már megérkezett magyarul az utolsó rész, így semmi akadálya nem volt annak, hogy most ez kerüljön terítékre. Az Üvegtrón könyvsorozat számomra kissé döcögősen indult, de a második és harmadik rész környékén abszolút megvett magának az írónő. Az Üvegtrón ott van mára a kedvenc könyvsorozataim között és szerencsére egy olyan méltó lezárást kaptunk, amit megérdemlünk mi és maga a történet is.

Az ötödik könyv végén történtek után vesszük fel a fonalat, hisz a hatodik könyv egy mellékvágányról szólt, amiben a karakterek nagy része fel sem tűnt. Aelin Maeve fogságában sínylődik, miközben Rowan és a társaik őt keresik, hogy megmentsék. Közben északon már elkezdődött a háború és Morath seregei Terrasent ostromolják. Aedion és csapatai mindent megtesznek a városuk védelmében és megpróbálnak addig kitartani, amíg megérkeznek a felmentő seregek. Dorian, Manon és a felmentő sereg egy része északra tart Terrasen felé. Dorian vállát nyomja a rémkulcsok súlya és a férfi magánakcióba kezd, hogy megtalálja a harmadik rémkulcsot is. Chaol, Yrene és a felmentő sereg másik fele szintén hazaérkezik, de mielőtt Terrasen megsegítésére siethetnének, elsőnek saját magukat kell megmenteniük.

Chaol, Rowan, Aelin, Dorian és Manon

Tehát láthatjátok, hogy 4 fő pontból indulnak a szálak, melyek aztán szép fokozatosan egybefutnak. Közben persze lesz néhány mellékvágány, hiszen a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy azt bárki eltervezte, de a vége úgyis csakis a nagy csata lehet Terrasenben, amire mindenki lassan egy éve készülődött. Sok minden történt ebben a nagy hosszú utolsó részben, és azt kell mondanom, hogy ha már ennyi történetszálat rakott bele az írónő, akkor nyugodtan ketté szedhette volna két könyvé és akkor némelyiket még jobban ki lehetett volna fejteni. Vagy ha már ezt nem akarta, akkor néhány valójában nélkülözhető történetszálat ki lehetett volna hagyni és azzal némileg rövidíteni a könyv vastagságán. Bármelyik megoldást választotta volna, nekem holt mindegy, de ez így, amit végül kaptunk, túl hosszúnak, töménynek, de közben valahol mégis nélkülözhető történetszálakkal megpakolt lezárásnak tűnt számomra.

Ennek ellenére nekem tetszett a könyv, mert logikusan és következetesen építette fel a történeti szálakat, mindenki megkapta a maga lezárását, és habár boldog befejezésünk lett, de mégsem az a teljesen rózsaszín befejezés. Persze itt is lehetne kötözködni, mert igaz, hogy kaptunk néhány halottat és nem minden páros talált egymásra, akit szerettem volna együtt látni, de mégis súlytalanok a negatívumok. Sokkal nagyobbat üthetett volna a sztori, ha fontosabb és jelentősebb karakter(ek) hal(nak) meg a végén vagy ha nagyobb veszteségekkel kellene szembenézniük hőseinknek.

A másik, amit ki szerettem volna emelni így a végén, a történet "fő gonosza(i)". Nem sokat írtam róluk korábban és bevallom azért, mert meg akartam várni, hogy a végére merre futnak ki, hogy végül mi mindent tudunk meg róluk. Ugyebár az elejétől nyilvánvaló, hogy az egyik nagy ellenség Erawan, a démonkirály, ő mozgatta a szálakat a háttérből, ő volt minden gond forrása. Megkaptuk az ő történetét és motivációt, ami nem rossz a maga egyszerűségében, de mivel végig valami nagy ellenségnek volt beállítva, így kissé csalódást keltett bennem, hogy milyen véget ért "szegény". Elég könnyen elintézték, ennél valami komolyabb és drámaibb leszámolásra vártam vele kapcsolatban.

Maeve és Erawan

Mellette ott van nekünk Maeve, aki kezdetben nem annak tűnt, mint aki valójában volt. Aztán róla is kiderült az igazság és előlépett a második számú fő ellenséggé Erawan mellett. Nem tudom, hogy erről mit kellene gondolnom, mert egyrészről Maeve érdekes a maga módján és legalább így még jobb karakter lett belőle. Ám mégis úgy gondolom, hogy szerintem bőven elég lett volna, ha Erawan marad meg nekünk a nagy ellenfélnek. Akkor kaphatott volna még több időt, még nagyobb jelentőséget és lehetett volna tovább építeni a karakterét. Így hogy már ketten voltak az utolsó részben, mindketten lesüllyedtek az egysíkú gonosztevő szintjére, és mindkettejük vége elég laposra és kiábrándítóra sikeredett.

Nem akartam negatívumokkal indítani ezt a kritikát és ezek nem igazán nagy problémák vagy hatalmas negatívumok és talán csak nekem szúrták a szemem. De azért mindenképp meg akartam említeni őket. Na, de térjünk ár a pozitívumokra, mielőtt azt hinnétek, hogy nem tetszett a befejező rész! Igenis tetszett és sok-sok olyan dolog volt, amit imádtam és aminek kifejezetten örültem. Egyrészt az tetszett a legjobban, hogy nem Aelin nagyságára és különlegességére lett kihegyezve a végkifejlet, hogy nem ő lett az egyedüli nagy hős, aki aztán megment mindenkit. Hanem többen kaptak nagy szerepet és jelentőséget és minden főszereplőnk hozzájárult a maga módján a végső sikerhez. Mindenki egy nagy kirakós apró darabja volt és együtt érték el a győzelmet a végén a veszteségeikkel együtt.

Aelin, immár királynőként és ahogy Celaena néven bérgyilkosként a történet kezdetén

Tetszettek a visszautalások a könyvsorozat kezdetére és ujjongtam, mikor az eredeti trió újra egymásra talált és nosztalgiázni kezdtek a múltról, arról, hogy honnan indultak és hova jutottak el. Aelin, Chaol és Dorian, ők voltak azok akik elindították az események láncolatát, és habár a kezdeti szerelmi háromszögüket nagyon rühelltem anno, miután túlléptek ezen, onnantól már csak szeretni lehetett őket. Sok időre távol kerültek egymástól, de kellett ez a távolság, hogy megtalálják a saját útjukat. Szinte mindenki megtalálta a végére a párját, mindenkinek meglett a másik fele, amit jó volt látni, különösen szerettem Elide-t és Lorcant, de Aedion és Lysandra se voltak rosszak. Nagy shippem volt Dorian és Manon, erre pont ők voltak azok, akik végül külön utakon folytatták. Nagyon bántam, de jobban belegondolva, ez így reális, mert hosszú távon nem lennének jó páros együtt.

Láthatjátok tehát, hogy sok minden tetszett és sok minden épp úgy alakult, ahogy azt én vártam. Kaptunk egy korrekt nagy finálét, melyben meg volt a logikus történetvezetés, ahol egyre nőtt a feszültség, ahogy haladtunk előre. Izgalmas, kalandos, érzelmes volt a sztori, és a szokásos kellemes humort se kellett nélkülöznünk. Minden karakter megkapta a maga lezárását, amit érdemelt. Mégis kissé hiányérzettel fejeztem be az utolsó könyvet, mert véleményem szerint nagyobbat ütött volna a befejezés, ha meghal egy-két fontosabb karakter, mert így kissé sziruposra sikeredett az egész. A másik nagy szívfájdalmam a két fő ellenség, akikről szívesebben tudtam volna meg többet, de azt se bántam volna, ha Erawan marad egyedül, és akkor őt jobban ki lehetett volna dolgozni.
Az Üvegtrón könyvsorozat kezdése, és talán a vége nem olyan tökéletes, mint amit szerettem volna, de a összességében nagy kedvenc lett a sorozat, mindenkinek bátran ajánlom. A borító pedig ismét csodaszép, mint a korábbiaknál.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-kingdom-of-ash-felperzselt-kiralysag-1-2

Értékelés: 5/5