Jennifer L. Armentrout: Vérből és hamuból (Vér és hamu 1.)

A történet:

EGY SZŰZ…

Egy új korszak hajnalán, a születésekor kiválasztották Poppyt, ezért az élete sosem volt igazán a sajátja. A Szűz élete magányos. Sohasem érinthetik meg. Sohasem nézhetnek rá. Sohasem szólhatnak hozzá. Sohasem tapasztalhatja meg az élvezeteket. Ám ő Felemelkedésének napjára várva szívesebben tölti idejét a testőreivel, és inkább harcol a gonosszal, ami elvette tőle a családját, mint hogy arra készüljön, hogy az istenek méltónak találják. De ez a döntés sem volt sohasem az övé.

EGY KÖTELESSÉG…

Az egész királyság jövőjének terhe Poppy vállát nyomja, és ez olyasvalami, amire egyáltalán nem biztos, hogy vágyik. Hiszen egy Szűznek is van szíve. És lelke. És vágyai. És amikor Hawke, az arany szemű őr felesküszik rá, hogy biztosítja a Felemelkedését, így belép az életébe, a végzet és a kötelesség összekuszálódik a sóvárgással. Hawke felkorbácsolja a lány indulatait, elülteti benne a kételyt azzal szemben, amiben eddig hitt, és megkísérti azzal, ami tilos.

EGY KIRÁLYSÁG…

Egy bukott királyság, amit magára hagytak az istenek, és amitől rettegnek a halandók, ismét feltámad, hogy erőszakkal és bosszúval mindenáron visszaszerezze, ami egykor az övé volt. És ahogy az átkozottak árnyéka egyre közelebb húzódik, a tiltott és a helyes közötti határvonal is elmosódik. Poppy nem csupán a szívét kockáztatja, hanem azt is, hogy méltatlannak találják az istenek, ráadásul az élete is veszélybe kerül, amikor minden véres fenyegetés, ami egyben tartja a világát, kezdi felfedni magát.

Nem sok könyvet olvastam eddig az írónőtől, valahogy sosem hoztak lázba a könyvei, amik megjelentek nálunk. Évekkel ezelőtt megpróbálkoztam a Luxen sorozat első részével, de az annyira nem jött be, hogy csaknem tíz év alatt nem éreztem a késztetést arra, hogy esélyt adjak a folytatásnak. És nem is fogok. Aztán már nem nagyon emlékszem mikor vagy hogy, de szembekerült velem a Vérből és hamuból, és mivel ez már elvileg egy sokkal jobb könyvsorozat lett, mint mondjuk a Luxen, így gondoltam adok neki egy esélyt. Fantasy, vámpírok, erős női főszereplő, mellé érdekes férfi főszereplő, saját kitalált világ… ez csakis jól sülhet el, nem? Nagyon bíztam benne.

Nem olyan rossz az első rész, de igazán kiemelkedően jónak se mondanám. Meg van benne minden potenciál, hogy idővel jobb legyen, hogy grandiózusabbá és összetettebbé váljon, de nagyon szigorúan véve az első részt csak erősen közepesnek tudnám értékelni. Az írónő mintha minden erejével azon fáradozott volna, hogy más fantasy történetek legjobb elemeit összeválogassa és azt egy saját történetben „összesítse”, így minden fantasy sztorira jellemző klisé és fordulat megtalálható benne, amire csak így hirtelen gondolni tud az ember. Tudom, hogy nincs új a nap alatt és mindent megírt már valaki korábban, és nem is az a baj, hogy máshol láttuk már ezeket a fordulatokat vagy karaktereket, hanem inkább az, hogy ezeken felül semmi pluszt vagy egyedit nem kapunk, amitől ez a könyvsorozat kiemelkedhetne a középvonalból. Legalábbis az első rész alapján.

Poppy

Az egyik nagy problémám maga a világfelépítés és annak kissé hiányos, vagy inkább ellentmondásos magyarázata. Lehet én vagyok értetlen vagy nem figyeltem eléggé, de most akkor mi is a különbség a Felemelkedettek és az Alászálltak között? Hisz mindketten vámpírok, nem? Mindketten vért isznak, csak az egyik fél az elvileg rossz fiúk, a másik a jófiúk. Meg ha már alapjáraton mindketten vámpírok, akkor miért csak az egyikük képes nappal járkálni, a másik meg nem? Az Alászálltak azért nem gonoszak, mert ők csak a saját fajtájuk vérét isszák? Attól még ők is vért isznak, csak legalább ők nem erőszakkal veszik el másoktól. Ennyi lenne a nagy különbség?

A másik amit nem tudtam hova tenni és nem értettem mi jelentősége volt, az maga Poppy szerepe. Mármint hogy miért fontos, hogy ő a kiválasztott, a Szűz, akit kijelöltek az istenek, hogy majd 19 éves korában felemelkedjen. Miért kell ahhoz kiválasztott Szűznek lenni, hogy felemelkedhessen? És miért kell várni 19 éves koráig? És úgy alapjáraton miért kell tényleg konkréten szűznek lenni és a világtól távol elzárva érni, hogy majd felemelkedett legyen valamikor? Vagy nem is ez volt a terv vele, hanem csak fel akarták áldozni? Ekkor ugyanúgy állnak a korábbi kérdéseim. Ha más gyerekeket sokkal fiatalabb korban „áldoztak fel az isteneknek”, akkor Poppy-nál miért kell várni 19 éves koráig? Meg úgy alapjáraton ha csak meg akarták ölni és kiszívni a vérét, ahhoz miért elengedhetetlen, hogy szűz legyen és elzárva tartsák? Nem szüzen már nem olyan finom a vére, vagy mi? Nem értem. Kissé mintha csak ilyen erőltetett drámaként lett volna ez az egész „Szűz dolog” berakva a történetbe, hogy legyen benne titkos szerelem meg miegymás. Ha erre később kapunk egy épkézláb normális magyarázatot, akkor minden kérdésemet visszaszívom.

Hawke

Poppy mindezek ellenére egy igen remek kis karakter, és jó volt olvasni az utat, amit bejárt. Ahogy egy igazán öntudatos, erős és bátor nő válik belőle a vele történtek hatására. Érthető volt a lázadása és hogy folyamatosan feszegette a határait, érthető volt, hogy többre vágyott egy idealizált tökéletes álomkép életénél. Persze a történet során hoz elég sok olyan döntést, amitől párszor megcsapkodtam volna, mert igen felelőtlen módon rohant egyik balhéból a másikba és persze mindig másnak kellett utána megmentenie, de aztán csak sikerült megerősödnie annyira, hogy aztán képes volt önmagát is megvédeni. Mármint a hormonjait persze szinte sosem tudta legyőzni, bár egy ilyen pasi mellett, mint Hawke talán senki se lett volna rá képes.

Hawke-t szintén nagyon bírtam az elejétől kezdve, holott teljesen nyilvánvaló volt már az első találkozásuktól fogva, hogy nem teljesen az, akinek mutatja magát. Aztán ahogy kaptuk a kis utalásokat és a félreszólásokat, akkor egy gyakorlottabb fantasy olvasó, már igen hamar összerakhatta magában a képet, hogy Hawke kicsoda valójában, így a nagy leleplezés, azért mégse volt olyan nagy meglepetés. Szegény Poppy lehet, hogy önzetlen, bátor és erős, de az észért nem állt kétszer sorba, mikor azt osztogatták, mert neki a végéig nem esik le, hogy kicsoda Hawke valójában. Jó, hát a hormonok és a szerelem elvakították szegényt, írjuk ennek a számlájára az ostobaságát. Bízzunk benne, hogy azért tanulni fog a hibájából és eztán nem engedi senkinek, hogy ennyire megvezesse és kihasználja őt, mint ahogy Hawke tette vele. Kíváncsi vagyok mi lesz eztán a kapcsolatukkal.

És ennyi, az első részről ennyit lehet mondani. A történet az a tipikus bevezető rész, ahol megismerjük a világ felépítését, a karaktereket, főszereplőnk elveszt néhány fontos embert, a két főszereplőnk végig kerülgeti egymást, majd összejönnek, aztán jön a nagy árulás és végül kapunk egy mondhatni függővéget sok kérdéssel. Szinte művi pontossággal, mint a többi fantasy történetben. A világ működésének ellentmondásai és a hiányos magyarázatok, amiket még nem tudok hova tenni, de talán később mindenre kapunk értelmes magyarázatot, így ezeket nem rónám most fel olyan nagy hibának. Javára legyen mondva, hogy a Vérből és hamuból egy mondhatni jó, de valójában mégis csak középszerű kezdése egy hosszabb sorozatnak, de látok benne potenciált, hogy ez később még jobbá válhat. Ezért mindenképp folytatni akarom majd és aztán remélem nem kell majd csalódnom benne.

Ui: A magyar borító csodaszép. *-*

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jennifer-l-armentrout-from-blood-and-ash-verbol-es-hamubol

Értékelés: 5/4

R. F. Kuang: Mákháború (Mákháború 1.)

A történet:

Nikant ​elárasztja az ópium, amelyet a Mugeni Föderáció juttatott el a birodalom partjaihoz. A drog folyton emlékeztet a velük folytatott háborúra, amelynek csak a trifektaként elhíresült három hős – a Nőstényvipera, a Sárkánycsászár és a Kapuőr – tudott véget vetni. Ezen legendás lények mindegyike istenszerű hatalommal bírt, ők egyesítették a birodalom hadurait a Föderációval szemben. Azóta viszont évtizedek teltek el, és a trifekta felbomlott: a Sárkánycsászár meghalt, a Kapuőr eltűnt, egyedül a Nőstényvipera ül a trónon. Béke uralkodik, de az ópiumtól nem sikerült megszabadulni.

Amikor Zsin kiváló eredményt ér el a kedzsun – a birodalmi vizsgán, amely a legtehetségesebb fiatalokat válogatja ki az akadémiákra – mindenki megdöbben: a vizsgáztatók, akik képtelenek elfogadni, hogy egy Kakas tartományban élő háborús árva csalás nélkül teljesítheti a vizsgát; Zsin nevelőszülei, akik azt hitték, végre kiházasíthatják a lányt, és ezzel további üzleti előnyökre tehetnek szert; és maga Zsin is, aki ekkor jön rá, hogy végre búcsút inthet az addigi életét meghatározó rabszolgaságnak és kétségbeesésnek. Még nagyobb meglepetést okoz, hogy Zsin Nikan legkiválóbb katonai iskolájába, a Szinegardba nyer felvételt.

Közben a keskeny tengeren túl ismét mozgolódik a Mugeni Föderáció, az újabb háborúhoz már csak egy szikra kell… és lehet, hogy egyedül Zsin mentheti meg az országa népét. A lány ugyanis a Szinegardban rájön, hogy halálos, földöntúli erővel bír, tehetsége van a sámánizmus szinte mitikus művészetéhez. Pszichoaktív szerek és egy látszólag eszement tanár segítségével próbálja feltárni képessége mélységeit, és közben megtanulja, hogy a rég halottnak hitt istenek nagyon is élnek, ráadásul a hatalmuk uralása nemcsak az emberi mivoltát veszélyezteti, de egy teljes nemzet elpusztításával fenyeget.

Az előző borzalmas olvasmányom (Kísérteni Adeline-t) után szerettem volna valami olyasmit a kezembe venni, amitől visszatér belém a remény, hogy igenis léteznek még olyan jó könyvek, amik eddig valamiért elkerülték a figyelmemet. Kuang Mákháború trilógiáját nem olyan régen fedeztem fel, hogy őszinte legyek, eddig valamiért sosem jött velem szembe, és nem nagyon hallottam róla. Kicsit elbizonytalanodtam a moly-hu értékelések után, mert ott azért nem kaptak olyan nagyon magas pontszámot a könyvek, de úgy voltam vele, hogy adok egy esélyt a sorozatnak, mert most valami igazi fantasy történetre vágytam. És te jó ég, mennyire jól tettem!

Nem hazudok ha azt mondom, hogy régen volt rám ennyire mély hatással egy könyvsorozat kezdő része. Mert hogy itt most éppen ez történt, hisz az első rész rögtön az elejétől fogva magába szippantott és onnan nem volt megállás, mert új kedvencet avattam. Az első könyvet én két szerkezeti egységre bontanám fel. Az első felében megismerjük a világot, a főszereplőt, aki szorgos munkájának és eszének köszönhetően bekerül egy katonai iskolába, hogy ott az országa számára igazi katonát neveljenek belőle. A tanuló évek miatt kissé „lassabban” indul be a sztori, bár én ezeket a részeket is szerettem, aztán mire kettőt pislogtam kitört a háború, Zsin és a többiek a harcok sűrűjének közepébe kerülnek és megindul a mészárlás. Mert hogy valójában véres, szörnyű és kegyetlen háborút kapunk az írónőtől, amiben minden rettenetes dolgot látni fogunk amit egy valódi háborúban várhat az ember. Így még az elején egy kissé „könnyebb” ifjúsági regénynek indult az egész, abból végül egy kőkemény háborús dráma kerekedett ki. Amit imádtam.

Örültem annak, hogy Kuang nem csak olyan háborút írt, amiben alig látunk szörnyűségeket és amiben alig történik valami igazán borzalmas és amiben senki jelentős nem sérül meg soha igazán. Nem, itt nem ez történik, minden van itt kérem szépen, a népirtástól kezdve, az emberkísérleteken át, az önfeláldozáson, az emberi kegyetlenségeken, kivégzésen, erőszakon, nemi erőszakon, csonkításon, droghasználaton és minden ezekhez hasonló dolgok, amit csak egy valódi háborúban el tud képzelni az ember. És az írónő nem finomkodik a történések bemutatásával, egyértelműen és minden rejtegetés vagy szépítés nélkül teszi le elénk mindezeket. A könyv második része tehát sötét, kegyetlen és depresszív és nem mindenki jut el élve a végéig.

Zsin

Egy ilyen reálisan kegyetlen világhoz egy igazán kemény női főhős dukál, és megkapjuk Zsint, aki rögtön nagy kedvencemmé vált. Már akkor tudtam, hogy jó kis karakter lesz Zsin, mikor a Szinegardi Akadémiára való érkezése első napján rögtön felpofozza az őt gúnyoló egyik fiút, majd az első ilyen nyilvános párbajukon ugyanezt a fiút azzal győzi le seperc alatt, hogy mindenféle nagyzoló és mesterkélt harci ugrabugra helyett szimplán tökön rúgja őt. Nem csoda, hogy Nö-Csa ki nem állhatja a Zsint egy ideig ezek miatt, de hát végül is ő kezdte az ellenségeskedést, Zsin csak megvédte magát. Zsin pedig akkor vált igazi nagy kedvenccé, mikor minden megbánás vagy hezitálás nélkül önként meddővé teszi magát, hogy „női mivolta” soha ne tudja akadályozni őt a katonai pályafutása során. Zsin tehát egy tényleg kemény főhős és ezek után csak még keményebb lesz.

Imádtam olvasni az útját, ahogy haladt előre mindent megtéve a céljai elérése érdekében. Elég nagy karakterfejlődésen megy keresztül már az első rész folyamán, mert egy kissé bizonytalan és gyengécske árva lányból a végére egy erős, határozott és kegyetlen harcossá válik. És azt még meg sem említettem, hogy milyen hatalom birtokába kerül, amitől az elején még minden okkal félt, de a végére aztán megadta magát a Főnix erejének. És ha azt hittük, hogy Zsin már most megállíthatatlan, akkor mi lesz még itt később, most hogy már a Főnix ereje az övé lett?

Azt szerettem nagyon Zsinben, hogy mindezek mellett az írónő nem kreált belőle egy pozitív hőst, egy hibátlan főszereplőt, akit csak piedesztálra lehet emelni, mert annyira jó és önzetlen. Nem! Zsin nem jó és nem önzetlen, sőt nem is állhatna távolabb mindezektől. Makacs, akaratos, gyűlölködő, önző, kegyetlen, érzéketlen és ahogy haladunk előre a történetben válik egyre „negatívabb” karakterré. Az átélt háborús borzalmak, a sok csalódás és kegyetlenség alaposan rányomja a bélyegét Zsin személyiségére, és az a csekély önzetlenség és jóság, ami a kezdetekkor talán megtalálható volt benne, a végére mondhatni teljesen eltűnt. Imádtam ezt a komplex női főszereplőt.

Kitaj

Zsin mellett kapunk még egy rakat egyéb karaktert, és kis túlzással azt tudnám mondani, hogy mindenki érdekes a maga nemében és mindenkinek meg van a „szerepe” a sztoriban. Van itt egy féltékeny és irigy vetélytárs, Nö-Csa, akit Zsin jól helyretesz párszor, mondjuk megérdemelten, de szegény fiút kezdtem a végére megsajnálni. Várom, hogy mi lesz kettejükkel a folytatásban, mert sajnos lespoilereztem magamnak, hogy Nö-Csa nem hal meg az első részben, mert később újra fel fog bukkanni. Kapunk egy okos és csupa szív igaz barátot, Kitaj a legaranyosabb és legeszesebb fiú, akit valaha láttam, nem tudtam, nem szeretni. Ő Zsin szó szerint jobbik fele, aki próbál rá hatni és a lányt a jó oldalon tartani, az más kérdés, hogy ez nem nagyon sikerül neki.

A mentor se maradhat ki a történetből, és a bálvány se, akire Zsin mindenáron hasonlítani szeretne. Csiang mint szórakozott mentor jól működött, habár nem szerepelt valami sokat, mert elég hamar eltűnt a sztoriból, amit nem nagyon tudtam hova tenni. Persze később megkapjuk a magyarázatot mi történt vele és hogy ki ő pontosan, bár remélem nem csak ennyi volt a szerepe, hanem kap még játékidőt. Aztán a másik személyes kedvencem ebben a részben Altan, aki szintén valamiféle mentor szerepben tűnik fel Zsin életében, bár én nem annak nevezném, hanem inkább ő az a férfi, akit Zsin szinte az elejétől fogva bálványoz, akire valóban felnéz, akitől fél, és akire mindenáron hasonlítani akar.

Altan Zsin bálványa, a lány szinte isteníti a férfit, de nem romantikus értelemben, hanem olyan harcossá akar válni, mint ő és ezért bármit megtenne. Kicsit olyan idősebb báty és húg érzése van a kettejük közötti kapcsolatnak. Altan tragikus múltja és még annál is tragikusabb sorsa ugyanakkor figyelmeztetésként szolgál Zsin számára, hogy a lányból nem váljon olyan harag által vezérelt üres héj, mint amilyen Altan lett az évek során. Bár eddig nem úgy tűnik, hogy Zsin tanult volna Altan hibáiból és nagyon bízom abban, hogy nem ugyanazon az úton fog kikötni, mint anno a fiú, akiből a "bukott hősök" tökéletes iskolapéldája vált az első rész végére.

Altan

Kapunk ellenségeket és barátokat, szövetségesekből lesznek ellenségek és fordítva. A misztikum része se hiányzik a könyvnek ha már fantasy-ról van szó, ebből szintén kapunk egy jókora adagot, bár őszintén szólva egy kicsivel több magyarázatot vagy háttérinfót elviseltem volna ezekről a képességekről, meg az Istenek témájáról, hogy miként van ez az egész pontosan. A történelmi hátteret jól felvázolja az írónő, megkapjuk a világ működésének alapjait, ki-kicsoda és ki mit akar, ki kivel harcol és miért és így tovább. Néhány titok lelepleződik, tudunk meg egy-két titkot a múltból, de jócskán marad rejtély a folytatásra. Vannak fordulatok bőven, én szemernyit se unatkoztam az első részen, csak úgy faltam a lapokat. Az első részben nem kaptunk szerelmi szálat sem, és nekem cseppet sem hiányzott. Valahogy nem illet volna ide a romantikus csöpögős ömlengés, bár azért érdekel, hogy később lesz-e valami romantikus történetszál.

Egyetlen negatívumként sajnálom de meg kell említenem, hogy nem értem miért kellett a karakterek neveit lefordítani, vagy nem is ez a jó szó rá, hanem az, hogy miért kellett „átírni”. Persze értem a mögöttes logikát, valószínűleg a kiadó és a fordító úgy gondolkozott, hogy segít az olvasónak és kicsit „magyarosabbá” teszi az egyébként ázsiai neveket a könnyebb kiejtés érdekében. De akkor is kérem szépen… hogy lett a Fang Runinból Fang Zsunin? Vagy a Nezha-ból Nö-csa? Tényleg nem értem. Meg úgy alapjáraton, miért nem lehetett meghagyni az eredeti angol verzióban lévő neveket? Hiszen például egyéb könyvekben se szokták az angol Charlotte-t Saroltának vagy a Sebastiant Sebestyénnek lefordítani. Ha erre valami épkézláb és logikus magyarázat volt a kiadó részéről, akkor tényleg elnézést, de én akkor se értem miért kellett átírni a neveket.

Nagy meglepetés lett számomra a Mákháború trilógia első része, és imádtam a könyvet az elejétől a végéig. Külön tetszett hogy a történet az ázsiai történelemből és mondavilágból merít, és kapunk egy kellően sötét és borzalmas háborús drámát, ahol az írónő nem sajnálja folyatni a vért. A női főszereplőnk egy remek, imádnivaló karakter már most és kis túlzás nélkül kijelentem, hogy Zsin csatlakozott a kedvenc női főhőseim sorához. A történet egy percig se ül le, főleg amikor már kitör a háború, én egy percig se unatkoztam rajta, nagyon olvastatta magát, én legalábbis vártam mi fog még történni, így amint tudtam folytattam is tovább, így viszonylag hamar kiolvastam. Nem kérdés, hogy szeretném mihamarabb folytatni a trilógiát, és kíváncsian várom mi fog még itt történni. Az biztos, hogy lesznek bőven meglepetések.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/r-f-kuang-makhaboru

Értékelés: 5/5*

H.D. Carlton: Kísérteni Adeline-t (Macska-egér duológia 1.)

Fülszöveg:

A Manipulátor

Befolyásolom bárki érzelmeit, aki csak engedi.

Fájdalmat okozok, megríkatom, megnevettetem és sóhajtásra késztetem. De a szavaim leperegnek róla. Főleg akkor, amikor könyörögve kérem, hogy távozzon. Mindig jelen van, figyel és vár. És én sosem tudom elfordítani a tekintetemet, főleg nem akkor, amikor azt szeretném, hogy jöjjön közelebb.

Az Árnyék

Nem akartam beleszeretni. De ha már megtörtént, képtelen vagyok elszakadni tőle. Megbabonáz a mosolya, a szeme, a mozdulatai. Ahogy levetkőzik. Figyelek és várok. Amíg csak a magamévá nem tudom tenni. És amint az enyém lesz, nem eresztem el többé. Akkor sem, ha majd ezért könyörög.

Nem vagyok valami nagy dark romance rajongó és nem sok ilyen típusú könyvet olvastam. Okkal. A két talán leghírhedtebb könyvsorozat, amivel megpróbálkoztam a Sötét duett és a Csinos játékbabák. Az előbbi kifejezetten nem tetszett és részről részre lett egyre rosszabb a színvonal, még az utóbbi minden groteszk témája és undorító dolga ellenére azt mondom megállja a helyét a műfajon belül, mert itt legalább reálisan vannak bemutatva a szörnyű dolgok és nem romantizálja el senki sem az erőszakot. Mert igen, tudom, hogy épp ez a dark romance műfaj lényege, hogy rengeteg sötét dolog van benne, sok mindenféle erőszak és ezeket az írók romantikus keretbe rakják. És igaz, hogy az egyik főszereplőnk általában egy pszichopata állat (általában a férfi), és a másik, aki (ez általában a nő) ennek ellenére beleszeret.

Sajnálom de én nem tudok komolyan venni egy olyan történetet, ahol a főszereplő nőt megverik, elrabolják, megalázzák, megerőszakolják és még sorolhatnám, és ő mindezek ellenére beleszeret a férfiba, aki ezt teszi vele. Ilyen nincs a világon, és tudom, hogy a dark romance műfaj csak kitaláció, csak olvasnom kellene minden értelem és logika nélkül és élvezni, de én nem tudok élvezni ilyesmit, mert csak felidegesítem magam az irreális dolgokon és az egekbe szökik a vérnyomásom a sok undorító kegyetlenség miatt, aminek általában a nők az elszenvedői. Pont.

Kérdezhetnétek, hogy miért olvastam el akkor ezt a könyvet, amire egyszerű a válasz. Elég felkapott lett itthon a megjelenése után így kíváncsi voltam, mire ez a nagy hype. Persze én sem vagyok kőből és élveztem a „pikáns” jeleneteket, már amikor persze a gyatra magyar fordítás nem rontott el mindent. Nem tudom ki vagy kik a felelősek ezért a szörnyű magyar fordításért, de bárkik voltak azok, szégyenükben inkább bujdossanak el örökre. Ennél még én is jobb fordítást tudtam volna csinálni. De tényleg szörnyű az egész, főleg az erotikus jeleneteknél.

Bárcsak a gyatra magyar fordítás lett volna a könyv legnagyobb hibája! Sajnos azonban nem így lett, mert sajnálom, nem sajnálom, többnyire inkább nem, de én utáltam ezt a könyvet. Kicsit a Sötét duett trilógiára emlékeztetett, nagyon sok hasonlóságot fedeztem fel a két történet között, bár azért a Kísérteni Adeline-t messze elmarad a Sötét duett kegyetlenségétől. Mégis ennek ellenére ugyanolyan rossz, mint a másik, sőt még rosszabb, ha bizonyos tényezőket külön megvizsgálunk.

Adeline és Zade

Történet ügyileg ne várjunk valami nagy dolgot. Történik ugyanis, hogy Adeline nagymamája halála után hazaköltözik a tőle örökölt házba a semmi közepére, így már rögtön adott az ijesztően creepy háttér és hangulat. Aztán Zade random meglátja őt véletlenül a városban és rögtön rákattan a nőre, hogy miért azt nem tudjuk meg, és igazából senkit nem is érdekel, nem ez itt a lényeg. Adeline gyönyörű és kész, ennyi elég Zade-nek, aki a nő személyében megtalálja imádatának tárgyát. Hogy megnyerje magának, elkezd neki udvarolni, randira hívja és elkezdi tenni neki a szépet…. Ja nem, bocsi, most dark romance sztori van, szóval Zade mindezek helyett elkezdi zaklatni Addie-t, leselkedik utána, követi, betör a házába, és rögtön kisajátítja őt, mintha az övé lenne. Majd amikor már nem bír tovább magával, akkor minden szó nélkül rátör a házban és megerőszakolja. Így indul ez a „csoda szép” szerelmi történet. Nem és nem, nem tudom komolyan venni. Zade zaklatja Addie-t, ő „próbál” tőle menekülni, közben van pár érdektelen mellékszál, meg valami abszolút érdektelen múltbéli nyomozás és ennyi.

Ha az ostoba és undorító történet nem lenne elég, akkor kapunk két olyan irritáló és következetlen főszereplőt, hogy csak fogtam a fejem. Az egyetlen pozitívum, hogy váltott nézőpontból íródott a könyv, így megkapjuk Adeline és Zade gondolatait, bár azért mindkettejük gondolatai hagynak elég sok kívánnivalót maguk után. Egyik se százas, és kész csoda, hogy ezek ketten egymásra találtak, mert tökéletesen megérdemlik egymást. Vagy inkább lássuk be ez csak lusta írói megoldás, hogy Zade pont egy olyan nőt néz ki magának, aki gerjed az ilyesmi zaklatós és félelemkeltős témára, így mintha csak egymásnak lettek volna teremtve. Zade képtelen normális emberi kommunikációra, nála az udvarlás annyiban merül ki, hogy zaklatni kezdi szíve választottját és aztán megerőszakolja, Adeline pedig mit ad isten éppen erre gerjed, még ha az elején nem akarja magának beismerni. Persze játssza az eszét, hogy márpedig ő fél meg ilyesmi, de semmit nem tesz azért, hogy megszabaduljon Zade-től, hanem csak nyavalyog és még bátorítani is elkezdi a férfit.

Nem tudtam komolyan venni egyik karaktert sem, mert mindkettő következetlen. Azt a tényt pedig meg sem említem, hogy az írónő próbálta Zade-t valami hősies rossz fiúnak beállítani, akinek az a munkája, hogy harcol a világ szörnyűségei ellen, gyerekeket és nőket ment meg az emberkereskedelemből és minden ehhez kapcsolódó sötét dologtól. Zade gyűlöli azokat a beteges és romlott férfiakat, akik ilyesmiben vesznek részt és őket likvidálja a munkája során. Erre ő is pont ugyanazt csinálja, mint azok a férfiak, akiket annyira gyűlöl!

Jó, ő persze nem gyerekeket erőszakol meg vagy ad el emberkereskedelem során, de amit Addie-vel tett az ugyanolyan rossz dolog, így ennyire erővel önmagát szintén likvidálhatná ha már ennyire nagy az igazságérzete. És nem, az sem mentség, hogy később kiderül, hogy Adeline élvezi az ilyesmit, meg hogy szeret rettegni, meg hogy bejön neki ez a zaklatós előjáték vagy mi, mert Zade ezt az elején nem tudta. És igenis megerőszakolta őt az első együttlétük során (ráadásul valami ostoba és nevetséges módon, amit inkább próbálok kitörölni az emlékeimből), mondjon bárki bármit és amelyik kapcsolat így indul, azt később nem tudom komolyan venni. Nem, a dark romance műfajon belül sem. Két ennyire inkompetens és rosszul megírt főszereplőt rég láttam, és mindkettőtől a falra másztam.

Nagyon nem tetszett ez a könyv, sőt utáltam, és nem értem, hogy lett ez ennyire felkapott. Ostoba és kiszámítható a történet, két következetlen és ellentmondásos főszereplő mesél nekünk, akik maguk se tudják mit akarnak, és akik mit ad isten éppen egymásnak lettek teremtve vagy mi a szösz. Az erotikus jelenetekből kapunk bőven, talán ezek miatt érte csak meg végigolvasni, már amikor nem zökkentem ki a hangulatból a gyatra magyar fordítás okozta idegbajtól. Nem ajánlom senkinek, aki valami értelmes és logikus sztorira vágyik. Ahogy hallom a folytatás ha lehet még ennél is rosszabb és kegyetlenebb. Hát nem tudom, talán egyszer elolvasom, ha olyan kedvemben leszek, de ezernyi más könyv van, ami sokkal jobban megérdemli a figyelmemet.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/h-d-carlton-haunting-adeline-kiserteni-adeline-t

Értékelés: 5/1

Jennifer Lynn Barnes: Az örökség ára (Örökösök viadala 2.)

Fülszöveg:

Alig egy hét telt el a villában tett sokkoló felfedezés óta, és Avery semmivel sem jutott közelebb a megfejtéshez, hogy miért hagyta rá az öreg milliárdos, Tobias Hawthorne a vagyonát. A DNS-teszt bebizonyította, hogy a lány nem vérrokon, a jelek mégis arra utalnak, hogy sokkal szorosabb szálak fűzik a rejtélyes családhoz, mint hitte.

Avery próbál kizárólag a rejtély megoldására összpontosítani, de nem könnyű tiszta fejjel gondolkodni, amikor a két szívdöglesztő Hawthorne testvér, Grayson és Jameson egyre jobban beférkőzik a bizalmába, és ez talán kockázatosabb, mint a folyamatosan rá leselkedő veszélyek.

Annyira magával ragadott az első rész, amit nemrég olvastam, hogy nem akartam sokat várni a folytatással, hanem rögtön a kezembe vettem a következő részt. Sok mindenre nem kaptunk választ az első rész végén és mivel elég nagy függővéggel ért véget, így nagyon kíváncsi voltam a folytatásra. Vártam, hogy mi fog kisülni ebből és hogy milyen irányba mozdul majd a történet és azt kell mondanom, nagyjából beigazolódtak az előérzéseim. Hogy ez jó vagy rossz dolog, az hamarosan kiderül.

Magával a fő történetszállal továbbra sincs semmi gondom, ugyanúgy élveztem a folytatást. Kaptunk újabb feladványokat és rejtvényeket, folytatódott a „kincskeresés”, újabb múltbéli titkok lepleződtek le, miközben végre megkaptuk a nagy kérdésre a választ és jobban megismerhettük Avery múltját és származását. A fő történetszál tehát nem veszített lendületéből, ha valaki azt hitte, hogy eztán lapossá válik a történet, az nagyot tévedett. Tobias Hawthrone újabb játékot hagyott a családja tagjaira és Avery-re.

Grayson, Jameson és Avery

A karakterek hozták, amit korábban megszoktunk tőlük, ezen a téren se tudok panaszkodni, viszont azt mindenképp meg kell jegyeznem, hogy annak jobban örültem volna, ha hanyagoljuk ezt a szerelmi háromszöget dolgot, amit az írónő csak beleerőltetett a második részbe. Őszintén nem értem mi szükség volt erre és miért kellett ennyire erőltetetten behozni ezt a szerelemi háromszöget Avery, Jameson és Grayson között. Avery egyik pillanatban még Jameson iránt rajong, aztán azon pironkodik, hogy Grayson szépen néz rá és mond valami kedveset. Döntsd már el te lány, hogy kit akarsz és kész! Azt pedig végképp nem értem, hogy Grayson még mindig Emily-t gyászolja, amire ugyebár több utalást kaptunk, akkor mi a fenét akart Avery-től. Teljesen erőltetettnek és feleslegesnek érzem ezt a szerelmi háromszöget.

Persze a másik szerelmi háromszögből nem lett semmi, az Alexander, Thea és Rebecca dolog talán csak az én fejemben létezett, pedig ez sokkal jobban érdekelt volna. És ha már szóba kerültek az egyéb karaktereink, vártam volna, hogy ők is nagyobb hangsúlyt kapnak a folytatásra, vagy hogy jobban belevesznek a fő nyomozásba és rejtélyek kutatásába. Próbálkozik ezzel az írónő, az elején tényleg próbálta Xandert, Thea-t és Rebecca-t bevonni a játékba, de nem sokkal a kezdés után alig szerepelnek és megint csak a fő trió, Avery, Jameson és Grayson kapja meg a reflektorfényt. Igen, értem, hogy kvázi ők a főszereplők, de minek lett megírva annyi mellékkarakter, ha egyikkel se kezdünk érdemben semmit, és csak biodíszletnek vannak a főszereplők mellett? Ha csak akkor szedjük őket elő, mert épp kellenek valamelyik rejtély vagy feladvány megoldásához.

Szegény negyedik testvér, Nash pedig mintha nem is létezett volna Avery nővérével Libby-vel együtt, alig jelentek meg néhányszor ebben a könyvben, pedig róluk is szívesen olvastam volna többet. Van egy dolog, aminek nagyon örültem, félig megoldódott a rejtély, hogy kik a négy Hawthrone fiú apái. Megtudtuk ki Nash apja, és megismertük Grayson apját, aki egy szánalmas rohadék, bár ez már az első felbukkanásakor teljesen nyilvánvaló volt mindenkinek. A fiúk anyja, Sky úgy tűnik sosem jól választott, bár nem mintha annyira nagyon megválogatta volna valaha, hogy kivel fekszik össze. Sky talán a valaha létező legborzalmasabb anya a világon, akit könyvekben olvastam.

Avery és a Hawthorne fiúk

Két problémám van ezzel a könyvvel, amit mindjárt el is mondok. Az első hogy az írónő annyira próbált csavaros és fordulatos lenni, hogy a végére már teljesen össze lehetett zavarodni, hogy most akkor ki kicsoda valójában és kinek a kije. Kiderült, hogy bizonyos karakterek rokonok, mások, akik eddig azt hitték, hogy azok, igazából nem, én meg csak kapkodtam össze – vissza a fejem, hogy mi a fene van már. Aztán felbukkant két új karakter, az egyik új testőr, Eli meg a nővére, akinek a nevére nem is emlékszem, ennyire hagyott bennem „mély nyomokat”, akik szintén belekavarnak itt a rokoni szálakba. Minek kellettek ők ide, kérem szépen? Volt elég karakterünk, velük kellett volna érdemben kezdeni valamit, nem új egyébként abszolút felesleges mellékszálakat behozni. Kezdett kicsit szappanoperás lenni a végén hangulat, ezzel „én vagyok az apád”, aztán meg „nem én vagyok az apád”, meg minden ehhez hasonló miatt. Ki kinek a szülője, testvére, gyermeke, rokona… kezdtem összezavarodni.

A másik amit nem tudok hova tenni az ifjabbik Toby Hawthrone rejtélye. Mert igen, a könyv fő történetszála, hogy meg kell találni a valójában még mindig életben lévő Toby-t. Emellett rá kell jönni, hogy mi történt akkor 20 éve a szigeten, mikor minden elégett és eltűnt a fiú, és hogy azóta hol volt és miért nem került elő. Igen, értem a nagy magyarázatot és annak örültem, hogy Toby múltja össze lett kötve Avery múltjával és így már teljesen világos, hogy került Avery a képbe, csak azt nem értem, hogy Toby miért nem tért vissza a végén. Persze gyötri a bűntudat azért amit tett a múltban és ki nem állhatja a családját, de mióta az apja meghalt, nyugodtan visszatérhetett volna. Ha annyira utálta a családot és azt ahogy mentek ott a dolgok, akkor miért nem tért vissza és kezdett el dolgozni azon, hogy rendbe hozzon mindent és rendbe szedje a családot? Hisz valójában ő az igazi Hawthrone örökös, ha nagyon akarta volna, meg tudta volna tenni. Ehelyett inkább gyáván bujdosik tovább és hagyja tovább káoszban a családot. Nem értem. Nem tudom mi lesz vele a folytatásban, de ha ezek után csak eltűnik és kész, akkor az nagyon béna lesz szerintem.

Alapjáraton tetszett a trilógia második része és itt már mondhatni minden rejtélyre és titokra fény derült, kalandos és izgalmas volt az egész csakúgy, mint az első rész esetében. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a szerintem teljesen felesleges szerelmi háromszög kimaradhatott volna, mert azt nem szerettem, valamint tudom, hogy az írónő nagyon csavaros és eszes akart lenni, de a végére annyira megkavarta a rokoni szálakat és hogy ki kinek a kicsodája, hogy kezdett eléggé szappanoperás beütése lenni a dolognak. A kevesebb néha több és itt örültem volna kevesebb leleplezésnek. Teljesen lezárás hangulat van a végén, így ötletem sincs mi lesz majd a folytatásban, de van még egy harmadik rész, amit kíváncsian várok.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jennifer-lynn-barnes-az-orokseg-ara

Értékelés: 5/4

Jennifer Lynn Barnes: Örökösök viadala (Örökösök viadala 1.)

Fülszöveg:

Avery ​pontosan tudja, mi kell a szebb jövőhöz: túlélni a gimit, szerezni egy jó egyetemi ösztöndíjat, aztán irány a nagyvilág. Az élete azonban egyik napról a másikra megváltozik, amikor kiderül, hogy a kőgazdag Tobias Hawthorne ráhagyta a teljes vagyonát. A dologban az a legfurcsább, hogy a lány nem is ismerte az idős férfit, és fogalma sincs, mivel érdemelte ki az ölébe hulló milliárdokat.

Az örökséget viszont csak egy feltétellel kaphatja meg: ha beköltözik a kastélynak beillő, titkos folyosókkal és kódokkal teli Hawthorne-házba. Ez még nem lenne vészes, de ott laknak a hoppon maradt rokonok is, köztük Tobias unokái: négy veszélyesen vonzó, zseniális srác, akik abban a hitben nőttek fel, hogy egy napon milliárdok szállnak rájuk. Az örökség legfőbb várományosa, Grayson pénzéhes szélhámosnak tartja Averyt, és mindent elkövet, hogy elüldözze. Öccse, Jameson nagyapjuk utolsó feladványának tekinti a lányt – fejtörőnek, amit meg kell oldaniuk ahhoz, hogy megértsék, miért hagyta Tobias Hawthorne egy vadidegenre a vagyonát.

Averynek két választása van: vagy elmenekül, és ezzel lemond az örökségről, vagy beszáll a játékba, amelyben az élete a tét.

Nem olyan régen találtam rá erre a könyvsorozatra, és mikor elolvastam az első rész fülszövegét, akkor tudtam, hogy nekem ezt olvasnom kell. Elég jó értékeléseket kaptak az egyes részek, így ez még inkább megerősített abban a tudatban, hogy adnom kell neki egy esélyt. Más információm nem volt a történetről mint amit a fülszövegben olvashatunk, így minden további nélkül kezdtem bele az első részbe. Nem tudom elmondani mennyire tetszett nekem az Örökösök viadala, és el se hiszem, hogy nem hallottam róla idáig. Nem lett akkora hírverés a könyvek körül, mint amekkorát megérdemelnének, így szeretném kivenni a részem a népszerűsítésből, kezdve rögtön az első rész kritikájával.

Nekem nagyon tetszett az első rész, rögtön beszippantott a történet és annyira sodort magával az egész, hogy alig két nap alatt sikerült kiolvasnom. Ahogy haladtunk előre és jöttek az újabb és újabb rejtvények és feladványok, úgy lett minden egyre izgalmasabb, és úgy kezdtem el én is Avery-vel együtt belemerülni a játékba. A magyar cím kissé félrevezető lehet, mert a viadal megnevezés alapján lehet néhányan majd nagy küzdelmekre, fizikai harcokra számítanak, de itt semmi ilyesmi nem történik. Az eredeti cím ugyebár az „Inheritence Games”, talán találóbb lett volna „Örökösök játékának” vagy valami ehhez hasonlónak fordítani magyarul. Semmilyen fizikai küzdelem nem történik a karakterek között, itt szimplán csak rejtvények, titkos utalások és feladványok, rejtett alagutak és múltbéli titkok megfejtése történik, melyeknek végig egyetlen célja van. Megtalálni a választ a nagy kérdésre, vagyis hogy Tobias Hawthorne miért épp Avery-re hagyta a több milliárdos vagyonát a saját családja helyett. A történet tehát inkább hasonlít valamiféle „kincskeresős” kalandhoz.

Nem tehetek róla, de rögtön észrevettem a sok párhuzamot az Örökösök viadala és a Hollófiúk könyvek között, és aki ismeri a Hollófiúk könyveket, az nagyjából tudhatja máris, mint várhat az Örökösök viadalától. Mindkét esetben egy kívülálló szegény lány a főszereplő, aki odacsapódik négy gazdag fiúhoz és velük együtt indul el egy „kincskeresős” kalandra. Csak míg a Hollófiúkban Glendower sírjának megkeresése a fő cél, addig itt a nagy rejtély kitalálása, hogy miért pont épp Avery-ra hagyták a hatalmas Hawthrone vagyont. A Hollófiúkban a négy fiú egy baráti társaság, itt pedig négy testvérről van szó, de szinte pontosan ugyanaz a négy karaktertípus jelenik meg mindkét könyvsorozat esetében. Persze nincs új a nap alatt, és nem is zavart igazán ez a sok párhuzam a két könyvsorozat között, de mindenképp meg kellett jegyeznem, hogy észrevettem a dolgot.

Avery

Avery mint főszereplő remekül működik, és külön örültem annak, hogy az ő narrálásán keresztül ismerjük meg a történetet. Így kicsit olyan érzés, mintha Avery által mi olvasók is részt vennénk a játékban, hisz vele együtt csöppenünk bele ebbe a fura helyzetbe. Vele együtt ismerjük meg a Hawthrone család tagjait egymás után, vele együtt kezdünk bele a játékba és vele együtt próbáljuk megfejteni a rejtélyeket és a titkokat, felfedezni a Hawthorne ház rejtett járatait, zugait és titkos folyosóit és megtalálni a végső megoldást. A könyv nagyon olvastatja magát, végig fenntartja az érdeklődést, én egy percet sem unatkoztam rajta, mert jöttek az újabb és újabb fordulatok. Izgalmas volt az elejétől a végéig.

A négy Hawthorne fiú közül eddig leginkább Jameson és Grayson azok, akik nagyobb szerepet kaptak, főképp azért, mert ők azok, akik a legaktívabb szerepet „vállalták” eddig a játékban és akik vagy Avery mellett vagy pedig ellen próbáltak haladni előre. A legidősebb fiú, Nash nem sok vizet zavart, és ő talán az egyetlen, akit nem érdekelt a nagyapja feladványa és aki nem nagyon vett részt a történtekben. A legfiatalabb fiú, Alexander szintén úgy tűnt nem sok vizet fog zavarni, és nagyon gyanús volt nekem, hogy az írónő próbálta igen erőltetett módon ilyen vicces, nemtörődöm karakterként lefesteni. Aztán persze kiderült, hogy ő is rejtegetett titkokat és igenis meg volt a maga szerepe a játékban. Talán Nash sem olyan érdektelen és „kívülálló” mint amilyennek eddig tűnik, van egy olyan érzésem, hogy vele kapcsolatban szintén lesznek még itt csavarok a későbbiekben.

Grayson és Jameson pedig mint a tűz és víz, egymás majdnem tökéletes ellentéteként vetik vele magukat a játékba, és próbálják megoldani a nagyapjuk utolsó nagy rejtélyét és rájönni Avery hogy illik a képbe. Mindketten máshogy állnak a lányhoz és más módon közelítenek felé. Időközben kiderül, hogy Grayson és Jameson közti egy múltbéli titok miatt mély ellentét húzódik és ezért se jönnek ki valami jól egymással. Avery megjelenésével úgy tűnik a múlt ismételni fogja önmagát, eddig legalábbis abba az irányba mutat minden, mert kapunk kis utalásokat egy szerelmi háromszög kialakulásáról. Mivel én utálom a szerelmi háromszögeket, így nagyon remélem, hogy mégse az lesz belőle, és csak én értettem félre a jeleket vagy valami. Meglátjuk.

A főbb karaktereken kívül a mellékszereplők történetei és titkai adtak még hozzá némi pluszt a fő történetszálhoz, és nem azt mondom, hogy engem ezek a történetszálak nem érdekeltek, hanem csak azt, hogy várom mi fog belőlük kisülni és majd akkor nyilatkozom a dologról. Ha már szerelmi háromszögről van szó, akkor az egyetlen ami némileg felkeltette az érdeklődésemet az a lehetséges Alexander, Thea és Rebbecca szerelmi háromszög, mert az ilyen fordított felállást mindig érdekesnek tartottam. (Amikor két lány és egy fiú van a szerelmi háromszögben.) Vagy lehet itt is csak én értem félre a jeleket és semmi nem lesz a dologból, kiderül később.

Nekem nagyon bejött ez a könyv, teljesen elvesztem benne és élveztem az elejétől a végéig ezt a kis kreatív és roppant izgalmas „kincskeresős” játékot. Jó kis felütése volt ez egy valószínűleg hosszabb és nagyobb játéknak. Néhány kérdésre kaptunk választ, még többre nem, így mivel függővéggel zárul az első rész, adottak a további rejtélyek és titkok a folytatásra. Nagyon tetszett, hogy most nem az erőn és fizikai harcokon volt hangsúly, hanem a karaktereknek inkább az eszükre, találékonyságukra és logikus gondolkodására kellett támaszkodnia, igazi észjáték volt ez a javából, ahol csavart egy újabb csavar követett, nem lehetett egy percig sem unatkozni. Tényleg imádtam és jó kis felvezető első részt kaptam, jöhet is a folytatás, mert nagyon érdekel merre fog tovább menni a történet és mi mindent tartogat még számomra a könyvsorozat.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jennifer-lynn-barnes-orokosok-viadala

Értékelés: 5/5