Cassandra Clare: Éjfél kisasszony (Gonosz Fortélyok 1.)

Fülszöveg:

Öt év telt el a Mennyei tűz városa eseményei óta, amikor az árnyvadászok a kihalás szélére sodródtak. Emma Carstairs már nem gyászoló kislány, hanem egy fiatal nő, aki elszántan keresi szülei gyilkosát, hogy megbosszulhassa szeretteit és az őt ért veszteségeket. 
Oldalán a parabataiával, Julian Blackthornnal egy démoni cselszövést próbál felderíteni Los Angelesben, a Sunset sugárúttól egészen a Santa Monica partjait mosó, igéző tengerig követve a nyomokat. Emmának meg kell tanulnia bízni a szívében és az eszében. A szíve azonban veszélyes irányba húzza…
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Julian bátyja, Mark – akit a tündérek öt évvel ezelőtt elraboltak – egy alku részeként váratlanul hazatérhet. A tündérek mindenre hajlandók, hogy kiderítsék, ki gyilkolja a fajtájukat… és ehhez szükségük van az árnyvadászok segítségére. Ám a tündérek földjén másként telik az idő, így Mark alig öregedett, és nem ismeri meg a családját. Vajon valóban sikerülhet visszatérnie közéjük? Tényleg elengedik a tündérek?

Bevallom őszintén elég negatív érzésekkel álltam neki Cassandra Clare új Árnyvadászos trilógiájának első részéhez. Még mindig tisztán emlékszem mennyire szerettem anno (és még most is persze) az eredeti Végzet Ereklyéi trilógiát, de aztán a középszerű és abszolút felesleges újabb trilógia és az átlagos, egyszer olvasható Pokoli szerkezetek kissé elvette a kedvem attól, hogy érdekeljenek a további könyvei. Nem tetszett, hogy egy olyan brandet próbál felépíteni, amiben még ki tudja hány Árnyvadászos könyvet jelentet meg, mindezt persze úgy, hogy mindegyik könyv összefügg mindegyikkel, ezzel gyakorlatilag rákényszerítve az olvasót, hogy vegye meg az összes könyvét. Nem azzal van a baj, hogy egy Árnyvadász univerzumot épít ki, hanem azzal, hogy annyira összefűzi az egyes sorozatokat, hogy azok egymás nélkül hiányosnak és félek, hogy egyszer olvashatatlannak fognak minősülni.

Nem akarok ebbe a kérdéskörbe jobban belemenni, csak azért ezzel kezdtem a kritikát, hogy lássátok, hogy viszonyulok ehhez a dologhoz. Szóval igen... voltak ellenérzéseim az Éjfél Kisasszonnyal szemben és az sem segített, hogy Emmáék nem lettek a szívem csücskei a Mennyei tűz városában. Hogy akkor mégis mi a fenéért olvastam el? Kérdezhetnétek joggal, mire azt válaszolom, hogy igenis fúrta az oldalamat a kíváncsiságom, mert nagyon sok pozitív kritikát olvastam róla, és ott motoszkált az agyam egy rejtett kis hátsó zugában a gondolat, hogy mi van, ha igazak a pozitív kritikát és a hülye előítéleteim miatt egy remek könyvről maradok le. Milyen jól tettem, hogy engedtem a kíváncsiságomnak! Te jó ég, milyen jól! Imádtam az Éjfél Kisasszonyt, és nem hittem hogy valaha ilyet fogok mondani, de a kedvencemmé vált.

Habár imádtam a könyvet alapjaiban és főként a jó élményeimről szeretnék írni, mégis van egy-két dolog, ami nem nyerte el a tetszésemet. Kezdjük akkor elsőnek ezekkel. Az első nagy hiányérzetem oka, hogy ebben a könyvben Clare már teljesen adottnak kezeli az Árnyvadász világot és gyakorlatilag semmit nem magyaráz el az olvasónak. Úgy veszi, hogy mindenki olvasta az első két sorozatát és mindenki tud mindent, ismer mindenkit, ami nem biztos, hogy így van. Persze nagyobb a valószínűsége, hogy csak a hardcore rajongók olvassák ezt a könyvsorozatot, akik rég túl vannak a korábbi könyvein, de mi van, ha valakit mondjuk épp ez a sorozat fog meg elsőre? Mi van, ha valaki ezt veszi le elsőre a boltok polcairól? Megmondom én mi lesz szegénnyel. Gyakorlatilag nem ért semmit és zavarodottan olvassa majd a könyveit azzal a tudattal, hogy itt valami hiányzik. És valóban hiányzik mindaz, amit a korábbi két sorozatban mind-mind leírt. (Itt jön elő az, amit én nagyon ellenszenvesnek találok, mert ezzel "kényszerít" rá minket, hogy vegyük meg a többi könyvét is, ha érteni akarunk valamit.)

A másik, amit negatívként értékelek az három konkrét karakter lenne. Clare hajlamos arra, hogy felesleges mellékszereplőkkel pakolja tele a könyveit, és sajnos ez itt se alakult másképp. Most komolyan? Minek kellett ide Cristina és Diego? Abszolút felesleges karakterek, főleg a lány, a fiúnak még van is némi fontossága centurio révén, de máshogy is be lehetett volna hozni a történetbe. Minek kell ide Cristina? Emma néha neki panaszkodik, ennyi. Amúgy nélküle is menne tovább a történet. És Kit Herondale? Na ne már! Minek? Minek kellett ide ez a karakter? Mi célja van vele az írónőnek? Minek kellett egy újabb felesleges történetszálat behozni Emmáék sztorijába? Csak hogy legyen oka Jemet, Tessát és Claryéket visszahozni? De minek? Ők minek kellettek ide? Abszolút működött volna nélkülük a történet. Annyira izzadtságszagú volt számomra mindez, Clare megint annyira erőlködve próbálta összefűzni a könyveit és azok szereplőit, hogy most sem sült el jól. (Pontosan ezért nem szerettem meg Emmáékat a Mennyei tűz városában, mert ők pedig ott voltak totál feleslegesek és oda nem illőek.)

Ez a könyv legnagyobb hibája, és ha jobban belegondolunk nem csak ennek a könyvnek a hibája, hanem Clare új írási irányvonalának is. Mégis... habár eléggé húztam a szám a fenti két dolog miatt, egyszerűen nem tudtam nem szeretni a könyvet. Megkockáztatom, hogy van olyan jó, mint anno a Csontváros volt. Persze hülye lennék összehasonlítani a kettőt, mert a kettő teljesen más és vétek lenne méregetni őket egymás mellett. Míg a Csontváros "gyerekesebb" és jóval humorosabb stílusban készült fiatalabb karakterekkel, addig az Éjfél Kisasszony ennél "érettebbre" és komolyabbra sikerült. Emmáék 17-18 évesek, és nem olyan muris és mókás az életük, mint Claryéknek volt. Nincs is olyan sok humor ebben a könyvben, hanem komolyabb témákra fókuszál, de ez itt épp így működik.

Emma és Julian

Nézzük először a karaktereket. Nyugodtan kijelenthetem, hogy Emma eddig a legjobb női főszereplő, simán kenterbe veri Claryt és Tessát. Okos, erős, ravasz, bátor és minden, aminek egy igazi női főhősnek lennie kell. Ismeri az erősségeit és a gyengeségeit, mindent megtesz a céljai eléréséért és a szerettei védelméért, miközben neki is vannak félelmei és gyengeségei. Gyerekkoruk óta legjobb barátok Juliannal és mióta parabataiok lettek még közelebb kerültek egymáshoz harcosokként és barátokként is. Sőt... túl közel. Mindig érdekelt milyen lenne, ha két parabatai egymásba szeretne, hogy tulajdonképpen miért tiltott a szerelmük, és erre most megkaptam a magyarázatot.

Emma és Julian kapcsolata teljesen más, mint a korábbi párosoké, hisz ők nem most ismerkednek meg, hanem gyerekkoruk óta ismerik és szeretik egymást. Így gyakorlatilag nincs nagy felvezetés, hanem rögtön azzal indul a sztori, hogy mindketten titokban éreznek valamit a másik iránt, valami többet, mint amit kellene. A kapcsolatuk így egészen más ívet fog leírni, mint Clary és Jace vagy épp Tessa és Will kapcsolata, és ennek mindenképp örülök. Persze ők is bénáznak és szenvednek már most és gondolom fognak még eleget a folytatásban, de valamiért mégis szurkolok nekik, mert sokkal mélyebbnek és igazabbnak érzem a kapcsolatukat és az azzal járó nehézségeket, mint a korábbi két páros esetében.

Nem csak Emma érdekes karakter, hanem Julian és a Blackthorn család többi tagja szintén. Julian egy megtört lélek, aki habár abszolút normális jófiúnak tűnik, korántsem az, ahogy ez kiderül a történet folyamán. Nyugodtan kijelenthetem, hogy ő az egyik megtört karakter a könyvben, aki rengeteget tűrt és szenvedett magában, akinek sok-sok nehézséggel kellett megbirkóznia, aki sok titkot rejteget. Emma közvetlenebb, pimaszabb és játékosabb, Julian inkább elmélkedő, nyugodtabb és csendesebb és épp ezért egészítik ki egymást annyira jól. A Blackthorn gyerekek közül talán Ty az egyetlen, aki valamennyire érdekesnek tűnik jelenleg, de még ő se kapott olyan nagy szerepet, hogy igazán megismerhessük a furcsaságain túl.

Semmiképp se szeretnék elfeledkezni Markról, a legidősebb Blackthorn fiúról. Persze sejthettem volna, hogy most sem a főszereplők lesznek a kedvenc karaktereim, de ki hitte volna, hogy épp Markot szeretem meg ennyire? Én semmiképp. Mark a legjobban kidolgozott karakter, a leginkább megtört és legérdekesebb szereplő ebben a könyvben. Vívódása a tündér fele és a családja között, vívódása, hogy ki is ő valójában és hova tartozik, a normális világba való visszailleszkedésének nehézségei és a szerelmi szála mind-mind remek volt és ezek miatt vált szinte már az elejétől a kedvencemmé. Az ő karaktere mindenképp a legösszetettebb és ő tette meg a legnagyobb utat. És a szerelmi szála! Mark és Kieran annyira szuperek voltak együtt, hogy azt öröm volt nézni.

A Blackthorn család

A könyv története sem okozott csalódást. Egy nyomozási szál van a középpontban, ami szintén újdonságnak számít a korábbiakhoz képest. Mintha egy Árnyvadász világba oltott detektív regényt olvasnék némi családi drámával vegyítve, és kész a tökéletes recept. Clare most nagyon eltalált valamit, nekem tetszett a fő történetszál, a nyomozás, a gyilkos kiléte és indokai. Főleg annak örültem, hogy most végre egy olyan "fő gonosz" áll a másik oldalon, aki nem a hatalomért küzd (mint Valentine és Mortmain tette), hanem akinek indokai sokkal mélyebbek és szomorúbbak, és akivel épp ezért valamilyen szinten együtt lehet érezni. Hisz ő csak az elveszett szerelmet (szerelmét) akarta visszakapni. Épp ezért annyira tragikus az ő története, és esküszöm valamilyen szinten drukkoltam neki, mert tökéletesen megértettem az indokait és a haragját.

A korábbi könyvekben a tündérek valahogy mindig háttérbe szorultak a vámpírok, várfarkasok és boszorkánymesterek mellett, és épp ezért is érdekelt ez a könyvsorozat, mert tudtam, hogy itt a tündérek nagyobb szerepet fognak kapni már csak azért is, mert Mark és Helen félig ugyebár tündérek. Persze arra nem számítottam, hogy most nem a Tündérkirálynő fog újra gonoszkodni, hanem épp ellenkezőleg. Ebben a könyvben a másik udvar, az Ellenudvar (ami tök bénán hangzik, így én az eredeti angol kifejezést használom a jövőben), vagyis az Unseelie udvar kerül előtérbe. Kissé fura, mert eddig róluk gyakorlatilag semmi szó nem esett, sem arról, hogy két külön udvar lenne, a Seelie udvar a Tündérkirálynővel, és az Unseelie udvar a Tündérkirállyal. Van egy olyan érzésem, hogy az Unseelie udvar és a királyuk még többet fog a folytatásban szerepelni, vagyis nagyon remélem, főleg Kieran és Mark kapcsolódása révén, és mert a "fő gonosz" ténykedéseihez szintén volt közük. Remélem így lesz, mert engem nagyon érdekelnek.

Nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni Clare új trilógiájának bevezető része, mégis így lett. Persze volt benne egy-két dolog, amivel nem értek egyet és ami szúrta a szemem, de összességében teljesen magával ragadott a történet, ami végig izgalmas és fordulatos volt, remek karakterekkel és két remek szerelmi szállal, komolyabb témákkal és egy abszolút emberibb és megtörtebb " ellenséggel", mint akikkel korábban találkozhattunk. Iszonyúan várom a folytatást, remélem érkezik mihamarabb magyarul.

UI: A borító valami csodaszép és követi a korábbi trendet, vagyis az egyik főszereplő van a tetején. Az első rész Emmát ábrázolja.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-ejfel-kisasszony

Értékelés: 5/5*