Loann mindig is olyan népszerű és csinos akart lenni, mint a nővére, Claire. Amikor Claire volt barátja flörtölni kezd vele, Loann bármire hajlandó lenne, hogy végre ő is különleges lehessen… még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell árulnia a nővérét. Azonban minél inkább a részesévé válik Loann a nővére életének, annál inkább tudatára ébred annak, hogy nem minden az, aminek látszik. A tökéletességért folytatott harc, amelyet a nővére vív, felemészti Claire-t, és súlyos árat kell fizetnie érte. Miközben Claire egyre inkább visszahúzódik a családjától és a barátaitól, Loann igyekszik megérteni őt és jóvátenni az elkövetett hibákat. Képes lesz-e vajon Loann rendbe hozni a kapcsolatukat – és a nővérét –, mielőtt túl késő?
Ismét egy könyv, ami régóta csücsült a várólistámon, így épp ideje volt a kezembe vennem és elolvasnom. Hogy miért is szerettem volna elolvasni? Egyrészt mert az egyik blogger, akinek adok a véleményére elég pozitívan nyilatkozott róla, másrészt mert komoly témával foglalkozó realista könyv, amit mindig is szerettem, harmadrészt mert most épp olyan hangulatban voltam, hogy egy önálló könyvet kerestem, és nem pedig egy sorozat valamely részét. Így tudtam, hogy eljött a Soha nem elég ideje, és végre rászántam magam.
Nem is tudom mit vártam a könyvtől, mert tulajdonképpen nem tudtam előre, hogy miről fog szólni. A fülszöveg se árul el sokat, és én se néztem utána már csak azért se, de azért nagyjából voltak tippjeim és hát bejött némelyik. A könyv több komoly témával foglalkozik egyszerre és ezeket egy hétköznapi család életén keresztül mutatja be számunkra vitatható, ugyanakkor elég hiteles módon. Tetszett a könyv, és több dologban elgondolkodtatott, főleg a végén hangzott el egy igen érdekes kérdés Loann szájából, ami nekem is megragadt a fejemben és őszintén szólva még mindig ezen gondolkozok. Menjünk azonban szép sorban, és szeretném nektek leírni, hogy mi minden tetszett nekem a könyvben.
A történetet Loann meséli el nekünk, az ő szemszögén keresztül látjuk a dolgokat. Loann azért fura választás főszereplőnek, mert mondhatni a családban pont ő az egyetlen, akinek semmi komolyabb problémája sincsen. Na jó, azért neki is vannak gondjai, de azok eléggé eltörpülnek mondjuk a nővére vagy épp a szülei problémája mellett. Loann egyetlen gondja, hogy mindig mindenben a nővérére akar hasonlítani és ez eléggé felemészti a lelkét. A nővére okos, szép, kedves, rengeteg barátja van, és a még a szüleik is Claire-t szeretik jobban, így nem csoda, hogy Loann féltékeny rá és bármit megtenne, hogy olyan lehessen, mint Claire.
Az egyik dolog, ami nagyon tetszett a könyvben, az a testvéri kapcsolat meglepően reális bemutatása. Pontosan tudom milyen egy húg és nővér viszony, hiszen nekem is egy húgom van, és sok dologban magunkra ismertem abban, ahogy Loann és Claire viselkedtek vagy épp viszonyultak egymáshoz. Testvérek és természetesen szeretik egymást, mégis ott van köztük a versengés, némi irigység és féltékenység amiatt, ami a másiknak megvan, vagy ami a másiknak sikerül, nekik pedig nem. Loann tipikus húg, ha mondhatok ilyet, csodálja és irigyli a nővérét és rá szeretne hasonlítani, miközben nem látja meg a saját pozitív tulajdonságait, miközben nem veszi észre, hogy Claire élete se olyan tökéletes, mint amilyennek ő hiszi.
Loann a főszereplő tehát, és az a fura ebben, mint már utaltam rá, hogy neki vannak a legkisebb gondjai. A könyv tehát úgy próbálja bemutatni a komoly témát, amire fókuszál, hogy nem az érintett szemszögéből figyeljük az eseményeket, hanem annak a húgáén keresztül. Mert igen, itt valójában nem Loann a főszereplő, hanem maga Claire. Legalábbis én így érzem. Claire a mindenki szerint mindenben tökéletes lány, és akitől mindenki mindig a legtöbbet és a legjobb teljesítményt várja. A szüleik, a barátaik és maga Loann is. Nem csoda, hogy Claire nem bírta a nyomást, hanem beleroppant, nem csoda, hogy önpusztításba kezdett, mikor mindenki olyan magas elvárásokat támasztott felé. Claire az, aki táplálkozási és önértékelési zavarokkal küzd, ő sem olyan tökéletes, mint amilyennek mások hiszik. Bármit megtenne, hogy megfeleljen a feléje támasztott elvárásoknak, és amit kezdetben olyan jól uralt, afölött a végén elveszti az irányítást. Nem látja be, hogy baj lenne, nem kér segítséget, holott régen szüksége lett volna rá.
És itt érkeztünk el a könyv szerintem legérdekesebb kérdéséhez, amin még most is sokat gondolkozok napokkal a könyv elolvasása után. Claire nem kér senki segítségéből, és ezért végül nagy árat kénytelen fizetni. Loann a végén felteszi a kérdést, hogy mennyiben volt Claire és mennyiben az ő, vagy a szüleik hibája az, ami Claire-el történt. Hisz ha valaki ilyen súlyosan beteg, akkor mindig azt halljuk, hogy próbáljunk meg rajta segíteni, álljunk mellette és tegyünk meg mindent érte, hogy jobban legyen és sikerüljön neki meggyógyulni. Loann és a szüleik is így tettek, próbálkoztak mindenféle módon, még akkor is, ha csak későn vették észre a problémát, és ha néha kezdtek is belefáradni a dologba.
De mi van akkor, ha maga a beteg nem akar meggyógyulni? Ha ő feladta a küzdelmet? Mi van, ha mi minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy segítsünk, ő mégsem fogadja azt el, hanem folytatja tovább az önpusztító üzemmódot? Akkor kinek a hibája a tragédia, ami bekövetkezett? A családé és a barátoké, akik nem próbálkoztak jobban, hogy mindent megtegyenek érte vagy épp magáé a betegé? Ez szerintem egy nagyon érdekes és elgondolkodtató kérdés, és talán magam se tudnám rá a helyes választ.
A Soha nem elég realista könyv révén komoly témákkal foglalkozik és érdekes kérdéseket feszeget. Tetszett a testvéri kapcsolat meglepően reális ábrázolása Claire és Loann között, és tetszett, hogy a könyvben nem a szerelmi szál volt a hangsúlyos, hanem maga Claire problémája, Claire és Loann kapcsolata, és a családjuk küzdelme Claire problémája révén. Nem hiányzott ide semmilyen nagyobb szerelmi szál, és ami volt benne, az épp elegendő ehhez a témához. De ami leginkább megfogott a könyvben az, hogy sikerült megérintenie és elgondolkoztatnia engem. Szeretem az ilyet. Szeretem, ha mély benyomással van rám egy könyv, és napokig nem tudom kiverni a fejemből.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/denise-jaden-never-enough-soha-nem-eleg
Értékelés: 5/5
Nem is tudom mit vártam a könyvtől, mert tulajdonképpen nem tudtam előre, hogy miről fog szólni. A fülszöveg se árul el sokat, és én se néztem utána már csak azért se, de azért nagyjából voltak tippjeim és hát bejött némelyik. A könyv több komoly témával foglalkozik egyszerre és ezeket egy hétköznapi család életén keresztül mutatja be számunkra vitatható, ugyanakkor elég hiteles módon. Tetszett a könyv, és több dologban elgondolkodtatott, főleg a végén hangzott el egy igen érdekes kérdés Loann szájából, ami nekem is megragadt a fejemben és őszintén szólva még mindig ezen gondolkozok. Menjünk azonban szép sorban, és szeretném nektek leírni, hogy mi minden tetszett nekem a könyvben.
A történetet Loann meséli el nekünk, az ő szemszögén keresztül látjuk a dolgokat. Loann azért fura választás főszereplőnek, mert mondhatni a családban pont ő az egyetlen, akinek semmi komolyabb problémája sincsen. Na jó, azért neki is vannak gondjai, de azok eléggé eltörpülnek mondjuk a nővére vagy épp a szülei problémája mellett. Loann egyetlen gondja, hogy mindig mindenben a nővérére akar hasonlítani és ez eléggé felemészti a lelkét. A nővére okos, szép, kedves, rengeteg barátja van, és a még a szüleik is Claire-t szeretik jobban, így nem csoda, hogy Loann féltékeny rá és bármit megtenne, hogy olyan lehessen, mint Claire.
Az egyik dolog, ami nagyon tetszett a könyvben, az a testvéri kapcsolat meglepően reális bemutatása. Pontosan tudom milyen egy húg és nővér viszony, hiszen nekem is egy húgom van, és sok dologban magunkra ismertem abban, ahogy Loann és Claire viselkedtek vagy épp viszonyultak egymáshoz. Testvérek és természetesen szeretik egymást, mégis ott van köztük a versengés, némi irigység és féltékenység amiatt, ami a másiknak megvan, vagy ami a másiknak sikerül, nekik pedig nem. Loann tipikus húg, ha mondhatok ilyet, csodálja és irigyli a nővérét és rá szeretne hasonlítani, miközben nem látja meg a saját pozitív tulajdonságait, miközben nem veszi észre, hogy Claire élete se olyan tökéletes, mint amilyennek ő hiszi.
Loann a főszereplő tehát, és az a fura ebben, mint már utaltam rá, hogy neki vannak a legkisebb gondjai. A könyv tehát úgy próbálja bemutatni a komoly témát, amire fókuszál, hogy nem az érintett szemszögéből figyeljük az eseményeket, hanem annak a húgáén keresztül. Mert igen, itt valójában nem Loann a főszereplő, hanem maga Claire. Legalábbis én így érzem. Claire a mindenki szerint mindenben tökéletes lány, és akitől mindenki mindig a legtöbbet és a legjobb teljesítményt várja. A szüleik, a barátaik és maga Loann is. Nem csoda, hogy Claire nem bírta a nyomást, hanem beleroppant, nem csoda, hogy önpusztításba kezdett, mikor mindenki olyan magas elvárásokat támasztott felé. Claire az, aki táplálkozási és önértékelési zavarokkal küzd, ő sem olyan tökéletes, mint amilyennek mások hiszik. Bármit megtenne, hogy megfeleljen a feléje támasztott elvárásoknak, és amit kezdetben olyan jól uralt, afölött a végén elveszti az irányítást. Nem látja be, hogy baj lenne, nem kér segítséget, holott régen szüksége lett volna rá.
És itt érkeztünk el a könyv szerintem legérdekesebb kérdéséhez, amin még most is sokat gondolkozok napokkal a könyv elolvasása után. Claire nem kér senki segítségéből, és ezért végül nagy árat kénytelen fizetni. Loann a végén felteszi a kérdést, hogy mennyiben volt Claire és mennyiben az ő, vagy a szüleik hibája az, ami Claire-el történt. Hisz ha valaki ilyen súlyosan beteg, akkor mindig azt halljuk, hogy próbáljunk meg rajta segíteni, álljunk mellette és tegyünk meg mindent érte, hogy jobban legyen és sikerüljön neki meggyógyulni. Loann és a szüleik is így tettek, próbálkoztak mindenféle módon, még akkor is, ha csak későn vették észre a problémát, és ha néha kezdtek is belefáradni a dologba.
De mi van akkor, ha maga a beteg nem akar meggyógyulni? Ha ő feladta a küzdelmet? Mi van, ha mi minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy segítsünk, ő mégsem fogadja azt el, hanem folytatja tovább az önpusztító üzemmódot? Akkor kinek a hibája a tragédia, ami bekövetkezett? A családé és a barátoké, akik nem próbálkoztak jobban, hogy mindent megtegyenek érte vagy épp magáé a betegé? Ez szerintem egy nagyon érdekes és elgondolkodtató kérdés, és talán magam se tudnám rá a helyes választ.
A Soha nem elég realista könyv révén komoly témákkal foglalkozik és érdekes kérdéseket feszeget. Tetszett a testvéri kapcsolat meglepően reális ábrázolása Claire és Loann között, és tetszett, hogy a könyvben nem a szerelmi szál volt a hangsúlyos, hanem maga Claire problémája, Claire és Loann kapcsolata, és a családjuk küzdelme Claire problémája révén. Nem hiányzott ide semmilyen nagyobb szerelmi szál, és ami volt benne, az épp elegendő ehhez a témához. De ami leginkább megfogott a könyvben az, hogy sikerült megérintenie és elgondolkoztatnia engem. Szeretem az ilyet. Szeretem, ha mély benyomással van rám egy könyv, és napokig nem tudom kiverni a fejemből.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/denise-jaden-never-enough-soha-nem-eleg
Értékelés: 5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése