A mogadoriak megszállták a Földet. Hadihajóik ott lebegnek a jelentősebb városok fölött, és nem akad olyan ország, amelyik nyíltan szembe merne szállni velük. Már csupán a Védők állnak az útjukban, ám nekik társakra, katonákra lenne szükségük ahhoz, hogy felvegyék a harcot a megszállókkal.
Összefognak az USA hadseregével, ám talán még ez is kevés, további erősítésre van szükség. A segítség váratlan helyről érkezik: kiderül, hogy szerte a világon sok más tininél is ugyanúgy kifejlődtek tálentumok, ahogy John, a Negyedik legjobb barátjánál, Samnél. Johnéknak mindenképp a mogoknál hamarabb el kell érniük ezeket a fiatalokat, különben az ellenség a maga sötét céljaira használja fel őket és képességeiket.
Ám a mogadoriak már annyi mindentől megfosztották Johnt – az otthonától, családjától, barátaitól, és még azt is elvesztette, akit mindennél jobban szeretett –, ezért nem érzi késznek magát arra, hogy veszélybe sodorja mások életét. Pedig már nincs mit veszítenie, ráadásul egyszer csak kifejlődik egy elképesztő új tálentuma. Ennek révén ő maga válhat a mindent eldöntő fegyverré.
Kockáztatja-e vajon az életét, hogy megmentse az emberek világát, vagy belátja, hogy az egységben mutatkozó erőre hagyatkozva még ennél is többet remélhet?
Elsővel Malajziában végeztek.
Másodikkal Angliában.
Harmadikat Kenyában ölték meg.
Nyolcadik Floridában halt meg.
Sorra legyilkolták őket.
Aztán az egész emberiség ellen fordultak.
Nem hagyjuk, hogy a Föld is a Lorien sorsára jusson. Elérkezett a végső leszámolás ideje.
Egy újabb könyvsorozathoz értem, aminek az utolsó része épp most került sorra, így sikerült azt befejeznem. Mint már korábban említettem az idei év egyik nagy célja olvasás terén, hogy a korábban megkezdett sorozatokat befejezzem vagy haladjak velük amennyire csak lehet és persze attól függően, hogy mennyi részük jelent meg idáig magyarul. Persze ez a célkitűzés csak azokat a sorozatokat érinti, amik érdekelnek annyira, hogy folytassam őket. Sajnos sok olyan van, amelyiknél egy vagy két rész után rájöttem, hogy ez a történet engem nem érdekel vagy szimplán csak nem tetszik, azokat pedig nem fogom folytatni. Túl kevés az idő és olyan könyveket akarok olvasni, amik érdekelnek és/vagy amiket szeretek.
A Lorieni Krónikák sosem lett a hatalmas kedvencem, egy erősen átlagos de még a jobb kategóriából való YA könyvsorozatként viszont mindig lekötött annyira, hogy olvassam tovább, és hát most értem el az utolsó részhez, mely az Egyek a végsőkig nevet viseli. Utolsó rész, a nagy összecsapás, a végső leszámolás, és a lezárás, amire mindenki várt és ami felé végig haladtunk. Itt már nincsen több titok, mindenki arra az oldalra került, ahol lennie kellett és mindenki tudja, hogy nincs tovább, hanem meg kell küzdeni a nagy harcot. A lorieniek, az emberek és emberi védők összefognak a mogadori megszállás ellen és itt csak az egyik fél győzhet.
Nem nagyon tudok mást mondani erről a részről, tényleg csak ennyi történik benne. Hőseink összejönnek a nagy harcra, felkészülnek a nagy harcra, majd megvívják a nagy harcot. Ennyi. És ha bárki azt képzeli, hogy nem az lesz a történet vége, mint ami minden YA könyvnek a vége szokott lenni, az nagyot fog csalódni. Egy ideig olyan jelek voltak, hogy kicsit tragikusabb lesz a lezárás, de aztán csak nem halt meg senki fontos és nem mondok semmi újdonságot, a gonoszok le lettek győzve, a jók meg lettek mentve, a hősök tették, amit tenniük kellett és ennyi. Mert ilyen véget szoktak kapni az ehhez hasonló könyvek.
Ismét két narrátort kapunk, továbbra is felváltva John és Hatodik szemén keresztül látjuk az eseményeket, így éppen emiatt többnyire két szálon fut a sztori. Mivel a nagy harc, a nagy leszámolás, a nagy csata a lényeg (és nem véletlen hangsúlyozom ki annyira, hogy minden „nagy” és „epikus”), de tényleg csak ez, így elég mozgalmas és látványos akciót kaptunk, szinte sosem ült le a történet, mindig pörögtek az események, mindig történt valami, nem lehetett rajta unatkozni. Ha filmben néztem volna akkor egy nagyon akció dús fantasy/sci-fi pörgött volna le a szemem előtt. És most nem azt mondom, hogy ez rossz dolog, mert értem hogy ez volt itt a lényeg, de mellé lehetett volna nagyobb hangsúlyt fektetni a lélektani dolgokra is.
Persze megkapjuk John esetében a gyászát és azt, ahogy magában próbálja feldolgozni Sarah halálát, és erre fektet némi hangsúlyt az író, ezt elismerem, de ezen kívül a többiek karakterével semmi nem történik, de tényleg semmi. Csak ott vannak és harcolnak, amikor kell és kész. Annak ellenére, hogy Hatodik az egyik narrátorunk az ő lelki világával se nagyon foglalkozik az író, holott neki szintén lenne oka némi önmarcangolásra vagy lelki drámára. Hisz miatta halt meg Sarah és még Setrakis Rát se sikerült valójában megölnie. Ezért érezhetne némi bűntudatot, szégyent vagy önmarcangolást. De nem, Hatodik csak harcol tovább és kész. Értem én, hogy Hatodik nem egy érzelgős karakter, hanem rideg és racionális, de azért ilyen történések után éppen az lenne a reális ha ő is összezuhanna egy kicsit.
Az egyetlen akinél próbált az író valamiféle összetettebb történetszálat kreálni, az Ötödik karaktere, aki próbálja a maga módján jóvá tenni korábbi árulását és bűneit és segíteni a csapatnak, de még erre se fektetett olyan nagy hangsúlyt, hogy nagyobb jelentőséget kapjon ez a történetszál. A többiekről pedig már inkább nem is beszélek, és nem azért mert nem akarok, hanem mert nem tudok. Velük gyakorlatilag semmi nem történt ebben a részben, csak ott voltak, harcoltak és kész. Marina, Kilencedik és Ella annyira háttérbe szorult, annyira jelentéktelenné váltak ebben a részben, hogy mintha ott sem lettek volna a könyvben, de tényleg. Amikor kellettek a képességeik, akkor persze az író előszedte őket a harchoz, de azon kívül mintha benne se lettek volna ebben a könyvben, mintha jelentéktelen mellékszereplők lennének a többiek mellett. Nagyon sajnálom, mert Marina és Kilencedik amúgy korábban remek karakterek voltak és hiányoltam, hogy velük is történjen valami érdemleges és érdekes.
Kissé felemás érzéseim vannak a könyvsorozat utolsó részével kapcsolatban. Mint egy hosszú sorozat, hisz mégis csak hét részről beszélünk, lezárása egészen korrekt lett, a nagy harcokkal, csatákkal és leszámolással. Grandiózus lezárás ami illik egy tini fantasy-hez. De mint önálló könyv, azért hagyott maga után némi kívánnivalót, mert a harcokon és az összetűzéseken kívül nem sok más történt benne. Néhány fontos karakter pedig gyakorlatilag annyira a háttérbe lett szorítva, hogy néha azt is elfelejtettem, hogy ők is léteznek. Számomra így kissé csalódás ez a lezárás.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése