Colleen Hoover: Szívcsapás (Szívcsapás 1.)

Fülszöveg:

Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik. 

Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Will-lel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között.

Colleen Hoover másik agyonmagasztalt könyve, a Reménytelen nem jött be annyira, mint vártam, így hosszú ideig vacilláltam, hogy kell-e nekem a másik könyve vagy sem. De valahogy nem tudtam ellenállni a nyomásnak, és mivel a Szívcsapásról is sokan elismerően nyilatkoztak, így gondoltam adok az írónőnek még egy esélyt, hátha ez a történet jobban sikerült. Szóval én tényleg nem mondtam le róla, hanem igenis megadtam azt a bizonyos második esélyt, csak hogy lássátok milyen előzékeny vagyok igazából. Nos... nem azt mondom, hogy olyan rossz ez a könyv, de mint a NA könyvek nagy része, ez sem nekem készült.

Igazából nem érzek semmilyen különbséget a Reménytelen és a Szívcsapás között, a két könyv tulajdonképpen egy kaptafára készült. (Mondjuk az NA könyvek többsége szintén, így nem is tudom mit vártam.) Adott két fiatal, akiknek élete merő tragédia. A lánynak meghalt az apja, és később kiderül, hogy az anyja halálos beteg. A fiúnak szintén meghaltak autóbalesetben a szülei, így hamar fel kellett nőnie, hogy felnevelhesse az öccsét. Ezek ketten rögtön egymásra találnak, és gyakorlatilag egy nap után halálosan egymásba szeretnek. És jól sejtitek... semmi sem megy egyszerűen, hanem elkezdődik a hosszas szenvedés.

Igazából eléggé unom már az egy kaptafára készülő NA könyveket és a szereplőkkel gyakorlatilag mindig ugyanaz a néhány tragédia történik, ami egy idő után szintén eléggé fárasztóvá válik. Már nem érzem át annyira a helyzetüket, szinte érzéketlenné válok a problémáik iránt. Nem a kedvencem a műfaj, mert utálom a felesleges műbalhékat és engem nem köt le, hogy két fiatal 300 oldalon át ácsingózik egymásra, miközben a tragédiájuk miatt nyavalyognak. Nem azt mondom, hogy az összes NA könyv rossz és unalmas, hanem azt, hogy a többségük igenis az. Ennek ellenére vannak jobbak közöttük, amelyek adnak egy kis pluszt, ahol az író meg tud érinteni, így elfeledkezem a kliséhalmazról és arról, hogy nem szívlelem a műfajt.

Nos, itt is volt műbalhé ezerrel, amit egyszerűen meg lehetett volna oldani, de persze akkor nem lehetett volna megírni egy ilyen hosszú könyvet. Lake és Will kb. két nap alatt halálosan egymásba szeretnek (azt most hagyjuk, hogy ez mennyire volt reális!), de aztán jön a nagy pofára esés, hisz kiderül, hogy Will abban az iskolában kezdő tanár, ahova épp Lake fog járni. És igen, elkezdődik a huzavona, hogy nem lehetnek együtt, mert hát egy tanár nem lehet együtt egy diákkal. Willt tiszteltem a döntéséért, hisz még jó, hogy a munkáját választja és az öccse iránti felelősségét egy két napos kapcsolat helyett. Nem itt volt a gond, Will döntését abszolút meg tudtam érteni. De miért nem gondolt arra egyikük sem, hogy például Lake menjen át egy másik gimibe és máris meg lett volna oldva a gond. Ez miért nem jutott eszükbe? A könyv elején valahol Lake meg is jegyzi, hogy több középiskola van a városban, így nyugodtan átmehetett volna egy másikba és akkor a probléma megoldva. Nem, ez egyiknek se jutott eszébe. Ezért felesleges műbalhé az, ami a könyvben történik közöttük.

Nem, ehelyett szenvedtek mind a ketten. Lake inkább halálosan megsértődik a férfira, amiért a munkáját és a kötelességét választja helyette, (mikor ismétlem, alig két napja ismerik egymást!), és gyerekesen toporzékol és balhét csinál, minthogy fogná magát és megoldaná a helyzetet. Nem! Még ő sértődik meg, még neki áll feljebb. Egyébként is, Lake egy roppant irritáló és nyafka főszereplőként maradt meg az emlékeimben, akinek néha lekevertem volna egy hatalmas pofont, hogy térjen már észhez. Persze értem én, hogy meghalt az apja, és hogy a költözés megviselte, de azért nem kell folyton nyávogni és játszani a sértett királylányt. Szerencsére a végére elkezdte összeszedni magát és az anyja betegsége miatt rájött, hogy neki is gyorsan fel kell nőnie.

Az egyetlen dolog, ami igazán tetszett a könyvben, hogy a költészet szerepe és szeretete ilyen nagy hangsúlyt kapott benne. Nem vagyok valami nagy költészet rajongó, nem kedvenceim a versek és a gimiben is mindig gondjaim voltak a verselemzésekkel, de itt még engem is magával ragadtak a versek, és mindaz az érzés és hangulat, ami átsugárzott a lapokról. A slam-est remek ötlet, bár nem tudom, hogy nálunk van-e ilyen vagy lenne-e igény ilyesmire, A versek tökéletesen illeszkedtek a történetbe, és a fejezetek előtti kis idézetek is pontosan kiegészítették magát a sztorit. Nekem a magyar fordítás is tetszett, de valamiért érzem, hogy eredeti nyelven biztos sokkal kifejezőbbek lehettek maguk a versek.

Colleen Hoover és én nem nagyon illünk össze, ezt a második könyve elolvasása után nyugodtan kijelenthetem. Valahogy nem tud megfogni a könyveivel és mindkét könyvsorozat esetében azt éreztem, hogy a történetek mind műbalhék, amiket egyszerűen és könnyen meg lehetett volna oldani a való életben. A Szívcsapás sem lett a kedvencem, én egy közepesnek értékelem a rengeteg klisé és az idegesítő főszereplő miatt, és az biztos, hogy nem érdekel a folytatás. Nem bírnám végigszenvedni, ami eztán következik. Inkább ráhagyom a szenvedést Lake-re és Willre, mert hogy biztos kijut még nekik a rosszból bőven. De köszönöm szépen, arra én már nem leszek kíváncsi.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/colleen-hoover-slammed-szivcsapas

Értékelés: 5/3