Fülszöveg:
Egy olyan világban, ahol az emberek kis része valamilyen ‒ garabonciának nevezett ‒ rendkívüli képességgel születik, Lekk királynak az volt a garabonciája, hogy mindenki elhitte a hazugságait. Amikor a tízéves Keserkék királynő lett, azt hitte, hogy apja megölésével véget ért annak erőszakos, eszelős uralma. Tévedett.
A The New York Times bestsellereinek, a Garaboncnak és a Zsarátnak az izgatottan várt folytatása „hol vad, hol felemelő, hol pedig sóvárgással teli” és végig romantikus. A tizennyolc éves Keserkék úgy érzi, hogy tanácsadói túlságosan is óvják őt, és éjszakánként elkezd kilopózni a kastélyából, hogy álruhában, egyedül mászkálhasson saját városának utcáin, amivel az életét és a szívét egyaránt kockára teszi.
Az első részt, A garaboncot szerettem, emlékszem is, hogy tetszett, bár nem került be a kedvenceim közé. Inkább olyan "egyszer elolvasom és akkor tetszik, de többször biztos nem fogom" típusú könyvként él az emlékezetemben. A második rész, a Zsarát már hagyott kívánnivalót maga után, és számomra nem lett jobb egy gyenge közepesnél. Félig félve, félig reménykedve vártam a harmadik részt, mert nem tudtam mire számítsak. Mindenképp pozitívumként értékeltem, hogy ismét ugrunk az időben és visszatérünk a hét királyságba, csak már Keserkékkel a főszerepben.
Csaknem 200 oldallal hosszabb ez a könyv, mint az előző kettő volt, és ez nagyon is érződik rajta, amivel alapjáraton nem lenne baj, ha érdemi események miatt kellett volna ilyen hosszúra nyújtani. Nem azt mondom, hogy sok felesleges történetszál volt benne, mert nem így van, mégis néhány dolgot ki lehetett volna hagyni és összébb lehetett volna sűríteni a történetet. Példának okáért nyugodtan ki lehetett volna hagyni a teljes szerelemi szálat, mert totál felesleges volt ide.
Nem magával a szerelmi szállal volt a gondom, mert végül is elfért volna még ide, hanem azzal, hogy Keserkék és Zafa közt nulla kémia volt, és egyáltalán nem éreztem köztük azt a nagy szerelmet, amit kellett volna. Egyikük se egy nagy karakter, egyiket se lehet igazán megismerni, épp ezért nem értem hogy mit szerettek egymásban. Zafa egy gyenge Pongor klón, semmi egyedi nincs benne, Keserkék pedig egy átlagos karakter. Pont az a könyv egyik nagy hibája, hogy a két főszereplő ilyen harmatgyengére sikerült, és hogy a szerelmi szál teljesen hiteltelen és hiányosan kidolgozott. A vége is olyan, mintha az írónő megunta volna a dolgot, és félbehagyta volna a sztorit. Semmi lezárás, semmi normális vég, hanem mindketten mennek tovább a saját útjukon és kész. És mindezt nulla érzelemmel és átéléssel beszélik meg egymással.
Nem magával a szerelmi szállal volt a gondom, mert végül is elfért volna még ide, hanem azzal, hogy Keserkék és Zafa közt nulla kémia volt, és egyáltalán nem éreztem köztük azt a nagy szerelmet, amit kellett volna. Egyikük se egy nagy karakter, egyiket se lehet igazán megismerni, épp ezért nem értem hogy mit szerettek egymásban. Zafa egy gyenge Pongor klón, semmi egyedi nincs benne, Keserkék pedig egy átlagos karakter. Pont az a könyv egyik nagy hibája, hogy a két főszereplő ilyen harmatgyengére sikerült, és hogy a szerelmi szál teljesen hiteltelen és hiányosan kidolgozott. A vége is olyan, mintha az írónő megunta volna a dolgot, és félbehagyta volna a sztorit. Semmi lezárás, semmi normális vég, hanem mindketten mennek tovább a saját útjukon és kész. És mindezt nulla érzelemmel és átéléssel beszélik meg egymással.
Keserkék és Zafa
A könyv másik nagy hibája, ami mellett egyszerűen képtelen vagyok szó nélkül elmenni, az magához a fő konfliktushoz kötődik, ami éppen emiatt teljesen értelmetlenné válik. A nagy titkolózás és rejtélyek mind-mind felesleges műbalhénak tűnnek annak tudatában, hogy él az udvarban egy gondolatolvasó, aki könnyedén képes lenne belenézni az összeesküvők fejébe, hogy megtudja, ki áll a dolgok mögött. Persze Keserkéknek se jut eszébe, hogy megkérje Pongort járjon utána az ügynek, hanem több száz oldalon át azon kattog az agya, hogy vajon ki hazudik neki és ki nem. Nem lett volna egyszerűbb, ha Pongor belenéz mindenkinek a gondolataiba? Ja, hogy akkor nem is lehetett volna megírni ezt a könyvet... igaz. Ez egy olyan hatalmas baki, amit egyszerűen képtelen vagyok megbocsájtani, és éppen ez az, ami levett számomra a könyv élvezeti értékéből.
De, hogy ne csak rossz dolgokat írjak, mert szerencsére nem csak ilyenek voltak, mindenképp meg kell említenem azokat is, amiket szerettem a könyvben. Egyrészt örültem Katsa és Pongor párosának, akiket most nagyon bírtam, és igazán üde színfoltját jelentették ennek a történetnek. Viszont Zsarát vissza hozatala szerintem totál felesleges volt, erőltetett húzás, amivel az írónő egybe akarta hozni a három különböző könyvet és a három különböző hősnőt.
Imádom a történelmi könyveket és sorozatokat, mert elszórakoztatnak az udvari intrikák, a cselszövések és árulások. Szeretem nézni, ahogy egyesek felemelkednek majd elbuknak, és ahogy a nemesség küzd egymással a hatalomért és a minél nagyobb vagyonért. Itt is bírtam az udvari intrikákat, és a rejtélyekkel és titkokkal se lett volna alapjáraton problémám, ha nem lett volna ott Pongor, aki mindent könnyedén megoldhatott volna. És lássuk be, az lett volna az ésszerű megoldás, csak épp senki másnak nem jutott eszébe (rajtam kívül úgy tűnik).
Keserkéket nem kedveltem meg, számomra semleges karakter, akiben semmi egyedit nem láttam, amitől emlékezetes maradhatna. Mégis azt kell mondjam, hogy két dolgot szerettem vele kapcsolatban. Egyrészt ahogy keveredett a néppel, és, ahogy bátran utánajárt annak, amit rejtegetnek előle, és hogy nem félt a népét közelebbről megismerni. Másrészt pedig tetszett, ahogy magában küzdött az apja által okozta szörnyűségek, pusztítás és rombolás még most is létező káros és negatív hatásai ellen.
Lekk király csaknem 9 éve meghalt, és elvileg új korszaknak kellene kezdődnie, de mind tudjuk, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek, és szerencsére itt se az történt, hogy hirtelen minden megjavult és mindenki elfelejtett mindent. Lekk tönkretette a királyságot és a benne élő embereket, és Keserkékre vár a feladat, hogy felszabadítsa ez alól a népét és hogy valóban megmentse a királyságát.
Magában is fel kell dolgoznia azt, ahogy az apja tönkretette a családjukat, hogy megölte az anyját, hogy vele is hasonlókat tett. Nem ismerte a szüleit igazán, hiszen mindketten régen meghaltak. Mégis csak a szülei voltak, és jobban meg szeretné őket ismerni, így saját kutakodásba kezd, hogy felfedje anyja és apja titkait. Talán ez az egyetlen, ami szimpatikussá tette Keserkéket a számomra.
A Zsaráthoz képest mindenképp jobban sikerült a Keserkék könyv, de A garaboncot nem tudta felülmúlni. Nekem még mindig az első rész a kedvencem a sorozatból.
Ajánlom ezt a könyvsorozatot, ha tetszett...
- Sarah J. Maas: Üvegtrón
- Philippa Gregory: A másik Boleyn lány
- Julia Kagawa: Vastündérek
... című könyve.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése