Sarah J. Maas: Az orgyilkos pengéje és más történetek (Üvegtrón előzménykönyv)

Fülszöveg:

Celaena Adarlan legfélelmetesebb orgyilkosa.

Az orgyilkosok törvényei szerint teljes engedelmességgel tartozik mesterének, de ő senkire sem hallgat, és csak társában, Samben bízik. Celaena öt kockázatos küldetésre indul távoli szigetekre és ellenséges sivatagokba, ahol a rabszolgák felszabadításáért küzd, és egyben elégtételt akar venni a kegyetlen királyon. Ám eközben megszegi mestere, Arobynn parancsait, egy ilyen árulásért pedig elképzelhetetlenül súlyos büntetés jár…

Fedezd fel az öntörvényű hősnő sötét és izgalmas világát, és tudd meg öt fordulatos előzménytörténetben, hogyan kezdődött az Üvegtrón-sorozat legendája!

Az Üvegtrón könyvsorozat olvasása során valahogy sosem éreztem a késztetést, hogy el kellene olvasom a sorozathoz írt előzménykönyvet, bevallom őszintén nem nagyon érdekelt mi van benne. Úgy voltam vele, hogy sosem fontosak ez ilyesfajta kiegészítő részek és amit belőlük a nagy egész történethez tudnom kell, az később úgyis le lesz írva újra, a többi pedig csak valamiféle plusz, ami nélkül is tökéletesen érthető a többi könyv története. Ám mivel egy teljes Üvegtrón sorozat újraolvasást szeretnék, így eszembe jutott, hogy akkor talán most kellene sort kerítenem az előzménytörténetre, és akkor már ezzel is kezdek. Nem valami hosszú a könyv, így tudtam most kell elolvasnom, mert máskor talán újra nem lesz kedvem hozzá.

Az orgyilkos pengéje és más történetek címen futó előzménykönyvet tekinthetjük egy teljes könyvnek, mert ha úgy vesszük akkor egy nagy kerek történetet mesél el, csak épp azt öt „kisebb” történetre bontva. Mint megtudtam, Maas ezeket a kis sztorikat külön-külön írta meg korábban és tette fel ingyen az internetre, és végül egységesítve adták ki aztán egy könyvbe összefoglalva. Öt történetet kapunk, mindegyik Celaena egyik korábbi kalandját meséli el még az orgyilkos éveiből, tulajdonképpen öt küldetést láthatunk melynek keretein belül Celaena megismerkedik néhány mellékszereplőként megismert karakterrel.

Celaena és Sam

Az első történet során Celaena és Sam, Arobynn megbízásából Rolfe-al indul üzletelni, de persze a dolgok nem épp úgy alakulnak, ahogy azt bárki szerette volna. Celaena és Sam olyan leckét adnak Rolfe-nak, amit a férfi aztán soha nem felejt el. A második történetben azt tudhatjuk meg, hogy Celaena hogy ismerkedett meg Yrene Towerssel, a harmadik történetben pedig azt, Celaena hogyan ismerte meg Anselt és a lány hogyan árulta el végül őt.

A negyedik történetben Celaena és Sam újabb megbízást kap Arobynn-tól, de a férfi átverése nyomán nem épp úgy alakul a küldetésük, ahogy azt szerették volna, miközben Celaena és Sam egyre közelebb kerül egymáshoz. Majd az ötödik történetben Celaena és Sam Arobynn átverése miatt és mert elegük van az orgyilkosok királyából és annak manipulációjából és az életből amit éltek akkoriban, megfizetik adósságukat Arobynn felé, és eldöntik, hogy ketten együtt elhagyják a várost és valahol máshol új életet kezdenek. Persze Arobynn ezt nem hagyja annyiban és Rourke Farrannal olyan tervet sző ellenük, ami aztán mindenkit a pusztulásba vezet.

Összességében tetszett mind az öt történet, de nekem az utolsó kettő lett a kedvencem. Annak örültem, hogy a történetek révén több betekintést nyerhettem Celaena orgyilkosként töltött éveibe, és láthattam, hogy miért érdemelte ki azt a hírnevet, amit aztán mindenki ráaggatott. Azért is nevezhetjük előzménytörténetnek ezt a könyvet, mert pontosan azt mutatja be, hogy Celaena hogyan és milyen események következtében került aztán Távolvég bányáiba rabszolgaként, és ugyebár onnan indul aztán az első rész, az Üvegtrón története.

Korábban hallottam már Samről, de jó volt róla most többet megtudni, és látni, hogy pontosan mi történt közte és Celaena közt. Szegény fiú igen tragikus véget ért, tudtam mi lesz a sorsa, de azért így sem volt könnyebb olvasni, főleg, hogy ő volt Celaena első szerelme és első igazi nagy vesztesége az életében. Sam, a lány vele való rövid, de azért igenis fontos kapcsolata, és Sam elvesztése voltak azok a kezdőlépések amik aztán Celaena-t elkezdték megváltoztatni és az igazi útjára terelni.

A másik akinek örültem ki más lehetett volna, mint Arobynn. Belőle se kaptunk sokat a könyvsorozat során, nagyon keveset szerepelt, és inkább csak Celaena meséiből hallottunk róla, aztán ugyebár pedig igen hamar meghalt, ami ha engem kérdeztek nagy vétek volt, szívesen olvastam volna róla többet. Most megkaptam az Arobynn adagomat bőven, bár most is némi hiányérzetem maradt vele kapcsolatban, nem bántam volna, ha többet szerepel, ha már ennyire adott volt ennek a lehetősége.

Mindig érdekesnek gondoltam Arobynnt, kicsit talány volt számomra, mert sosem tudtam hova tenni őt. Ő tipikusan az a „szürke” karakter, akit nem tudsz se jónak, se rossznak nevezni, bár ha nagyon választani kellene, akkor természetesen inkább a negatív karakterek köré sorolnám, de azért sosem volt ő teljesen olyan rossz, mint amilyennek Celaena gyakran lefestette.

Celaena gyakran küzd magában az érzelmeivel, ő se tudja, hogy viszonyuljon Arobynn-hez, hisz akármennyi rossz dolgot tett ellene, akárhányszor átverte, kínozta és kihasználta, akármennyire kemény volt vele, Celaena igenis csakis Arobynn miatt élte túl gyerekkorában a vele történteket és igenis Arobynn faragta belőle azt a kemény, ravasz és önálló nőt, akivé aztán vált. Arobynn nélkül Celaena régen halott lenne, és ő pontosan tudja ezt. Nagyon komplex kapcsolat az övék, Arobynn se nagyon tudja eldönteni, hogy mit akar a lánytól. Persze tudjuk, hogy Arobynn nem az önzetlen fajtából való, és mikor látja, hogy Celaena és Sam kezdenek kicsúszni az irányítása alól, akkor nem tudja legyőzni bosszúra kiáltó ösztöneit és innen nincs visszaút. Arobynn a saját sírját ásta meg azzal, amit tett ellenük, innen már nem volt visszaút számára, Celaena a történtek után soha nem bocsátott volna meg neki, innen volt véglegesen megpecsételve a kapcsolatuk alakulása.

Nem bántam meg, hogy elolvastam az előzménykönyvet, mert így többet megtudhattam kedvenc orgyilkosunk igencsak véres és kalandos múltjáról és jobban megismerhettem Sam-t és Arobynn-t. Továbbá olyan érdekes háttér történeteket és kiegészítő információkat kaptam, amik nem feltétlenül szükségesek a fő könyvsorozat ismeretéhez, de ennek ellenére mindenképp szórakoztatóak voltak. Most pedig indulhat az Üvegtrón könyvsorozat teljes újraolvasása, meglátjuk másodjára mennyire fognak tetszeni a könyvek.

Frissítés - 2023.05.07.

Nemrég fejeztem be a teljes Üvegtrón könyvsorozat újraolvasását és továbbra is imádom, bár azt azért meg kell jegyeznem, hogy az első könyv a leggyengébb,és a második résztől lesz igazán jó az egész. Tehát a korábbi véleményem a könyvekről nem változott. :)

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-the-assassins-blade-az-orgyilkos-pengeje-es-mas-tortenetek

Értékelés: 5/4

Sarah J. Maas: Ég és lélegzet háza (Crescent City 2.)

Fülszöveg:

A LEGVESZEDELMESEBB ERŐ. A LEGVADABB SZENVEDÉLY. A LEGKEGYETLENEBB SORS.

Bryce Quinlan és Hunt Athalar próbál visszarázódni a normál kerékvágásba – megmentették Crescent Cityt, de annyi minden fordult fel fenekestül az életükben, hogy leginkább csak pihenni szeretnének. Le akarnak lassítani. Kiderítenék, mit tartogat számukra a jövő.

Az Aszterek eddig tartották a szavukat, békén hagyták őket. De így, hogy a lázadók lassacskán egyre inkább kikezdik az Aszterek hatalmát, az uralkodók jelentette fenyegetés nőttön-nő. Bryce, Hunt és a barátaik belekeverednek a lázadók terveibe, és választaniuk kell: vagy csendben tűrik az elnyomást, vagy megküzdenek azért, amit helyesnek tartanak. És mint tudjuk, a hallgatás sosem volt az erősségük…

Ismét egy olyan könyvet vettem a kezembe, ami a megjelenése óta ott csücsült a várólistámon, csak valahogy még nem került sorra. Alapvetően szeretem Sarah J. Maas könyveit, főleg az Üvegtrón könyvsorozat lett a nagy kedvencem (amiből hamarosan egy teljes újraolvasást tervezek), de összességében a Tüskék és rózsák udvara se olyan rossz a maga nemében. A harmadik sorozataként elindított Crescent City sokaknak nem jött be, mert hát lássuk be merőben más, mint az első kettő volt, de én szerettem a Föld és vér házát és vártam a folytatást. Persze voltak hibái és hiányosságai a Crescent City első részének, de ott volt benne a potenciál, hogy valami jó süljön ki belőle.

Mindez sikerült, tehetnénk fel a kérdést. Nos, szerintem jó úton haladt tovább a történet, de még mindig nem érkezett meg az a nagy lendület, az a valami plusz, amitől naggyá válhatna a könyvsorozat. Most is olyan felemás érzéseim lettek a végére, mert nagyon sok minden tetszett, viszont nagyon sok minden pedig idegesített vagy ha nagyon pontos akarok lenni, akkor inkább csak nem értettem. Nézzük meg pontosabban mi mindenre gondolok.

A "lázadó" csapat

Az első rész befejezése után azt kifogásoltam a legjobban, hogy csak nagyon vázlatos világfelépítést és magyarázatot kaptunk a Crescent City világáról. Sejtettem én, hogy később Maas pótolja ezt a hiányosságot vagy csak eredetileg is az volt a terve, hogy később derülnek ki a dolgok, így ebbe már nem tudok belekötni. Szinte minden titokra fény derült, megtudtuk, hogy jött létre Bryce-ék világa, kik az az Aszterek, honnan származnak az egyes fajok, és mi az egésznek az eredete. Ha ez nem lenne elég, akkor kiderül, hogy Danika újabb titkokat rejtegetett Bryce elől, mert éppen azt kutatta, hogy mi a világuk eredete, így kiderül, hogy Danika halálának hátterében sokkal több minden volt, mint amit korábban Bryce kiderített.

Kicsit fura volt számomra, hogy az írónő Danikát megint belekeverte a dolgokba, azt hittem az ő sztorija az első részben lezárásra került. Nem tudom, hogy mit gondoljak erről, mert végül is így jobban érthető, hogy miért kellett meghalnia, hisz a kutakodásával olyan darázsfészekbe nyúlt, amit az Aszterek nem hagyhattak szó nélkül. Viszont ha belegondolok mindabba ami még kiderült róla, kicsit sajnálni kezdtem Bryce-t, mert Danika roppant sz*r barát volt, ezt nyugodtan kijelenthetjük. Rengeteg mindent titkolt Bryce előtt, és ez azért eléggé megkérdőjelezi a barátságukat. Hát nem tudom… ennyi titok után, Bryce helyében én lehet már nem siratnám annyira Danika-t és igencsak megkérdőjelezném magamban, hogy valóban barátok voltunk-e vagy sem.

Bryce és Hunt

Bryce nekem még mindig nagy kedvenc, nem értem sokan miért nem kedvelik őt. Vagyis pontosan értem, de Bryce karakterében épp az a jó, hogy csak nyomokban emlékeztet Aelinre vagy Feyre-ra. Bryce egy sokkal modernebb világban nőtt fel, teljesen más háttértörténettel érkezett, mint Aelin vagy Feyre-ra, így sokkal reálisabb így a karaktere. Szerencsére Bryce sokat változott és érettebbé vált a vele történtek hatására, de én még mindig bírom, ahogy játssza néha a szőke libát, ez annyira illik Bryce karakteréhez, hogy szerintem teljesen eltalálta az írónő.

Hunt-ot továbbra se tudtam megkedvelni, szerintem ő annyira semmilyen és szürke karakter, hogy elveszik a sorok között, főleg Bryce mellett, aki teljesen ledominálja őt. Még az első részben csak-csak érdekes volt, de így a második könyvben teljesen eltűnt a karaktere és bármi érdeklődésem az irányába. Persze Maas könyveire eddig is jellemző volt, hogy inkább az erős női karakterek vannak a középpontban és a férfi párjaik elsorvadnak előbb-utóbb mellettük, de azért kérem szépen Rowan, Dorian, Rhysand, de akár még Tamlin is, azért ezerszer izgalmasabb és összetettebb karakterek voltak, mint amilyennek Hunt eddig tűnt.

Nagy örömömre Ruhn ebben a könyvben nagyobb szerepet játszott és kvázi második főszereplővé lépett elő a húga, Bryce mellett. Mindig bírtam Ruhnt, szerintem Crescent Cityben ő a legjobb férfi karakter, ez nem kérdés. Jó volt róla többet megtudni, és örültem, hogy kapott egy saját történetszálat a nyomozással, a lázadókkal és Nap ügynökkel. Sajnos én lelőttem magamnak előre, hogy ki valójában Nap ügynök, így ez nem ütött akkorát, mint kellett volna, de nagyon kíváncsi vagyok mi lesz velük a folytatásban. Nagyon aranyosak voltak együtt, és most hogy kiderült ki-kicsoda valójában, nagyon várom, hogy fog alakulni a kapcsolatuk. Szerintem Ruhn mellé teljesen illik Nap ügynök, jól ki fogják egészíteni egymást, mint egy pár. Jaj, nagyon szurkolok nekik, hogy összejöjjenek a végére.

Nap ügynök és Ruhn

Annak szintén örültem, hogy Ruhn barátai nagyobb hangsúlyt kaptak és a végére összeállt a nagy csapat, akik egytől-egyik belekeveredtek a lázadók tevékenységivel, ezzel kivívva az Aszterek haragját és visszavágását. Kicsit néha feleslegesnek éreztem a Tharion és az Ithan nézőpontot, számomra kicsit kilógtak a történetből, pedig Maas kínosan próbálta őket valahogy belekavarni a többi történetszálba. Remélem lesz valami értelmük a folytatásban, és valami értelmes és hasznos irányba szalad ki az, hogy Tharion és Ithan ilyen sok saját fejezetet kaptak, mert ha nem így lesz, akkor olyan, mintha Maas csak azért írta volna meg az ő fejezeteiket, hogy növelje az oldalszámot.

Éppen ezek miatt a jelenleg teljesen feleslegesen tűnő fejezetek, vagy karakterek miatt számomra iszonyat hosszúnak tűnt a könyv, nyugodtan ki lehetett volna belőle húzni 100-200 oldalt vagy valahogy rövidíteni rajta. Mondjuk kevesebb random szexjelenet, Fury és Juniper karakterének mellőzése (Apropó, ők minek kellettek ide? Semmit, de tényleg semmit nem adtak hozzá a történethez.), Sophie és Emile karakterének törlése (Ők se értem minek kellettek, főleg hogy az egyik meghalt, a másiknak meg nincs semmilyen képessége, tehát a nagy egészhez igazából ők se adtak hozzá semmit.), és mondjuk a Tharion és vízi szál mellőzése és máris vagy 300 oldallal kevesebb lett volna a könyv, de sokkal feszesebb lett volna a tempó és tömörebb a történet.

A könyv végén a nagy meglepetést és a függővéget szintén lelőttem magamnak ezelőtt, így nem ütött akkorát, mint lehetett volna és őszintén szólva nem tudom mit gondoljak Maas ezen nagy lépéséről. Az biztos, hogy kockázatos dolgot lépett meg, és mindez elsülhet nagyon jól, de nagyon rosszul is. Engem nagyon érdekel, hogy mi volt a szándéka mindezzel és hogy milyen irányba akarja vinni tovább a történteket, és épp ezért iszonyatosan várom a Crescent City harmadik részét, ami ha minden igaz a befejező rész lesz. (Bár ugyebár ezt Maasnál sosem lehet tudni.)

Az Ég és lélegzet háza remek folytatása a Crescent City könyvsorozatnak, összességében sokkal pörgősebbnek és kalandosabbnak éreztem ezt a részt, mint az elsőt. Ismét kapunk egy kis nyomozási szálat és a tétek nőnek közben, így a végére hőseink a lázadás kellős közepén találják magukat, és onnan már nincs visszaút. Bryce-t továbbra is imádom, Ruhn szintén nagy kedvenc, kíváncsi vagyok hogyan alakul majd később a történetük főleg a függővég miatt, és éppen ezért iszonyatosan várom a harmadik részt. Remélem valami jó kis lezárást kapunk és nem valami ostobaság lesz ebből, amibe Maas belekezdett. Mert legyünk őszinték, igen kétesélyesen elsülhet a dolog.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-eg-es-lelegzet-haza

Értékelés: 5/5

Stephanie Garber: Finale (Caraval 3.)

Fülszöveg:

Egy szerelem, amelyért megéri küzdeni.

Egy álom, amelyért megéri meghalni.

Egy befejezés, amelyre megérte várni.

Két hónap telt el a legutóbbi Caraval befejezése óta. Két hónapja, hogy a Fátumok kiszabadultak egy elvarázsolt kártyapakliból, két hónapja, hogy Legend bejelentette igényét a trónra, és két hónapja, hogy Tella rájött: a fiú, akibe beleszeretett valójában nem létezik.

Amikor életek, birodalmak és szívek sorsa múlik rajta, Tellának el kell döntenie, hogy megbízik-e Legendben, vagy régi ellenségeként kezeli. Miután rábukkan egy titokra, amely fenekestül felforgatja az életét, Scarlettnek képessé kell válnia a lehetetlenre. Legendnek pedig meg kell hoznia egy döntést, amely örökre megváltoztathatja.

A Caraval véget ért, de minden idők legnagyobb játéka még csak most kezdődik. Ezúttal nincsenek nézők – csak nyertesek vagy vesztesek.

Kicsit több idő telt el, mire odajutottam, hogy olvasni tudjam a trilógia harmadik részét, mint szerettem volna, de hát ilyen az élet. Nem mindig arra van ideje az embernek, amire szeretne, pedig higgyétek el nekem, hogy roppant mód kíváncsi voltam a befejezésre, mert imádtam a második részt. Aztán szerencsére múlt hétvégén végre lett egy kis időm és alig két nap alatt letoltam a Finale-t, mert annyira olvastatta magát a sztori.

A második rész ugyebár ott fejeződött be, hogy Tella megnyerte a második Caravalt és kiderült kicsoda Legend valójában, de itt nincs még vége semminek, mert csak most jön az igazi nagy végső harc. És komolyan végső nagy harcról beszélek, mert a korábbi két Caraval csupán „csak” játék volt, de ami most történik az már véresen komoly, ami sokak életébe kerülhet. A könyv fókusza átkerült a Caravalról és Legendről a Fátumok felé, mert most már ők az igazi ellenség.

Szeretném itt rögtön kiemelni a Fátumokat és azt a tényt, hogy végre több szerepet kaptak így a lezárásban. Most már nem csak Jacks van az előtérben, hanem felbukkan majdnem az összes többi Fátum, de nem csak az ember alakú Fátumok, hanem az egyebek is. Hiszen mint megtudtuk vannak Fátum helyek és Fátum tárgyak, és ezek nagy része kiemelt jelentőséget kap a harmadik részben. Aztán nem szabad elfeledkezni a harmadik rész „nagy gonoszáról”, a Hullócsillagról, vagyis emberi nevén Gavrielről, aki miután kiszabadult a tarot kártyák fogságából rögtön hatalmi mámortól vezérelve eldöntötte, hogy ő lesz itt a császár és mindenki ura és ezért nem rest bárkin és bármin átgázolni.

És hogy miért olyan félelmetes a Hullócsillag és az egoista hatalmi harca? Mert Gavriel az első és eredeti Fátum, ő alkotta meg a többieket később, így ő a legerősebb köztük, még a többi Fátum is fél tőle. Tehát meg van a „ nagy gonosz” ellenfél, habár a motivációi elég egyszerűek és gyatrák, a Dragna lányokhoz fűződő, csak ilyen utólag bedobott szálnak tűnő kapcsolata, pedig számomra kissé erőltetettnek tűnik. Nem ismerjük meg igazán, alig tudunk meg róla valamit, így annyira súlytalan lett számomra a karaktere, hogy azt el sem tudom mondani. Az a gond, hogy csak a harmadik részben a végén dobták bele a történetbe, nem lehet igazán megismerni, sem megkedvelni. Így habár ő a legerősebb és leghatalmasabb ellenfél elvileg, nála még az első rész ellenfele, Legend, vagy a második rész ellenfele, Jacks is fényévekkel összetettebb vagy érdekesebb karakter.

A Finale-ban nem csak egy narrátort kapunk, hanem felváltva mesél mindkét Dragna lány, aminek roppant mód örültem. Bár sajnos Tella megint uralta a lapokat, az ő történetszála ezerszer izgalmasabb lett, ha engem kérdeztek, de legalább Scarlett se maradt el mellőle, hanem megkapta a saját történetszálát Juliannal, drámával és mindennel, ami kell. Megint ugyanolyan érzésem volt, mint az első rész olvasása közben, Scarlett és Julian magukban nem valami emlékezetes karakterek, de együtt remekül működnek, imádtam őket együtt. Nem értem minek kellett az elejére az a szál, mikor Scarlett el akarja kezdeni versenyeztetni Juliant és a korábbi vőlegényét, számomra ez annyira nem illett Scarlett karakteréhez. Teljesen felesleges történetszál volt, nála inkább arra kellett volna nagyobb hangsúlyt fektetni, amikor rájön, hogy kicsoda a Hullócsillag valójában, és hogy miként kapcsolódik hozzá. Valahogy jobban ki lehetett volna fejteni Scarlett és Gavriel kapcsolatát, egymáshoz való hozzáállásukat, vagy nem is tudom. Szerintem ebben a történetszálban több potenciál lehetett volna, mint amit végül kaptunk az írónőtől.

Scarlett és Julian

Nem, nem felejtettem el a triónkat, Tella, Legend és Jacks megkapták a saját elég sok idejüket a sztoriban, nekem ismét az ő történetszáluk tetszett a legjobban. Tella és Dante még mindig nagy kedvencek, úgy forr közöttük a levegő folyton, hogy azt élvezet olvasni, ők egymásnak vannak teremtve és kész. Persze nem jöhettek össze egyszerűen, mert az túl unalmas lett volna, hanem kellett ide még egy kis bonyodalom, ami náluk valahogy mégis működött. A konfliktus fő forrása most az lett, hogy kiderült, Dante azon munkálkodik, hogy Tellát is halhatatlanná tegye, így akkor örökké együtt lehetnének. Tella viszont nem akar halhatatlan lenni, hanem azt szeretné, ha a férfi őt választaná és a szerelmüket a halhatatlanság helyett. Viszont ha Dante a szerelmet választja, akkor újra normális halandó válik belőle. Tehát ezen lamentálnak az egész részben, és ha ez nem lenne elég, Jacks se nyugszik a háttérben, még mindig meg akarja szerezni Tellát magának, mert hát a lány az egyetlen igaz szerelme, ha minden igaz.

Dante, Tella és Jacks

Az írónő kicsit árnyalta ezt az „egyetlen szerelme” dolgot, így már kicsit jobban értem és nem olyan nagy baromság, mint korábban tűnt. Hisz az, hogy Tella Jacks egyetlen igaz szerelme, még nem jelenti azt, hogy Jacks valóban szereti őt, hanem csak azt, hogy ott a potenciál benne, hogy a lány azzá váljon idővel. Jacks pedig akárki-akármit mond, szerintem sose szerette igazán Tellát, hanem inkább csak önző és manipulatív módszerekkel, mániákus módon próbálta magához kötni. Játszott vele, bántotta, kihasználta és csábítgatta, mikor Tella gyengén és sebezhetően, nem tudott máshoz fordulni. Hisz Jacks mégis csak egy Fátum, ő maga a Szívek hercege, nem képes az őszinte szerelemre, és nem is akar ilyesmit érezni. A Fátumok a hatalom megszállottjai, számukra az emberek csak játékszerek, és soha nem akarnak valóban érezni és szeretni, hisz ezt láttuk Gavrielnél és Jacksnél is.

Nagyon izgalmas lezárást kaptunk, gyorsan végigolvastam a harmadik részt, mert egyszerűen olvastatta magát a könyv. Tella, Dante és Jacks még mindig nagy kedvencek, az ő történetszálukat szerettem a legjobban, de Scarlett és Julian szintén aranyosak voltak együtt. A Hullócsillag tekintetében kissé hiányérzetem maradt, ha nagyobb hangsúlyt kap a karaktere, vagy jobban kifejtik az ő történetszálát, annak örültem volna, mert így teljesen felejthető karakter maradt a főszereplőink mellett. Nagy meglepetésemre megtudtam, hogy itt nincs vége a történetnek, mert Garber írt egy új trilógiát folytatásnak a Caraval világában, csak immár Jacksre és új karakterekre fókuszálva. Nagyon érdekelni kezdett ez a folytatás, mert Jackset imádom, kíváncsi vagyok mi lesz vele a folytatásban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/stephanie-garber-finale

Értékelés:

5/5