Carissa Broadbent: A kígyó és az éj szárnyai (Nyaxia koronái 1.)

Fülszöveg:

Akár ember, akár vámpír vagy, a túlélés szabályai ugyanazok: soha ne bízz, soha ne engedj, és mindig – mindig – vigyázz a szívedre!

Az Éjszülött vámpírkirály örökbe fogadott emberlánya, Oraya olyan világban vetette meg a lábát, amely arra hivatott, hogy végezzen vele. Az egyetlen esélye, hogy valaha puszta prédánál több lehessen, ha részt vesz a Kejari versenyen: a legendás tornán, amelyet maga Nyaxia, a halál istennője szervez.

De a három vámpírház legkiemelkedőbb harcosai között győzelmet aratni nem lesz egyszerű. Így a túlélés érdekében Oraya kénytelen szövetséget kötni egy titokzatos riválissal. Raihnben minden veszélyesnek tűnik. Könyörtelen vámpír, hatékony gyilkos, a lány apjának és uralmának ellensége… valamint Oraya legnagyobb vetélytársa. Ennél azonban sokkal rémisztőbb, hogy Oraya mennyire vonzódik a férfihoz.

A Kejarin viszont nincs helye együttérzésnek. Minden biztosnak hitt tudás, ami Oraya világát alkotta, összeomlik. Raihn ugyan talán mindenkinél jobban megérti őt – ám bimbózó vonzalmuk akár a vesztét is okozhatja egy olyan birodalomban, ahol semmi sem halálosabb a szerelemnél.

A vámpíros könyvek nálam mindig jöhetnek, ez az egyik téma amit sosem tudok megunni és amiből tényleg képes vagyok bármekkora mennyiséget elfogyasztani. A vámpíros műfajhoz többen sokféleképpen nyúltak már hozzá és igen sokféle könyv jelent meg ebben a témában. Nálam viszont mindig azok voltak inkább a nyerőbbek, ahol a vámpírlét sötétebb és véresebb oldala került előtérbe, nem pedig a romantikázás vagy a könnyedebb hangvétel. A fülszöveg alapján bevallom én valami komolyabb és sötétebb történetre vágytam, így sajnos kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy inkább egy romantikus könyvet kaptam… amiben mellesleg ott vannak a vámpírok is.

Az a legrosszabb az egészben, hogy nem olyan szörnyű a könyv alaptörténete és a karakterek se lennének olyan rosszak, csak úgy érzem, hogy az írónő nem gondolta át alaposabban az egészet, mert azokba a tipikus romantasy könyves klisékbe trappolt bele, amiket tényleg ideje lenne már minden írónak nagy ívben elkerülnie. Van néhány baki a történetben, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül és nem értem hogy lehetett mindezt benne hagyni a könyvben.

Kezdjük ott hogy nem értem mi szükség volt erre a Kejari versenyre, ami nagyon egyszerűen megfogalmazva egy Éhezők viadala vámpíroknak. Na és persze Oraya-nak. Ezt a „halálos verseny” témát szintén kezdem már unni, főleg hogy ide teljesen nem illett. Annyira irreális és röhejes az egész, hogy éppen egy halandó lány nyeri meg a versenyt és végez egy csomó vámpírral. Egy reális és valós forgatókönyv szerint minden vámpír egyből Oraya-nak megy neki és nagyjából az első néhány percben végeznek vele. Vagy ha már nem is mindenki, akkor legalább az ellenség Rishan vámpírok együtt és szimpla bosszúból rögtön végeznek vele csak hogy kicsesszenek Vincent-tel.

Oraya

Ha tovább szeretnék akadékoskodni, akkor megkérdezném, hogy mégis milyen halálos verseny az, ahol a versenyzők nincsenek teljesen elzárva a külvilágtól hanem gyakorlatilag mászkálhatnak amerre csak akarnak és csalhatnak amikor csak akarnak? Ha már egy csak egy győzhet és mindenki más meghal versenyt akarunk tartani, akkor csináljuk azt normálisan és ne ilyen lagymatag módon. Tehát számomra ez az egész Kejari röhejesen jött le és akármennyire keménynek és véresnek akarta az írónő lefesteni a próbákat és a harcokat, nem tudtam komolyan venni, nem tudtam valóban izgulni senkiért, mert mindannyian tudtuk, hogy Oraya és Raihn lesznek a győztesek és mindenki más meghal. És ha ebben valaki valaha is kételkedett, akkor tegye a szívére a kezét és mondja inkább meg őszintén, hogy nekem van igazam.

Ha már a kiszámíthatóságnál tartunk, akkor azt se mondja nekem senki, hogy nem lehetett egyből tudni, hogy Raihn a Rishan örökös, mikor szóba került ez a téma és arról értekezett mindenki, hogy vajon ki lehet az. Ennél nagyobb klisét nem is lehetett volna a könyvbe rakni, és komolyan csak forgattam a szemem, hogy „jaj, micsoda fordulat”. És itt jön a következő kérdésem és egy újabb baki. Oraya hogy a fenébe nem rakta magában össze a képet, mikor látta Raihn-en az örökösjegyet miután összejöttek? Oké, értem én hogy olyan extázisba került a szex után, hogy az na, de ha meglátsz valakin egy örökösjegyet, akkor csak rájössz, hogy kivel állsz szemben, nem? Mert amikor a végén rajta jelent meg, azt persze rögtön felismerte, de máson nem? Ezt így nem tudtam komolyan venni egyszerűen.

Szerintem sokkal jobban működhetett volna ez a könyv, ha nem a Kejari verseny van a középpontban, hanem azt kihagyják innen és szimplán csak a vámpír hatalmi játszmák és harcok köré összpontosul a történet. Hisz a hatalmi harcok főleg a vámpírok örökké tartó halhatatlan világában mindig izgalmasak, véresek és lássuk be erotikusak, és ezekből olyan jó izgalmakat lehetett volna mindig kihozni. És habár a történet a klisék és a bakik miatt hagyott némi kívánnivalót maga után, de legalább remek karaktereket kaptunk, én legalábbis imádtam a három főszereplőnket.

Vincent

Oraya, Raihn és Vincent szerintem mindhárman jó kis karakterek, persze más-más okokból és annak különösen örültem, hogy mindhármójuk motivációi és céljai világosak és érthetőek voltak és annak érdekében cselekedtek végig. Oraya a nő főhősünk, akit az Éjszülött vámpírkirály, Vincent gyerekként vett magához és mentette meg őt azzal, hogy saját lányaként nevelte fel. Vámpírok közt és egy vámpírkirály apa mellett emberként felnőni pedig nem egy sétagalopp és ez az egész helyzet amibe Oraya került alaposan rányomta a lány személyiségére a bélyegét. Vincent minden tőle telhetőt megtett, hogy megkeményítse a lányt és erőssé nevelje és Oraya pedig mindent megtett volna azért hogy Vincent büszke lehessen rá. Oraya kemény, szívós, bizalmatlan, határozott és gyilkos nővé vált és felnőve semmire se vágyik jobban csak hogy megnyervén a Kejari-t és nyertesként kapott kívánságát arra használhassa fel, hogy összekösse magát Vincent-tel és úgy válhasson belőle is vámpír, hogy igazából nem kell hozzá meghalnia.

Annak ellenére hogy Oraya büszkévé szeretné Vincent-et és mindent érte tesz, hogy megfeleljen neki, mélyen legbelül azért mégis lázad ellene és a Vincent által képviselt kegyetlen és könyörtelen vámpírlét ellen. Hisz az apja háta mögött visszajár az emberek közé, vámpírokat öl és ahogy egyre többet tud meg a körülötte lévő világról, úgy nyílik fel a szeme, hogy milyen ember Vincent valójában. És ez már csak így van, főleg a lányok apjukkal való kapcsolatuk alakulásában. Hisz kislányként általában mindenki felnéz rá és isteníti az apját, ő a védelmezője és mindene számára, de ahogy idősebbek leszünk rájövünk, hogy a szüleink is csak emberek jó és rossz tulajdonságokkal. Vincent pedig igenis komplex karakter, és egyértelmű, hogy Oraya ezt azért nem vette észre hamarabb, mert ártatlan és hálás gyermeki szemmel tekintett mindig rá.

Oraya és Vincent

Őszintén megmondom, hogy nekem legjobban Oraya és Vincent apa-lánya kapcsolatának alakulása és változása tetszett ebben a részben, mert annyira összetett módon mutatta be az írónő ezt az egészet. (Kicsit Jude és Madoc közti kapcsolatra emlékeztetett ez az egész, amit A levegő népe trilógiában szintén imádtam.) Persze azt nem értettem az elejétől kezdve, hogy Vincent miért pont Oraya-t kímélte meg és miért nem ölte meg őt is, mint a többi embert akkoriban, és egészen a végéig ott motoszkált bennem a kérdés, hogy erre mikor kapunk egy értelmes és hihető magyarázatot. Szerencsére a végén megkaptuk és arra aztán tényleg nem számítottam, hogy kiderült Oraya tényleg Vincent lánya, vagyis tényleg ő a vér szerinti lánya.

Persze így már érthető Vincent miért nem ölte meg őt és miért vette magához, azt viszont továbbra sem értem, hogy ha Oraya félig vámpír, akkor ennek miért nem láttuk eddig egyetlen jelét sem. Oké, van egy kis mágikus képessége, de az alig pislákolt eddig, és komolyan senkiben sem merült fel a kérdés, hogy lehetnek képességei ha állítólag csak egy normális halandó ember? És ha Vincent a vér szerinti apja, akkor miért nem mondta ezt el neki az elejétől kezdve? Miért kellett titkolózni és úgy beállítani az egészet, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, hanem Vincent csak úgy befogadta volna őt, hogy nevelőapjaként nevelje fel? Nem értem. Talán erre kapunk választ a második részben, vagyis én nagyon bízok benne, mert ennek így eddig nem sok értelme van.

Raihn

Tudom, hogy eddig nem sok szót ejtettem Raihn-ről, de őt sem szeretném kihagyni, mert nem is lehetne. Tényleg nagyon bírtam őt és igazán felüdülés volt hogy végre nem egy sötét hajú, árnyakat használó férfi főhős kapunk, hanem végre valami mást láthatunk. (Esküszöm, ha még egy fekete hajú „Shadowdaddy-t” látok egy könyvben férfi főhősként, akkor azt a könyvet biztos nem fogom tovább olvasni.) Habár Raihn elég átlátszó személyes önző okok miatt kezdett el Oraya-val haverkodni és szövetségre lépni, és előre lehetett tudni, hogy csak ki akarja használni a lányt, de mégis tetszett a kapcsolatuk alakulásának bemutatása.

Ahogy Raihn óvatosan és minden báját és megnyerő modorát bevetve döntötte le a falat közöttük és ahogy sikerült Oraya bizalmába férkőznie és feltörni a lány igencsak rideg páncélját. Épp azt adta meg a lánynak, amire az mindig vágyott, meglátta azt az Oraya-t, akit a lány mélyen magába akart rejteni és tényleg olyannak szerette meg amilyen valójában, és nem annak, akinek mutatni akarja magát. Épp ezért mondhatnám most hogy Oraya mekkora egy ostoba liba volt mikor bedőlt ilyen könnyen Raihn-nek és hogy mindent feláldozott érte és egyetlen kívánságát rá áldozta a saját korábbi céljait teljesen figyelmen kívül hagyva, de nem mondom, mert Raihn-nek tényleg nehezen lehetett volna ellenállni és talán én se tudtam volna. Az pedig csak plusz pont, hogy Raihn-enk sötétvörös haja van, mert én imádom a vörös hajú karaktereket és lássuk be vörös hajú férfi karakterünk, főleg főszereplőnk pedig tényleg szinte elvétve van. Oraya önzetlen feláldozása után Raihn váratlan árulása elég jó kis csavar volt, ha engem kérdeztek és mindaz ami a könyv végén történt igen érdekes és izgalmas folytatást ígér.

Az első könyv fő történetszála ezzel a halálos versennyel a középpontban szerintem teljesen felesleges volt és nem illet ide, bőven elég lett volna ha a vámpírvilág hatalmi és véres játszmáit kapjuk meg valamilyen más köntösbe ágyazva. A történet szerkezeti felépítése tehát nekem annyira nem jött be, ezt a semmilyen kis versenyt nem tudtam komolyan venni, mert tudni lehetett, hogy kik lesznek a győzteseink és kész. A három fő karakterünket és egymáshoz való kapcsolatukat viszont imádtam, Oraya, Raihn és Vincent rögtön kedvenceim lettek, és tényleg mindhármukat igencsak megszerettem. A könyv végén kapott fordulatok nálam nagyot ütöttek és olyan nyitott kérdések maradtak, amitől én egy ennél sokkal izgalmasabb és véresebb folytatást várok a második részben. Annyira érdekel, hogy mi fog történni, hogy rögtön olvasom a folytatást, és nagyon bízom benne, hogy abban nem kell majd csalódnom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/carissa-broadbent-the-serpent-and-the-wings-of-night-a-kigyo-es-az-ej-szarnyai

Értékelés: 5/4

Victoria Aveyard: Vörös királynő (Vörös királynő 1.)

Fülszöveg:

AZ ISKOLÁBAN TANULTUNK AZ ELŐTTÜNK LÉTEZETT VILÁGRÓL, az angyalokról és istenekről, akik az égben laktak, és szelíd szeretettel uralkodtak a Földön.

Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem.

Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek.

Lejöttek a csillagok közül.

ÉS MÁR NEM SZELÍDEK.

A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok.

Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni.

Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti.

A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen?

A rég megkezdett sorozatok folytatása mellett mindig igyekszek néhány újdonságot is keresni, amit még nem olvastam, vagy amik még valamiért nem kerültek eddig a figyelmem középpontjába. Így akadt meg a figyelmem Aveyard Vörös királynő könyvein, és gondoltam adok neki egy esélyt, ezért kezdtem bele az első részbe, ami az azonos címet viseli.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha visszacsöppentem volna vagy 15 évet az időben, és azt a korszakot élném újra mikor a fantasy YA és a disztópikus könyvek uralták mind a külföldi, mint a hazai könyves piacot. Tudjátok, mikor egymás után és egymást majmolva jöttek ki sorban a szinte egy kaptafára épülő fantasy ifjúsági és disztópia könyvek. Voltak közük akkoriban jók és rosszabbak, de az nem vitás, hogy a Vörös királynő éppen abba a trendbe illik bele. Ha ezt a könyvet tizenöt évvel ezelőtt olvasom, akkor nagyon odalettem volna érte, de úgy érzem, hogy olyan sok ehhez hasonló történetet láttam már, hogy ez semmi újat nem tudott nekem mutatni.

Mare

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz ez a könyv, mert minden meg van benne amit a műfaj megkíván. Kezdve az olyan kliséktől, mint a szegény, de különleges lány, aki az ellenállás és a lázadás arca lesz (mint Katniss), a számomra mindig irritáló szerelmi háromszög, ahol a férfi testvérpáros mindketten a női főhősért lesznek oda (mint Damon és Stefan), vagy a különleges természetfeletti erők megjelenése (mint szinte bármelyik YA könyvben), vagy mint a halálból visszatért családtag, akiről mindenki azt hiszi, hogy meghalt, de igazából nem (mint mondjuk a Negyedik szárny) és így tovább. Sorolhatnám ezeket a kliséket a végtelenségig, de a lényeg, hogy a Vörös királynő tökéletesen beleillik korának többi könyve közé, és nem akar se több, se kevesebb sem lenni annál.

Tényleg minden rosszindulat nélkül írom ezt, és aki szereti az ehhez hasonló történeteket, annak mindez nagyon tetszeni fog, de engem az ilyesmi már egyre nehezebben nyűgöz le, mert nem akarom ugyanazt a történetet huszadjára elolvasni csak épp más nevekkel társítva. Csak az első résznek értem a végére, de így is fel tudnám sorolni mi minden fog még ebben a könyvsorozatban történni a következő három részben (azt hiszem négy részes összesen), és ehhez meg sem kell erőltetnem magam, mert látom mi lesz ennek a vége.

Cal és Maven

Egyetlen dolog szúrta nagyon a szemem a történetben, mégpedig az, hogy szerintem iszonyat nagy baki, hogy épp egy olyan hatalmas erővel rendelkező nőből válik a királynő, aki bármikor a saját önző érdekeire használhatja a képességeit és ebben gyakorlatilag senki nem tudja megállítani. Na jó, van valaki aki meg tudná, de az is a királynőnek dolgozni, ami megint hatalmas baki, mert mindezek ellentmondanak a józan paraszti észnek és bárminemű logikának. Mi a jó fészkes fenéért vette el a király ezt a nőt, aki képes bárki gondolataiban olvasni és irányítani az embereket, ha úgy tartja kedve? Hogy nem félt senki attól, hogy bármikor a király ellen fordul? És hogy nem hitte el senki, hogy az első királynőt is ő tette tönkre azzal, hogy megőrjítette, mikor teljesen egybevág mindez Elara képességeivel?

Egy logikusan működő világban és egy normálisan gondolkozó királynak rögtön eszébe kellett volna jutnia mindennek és nem vakon megbízni egy ilyen nagy hatalommal bíró nőben, aki épp akkor bukkan fel, mikor az első királynő megőrül és meghal, majd rögtön a király kegyeibe édesgeti magát. Pont, hogy az ilyen nagy hatalmú embereket irtaniuk kellene vagy valahogy ártalmatlanítani őket (mint ahogy ezt a Negyedik szárnyban van, ott ezt legalább reálisan festették le), és nem vakon bízni bennük. Így a végén lévő nagy árulás nem hogy nem lepett meg, hanem inkább csak némileg türelmetlenül vártam, hogy mikor fog végre bekövetkezni. És épp ezt tudnám röviden mondani előre az egész könyvsorozatról, mert ahogy az első részben minden előre kiszámítható és klisés, nagyjából teljesen biztos vagyok abban is, hogy mi minden fog a folytatásban történni. Azt pedig most borítékolom mindenkinek, hogy később ki fog derülni, hogy Maven sem eredendően gonosz vagy nem az, akinek most tűnik, hanem az anyja művelt valamit az ő fejével is, hogy az apja és a bátyja ellen fordítsa a fiút.

Nagy kár, mert ha mondjuk tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt kezdem el olvasni a Vörös királynő könyveket, akkor biztos teljesen magába szippantott volna. De már annyira sok hasonló stílusú, történetű és karaktereket felvonultató könyvet olvastam, hogy el se tudom mondani, és épp ezért ez a könyv számomra teljesen kiszámíthatónak és roppant klisésre sikeredett. Nem azt mondom, hogy untam, mert nem, a műfajában egy jól sikerült darab, szóval aki szereti az ilyen könyveket, annak nagyon ajánlom, de én már ezerszer olvastam ilyesmit és ezért semmi újdonság nem akadt számomra benne. Épp ezért nem valószínű, hogy folytatni fogom, legalábbis a közeljövőben biztos nem, de talán egyszer később a távoli jövőben ha olyan kedvemben leszek. Meglátom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/victoria-aveyard-voros-kiralyno

Értékelés: 5/4

Rebecca Yarros: Ónixvihar (Negyedik szárny 3.)

Fülszöveg:

Miután majdnem másfél évet töltött a Basgiath Hadi Iskola falai között, Violet Sorrengail tisztában van vele, hogy már nincs idő elméleteket gyártani. És nincs már több idő a bizonytalankodásra sem.

A háború ugyanis elkezdődött, és az ellenség az iskola falain kívül és belül is egyre veszedelmesebb – lehetetlen megmondani, hogy kiben lehet megbízni.

Violetnek útra kell kelnie a roskadozó aretiai varázsvédelmen túlra, hogy ismeretlen vidékeken keressen szövetségeseket Navarre számára. Az út alaposan próbára teszi a rátermettségét, a szerencséjét és az erejét, de bármit megtenne, hogy megmentse az övéit – a sárkányait, a családját, az otthonát és persze a férfit, akit szeret.

Még akkor is, ha ehhez akkora titkot kell őriznie, amely talán mindent elpusztít körülötte.

Mindig nehezemre esik olyan könyvsorozatba belekezdeni, ami körül nagy a felhajtás, mert az eddigi tapasztalataim alapján nem sok az esélye annak, hogy az ennyire egekig marasztalt könyvek nekem aztán tetszeni fognak. Ezért húztam sokáig azt, hogy belekezdjek a Negyedik szárnyba, mert olvastam róla jókat, de inkább több rosszat és sokat kellett győzködnöm magam, hogy igenis adjak neki esélyt, mert sosem lehet tudni. Az első rész tényleg kellemes meglepetés lett számomra, egy erős kezdőrész, amiről még mindig pozitívan tudok nyilatkozni. Aztán a második rész  nem nyűgözött le ennyire és kezdtek felszínre törni a sorozat legnagyobb hibái és hiányosságai, de összességében még mindig elment egynek. És végül jött a harmadik rész és értem már a sok negatív kommentet, ami az Ónixvihar kapott, mert vitathatatlanul ez a könyv lett eddig a leggyengébb a sorozatban. Innen spoileresen folytatom!

Nem akarok most annyira negatív lenni így kezdeném azokkal a dolgokkal, amik tetszettek ebben a részben. Sajnos ez a lista elég rövid lesz, mert sokkal több a negatív gondolat mint a pozitív, amit higgyetek nekem én sajnálok a legjobban. Hisz annyi, de annyi potenciál lenne ebben a megalkotott mágikus világban és a karakterekben, csak fáj látni, hogy az írónő nem él ezekkel. Örültem annak, hogy kinyílt a világ és ahogy hőseink az iridek után kutatva elkezdték járni a világot, így több olyan helyet ismerhettünk meg, amik eddig nem kaptak nagy szerepet a sztoriban. Yarros próbálkozott tehát azzal, hogy tovább építse a világot, amit kitalált és hogy bővítse az ismereteinket, csak más kérdés, hogy ez nem mindig sült el jól.

Andarna

Az se hátrány, hogy egyre több mindent tudunk meg a veninekről, hogy kik ők, hogy működnek, mik a céljaik és motivációik. Xaden veninné válásának folyamatát követhetjük nyomon, valamint Jack mellé kapunk egy új venin „fő gonoszt” ha nevezhetem így, Theophanie személyében. Bár bevallom a nővel kapcsolatban valami nagyobb durranásra számítottam a végén és azt hittem, hogy tovább velünk marad. Az utolsó pozitívum pedig maguk a sárkányok és a lovasaikkal való kapcsolatuk és minden ezzel kapcsolatos dolog. Tairn és Andarna még mindig nagy kedvencek, és még mindig imádom a köteléküket Violettel. Örültem annak, hogy többet megtudtuk Andarna-ról, bár azért maradtak még itt kérdések, és érdeklődve várok vele kapcsolatban minden további információt.

És ennyi. Ennyi pozitív dolgot találtam a harmadik részben, viszont mellette rengeteg olyan dologgal kellett szembesülnöm, ami vagy csak szimplán nem tetszett, vagy pedig egyenesen idegesített. Kezdjük a legalapvetőbb problémával, ami szerintem a Negyedik szárny sorozat legnagyobb hibája és ami így a harmadik részre tényleg elég nagy problémává nőtt. Túl sok a karakter, túl sok név van és az írónő mindegyiket fontosnak vagy jelentősnek akarja beállítani, de egyszerűen senki sem kap elég játékidőt vagy fontosabb szerepet, hogy igazán érdekessé váljon. Violet-en és Xaden-en kívül persze, mert ők mindig mindenhol ott vannak.

Úgy érzem, hogy a két főszereplőnkön kívül az összes többi karakter csak azért van ott, hogy amikor épp kellenek valamiért, mondjuk a sárkányuk, a pecséterejük vagy a lelki támaszuk miatt, akkor felbukkannak, aztán két oldal múlva eltűnnek. Ezzel nem azt akarom megint mondani, hogy minden karakter legyen komplex és jól kidolgozott, mert tudom, hogy ez fizikai képtelenség. Inkább csak azt, hogy a kevesebb néha több, és inkább kevesebb karakterrel kellene működnie a történetnek, és ők akkor több időt kaphatnának és jobban ki lehetne őket dolgozni. Csak hogy a legalapvetőbbet mondjam, minek kell Violet-nek négy jó barát, mikor Rhiannon magában bőven elég lenne egy legjobb barátnőnek?

Vagy ugyanez Xadennél, mert neki szintén elég lenne egy-két jó barát és kész. Mert ismétlem hiába van ennyi karakterünk, ha mindegyiket csak felszínesen ismerjük meg vagy még úgyse, hanem sehogy. Nincsen karakterfejlődés, semmi, és ezért se érdekelt korábban se Liam, se Sorrengail mama halála, mert egyikről se tudtunk semmit, idő se volt igazán megismerni őket. Ebben a harmadik részben is meghalt valaki a végén, de hogy őszinte legyen azt se tudom ki ez a Quinn és miért kellene engem érdekelnie a halálának.

Xaden

A másik legalapvetőbb problémám, hogy a történetmesélés E/1 személyben történik. Violet a főszereplőnk, ő a narrátorunk, mindent az ő szemén keresztül látunk, ebből kifolyólag mindenhol ott van és persze hogy minden fontos esemény akkor történik, amikor ő ott van. Így a harmadik részre teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy sokkal jobb lett volna ez az egész ha mondjuk E/3 személyben íródik a könyv, több nézőpont karakterrel. Akkor több karaktert fel lehetett volna építeni normálisan, széjjelebb lehetett volna húzni a történetet és egyszerre több helyszínen játszódhattak volna az események párhuzamosan egymás mellett. Sokkal mélyebbé és aprólékosabbá válhatott volna így a történetmesélés és több komplexebb karaktert kaphattunk volna.

Vitathatatlanul Violet és Xaden a főszereplőink és az írónő nem titkolt módon rájuk helyezi a legnagyobb hangsúlyt. Ami az első részben nem volt gond, mert mindketten szerethetőek voltak a maguk módján... még. Aztán ahogy haladtunk előre a történetben így a harmadik könyvben már azt kellett sajnos észrevennem, hogy nem hogy nem szeretem Violet-et és Xadent, de egyenesen irritálnak mindketten és konkrétan végig a falra másztam tőlük. Értem én, hogy a lelki drámák meg miegymás, meg hogy a saját személyes gondjaikon és veszteségeiken őrlődtek mindketten, de mondjuk ki nyíltan. Violet egy arrogáns idegesítő libává, Xaden pedig egy magában morgó lelki bajos szerencsétlenné vált.

Xadennél értem én, hogy miért változott meg ennyire és értem hogy az átalakulás megakadályozása ellen küzd és persze hogy kezd megváltozni, tehát ez a változás teljesen valid, az más kérdés, hogy engem rohadtul idegesített. De kérem szépen… mi a fene történt Violet-tel? Hol van az első részben megismert kedves, megértő, segítőkész, együttműködő és normális fiatal nő, aki volt, mielőtt bármilyen hatalmat szerzett volna? Mert mióta övé a második legnagyobb sárkány és ő a generációja egyetlen villámforgatója (amit a könyvekben vagy százszor megismételnek, köszönöm nem kell, először is felfogtuk milyen különleges ez a lány), és övé lett a legjobb pasi a vidéken, azóta Violet olyan nagy arcot növesztett, amivel tényleg az agyamra ment. A fejébe szállt a hatalom, ez nem vitás.

Violet

Ezek a folytonos arrogáns, hisztis, okoskodó megnyilvánulásai és a folyamatos parancsnak és a feletteseinek való ellenszegülései, a folyamatos hazudozások és magánakciók… mintha nem is Violet lenne, hanem egy teljesen más ember. Az egész harmadik részben úgy lett lefestve mintha mindig mindenben és mindenkor csak neki lehetne igaza, mindenki más hülye, és csakis azt lehet csinálni, amit Violet kitalál, mert hát ő a legokosabb és a leghatalmasabb és mindenki más le van tojva magasról. Számomra irritálóan ellenszenves lett és az egész harmadik részben nagyjából végig ezt tolta, ami tőle annyira karakteridegen szerintem, hogy hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a nagy egót, amit Violet váratlanul növesztett magára.

Ha magát csak a harmadik rész történetét nézem kicsit ellentmondásos érzéseim vannak vele kapcsolatban. Mint az elején említettem, örültem annak, hogy sokfelé mentek a karakterek és kinyílt a világ, új helyeket ismertünk meg, de olyan sietősen és ugrálva történt mindez, hogy valójában egyik másik országról se tudtunk meg semmit. Mindenhol valami erőltetett bajba keverednek hőseink, és persze hogy mindenhol Violet oldotta meg a problémát, és épp ezekről beszélek, hogy értem én, hogy Violet a főszereplő meg miegymás, de azért néha a többiek is csinálhatnának valamit. Brennan visszatérésének sincs semmi értelme, nagyjából csak azért kell a történetbe, hogy Violet-et mindig összefoltozza, és mindig csak akkor bukkan fel, mikor Violet ész nélkül összetöri magát. Azt pedig inkább hagyjuk, hogy minek kellett behozni a Xaden anyja történetszálat, mikor abból se lett végül semmi, és szerintem nem is lesz. Abszolút felesleges ide.

Sok minden történt tehát, hisz mindig mentek ide-oda, de ha jobban belegondolunk valójában ennek a sok jövés-menésnek mintha csak az lett volna a célja, hogy jól el legyen nyújtva a könyv és minél hosszabbá váljon. Mert nagyon fontos és lényeges dolgokat még most se tudtuk meg és kicsit úgy érzem mintha az egész harmadik könyv csak egy időhúzás lenne aztán a nagy finálé utolsó két rész előtt. (Azt hiszem öt részes lesz a könyvsorozat.) Mondjuk ha kaptunk volna Xaden nézőpontot, akkor engem speciel nagyon érdekelt volna Xaden szemszögéből ez az egész veninné válás elleni küzdelem és ezt tök jól meg lehetett volna írni, az egész személyiségváltozását, a lelki drámáját, a gonosszá válás elleni belső harcot és így tovább. A könyv végén pedig megkapjuk az egyik legelcsépeltebb klisét, amit csak lehet könyvbe rakni, mire csak forgattam a szemeimet, hogy miben vagyunk kérem szépen? Egy szappanoperában? (Mert néha tényleg ahhoz kezd hasonlítani.) Ha ennek az emlékezetvesztésnek valami értelmes és logikus magyarázata lesz később, akkor visszaszívok mindent, de addig tartom a véleményem, hogy ez most komolyan kellett ide?

Úgy érzem, ahogy haladunk előre a könyvsorozatban, az írónő egyre inkább küszködik azzal, hogy érdekes maradjon a történet és hogy szerethetőek maradjanak a főszereplők. Mintha maga se tudná, hogy merre menjen a történet, hogy milyen irányba építse tovább a világát, így mindent belerak ész nélkül a könyvbe, és próbálja izgalmas, ám elcsépelt fordulatokkal fenn tartani az érdeklődést. Csak az nem tűnik fel neki, hogy ennek az eredménye aztán egy nagy katyvasz lesz. Ha jobban belegondolunk a harmadik könyv végére ugyanott vagyunk a nagy egészt vizsgálva, mint a második könyv végén, és épp ezért ez a könyv mintha csak egy borzalmasan hosszú (majdnem 900 oldalas!!!) időhúzás lenne a nagy finálé előtt. Sajnálom nagyon, mert olyan jól kezdett a Negyedik szárny könyv, de a második rész óta folyamatosan romlik a színvonal. Jó lenne ha az írónő észbe kapna és csinálna valamit ez ellen mihamarabb.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-yarros-onyx-storm-onixvihar

Értékelés: 5/3

Rebecca Ross: Isteni riválisok (Isteni riválisok 1.)

Fülszöveg:

Két fiatal rivális szerelemre talál egy mágikus kapcsolaton keresztül, és szembe kell nézniük a pokol bugyraival egy istenek közötti háború viharában, ami örökre megpecsételheti a sorsukat.

Évszázadokig tartó álmukból felébredve az istenek ismét háborúznak. De a tizennyolc éves Iris Winnow csak a családját próbálja egyben tartani. Az anyja függőségével küzd, míg a bátyja eltűnt a fronton. Iris egyetlen reménye, hogy megszerzi a rovatvezetői előléptetést az Oathi Közlönynél.

Hogy megbirkózzon aggodalmaival, Iris leveleket ír a testvérének, majd becsúsztatja őket a szekrénye ajtaja alatt, azonban eltűnnek – és egyenesen Roman Kitt, a rideg, de jóképű vetélytársa kezébe kerülnek. Amikor a férfi névtelenül visszaír Irisnek, kettejük között olyan kapcsolat alakul ki, ami elkíséri a lányt egészen a testvéréért, az emberiség jövőjéért és a szerelemért vívott háború csatájának frontvonaláig.

Nem igazán emlékszek, miért figyeltem fel erre a könyvre korábban, talán valaki ajánlotta nekem, hogy mindenképp olvassam el, mert tetszeni fog. Régóta kerülgettem, mert valahogy mindig akadt valami érdekesebb, amit hamarabb a kezembe vettem, és ez emiatt a háttérbe szorult. Most viszont az előző olvasmányom után ismét valami kis könnyedre vágytam, így gondoltam kezdjünk most bele az Isteni riválisok könyvbe.

Nem tudtam, miről fog szólni és igazából a fülszöveget se olvastam el, így teljesen „vakon” vágtam neki, várva, hogy mit fogok kapni. A címből annyit sejtettem, hogy ez valami „ellenségekből szerelmesek” talán fantasy történet lesz, így ilyesmit vártam. Rögtön azzal szeretném kezdeni, hogy habár vannak a könyvben fantasy elemek, de ezek olyan kicsik és jelentéktelenek az én mércémmel mérve, hogy semmiképp se nevezném igazi fantasy-nak. Inkább csak háttérként szolgálnak a fantasy elemek és arra, hogy magyarázatot adjon a történet keretének.

Két isten, Dacre és Enva harca adja a háttértörténetet, az ő harcuk miatt háború dúl az országban, de nem maguk az istenek vagy az ő sztorijuk a lényeg, ez csak valamiféle magasztosabb magyarázat arra, hogy miért dúl a háború. A másik fantasy elem, hogy a két főszereplőnk egy-egy mágikus írógépen keresztül kommunikál egymással, ami annyit tesz, hogy az írógépen megírt levél valami csoda folytán egyből a címzetthez kerül, legyen az a személy bárhol, bármikor és bármilyen messze. És ennyi, ennyiben kimerültek a mágikus elemek, ezekre se kapunk normálisabb és bővebb magyarázatot, csak épp annyit, hogy mint olvasók elfogadjuk a tényeket, és tovább tudjunk lépni, hogy aztán élvezni kezdjük magát a könyvet. Tehát szerintem ez semmiképp se egy fantasy könyv, ha engem kérdeztek.

Roman és Iris

Így felmerült bennem a kérdés, hogy mi értelme volt ezeket a fantasztikus szálakat belerakni a könyvbe, ha igazából semmi fontosabb szerepet nem kapnak? Mert ha kivennék ezeket belőle, akkor is működött volna a dolog. Iris és Roman történetét belehelyezhettük volna valamelyik valós történelmi esemény közepébe, valamelyik valós háborúba és ugyanúgy működött volna minden. A levelezős részt kihagyva pedig máshogy kerültek volna közelebb egymáshoz és ugyanez lett volna a végeredmény. Tudjátok, hogy én mennyire nagy fantasy rajongó vagyok, de még én is azt mondom, hogy az Isteni riválisok egy realista háborús romantikus regényként ugyanennyire működött volna, ha nem még jobban. Ennyi lett volna a kritika, és lehet ez csak engem zavart.

Térjünk rá arra, hogy miért szerettem annyira ezt a könyvet. Nem sok szimplán romantikus könyvet olvasok, ez feltűnhetett már annak, aki régebb óta olvassa a blogomat és a kritikáimat. Engem valahogy sosem kötöttek le igazán a szimpla romantikus könyvek. A Isteni Riválisok viszont valahogy mégis közel került a szívemhez, és ezen én lepődtem meg a legjobban. Persze egyértelmű és világos okai vannak annak, hogy miért tetszett nekem ez a könyv, amiket azért nem olyan nehéz kitalálni. Olyan könyves elemek találhatóak meg benne, amikről én mindig szívesen olvasok.

Kezdjük azzal hogy nagy kedvencem a több nézőpontos történetmesélés, és ezen belül pedig különösen kedvelem azt, amikor a két főszereplőnk váltott nézőpontban meséli ez a történetet. Így mindkét fél szemszögét, mindkét fél gondolatait és érzéseit láthatjuk. Itt éppen ez történik, mert kapunk Iris és kapunk Roman nézőpontot, bár annak jobban örültem volna, hogy kicsit kiegyenlítettebb a megoszlás kettejük között. Hisz Iris szemszögét azért többet kapjuk meg, de szerencsére ott volt mellette Roman párhuzamosan.

Másik nagy kedvencem, mikor a főszereplőink az elején ki nem állhatják egymást, és aztán mégis egymásba szeretnek. Mondjuk ezt elég rosszul fogalmaztam meg, mert Iris és Roman igazából nem az hogy ki nem állhatják egymást, inkább csak az a kettejük közti konfliktus forrása, hogy ugyanarra a munkára pályáznak. És mivel ugyanazt a munkát akarják megszerezni, így riválisokként egymásnak feszülnek, hogy legyőzve a másikat aztán fölébe tudjanak kerekedni. Aztán persze a rivalizálásba közbeszól az élet és mikor Iris élete a feje tetejére áll, akkor minden gyökeres fordulatot vesz és az ilyen kicsinyes versengés már nem tűnik többé fontosnak az élet valós nehézségeihez viszonyítva.

Roman és Iris

Tetszett ahogy Iris és Roman kapcsolata alakult és tetszett ez a „titkos levélváltás” megoldás, nagyon aranyosak voltak együtt végig. Onnantól kezdve mikor az elején még szívatták egymást, odáig, hogy végül valóban megismerve a másikat aztán bármire képesek lettek volna egymásért. A romantikus szál hihetően lett felépítve számomra és a túl sok rózsaszín ömlengést szerencsére kiegyenlítette a háborús szürkeség és borzalmak, amikkel a karaktereinknek szembesülnie kellett.

Az utolsó dolog amiért ez a könyv annyira tetszett az maga a hangulata és az írói stílus. Kicsit romantikus, kicsit borús, vannak benne érzelmes, humoros és komoly részek. Olyan szépen a levelek amiket Iris és Roman egymással váltanak, hogy öröm volt őket olvasni és rengeteg szép és igaz gondolatot találhatunk ezekben a levelekben. Ez a könyv az egyik ékes példája annak, hogy mennyit számít az, ha egy könyvnek saját egyedi hangulata és stílusa van, mert ezek még a legközépszerűbb és legátlagosabb történetet is fel tudják dobni.

Zárásként pedig még annyit, hogy az se hátrány, hogy az írónő megalkotta nekünk az egyik legjobb férfi főszereplőt Roman Kitt személyében, mert ez a fiú egy igazi álompasi, ha engem kérdeztek. És ehhez az sem kellett, hogy valami hatalmas erővel rendelkező fantasy főhős legyen, hanem csak egy szimpla fiatal férfi, akit valljuk be mindenki szeretne maga mellé. Mert Roman az, aki bármit megtenne Iris-ért, de tényleg bármit, és ezt a könyv folyamán igen sokszor bebizonyította. Ahogy a mondás tartja egy férfi esetében nem azt kell nézni, hogy mit mond vagy mit nem mond, mert a férfiak szavai semmit sem érnek. Azt kell nézni, hogy egy férfi mit tesz meg vagy nem tesz meg érted, mert a tettek mindent elmondanak. Nem is értem Iris-nek hogy nem esett le hamarabb, hogy Roman teljesen oda van érte, és csakis ezért ment utána, nem pedig azért hogy tovább rivalizáljanak. Persze jó volt olvasni mikor szívatták egymást és a szellemi csatározásaikat is, de azt még jobban, amikor végre egymás karjaiba olvadtak.

Annak ellenére, hogy nem egészen azt kaptam ebben a könyvben, mint amire számítottam, nekem mégis tényleg nagyon tetszett. Semmiképp se nevezném fantasy könyvnek, inkább csak egy háborús romantikus regénynek, és ha kimaradtak volna a fantasy elemek, egy szimpla romantikus könyvként ugyanúgy működött volna mindez, ha engem kérdeztek. Az bizonyítja ezt a legjobban, hogy én alapjáraton nem vagyok az egyszerű romantikus könyvek nagy rajongója, de ez a történet még engem is levett a lábamról csakis a főszereplő párosunk és a köztük lévő szerelmi szál miatt. A függővég után nagyon várom a folytatást, kész szerencse, hogy megjelent magyarul, így biztos hamarosan olvasni fogom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-ross-divine-rivals-isteni-rivalisok

Értékelés: 5/5

Kerri Maniscalco: Rettegettek királysága (Gonoszok királysága 3.)

Fülszöveg:

Két átok. Egy prófécia.

Egy leszámolás, amitől mindenki rettegett.

És egy szerelem, ami erősebb a sorsnál.

Emiliát megrendítette a sokkoló felfedezés, hogy ikertestvére, Vittoria életben van. De mielőtt szembenézne múltjának démonaival, egyetlen vágy vezérli: hogy az ágyban is magának követelje királyát, a csábító Harag herceget. De Emilia nem csak a testére vágyik, a szívére és a lelkére is, ezt azonban a rejtélyes démon nem ígérheti neki.

Amikor a Kapzsiság házának egy magas rangú tagját meggyilkolják, Emiliát és Haragot a rivális démonudvarba szólítják. A bizonyítékok Vittoria bűnösségére mutatnak, így nyomban a Hét kör ellenségének nyilvánítják. Az árulása ellenére a lány mindent megtesz, hogy megoldja ezt az új rejtélyt, és kiderítse, ki is a testvére valójában.

Emilia és Harag a megtévesztés bűnökkel teli játékát játssza, miközben azon fáradoznak, hogy megakadályozzák a háborút a boszorkányok, démonok, alakváltók és a legálnokabb ellenségek, a Rettegettek között.

Emiliát figyelmeztették, hogy ha a Gonoszokról van szó, semmi sem az, aminek látszik. De lehet, hogy az igazi gonoszok mindvégig sokkal közelebb rejtőztek? Amikor végre fény derül az igazságra, a lány talán a szívével fizet érte.

Vesd bele magad a grandiózus fináléba!

Nemrég jelent meg a trilógia befejező része, így most valahogy kedvet kaptam a lezáráshoz, meg hát úgy voltam vele, hogy rövid a könyv, és most éppen valami ilyesmi kis rövid történetre vágytam. Az első két rész nem lett nagy kedvencem, inkább egy közepes sztorinak mondanám, annak az egyszer olvasós fajtának, ami nem hagy mély nyomokat az emberben. Persze érdekelt a lezárás és vártam, hátha most nagyobbat fog ütni a dolog, de sajnos nem így történt.

A harmadik könyv hozta a sorozat korábbi színvonalát, és ugyanazt a kiszámíthatóan középszerű történetet kaptuk meg újra, mint ezelőtt. És ezzel a jelzővel tudnám jellemezni legjobban az egész könyvsorozatot, hogy „kiszámíthatóan középszerű”, mert tényleg az. Hozza a műfajának minden kliséjét és ezerszer bejáratott történeti szálait, minden rejtély vagy titok rögtön kitalálható, és úgy alapjáraton semmilyen izgalmat sem tartogatott most számomra. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy rossz, mert nem az, de teljesen kiszámítható és klisés. Talán ha nem olvastam volna már ezer ilyen könyvet ezelőtt, és ez az első ami szembekerül velem, akkor nagyobbat ütött volna számomra.

Harag és Emilia

Mindenképp negatívum, hogy az írónő az utolsó részben igen nagy hangsúlyt szentelt az erotikus jeleneteknek, de tényleg, most sokkal többet kaptunk belőle, mint ezelőtt. Nem az a baj, hogy sokat kaptunk belőle, hanem az, hogy úgy érzem, mellette a fő történetszál és a rejtélyek laposra sikerültek, vontatott és kissé unalmas a sztori, és úgy éreztem, hogy a sok erotikus jelenet inkább csak helykitöltésnek kell, mert semmi más izgalmas nem akadt ebben a könyvben és valamivel olvashatóvá kellett azt tenni. A gyenge nyomozási szál amivel érdekessé próbált válni a könyv teljesen kiszámítható és roppant lapos lett.

Pedig annyi lehetőség lett volna az alap történetben, annyi potenciált láttam a Bűn hercegeiben, na és ott volt maga Vittoria is, aki ugyebár „visszatért a halálból”, és ezekkel mégsem kezdett semmit sem az írónő. A legnagyobb hangsúlyt Emilia és Harag kapta és értem én, hogy ők a főszereplők, meg miegymás, de talán ha más izgalmas is történt volna velük azon kívül, hogy épp hol estek begerjedve egymásnak, akkor sokkal jobban érdekeltek volna ők maguk és a sorsuk. Szívesebben olvastam volna többet Harag testvéreiről, vagy épp Emilia és Vittoria testvéri kapcsolatáról, vagy igazából bármi másról csak a begerjedt párocskánkról nem. És igen, Emilia és Harag olyan lapossá váltak ebben a részben, hogy kifejezetten untam őket, sajnálom.

Nem nagyon tudok mást írni erről a könyvről, mint ahogy azt az első két részben tettem, mert még mindig igazán középszerű és átlagos. Olyan, amit egyszer elolvas az ember, de pár nap múlva már semmire se fog belőle emlékezni, nem hogy bármilyen mély nyomot hagyjon benne. Ha összességében kellene értékelnem a trilógiát, rá ugyanezt tudnám mondani. Az írónő tényleg fogta a műfaj minden kliséjét és tipikus karaktereit, megírta a saját történetét ezek felhasználásával, csak azt felejtette el, hogy működjön a dolog, ahhoz kellene valami plusz és egyediség is. Na, ez az, ami kimaradt a Gonoszok királysága trilógiából.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kerri-maniscalco-kingdom-of-the-feared-rettegettek-kiralysaga

Értékelés: 5/3

Laurell K. Hamilton: Elátkozott kígyók (Anita Blake, vámpírvadász 26.)

Fülszöveg:

A rendőrbíró és vámpírhóhér Anita Blake abban a hitben él, hogy neki a természetfelettiek világa nem mutathat már semmi újat. Amikor azonban két vérleopárd szerelme, Micah és Nathaniel társaságában a legjobb barátja, Edward esküvőjére repül Florida legdélibb csücskébe, és azt tervezi, hogy hosszú évek óta most először végre felhőtlenül fog nyaralni a vőlegényeivel, hirtelen azzal szembesül, hogy még soha nem tévedett ekkorát.

A szállodából elrabolnak egy lányt, és bár Anita nem szeretné beleártani magát a bűnügybe, végül a bűnügy rántja magához őt. Amikor ugyanis előkerül a holttest, az esküvőre érkezett rendőrbírók kötelességüknek tartják, hogy segítsenek a nyomozásban, mert a gyilkosságot minden jel szerint nem emberi lény követte el. Arra azonban senki sem készült fel, hogy még maga Anita is tanácstalanul áll a nyomok előtt…

A környéken ugyanakkor évszázadok óta él egy család, akit különös átok sújt, és akik éppen Micah és a Koalíció segítségét kérték végső kétségbeesésükben. Képtelenek ugyanis együtt élni azzal a soha eddig nem ismert átokkal, amely vadul tekergő mérgeskígyók kupacává változtatja a testrészeiket. Vajon csak véletlen, hogy éppen itt élnek ők is? Lehet közük a gyilkossághoz? És miért keverednek gyanúba Anita vőlegényei?

Igen, egy újabb Anita Blake könyv és csakis azért vettem ilyen hamar a kezembe a következő részt, mert láttam, hogy ebben lesz majd Edward esküvője. Emiatt elég nagy reményekkel kezdtem bele a részbe és vártam, hogy Hamilton valami jó kis sztorit dob össze nekünk. Hogy ez így lett vagy sem, nehéz kérdés, de nekem erőteljesen felemás érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Arra számítottam, hogy Edward esküvőjére az írónő jobban összekapja magát és ír nekünk egy igazi Anita Blake történetet, olyat, amilyenek a régi első könyvek voltak, mert ha már Edward köré épül a sztori, akkor gondoltam ahhoz egy normális könyv dukál. És nem azt mondom, hogy annyira rossz az Elátkozott kígyók, mert azért az írónő próbálta megerőltetni magát, csak az a gondom, hogy hozta mindazt a sok negatívumot, amit szerintem mindenki utál manapság ebben a könyvsorozatban.

Kezdjük ott hogy a könyv szerkezeti felépítése valami borzalmas, mert az első felében gyakorlatilag semmi értelmes nem történik, csak Anita magánéleti nyűglődéseit kell végigszenvednünk. Egy kis erotika, egy kis érzelmi ömlengés és panaszkodás, Micah és Nathaniel folyton nyavalyognak valamin, amivel kezdenek az agyamra menni és tudjátok csak a szokásos. Én meg vártam, hogy végre beinduljon normálisan a sztori, elinduljanak Edward esküvőjére és történjen már valami, vagy legalább az, amit a fülszövegben olvashattunk. Úgy tűnik Hamilton csak nem akarja levetkőzni ezt a sok magánéleti vergődést és drámázást, csak ha már ennyire ragaszkodik mindehhez, akkor valahogy jobban is beépíthetné a drámázást a fő történetszálba.

Mindig mondtam, hogy az a legnagyobb probléma az Anita Blake könyvekkel, hogy teljesen aránytalanul épülnek fel. Manapság már csak nyomokban tartalmaznak egy értelmes történetet, vagy valami nyomozási szálat és a nagy részük pedig az erotikáról és az érzelmi drámákról szól. Az érzelmi dráma pedig abban merül ki általában, hogy persze nem Anita drámázik hanem mindegyik könyvben valamelyik pasija bekattan valamin, elkezd nyavalyogni, hogy jaj, rá senki sem figyel és így tovább, és Anita-nak azzal kell foglalkoznia, hogy megnyugtassa az adott pasi lelkivilágát. Igazából azt nem értem, hogy ezt nem csak Anita unja rohadtul, hanem mi olvasók is, szóval nem értem Hamilton miért ragaszkodik ehhez a sok magánéleti drámázáshoz.

Azt hittem ha Edward esküvője a fő téma, akkor valahogy köréjük fog épülni a történet, vagy nagyobb szerepet kap legalább, de ez sem így történt, mert most is minden Anita körül forgott. Persze örültem annak hogy a dinamikus kvartett megint összeállt és örültem annak, hogy Bernado és Olaf újra felbukkantak, mert őket négyüket mindig nagyon szerettem együtt és talán az a két könyv volt eddig a két legkedvesebb részem a sorozatban, amiben ők négyen nyomoztak együtt. De most valahogy mégis olyan erőltetettnek tűnt a dolog. Oké, Bernardo meghívása rendben, de mégis Olafot ki a fene hívta meg Edward esküvőjére, mikor őt mindenki a háta közepére se kívánja? Igen, értem, hogy Donna akciózott a háttérben, de az kész röhej, hogy erről Edward mit sem tudott és olyan erőltetetten jött ki az egész, hogy valahogy Olafot bele kellett passzírozni a történetbe, mert neki is ott kell lennie.

Nem mintha annyira rossz lett volna Olaf felbukkanása, mert azért hozott némi színt a sztoriba, csak annyira irreális volt az egész felbukkanása számomra, valahogy okosabban meg lehetett volna ezt oldani. Olaf és Anita interakcióit persze mosolyogva olvastam és igazán fura ez a „lágyabb” Olaf, ha engem kérdeztek, és én azt várom már, hogy Olaf-nak mikor esik le, hogy semmi esélye Anita-nál és mikor kattan be végre és feszülnek ezek ketten egymásnak. Vagy legalábbis remélem, hogy ez fog történni, mert ha épp az ellenkezője lesz a vége és Anita összejön valahogy Olaf-al... na, én akkor fogom befejezni végleg ezt a könyvsorozatot, mert akkor tényleg véglegesen elhagyjuk a realitás talaját. Mert értem én, hogy azért Anita pasijai közül egyik se egy ma született bárány, mert mindegyiknek van a rovásán valami a múltjában, de Olaf egy teljesen más kategória. És ha Anita képes lesz összejönni a pszichopata sorozatgyilkos Olaf-al, akkor én tényleg befejeztem ezt a könyvsorozatot, de komolyan mondom.

Maga a fő történetszál olyan mint a szürke szamár a ködben, hisz alig lehet látni és aztán ahogy az lenni szokott két csettintésre megoldódik minden gond és huss megoldják az ügyet. Ha akarnék se tudnék erről többet írni, mert annyira jelentéktelenre sikerült a nyomozási szál, hogy szinte kár volt beletenni, mert semmi jelentős szerepet nem kapott a könyvben.

Az Elátkozott kígyók hozza azt a közepesen jó vagy rossz (mindenki ítélje meg maga melyik jelzőt használná hozzá) színvonalat, ami manapság az Anita Blake könyvekre annyira jellemző szokott lenni. Az írónő persze próbálkozik visszatérni a kezdeti hangulathoz, mert mostanában azért igyekszik összerakni valami gyilkossági és nyomozási szálat, de tényleg igyekszik, azonban még mindig nem tudja megfelelő mennyiségben adagolni a nyomozási szálat és mellette az erotikát és az érzelmi drámázást. A könyv szerkezeti felépítése valami borzalmas, az első felét nyugodtan ki lehetett volna hagyni és semmi lényegesről nem maradtunk volna le. Nem fogok hazudni, attól a könyvtől ami Edward esküvőjéről fog szólni, én nagyobb durranást vártam, így nagyon csalódottan fejeztem be ezt a részt. Remélem, az a könyv, amiben Anita és Jean-Claude esküvője lesz a központi téma ennél azért nagyobbat fog ütni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-elatkozott-kigyok

Értékelés: 5/3

Holl Black: Az elrabolt örökös (Az elrabolt örökös 1.)

Fülszöveg:

Egy szökevény királynő. Egy trónra nem vágyó herceg.

Egy küldetés, ami mindkettejük számára a véget jelentheti.

Nyolc év telt el a Kígyó Csatája óta. Fenn, a jeges északon, a Fogasudvar Lady Nore-ja uralma alá vonta a Jégtű Fellegvárat. Ott egy ősi ereklye segítségével hóból és gallyakból szörnysereget teremtett magának, akik tettre készen várják, hogy beteljesítsék úrnőjük bosszúját.

Suren – a Fogasudvar gyermekkirálynője, az egyetlen, akinek hatalma van édesanyja felett – évekkel ezelőtt a halandók világába szökött, ahol akár egy vadállat, úgy tengeti mindennapjait. Magányba menekült, de a Fogasudvarban elszenvedett könyörtelen kínok itt sem hagyják nyugodni. Idejét arra fordítja, hogy felszabadítsa a halandókat esztelen alkuik alól. Már-már elhinné, hogy megfeledkeztek róla, amikor egy éjszaka üldözőbe veszi a viharbanya, Bogdana. Suren segítségére nem más siet, mint Oak herceg, Elfhon trónörököse, akinek egykor odaígérték a kezét, és akit nem mellesleg ki nem állhat.

Az immár tizenhét éves Oakot három szóval lehetne jellemezni: elbűvölő, gyönyörű és mesterkedő. Veszélyes küldetésre adta a fejét, és a sikerhez Suren segítségére van szüksége. Ha a lány úgy dönt, vele tart, nemcsak a szívét kell megóvnia a fiútól, akit egykor ismert, és a hercegtől, akiben nem bízik, hanem kénytelen lesz szembenézni mindazzal a szörnyűséggel is, amit oly rég a háta mögött hagyott.

Egy kisebb szünet után itt az ideje, hogy ismét új könyveket olvassak, mert tudjátok, hogy van ez. A könyves várólistám sosem fogy el, mindig újabb és újabb könyvek jelennek meg, és időnként pedig olyan már egyébként régen megjelent könyveket fedezek fel, amik eddig valahogy elkerülték a figyelmemet. Rögtön egy kis könnyed történetre vágytam és mivel kedvem támadt visszatérni Elfhon világába, így gondoltam jöjjön most Az elrabolt örökös című könyv.

Aki esetleg nem tudná, Az elrabolt örökös duológia Holly Black A levegő népe trilógiájának spin-off sorozata, vagy folytatása, vagy nevezzük akárhogy. A lényeg és rögtön ezzel kezdeném ezt a kritikát, hogy előtte mindenképp érdemes elolvasni a trilógiát, mert tulajdonképpen azt a történetet folytatja ebben az új sorozatban. Persze új főszereplőket kapunk és sajnos Jude és Cardan most háttérbe szorul (annyira, hogy itt fel se bukkantak egyelőre), de minden mást adottnak vesz az írónő, semmit nem magyaráz el újra. Így ha érteni akarod a világot, hogy ki kicsoda, minden apróbb utalással tisztában akarsz lenni, akkor igenis előtte a trilógiát mindenképp el kell olvasni és utána jöhet ez a történet. És igen, ez az új spin-off sorozat csak két részből áll, de talán jobb is így. Persze ezzel nem arra akarok célozni, hogy rossz ez a könyv, mert nem az.

A másik amit rögtön a kezdéskor ki szeretnék emelni, hogy aki azt várja, hogy egy a trilógiához hasonló folytatást kapunk, az hatalmasat fog csalódni. Ennek a sorozatnak teljes más a hangulata, teljesen más a fő történetszál, teljesen más a főszereplő és a romantikus szál is teljesen máshogy alakul. Őszintén szólva én se nagyon tudtam, hogy mire számítsak és hogy mit lehet kihozni Wren és Oak történetéből, de én mindenképp pozitívan csalódtam. Kellemes kis mesés fantasztikus történetet kaptunk és tényleg jobban tetszett, mint amire számítottam.

Wren és Oak gyerekként

A legnagyobb eltérés, hogy most Wren lépett elő a főszereplőnkké, aki egy teljesen más karakter, mint anno Jude volt és ez nem is baj. Nem kell mindenkinek olyan erősnek, szívósnak és keménynek lennie, mint amilyennek Jude-t szokhattuk meg. Megismerhetjük Wren múltját és hogy ki ő és honnan jött, hogy került a Fogas Udvarba és hogy mi történt vele az eltelt nyolc év alatt. Megértjük miért lett olyan, amilyen és hogy miért viselkedik úgy ahogy. Egyetlen problémám volt Wren múltjával, hogy nem értem miért kellett ide beleerőltetni azt, hogy ő is halandók között nőtt fel és van egy ember családja, akik után még évekkel később is vágyakozik. Szerintem sokkal jobban működött volna a dolog, ha Wren „100%-ban” tündér és nincs semmilyen kötődése az emberekhez.

Mielőtt azonban félreértené valaki, Wren sem egy gyenge vagy nebántsvirág leányzó, korántsem az! Csak ő más módon erős és szívős, teljesen mások a motivációi, teljesen mások a gyengeségei és erősségei, mint Jude-nak. A két lányt szerintem össze se lehet hasonlítani, mert teljesen más a múltjuk, más miatt szenvedtek, mások a céljaik. Wren magánakvaló, bizalmatlan és kissé antiszociális, mondjuk azok után ami vele történt, nem csodálom, hogy az lett.

Kíváncsi voltam arra, hogy milyen lesz a szerelmi szál ebben a könyvben és el nem tudtam képzelni, hogy Oak hogy fog működni, mint férfi főszereplő. Úgy vagyok Oak-al, mint a bármely család a legkisebb fiúgyerekkel, aki számukra mindig csak egy kisfiúnak marad és sosem tudnak rá felnőtt férfiként gondolni. Oak számomra mindig a játékos, kissé elkényeztetett és néha önző, de csupa szív ártatlan tündérfiú marad, akit mindenki óvott és féltett, és akiért bárki bármit megtenne, hogy megvédjék őt a való világtól. Nos, a gyerek Oak már a múlté és felnőtt lett belőle, mármint inkább tinédzser, de értitek, így vártam, hogy megtudhatom mivé vált… és hát ezen a téren némileg csalódnom kellett.

Sajnálom, de én egyszerűen képtelen vagyok hova tenni Oak-ot egyelőre és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a karakterét sem értem igazán. Most akkor ki lenne ő valójában? A lelketlen csábító, aki arra használja a képességét, hogy mindig elérje, amit akar? Vagy az agyafúrt taktikus udvaronc, aki felnőve csatlakozott az Elfhoni királyi udvar intrikus játszmáinak körébe? Vagy a naiv és könnyen befolyásolható fiatal férfi, akit mások vezetnek meg és akire még most is folyton vigyázni kell? Mert úgy tűnik mindhárom benne van és az a baj, hogy eddig képtelenség eldönteni, hogy melyik Oak igazi arca. Nem csak Wren nem volt ezt képes eldönteni, hanem én sem. Gondolom Holly Black direkt írta meg így a karakterét, hogy ne lehessen egyértelműen megmondani mik a valós szándékai és a valós énje, de ez így már túl zavaros lett számomra.

Oak és Wren

Wren és Oak kapcsolatának alakulása szintén más utat jár be, mert ők gyerekkoruk óta ismerték egymást és kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de folyamatosan tisztában voltak azzal, hogy a másik élete hogyan alakult. Van egy közös múltjuk és gyerekként kezdődött a kettejük története, így jóval gyorsabban alakul köztük a dolog, bár még így se neveznék rekordsebességnek. Ebben a könyvben sem a romantikus történetszál kapta a nagyobb szerepet, és hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Én speciel örültem neki, sokkal jobban tetszett, hogy a történetre és Wren karakterének fejlődésére lett helyezve a hangsúly. Valahogy most a politikai játszmák háttérbe szorultak és a történet szerkezeti felépítése szintén más ívet írt le. Most egy közös kaland került a középpontba, a karaktereink egy közös kalandra indultak, mindannyian más okból kifolyólag, de a cél ugyanaz. Egyszerűbb és mesésebb a történet és aki szereti az ilyesmit, annak mindenképp tetszeni fog.

Örültem az apró visszautalásoknak, örültem annak, mikor a régi kedvencekről beszéltek a mostani karaktereink, vagy amikor reflektáltak a korábban történt eseményekre, vagy épp azt láthattuk, hogy Wren hogy élte meg azokat az eseményeket, amiket korábban Jude szemszögén keresztül láthattunk. Örültem annak, hogy Madoc nem veszett a feledés homályába és hogy az írónő nem intézte el annyival, hogy a halandók közt él és kész, hanem hogy most igen fontos szerepet kapott ebben a történetben. Jót mosolyogtam magamban azon, mikor megtudhattunk néhány részletet arról, hogy Madoc hogy boldogult a halandó világban és nem is vártam volna tőle mást. Teljesen reális Madoc karaktere szempontjából, hogy nem bír megülni a hátsóján és teszi, amit a természete diktál. Kaptunk néhány új karaktert is, akik eddig szerintem nem sok vizet zavartak, és valahogy egyik se keltette fel a figyelmemet igazán. Egyedül talán Tiernen és Hyacinthe lehetnek érdekesek, de róluk se lehetett valami sokat megtudni, hogy igazán érdekelni kezdjenek. Azonban arra kíváncsi vagyok, velük mi fog még történni.

Teljesen más hangulatú vagy felépítésű ez a könyv, mint korábban A levegő népe trilógia volt, és ez egyáltalán nem baj. Folytatásnak kellemes meglepetés, de semmiféleképp sem szabad a trilógiához és annak karaktereihez hasonlítani ezt a könyvet. Bevezetésnek egy kis mesés történetet kapunk, aminek a középpontjában egy közös kaland áll, amiben a karaktereink összefognak mindenki a saját célja érdekében. Wren karakterét érdekesnek találtam, főleg azután miután kiderült a valódi származása, és a vége után nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz majd a folytatásban és hogy alakul a történet. Örülök, hogy az írónő nem nyújtotta el feleslegesen mindezt, így nagyon várom mi lesz a második részben majd, még szerencse, hogy időközben az is kijött már magyarul. Biztos hogy hamarosan folytatni fogom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-stolen-heir-az-elrabolt-orokos

Értékelés: 5/4

Castlevania (Démonkastély) 1.-4. évad összegzés

Olyan rég néztem már vámpíros történeteket, hogy nemrég kedvet kaptam hozzá, így keresni kezdtem a interneten, hogy milyen jó vámpíros sorozatok vagy filmek vannak, amiket esetleg valamilyen csoda folytán még nem láttam. Így találtam rá a Castlevania-ra (aminek a magyar címe Démonkastély, de ettől tekintsük el, és én a továbbiakban Castlevania címen fogom említeni), amitől csak egyetlen dolog miatt féltem. Méghozzá azért, mert egy animációs fantasy sorozatról van szó, olyat pedig nem gyakran szoktam nézni. De mivel rövidek a részek, és nem akadt jobb ötletem, így gondoltam adok neki egy esélyt. Aztán pedig pár rész után annyira magával ragadott a sztori, hogy egy hétvége alatt ledaráltam az összes részt.

A történet onnan indul, hogy Dracula feleségét koholt vádak alapján boszorkányság miatt kivégzik, amit nem csoda, hogy Dracula nem fogad éppen jól, így a démonokból és vámpírokból álló seregét az emberekre szabadítja, hogy így álljon bosszút a felesége halála miatt. Az emberiségre szabadított sötét lények ellen pedig csak három ember veheti fel a harcot egy ősi prófécia szerint.

Legyen ennyi a történetről röviden, nem akarok mindent lelőni rögtön az elején. A Netflixen jött ki a sorozat négy évada, az évadok nem sok részből állnak és a részek nagyon maximum fél órásak, így már érthetitek, hogy miért lehet az egészet gyakorlatilag egy hétvége alatt kivégezni. Főleg akkor ha az ember ráfügg a sztorira és sodorja magával a történet. Lehet eredeti japán nyelven nézni, de angolul is, ám mindenképp csak felirattal, magyar szinkront én nem láttam hozzá. Innentől fogva SPOILERESEN folytatom!

Sypha, Alucard és Trevor

Mint említettem nem egy „normális” élőszereplős sorozatról van szó, hanem egy animált fantasy sorozatról erőteljes manga és anime hatásokkal és képi világgal. A sorozat pedig az azonos nevű videójátékon alapul, így aki arról már halott, az sok ismerős dologgal találhatja szembe magát. Négy évadot kaptunk, de ha szerkezetileg szét kellene bontanom a történetet, akkor mondjuk azt, hogy az első két évad egy kerek lezárt történet, majd pedig a harmadik és a negyedik évad pedig szintén együtt alkot egy egészet.

Ne várjatok valami bonyolult történetet, mert hozza a szokásos vámpíros kliséket, ha mondhatom így, és nem is maga a történet volt az, amiért annyira magával ragadott. Persze ne értsetek félre, izgalmas volt a sztori, vitt magával a lendület, de mindent láttunk már valahol korábban. Nekem a sötét gótikus hangulat és a véres stílus, valamint az a sok remek karakter tetszett igazán, és leginkább a karakterek voltak azok, akik miatt annyira szerettem nézni ezt a sorozatot.

Dracula és Lisa

Ha nagyon röviden le szeretném zárni a témát, akkor annyit írnék, hogy minden karakter remek és mindenki olyan tökéletes karakterfejlődésen és karakter életúton megy át, hogy öröm azt nézni. Ha kicsit kritikusabb szeretnék lenni, akkor kiemelném közülük a kedvenceimet és ezt fogom most tenni. A három vitathatatlan főszereplőnk kétséget kizáróan Trevor, Sypha és Alucard, ők a „hősök” a történetben, bár inkább antihősöknek mondanám őket, mint igazi hősöknek. Trevor és Sypha együtt remek páros, akik mindenben kiegészítik egymást. Melléjük pedig harmadiknak csapódik Alucard, aki vitathatatlanul a kedvenc karakterem lett az egész sorozatban és szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Alucard olyan komplexen összerakott karakter, hogy órákig tudnék róla áradozni, de nem fogok, legyen elég csak annyi, hogy imádtam őt, és szerintem mindenki imádni fogja, aki csak találkozik vele. Ellentmondásos és összetett karakter, aki egyszerre erős és szívós, de mégis naiv és törékeny, aki sok mindent tud, de mégis szinte semennyire nem ismeri a világot és az embereket. Meg van benne az apja kegyetlen és sötét oldala,  de az anyja kedves és segítőkész oldala is. Aki nehezen bízik meg bárkiben, és amikor mégis akkor általában nagyot szokott koppanni. Épp ezért indult olyan nehezen a barátságuk Trevorral és Sypha-val és épp ezért voltak annyira bizalmatlanok egymással az elején.

Alucard minden problémája és bizonytalansága abból fakad, hogy félvámpír révén egyik világhoz sem tartozik igazán. Mivel vámpír ezért erős, sérthetetlen és örökké él, de félig mégis ember és ez az emberi oldala az, amitől sokszor törékennyé és gyengévé válik. A viszonylag nyugodt és boldog élete akkor áll teljesen a feje tetejére, mikor az anyját megölik és az apja totál bekattan és bosszúból minden emberrel végezni akar. Alucard pedig ott ragad az apjával szemben az embereket védve és gyakorlatilag ő az egyetlen aki képes lehet majd végezni Draculával. Ha nem is teljesen egyedül, hanem egy kis segítséggel, de lássuk be Trevor és Sypha ketten sosem tudták volna megölni Draculát, mert ebben azért mégis csak Alucard játszotta a döntő szerepet.

fent: Morana és Striga, lent: Carmilla és Lenore

Szerettem a hármasukat és ahogy igazán jó barátokká váltak, aztán mikor elég sok időre elszakadtak egymástól, és Trevor és Sypha elment kalandokat keresni és Alucardot egyedül hátrahagyták, akkor nem tudtam elképzelni, hogy mit fognak a készítők kezdeni szegény Alucard-dal. De szerencsére nem kellett nélkülöznünk, és kapott jó kis mellék történetszálakat, amiknek végig az volt a célja, hogy a karakterét építsék és fejlesszék. Szegény élete szinte csak tragédiák és árulások sorozatából állt, sok mindenkit elvesztett maga körül, talán csak Trevor és Sypha voltak az egyetlenek, akikben sosem kellett csalódnia és akik végig mellette maradtak és visszatértek, mikor szüksége volt rájuk.

Draculát szintén nagyon szerettem annak ellenére, hogy ő volt kvázi a „fő gonoszunk”, mert tökéletesen érthető, hogy kiborult és el akarta pusztítani a világot. Sosem szívlelte az embereket és mindig magányosan élt. Erre mikor találkozik egy normális és értelmes emberrel, akibe ráadásul bele is szeret és akiben megtalálja élete szerelmét, azt kegyetlenül elszakítják tőle, így nem csoda, ha bekattant és örült hadjáratba kezdett minden és mindenki ellen. Az vesse rá a követ, aki nem hasonlóan cselekedett volna a helyében. A kegyetlen és véres szándék mögött pedig ott lapult a saját önpusztítás iránti vágya, mert Alucard fogalmazta meg jól a lényeget. Hogy minden amit Dracula művelt inkább csak egy öngyilkos küldetés volt a világ leghosszabb búcsúlevelébe ágyazva.

Carmilla az, akit mindenképp meg akarok említeni, mert a női karakterek közül őt imádtam a legjobban minden gonoszsága vagy kegyetlensége ellenére. Bár jobban belegondolva nem mintha nem lehetett volna megérteni az indokait és hogy miért csinálta azt, amit csinált. Ő csak a maga ura akart lenni az ostoba férfiak elnyomása nélkül, hogy a saját szavaival éljek, és azért szervezkedett a háttérben, ezért csinált mindent. Talán számító, rideg és kegyetlen volt mindenkivel, de meg tudtam érteni a céljait és a vágyait. Carmilla történetszálán később jobban megismerhetjük az eredetét és a nővéreit, akikkel együtt uralják Stájerországot és akikkel együtt akarják uralni aztán a világot. Megmondom őszintén nem értem mi szükség volt a nővéreire a történetben, főleg Striga és Morana tűnt szerintem teljesen feleslegesnek, és ha kihagytuk volna őket a sztoriból se változott volna semmi. Lenore persze kellett ide, és az ő karakterének volt létjogosultsága, legalábbis szerintem.

Hector és Lenore

Végül itt szeretnék átkanyarodni az utolsó két karakterre, akiket imádtam, ők pedig nem mást mint Hector és Lenore. Hectort már a felbukkanásakor egyre jobban szerettem, és ahogy haladt előre a történet és elkezdte „maga alatt vágni a fát” és egyre nagyobb árulásokba keveredni, láttam előre hogy ő lesz itt a bukott karakter, aki mélyre zuhan és onnan kell majd újra összekaparnia magát. Hector egymás után hozta a rossznál rosszabb döntéseket, hagyta, hogy befolyásolják és megvezessék, hogy aztán gyakorlatilag rabszolgaként süllyedjen a lehető legmélyebbre.

Aztán itt jön a képbe Lenore, aki szintén csak kihasználja és megvezeti őt, a szemünk előtt pedig kibontakozik az egyik talán legtoxikusabb romantikus kapcsolat, amit valaha láttam. És akármennyire átverte Lenore Hectort, akármennyire visszaadta neki később Hector ezt az árulást, de én mégis imádtam őket együtt. Szerintem nagyon jó kis pluszt adtak a nagy történethez és imádtam azt a mellék történetszálat, amit kettejükről és a kapcsolatukról szólt. Az ahogy végezték persze szomorú, mert jobban örültem volna egy boldog befejezésnek, de ahogy történt az sokkal reálisabb és így van ez jól.

Annak ellenére hogy animációs sorozatról van szó, mindenképp felnőtteknek ajánlom a Castlevania-t, mert van benne gyilkolás bőven, folyik a vér mintha nem lenne holnap, vannak erotikus jelenetek is, bár igaz, hogy az utóbbiból nem sok. És úgy alapjáraton az egész vámpíros téma inkább felnőtteknek való, mint gyerekeknek. Sötét és gótikus a hangulat, de vannak bőven humoros és érzelmes részek is benne. Vannak jó és rossz dolgok, egyes karakterek sorsa tragikusan ér véget, még mások megkapják végül a boldog befejezésüket, és ez így van jól. A sorozat epilógusában pedig az a páros kapja meg a boldog befejezést, akikre nem is számítottam, így az igazán nagy meglepetés volt számomra, de nagyon örültem neki. Tényleg egy remek kis sorozatról van szó, aki szereti a vámpíros történeteket vagy az ilyen stílusú sorozatokat, annak szívből ajánlom.

Értékelés: 10/9

Előzetes: